Hogyan tudjuk felszabadítani az életerőnket? 4.

HOGYAN TUDJUK FELSZABADÍTANI AZ ÉLETERŐINKET? Zsákutcák: Szülői tiltások, parancsok párkapcsolatra (társválasztásra) gyakorolt hatása

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Belevágok! Most, még amíg a fejemben van, addig mondom, hogy májusban vagyunk még. Megnéztem a naptárat is, és nem május 31-re esik az utolsó alkalmunk! Nehogy már legyen négy nap pihenésem vagy valami! Jól kihasználjátok ezt a májust! Szóval ez azt jelenti, hogy ezután még két alkalom van, ami viszont azt jelenti, hogy tudjátok, hogy az utolsó alkalom mindig egy ilyen kérdezz-felelek alkalom, vagyis, hogyha szeretnétek föltenni kérdéseket, akkor azt lehetne abban a formában, ahogy szoktuk, vagyis, hogy a következő alkalommal hozhattok megírt kérdéseket. Nehogy a neveteket ráírjátok! Bőven elég egy kérdés, és elég a végére egy kérdőjel, az sokat segít nekem, mert ha nincs kérdőjel, akkor azt egy ilyen információátadásnak fogom venni, és akkor nagyon köszönöm, elolvasom, és eszem ágában sem lesz reagálni rá! Tehát egy kérdő formájú mondatot írjatok, már ha akartok ilyesmit, vagy pedig, ha nagyon unalmas az alkalom, akkor az előadás alatt is lehet kérdéseket írni. J De csak úgy brahiból ne, azért legyen valami önkorlátozás bennetek. A lényeg, hogy a következő alkalommal, az alkalom végén maszkban és sícuccban, vagy bukósisakban vagy bárhogy, idetehetitek ezeket a kérdéseket, ami csak van! És akkor eszem ágában sem lesz rájuk válaszolni, hanem lenyelem, megemésztem, és akkor az utolsó alkalommal fogok ezekre válaszolni. Illetve tudjátok, hogy nem tudok válaszolni, hanem csak mondom a reakcióimat.

Tehát ez azt jelenti, hogy a témánkra mindössze két alkalom van, a mai, meg a következő. Úgyhogy most szeretnék egy közbevetéssel élni, amit elkezdtünk a múlt alkalommal. Merthogy beszéltünk a szülői tiltásokról, és beszéltünk a szülőim parancsokról, és azt mondtuk, hogy… De közel vagytok! Közelebb mászott az első sor! Nagyon fenyegető! J Szóval a szülői tiltásokkal kapcsolatban azt mondtuk, hogy szinte mindig nem tudatosak, sem az adó, sem a befogadó részéről. A szülői parancsok, már valamennyire tudatosabbak, a szüleink részéről is, meg a mi részünkről is. Közben pedig, ahogy ezt a két nagy csoportot átgondoltuk, amelyek felnőttként is keresztül-kasul meghatározzák az életünket, a kapcsolatainkat, beleértve az Istenkapcsolatunkat is, aközben teszünk most egy kitérőt abba az irányba, hogy vajon akkor a párkapcsolatot, társkapcsolatot, házastársi kapcsolatot, beleértve már a párválasztást is, ezek a szülői parancsok, tiltások, hogyan befolyásolják. Merthogy nemcsak mi vagyunk ott egy párkapcsolatban, egy házastársi viszonyban, hanem ott van az anyukánk, az apukánk, az összes tesónk, és itt belül, itt, mondják ám a magukét, ami belefér. Emiatt kirándulnánk egy picit erre a vidékre, és akkor az utolsó alkalommal visszatérnénk ehhez a nagy egységhez, és a legszimpatikusabbat szeretném elmondani nektek, a szülői engedélyeket. Mert amitől a szülői tiltások és a szülői parancsok egyáltalán elviselhetővé válnak, az az, hogy a szüleinktől kapunk engedélyeket is! Ez pedig a legjobb, és ezzel fogom majd befejezni. De most még jön a neheze!

Eszembe jutott az a film, biztos láttátok, vagy ha nem, akkor nem, aminek a címe, hogy: Tudom, mit tettél tavaly nyáron. Hát ez a párválasztáshoz épp illendő cím: Tudom, mit tettél tavaly nyáron, vagy télen, vagy nyáron, vagy 20 éve! A tudom szót tegyük nagyon idézőjelbe, mert mit tudom én, hogy mit tettél te, de van néhány hozzáfűznivalóm, aminek talán te is hasznát veszed.

Két valaki lesz a segítségünkre. Az első, akiről már egyszer beszéltem, az élmény-centrikus terápia atyja, aki engedte, hogy megjelenjen az, ami az emberekben van, és ez máris élmény-centrikus volt, és aki nem más, mint Karl Whittaker. Nem tudom, hogy kell pontosan kiejteni a nevét, de ti ezt sokkal jobban tudjátok, mert ti műveltek vagytok! Szóval egy amerikai pasiról van szó, aki az egész életér erre szánta. Az a minimum, hogy ilyeneket hozok ide! Nemcsak ám olyat, akinek volt egy-két gondolata… Azt nem fogom idézgetni! J Szeretném elmondani az ő szempontsorát arról, hogy mi történik egy házasságban, hogyan indul el egy döntéssel, és aztán hová fejlődik, vagy nem fejlődik. De előtte! Utána olvastam az irodalomban, hogy a társválasztást mi motiválja? Akárhonnan, akárhogy olvastam, négy nagy dolog kristályosodott ki. Ezeket most gyorsan elmondom, és aztán majd, ahogyan beszélek árnyaltabban róla, nyilván ezek a motívumok majd megjelennek.

1. Legyen olyan, mint én vagyok! Ezt nagyon szeretjük! Bizonyos szerzők erre helyezik a hangsúlyt, és azt mondják, hogy hát amikor összeér a szívünk, a nyelvünk előtt, tehát amikor így meglátom és kezdem megismerni, és hát először nem a nyelvünk ér össze, remélem, hanem először valami vonzalom van, és akkor az valami olyasmi, mint én: Szemei, fülei vannak, egészen hasonlít rám! J Érzései is vannak, csak 40 év korkülönbség van, tehát egészen be tudom még lőni őt… Szóval hasonlóság. Majd árnyaltabban is fogok erről beszélni, de egyes szerzők azt mondják, hogy hátha hasonlóság nélkül nem megy, mert a hasonlóság sokkal árnyaltabban jelenik meg, mint ahogy gondolnánk. Tudjuk azt, hogy egyetlen szempontnak a súlyos különbsége is, milyen nehézséget okoz! Mondjuk a műveltségbeli különbség. Ez az egyetlen szempont milyen hihetetlenül meg tud nehezíteni olyan kapcsolatot, amelyben egyébkánt jól mennek a dolgok. A családi háttérnek a radikális különbsége. Ez is nagyon meg tudja nehezíteni. Egyetlen különbség van, ami szintén megnehezíti, de közben segíti is a társkapcsolatot, ami nem más, mint az, hogy az egyik férfi, a másik meg nő! J Ez nagyban szokott segíteni! Szóval az első, a hasonlóságok. Nagyon sok hasonlóság kell, különben nem működik!

2. Különbözőségek. Olyan jó, hogy eddig az ellentmondásokkal, ambivalenciákkal foglalkoztunk, tehát nem kell most rögtön fölszisszenni, hogy most az egyik vagy a másik, mert mind a kettő kell nekünk! Kell nagyon sok különbözőség, a különbözőségek, hogyha jól választunk, akkor lehetőséget adnak két dologra. Az egyik, hogy olyan dolgokkal kössük össze az életünket, amiben mi gyöngék vagyunk, ami nekünk nincs, ami hiányzik! Hát nem jó dolog ez? Hogy nekem egy picit sem kell megerőltetnem magam, és máris lesz, mondjuk egy autóm! J Ez tök jó! Vagy semmi erőfeszítésembe sem kerül, és lesz egy társam, akinek hosszú a haja! Hát ez tök jó! Főleg, ha én kopaszodok 23 évesen! Van ilyen! Szóval a különbözőségek nagyon jók! Ez az egyik. A másik előnye, hogy természetesen a látszólagos különbözőségek mögött nagyon sok hasonlóság van. Például, és erről majd megint bővebben szeretnék beszélni, az nem más, hogy bennem vannak olyan dolgok, amelyekkel még nem tudtam mit kezdeni, még nem tudom kezelni őket, még nem dolgoztam velük, még nem élnek és virulnak bennem, csak úgy vannak. Akkor pedig választok egy olyan valakit, akiben az sokkal kidolgozottabb formában él. Há-há! Akkor rajta keresztül kezdem megélni mindazt, ami bennem is van! Ez a felszínen nagy különbözőség, mondjuk egy macsó… Ideállna valaki, hogy ezt most demonstráljuk, nehogy már itt olyan tollakkal ékeskedjek, amelyből nem sok van nekem! J Szóval egy macsó házasságot köt egy szőkével! J Ne mondjátok, hogy ez a felszínen nem tűnik elég nagy és radikális különbözőségnek! Ahogy a szőke azt mondja, hogy: Légyszi, légyszi, légyszi! A macsó meg azt mondja, hogy: Nem is mond semmit… J A beszéd a kultúrának egy nagyon komoly foka ám! J Egy igazi macsó csak néz, nem? Jaj, melyik film volt ez? Megnéztem egy nagyszerű filmet, amelyben a főhős csak nézett. Csak fölemelte így a szemöldökét, így! J Tudjátok ezt? Az egyik marad, a másik fölmegy. Tehát a macsó az nem beszél, mert ahhoz nagyon sok könyvet el kell olvasni! Vagy legalábbis az anyámmal néha beszélgetni kell, de az anyám nem ér ár, mert egy macsó kultúrában az anya az egy szuperanya! J Az mindent az ellenőrzése alatt tart, a gyerek meg próbál akkor nagyképűsködni! Szóval a felszínen ez egy nagy különbözőség, de valójában azonban úgy tűnik, és ezt is érdemes megfontolni, hogy a mi macsó barátunk lelke mélyén él egy szőke nő! J Bizony! De ő, azzal a szőke nővel igazából semmit sem tud kezdeni, itt belül! A szőke nőnek a lelke mélyén meg él egy macsó! Ő meg azzal nem tud mit kezdeni, de nagyon! Ezért aztán megházasodnak, és ha már így együtt vannak, akkor valamit kell kezdeniük egymással! Ez pedig a személyiségfejlődésre jótékony hatást gyakorol! Ami különbözőség, az is fontos, és a látszólagos különbözőségek mögött gyakran hasonlóságok vannak!

3. Ezt már Freudtól kezdve tudjuk, hogy… Tudjátok Eperjes Károlyt hallgattam két órán keresztül, és ez fölszabadított engem egy kicsit!

Szóval, az anya. Vagyis, ő azt mondta, hogy hát mi más lenne, ami a leginkább motivál bennünket abban, hogy kit is választunk? Hát a férfiaknak az a valaki, aki az anyjuk volt, legyen azért olyan, a nőknek meg amilyen a papájuk volt, legyen olyan! Ez klasszikus! Ebben sok igazság van!

A második, ami ugyanide tartozik. Vannak olyan kutatók, akik azt mondják, hogy hát az apa nem annyira, inkább az anya, még a nőknél is.

A harmadik. Ez nagyon fontos, és ezt szeretném nagyon aláhúzni! Látjuk az apukánknak meg az anyukánknak az egymáshoz való kapcsolatát, és a választásban az motivál nagyon, hogy próbálunk egy olyan kapcsolatba kerülni, ami az apukánk és az anyukánk között volt. Valami hasonló helyzetbe, mert azt ismerjük. Vagy látszólag, ugye, amikor valakit ez nem befolyásol, akkor pont az ellentét szeretné. Valójában a motiváció akkor is az, hogy az apukámtól és az anyukámtól mit láttam. Most hogy hol van a súlypont, mindegy is, a lényeg, hogy mind a háromról tudjunk.

A negyedik motívum. Ez is nagyon fontos! Szeretnénk gyógyulni. Szeretnénk valahogy egészségesebbek, normálisabbak, boldogabbak lenni, mint előtte. Itt a gyógyulás motívumot nagyon aláhúznám! Ezért a társválasztásunkban, nagyon erős motívum lehet az, hogy valaki olyasvalakivel házasodjunk meg, akivel ott folytathatjuk a szüleinkkel való kapcsolatainknak az elvarratlan szálait, ahol azokat leraktuk. A párkapcsolat pedig, remek lehetőség arra, hogy ahol elakadtunk a szüleinkkel való viszonyban, azt megismételjük valamilyen formában a hasonlóságok és különbözőségek, és apuci és anyuci, és a kettejük kapcsolata révén, a saját házastársunkkal. Emögött nagyon erős motívum, hogy szeretnénk fejlődni!

Akkor most pedig mondom azt a szempontot, ami mind a négyet összeköti, amiben minden kutató egyetért, kivéve egyet-kettőt, mert olyan mindig kell, hogy legyen. J Ez pedig az, hogy ez a négy motívum általában nem tudatos! Ami összeköti a társválasztásunknak a négy motívumát, az az, hogy fogalmunk sincs, hogy miért pont azt választjuk. Nem tudatos! Nem tudom én, hogy hány százalékban, de nem tudatos a társválasztás! Hát akkor na-ná, hogy muszáj azokkal a szempontokkal foglalkozni, lásd az előző előadások, amelyek a nem tudatos dolgokat próbálják tudatosítani, ha már egyszer belementünk valamibe, amiről magunk sem tudjuk, hogy miért mentünk bele. Persze, mert racionális lények vagyunk, mindig tudunk gondolatokat fölsorakoztatni, hogy miért, de a valódi motívumok azonban, a döntő motívumok nem túlzottan tudatosak, vagy egyáltalán nem tudatosak. Amikor pedig kezdenek tudatosulni, 5-15 év, akkor jön a harakiri, akkor úgy elkezdünk nyűglődni, mint a fene!

Ez akart az első, bevezető gondolat lenni. Négy nagy szempont, és ami összeköti őket, hogy nem is tudatosak. Na-ná, hogy akkor virulnak, a szüleinktől kapott nem tudatosodott, és nem tudatosult parancsok és tilalmak, és előírások!

A második. August Napier az, akiről majd fogok beszélni, mert ő nagyon szépen leírja ezt a folyamatot, és ezt majd el fogom mondani nektek. A feleségével együtt sok évtizede családterápiával foglalkozik, és azt mondja, hogy: Rengeteg párnak a történetét hallgattam meg, és a szerelembe eséssel kapcsolatosan, hogy miért pont őt, amikor azt a pillanatot próbálták leírni, vagy azt a két napot, vagy két hetet, hogy mi az a közös motívum, amit ki lehet emelni ezekből a történetekből, a szerelembe esés történeteiből. Ez a bölcs családterapeuta, a következő szót használja, ami minden esetben közös, vörös szálként ott húzódik a szerelembeesés történetei között, az a zűrzavar! J Ez az egyetlen közös elem! Ez még jobban aláhúzza azt, hogy itt egy olyan folyamatról van szó, amiben rengeteg nem tudatos dolog van, rengeteg olyan, amit gyerekkortól, magzati kortól hozunk.

Mondom először Whittakernek a leírását, ami nagyon tanulságos, és ez most madártávlatból lesz, és utána majd bele fogunk menni egy kicsit komolyabban.

Ő azt mondja, hogy minden társkapcsolat nagy elvárásokkal indul. Ezt ismeritek, ugye?  A fő elvárás, és akkor a négy motívumot ide hozhatjuk, hogy legyen olyan, mint az anyám, olyan, mint az apám, legyen ez, legyen az, mi ne legyünk olyan boldogtalanok, mint az apánk és az anyánk, és a többi. De a legfontosabb talán, ami tudatos, hogy: Szeretnék boldog lenni! Minden, ami pedig alatta van, az alig! Pedig, ami alatta van, az az izgalmas! Segíts a problémáim megoldásában, ments ki ebből a helyzetből, felelj meg az elvárásaimnak, mit tudom én. A harmadik. Mikor kezd el törvényszerűen „romlani” egy kapcsolat? Mikor kezdünk kilépni az idillből? Mikor kezd el nehézzé válni a társkapcsolat? Akkor, amikor az egyéni problémáink kezdenek olyan erővel belépni a társkapcsolatba, hogy a társunk már nem tud segíteni abban, hogy a saját egyéni problémáinkkal kezdjünk valamit. Mert, amíg szerelmesek vagyunk, és mindenünket odaadnánk, kivéve egy-két dolgot, hát addig abban az illúzióban tudunk élni, hogy egyszerűen akármilyen nyavalyával, problémával, zűrrel, gonddal, sebbel, hátránnyal, szeretethiánnyal, mohósággal, mindennel jöttem, van itt valaki, aki engem gyógyít, aki szeret, aki elfogad, és a többi… és szép az élet. J Ezt ismeritek, ugye? Remélem! Amikor ez kezd múlni, akkor bizonyos szerződéseink, kompromisszumaink, megegyezéseink, meg minden kezdenek már nem működni, akkor egyszer csak a saját, egyéni életproblémáink olyan erővel jelentkeznek, hogy azokat a másik már nem tudja, vagy ha mondjuk eltelt már vagy 10-15 év, akkor már nem is akarja megoldani helyettünk! Ez törvényszerű! Amikor így kezd romlani a kapcsolat, és nem kapjuk meg a kért segítséget, a várt támogatást, a megígért elfogadást, és mindent, akkor jönnek a konfliktusok! Akkor elkezdünk harcolni és háborúzni. Ő azt mondja, hogy ilyenkor polgárháború dúl a kapcsolatban! Azt is mondja, hogy minden párkapcsolat négy félnek az egymással való játékából fejlődik ki. Mindig van egy szabad férfi, egy szabad nő, van egy rabszolga férfi, meg van egy rabszolga nő. Ezek harcolnak egymással. Amikor pedig megy ez az ádázt küzdelem, a rózsák csatája, akkor ugye, itt két irányba mehetünk. Az egyik, hogy ebből a harcból valahogy szabadabban, függetlenebben tudunk kijönni. A szabadság és a függetlenség itt azt is jelenti, hogy ráeszméltünk arra, hogy a társunk nem azért van, hogy helyettünk a mi gyerekkortól kezdve hozott életproblémáinkat megoldassuk vele. A harc enélkül nem tud megoldódni jó irányba! Ha nem ébredünk rá, hogy mi a mi dolgunk, hogy hol van a mi felelősségünk, hogy ugye a szabadság és a felelősség mindig összetartoznak, és ha erre nem ébredünk rá, akkor mi is történik? Akkor a háború elmérgesedik, majd azt mondjuk, hogy: Végérvényesen csalódtam ebben a férfiben vagy nőben, rosszul választottam, nem tudta nekem megadni azt, amire nekem pedig annyira szükségem lett volna, és inkább keresek valaki mást! A nulladik pontot az előző alkalommal azért mondtam el, mert itt is két dolog lehetséges. Az egyik, hogy fölismerem azt, hogy az illetővel lehetne együtt élni, csak nincs kedvem szembenézni a saját életproblémáimmal! Akkor elválunk. De olyan is lehet, hogy arra döbbenek rá, hogy amikor a döntést hoztam a házasságról, akkor olyan mértékben nem voltam szabad, hogy ott és akkor egy nagyon rossz döntést hoztam. Nem tudom, hogy ez a nehezebb helyzet-e, de az életben vannak ilyen forgatókönyvek is. Ilyenkor tudom elképzelni azt, hogy mindenkinek jobb, ha az illető minél hamarabb belátja azt, hogy nem kellően szabadon hozott emiatt, egy nem kellően felelős döntést, aminek következtében nem is tudott rendesen elköteleződni. Ebben az esetben jobb, ha inkább ezt belátják, és külön folytatják az életet! Lehet, hogy ez furcsa egy római katolikus paptól, de múltkor éppen az egyházjognak a dolgait is idehoztam, hogy nagyon sokféleképpen belátjuk, sőt az egyházi jogban meg is tudjuk fogalmazni azt, hogy lehetséges olyan házasságkötés és olyan döntés, amely nem megalapozott! Még akkor is, ha templomban történt! Erre mondtam azt, hogy ez a nulladik szempont. Tehát amikor kezdődik a harc, akkor bizony ez a lehetőség is fönnáll! Ez nem valami örvendetes, de fönnáll! Itt most szeretnék egy nagyon komoly megkülönböztetést tenni. Ez pedig az, hogy amikor valaki úgy dönt, hogy megházasodik, ez nem biztos, hogy azt is jelenti, hogy ő elköteleződött! Ezt mi, össze szoktuk mosni, és azt gondoljuk, hogy azért, mert valaki döntött, az azt is jelenti, hogy ő elköteleződött! De ez egyáltalán nem biztos! Nem egyszer az a tapasztalatom, és ki is számoltam, hogy 11 éve esketek, és 11 év alatt, több mint 2000 jegyesoktatáson vettem részt, mint… J Tehát azért egy picike rálátásom van a témára, és talán több, mint nektek! Szóval ez a közel 2324 alkalom, ez sok mindenre megtanított! Például arra, hogy jól lehet látni, hogy vannak olyan jegyespárok, akik úgy érkeznek, hogy abban kaphatnak segítséget a mi találkozásaink által, hogy már egy-másfél éve meghozott döntés után a házasságkötésig, egy lehetőségeik szerinti mély elköteleződésig jussanak el. Amikor pedig ők azt mondják, hogy igen, akkor ez nem azt fejezik ki, hogy ők döntöttek egymás mellett, hanem azt, hogy elköteleződtek egymás felé! Vannak olyan jegyespárok is, ahol a házasságkötésig mindössze csak odáig jutunk el, hogy az illető egy döntést képes volt meghozni! Há-há! J Ez most nem a gúny szava akart lenni, egy kicsit sem! J Hanem tudjátok, hogyha valakinek van kedve most fölébredni, akkor föl lehet! Minden nehézség nélkül, kiderülhet az 5 év után, vagy 50 év után, hogy nem történt elköteleződés, csak döntés volt! A kettő nem törvényszerűen kapcsolódik össze! Mondok egy klasszikus helyzetet, amelyben nehéz elköteleződni, de adott esetben lehet dönteni. Szinte minden olyan társunk, aki most itt ül, és a szülei elváltak, nehéz helyzetben van! Főleg akkor, hogyha az volt a tapasztalata a szülei párkapcsolatát illetően, hogy az nagyon korán romlott meg, és ha ezt a helyzetet még azzal is súlyosbították a saját szüleink, hogy bennünket lojalitás-konfliktusba sodortak. Ez a konfliktus azt jelenti, hogy az anyám azt mondta, hogy ha te most elmész apáddal arra a gyorsulási versenyre, akkor nem szeretsz engem! Ha pedig az apám azt közvetítette felém, hogyha te az anyádat jobban szereted, mint engem, akkor nekünk nincs is sok közünk egymáshoz, akkor te az anyád fia vagy, és akkor én meg élem az életem! Szóval, hogyha ilyen helyzetbe kerültünk mondjuk, és még nem is kell, hogy a szüleink elváljanak, mert elég, hogyha egymással súlyosan megromlott kapcsolatban éltek, akkor is fennállhat a lojalitás-konfliktus. Ezzel milyen helyzetbe hoznak bennünket? Olyan helyzetbe, hogy állandóan valaki felé döntenünk kell. Nem? Tehát vagy az apukámmal megyek gyorsulási versenyre, vagy az anyukámmal nézem a romantikus filmet este. Hát a nők inkább a romantikus filmet nézik, én meg inkább a gyorsulási versenyre megyek… Szóval dönteni éppen döntünk, ezt megtanultuk, mert hát valahogy kell dönteni, nem? Csakhogy, ha én döntök az apukám felé, és az apukám viszont nem áll szóba az anyukámmal, akkor mi van? Akkor ez előhozza azt a mintát, hogy döntök valaki felé, és ez engem elválaszt a másiktól! Döntök a másikhoz, és elválaszt az egyiktől! Mondjak egy klasszikus formációt? Ez a konfliktus leképeződik például úgy, hogy én döntök egy nő felé, de nem köteleződök el! Azért, mert ezt a párkapcsolatot eleve annak a mintának a nyomán gondolom át, és minden információ ebbe a mintába szalad bele, hogy vagy ő, vagy én, mert ez az én alapmintám, itt a fejemben. Vagy apu, vagy anyu. Vagy a férfi, vagy a nő. Vagy nekem van igaza, vagy neki. Vagy az lesz, amit én akarok, vagy amit ő. Vagy megvalósítom magam, vagy papucsférj leszek. Vagy-vagy, állandóan ez a minta van a fejemben. Az én társam pedig, csinálhat akármit, akkor is ebbe a nem tudatos modellbe fut bele az összes információ! Amikor ő azt mondja, hogy drágám, meg kellene beszélni, hogy ki viszi az iskolába a gyerekeket, akkor bennem elkezdődik valami. Most kezdődik a gyarmatosítás! J Ez az első lépés, mert eddig nekem nem kellett, most meg miért kell? Akkor pedig befeszítek, bekeményítek: vagy ő vagy én. A feleségem pedig semmi mást nem akart, csak azt, hogy mi lenne, ha hetente egyszer én vinném el a gyereket az iskolába! De én befeszítek, és ő nem érti, hogy mi történik! Miután az egész nem is tudatos… A feleségem, ha „rendes”, akkor hogy fog erre válaszolni? – Hát persze, bírd ki, okozz örömet, hát jó, akkor még egy hét, még egy hónap, még egy év, és közben pedig szépen kipurcan. Én meg nem értem, hogy: Akkor most mi bajod van? Eddig olyan jól mentek a dolgok… Mentek a nagy fenét jól! Dehogy mentek jól! Ezek a tudattalan mintázatok a fejünkben apuról, anyuról, megjelennek a saját társkapcsolatunkban! Ezért nagyon nehéz helyzetben vagyunk, és ha ezeket a mintázatokat nem tárjuk föl, akkor szokott az lenni, ami számomra egy picit sem csodálatra méltó, hogy valaki négyszer házasodik meg. Miért moralizálnák efölött? Az illető akkor azt mutatja be a számomra, hogy van a fejében valami mintázat, amit gyerekkorból hoz, ami nem tudatos, és ezt annyira nem tudatosította, hogy mind a négyszer, mind a négy társkapcsolatában ezt végigcsinálta, és ugyanúgy elbukott mind a négyszer. Ennyi történt csak. Az, aki négyszer házasodik, az nem biztos, hogy rosszabb annál, aki csak egyszer! Lehet, hogy sokkal durvább mintát kapott, és ez jön ki belőle! Szóval, ha nem kapjuk meg a kért támogatást és segítséget, elkezdünk félni, szorongani, dühösek lenni, agresszívek, követelőzök lenni, számonkérők lenni, és a többi. Ugye, ezt is ismeritek? Ez a kevésbé jó tapasztalat. Akkor pedig elkezdődnek a játszmák, elkezdünk forgatókönyvek szerint élni, és aztán a regényünk végét simán meg lehet írni, és a környezetünk általában látja is, de nem szólnak. Akkor nem látják csak, ha olyan stílusban éljük át a konfliktusainkat, hogy nem teregetjük ki a szennyest. De ha tudnák, akkor is meg tudnák írni a végét. Szóval, elidegenedünk és elhidegülünk egymástól. Ez pedig most már csak a bírd ki parancs erősségén múlik, hogy meddig húzzuk ki még egymás mellett, majd pedig elválunk. Elválás előtt még, például szeretőm lesz, karrierépítésbe kezdek, vagy mit tudom én. Elkezdünk ilyen izéket csinálni, és megnézzük, hogy ezekkel együtt valamennyire működik-e még a kapcsolat? Tudunk-e valami minimális konszenzust kialakítani egymással? Ez néha sikerül is. Hát ez a leírás. Nem túl szívderítő, ugye? Egy családterapeuta így látja a dolgokat. J

Akkor most szeretném elmondani ugyanezt egy kicsit mélyebben, hogy itt a tudattalan dolgok, a szülői motívumok mélyebben bekerüljenek, mert hiszen ezzel szeretném összekötni. Remélem, hogy be tudom fejezni.

A felszín alatt, ahogy az a társkapcsolatban, vagy a párválasztásban történik, nagyon gyakran hasonlóság, és természetesen nemcsak a műveltség vagy, hogy ő is legyen vallásos, ő is legyen református, katolikus, hanem például, hogy élje át ő is azokat az élményeket, vagyis remélem, hogy ő is átélte azokat az élményeket gyerekkorában, amelyeket én átéltem. Mondjuk a szerelmes állapotnak szinte mindig a velejárója az, hogy elkezdünk beszélgetni a szerelmünkkel, és akkor fél szavakból megértjük egymást. Akkor pedig, amikor mondom, hogy tudod, hogy az hogy fájt nekem, és akkor erre jön az a válasz, hogy jaj, ne is mond, tudom… J És akkor együtt fájunk! A szerelemnek ez a legcsodásabb pillanata, együtt szenvedni, és nem egymástól! Jaj, de szép! J Ez valóban, ahogy ezt egy hölgy mondta, aki szintén családterapeuta volt, aki drasztikusan így mondta ezt, hogy: A házasságban a sebzettség megy a sebzettséghez hozzá! A seb a sebet választja! Jó csúnya ez így, mi? Családterapeutáktól három lépés távolságot tartsunk, és csak, ha nagyon muszáj, akkor… Mert, ahogy ők látják az életet, jaj! J Szóval, azért érdemes tőlük tanulni! Ugye, van ilyen élményetek? Amikor kéz a kézben mentek, és megtaláltatok valakit… Állat volt vagy ember? Próbáljuk meg az elején kezdeni a helyzet fölismerését! Na, jó… Szóval, hát lehetetlen, hogy ez ne okozzon hihetetlen mély egymásra találás élményt! Magunk se értjük, hogy miért is találtunk egymásra? Miért van ez? Miért értjük? De ki az, aki a legpompásabban tud együttérezni velünk? Hát az, aki tudja, hogy miért beszélünk! És főleg az, aki… J Egy erős férfi menjen ki, és rakjon rendet! J Egy kicsit odébb állok… Túl sok horrorfilmet néztem. Láttatok már olyan horrorfilmet, amikor sok ember van együtt, és akkor történik valami baj? J Nem húzna valaki így egy kört, így körém? Ráírjuk, hogy kör 2, és akkor… Na!

Szóval, ez nagyon össze tud bennünket kötni! … Bagzik? J Én ilyen városi gyerek vagyok, nem értek hozzá! Ahogy azt említettem… Itt a problémakezelésnek két iránya van, emlékeztek? Vegyetek elő papírt és tollat, és akkor írjátok föl, hogy az érzelmi megközelítés és a konfliktusra irányuló megközelítés. Ha becsukjuk az ajtót, akkor ez azt jelenti, hogy engem nem kényszeríttek érzelmi megküzdési stratégiának a gyakorlására, hanem elejét veszitek ennek a konfliktusnak, de én meg szeretnék ezzel a nehézséggel küzdeni, és nyissátok ki az ajtót! J És akkor majd én!

1. Szóval, nagyon gyakran, ahogy erről szó esett, hallatlanul jó nekünk az, hogy 20-35, vagy mindegy, akárhány évesen, egyszer csak a szívünk megrezdül kölcsönösen valakivel, akinek az életében olyan kincsek vannak, amelyek a mi életünkben nincsenek. De közben pedig kezdjük fölismerni, hogy az kell nekünk, az annyira jó! Például, hogy eddig külföldre szívesen mentem, de nem tudtam beszélni horvátul, de a kedvesem horvát szakon végzett az egyetemen, és fölcsillan előttem a remény, hogy a következő nyarat Horvátországban töltjük, és a kedvesem fog horvátul beszélni, én meg nem. én meg csak úgy vagyok boldogan. Ez nagyon vonzó számunkra!

2. Öntudatlanul is továbbvisszük, és sok esetben, hát öntudatlanul akarni ez nehéz dolog, de mindenesetre öntudatlanul visszük tovább azokat a helyzeteket, amelyeket otthon láttunk, tapasztaltunk, amiben otthon voltunk. Ezeket pedig mérnöki precizitással másoljuk le a párkapcsolatba, de most már a társunkkal. Ez nagyon nagy lehetőséget ad arra, hogy ahol elakadtunk, mondjuk én férfiként elakadtam az anyámmal való kapcsolatomban, egy ugyanilyen helyzetet megélhetek valakivel, aki nem az anyám! Sok szempontból azért hasonlít rá, mert azért az mégiscsak kell, de mert nem az én anyám, ezért le tudok vele meccselni olyan dolgokat, amelyeket az anyámmal nem tudok! Amikor pedig le tudok meccselni a társammal olyasmiket, amiket nem tudtam az anyukámmal, akkor egyszer csak az a mintázat, ami itt a fejemben van, férfi-nő kapcsolatról, házastársi kapcsolatról, amit az apukám meg az anyukám között láttam, akkor ez a mintázat változik a fejemben. Ezért lehetséges az, hogy egy jó társkapcsolat az embert gyógyítja, mert meg tudok oldani olyan konfliktusokat, amelyeket otthon, az eredeti családban nem tudtam! Ezeket megoldom a párkapcsolatomban, és utána kezd javulni a kapcsolatom a szülői ház felé! Ez tök jó! Ha pedig összeáll egy jó folyamattá, akkor javul a kapcsolatom az anyámmal és az apámmal, és hát ez na-ná, hogy kihat a párkapcsolatomra! Ez a jó kör, hogyha ez be tud indulni. Miért szokták gyakran a terápiában fordítva csinálni? Vagyis, jön egy pár, akik egymással vannak ádáz küzdelemben, akkor megpróbálnak például egy szálat találni az anya, az apa felé. Menjen haza, és egy kicsit dolgozzon a szüleivel való kapcsolatán, és amikor ott dolgozott valamit, akkor kiderül, hogy egy csapásra változik a párkapcsolat is. Ezek egymással összefonódva vannak, nem is tudnak másképp lenni. Ide tartozik az is, hogyha én egy elkényeztetett fiú voltam, egyke, akkor persze, hogy egy olyan nőt fogok választani, aki mondjuk egy négygyerekes családból származik, és ő volt a legidősebb lány, és gyerekkorától kezdve, azt tanulta meg, hogy hát segíteni kell a kicsit, a gyámoltalant, pátyolgatni kell őt, örömet kell neki okozni, és a többi. Akkor megházasodunk, és rám köszönt a Kánaán! Annyira tuti! Tehát én önfeledten, mindenféle tudatosulás nélkül, azt az önfeledt, önző, individuális, nárcisztikus férfi életet élhetem tovább, amit megszoktam otthon! Te pedig, kedves hölgy, te pedig adod alám a lovat! J Az ilyen kapcsoltok tudnak maradni egy ideig, de általában azonban a kultúránk már nem erősíti meg az ilyen fölállást! A nők, ma már, hosszú ideig nem nagyon szeretnek ilyen helyzetben lenni, bár régebben még bírták jobban, de ma már nem bírják, meg ne is akarják bírni! Ezért, az ilyen férfi számára, iszonyú kemény kihívás lesz, hogy egyszer szembenézzen azzal, hogy egy önző dög! Ez pedig őt rögtön visszavezeti oda, hogy ezt gyerekkorából hozza, amikor vagy nem törődtek vele, vagy túlajnározták és túlpátyolgatták. De hogy őneki, a gyerekkori történetekkel van valami dolga, az száz százalék! Mi szokott még kifutni egy ilyen helyzetből? Például az, hogy a férfi azt mondja, hogy: Hát végül is, az anyám továbbra is szeret! Ismerős ez? Az olyan anya, aki túlpátyolgatta és túlajnározta az egy szem fiát, mit gondoltok, hogy vár erre a pillanatra? Mint Ben Johnson a rajtgépben a 100-as síkfutás döntője előtt! De akkor, amikor már azt mondták, hogy: Vigyázz! Körülbelül így… Persze az ilyen anyához mindig lehet menni! Mert ő megérti a kicsi fiát! Hát persze! Na-ná, hogy megérti! Ez persze most csak egyetlen szál, hát ötvenezer lehetőség van, csak most egyet idehoztam, hogy valami összefüggés is előkerüljön. A gyerekkori mintázatokkal előbb-utóbb valami dolgunk lesz! Ezek a mintázatok azonban nem tudatosak, beleértve a szülői tiltásokat és parancsokat, de ha ezekkel nem kezdünk valamit, akkor a párkapcsolatunknak annyi! Nagyjából ezt lehet mondani. Vagy nem válunk el éppen, de boldogtalanok leszünk! Vagy boldogok leszünk, de a szeretőnkkel! Vagy azt hazudjuk, hogy boldogok vagyunk a szeretőnkkel, de közben nem is! Ez inkább!

3. A családból hozott mintázatok kiegészítik egymást, és egyfajta kölcsönösséget hoznak létre. Nagyon is! Nyilván, ennek van egy másik oldala. Ott van az a hölgy, aki talált egy aranyos kisfiút, aki elég nárcisztikus ahhoz, hogy sikeres legyen, elég önző ahhoz, hogy sok pénze legyen, elég egoista ahhoz, hogy karriere legyen, hát akkor ő meg pátyolgatja, gondozgatja, örömet szerez neki, kibírja, miegymás. Ezt a helyzetet tehát a nő, a maga oldaláról ugyanúgy fönntartja, mint a férfi! Nem áldozat, meg bűnöző élnek együtt egy párkapcsolatban! Ilyen sosincs! A két fél együtt tartja fönn mindig ezt a helyzetet, amely valamiképpen egy egyensúlyi helyzet. A nehézség az, hogy ami a párkapcsolat elején egyensúly volt, az öt év múlva, messze nem az, hanem egy elviselhetetlen valami! Majd pedig föl akarjuk bontani azt a szerződést, most az elképzelt, ki nem mondott szerződést, annak a formáját, de ez nagyon nehéz, mert akkor mind a kettőnknek változni kell! Az azonban, hogy van köztünk szerződés, hogy egymást támogatjuk, és pátyolgatjuk, és segítjük, és még azt is elbírom, hogy most egy önző disznó vagy, én meg elviselem azt, hogy anyáskodsz fölöttem, bár néha zavar, amikor elmegyünk egy étterembe, és megmondod, hogy mit rendeljek, de végül is megéri, ezt az egy-két békát lenyelem, és közben pedig, simi-simi reggeltől-estig. Igen ám, ez az egyensúly mire jó? Arra, hogyha van ilyen egyensúly, akkor biztonságban vagyok, és ha biztonságban vagyok, akkor nem kell védekeznem, nem kell támadnom, és belekezdhetek a fejlődésbe, belekezdhetek az otthonról hozott meg nem oldott konfliktusaimnak az átdolgozásába! Miért? Mert valaki úgy áll mellettem, hogy az az élményem, hogy szeret engem, és én is szeretem őt! De ezek az egyensúlyok, idővel mindig felbomlanak! Ugyanis, ha én ezt a helyzetet, amiben szeretjük egymást, miközben van abban egy csomó ilyen-olyan, de mi úgy éljük meg, hogy most jó nekünk, és fölhasználom arra, hogy fejlődjek, akkor változni fogok, és te is változni fogsz! Tehát világos, hogy az az egyensúly, ami jó volt ezelőtt, nem lesz egy év vagy két év múlva! Ezért mondja minden családterapeuta azt, hogy egy házasság éppen a krízispontokon fejlődik a legjobban! Egy olyan párkapcsolat, amely harmonikusan vánszorog december 31-től, a másik december 31-ig, arra már a szenteltvizet sem nagyon érdemes hinteni… Mert ez a látszat harmónia, ez a béke, ez az örökös szélcsend… Lehet szélcsendben szörfözni? Nem! Szörfözés nélkül élet az élet? Nehogy valaki azt mondja, hogy igen! Nem! Amikor az ember siklik a vízen, hát akkor azért van valami élmény, hogy érdemes volt megszületni! Anyám, de jó, hogy kijöttem! J

4. A családból hozott kapcsolati minták alapján átéljük a régmúlt eseményeket és helyzeteket, és történéseket. Ezek újból, és újból visszaköszönnek. Ez lehetőséget ad a fejlődésre, és lehetőséget ad arra, hogy tönkremenjen a kapcsolatunk. A szabadság, intimitás, boldogság. Whittaker azt mondja, hogy ezek egymásra épülő dolgok. Amikor visszazökkenünk a családi mintázatokba, tilalmakba és nyavalyákba, és úgy próbálunk élni, ahogy a szüleinken láttuk, akkor szabadok vagyunk? Egy fenét! Iszonyatosan nem vagyunk szabadok! Ezért el kell kezdeni dolgozni ezzel a családi örökséggel, és azáltal szabadabbak leszünk! A szabadság ismét bensőségessé teszi a kapcsolatot, amitől jobban leszünk! Miért szokott az előfordulni, hogy amikor ezek a nem tudatos minták eluralkodnak egy kapcsolton, akkor a szexuális kapcsolat is megromlik? A választ már tulajdonképpen megadtam, mert ennek törvényszerűen így kell lennie! Ezért aztán a szexuális kapcsolatnak a nehézségei, egy százalékban vagy elhanyagolható százalékban szexuális problémák! Ezek kapcsolati problémák! A megoldásuk pedig nem is a kettőnk kapcsolatában van, általában! Hanem amikor, már főleg, hogyha jól ment a szexuális kapcsolat, átéltük az intimitást, és bensőségesség, szabadság volt, bizalom volt, és utána a dolog kezd romlani, na-ná, hogy akkor itt régről hozott dolgok kezdik tönkretenni az életünket, mert már nem vagyunk szabadok!

5. A házasságnak egy bizonyos pontján, tuti biztos, hogy fölborul az az egyensúly, amely még valami biztonságot, meg még valami előnyt szolgáltatott számunkra. Ez törvényszerűen van így. A Napier nevű terapeuta azt mondja, hogy legkésőbb olyan 12-15 éven belül ez megtörténik. Van, akinél már 1 év után megy a nagy harakiri. Attól függ. De ez törvényszerű, és nem baj, hogy így van!

6. A partnerünk a puszta létével szembesít majd bennünket a leggyöngébb pontjainkkal. A partnerünk, éppen azért, mert tudattalanul választottuk, de nagyon is ésszerű motívumok alapján, így mágikus erővel bír fölöttünk! A partnerünk egy személyben hozza az egész, előző család történetünket, és minden ott van benne. Mert hiszen a szerelem által, és később minden által ő lett egy kicsit az anyukánk, az apukánk, a testvérünk, és minden ott van benne, sőt egy személyben az anyukánk és az apukánk közötti kapcsolat is ott van benne. Minden megjelenik. Nem véletlen, hogy ha van valaki, aki bennünket úgy meg tud bántani, hogy abba beledöglünk, az éppen a házastársunk! Senki más, a mi érzékeny pontunkat annyira nem tudja, mint a házastársunk! De ez nyilván azért van, mert olyat választottunk, aki nem tudatosan, de na-ná, hogy fogja tudni, hogy mi ez a legérzékenyebb pontom! Végül is azt kellene mondanom, hogy erre nekem szükségem van! Hogyha én igazán szabad, aztán bensőséges kapcsolatra jutottam önmagammal, és a többi, hit, bizalom, Istenkapcsolat is megvan, és aztán boldogságra szeretném az életemet vinni, akkor ugye tudnom kellene a legérzékenyebb pontjaimat, amelyekben tönkremegyek. Ezért a házastársam, a legnagyobb áldás és a legnagyobb átok egy személyben! Azt gondolom a házastársamról, hogy amikor megházasodtam vele, akkor az életem legrosszabb döntése volt ez, és hogy lehettem ekkora állat! És akkor most nagyon finoman fogalmaztam! Aki átment már egy-két ilyen mély krízisen, az tudja, hogy miről beszélek. A Zsoltárból is idézhetnék, hogy: „Átkozott voltam, amikor anyám megszült!” Átkozott az a pillanat, amikor te legyél a férjem vagy a feleségem! Bárcsak ne születtem volna meg! Na, ismerős ez valakinek? Ez normális! Arról van csak szó, hogy a kapcsolat föltárta az én legmélyebb sebeimet! De azok az én legmélyebb sebeim, és nem ő a barom, az állat, a bunkó, a szemét! Nem! Hanem fölszínre jöttek az én legmélyebb sebeim! Éppen itt az idő, hogy ezekkel valamit próbáljak kezdeni! Ez a szembesítés annyira gyötrelmes, hogy elviselhetetlennek tűnik! Ellentmondások, ezekről sokat beszéltünk. Ilyenkor az emberek kilépnek, ez klasszikus! Mi történik akkor, ha valaki kilép egy ilyen helyzetből, közben pedig a társa alkalmas volna arra, hogy vele egy hosszú, egy életre szóló kapcsolatban legyenek? Természetesen sokkal nagyobb százalékban alkalmas lenne rá. Ha én kilépek, akkor én nem tudatosan mit döntöttem? Azt, hogy egy gyerekkori elakadásom és sebzettségem maradjon úgy, ahogy van! Ebbe én belemenekülhetek, sajnáltathatom magam, 25 barátomnak elsírhatom, hogy ő ilyen és olyan volt velem, és aztán az egészet elfedhetem azzal, hogy a közös gyerekkel kapcsolatban élet-halál harcot folytatunk egymással, és küzdünk és szenyózunk, és bezárunk, és nem hozom, és nem viszem, és ezt egy életen keresztül lehet játszani. Közben pedig ott van az a seb, amivel nekem lehetett volna valamit kezdeni! A kilépés ezt a veszélyt mindig magában hordja! Ennél egy fokkal jobb, legalább is, hogyha csak önmagamat nézem, hogy kilépek, és utána legalább nekilátok, hogy megnézzem, mi a fene történt velem, hogy a következő kapcsolatban legalább ne csináljam meg ugyanazokat a baklövéseket! Még ez talán olyan tisztességesebbnek tűnik, hogy valaki 70-80 év alatt háromszor vagy négyszer megházasodik. Legalább megpróbálja! Ennél még egy fokkal rosszabb, hogyha a kultúránk által a szerelem a legnagyobb kincs ebben a világban alapján, már nem is akarok bensőséges, elkötelezett kapcsolatban lenni, és tulajdonképpen dönteni sem akarok, hanem szerelmes akarok lenni! Ez a legnagyobb esztelenség, amit ember a saját életével el tud követni, hogy szerelemről-szerelemre él! Közben pedig se döntés, se elköteleződés! Az szép! Az igen! Az illetőnek a személyiségfejlődése nulla! Hányszor húzzam át ezt a nullát?  A jó megoldás, úgy tűnik az, hogy nekilátok a saját gyerekkorból hozott mintáimmal valamit kezdeni.

8. Ha túléljük, akkor lesz egy sokkal szabadabb, sokkal bensőségesebb, sokkal szilárdabb, elkötelezettebb, és boldogítóbb kapcsolat. A krízis tehát egyáltalán nem katasztrófa! Dehogy az! A nagy lehetőség, hogy végre valamit megoldjunk életünkben!

Egy dologba, ebből az egész rendszerből, szeretnék még mélyebben belemenni. Ezt pedig úgy nevezik, hogy kivetítő azonosulás. Szerintem így se nagyon értelmes, de hogyha azt mondom, hogy projektív identifikáció, akkor megértitek majd, hogy miért az előzővel kezdtem. J

A kivetítő azonosulásnak a folyamatát, muszáj ismerni! Polgártársak! Férfiak és nők! Hallgassatok szavamra! Ezt most hadd mondjam el, mert ez nagyin izgalmas és értelmes tudni! Mert minden bensőséges kapcsolatnak, házastársi kapcsolatnak, barátságnak, szabadságon, kölcsönösségen, egyenlőségen alapuló kapcsolatnak, jó kommunikációnak, és mindennek az egyik alapja az, hogy képesek vagyunk erre a lélektani folyamatra, és hogy ezt végig tudjuk vinni. De ezt nagyon izgalmas tudni! Mondom a lépéseit. Direkt pontokba szedtem. A szakirodalom szerint három fázisból áll, szerintem meg ötből! J Mert én persze okosabb vagyok az egész szakirodalomnál! De azért csináltam belőle öt pontot, hogy könnyebb legyen megérteni. Mert a jó megkülönböztetés, a bölcsesség alapja! J Ez egy latin mondás, amit latinul nem tudok!

1. Tele vagyunk tudattalan fantáziákkal, tudattalan, belső motívumokkal. Ennek a hátteréről egy csomót beszéltem már. Mi történik akkor egy házasságban, amikor tele vagyunk ezekkel a tudattalan fantáziákkal? Hát na-ná, mert a párválasztás is ott van, hogy lehetőséget adjon erre a folyamatra, hogy kivetítünk ezekből a fantáziánkból, ezt, azt, amazt a másikra. Rengeteg mindent kivetítünk! Na, tudjátok, a szerelem a másikat vetítő vászonként használja, és rávetítünk valamit a legjobb filmből, amit valaha láttunk. Ezt a legjobb filmet pedig, mi rendeztük, itt bent! A főhős persze az a valaki, ellenkező nemű, akivel a legtutibb volna nekünk, és akkor itt mondja egy nevet, hogy például… Ugye, vannak ilyen…? Szóval, kivetítünk valamit a másikra. Ez a kivetítés rengetegféle lehet! De persze lehet pozitív, és lehet negatív is, valamilyen nem tudatos tartalom, ami azonban az enyém, itt van bent. Például, nagyon dühös leszek rád, mert azt mondtad nekem, hogy három hónapja nem mostad le a kocsit, és most már le kellene mosni! Ezért pedig én iszonyatosan dühös leszek rád! Akkor ahelyett, hogy tudatosítanám azt, hogy most mi is történt bennem, ehelyett a dühömet kivetítem rád, és azt mondom, hogy: Földühítettél te rohadék! Ekkor a haragom már ott van nálad, mintha te csináltad volna velem. Kinek a haragja? Az enyém, de én ezt kivetítem rád, és a dühömnek te leszel a tárgya, alanya, mindene! Te vagy az, aki dühítesz! Ugye a nyelv, milyen izgalmas? Az én dühömről van szó, de azt mondom, hogy dühítesz! Miért? Azt mondtad nekem, hogy három hónapja nem mostad le a kocsit, drágám. Most ez vagy dühít, vagy nem. Ez egy mondat. Azonban én ezt kivetítem, mert majd hülye leszek szembenézni azzal, hogy ez a mondat mit hoz föl belőlem gyomorból, sejtszintről. Nem nézek vele szembe, hanem elkezdek veled ordítani! Itt, - ugye a párkapcsolat miatt mondom el -, itt válik el, hogy mi lesz ebből a helyzetből! Mert, ha te szeretsz engem, és hajlandó vagy ezt a kivetítést elfogadni, hajlandó vagy az én dühöm „tárgyává” válni, magadba ereszted az én dühömet, elviseled, elfogadod, és ezzel te a saját lehetőségeiddel, lehetőség szerint a jó mintáiddal kezdesz el magadban valamit, majd átalakítva ezt a haragot, - ami az enyém persze, de te hajlandó voltál átvenni tőlem -, visszaadod nekem, de már nem olyan formában, amivel én nem tudok mit kezdeni. Hanem egy átalakított formában, ami számomra már emészthető. A jó folyamat akkor játszódik le, ha a másiknak ezeket a kivetítéseit, illetve ezekből a kivetítésekből jó sokat be tudok emelni, itt átalakítom, és visszaküldöm neked olyan formában, hogy azzal te már mersz szembenézni, tudsz vele valamit kezdeni. Mi a rossz forgatókönyv? Az, hogy én rádordítok, és te visszaordítasz, és elkezdünk egymással, ordibálni, veszekedni, anyázunk, apázunk, és akármi történik. Valamiképpen a cél az lenne, hogy képesek legyünk ezekkel a kivetítésekkel valamit kezdeni, magunkba emelni, és visszaküldeni, emészthető formában. Egy terápia pont erről szól. Egy komoly beszélgetés pont erről szól. Ez a folyamat játszódik le naponta, újból és újból, nagyon sokszor. Hogy te félsz, és én együtt érzek veled, magamba emelem ezt a félelmet, te átéled azt, hogy biztonságban vagy azért, mert én hajlandó vagyok nem hárítani a te félelmedet. Például: Mit félsz, attól az egértől, attól a 8-tól, ami itt futkározik? Jaj, de nevetséges vagy! Nem! elismerem, elfogadom, hogy lehet félni az egértől. Ezt elfogadom, és az együtt érzés révén, visszaküldöm neked úgy, mert én kevésbé félek az egértől, mint te, hogy ezzel a félelemmel tudjál valamit kezdeni. Akkor pedig elkezdesz gyógyulni. Nemde? Ez bármilyen tartalom lehet, és bármilyen tartalmat lehet így ide-oda küldözgetni. Mikor szokott egy társkapcsolat megrendülni? Akkor, amikor a két fél küldözgeti egymás felé ezeket az általa még át nem dolgozott, meg nem dolgozott, tudattalan, és meg nem szelídített dolgokat, és kölcsönösen olyasmiket küldözgetnek egymásnak, amit kölcsönösen hülyék lesznek majd befogadni! Tehát egyik sem vesz be magába semmit abból, amit a másik üzen! Dögöljön meg, ott, ahol van! Ezért igaz az, hogy 8-15 évig lehet valamennyire húzni, de azért előbb-utóbb az ember elfárad! Hm? Ez pedig normális! Normális, hogy 10 vagy 15 év után azt mondjam, hogy: Te, ez most sok! Eddig bírtam, de most sok! Ez normális! Ebben szoktunk megint csak rossz értelemben, kölcsönösek lenni. Küldözgetjük még az infókat, hogy kérlek érts meg, vedd ezt magadba, és küld vissza emészthető formában, de ezt már nem tesszük meg a másiknak! És akkor annyi! Ez a helyzet azonban nem azt jelenti, hogy érdemes a másikra kígyót, békát kiabálni! Hanem azt, hogy most tényleg itt annak a vége, hogy egy tudattalan folyamatot űzzek a végtelenségig veled! Akkor tudatosítom azt, hogy ez végül is az én haragom, és ezzel a haraggal nekem kellene valamit kezdeni! Az én féltékenységem, például.

Lejárt az idő.

A következő alkalommal még néhány mondatot ennek befejezéséül fogok mondani, és utána visszatérünk a szülői engedélyekre, mert az egész, eddig elmondott, most sok hónapnak az egyik kulcsa az az, hogy hogyan tudunk újra dönteni, hogyan tudunk elköteleződni, és új engedélyeket adni magunknak az életre, a jobb életre. Ez jól hangzik!

Van sok hirdetnivalóm. Az egyik, hogy szombaton, harmadik szombat lesz, ami azt jelenti, hogy most fél 8-tól, este 10-ig, azok, akik szeretnének a Háló klubban együtt lenni, abban a körben, ahol nem hívők, nem vallásgyakorlók, de Isten és a hittéma iránt érdeklődök vagyunk együtt, akkor most el lehet jönni, ez az utolsó alkalom. Mert júniusban már nem lesz, csak szeptemberben folytatjuk. Minden alkalom külön is működik. Tehát fél 8-tól 10-ig, Ferenciek tere 7., 2. lépcsőház, Kárpátia udvar, Háló klub.

A másik hirdetést elmondtam már az alkalom elején.

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari