Hogyan tudjuk felszabadítani az életerőnket? 1.

2005.04.26.

Megosztom
Elküldöm


HOGYAN TUDJUK FELSZABADÍTANI AZ ÉLETERŐINKET? Zsákutca típusok: 1) Belső konfliktusok 2) Igaz, emberi vágyaink, szükségleteink kontra szülői tilalmak. Tilalmak típusai



Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit! Belecsapok! Most az eddigiekhez szervesen kapcsolódó témát szeretnék elkezdeni, amire utaltam a múltkor is. hogy hogyan tudjuk felszabadítani az életerőinket. Ez annyira jól hangzik, nem? Teljesen ilyen amerikai stílus. Szabadítsd fel az életerődet! Szóval néhány mondattal azért arra had utaljak, hogy hogy is jutottunk el idáig. Elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy tudjuk a mindenféle szakirodalomból azt, hogy létezik tanult tehetetlenség. És hogy mindnyájunkat jellemez az, hogy bizonyos élethelyzetekben, stresszhelyzetekben, bizonyos kapcsolatokban, az intimitásnak bizonyos fokán, vagy a teljesítménnyel kapcsolatos nehézségeinkben le tudunk blokkolni. És azt éljük át, hogy egyszerűen ellehetetlenülünk, tehetetlenül érezzük magunkat, nyomorultnak, szerencsétlennek, stb. Innen mentünk tovább a tanult hitetlenség kifejezéséhez, hogy természetesen ez, amikor már szépen belsővé válik, akkor azzal az élménnyel jár együtt, hogy nem bízom se magamban, sem az életben, sem a világban. Jönnek a kijelentések, hogy nekem semmi se sikerül, én mindent elrontok. És aztán a tanult hitetlenséggel kapcsolatban, megállapítottuk azt, hogy ezek aztán olyan modellé vállnak bennünk, amelyek újból és újból rendszeresen is ismétlődnek, mindig fölismerjük magunkban, hogy na! Megint ugyanebben a helyzetben vagyok. és aztán ezek az élményeink az Istenkapcsolatra is, a hitéletre vonatkozóan is, akármennyire vallásos ez, vagy nem vallásos, keresztény, vagy nem keresztény, megteszik a maguk hatását. Akkor utána arról beszéltünk, hogy úgy tűnik, hogy a vallási rendszerek is egyaránt alkalmasak arra, hogy egy olyan modellt kínáljanak számunkra, amelyekben cselekvőképesek vagyunk. Átélhetjük azt, hogy képesek vagyunk az életünkért felelősséget vállalni, hogy kontrollálni tudjuk a saját életünket és közben ugyanezekben a vallásokban, az Ószövetségből hoztam a példát, emlékeztek Judit könyvéből, hogy párhuzamosan futhat egy olyan modell is, amely szintén Istenre hivatkozik, szintén meg vannak benne a vallásgyakorlásnak az elemei, vagy a hitéletnek a motívumai. És közben pont az ellenkezőjére vezetnek. Tehát, hogy önmagában én keresztény vagyok, vagy hívő vagyok, még semmit nem árult el abból, hogy személy szerint az a mintázat, az a modell, ami bennem van, s amiben istenre, vagy a hitre hivatkozom, ez valóban segít-e nekem, vagy nem. Ez önmagában még, hogy kereszténynek tartom magam, nem elég. Lehet ilyen is, meg olyan is. Emiatt kezdtünk egy csomó mindent leírni az egyházról, és akkor egy tágabb, makro társadalmi összefüggésbe helyeztük a piciny életünket. És aztán, mikor ez megvolt, akkor rájöttünk arra, hogy ez milyen súlyosan tud minket megsebezni. És aztán sebzett emberként pedig milyen gyötrelmes lehet az, hogy szeretni akarunk, vagy, hogy mások szeressenek minket, és közben pedig nem is szeretet éhség van bennünk már, hiszen már régen sebződtünk, a tehetetlenségnek, a hitetlenségnek a köreit futjuk. és emiatt mi lesz velünk? Mohók leszünk. És akkor jön a neurotikus, a sebzett szeretetmohóság. És aztán ennek a bugyrait, jé, milyen megdöbbentő, hogy hívő emberként az, hogy miközben mi azt akarjuk, hogy szeressen végre valaki. Meg simogasson meg valaki! A másik meg már rég hülyét kapott tőlünk. És, hogy az a tükör, amit ő tart reálisabb, mint amit mi gondolunk saját magunkról. De hát ez nem tudatos. Nem is látjuk, hogy ez van bennünk. És aztán, amikor ezzel végeztünk, akkor jutottunk el oda, hogy ezeknek a tehetetlen, hitetlenként megélt élethelyzeteknek van egy klasszikus leírása, ami egy feszültségben fogalmazódhat meg, egy dilemmában, egy ellentétben, egy ellentmondásban, egy paradoxonban, amit talán valamennyire ki tudunk fejezni. Bár az egyik általában tudattalan szokott lenni, vagy kevésbé tudatos. És akkor vívódunk, őrlődünk, és nem bírunk túljutni ezen. Élvezitek, ugye, hogy ezt így összefoglalom? Tök jó, nem? A kocsiban azt gondolta, ezt elmondom. Szóval, annyi mindent akarok mondani, de ezen túl kell esnetek. Muszáj, hogy az összefüggés meglegyen. Hát ezt élvezitek, nem? Nem csak egy ilyen kis pöttyként ülünk itt, hanem egy nagy élő rendszer tagja vagy. Szóval, akkor eljutottunk oda, hogy Jung apó elmondta nekünk, hogy mi a csuda van ezzel az ellentétekkel és ellentmondásokkal, mit lehet velük csinálni, meg mit nem, satöbbi, ezt most nem ragozom. És ahogy megálltam, akartam valamit mondani, de kizökkentettetek ti, nyomorultak, abból a jó gondolatmenetből, amiben benne voltam. Máskor nem jövök ide! A fejemben olyan szépen összeállt, ti meg összezavartok. Már Kempis Tamás is megmondta a Krisztus követése című művében: mindig, amikor emberek közé mentem, kevesebb emberként tértem haza. Kissé neurotikus volt a jó szerzetes. Ezen túl azért mondott nagy bölcsességeket is. Szóval, ezek az ellentmondások, ellentétek, mit is kezdhetünk velük. és akkor eljutottunk mai napságig. A mai alkalommal pedig belekezdünk abba, amire Jung apó utalt, hogy az életenergiák…úgyhogy most vissza fogunk menni a gyerekkorba. Sajnálom. Mégpedig a tranzakció analízis. E nélkül, tudjátok, nem lépünk ki az utcára, ruha nélkül lehet, fogmosás nélkül, ilyesmi, de a tranzakció analízis fölismerései nélkül nem. Életképtelenek vagyunk, és ezért ezeket most el fogom nektek mondani, persze nem az összeset. Ugyanis a tranzakció analízis egy helyütt beszél arról, hogy léteznek zsákutcák. Három típusú zsákutca van, ezeket mind el fogom mondani. A zsákutcák nagyon jól kifejezik azt, amikor-és erről beszéltünk egész évben: tehetetlenek, lehetetlenek, tanult hitetlenségben vergődők, dilemmát nem megélni emberek. A kérdés az lesz, hogy ezekből a zsákutcákból hogyan tudunk kijönni? Ez tehát jóval gyakorlatiasabb lesz, mint az eddig elmondott dolgok, és ez pontosan fedi azt a kérdést, hogy hogyan tudjuk az életerőinket fölszabadítani. De miután nagyon sok dugó gyerekkorban kerül be az életfolyamnak a forrásához, ezért muszáj visszamenni a gyerekkorba. Ezt az a mese fejezi nagyon jól ki, hogy tudjátok, van az életadó kút, és a kúton ül egy béka. Ismeritek ezt a mesét? Muszáj, mert bizony buzognának az életerőink, még talán-ezt nagyon óvatosan mondom, nehogy elkapassátok magatokat-még dolgok is lehetnétek. De nem, mert ott ülnek a brekkencsek. Nem olyan aranyosak, mint breki. Nekem még mindig megvan. Ti kidobtátok? Valaki azt mondta, hogy igen. Nekem megvan a brekim, nagyon aranyos, még mindig zöld. És nem kopik, annyira jó anyag. Szóval ott ül a béka a kút forrásrészénél, és nem engedi az élet vizét föltörni. és ezért most arról fogunk beszélni, hogy mik ezek a rusnya békáink. És aztán elzavarjuk őket a forrástól és szeptembertől már nem is találkozunk, mert ugyan minek.

1-es típusú zsákutca: a belső konfliktusok, mint zsákutcák. Itt viszonylag könnyű a helyzet, mert az azt a konfliktust testesíti meg gyerekkortól kezdődően, nyilván aztán a felnőtt ember is átéli ugyanezeket a konfliktusokat, hogy a szüleim szeretnének valamit, meg én is. Sőt ez gyakran nem ugyanaz, sőt általában nem. Ha még vannak bennem életenergiák, akkor nem. Szóval ez az egyes típusú zsákutca, ami nagyjából arról szól, hogy, anyu azt mondja:-Most már Ferikém feküdj le! Nem nézheted meg az Arsen-Lupent. Tudjátok, mennyit szenvedtem, az én sanyarú gyerekkoromnak egyik legszebb filmes élménye lehetett volna a minden lépen két kanál. A szüleim nem engedték nézni. Bezzeg a rohadék osztálytársaim mind látták. S mikor bementem másnap a suliba én egy elszigetelt gyerek voltam. A szünetben nem tudtam velük beszélgetni, ezért lenéztek és csúfoltak. Se Arsen –Lupen, se angyal, se Roger Moore. Szóval én szerettem volna megnézni a filmet, hát persze fekete-fehérben az Orion tv-nken, de azt se lehetett. Mert anyukám azt mondta, hogy rendes kisfiú nyolckor ágyban van. Ez egy klasszikus konfliktus, amit felnőttkorban úgy élünk meg, hogy: jaj, de jó lenne ma este nem ide jönni. Egy tök jó film megy a tv-ben. De hát azért mégis csak van nekem emberi tartásom, felelősségérzetem, s azt mondom, na, jó, nesze itt egy előadás. Megtartom. Ezeket a konfliktusokat viszonylag könnyen legyőzzük. Akkor, ha már van bennünk valami értéksorrend. Az elköteleződésnek egy minimumára eljutottunk. A társadalomnak egy picinyként hasznos tagjai lettünk. Szóval ezeket a konfliktusokat nem állítom, hogy mindig könnyű megvédeni. De többé- kevésbé a megoldásuk nem azért nehéz, mert annyira lehetetlen, hanem egyszerűen, mert annyira ütközik, egy kötelességszerű dolog egy annyira természetesen jónak tűnik fel előttünk. A felnőtt emberek is persze, nap, mint nap, rengetegszer mindezt átéli, de egy többé-kevésbé normális felnőtt tudja a szükségleteit egy kicsit késleltetni, ez a szeretetnek az egyik alapja. Aki nem képes a szükségleteit késleltetni, annak a férje és felesége nagy bajban van. Őróla nem is beszélve. Szóval ez az első típusú zsákutca: emlékeztek a serdülőkor leírására. Különböző személyiségrészek, különálló önazonosságok, elköteleződés által válunk valami egységes valamivé, ha ez nem történik meg, akkor ezek szétszednek minket. Vagy a világ szétszed minket és ugráltat bennünket. Gyakori zsákutca ez, de nem túlgyötrő. A megoldás, hogy a bennünk élő felnőtt racionális valakit kell megkérdeznünk, hogy mit kéne csinálni. Szabad egy gyereknek egy picit azt mondani, hogy jól van picinyem, várj egy kicsit azzal az Arsen-Lupennel, vedd föl videóra és majd megnézheted tíztől. Szóval a felnőttet kell ilyenkor előhívni belőlünk. Se a gyerekre nincs ilyenkor szükségünk, se a szülőre, aki meg rögtön elkezd felettünk moralizálni, hogy hogy jut eszedbe dologidőben, hogy filmet nézz. Te! Pöccs! Elküldjük a szülőt is, nincs rá szükségünk, elég felnőttek vagyunk, hogy ezt csináljuk, na! Erről az egyes típusú zsákutcáról nem is szélek többet, mert könnyű kifarolni belőle.

2. típusú zsákutca. Ezt be se fogom tudni ma fejezni, mert ez sokkal zűrösebb. Ezt nem lehet már racionális belátással, elköteleződéssel, a bennünk élő felnőtt megerősítésével megoldani, mert az annál már a megoldás sokkal mélyebben fekszik. Itt a megoldás érzelmi munkát igényel. Nem elég belátni racionálisan, reálisan, mérlegelni. Erről majd fogok példákat hozni ezt most csak ide hoztam előre. És ezért volt annyira fontos, hogy éppen a hittel kapcsolatban beszéljünk az érzelmek funkciójáról, az érzelmi intelligenciáról, meg egyebekről. Beleértve a parazitaérzésekről. Ha az érzelmi életünk neveletlen, akkor bizonyos konfliktusokat nem fogunk tudni megoldani. És ez hol van még a 3. típusú zsákutcától, amibe bele szoktunk dögleni. Itt még valami érzelmi munkával tudunk valamit kezdeni, de már ez se lesz könnyű. Mondom akkor ezeket. Mivel kerül ilyenkor konfliktusba? Mély szükségletek, igaz, helyes, emberi vágyaink, törekvéseink valamilyen szülői tiltással. A tiltást úgy is nevezhetjük: gátló parancs. Annyira szeretem a tudósokat. Hogyha valamire azt lehetne mondani, hogy tiltás, az nem tiltás, az gátló parancs. Én nem fogom ezt a kifejezést használni, de a szakirodalomban így olvashatjátok. Ez mindig negatív formájú üzenet. Ne! Ezzel kezdődik. S ami utána van, az eléggé békás. Nem brekis, mert az kedves, hanem békás, rusnya békás. Az élet meg olyan, hogy hiába csókolod meg, nem lesz királyfi belőle. Hanem odébb kell rugdalni. Ugye, nem csókolgattok túl sok rusnya békát? Azért már van bennetek egy érettebb felnőtt. Na, hát erről hosszabban lehetne beszélni. Ha nem tudunk kijutni ezekből a zsákutcákból, azt is mondhatnánk, hogy újból és újból hasztalan kísérletet teszünk arra, hogy a béka megcsókolása esetleg javít az életünkön. De csak nyálas lesz a szánk. Na, akkor mondom ezeket. Tilalmak. A gátló parancsok és tilalmak, bár egyetlen egyszerű mondatban is összefoglalhatók, fogok, azt hiszem 13-at, vagy 14-et mondani, a klasszikusokat. Ezek a tilalmak azonban, az esetek döntő többségében, amikor a szüleinktől, vagy számomra fontos emberektől, akik gyerekkorban fontosak, megérkeznek felénk, nem ebben a mondat formájában érkeznek meg. A legnagyobb százalékban a szüleinkben nem is tudatos, hogy éppen ezeket a tilalmakat adják nekünk. Tudattalanul, a magatartásukkal, a hozzánk való kapcsolódásunkkal, az egymással való viszonyukkal fejezik ki metakommunikatív és nonverbális módon, ami nem ugyanaz, ezeket a tiltásokat. Ezért, ha mondjuk, felnövünk, mint most, és odaállnánk az anyukánk elé, és azt mondanánk: -De anya! Én rájöttem! Te azt a szülői tilalmat fogalmaztad meg nonverbális és metakommunikatív módon a tudatalattidból, a magatartásodból áradóan, hogy ne létezzek. Akkor az anyánk nagyon elcsodálkozna, és azt mondaná:-Fiam, lányom, megbolondult! Hát én ezt nem mondtam neki soha, az biztos. És valóban nem is mondta, ezért hogyha a szüleinkkel próbálunk szót érteni ebből a szempontból, nem biztos, hogy sikerülni fog. De azért meg kell próbálni. Legalább lehetünk jóízűen dühösek rájuk, hogy még mindig nem érti. Az is jó, nem? Dühösködni egy kicsit. Na, az első ilyen gátló parancs, vagy tiltás: ne létezz. Ez teljesen úgy tűnik, mintha szülő ilyet sohase közvetítene a gyereke felé. Elnézést, ha egy-két olyan mondatot is fogok mondani, amit évek alatt már hallottatok tőlem. Ha ide tartozik, azt azért mégiscsak elmondom. Ezt a szülői tilalmat átadhatják a szülők úgy, hogy nemcsak hogy nincsenek tudatában, hanem nem is akartak semmiféle ilyesmit. Ők végig a maguk legnagyobb jó szándékával voltak velünk, de mondjuk, az édesanyánk a szülés után nem jöhetett ki a kórházból, mert komplikációk merültek föl. S mondjuk az egyik után jött a másik. Vagy éppenséggel 3 hónapig velünk volt, de aztán történt valami, és hónapokon keresztül nem volt ott velünk. Ezek az esetek, amikor a gyerek számára egyértelműen van valami elemi szükséglet, hogy gondoskodjanak rólam. Mert ha nem, akkor megdöglök. Ezt a gyerek jól érzékeli. De az anya valami miatt nem tud ott lenni, és nincs, aki pótolja az anyukát. Állami gondozott gyerekeknél. Ez általában aztán tovább adódik a saját gyerekeik felé. Tehát mikor pici korban, főleg az első hat hónap alatti alapvető szükségletek nem tusnak kielégítésre lelni, és ez főleg nem a kaja, pia, hanem hogy az anyukám szeressen. Ez az ember alapvető szükséglete. Ha ez nincs, akkor a gyerek, persze megint csak nem tudatosan, és hát pont ez nehéz. Hogy sem az anyukák nem tudatosak, se mi nem vagyunk tudatosak, s közbe meg fölnövünk így. Átadódik bennünk, aztán felnőttként szavakkal már átadható élmény, hogyha az anyukám nem gondoskodott rólam, mindegy, hogy hibájából, vagy nem, akkor biztos nekem nem kéne lennem. Akkor biztos, hogy baj, hogy vagyok. Ez akkor tévedés, hogy én itt megszülettem. Hiszen az anyukám azt közvetíti számomra, hogy számomra nem létezel. A gyerekkori betegségek, nem szokott eléggé tudatos lenni, mert nem szoktuk a szüleinket megkérdezni, hogy mondjuk az első életévben voltunk-e nagyon súlyosan betegek. Érdemes megkérdezni. Ha valaki az első életévben nagyon súlyosan beteg lesz, az mindig nagy kérdéseket vet föl, hogy ez nem az immunrendszerében megfogalmazódója, vagy válasza. A gyerek részéről, hogy talán jobb lenne nem lennem. Az egyik szerző, aki a tranzakció analízissel foglalkozik, évtizedek óta írja azt, hogy ő annyira egyértelmű összefüggéseket lát a csecsemőkori komolyabb, súlyosabb betegségek és a szülő részéről érkező, akár nem tudatos, nem akaratlagos üzenet, hogy „ne létezz” között, hogy ő különböző önismereti csoportokban, terápiás csoportokban meg is szokta kérdezni. És kiderült az, hogy a kettő között, minimum 70 %-os összefüggést állapíthat meg, de volt olyan csoportja, ahol ez 100% volt. Tehát ahol a gyerekek első életévében, vagy első fél évben súlyosan megbetegedtek, ott mindig kimutatható volt. Hogy a szülők ezt a nem tudatos közvetítették, hogy jobb lenne, ha nem lennél. Mondok itt egy pici bíztatót is a szülőknek. Az normális, ha egy szülőnek néha a burája is tele van a saját gyerekével. Ez teljesen normális, ezzel semmi baj nincs. Hogy most mindent szívesebben hallanék, mint a gyerekem ordítását. Ez normális. Főleg mondjuk, hogy ha az a IX. szimfónia. Az örömóda. Nem azzal van a baj, ha szülőként be tud telni a pohár. És akkor azt mondjuk, hogy:-Apjok! Fogd meg ezt a gyereket! De fogjad! Akkor tudunk sebződni, hogyha ez hosszú ideig tart. Folyamatosan újból és újból megismétlődik. Mondjuk, hogy ha valaki elolvasott egy bölcs, már régen idejét múlt lélektani okoskodást, amit sosem bizonyítottak, már látjuk, hogy marhaság volt. Például: had sírjon az a kisgyerek. Majd megedződik a torka. Persze! Tudjátok, volt egy ilyen esztelen gondolat, ebben biztos vagyok, hogy férfiak találták ki az íróasztalnál, mert teljesen úgy hangzik. Készítsük fel a gyerekeinket az élet viharaira. És ezt érjük el úgy, hogy ne vegyük fel őket, amikor sír. Ha néha nem vesszük föl, az érthető, a szülők is szeretik megnézni az Arsene Lupint. Na, de nincs mindig Arsene Lupin a tévében, akkor azért föl kell venni. Szóval, ha ez hosszú ideig tart, akkor krónikussá válik. vagy, és ez a másik, amikor ez elmélyülhet bennünk, ez pedig az, amikor valami nagyon fontos élethelyzetbe kapunk egy ilyen reakciót a szüleinktől. Hogy ez az élethelyzet fontos, vagy esetleg egy életet eldöntő helyzet, ezt a szüleink nem biztos, hogy tudják. Ezt csak lehet, hogy mi éltük meg úgy. S hogyha elmondjuk a szüleinknek, hogy emlékszel arra, hogy lehet, hogy, lehet, hogy egyáltalán nem emlékeznek rá. Az ilyen élethelyzet nyilvánvalóan valami hihetetlen erős kiszolgáltatottsággal együtt jár. Amikor azt éljük meg, hogy az a szemét ócska életünk múlik azon, hogy mit mond az anyukánk, vagy mi történik velünk. Ide kellene hozni azt, amiről talán két évvel ezelőtt beszéltünk sokat, a magzatkor. Ezt most már nem ragozom, mert ezt minden évben többször elmondtam már. Állami nevelőintézetben fölnövekvő pici babák. Sokszorosan veszélyeztetettek erre nézve, hogy azt élik meg, nincs joguk a létezéshez. majd fogok egy két történetet mondani, most hogy egy féléves gyakorlaton vagyok egy anyaotthonban. Ezt a hajléktalan szállós tapasztalataim mellé lehetne rakni. Majd fogok róla beszélni. Azt mondják az ezzel foglalkozók, hogy a szülők részéről a gyerekek halálát kívánó gondolatok sokkal gyakoribbak, mint ahogy a szülők azt általában tudatosítják. Nyilván azért nem tudatosul ez a szülőkben, mert nagyon ciki. Ugye egyetlen szülő sem néz szívesen szembe azzal a gondolatával, hogy ebben a pillanatban épp azt gondolom, hogy dögölj meg. Hát azért mégiscsak. Miközben miért ne lehetne egy-egy pillanatban egy ilyen váratlanul föltörő gondolatunk? Ha valakiben szülőként vannak ilyen fantáziák és gondolatok, lehet, hogy ez nem tudatos, de meg tud jelenni abban, hogy a szülő nem hallja a saját gyerekét. Ha van sok olyan élménye valakinek, hogy hiába mondtam, hiába kiabáltam, hiába ordítottam, hiába történt bármi, a szülő mintha nem hallott volna engem. Ennek a hátterében gyakran ezek a tudattalan, jobb lenne, ha nem lennél gondolatim vannak. Azt hiszem, ezt is mondtam már, egy pap pszichológus mondta, hogy nem az a nagy baj, hogyha egy gyereket nem terveztek. Még az se olyan nagy baj, ha azt a gyermeket nem akarták. Ott kezdődik a nehézség, ha a gyereket nem fogadták el. Mert olyan lehet, hogy nem tervezték, nem akarták, de ha jött, akkor azt mondták, na, jól van. Ez már elég. Egy megdöbbentő történet, hogy hogyan tud mindez tovább adódni. Egy olyan anyáról van szó, aki gyerekkorában, amikor az ő kistestvére született, elvesztette a saját anyukáját, éppen annak kapcsán, hogy az anyukája megszülte az ő kistestvérét. Ezért őbenne egy nagyon mély félelem alakult ki attól, hogy mi lesz énvelem, ha én megszülöm a magam második gyerekét. Ezzel a félelemmel nem kezdett semmit, nem tudatosította. Áldott állapotba került a második gyermekével, végig szorongta ezt a terhességet, és attól kezdve, amikor megszületett a kisbabája, hihetetlen távolságtartón viselkedett vele. Kizárólag hónapokon keresztül fehér maszkban volt hajlandó vele érintkezni. A gyereket nem vitte ki az utcára, a gyerekkel semmilyen külső kapcsolatot nem engedett meg, csak az apja lehetett mellette. Hat hónapos volt a gyerek, amikor elment dolgozni. Akkor sem engedte sehová, hanem babysittert fogadott mellé. És aztán a gyerek éveken keresztül soha senkivel nem ment sehova, kizárólag egyedül az apjával. Az anyja még folyamatosan ettől a félelemtől rettegett, hogy na, lehet, hogy a szülésbe nem haltam bele, de sose lehet tudni, hogy nem csak elodáztam ezt az átkot, amit minthogyha az anyukám élete rám tett volna. A gyerek nagyon súlyosan sérülté vált, ettől az anyai magatartástól. Az anya meg természetesen évek alatt sem értette meg, hogy ezzel a magatartásával mit okoz a saját gyerekének. Aki leírta ezt a történetet, ott lakott ebben a házban, és azt mondta, hogy éveken keresztül mást se lehetett hallani, mint ennek a gyermeknek a keserves sírását, később aztán az ordibálását. És aztán az anyának az egyre fölemeltebb hangú szavait:-Fejezd már be! Elegem volt belőled! Meddig akarsz még bőgni? Nyilvánvalóan itt nem az anyák, apák gyalázására jöttünk össze. Nem ez a cél. Hanem hogy megértsük, hogy persze az ő élettörténetük is nyilván nagyon sok adalékot ad arra, hogy ők miért is tették azt, amit tettek. Ez volt tehát az első.

2. Ne légy önmagad! Erről is sokat beszéltem már. Lány, fiú történet. Fiút várt az anyuka, apuka lányt várt, de fiú lett. Ugye József Attilát Pistizték. Mert olyan név, hogy Attila, nincs. Egyszer voltam egy olyan csoportban, ahol azzal dolgoztunk, hogy mi a viszonyunk a saját nevünkhöz. Egy nagyon izgalmas csoport volt, családterápiás csoport. Úgy tanultam családterápiát, hogy ez volt a kezdő motívum: mi a viszonyod a nevedhez. Ki adta a nevedet? Kik hogyan szólítottak téged? Mit gondolsz te a nevedről? Ezeknek az átgondolása nagyon sok üzenetet adhat már nekünk. Hogy mit is gondolunk magunkról, hogy szabad-e lennünk olyannak, amilyenek vagyunk. Emlékeztek, erről dumáltam sokat, hány olyan történet van, mikor a lányt, fiú néven becézték. Öltöztetés: lányt kisfiús ruhába, meg ilyesmi, ezt nem is akarom mondani. Képzeljétek el! Engem kiskoromba lánynak néztek. Ezt el tudjátok képzelni? Nehezen. Hát én nem tudom, hogy az én jó édes anyukám, milyen oknál fogva, de mikor én mittudomén hány éves voltam, mondjuk öt, állítólag a képek is erről tanúskodnak, elég sok hajam volt. Most se hullik. És akkor az én anyukámnak az volt a mániája, hogy (ugyebár én 1966-ban születtem, ezért én a 70-es évek elején voltam öt éves minden bizonnyal, akkor a Beatles együttes fénykora már picit leáldozóban volt, de azért még fényesen tündököltek a beat egén) az ő ikerfiait szasszon frizurával fogja a világba ereszteni. Hogy így éljék át az első óvodai konfliktusokat, és csak a fiú wc-ben ismerjenek saját önazonosságaikra, nemiségben is megragadható jeleire. Anyukám kedves mosollyal mesélte azt a történetet, hogyan is volt az, amikor valami gyerekruha boltban vásároltak nekünk ruhát. Akkor őt egy ismeretlen hölgy szólította meg. És azt kérdezte:-Nem lehetséges-e kedves anyuka, hogy ez a két tündi-bündi gyerek modell legyen? A férfiak is manökenek? Szóval ott volt öt évesen a kis szasszon frizurámmal és föl akartak fedezni. És hát az én anyukám is hajlott a szóra. Hát mégiscsak az ő gyereke és rögtön kettő! Míg az egyik jön kifelé, a másik befelé. Szerintem elképzelhető, hogy ez egy jó buli. és akkor már kezdtek volna a részletekről egyeztetni, amikor valahogy kilépvén a próbafülkéből, kiderült, hogy kisgatya. Hát fiú! És akkor azt mondja ez az éppen az én fölfedezésemre teremtetett hölgy, hogy:-Ja, fiúk? Hát akkor vissza az egész. Narancssárga cuki kis izét gondoltunk rájuk. Így nem lettem női manöken szerencsémre. Képzeljétek el! Rövid karrier lett volna egész biztos. Súlyos következményekkel. Az életben vannak ilyen dolgok. Kicsit fönn, aztán sokat lenn. Ezt ismeritek, nem? Szóval, ne légy önmagad! Nem csak József Attila volt veszélyeztetett, hanem én is. Most egy csomó történet eszembe jutott, de ennél durvább dolog nem történt velem ilyen fiú-kislány ügyben. Úgy emlékszem. Nagydolog a tudatalatti. Ami lehet még nagyon nehéz, amikor például a szüléssel, születéssel kapcsolatban, ahhoz nagyon közel történik a családban haláleset. Ezt a két eseményt a legritkább esetben tudják tudatosan összekötni egymással, és ennek a következményeit aztán értelmezni. De, ugye, nem olyan régen, még néhány évtizeddel ezelőtt kifejezetten szokás volt az, hogy mondjuk a meghalt nagypapa nevét örökölje a fiúgyermek, menjen tovább a név. Mit gondoltok, hogy ha az én anyukám rám úgy néz, hogy pont úgy hívják, mint az én apámat, aki sajnos pont akkor halt meg, amikor stb. nem keveredik-e az ő szülői tekintetébe sok minden abból, hogy talán valami olyasmit szeretne tőlem, amilyen én sose leszek. Hogy nem akarja-e az ő saját anyukáját, apukáját, mit tudom én kiét bennem látni. Hát, hogy a terheltségemről szóljak egy kicsit, az én nagypapám hat hónappal azelőtt halt meg, hogy én megszülettem volna. És az én apukám, pilótaként mi mást is hozott volna haza egy nyugati útja után, mint koka kólát. és a családi legendárium leírja, természetesen üvegben volt, nem pedig undorító bontatlan palackban, amikor ment a kólás üveggel a repülőtől befelé, akkor kiejtette a kezéből a kólás üveget. Akkor egy balsejtelem vett erőt rajta. Valami baj van. Tényleg. Ezt most én mókásan mondtam, de apukám nem volt egy nagy intuitív lélek, de akkor elfogta őt egy nagy balsejtelem, és akkor így mesélte nekem, hogy tudta, hogy az apjával valami baj van. És kiderült, hogy akkor halt meg az én nagypapám, aki viszont annyira szerette volna, hogy a karjaiba fogadja az ő kis unokáját. és akkor, amikor én születtem, apukámnak az az ötlete támadt, hát adjuk neki az én, éppen csak hogy meghalt apukám nevét. Legyen ő is Ferenc. Hát mert az olyan szép, akkor még se hal meg annyira. Anyukámnak erre az az ötlete támadt, nekem is van egy nagypapám. Hát miért ne adjunk neki két nevet? Miután én voltam az elsőszülött a kettő közül, ami egyébként csalással történt, mert császármetszéssel jöttem a világra, esetleg elsőként kivettnek lehetne hívni, én nem sokat küzdöttem érte, az biztos. Mondjuk erőm se nagyon volt, mert rögtön inkubátorba vágtak. 1 kg 80 g. Hogy az ember adjon magára mégiscsak. Szóval ott egy-két hetet eltöltöttem, a gépek szolid búgása közepette. A tesóm megúszta. Mert ugye két nagypapa, azt mind a kettőt én megkaptam. Tesómnak már jutott minden „gyütment” név. Gergelyek, meg egyebek, hát így könnyű, nem? Meg is látszik rajta, milyen boldog. A nevével. Aztán ide tartozik az is, hogy amikor a kedves szüleinknek tuti bombabiztos elképzeléseik vannak arról, hogy milyenek legyünk mi. Amikor nagyon elképzelték. Láttam egy olyan ríkató filmet. Tényleg. Arról az apáról, aki zenész, nem tudom, mi a címe. A zene a mindene, egy szimfóniát ír és zenetanár akárhány évig, a gyereke meg süket. Mi annak a címe? Csend szimfónia. Nagyon zsigeri élményt tud okozni. Vegyétek ki DVD-n és nézzétek meg a házimozi rendszereteken. A csend szimfónia szívbe markolóan mutatja azt, hogy az apa, nemhogy éveken, szinte évtizedeken keresztül hogyan utasítja el a saját fiát, akiről olyan másfél éves korában kiderül, hogy süket. Merthogy semmit nem tud abból megvalósítani, amit ő pedig annyira szívesen átadna neki. Ez a ne légy önmagad, ne légy olyan, amilyen vagy. Ez tehát ilyen módon is tovább adódhat úgy, hogy a szülőkben ebből semmi tudatos nem lesz majd. Emlékeztek arra a történetre? Tologatja az anyuka a játszótéren a pici csecsemőket, jön az ismerős, jajj, de aranyosak, hát hogy hívják őket? Eszem a kis talpukat. És akkor azt mondja az anyuka, fél évesek. A kisebbik az orvos Zolika, a jogász pedig a Lacika. Ebből a helyzetből nagy segítséget tud adni az, hogy miközben a szüleink megtiltják, hogy milyenek legyünk, ne légy ilyen, azért legalább mondanak valamit, hogy milyenek legyünk. Például lesz belőlünk egy botfülű zenész. A gyerek sok mindenre képes azért, hogy a szülői utasításoknak megfeleljen. Ezért aztán nagyon összeszedi magát, valamit kiprésel magából, abból a szülői nem tudom én miből. Ha abból a lányból azt akarták, hogy fiú legyen, akkor majd nem lesz nőies nő. Azért fölnő, azért valami lesz belőle, azért nőies nem lesz. Mert hát mégiscsak valamit megvalósítunk ebből a szülői kérésből. Ami nem is kérés, hanem parancs.

3. Ne légy közel! Ezt úgy is lehet más forrásokban olvasni, hogy ne bízz. A kettő szoros összefüggésben van egymással. A ne légy közel, ezt általában olyan szülők örökítik át a gyermekeikre, akik vagy az intimitásukban, vagy testi kapcsolatban, vagy az érzelmi életükben súlyosabban, vagy kevésbé súlyosan sebződtek maguk is, mondjuk gyerekkorukban. Bántalmazott gyerekek szülőként, vagy szexuális bántalmazás áldozatai, aztán szülőként, ezt hosszan lehetne. Testi, érzelmi intimitásban megsebzett szülők. Ilyenkor mi történik? Nyilván egy testi távolságtartás. Az az anya, nincsenek is olyan sokan, akik egyszerűen nem hajlandók szoptatni a saját gyerekeiket. mert van ilyen is bőven. Ilyen klasszikus mondatok erre a magatartásformára, hogy menj már odébb! Ne nyúlkálj már állandóan! Ülj vissza a helyedre! Mindig, amikor a gyerek próbálna valamilyen közelséget, akkor mindig kap valami ilyesmit. Olyan vagy, mint egy sajtkukac! Muszáj mindig az ölembe ülnöd? Mondok egy történetet, ez is megtörtént, egy másfél éves kisfiú, játszott a szobában és az apukája ült a fotelben. És a kisfiú, miután másfél éves volt, ezért természetesen a szájában is volt valami játék, meg mind a két kezében. Ez normális. Most ha lenyeli, az is normális, csak veszélyes. Mit kell csinálni, ha egy gyerek lenyel egy gigantikus legot? Ugye, tudjátok. Ezt minimum kell tudni. Hasra fordítjuk, a térdünkre fektetjük, és a tenyeremnek nem az ujjas részével, hanem a lentivel, erőteljes ütéseket mérek a háta közepére. Ezt kell csinálni, ezt nagyon fontos tudni. Mert például én kisfiúként lenyeltem egy ping-pong labdát. Apukám, akiről még nem tudjátok, hogy pilóta volt, a külföldi kapcsolatai révén, az ő kicsi fiainak ping-pong labdát hozott Londonból. De ez nem csak egy egyszerű ping-pong labda volt. Mert normális esetben a gyerek a fehér ping-pong labdát ping-pongozásra használja. Vagy összetapossa. De az én apukám piros és kék színű, sokkal keményebb anyagból készült ping-pong labdát hozott az ő kisfiának. És az ő kisfia, aki én vagyok, bevettem a számba ezeket a színes ping-pong labdákat, amit a fehérrel nem tettem volna meg. És, ha már bent volt, ugye, végülis két megoldás van, nem? Erre, vagy arra, 50 %. És hát én úgy döntöttem, hogy olyan szép piros, mi lenne, ha így belül is…Ádámcsutka, ping-pong labda, nem tudom, hogy osztoztak ott a helyen. Mindenesetre testvérem, világosan emlékszem erre, testvéremmel együtt játszottunk. nem tudom, nyeltetek-e már le ping-pong labdát, elmondom, milyen. Főleg egy kemény burkolatú színes ping-pong labda, főleg, hogy kisgyerek vagy. Most, ugye, egy gurítással megiszod a fél üveg sört, naná, hogy egy ping-pong labda meg se kottyan. És akkor így piff! Megáll a labda, tesóka játszik, és tudjátok, amekkora a ping-pong labda, a szemem kezd akkorára kitágulni. És arra gondolok, öt éves vagyok, tudok én beszélni, arra gondolok, hogy elmondom: tesó, lenyeltem a ping-pong labdát, nem csinálnál valamit? Igen ám, de ha az ember öt éves, és egy ping-pong labda van itt, nem kap ám levegőt. Nem úgy van az. Nem tud beszélni, nem tud innen lentről jönni a szó. Próbáltam én, hát gondoljátok, hogy nem? Tesó meg kisvasút, minden, jól elvolt. Hamar megtanulják a fiúk, hogy állj ki magadért. Próbáld az életet egyedül is megoldani. Hát akkor arra gondoltam, hogy szóljak neki, hogy jöjjön ki, de ez nem elég egy ping-pong labdának, főleg ha piros. Emlékszem arra a halálfélelemre, ami bennem volt. Arra gondoltam, itt már kezdek fuldokolni, nincs idő arra, hogy anyuci, meg jelentkezzek, elmagyarázzam neki, amit nem tudok elmondani. És az futott át rajtam, egy esélyem van, hányni kell. Ahhoz egy kicsit lejjebb kellett nyomni a ping-pong labdát. Ping-pong labdaadagoló gépként puff. Tesóm meg közbe….ilyen az élet. Te itt meghalsz, másik meg kisvasút. Onnan indultam ki, hogy a másfél éves kisfiú jobb kezébe játék, bal kezében játék. Szerintetek egy másfél éves kisfiú, akinek a két kezében játék, a szájában is játék, úgy tud ülni? Azt azért nem nagyon. Úgyhogy mit csinál ez a kisfiú, odatámaszkodik az apukája lábához. Az apukája mond ösztönösen valamit. „Muszáj neked mindig hozzám dőlnöd? Ülj már meg magadtól!” Ez az apuka történetesen kifejezetten távolságot akar tartani a saját gyerekétől. Nem akarta ezt a gyereket. Ezt nem ragozom. Ilyen jól mondatok nagyon jól mutatják azt, hogy mit is jelent, hogy valakiben aztán megfogalmazódik az, hogy ne légy közel. És amikor felnőtt lesz az ilyen valaki, akkor megtanulta azt, hogy bizalmi kapcsolatokba csak nagyon óvatosan merészkedjünk bele. Jobb a távolságtartás, jobb az óvatos bizalmatlanság, én ezt már megtanultam. Intimitás igény persze van, de közben persze ott van a nagyon súlyos szülői tilalom, hogy ne legyél közel. S hogyha mondjuk az illető egy fiú, akkor egy örökös feszültségben él a feleségétől, aki meg mondjuk nem ettől sérült, hanem mástól. Nem érti, hogy miért nem jön közelebb és stb. És a fiúk is gyakran azt gondolják, hogy a nőkben mindig kifejlett és egészségesen virul az intimitásra való igény. Hát az igény az van, de aztán, hogy megy-e vagy nem, az megint egy más kérdés. E mögött ez a szülői tilalom állhat. Hogy ne légy közel. Zavarsz, nem látod? Nem érek rá, dolgom van!

4. Ne érezz! Erről szinte semmit se fogok mondani, mert ezt kiemeltük az érzésekkel kapcsolatban. Iszonyat sokat elmondtam, hogy milyen fajtái vannak. Azt mondják a tranzakció analitikusok, hogy ha valaki megkapta ezt a szülői tiltást, hogy ne érezz, az ilyen gyerek ahhoz hasonlít, mint amikor valaki süket. Ezt a felnőtt kapcsolatokban ott érhetjük tetten, hogy emlékeztek, amikor a kommunikációról beszéltünk, hogy a kommunikációnak három szintje van. Van egy informatív szintje, van egy érzelmi szintje meg van egy kapcsolati szintje. Amikor azt látjuk, hogy egy órán keresztül beszélget két ember. És mindannak, ami ott történik, az hemzseg érzésektől, érzelmektől, kapcsolati üzenetektől, és mégis egy órán keresztül semmi másra nem történik reagálás, csak az informatív szintre. Nem is értenek szót egymással. Együttérzés, megértés, az el van vágva. Pont ott, ahol tudna valami igazán oldódni, az érzelmi szint, kapcsolati szint, ott süketek. nem egyszer tapasztalom azt, hogy ha valaki jegyespárként, házaspárként érkezik hozzám, hogy ott teljes süketség. Egy órán keresztül bennem hemzsegnek az érzelmek. Olyan döbbenetes mennyiségű érzést váltanak ki belőlem, pozitív érzéseket. Rengeteget. És megkérdezem tőlük, hogy hogy éltétek át ezt az egy órát? És akkor mondjuk, azt a választ kapom, hogy ezt már hallottam. Vagy: tudom, ez nem volt ismeretlen előttem, vagy erről már beszélgettünk régebben is. Ezek klasszikusan fejezik azt ki, hogy nem halljuk az érzéseket, az érzelmeket, pedig hát ott vannak folyamatosan. Az ilyen embereket nagyon kell segíteni, támogatni. Ott meg kell nyitni a fülünket. Nem csak a harmadik szemet kell megnyitni Tibetben, hanem a fülünket, hogy halljuk ezeket az üzeneteket. Rengeteg van belőlük. Ez a süketség nem csak kifelé történik, hogy téged nem hallak, hanem befelé is. A saját érzelmi, vagy lelki állapotaimra is lehetek süket. Ha azt a tiltást kaptam, hogy ne érezz, akkor, amikor olyasmiket hallok, hogy érzelmi élet, akkor azt gondolom, hogy itt hülyeségekről beszél valaki. Ilyen elhanyagolható baromságokról. Nem is értem, hogy férfiak miért ülnek itt. Hát a nők foglalkozzanak ezzel, de egy normális férfi? Ez az első négy szülői tiltás, vagy gátló parancs, az első hat hónapban fenyeget minket a leginkább. Ha ezeket kapjuk az első hat hónapban, akkor mélyülnek el bennünk a leginkább.

5. Ne légy gyerek! Furcsa, nem, hogy egy szülő azt mondja, hogy ne légy gyerek. Milyen szülő az, aki azt közvetíti felém, hogy ne légy gyerek? Nagyon egyszerű a válasz. Aki gyerek akar lenni helyettem. Akiben van egy jól fejlett infantilis gyerek, aki bár megszült engem, vagy nemzett engem, azért ő továbbra is szeretne kötetlen, felelőtlen, bulizó felnőtt lenni. Vagyis gyerek akar maradni. Jóval gyakoribb, főleg manapság az olyan szülő, aki adott esetben persze nem tudatosan a saját jogaira, meg nem tudom mire hivatkozva, én nekem is van jogom ahhoz, hogy minden este szórakozzak. Szóval azt a szülői tiltást közvetíti a gyerek felé, hogy ne légy gyerek. A gyerekek meg életben akarnak maradni. Mit csinál egy olyan gyerek? Akiben egy vaskos gyerekszülő működik? Megtanulja azt, hogy ha életben akarok maradni, hamar fel kell nőni. Ezek a gyerekek lesznek koravén, koraérett gyerekek. Akik öt, hat, hét évesen felelősséget vállalnak a saját kistesóikért. Ugye, az anya büszkén mondja azt, hogy hát az én gyerekem öt évesen már vásárolt. Persze, leküldték a szatyorral, hogy vegye meg az almabort. Hát világos, mert fogytán van a boruk. Jézust is hívták, de nem jött, hát majd a gyerek lemegy az almaborért. Meglepő lehet talán ez, de mondjuk olyan szülői magatartás, mondjuk olyan szülő, aki rákontráz a saját gyerekére. Láttatok már ilyet? Hogyha a gyerek sír, a szülő elkezd olyan gyerek lenni, mint a saját gyereke, sőt, tulajdonképpen azzal fenyegeti meg a gyerekét, hogy még gyerekesebb gyerek lesz. És akkor ő jobban ordít, és jobban toporzékol. Ezzel kigúnyolja a gyerekét, mint gyereket, ő lesz a gyerek, és a gyereke meg nőjön fel hamar. Azok a családok például, ahol a nagyobb gyerekeket nagyon korán ránevelték arra (esetleg épp a kereszténységre hivatkozva), hogy kötelesek a kisebb testvéreikkel kapcsolatban szülősdit játszani, azok nem lehettek eléggé gyerekek. Az elsőszülött gyerekek eléggé veszélyeztetettek. Hogy megkapják ezt a szerepet. Az ilyen felnőtt nagyon könnyen beilleszkedik az egyházba. Mert nem nagyon lesznek igényei, szolgálatkész lesz, megértő lesz és együtt érző másokkal, saját igényeit elhanyagoló stb. Könnyen fog olyan partnert választani, aki ki fogja használni azt, hogy ő nem engedi meg magának, hogy gyerek legyen. Túl sok tiltás és szabály ide vezethet, ha nem engedjük meg, hogy a gyerekeink gyerekek legyenek, vagyis kreatívak meg spontánok. Ezt nem engedjük meg, minden megmondunk, túlszabályozzuk, hogy mit hogyan kell csinálni. Ismeritek azt a szülőt, aki leül a gyerekével játszani és mindent megmond neki, hogy hogy kell? A legtöbb gyerek, de azt hiszem, ez már közmondás szerű, utál a villanyvasúttal játszani. Mert az apa lejátssza őt a porondról. és nem csak hogy lejátssza, hanem a gyerekének meg is mondja, hogy hogy ne játsszon vele. Az a szülő is lehet ilyen, aki maga sem lehetett gyerek. Ezért meg akarja óvni a saját gyerekét is attól, hogy valami baj történjen vele. Jobb hamar fölnőni.

6. Ne csináld! Vagy ne tégy semmit! A ne csináld, vagy ne tégy semmit szülői utasítás az elsősorban a szüleinknek a világhoz való viszonyát tükrözi. És amikor egy szülő azt csinálja a gyerekével, hogy ne csinálj te semmit, légy jó kisfiú, jó kislány, akkor saját szorongásai, félelmei, az életben való idegensége, a világtól való bizonytalansága fejeződik ki. Jó szándékkal meg akarja óvni a saját gyerekét attól, hogy valami baj legyen. Mint az én nagymamám, akivel kapcsolatban szoktam idézni azt a mondatot, amit ő sose mondott, de tulajdonképpen ez volt a rejtett üzenet. –Vigyázz kis unokám, mert megszúrod magadat az almás pitével. Mert ugye, nem tudjátok, mint ahogyan apukám pilóta volt, és ezt most muszáj elmondanom, az anyukám pedig légi utas kísérő. Magyarul: stewardess. Amíg az én anyukám, meg apukám dolgoztak, addig a nagymama vigyázott a kis Ferikére. A nagymama aggódós volt. És a nagymama mindig azt mondta:-Jó kis unokám! Amíg én a paradicsomos krumplit kevergetem, te ne csinálj semmit! De az nagymamám nem csak a paradicsomos krumplit kevergette. Előtte:- Amíg én a krumplit pucolom, te ne csinálj semmit! Amíg én kibontom a paradicsom konzervet kis unokám, szerintem ne csinálj semmit! És a nagymamámtól hallottam azt a nagyon fontos mondatot, amíg ő ki tudja milyen fázisában volt a paradicsomos krumpli elkészítésének, amit én virslivel ettem. Miért, csak úgy magába? Az én szüleim nem szadisták. A nagymamám se. Nem éheztettek, kaptam hozzá virslit is. Kettőt szoktam kapni. Szóval, amíg a nagymamám valamelyik ételkészítéses fázisban leledzett, hát, naná, hogy valami életerő szorult belém és rohangásztam, mint az állat. A kedvenc szórakozásom az volt, mert még kicsi kisfiú voltam. Rájöttem arra, hogy volt egy hosszú kanapénk. Szófa. Hát egyik szó se magyar. Hogy hívják? Pamlag. Az se magyar. Mi az magyarul? Heverő. Életemben nem használtam ezt a szót. Ezt ki fogom próbálni, ez zseniális. Szóval rájöttem arra, hogy a heverővel azt lehet csinálni, hogy ez egy háromfázisú ugrásra teszi alkalmassá a kisfiút. Az előszoba ajtóból kell nekifutni a sebesség végett. Rohanunk, onnantól kell elrugaszkodni, ahol a heverő előtti asztalnak a széle van. Mert akkor fogok tudni jól rálépni a heverőnek az ülőrészére. És ha ez a második lépés elég rövid, akkor sok energia marad még bennem ahhoz, hogy egy föllépéssel a heverőnek, ennek a támlarészének a tetejére tudjak akkorát ugrani előre, hogy a nagyszobából átlendüljek a kisszobába. Ezt a tornamutatványt, amit később atlétikának hívtak, úgy lehetett tökéletesre fejleszteni, hogy olyan ágyam volt, amin levehető matrac pihent. Levettem a matracot, és arra puff. Na, most egy valamit nem ajánlok: seggre érkezni. Ismerős? Látom az arcotokat. Most nem tudom, hogy együtt éreztek-e velem, vagy följön az élmény. Szóval nagymamám hall egy óriási puffanást. Mert a kicsi unokája olyan tökélyre fejlesztette ezt, hogy sikerült azzal az eszméletlen erővel, ahogy megnyomtam a szófának ezt a felső részét, azt eldönteni. Puff, hátraesett, óriási durranás. Én persze, mint a kis breki előre, orr belapul két millivel odébb, és akkor jön a nagymamám. Teljesen ki van borulva, és azt a hallhatatlan mondatot mondja nekem:-Ferikém! Nem tudod, hogyha nem vigyázol, kiugorhat a szíved. Értitek, egy kisfiú vagyok. Nagymamámtól mit kapok? Paradicsomos krumpli két virslivel, mikor tök éhes vagyok, mert annyit ugráltam már, mint a franc. Naná, hogy az ember elhiszi a nagyanyjának, hogy ilyen van. Éveken keresztül rettegtem. Ti ezen röhögtök. Tudjátok meg, hogy már túl vagyok rajta. Földolgoztam. Mert hát mivel asszociáltam én kis kölyökként? Amikor érzem, hogy a szívem dobog, hát a nagyanyámnak csak igaza van. Itt a bordáimon érzem, hogy jön már kifelé. Lehet, hogy már nincs is a helyén. Kezdem itt a torkomban is érezni. Naná, hogy be vagyok tojva. Szóval, jobb, ha nem csinálsz semmit, almás pite megszúr, vigyázz! Az ilyen felnőttek aztán nulla spontaneitás, nulla kreativitás, leültetjük, ott marad. Ez milyen szomorú. A hajléktalanokkal kapcsolatban rengeteg kutatás történt, hogy mélylélektani, lélektani háttere mi lehet egy hajléktalan életútnak. És kiderült az, hogy a rengeteg tiltás az mindig ott van. Ami súlyosbítja a helyzetet az az, hogy közben pedig a szülők nem mondják meg, hogy mit lehet. Még az hagyján volna, hogy nem mondják meg, hogy mit lehet, de sosem mondanak olyasmit, hogy csináld ezt, csináld azt. Mert erre egy gyereknek nagy szüksége van. És akkor, amikor mi látunk hajléktalan embereket és azt gondoljuk, hogy ez erkölcsi kérdés, hogy miért nem szedi össze magát. Én is tudok dolgozni. Minimális lenne, hogy valamit csinál. Akkor nekünk halvány gőzünk sincs, hogy ő benne mi van. Hogy az, ami neked a kisujjad körmének a hegyében van, ami neki egy olyan nehézség, amit te el se tudsz képzelni. Hogy, ami számodra olyannyira természetes, hogy az föl se merül, hogy te azt nem tudod? Ő ül, és nem tudja, hogy mit csináljon. Mert megtiltották azt, hogy csináljon bármit is. És akkor legalább mondták volna, hogy ezt csináld, meg azt csináld. De azt meg nem mondták. Ez a hajléktalan életutaknak a nagy százalékában ott van.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari