Hogyan tudjuk felszabadítani az életerőnket? 5.

2005.05.24.

Megosztom
Elküldöm

HOGYAN TUDJUK FELSZABADÍTANI AZ ÉLETERŐINKET? A kivetítő azonosulásról, Zsákutcák: 3)Bennünk élő gyerek hasonul meg önmagával. Szülői engedélyek

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

A mai alkalom az utolsó előtti. Ez azt jelenti, hogy ha hoztatok kérdéseket, akkor majd tegyétek ide az asztalra az előadás után. Az előadás közben is ide lehet tenni, de az egy kicsit macerásabb. Hogyha pedig nem hoztatok kérdéseket, de az előadás közben akartok írogatni kérdéseket, akkor azt is lehet, és akkor majd azokat is hozzátok ide! Nem muszáj, hogy ezek a kérdések azzal a témával legyenek kapcsolatosak, amiről mi beszéltünk, bármihez kapcsolódhatnak. Úgyhogy, szabadok vagytok! 31-én találkozunk utoljára. Na, akkor most elkezdem!

Ez azt jelenti, hogy a mai alkalommal valahogy nagyon be kell fejezni mindazt, amiről beszéltünk, és ez nem is kis feladat. Úgyhogy most csak egy nagyon rövid ismétlést tennék.

Emlékeztek, hogy beszéltünk arról, hogy a szülői negatív parancsok, azaz tiltások, és aztán a szülői parancsok milyen nagymértékben egy tudattalan folyamat révén érkeznek el hozzánk. A tilalmak nagyon, a parancsok vagy igen, vagy nem, és ezek aztán belénk épülnek, és ha jó nekünk, ha nem, ha segíti a kapcsolatunkat, ha nem, ha jót tesz a párkapcsolatunknak, ha nem, ezek aztán működnek! Arra van lehetőségünk, hogy ezeket a belénk ivódott parancsokat, akár pozitívak, akár negatívak, fölismerjük, és ha fölismertük, akkor tudunk rajtuk változtatni. Másfelől pedig azt néztük, hogy a párkapcsolatban, a társválasztásnak a motívumai ugyancsak tudattalanok, és aztán az ott zajló folyamatoknak is a nagyon nagy része tudattalan, és aztán azok a konfliktusok, amibe bele szoktunk dögleni, azoknak a belső motívumai is általában tudattalanok. Így aztán, éppen a párkapcsolaton keresztül, beleérve már a párválasztást is, nagyon jól megfigyelhetjük azt, hogy ezek a folyamatok hogyan tudnak működni, és hogyan teszik tönkre az életünket, hogyan nehezítik meg a sorsunkat. Ezért beszéltünk arról, hogy ez a Whittaker nevű úr meg a Napier nevű bácsi, miket mondanak. Ezt gyorsa elismétlem.

A felszín alatt, a választott hasonlít hozzánk és a családi hátterünkhöz, és nagyon sok hasonlóság kell, hogy legyen. Öntudatlanul is tovább akarjuk vinni, játszani azokat a magatartásformákat, amelyeket gyerekkorból hozunk. A családból hozott minták kiegészítik egymást, és egyfajta kölcsönösséget hoznak létre köztünk. A családból hozott kapcsolati minták alapján, újra éljük a már megtörtént életeseményeket, elsősorban ugyanarra a kaptafára, ahogyan azt a családban megéltük. Ez azonban rengeteg akadályt hoz az új kapcsolatunkban. A házasság egy pontján a kialakult egyensúly végleg felborul. Minden erőfeszítésünk, hogy a másik változzon meg és alakuljon át, és legyen olyan, hogy nekünk ne kelljen szembenézni a saját hozott mintáinkkal, kudarcot vall. Ilyenkor hallatlanul nehéz helyzetbe kerülünk. A partnerünk már a puszta létével irritál bennünket, és előhozza az összes olyan dolgot, amitől mi frászt kapunk, de aminek a háttere az gyerekkorba nyúlik vissza. Ezt pedig úgy írják le, hogy a partnerünk, szép lassan mágikus személlyé válik az ember számára. Aztán a szembenézés, nem a partnerünkkel, mert az egyszerűen elviselhetetlen, egy ponton túl, hanem a magunkkal való szembenézés pedig olyan feladatnak tűnik, olyan gyötrelmesnek, hogy nincs hozzá kedvünk! De előbb-utóbb egy választás elé kerülünk, hogy vagy válunk, vagy kilépünk ebből a viszonyból, és akkor látszólag megszűnnek azok a nehézségek, amelyek persze nem szűnnek meg, csak arra az emberre vonatkozóan fognak megszűnni. Vagy pedig, szembenézünk azzal, hogy mi mit hozunk bele ebbe az elviselhetetlen helyzetbe, hogyan vagyunk abban mi benne. Ha nem a szembenézést választjuk a saját örökségünkkel, hanem a válást, és most itt nem a szó szoros értelmébe vett válásról beszélek persze, mert egy szakítás is lehet válás, akkor tulajdonképpen visszamegyünk egy gyerekkori sérelembe, egy gyerekkori sebzettségbe. Sajátosan akkor amellett döntünk, hogy valami gyerekkori elakadás maradjon úgy, ahogy az van. Tulajdonképpen ez ezt jelenti. Ha azonban ezt a szembenézést megtesszük, ami iszonyatosan gyötrő lesz, akkor túlélhetjük mi is, meg a kapcsolat is! Akkor ez segít bennünket abban, hogy az intimitás, a bensőségesség a kapcsolatunkban megszilárduljon, és elmélyüljön. Miáltal? Azáltal, hogy fölszabadultunk azok alól a kényszerítő minták alól, amelyek tönkreteszik az életünket, és a szabadságból fakadó intimitás és bensőségesség pedig abban segít minket, hogy boldogok legyünk, és higgyünk abban, hogy érdemes élni! Van egy jó hírem, és ezt a szenvedélybetegektől tanultam. Ugyanis, köztük azt hallottam, hogy mindig érdemes a reményt éltetni! Azért, mert előbb vagy utóbb, mindenki lerakja a poharat, és van, aki még a halála előtt! Én kifejezetten pártolnám, hogyha ti a halálotok előtt raknátok le a poharat, akármi is az a pohár, és akármi is van benne!

Múltkor még kutyafuttában beszéltem a kivetítő azonosulásról is. Nem érdekes, hogyha nem értjük, hogy ez mit jelent, mert én se nagyon értem. J Tehát ezek a kifejezések szörnyűek, a szőr föláll itt a hátamon! De öt pontban el tudom mondani, hogy mit jelent. Azért öt pontban, mert ez egy nagyon izgalmas, mélylélektani folyamatnak a leírása, ami már csecsemőkortól kezdődik. Például Dr. Székely Ilona, aki egy nagy családterapeuta Magyarországon, azt mondta és írta, hogy a kivetítő azonosulás megértése révén a családi folyamatok nem tárhatók föl! Ezért aztán ezt el kell mondanom! J Valamelyikőtökkel találkoztam szombaton, és azt mondtad, hogy mindenképp hozzak példát, mert példa nélkül értelmetlen volt, amit elmondtam. Nagyon fogok igyekezni, rögtön hozok ötöt, hogy jól belezavarodjatok!

1. Ez egy tudattalan folyamat. A tudattalan fantáziánk révén, mondjuk a házastársunkba, a szerelmünkbe, a barátunkba, a főnökünkbe, a munkatársunkba, bevetítünk valamit, ami itt van nálunk, a mi személyiségünknek a része, de őbenne vesszük észre. Azért ez idáig, OK? Múltkor ezt hoztam, hogy amikor odaállok a másik elé, és azt mondom neki, hogy: Eszméletlenül dühítő vagy! Idegesítő vagy! Fárasztó vagy! Csábító vagy! J Akármi lehet ez… Nem egyszerűbb egy férfinek, aki azt se tudja, hogy mit kezdjen az erotikus vonzalommal, hogy mit is csináljon vele, mert mondjuk pap? Pap, és képzeljétek el, hogy az erotikus vonzalom neki: Jaj, fúj… J Akkor odaáll az ifjú hölgy elé, és azt mondja neki, hogy: Fejezd be ezt a csábító magatartást! Gusztustalan nőszemély vagy! J Csábító perszóna! Szóval ez ékes bizonyítéka annak, hogy kezdek csábulni! Nem? Ha most én csábulok, akkor tisztességesebb azt mondani, hogy csábulok, nem? Mint azt, hogy: Te csábító gaz! J Miért van neked két lábad, két melled? Vigyázz! Mert direkt miattam növesztetted ezeket! J És mindig előretolod! Minden találkozásban, rögtön ezzel kezded! Vigyázz! A projekciót most sikerült leírnom, hogy ez hogy működik? Akkor nem azt ismerem be, hogy: Feri, Feri, dögös az a csaj, tetszik neked! Hanem azt, hogy: Milyen csábító! A térde kivillan, túl erotikus a térde! Na, jó… Jaj, Feri atya! Ez az átkozott tavasz! J Márti! El ne rontsd a horgolást! Képzeld el! A férjének lesz egy sálja, és akkor lesz benne egy ilyen nagy göb. Akkor majd mindig ez az erotikus térd, ott megjelenik… J

Szóval, sokkal könnyebb azt mondani, hogy csábító vagy, dühítő vagy, idegesítő vagy, fárasztó vagy, vagy akármilyen vagy, ahelyett, hogy azt mondanám, hogy: Amikor te fél órán keresztül beszélsz, én úgy belefáradok, hogy azt sem tudom, hogy kaparjam föl magam! Hát ez kinek a problémája? Az enyém! Vagy, ha ezt meg azt csinálod, akkor olyan dühös leszek, hogy semmit se bírok kezdeni a saját haragommal! Vagy, ha ezt meg ezt teszed, akkor ideges leszek! Hát de én vagyok ideges, nem?

A folyamatnak az első lépése tehát ez, hogy azt látom, hogy te vagy ideges, csábító, fárasztó, dühítő, elszomorító, elkeserítő, akármicsoda.

2. Ezután nagyon erős késztetésem lesz arra, hogy elsősorban tudattalanul, de ezt megerősítően nagyon is tudatosan olyan üzeneteket küldjek neked, hogy te ez alapján az én elképzelésem alapján működj. Tehát, ha én csábítónak látlak, akkor legyél is csábító, hogy én ezt egyre jobban fel tudjam ismerni, hogy tényleg te vagy az, és nekem ne kelljen valamit kezdenem azzal, hogy én közben csábulok! Hogy amikor azt gondolom, hogy dühítő vagy, akkor fölerősítsem azt, hogy te valóban kezdjél el olyan lenni, hogy még inkább kiprovokáld belőlem azt, hogy azt mondhassam, hogy te tényleg dühítő vagy! Azért ez ismerős, nem? Elkezdjük gyűjteni az adatokat, összerendezzük. Hogy is van? Hány pontja van egy beszélgetésnek, ahol idegesítő hülyeségeket mondasz? Ezeket figyeljük, ezeket fölerősítjük, és a többi. Ez ismerős szerintem mindnyájunknak. Miért tesszük ezt? Mert önmagunkat védjük! Mert ugyanis nem tudok mit kezdeni a haragommal, az idegességemmel, a feszültségemmel, és egy csomó mindennel nem tudok mit kezdeni. Ezért látszólag akkor járok jól, ha megerősítem magam abban, hogy te vagy olyan! És nagyon szeretném, ha te ezeket a fantáziáimat mind magadra vennéd! Legyél csak olyan! Akkor pedig végleg nem kell szembenéznem azzal, hogy itt van valami dolgom nekem!

3. A másikban és a másik által azonban lehetőségem van arra, hogy valamit kezdjek a saját dolgaimmal, amelyekkel egyébként nem tudok mit kezdeni. De hogyan? És itt válik őrjítővé minden kapcsolat! Úgy hogy a dühömmel nem tudok mit kezdeni, utána rád vetítem a saját dühömet, és nagyon érdekelt vagyok abban, hogy te tényleg legyél is olyan. Majd pedig mi a következő lépés? Nagyon logikus. Elkezdelek nevelni. Rád szólok: Ne legyél ilyen! Ne legyél olyan! Mikor változol már meg? Tanuld már meg ezt! Mi ennek a belső mozgatórugója? Hogy szeretnék valamit kezdeni egy olyan belső tartalommal, ami az enyém, de ezt kivetítem, és nálad szeretnék magammal valamit kezdeni! Azt gondolom, hogyha te megváltozol az én szavamra vagy kérésemre, vagy parancsomra, vagy manipulációmra, vagy terrorizálásomra, akkor elintéztem valamit, amit tulajdonképpen az én dolgom lenne magam felé! Ez minden párkapcsolatban bekövetkezik. Igaz? Tele vagyunk ilyen fantáziákkal, kivetítjük, és utána iszonyú erőket fordítunk arra, hogy te változz meg olyanná, hogy, és ne kelljen magamon dolgozni. Ez a folyamat, előbb vagy utóbb, mindig kudarcra van ítélve! Ebbe mindenki bele szokott bukni! Felnőtt embert megváltoztatni? Ugyan már! Főleg, amennyire nem vagyunk mi az önismeret dolgában sehol… Hát hol tartunk? Gyerekek vagyunk! Nem? Hát annyit mindent vetítünk ki egymásra, hogy csak na! A nyomorult! Majd pont fog mindennel kezdeni valamit… Dehogyis! Hát elege lesz belőle! Ez az a pont, amiről a múlt alkalommal beszéltem, hogy itt olyan kínzóvá válik a kapcsolat, hogy már nincs tovább, és szembe kell nézni azzal, hogy mi az, amit én hoztam bele ebbe a helyzetbe! Ezért próbáljuk a másikat erőszakkal, manipulációval, zsarolással, érzelmekkel, sírással, dühöngéssel, fenyegetőzéssel, és mindennel rávenni arra, hogy valami, ami az én témám, azzal ő kezdjen valamit. Akkor pedig a kapcsolatunk legyen boldog és békés!

4. Ennek a folyamatnak itt van egy fordulópontja, abból a szempontból, hogy ha én mondjuk dühös vagyok, de a dühömmel nem tudok mit kezdeni, akkor azt mondom dühítő vagy, megerősítem ezt az eddigi tapasztalataimmal, majd rád szólok, hogy változz meg, és te elég türelmes vagy ahhoz, hogy az én haragomra nem haraggal válaszolsz. Én dühös vagyok, és te nem csattansz vissza, nem anyázzuk egymást, nem lesz belőle egy teljesen parttalan veszekedés, hanem te képes vagy valamiképpen azonosulni velem, aki éppen dühös vagyok, - bár ezt még nem szeretném beismerni, de te azonosulsz ezzel. A haragommal, miután te ezt magadba vetted, és nem mentél el, és nem anyáztál engem, és nem törtél össze a fejemen valamit, ezt magadba vetted, átalakítottad magadban, majd pedig, miközben én gusztustalanul beszóltam neked, vagy egy csúnya, minősítő mondatot mondtam, vagy egy szemét, piszkálódó mondatot, te nem vágsz vissza, hanem valami normális mondattal válaszolsz. Ha ez meg tud történni, és erre mondtam ezt, hogy egyszer csak azt a haragot, amivel nem tudtam mit kezdeni, és kivetítettem rád, te azt átalakítod magadban, de fontos, hogy velem legyél, hogy valamennyire azonosulj velem, hogy ezt az érzést, amivel én nem tudok mit kezdeni, te kezdjél vele valamit. Hogy te dolgozz meg azzal, amivel én nem tudok, ezzel te megdolgozol, és egy olyan formába adod vissza, amivel már képes vagyok valamit kezdeni. Most nem akarok ilyen példamondatokat mondani, mert azok mindig olyan jaj… De mondjuk, hogyha valami ilyesmi elhangzik, hogy dühöngök, és te azt mondod nekem, hogy: Ó, látom, hogy nagyon pipán jöttél haza! Eszméletlen föl vagy húzva! Na akkor lehet, hogy már ez az egy mondat egy kicsit józanabbá tesz engem! Ez, abból a szempontból például egy jó mondat, hogy elismeri, és elfogadja, hogy lehetek dühös! Látom, hogy iszonyúan földühítettek! Mondjuk. Akkor pedig elkezdek már foglalkozni a saját haragommal, mert már ebben a formában, ahogy visszaadtad, már tudok valamit kezdeni! Ezt nevezzük kivetítő azonosulásnak. Hogy ki, mit vetít a másikra, és a másik azt hogyan adja vissza, ez minden párkapcsolatnak, minden emberi kapcsolatnak, baráti kapcsolatnak, és főleg minden bizalmi kapcsolatnak lényegi folyamata. Akkor járunk el helyesen, ha ebben a folyamatban elég ügyesek vagyunk, és tényleg képesek vagyunk dolgozni azzal, amivel te nem tudsz dolgozni! De ez sosem jelentheti azt, hogy az én dolgom a te dolgoddal valamit kezdeni! Nem vagyunk tökéletesek, és nem is kell, hogy azok legyünk, állandóan elvesztjük a fonalat, nem? Állandóan gyöngének bizonyulunk! Ez teljesen normális! De van néhány ember az életünkben, jó esetben, aki vállalja velünk ezt a munkát. Nem a pap, meg a pszichológus, hanem a barátod, meg a házastársad! Amikor te kibírhatatlan vagy, akkor ezt magába veszi, tud veled azonosulni, és utána visszaadja úgy, hogy utána te tudsz vele valamit kezdeni! Ez lenne a jó folyamat. De ez mindig azt jelenti, hogy sosem vagy fölmentve az alól, hogy amikor visszakaptad, és azzal már tudsz valamit kezdeni, hogy akkor azzal te ne kezdjél valamit! Ott szokott ez a folyamat zsákutcába jutni, hogy nekem hihetetlenül kényelmes az, hogy te annyira türelmes vagy! Iszonyúan kényelmes, hogy te ezt elviseled! Nekem marha jó, hogy te ezt is kibírod! Mi férfiak, szeretünk lubickolni az ilyen nőknek a szeretetében! Aztán persze a nők, előbb vagy utóbb, kipurcannak. Akkor pedig nem értjük, hogy: Rosszul választottam, vagy mi? Nyilván nem erről van szó, hanem ő kapott egy jó, masszív, szülői parancsot, hogy okozz örömöt, és akkor ezt csinálja, csinálja, aztán egyszer csak belefárad.

Ez szerintem egy nagyon fontos folyamat! Ezt nagyon jó, hogyha ismerjük, és tudjuk, hogy mi!

Kutyafuttában, hadd mondjam el ettől a Whittakertől, hogy mit mond ő arról, hogy milyen jegyei vannak annak, hogyha egy kapcsolat működőképes. Szerintem egyszer érdemes ezen úgy átszaladni!

Azt mondja, hogy egy kapcsolat akkor működőképes, ha van benne elég nagy szabadság, van benne intimitás. Kulcsfogalmak:

1. Akkor lesz működőképes, ha a tagok állandóan törődnek azzal, hogy a kapcsolatuk bensőséges legyen és maradjon. Vagy ha nem az, akkor bensőségessé tegyék.

2. Minden házasságban három fél van jelen. Férj, feleség, szerető… J Nem! Ez csak egy átirat! Tehát: a férj, a… Látjátok, hogy most milyen diszkriminatív voltam? Mintha csak házastársi kapcsolatban lehetne együtt élni! Tessék, akkor egy társkapcsolatban, a házasság nélküliben is, három fél van jelen: a férfi, a nő… Jaj, megint olyan diszkriminatív vagyok! J Tehát, minden társkapcsolatnak nevezett kapcsolatban jelen van két személy, akiknek a nemét nem föltétlenül tudjuk azonosítani, azonban a harmadik szereplőt tudjuk azonosítani, az a biztos pont, mert azt úgy hívják, hogy kapcsolat! Tehát, ha egy ilyen végtelenül ókonzervatív, tradicionális modellben gondolkozunk, hogy férfi meg nő, egy ilyen szélsőségesen kis vékonyka esetet veszünk, akkor: férfi, nő, és kapcsolat van jelen. Ez egy nagyon izgalmas megközelítés, és érdemes ezen mindig gondolkodni, hogy… De erről már beszéltem. Hogy vannak dolgok, amik a férfinek jók, és vannak dolgok, amik a nőnek jók, és vannak olyan dolgok, amik a kapcsolatnak tesznek jót. Van olyan dolog, amit én férfiként kibírok, de a kapcsolat nem! vannak olyan dolgok, amiket nőkánt kibírok, de a kapcsolat nem bírja ki! A kapcsolat valami külön minőség!

3. A szexualitás az egyik nélkülözhetetlen alapja egy jó párkapcsolatnak. Itt egy nagyon érdekes dolgot mond, azt mondja, hogy a korkülönbség nem akadály! Ha van szex! Hogyha pedig nincs korkülönbség, de nincs szex, akkor tudjátok mit mond? Nagyon húzósat mond: Ha egy kapcsolatban, ami párkapcsolatnak tűnik, nincs szexuális viszony, - és itt nem arra gondol, hogy ma nem volt még -, az perverz! Tehát a korkülönbség nem akadály, csak legyen szex!

4. Szerelemben és háborúban sok minden megengedett! A párkapcsolatban is sok minden megengedett! A tomboló érzések, indulatok, fájdalmak, és minden, szabd, hogy legyenek! Erős vonzás és taszítás, az jó jel! Ha van nagy vonzalom, és van utálat, az jó jel!

5. Igenis az ember a kapcsolataiban jól szokott választani, mert tudattalanul is olyan társat választ, hogy általa megoldhassa a legfontosabb problémáit.

6. Minden jó kapcsolat állandóan hullámzik és változik. Sosem folyamatosan jó! Egy kapcsolat, amely folyamatosan jó, az hazugság! Olyan kapcsolat nincs! Folyamatosan nagyon jó kapcsolat nem létezik! Az csak hazugságok árán lehetséges csak, színjátszás árán, vagy pedig azzal, hogy hihetetlen kevéssel megelégszünk, ilyen üzleti viszony van csak köztünk, akkor lehet tartósan jó!

7. Minden társkapcsolat igazán a krízispontokon keresztül fejlődik. Tehát a krízis nem rossz, hanem a krízis jó! Ha azt akarjuk, hogy a kapcsolatunk újból és újból elmélyüljön, akkor kríziseken keresztül kell átmenni! A krízist ő úgy hívja, hogy polgárháború. A polgárháborúnak a jó kimenetele pedig, a szavai szerint, rabszolga fölszabadításhoz hasonlatosak.

Na, erről ennyit.

És akkor. Emlékeztek, beszéltünk az első típusú zsákutcáról, ami viszonylag könnyen megoldható. Én is szeretnék valamit, aztán a szüleim is szeretnének valamit, a kötelesség egy ilyen ösztönszerű dologgal ütközik, és akkor azt mondom, hogy akkor hát mégiscsak a bennem élő felnőtt képes eldönteni, hogy mi a helyes itt vagy mi nem. a második típusú zsákutca. Itt beszéltünk a szülői tilalmakról, a szülői parancsokról, ennek a zsákutcának a megoldása nehezebb, érzelmi munkát igényel, tudatosítást igényel, erről beszéltünk most sok-sok alkalommal. Ez már nehezebb, de azért, itt-ott segítséggel, ezzel-azzal, tudatos munkával lehetséges. A harmadik típusú zsákutca. Ez a legnehezebb. Röviden fogok erről beszélni. Ebben a zsákutcában ugye, csak hogy össze tudjuk hasonlítani. A második típusú zsákutcában valami természetes, elemi, ami a gyerek életéhez hozzátartozik, föl akarok nőni, egészséges akarok lenni, boldog akarok lenni, ezek ütköznek valamilyen szülői tilalommal. Ez komoly konfliktus, de ennél még komolyabb, amikor a harmadik típusú zsákutcában a bennem élő gyerek hasonlik meg önmagával! A gyereken belül, a bennem élő gyermeken belül van egy konfliktus! Ezek a konfliktusok a személyiségünk legmélyebb rétegében vannak, még a beszéd előtt alakulnak ki, a feloldásuk a lehető legnehezebb, és a személyiség komoly átalakítása nélkül az ilyen zsákutcából nem lehet kijutni! Emlékeztek, hogy a súlyosan bántalmazott gyerekekről beszéltem. A súlyosan, folyamatosan, pici korban bántalmazott gyerekek ilyen harmadik típusú zsákutcába jutnak. A személyiség változása nélkül ők nem tudnak abból kijutni! Ebben az esetben a személyiség változása általában, mindenképpen külső segítséget igényel, és általában egy hosszabb folyamat. Egyedül semmiképp se megy, mert olyan mélyen van az elakadás! Mi is kerül itt egymással szembe? A bennünk élő egészséges és szabad gyerkőc, aki egyáltalán szeretne jogot kapni az életre, egyáltalán szeretne lenni, ez ütközik azzal a gyerekkel, aki pedig már, akár a magzati kortól kezdve azt tapasztalja, hogy az élete veszélyben van, és hogy mindenképpen nagyon súlyos áldozatokat kell hoznia azért, hogy egyáltalán életben tudjon maradni. Miután pedig ez a pici baba még nagyon kicsi, hát mi marad más neki, minthogy teljesen gúzsba köti magát, aláveti magát, hogy érzelmileg éhen ne haljon! Emlékeztek, a múltkor erről beszéltem. A pici gyerek érzelmileg meghal, hogyha a szüleitől leválasztja magát, ezért a szüleit mindenképpen jónak kell tartania! Mert, ha nem tartja őket jónak, akkor nem tud vele kapcsolatba lenni! Ha pedig nincs kapcsolat, akkor hogyan megy tovább az élet, amikor 2 éves vagyok vagy 3? Persze az egész dilemma tudattalanul áll föl, de hihetetlen erővel kíséri végig az egész életünket. Ilyenkor van bennünk valaki, egy valaki, aki szeretne egyáltalán csak lenni, és közben ugyanazon a szinten azt mondja neki valaki bent, szavak nélkül persze, de néha szavakkal is, ha már tudatosítottuk, hogy nincs jogod élni, és boldognak lenni sincs jogod, és semmire sincs jogod! Ez a legsúlyosabb típusú zsákutca! Ha valakinek ilyen komoly elakadása van, akkor érdemes nem végigszenvedni az életet, hanem segítséget kérni! Ha van köztünk olyan valaki, aki úgy valamennyire magára ismer, hogy valami ilyesmije van, akkor én szívből ajánlom, hogy ne szenvedd végig az életedet, mert ezzel is lehet valamit kezdeni! Persze, aki egy ilyen zsákutcában van, annak a belső hang mit fog mondani? Azt, hogy nincs jogom segítséget kérni! Ugyan már, ki segítene nekem? Tehát már az a lépés, hogy ő egyáltalán segítséget kérjen, az már egy nagy lépés, mert az valamiképpen teret ad a még benne élő, szabad gyerkőcnek, aki azért mégiscsak szeretne valahogy élni.

Mondok három, ilyen nagyon egyszerűcske példát.

Mondjuk, szeretnék nyaralni, de az anyukám szomorú lesz, ha elmegyek. Ez persze már későbbi konfliktus, de hogy ez bennem egy ilyen kínzó valamit idéz elő, és egyáltalán nem merem a saját szabadságomat élni, ezért se kiállni nem merek, se hangot adni neki, és az már jól mutatja, hogy itt mélyebben történt egy elakadás.

Dühös vagyok! De így nem fognak szeretni, ezért a düh tilos! Szeretném, ha egyáltalán valaki rám figyelne, de hát ahhoz néha magamra fel kellene hívnom a figyelmet, azt meg tilos! Az ilyen felnőtt soha nem szól, hogyha segítségre van szüksége, hanem inkább beledöglik vagy öngyilkos lesz!

A megoldás segítséggel történhet, a kulcsa pedig annak a gyerkőcnek, ott bent, hogy újra kell döntenie! Valamiképpen vissza kell menni oda, hogy az a gyerkőc átélje azt a helyzetet, hogy tilos élnem, nincs jogom hozzá, rossz vagyok velejéig, és annak a gyerkőcnek ebben a helyzetben azt kell mondania, hogy de ez nincs így! Nem elég, ha a bennünk élő felnőtt mondja azt, hogy jogom van élni, ezért van az, hogy elolvashatunk 150 lélektani könyvet, rájöhetünk arra, hogy hol van a nehézségünk, a bennünk élő felnőtt megértette, hogy hol akadt el, de a bennünk élő gyerek még ugyanolyan nyomorult, mint volt. A helyzet kulcsa, hogy a bennünk élő gyerek tudja kimondani azt, hogy: Élni akarok, jogom van élni, szabad boldognak lennem! Ezért van az, hogy ebben a munkában mélyebbre kell menni! Nem elég, hogy megértek valamit, mert ez sosem lesz elég! Mert az elakadás nem a felnőttnél van, hanem a bennem élő gyerkőcnél!

Az engedélyekről szeretnék akkor beszélni. Ez a legszebb része ennek a történetnek, ugyanis hozhatunk már felnőttként, bennünk élő gyerekként új döntéseket, amivel megváltoztathatjuk a családi mintáinkat. Az új döntéseknek a háttere pedig az, hogy engedélyeket kapunk, vagy engedélyeket adunk magunknak! A Bikini együttes, nagy bölcsességgel ajándékozott meg bennünket: „Mindent szabad, ami nem tilos!” J Ez nagyon szép mondat! Valóban így fest a helyzet, hogy ami nem tilos, azt szabad! Minden, amit a családunkban nem tiltottak, kifejezett vagy ki nem fejezett, tudatos vagy nem tudatos, vagy akármilyen üzenet formájában, arra volt esélyünk engedélyt kapni, hogy azt mégiscsak szabad. Amikor a szüleink valamit megengedtek, engedélyt adtak valamire, akkor ott tud az élet kibontakozni! Ott elrugdaljuk a békát az élet vizéről. A tiltásoknál nagy béka ül. A parancsoknál kis béka ül. Az engedélyeknél meg nincs béka, ott fakad az élet vize! Engedélyeket párkapcsolatban, baráti kapcsolatban vagy mondjuk egy gyerek-tanár viszonyban kaphatunk nagyon sokat! Úgy tudunk gyógyulni, hogy bensőséges kapcsolatokat alakítunk ki, amelyek már nem a szüleinkkel való kapcsolatok. Ott reprodukáljuk a bennünk élő marhaságokat, a bennünk élő katasztrofális minták alapján visszük a kapcsolatot, de a másik, a projektív identifikáció révén, segít nekünk, hogy gyógyuljunk, és engedélyeket kapunk tőle, hogy amit nem volt szabad, amit tilos volt otthon a családban, azt most lehessen. Mondok ilyen nagyon egyszerű példákat. Mondjuk egy nő, aki a nagyon a szerezz örömet parancsot kapta, és nagyon komoly tiltásokat kapott arra nézve, hogy spontán legyen, önfeledt legyen, mert ugye, ha önfeledt és spontán, és kreatív, akkor még a végén valami olyasmit tesz, ami a másiknak rosszul esik... Hűha! Kontrolláld magad lányom! Egy úri hölgy így nem viselkedik! Kislányom, ne dobáld azt a lufit! J A jó kislány a lufit a madzag végénél fogja, és a kis lakcipőjében, fehér harisnyácskájában, óvatosan lépdel, a pocsolyát, kutyaszart kikerüli! A lufit az apád azért vette, mert szeret! J Úgyhogy, viseld magad jól! Mit csinál az a lufi a kezedben? Te két szökellő lépést tettél, a lufi meg hátrahanyatlott! A lufi nem szeret ide-oda inogni! Mi katolikusok vagyunk, egyenes derékkal! Nem ingunk meg! A katolikus ember kezében a lufi is egyenesen áll! J Apád héliummal töltött lufit vásárolt, mert az egyenesen fölfelé törekszik, ahová az imádságunk! Szóval, most képzeljük el ezt a kisasszonyt! Találkozik egy férfivel… de az még nem elég! De mondjuk kapcsolat, vagy házasság! Hát egy ilyen hölgy, az biztos, hogy megházasodik! Hú, egy nagy kő leesett a szívemről most! Nem bonyolódok most bele ebbe a helyzetbe… Akkor a férje részéről kap egy csomó engedélyt, hogy nyugodtan, hogy szabad, hogy szabad önfeledtnek lennie, szabad egy kicsit hülyének lennie, szabad marháskodni, szabad gyereknek lenni, és a többi. A szexuális kapcsolat nagyon fölszabadító lehet egy ilyen hölgyre nézve! Akkor rájön, 2-5 év alatt, hogy nahát, lehet önfeledtnek lenni! De tök jó! Arra hatalmas adomány egy párkapcsolat, hogy benne minket valaki szeret, és kapunk tőle egy csomó engedélyt! Egy férfi, akinek azt a parancsot adták, hogy bírjon ki mindent, és kapott hozzá egy olyan tiltást is, hogy ne érezz… na, egy ilyen pasival együtt élni! Én ilyen vagyok! J De már gyógyulok! Nem is fárasztok senki nőszemélyt, már annyira! Szóval, bírd ki, azzal együtt, hogy ne érezz… És akkor egy ilyen férfi találkozik egy nővel, aki megengedi neki, hogy elfáradjon! Na, ehhez mit szóltok? Megengedi, hogy a férfi este, ne hős legyen, hanem legyen nyomorult és gyönge! És akkor nem ez lesz, hogy: Én azt hittem, hogy egy erős férfihez megyek hozzá, és te elfáradtál? J Nem, hát ki van purcanva, és akkor mit tudom én… Mondjuk nem mindig a férfinek kell a capucchinót reggel az ágyba vinni, hanem hogy néha fordítva is van! Na, mit szóltok ehhez? Nézem a férfiakat, és látom, hogy nagyon tetszik nekik! Én utálom a capucchinót! J Tudjátok, hogy honnan van az elnevezés? A kapucinus atyákról! Mert nemcsak az alkoholt találtuk mi ki, a finom bort, a jó sört, meg az igazi pálinkát! Szóval, a szerzetesek azért tudnak valamit! Sajt! Mindent, amiért igazából érdemes élni, azt egy szerzetesrendben meg lehet kapni! J Hol járok? Ez egy komoly előadás! A trappistánál… Ne hozzatok zavarba! Ja igen! A kapucinusok! Most elvesztettem a fonalat… Ja, igen, hogy a férfi is lehet fáradt… Előveszem a jegyzeteimet. Egy kis szorongás vett rajtam erőt! Tehát bírd ki, ne érezz,… Ja, hogy engedélyt. Nem tudom, hogy hol tartottam! Teljesen lehúzták a redőnyt…

Szóval, jó, hogyha egy ilyen férfi kap engedélyt, és akkor pihenhet. Tényleg, azért most eszembe jutott egy-két élmény, hogy milyen hihetetlenül… vannak barátaim! Ez egy örömhír! Tudjátok, hogy milyen jó, amikor valaki azt mondja, - és ez évente többször is előfordul -, amikor a barátaim azt mondják, hogy: Figyelj Feri! Gyere el hozzánk, és nem lesz semmi dolgod! Ígérjük, hogy semmi problémánkat nem fogjuk előhozni! Egyszerűen csak eljössz, vacsorázol, és vagy! Na, mit szólsz? És akkor ezekhez a barátaimhoz el szoktam menni. J Ha rég voltam nálad, akkor gondold át, hogy… Ugye? Mert ez a bírd ki, meg a szakma, meg pap vagy… Mikor az ember csak úgy ül, az milyen jó!

Az engedélyek. Mire jók az engedélyek? Fölszabadítanak minket! Egyszer csak az a kis gyerek kezd bennünk élni! Jaj, de jó az! Aztán, bizalmat közvetítenek. Valaki bízik bennünk. Vagyis, megbízható vagyok! Aztán, megerősítenek bennünket, de közben felelőssé is tesznek! Az meg kell! Aztán, cselekvőképessé tesznek, és gyógyítanak. Tipikus, és semmiféle rossz szándék nincs bennem, ahogy ezt mondom, hogy jön hozzám valaki beszélgetésre, és tíz esetből kilencszer, ha elkezdenek jönni nagyon komoly érzések, általában könnyek, szomorúság vagy akármi más, akkor rögtön jön, hogy: Jaj, bocsánat! Elhatároztam, hogy nem akarok sírni! De miért? Ezt olyan sokszor hallottam, hetente háromszor hallom: Elhatároztam, hogy úgy jövök ide, hogy jó kisfiú vagyok, meg jó kislány! De kit érdekel a jó kisfiú, meg a jó kislány? Hát neked nincs eleged belőle? Hát gyere így, ahogy vagy! És ha az van benned, hogy brrrr, akkor gyere így el! Egy ilyen találkozásban folyton-folyvást engedélyeket adok, vagy egy pszichológus vagy más, mindig engedélyeket adunk folyamatosan! Szabad! Itt szabad sírni, szabad dühöngeni! Itt sokkal több mindent szabad, mint ami a te fejedben, a te mintáidban van, hogy szabad! Ezért tud olyan jólesni egy-egy, ilyen beszélgetés! Tudjátok, meséltem nektek, hogy egy imádságom kapcsán hogyan zúztam szét a saját polcomat, ami darabokra tört, és azóta sincs fölrakva. És mindezt mivel követtem el? Nem egy kalapáccsal… Na azért ennek utána akartam nézni, és elmentem egy pszichológushoz. Hát az ember néha elakad, akkor segítséget kér… Én folyamatosan! Mondom neki, hogy hát én bizony most ha jól emlékszem a legbecsesebb családi feszületünkkel vertem szét otthon a polcot, mindezt egy imádság közben! J Egyébként pap a foglalkozásom… Viszonylag fiatal vagyok még, és érdemes egy kicsit, mondjuk nem így maradni… Akkor rám nézett, és akkor így ment tovább, és akkor így megbeszéltük a kereteket, hogy itt lehet sírni, szomorúnak lenni, meg minden. És akkor így körbenézett a szobában, és akkor így tudjátok a szemöldöke egy kicsit felhúzódott, de azért úgy… Szóval nem… Értek én a szóból! – gondolta magában. A pszichodráma csoport nagyon jó! Kaptam egyszer itt engedélyt, ami hihetetlen fölszabadító volt! Néhány évvel ezelőtt valaki egy ilyen csoportban a félelméről beszélt, hogy mit lehet, meg mit nem, és akkor mi van akkor, ha én azt akarom itt megjeleníteni, hogy bunyózok vagy valami… És akkor azt mondta, hogy: Nyugodtan! Most állapodjunk meg, hogy ha ebben a teremben valami kér történik, akkor a csoport közösen kifizeti! J Ez egy jó megállapodás volt! Tudjátok, hogy milyen fölszabadító? Szabad! Persze, hogy aztán nem volt szükség arra, hogy ott valamit szétzúzzunk… Szóval, engedélyeket adhatunk, de nyilván egy csomó engedélyt nem tudunk kiadni, ugye? Mert ott vannak a mi megakadásaink! Ott szokott a kapcsolat megakadni, ahol neked is egy engedélyre lenne szükséged és nekem is, és egymásnak ezt nem tudjuk megadni a saját örökségeink miatt!

Most szeretnék a legklasszikusabb engedélyekről beszélni. Természetesen az engedélyeknek se vége, se hossza nincsen, de ez a lista egy eléggé friss lista arról, hogy csoportokban, intézményekben, közösségekben, milyen legtipikusabb engedélyeket kellene kiadni ahhoz, hogy az a csoport, közösség, intézmény jól működjön. Két területről fogok majd mindig példákat hozni. Az egyik, ahonnan a cikket vettem, az az iskolarendszer. Meg fogjuk nézni, hogy a magyar iskolarendszer mennyire képes ezeket az engedélyeket kiadni a diákok számára. A másik, amit meg én szeretnék hozzátenni, hogy a Római Katolikus Anyaszentegyházunk, hogy áll ezeknek az engedélyeknek a kiadásával? Ez lesz a két példa. Van 12 belőle. Gyors leszek.

1. Rendben van, hogy legyél! Az iskola Magyarországon ezt megadja! Az Egyházunkkal kapcsolatban, majdnem mindenre tudok pozitív és negatív példákat is hozni. Ez lenne a legfontosabb mondatom! Hihetetlenül ambivalens a kép, és el tudom képzelni, hogy neked, valamelyikőtöknek olyan élménye van, hogy egy csomó, ilyen engedélyt, a saját egyházában, egyházközségében, hittanórán, a paptól, a hitoktatótól, a lelkésztől, nem kapott meg! De ez nem általános! Mert ülhetnek köztünk olyanok is, akik meg ezeket az engedélyeket hihetetlen nagy fölszabadulásra, megkapták! Itt tehát nem érdemes általánosítani! De ismerek olyanokat is, akik szinte semmire sem kaptak engedélyt, és ismerek olyanokat is, akik pedig hihetetlen, ilyen áldott közegekben tudtak fölnőni, és rengeteg, jó, engedélyt kaptak. A rendben van, hogy legyél engedéllyel kapcsolatban az Egyházunkban nagyon kritikusnak tartom annak a túlhangsúlyozását, hogy: Bűnös vagy! Eredendően bűnös vagy! A fogantatásodtól kezdve! Ha ezt valakiben eléggé elmélyítik, akkor nagyon nagy kérdés, hogy… Most, ha emellé legalább elég pozitívan odateszik a Megváltást, hogy jó, bűnös vagy, de azért van a Megváltás, hogy akkor… Nem? Akkor jó, de hogyha megbillen a mérleg, és bűnös vagy, bűnös vagy, a megváltás meg hát úgy azért, többek között az is elhangzik, akkor ott ezt az engedélyt nem adják ki! Másfelől pedig, éppen nagyon nagy ellenerőkkel szemben, azért az Egyház vagy az egyházaink, a magzati élet védelme, tisztelete, az idős ember védelme, tisztelete, a beteg ember védelme, tisztelete – azért ezt nagyon képviseljük! Tehát az, hogy rendben van, hogy vagy, nagyon ambivalens az Egyházban!

2. Rendben van, hogy teszel valamit, hogy cselekszel, hogy aktív vagy! Az iskola nem túl jó terepe ennek! Az iskolában ezt az engedélyt nem adják meg eléggé Magyarországon! Hagyományos, poroszos rendszer van! Az Egyházunkban megint csak, is-is. Egy kedves hitoktató, akivel együtt hitoktatok, és akinek voltam egy-két óráján, nagyon zseniálisan csinálja! Egy ilyen született pedagógus, és még tanult is, az a legnagyobb! Volt egy eléggé aktív gyereke. Ez az eléggé aktív gyerek, állandóan kapott engedélyt arra, hogy amikor már nem bírt a fenekén ülni, akkor szabad volt neki három kört futnia a padtársai között. Ezt az osztállyal megbeszélték, hogy: Ugye ti bírjátok? Bírjátok! Ez nagyszerű! Ti vagytok az erősek! A pöttöm Panni meg nem bírja! Hát, ha a pöttöm Panni nem bírja, akkor fut három kört, és akkor leül, és megint bírja majd öt percig! Ez a kis gyerkőc, azóta már eltelt egy csomó év, az egyik legaktívabb, legügyesebb kisközösség vezető lett! Azért, mert ott az ő hitoktatója, éveken keresztül megengedte, hogy egy kicsit más legyen, és hadd rohangásszon! Olyan gyerek volt, hogy okos is volt, meg nem is fért a bőrébe, szóval ez egyik legrosszabb verzió… Őneki mindig adott egy külön feladatot. Jó, te ebben gyöngébb vagy, nem bírsz ülni a fenekeden! Tudod mit? Te minden alkalommal kapsz egy nehezebb feladatot! Ebből a gyerekből egy nagyon egészséges felnőtt lesz! Ez a jó példa. A rossz példa, hogy nagyon szeretjük az egyházunkban a jó kisfiúkat, meg a jó kislányokat. Túlzottan is! Akikkel nincs semmi baj, akiknek nincsenek ötleteik, meg nem kavarnak! Jaj! Mit kavar? Hát ő egyszerűen csak szeretne valamit csinálni, és akkor azt kapja meg, hogy: Ne kavarjál! Miért kell mindig kavarni? Szépen misézel, gyóntatsz, nem kell mindig kavarni! Azt hiszem, van némi saját élményem ezzel kapcsolatban! J Nem, hát a pap, az a Szentség kiszolgáltató személy! Nem?

Az megint egy olyan érdekes, amikor valaki belép a szobámba, és most hagyjuk a rendetlenséget, mert az nem érdekes, de ott van a bicajom! És akkor az milyen különböző reakciókat vált ki! Az atya biciklizik? Nem, itt állok most, és… Igen, ez egy bicikli! Hát na-ná, hogy bicajozok!

3. Rendben van, ha esendő vagy! Oké, ha nem vagy tökéletes! Szabad ilyennek lenni! Ez egy érdekes dolog! A gyerekeknek nagyjából megadják ezt az engedélyt a suliban. El szokták fogadni, ha nem mindenki ötös, egy-két mániákus tanártól leszámítva! Viszont a tanároknak ez elég nehéz szokott lenni! A tanároknak megadják-e az engedélyt, hogy nem kell tökéletesnek lenni? Hű-ha! A tanárok szorult helyzetben vannak, a jelenlegi iskolarendszerünkben! Azért ez két részből áll! Nemcsak a gyerek van, hanem a tanár is! Az esendőség az egyházunkban megint nagyon ambivalens! Teljesen rendben van, hogy esendő vagy, hogy bűnös vagy, és a többi, ha ez az esendőség eléggé összekapcsolódik azzal, hogy éppen az esendőségen keresztül is megélheted azt, hogy te mennyire szeretetreméltó vagy az isten szemében! „Ó, szerencsés vétek, mely ily Megváltót, Megváltást érdemelt!” Pál apostol egész teológiája annak a rehabilitációja, hogy az ember lehet nem tökéletes. Ugye, mire volt jó a törvény? – mondja az apostol. Hogy kiderüljön, hogy nem bírjuk megtartani! Ezért aztán mindenképp rászorulunk arra, hogy valaki minket megmentsen! Vagyis, hogy egyáltalán boldogok lehessünk, annak az alapja az, hogy nem vagyunk tökéletesek, és nem is kell, hogy azok legyünk! Ha nem vagyunk tökéletesek, akkor meg lehet minket váltani! De jó! A negatív példája ennek az, amikor farizeusok vagyunk, és elvárjuk azt, hogy az egyházközségben mindenki tökéletesnek mutatkozzon! Amikor pedig valaki mer arról beszélni, hogy neki ez nem ment, vagy nem tudom, hogy mi, akkor sziszegünk, meg projektálunk, meg mit tudom én, hogy mit csinálunk! Hihetetlenül tudunk intoleránsak lenni a megtérőkkel! Akik tradicionálisan belenőnek az Egyházba, nagyon fenyegetve vannak attól az előítélettől, hogy igazán sose fogadjanak el egy friss megtérőt! Soha! Az nekik mindig gyanús! J Nem lesz kutyából szalonna! Abból is lemérhetjük ezt, hogy az Egyházon keresztül kaptuk-e vagy nem, hogy mennyire szégyelljük a saját esendőségünket? Egy ilyen kultúrkereszténységből az árad, hogy ezt nagyon kell szégyellni! Tilos róla még beszélni is! Annyira, hogy aztán a gyónásban is csak nagyon-nagyon finoman! Hogy tudnak az emberek tiszteletköröket futni, még a gyóntatáskor is!

4. Rendben van, ha szeretjük magunkat! Ez nagyjából rendben van az iskolában. Hát az egyházunkban megint csak is-is! A főparancs így szól, hogy: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Önmagunk szeretete az egyik legfőbb parancsnak a része! Azonban, ha ez torzul, akkor megtörténik az, amit rengetegszer lehet hallani, hogy az önmagam szeretete egyenlő az önzéssel! Ez pedig nincs így! Az önmagam szeretete és az önzés, az éppen két véglet. Az a valaki önző, aki nem tudja magát szeretni!

5. Rendben van, ha felnősz! Hát ez az iskolában csak korlátok között valósul meg. Csak azért óvatosan akármerre! Ne növögess! J Azért az iskolai hierarchia megmondja, hogy te merre nőjél! Az egyházunkban megint csak is-is. A Jó Pásztor vasárnapján mindig iszonyú rossz érzéseim vannak, mert az összes szöveg, benneteket lenyájaz. Ugye, van egy ilyen könyörgés is a misében, hogy: „Urunk, Istenünk, segíts bennünket, hogy ahova eljutott Jézus Krisztus az erős Pásztor, oda juthasson híveid gyönge nyája!” Hát, nem tudom… Szóval, hogyha van egy ilyen jóízű, szimbolikus gondolkozásod, akkor tudsz ezzel mit kezdeni, de hogyha ez nincs, akkor ez elég rondán hangzik! Nem? én ezért nem szoktalak titeket lenyájazni, meg lenyálazni… Leköpni néha igen, de nem ragadtatom el magam! Meg azért a népegyház, tömegegyház… Könnyebb veletek bánni, hogyha erős a hierarchia, nagy a fegyelem, és ha a legnagyobb erény az engedelmesség! Akkor lehet titeket jobbra-balra rakosgatni, és akkor kész. Azért ennek az ellentéte is van bőven, szerencsére! Mi Istennek a gyermekei vagyunk, de felnőtt gyermekei! Ez annyira fontos! Azt látjuk, hogy éppen azért a Szentek élete, a Szentek mindig renitensek! Van bennük valami olyan, ami nem tradicionális és nem szabálykövető, és nem hagyományos. Úgyhogy az egyházunk sehol sem lenne, ezek nélkül a renitens alakok nélkül, akiket szentnek hívunk!

6. Rendben van, ha gondolkozol! Az iskolában is-is. Gondolkozz, de csak abba az irányba, amilyen irányba megengedem! Csak azok között a keretek között vagy, és azért engem túl nehéz feladat elé ne állítsál! Főleg az intézményt ne állítsd túl nehéz feladatok elé! Az Egyházra ez ugyanígy vonatkozik. Gondolkozz, de csak módjával! Az ambivalencia itt is megvan! Ugye a szerzetesrendekben nemcsak jó bor van, és jó sör… Ismeritek azt a történetet, hogy a sört miért engedélyezték? Nem tudom, hogy melyik szerzetesrend… Ismeritek ezt? Egészségedre! A sörre, ugye bejött ez a…? Szóval állítólag, és ez még igaz is lehet, hogy kitalálták valamelyik rendben a sört. Maradt az ima mellett egy kis idő a kísérletezésre is! A bort és a pálinkát megunták… Föltalálták a sert! Aztán állítólag, mert hát mégiscsak egy tisztességes szerzetesrend, a képviselője elindul, és elviszik Rómába ezt az új anyagot, hogy engedélyeztessék, hogy negyedik fogadalomként meglegyen: szegénység, engedelmesség, nőtlenség, és sörgyártás. Akkor pedig elmentek Rómába, és ugye nem felültek a repülőgépre, és akkor nem tudom én milyen alaposan be van zárva az a sör, hanem hát ugye lóháton, és a sör meg nincs védve, és lötyög… A sörnek jót tesz az, hogy töc-töc, meg 40 fok? Elérkeztek végül a Szentatyához. Akkor pedig megkóstolta a Szentatya, és annyira rossz volt az íze, hogy azt mondták Rómában, hogy: Nyugodtan, hát ezt egészen bátran fogyaszthatják! J

Szóval az Egyházunkban szabad gondolkodni! Tehát sör, bor, pálinka, eidami sajt, kapucíner, meg minden. Azt hiszem, hogy szerzetes leszek! J Annyira átjárt ennek az öröme, hogy csak na!

Elment az idő! Feri urald a helyzetet! J Most akkor van még hat vagy hét pont, ezeket akkor gyorsan elmondom még a következő alkalommal. Ennek ellenére nem fogom elhúzni, mert a kérdések nagyon fontosak, és igyekszem majd minden kérdésre valamit mondani, amit föltesztek! Kivéve egyet! J Akkor köszönöm szépen a figyelmeteket!

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari