Viktor Emmanuel Frankl az emberről

Isten hozott benneteket!

1. Tapasztalat, realitás szintje. – 2. Értelem szintje. – 3. Hit, spirituális szint. – Ismétlés

Nincs hely. Még ide is le lehet ücsörögni, ez egész tűrhető itt. Ahogy szoktam volt mondani, aranyérbarát hely ez itt. Néhány mondat ismétlés. Két alkalommal arról beszélgettünk, hogy hogyan tudnánk önmagunkat a magunk teljességében leírni, nagyon is beleértve a hitet, meg a spirituális dimenziót. Akkor egy egyszerű, de jól használható modell van segítségünkre, ez pedig az, hogy az életünkről gondolkodhatunk úgy, hogy annak megvan a tapasztalati szintje, amit átélünk, amit érzünk, a benyomásaink, minden egyéb. Az életesemények, ami történik velünk. Aztán van egy következő szint, hogy hogyan értelmezzük azt, ami velünk történt, hogy mit kezdünk azzal, amit átéltünk, hogy milyen jelentést, jelentőséget, értelmet tulajdonítunk neki. A harmadik szint, hogy mindez milyen vonatkozásban van, milyen következményekkel jár az Istenre vonatkozóan, ez egy milyen fajta hitet hoz belőlünk elő. Mindaz, ami velünk történt, és ahogyan azt értelmezzük, egy milyen Isten felé visz bennünket, és hogyan alakítja a hitünket. Ez az a nagyon egyszerű modell, amiben gondolkodunk. Úgy tűnik, hogyha ez a három szint a ma embere számára nem elég tudatos, nem elég kiérlelt, akkor mintha nem tudnánk nagyon teljes életet élni. Mintha erre a három szintre szükségünk lenne. Nyilván nem a három szintről beszélek, hanem arról, amit a három szint kifejez, annak a tartalmáról. (02:30)

Aztán a gyerekekkel való kapcsolatból azt figyelhettük meg, hogy nagyon nehéz, hogy ez a három szint valóban természetes módon jelen legyen az életünkben, tudatos legyen, és hogy a három szintnek folyamatosan egymással kapcsolata legyen. Hogyha gyerekkorban a három szintnek a megtalálására, megélésére – Szia Balázs! – nem volt elég lehetőségünk, ha magunkra hagytak a tapasztalatainkkal, és nem segítettek azokat értelmezni, ha kaptunk segítséget az életeseményeink értelmezésében, de nem vonatkoztatták azt egy Istenre, vagy a természetfölöttire, vagy valahogy a spiritualitás nem került ebben elő, akkor felnőttként nehézségeink vannak. Ha megjelent a spiritualitás akármilyen formában az életünkben, de az nem talált kapcsolatot a tapasztalatainkkal, akkor lesz egy elvont istenhitünk, és pont, amikor a leginkább szükségünk lenne Istenre, ő sehol sem lesz. Vagyis hogyha ez a három szint nem épül szerves egységbe, illetve nem ismerjük föl, hogy ez a három szint egyben van, átjárják egymást, egymást föltételezik, egymást gazdagítják. Hogyha ez nem elég markáns bennünk, akkor sokféle nehézségünk támad, nem csak az életünkben, hanem ami elsősorban a témánk, a hitre vonatkozóan. (04:05)

Korrelatív teológia

Ez volt tehát az első két alkalommal, és azzal rémisztgettelek benneteket, hogy a korrelatív teológia alapjait elmondom. Múltkor láttam a szemeteket, egy a megdöbbenéssel vegyes tiltakozás tükröződött rajta, de én egy viszonylag autonóm személyiség vagyok, ezért mit sem számít nekem a ti tiltakozásotok. Ezt mármost mindenképp elmondom. Nagyon unalmas lesz, de nem fog fájni. Próbálom úgy elmondani, hogy legyen értelme, meg hogy legyen valami kapcsolata a spirituális dimenzióval. Volt egy Paul Tillich nevű teológus bácsi. Nagyon okosakat mondott, már nem él. Ő írta ezt le… (Nevetés – szerk.) Milyen érdekes asszociációitok vannak! Szóval, tőle vettem ezt a sok okosságot. Hát, valamivel kell takarózni, nem? Assz’ongya. Erről a három szintről beszél, csak a teológia nyelvén. Nem fogom túlzásba vinni. (05:20)

Az Istennel kapcsolatosan föltesszük a magunk kérdéseit. Az élet értelmére vonatkozóan föltesszük a magunk kérdéseit. A tapasztalatainkra vonatkozóan, amit átélünk, föltesszük a kérdéseinket. És… Ha a kérdéseinkben mind a három szintet meg tudjuk érinteni, akkor a válaszok nyomán kezdünk alakulni, és miközben mi alakulunk és változunk, miközben mind a három szinten teszünk föl kérdéseket, aközben a válaszok nem hagynak minket érintetlenül, kezdünk változni, és a változás nyomán tudunk újabb kérdéseket föltenni mind a három szintre vonatkozóan. Ugye, milyen egyszerű! Hahh! (06:05)

Ez azt jelenti, hogyha nem tesszük föl folyton-folyvást a második és harmadik szintre vonatkozó kérdéseket, majd nem hallgatjuk meg türelmesen a válaszokat, akkor mi magunk sem tudunk olyanná lenni, amilyenné ezen válaszok alapján válhatnánk. Ez azt jelenti, hogy a következő nap már más kérdéseket fogunk föltenni, mert nem kaptunk olyan válaszokat, amelyek alapján még sajátosabb, és mélyebb kérdéseket tudnánk föltenni. Ezt mondhatnám nagyon egyszerűen is, hogy például hogyha valaki imádkozik, akkor hall olyan válaszokat, amelyeket ima nélkül sosem fog kapni. Vannak olyan válaszok, amelyeket csak imádságban kap az ember. Én ezt nem tudom, miért van így, de úgy tűnik, hogy így van. Hogyha én beleereszkedek a harmadik szinten ebbe a kapcsolatba, akkor egyszer csak nem tudok már olyan ember lenni, nem tudok magamról sem úgy gondolkodni, meg erről a három szintről, mint hogyha nem kérdeznék oda, és onnan nem jönnének válaszok. (07:10)

Tulajdonképpen erről van szó, és arról, hogy mi kimondhatjuk azt, hogy Isten független tőlünk, hogy Isten mindenható, azonban a megismerésben ez már egy kicsit másképpen jelenik meg. Ugyanis ha én Istent meg akarom ismerni, azt magamon keresztül tudom. Ezért az Isten ismeretem azon a talajon áll, hogy én ki vagyok, mi vagyok. Hmm. Az Istenre vonatkozó kérdéseim itt hangoznak el. Én nem vagyok ezeken kívül, hanem belül vagyok. Ez tehát azt jelenti, hogy okoskodhatunk Istenről elvontan, valójában azonban az Isten megismerése és mi, egy elválaszthatatlan korrelációban vagyunk. Hmm. Ezért önmagunkra is állandóan rá kell kérdezni. Hú de uncsi, mi? Na, akkor próbálom ezt lerángatni a földre. (08:20)

Lelkigyakorlat – zsoltár: Enyém vagy.

Mondjuk, elmentem egy lelkigyakorlatra, s akkor ott azt mondta a lelki vezető „Nna, vegyétek elő ezt a zsoltárt, és imádkozzátok át!” Ugye, ez milyen egyszerűen hangzik? Veszek egy zsoltárt, mint egy csonka kúpot, vagy valami. Kicsit átimádkozom, aztán folyik az életem ugyanolyan lazán, mint ahogy eddig. De nem így van. Mert olvasgatom a zsoltárt nagy lazán, és egyszer csak arra a sorra jutok, hogy Isten ezt mondja nekem „Enyém vagy.” Hoppá-hoppá! Na, itt megálltam. Ti mit szóltok ehhez a mondathoz, hogy valaki nektek azt mondja, hogy „Enyém vagy.”? Na, én megakadtam. Azt mondtam, hogy én ezzel a mondattal nem tudok tovább élni. Itt, a harmadik szinten kaptam egy kihívást. Eddig egész jól voltam, most elkezdtem imádkozni, és jaj nekem. Én hiszek Istenben, valamennyire. De ha ez az Isten nekem azt mondja, hogy „Enyém vagy.”, akkor énnekem menekülhetnékem van. Én nem akarom, hogy nekem bárki azt mondja, hogy „Enyém vagy.”, beleértve a Jóistent is. Nekem a Jóisten se mondja, hogy „Enyém vagy.” Szóval, itt elkezdtem vakargatni a fejemet, és teljességgel megakadtam. Ez a megakadásom egyszer csak összefüggésbe került azokkal az életem más területén lévő elakadásaimmal, a tapasztalataimmal, az élet értelmére vonatkozó vívódásaimmal. (10:00)

Egyszer csak a harmadik szinten is valami előjött nekem, amit az első két szinten már nagyon jól ismertem. És akkor… (Rövid telefoncsörgés – szerk.) Csak ennyi? És… elvesztettem a fonalat. Mit tettél te velem? Na! Szóval. Akkor mit, mit tesz a dolgozó, hát, a szegény pap? Elmegyek pszichológushoz, bezony. És elmondom ennek a pszichológusnak, hogy elakadtam. Mert eddig azt gondoltam, hogy csak az első két szinten van elakadásom, nem tudok mit kezdeni az élettel, meg annak az értelmét nem találom, egyébként jól érzem magam. De most, hogy így egy kicsit elmentem egy lelkigyakorlatra, hát most egy kicsit még nagyobb bajban vagyok, mint eddig valaha voltam. Mert hogy, hogy fog ezután zajlani az életem? És akkor elmondom ezt neki, hogy hát így van, ez itt, eddig még valahogy elvoltam, mert azt gondoltam, hogy hát nem baj, ha értelmetlen is az életem, meg azt se tudom, ki vagyok, azért az Isten majd csak segít rajtam. Na de most az Isten nekem jól betett. Hahh! Azt egy zsoltáron keresztül. Nagy piszokság, nem? És hát akkor én most így el vagyok akadva. Mit lehetne csinálni? (11:30)

Akkor ennek az imádságban lévő megakadásnak a nyomán egyszer csak dolgok elkezdenek világossá válni. Olyan dolgok válnak ezen zsoltár sor által világossá, amelyek nem tisztultak nekem ki. Hiába faggattam az első és a második szintet, hiába keringtem, köröztem, engem az kellett, hogy megüssön, hogy nekem Isten se mondja azt, hogy „Enyém vagy.” S akkor eljutottam oda, emlékeztek még, vagy néhány évvel ezelőtt, miután az intimitás, a bizalom légköre kialakult, elmeséltem nektek, hogyan pisiltem be hét évesen? Ugye emlékeztek? Előttetek van a kép. Szóval. (12:20)

Feri beszélget a gyerekkori énjével (fényképek)

Elmeséltem, hogy hét éves iskolás koromban hogyan pisiltem be a Jakubinusok terén, a Keravill előtt. Így volt, nem volt másképp. Akkor ezen pisilős történetem kapcsán el kellett gondolkodnom a hét éves koromtól kezdve az életemen. Ez a zsoltár sor, ami belőlem egy elemi tiltakozást váltott ki, hogy nekem Isten ne mondja, hogy „Enyém vagy.”, ez a zsoltársor engem visszavitt a gyerekkoromba. 2 éves kor, 3, 1… 38-39 évesen elkezdtem mélyebbre menni, mint eddig megtettem volna. És akkor, azért az elmúlt alkalommal mondtam nektek, hogy fogok arról beszélni, hogy mit lehet akkor csinálni, hogyha elakadások vannak a három szinten. S akkor rájöttem, segítséggel, az kellett, hogy mit lehet csinálni. Képzeljétek el, elővettem a gyerekkori fényképeimet, azokat, amelyeken csecsemő vagyok, nagy barna szemekkel. Aztán azokat, amelyeken 1 éves vagyok, 2 éves, 3-4-5-6-7 éves korig. Mert 7 éves kortól viszonylag jól állok, az élet értelmére vonatkozóan, meg a tapasztalatok földolgozására vonatkozóan. Na, és elővettem a képeket, és egyszerűen csak elkezdtem őket nézni. Tudjátok, mire jöttem rá? Hát honnan is tudnátok, kis buták. (14:00)

Arra jöttem rá, hogy én 7 éves koromig, ahogy nézem a képeket, 19 képből 18-on komoly vagyok, én nem mosolygok pici koromban. Képzeljétek el! Van olyan kép rólam, meg az apukámról, apukám büszkén mosolyog, én meg itt vagyok, hmm. Van rólam kép, ahogy édesanyám büszkén mosolyog. Tehát egy csomó kép van rólam, ahogy az egész környezetem büszkén mosolyog, csak én nem. Olyan kép is van, ahol édesanyám… Hát most lássátok, így volt. Édesapám, édesanyám, és a testvérem is büszkén mosolyognak, kivéve én. 2-3 éves koromban úgy nézett ki a fejem, hogy körülbelül a felénél kezdődött a homlokom, nagyon édes kisbaba voltam. Úgy el lehet képzelni, tehát itt most rögtön fölrajzolhatnám, ha készültem volna. Tehát képzeljetek el egy fejet… Azért nem voltam annyira debil, tehát a felső részén volt a homlokom, ne becsüljetek alá. Tehát 50%-tól föfelé homlok, 50% alatt az arc, aminek körülbelül 30%-a a szemem. Nagyon, tündi-bündi kisbaba voltam, nem úgy, mint most. (15:45)

Van egy kedves ismerősöm, filmrendező. Assz’em most is itt ül, nem merek fölnézni. Egyszer azt mondta „Feri, lehetne valami fölvételt készíteni egy ilyen keddi alkalomról. – Nem!” Mondtam én, és akkor azt mondta, hogy „De, azért tudod, te hihetetlen rosszul nézel ki. Eleve is, de a fényviszonyok olyanok, hogy az egyébként is apró barna szemeid egy ilyen sötét karikában bújnak meg, ami kifejezetten vonzóvá tesz a hátul ülők számára. De mondjuk fotogénné semmiképpen.” Na, Feri! Nem ezért jöttek. Most próbálok… András nem ezért van itt, nem, szeretne valami komolyabbat. Tehát például a korrelatív teológia mélységeit kellene. Látjátok, nem tudom az arany középutat megtalálni. (16:40)

Szóval, nézem ezeket a képeket, és rájövök, hogy itt velem valami nem stimmel. Hogy a csudába van, hogy mindenki mosolyog, csak én nem? Itt valami nem stimmel. Akkor elővettem azokat a képeket, ahol a legkevésbé nem mosolygok. Volt bőven, tehát úgy ki kellett rakni. M-hmm. Kiválasztottam aztán azt, amin aztán a legkevésbé-legkevésbé nem mosolygok. Ezt a képet megmutatom, ez nagyon fontos. Tessék, itt van. Ne less! Ez azért, mert hogy a pedagógiai munkában hogy kell, kell demonstrálni. Igen, ez nagyon fontos, tehát hogy érzékel… Látjátok? Így… hmm, hmm? „Adjuk körbe!” Nem, nem! Nem azért van. Szóval. Elővettem ezt a képet. Elmesélem, hogy mi van rajta. Miután láttátok, ez már könnyű lesz. Egy hintalovon ülök. Apukám pilóta volt, hozott nekem hintalovat külföldről, vagyis Szovjetunióból. Szovjet hintalovon paciztam, és a kezemben, ahogy ezt láthattátok, egy akkoriban legnagyobb méretű Boci csoki látható. Azt tudjátok, az a nagy volt, amit csíkokba lehetett törni, nem kockába, és hát a Boci volt rajta, és csoki volt benne. Így vagyok ezen a képen, és a boldogtalanság csak úgy sugárzik rólam. Hintalovastul, Boci csokistul, meg szüleimestül, akik nyilván ott próbáltak engem megfotografálni, amint éppen próbálok boldog gyermek lenni, de nem nagyon sikerül. Na most. (18:35)

Elővettem ezt a képet, és elkezdtem ezzel a gyerkőccel beszélgetni. Ez a terápia. Azért hordom magamnál, most már majdnem fél éve nálam van, a következő a módszer. Mikor előjön belőlem ez a nyomorult kis kétéves fiúcska… Ajj, ha látnátok! Mikor előjön belőlem ez a kisfiú, fájdalom, sértettség, bizonytalanság, magány érzet, mit tudom én. Akkor én ezzel a kisfiúval elkezdek beszélgetni, elkezdek. Az első lépés az volt, megkérdeztem tőle „Mondd, hogy szólítsalak?” Hát azért valami, hát nem úgy van, hogy én kitalálom, nem? Először is hogy mit szeretnél, hogy hogyan szólítsalak? Rájöttem, mert válaszolt. Azt mondta, hogy „Ferike szeretnék lenni.” Úgyhogy én a Ferikével beszélgetek, és a Ferike azt mondta nekem, hogy négy dolgot szeretne tőlem. Hmm. Az első, szeretné, hogyha én megsimogatnám az arcát, ezt szeretné. Aztán szeretne két puszit kapni, jobb meg bal oldalt egyet-egyet. Aztán szeretné, hogyha ezt a kis gyér hajacskáját megsimogatnám. Egy negyedik dolgot is szeretne, ez pedig az, hogy kérdezzem meg, hogy hogy van. Ezt a négy dolgot szeretné, itt, ezen a hintalovon. (20:20)

Nem akar például csokit enni, a szüleim minden elgondolása ellenére sem szeretné ezt fölbontani, hanem inkább szeretne néhány szót arról beszélni, hogy hogyan van most. De először, kér puszit, arc simit, meg haj simit. Ezt a hármat kéri előtte. Ez a fénykép most velem van, és amikor elakadok, így a hétköznapi életben, egyszer csak valami úgy szíven üt, hogy nem tudok tovább menni, és tudom, hogy itt a kétéves Ferikéről van szó, mhh, nem gyógyult meg, még boldogtalan szegény. Akkor előveszem a képet, már ha tudom, s akkor beszélgetek vele. Ezt teszem, és aztán, miután már hónapok óta ezt gyakorlom, és kezdek kicsit jobban lenni, van egy másik kép is, ezt is megmutatom nektek. Igen, nem találom, de megvan, jó, ez még nagyobb, tehát sokkal könnyebb lesz majd. Ez a következő fázis. Látjátok? Jó. Hát igen, 50% akárhogy is nézem, de… Szóval, ezen a képen a reménynek valami halvány sugara megjelenik. Őt arról szoktam megkérdezni, hogy „Mondd meg nekem, te hogy mentél tovább? Mi segített neked, hogy csinálod?” Mert ez a két és fél éves kisfiú tud valamit, amit én nem. Ezért őt kérdezgetem. (22:05)

Ez volt most a három szintnek az összekapcsolása abból kiindulva, hogy vannak olyan kérdések és válaszok, amelyek az első két szinten nem fogalmazódnak meg, nem jönnek elég markánsan elő. De hogyha a harmadik szinten eltalál engem valami, akkor egyszer csak az olyan következményekkel jár a második, meg az első szintre vonatkozóan, ami tökéletesen átalakítja az életem. Ezt mondtam ilyen nagyon egyszerűen, hogy vannak bizonyos kérdések, és bizonyos válaszok, amelyeket a harmadik szinten tudunk csak föltenni, és amiket csak a harmadik szinten kapunk meg válaszként. Amelyek azonban nem csak a harmadik szintet érintik, hanem a másodikat, meg az elsőt is, vagyis minket teljesen. (23:00)

Mária és Márta – vad elmélkedés

Mondanék én nektek egy másikat is. Ma reggel szokásom szerint vad elmélkedésbe kezdtem. Szoktam ilyet. Fél óra, le kell ülni, reggel. Tudjátok, hogy hogyan utálok fölkelni? Ajj-jajj! Utálok, de rájöttem, hogy muszáj. Ugye, milyen okos vagyok? De nem akkor muszáj, amikor hív a munka, hanem akkor kell fölkelni, amikor még van időm fél órát csöndben lenni. Ma reggel a következő evangéliumi szakasz került a kezembe. Mária és Márta története, ugye ismeritek. Márta sürög-forog a sok házi dologban, Mária pedig odaül Jézus lábához, és vele dumcsizik. Akkor Márta egyszer csak odalép Jézushoz, és azt mondja. „Uram, hát hagyod, hogy én itt egyedül fáradozzak? Szólj a testvéremnek, hogy segítsen nekem!” Erre Jézus mit mond? „Márta, Márta, sok mindennel foglalkozol, sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a fontos. Mária a jobbik részt választotta.” Ez a szöveg. (24:20)

Na, én ezt elővettem. Tudjátok, hogyha mondjuk kiveszel egy részt a szentírásból, akkor az az égvilágon nem sokat mond nekünk, uncsi. Már csak azért is, mert ismerjük. Uncsi. Hogyan szoktuk értelmezni ezt a két szakaszt? Az egyik, szidjuk a Mártát. „Jaj, hát mikor ott van Jézus, akkor te főzöl, mosol? Ilyen hülye vagy?” Ez az egyik ortodox értelmezés. A másik ortodox értelmezés ennek a párja. „Ó, Mária, Mária, te asszonyok gyöngye! Te nagyon tudod, hogy kell élni, te Jézust fölismerted. Ihaj-csuhaj!” Ez a másik ortodox értelmezés. Ezzel a két értelmezéssel éppen semmire sem megyünk, hogyha valahova el akarunk jutni. Hanem mire van szükség? (Valaki hangosan köhög – szerk.) Kimenjek? Valamiféle tapasztalásra, tapasztalat, 1-2-3, tiridim, tapasztalat. Akkor tehát Ferenc atya, plébános úr a plébánosi fenekére leül, becsukja a plébánosi szemeit, és hát elképzelem ezt a jelenetet. Ez a tapasztalás szintje. Ne rögtön az értelmezés, hogy ki hogy értelmezte 3000 évvel ezelőtt. Hát mit kezdjek én azzal? Tapasztalás. És tudjátok, mi történt? Csoda! Vagyis, egyszer csak hallom, ahogy Jézus mondja ennek a Mártának „Márta, Márta, sok mindennel foglalkozol, sok mindenre van gondod, pedig csak egy a fontos. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el soha.” Direkt mondtam ilyen semleges hangon, mert hogy szól ez a mondat, ahogyan általában hallani szoktuk? (Megrovóan mondja – szerk.) „Márta, Márta…! Sok mindennel foglalkozol, sok minden…” Ugye így szól, nem? És a papok ezt jól el is mondták nekünk. Buta Márta, okos Mária. Én meg egyszer csak mást hallok ám. Ücsörgök a szobámban, a plébánosi fenekemen, és azt hallom (Együttérzően, kedvesen – szerk.) „Márta! Márta!” Hát képzeljétek el, így mondta. (26:55)

Itt meg is álltam rögtön, mert életemben először rácsodálkoztam arra, hogy nem tudok az újszövetségben még egy olyan szakaszt, ahol valakinek kétszer egymás után mondják ki a nevét. Nocsak, nocsak! Hát hogyha Jézus azt mondja, hogy (Szelíden, kedvesen – szerk.) „Márta, Márta!” Akkor ezt ő nagyon akarja neki mondani, nem? Hihetetlenül megszólította azt a nőt. „Márta! Márta! Itt vagy? Huhu! Én itt vagyok. Te itt vagy, Márta?” „Márta, Márta!!” Ez nem egy ilyen hittantanár. „Márta, Márta, hol van a hittanfüzeted? Nem hoztad el. Mert kell, hittanfüzetnek kell lenni. Hittankönyv, hittanfüzet, dátum, cím.” Szóval úgy hallom én ezt, ahogy eddig sose hallottam, hogy ez másképp szól. És hogy utána az a, az a néhány szó az nem azt mondja, hogy „Jaj, hát te sok mindennel foglalkozol, egy csomó felesleges dologgal, te oktalan nőszemély.” Nem, hanem azt mondja, hogy „Hát én látom ám, hogy neked mennyi dolgod van. Te mi mindennel foglalkozol. Mennyi mindenre viselsz gondolt. Hát Márta, Márta, én ezt látom.” Hahh! Ez után hangzik el, hogy „Te figyu!” Ezt hát valahogy így, Jézus normális volt, tehát nem ilyen hittantanár… „Márta, Márta! Nincsen leckéd, izé, fussál két kört! Három fekvőtámasz!” Hanem hogy azt mondja, hogy „Hát te tudod, hát lehetne másképp is. Hmm? Képzeld ezt el! Rá lehetne találni arra a másikra is.” (28:50)

Mit gondoltok, Mártának ez fájt-e, vagy nem? „Nem.” De milyen naivak vagytok! Annyira, teljesen, túl vagytok, teljesen ideologikus a hitetek – mondom szerényen, kedvesen, megértően, empatikusan. Ezt visszavonom. Én végighallgattam Jézusnak ezt a mondatát, meg a másikat is, és még akkor is fájt. Nekem fájt. Hmm. Mert engem ne hasonlítgassanak a tesómhoz! Még akkor se, hogyha szeretnek. Én én vagyok. Nekem ez a mondat akkor is fájt. Akkor rájöttem valamire. Második szint. Ezt a Mártát nagyon meg kellett szeretgetni, ennek a Mártának kétszer ki kellett mondani a nevét. Kellett mondani „Te Márta, te Márta… Én látom, teneked mennyi minden fontos itten. Méltán, hát neked sok minden fontos, és mennyi gondod van. Hát én ezt mind látom.” Nem gúnyolódom rajta, látom. És hogy ezek után lehetett csak neki valamit mondani, ami még akkor is fáj. Hmm. (30:10)

Amikor átéreztem ennek a Mártának a fájdalmát, akinek Jézus kétszer mondja a nevét, akkor rájöttem megint csak valamire. Arra, hogy a mai napon az fog engem nagyon izgatni, hogy mit kezdek azzal a fájdalommal, ami az Istennel való baráti kapcsolatból fakad. Hogy ma ez a fájdalom izgat engem. Ahh! Milyen jó, hogy ennek a történetnek nincs vége! Hmm? Nem tudjuk, hogy Márta utána mit tett, fogalmunk sincs, áhh. Szerintem fájt neki, és a fájdalmával kellett valamit kezdenie. Engem ez érdekelt ma, Mártának a fájdalma, ami nincs is benne a szentírásban. Hmm. (31:05)

Ez a következő módon hatott a harmadik szintre. Rádöbbentem arra, hogy fogalmam sincs, hogy ki ez a Jézus, már megint. Erre rá szoktam döbbenni általában, hogy megint kiderült, hogy fogalmam sincs, hogy ki ő. Hogy a birodalmi teológia értelmezései elhomályosítják az elmémet. Hmm. Hogy úgy kell őt kivakarni a birodalmi teológia labirintusából, hogy végre halljam, hogy hogyan mondja ő a szavakat. Áhh! Ez engem eléggé megerősített, hogy van remény. Hát itten lehet Jézussal találkozni, ez nem egy rossz buli, csak egy kicsit bányászni kell. Aztán a harmadik szintről lehet jönni lefelé. Akkor ez azt jelenti, hogy… Akkor ez elkezdi a tapasztalásokat és a találkozásokat, és az érzelmi világomat alakítani. Nagyon, nagyon didaktikus voltam? Izé, elmondtam nektek most nagyon? A legfrissebbet akartam nektek hozni, nem ilyen izé, kivesszük a frigóból, a mélyhűtőből, régi imádságot. Valami frisset. (32:25)

Erről a… na, ismeritek, hogy mi a szőke nő hajában egy barna tincs? A remény jele. Nem én találtam ki, úgy hallottam. Úgy… rám ragadt. Viszont, tudjátok-e, hogy a szőke nők termékenyebbek? Kimutatta a statisztika. Hmm? Tehát, egy-egy. Ömm. (33:10)

„Feri atya! Fejlesszük az istenkapcsolatomat!”

Jött hozzám valaki, azt mondja. „Feri atya! Fejlesszük az istenkapcsolatomat!” Képzeljétek el, vannak ilyen emberek. Huhú, de jó! Akkor, értelmes az életem, nem vagyok hiába pap. Azt mondja „Fejlesszük az istenkapcsolatom. – Hát jó, fejlesszük, fejlesszük. Kicsit késő van hozzá, de hát mindegy. Összeszedem magam.” Meg találtam őt kérdezni arról, hogy „Ki neked Isten? Ki vagy te Istennek?” Emlékeztek, a múltkori kérdések. Nem, hogy „Ki Isten?”, hát mit érdekel, hogy ki ő. Nekem ki. Az már, az már érdekesebb. Akkor azt mondja, hogy „Háát, tudod, ambivalens érzéseim vannak. Egyrészt azt gondolom róla, hogy sohasem hagy egyedül. Annyira jó, hogy nem hagy egyedül, hogy a legnehezebb pillanatokban is velem van. Hogy amikor semmilyen válasz nincs a legfontosabb kérdéseimre, ő akkor is velem van. Ez nagyon jó nekem.” De van a trikónak, tudjátok, egy hátoldala is, és azt mondja. „Ami viszont nagyon aggasztó, hogy sosem lehetek egyedül. Mindig lát, mindent tud rólam. Ahh! Ezt tulajdonképpen én nagyon utálom.” H-hmm. Van-e kedvünk egy olyan Istennel beszélgetni, aki akkor is ott van, ha nem akarjuk? Uhh! Hmm. (34:55)

A következő házi feladatot adtam föl. Ugye, milyen genyó vagyok? Jött egy órás beszélgetésre, és kapott egy házi feladatot. Nagy szemétség. A kérésem úgy hangzott. Figyu, kérlek menjél bele egy imádságba ezzel a te Isteneddel, akivel jó is, hogy mindig ott van, meg nagyon zavaró is, hogy mindig ott van. Kérlek szépen, hogy attól az Istentől, akivel jó neked együtt lenni, mert sosem hagy téged magadra, kérdezd meg, hogy „Mit szólnál hozzá, ha én most elküldenélek téged? Ha én most azt mondom, hogy menj ki, légyszi? Légyszi, légyszi, légyszi!” Akkor mit szól hozzá ez az Isten, akivel jó neked együtt lenni? Ez a házi feladat. Gyere vissza egy hónap múlva, és megbeszéljük. Ezt a kérdést tedd föl többször is. Lehet, hogy először csak egy ilyen felületesebb választ kapsz. Menj, tüdüdüdü. Ez a tapasztalás. (36:05)

Tapasztalás, értelem, ki is az Isten? Azért akartam ezt a példát is elmondani, mert talán ez a példa mutatja meg legjobban azt, hogyha nem járjuk végig ezeket az utakat, akkor bizonyos válaszokat nem kapunk meg. Ez a valaki egy életen keresztül a második szinten vívódhatott volna azon, hogy „Hát, Isten ott van mindig. Jelenlévő, mindig ott van, sosem hagy magamra. De azért egy kicsit zavaró, hogy mindig ott van.” És akkor kész. Ez a konfliktus nem tudom, hogy megoldódik-e anélkül, hogy a harmadik szintre vinnénk, és ott elkezdenénk erről beszélgetni? Ott viszont olyan egyszerű válaszokat tudunk kapni, hogy ahol teljesen el tudunk akadni az első, meg a második szinten, a harmadikon stty!, és már túl is vagyunk rajta. Hahh! (37:00)

„Ne csámcsogj!”

Ez valami olyasmi… volt már veletek hasonló, hogy valakivel nagyon súlyos konfliktusban voltatok, és nem mertétek ezt fölhozni, és iszonyú szorongás, ú, ezt hogy hozzam szóba, nem, nem bírom vele megbeszélni. Amikor összeszedtétek a bátorságotokat, és elmondtatok néhány egyszerű mondatot. „Te, engem iszonyatosan zavar, amikor csámcsogsz evés közben. Annyira zavar, hogy majd megőrülök, de közben teljesen zavarban voltam, ezt hogy mondjam meg neked. Ugye felnőttek vagyunk. Most én mondom egy felnőttnek, hogy ne csámcsogj? Hát én vagyok zavarban, ez annyira…” S amikor azt mondod, hogy „Te, annyira zavar, zavar.”, és ő azt mondja „Jaj, de jó, hogy mondtad. Nem is vettem észre. Jaj, de hülye vagyok, hogy így csámcsogok ötven évesen!” És megköszöni, hogy én szóltam neki, ugye, hogy „Ne csámcsogj, te!”, és egyszer csak kapok két olyan mondatot, amivel ez az egész kínom, bajom, nyomorom, amit egy életen keresztül lehetne hurcolni, hogy bármikor, amikor az illető mellém ül, megőrülök a csámcsogásától. Vannak ilyen kapcsolataitok? Naná, hogy vannak. Férj-feleség. Máris rögtön vegyük elő a legfontosabb kapcsolatot – nektek. (38:30)

Ez a… úgy el tudunk akadni ilyen apróságokon, és nem visz át bennünket semmi. Kivéve az, hogyha megszólítjuk, és azt mondjuk, hogy „Te, zavar.” És erre azt mondja „Tee, miért nem szóltál? Höö!” Ez volt akkor, hmm. Nem okoskodok, jó? Kihagyok oldalakat. Ezt nem. Hát azért nem, egyet nektek, egyet nekem. (39:15)

A 3 dimenzió viszonya 3×1 percben.

Mondjuk 3×1 percben szeretném elmondani, hogy akkor ez mit jelent, a harmadik dimenzió és a többi kapcsolatára vonatkozóan, amit eddig elmondtam. Hogy a korrelatív teológia mit mond arról, hogy a harmadik dimenzió milyen elemi viszonyban van az első és a második dimenzióval. Azt mondja ez a Paul Tillich nevű, már elhunyt bácsi. Még életében mondta, tehát biztonságban vagyunk. Azt mondja. (39:50)

1. UFO teológia.

A harmadik szint nem az égből pottyant az első kettőre. Na nem így mondja, ezt csak én értem így. Mert én… le kell, hogy fordítsam, mert különben nem tudnám elmondani, mert nem értem. Ezért olyan nehéz nekem komoly könyveket olvasni, iszonyú szenvedés, mert nem értem őket. Nagyon, sz’al mire rájövök, hogy mi van oda leírva, szörnyű, tehát ezzel megy el egy csomó idő. Nem hülyeség? Szóval ezt el is neveztem, azért, hogy még jobban bevésődjön az én kis tyúk agyamba, hogy mit jelent ez, hogy az első két szintre nem úgy pottyant rá a harmadik, a spiritualitás szintje. Ezt nevezem UFO teológiának. Ugye, tehát ez körülbelül az a jelenség, hogy mi itt élünk, és néha fölsejlik egy borzasztó gondolat, hogy talán odaátról jöttek valakik. Mert az igazság odaát van, és hogy hagytak itt nyomokat, UFO vizeletmintákat őriznek a NASA-ban. És hogy ezekkel a lenyomatokkal, kövületekkel, akármik… Pisil az UFO? Na tessék! Milyen érdekes kérdés! Tudom, hogy rosszul tettem föl a kérdést, Ufonauta, például. Nem? Ufonauta. Ezt… van ilyen szó? Van? Óriási! Pisilnek-e az ufonauták, isznak-e a halak? Ez nagyon… Tudnak-e úgy enni, hogy nem isznak? (41:35)

Képzeljétek el, most délelőtt ide kellett jönnöm. Jaj, bizony, ezt majd kell mondanom. Nagyon fontos tárgyalásaim voltak a következményeit majd el kell mondanom, de most nem akarom. Ide járok már nem t’om mióta, és most veszem észre, hogy mellettünk van a Színház és Filmművészeti Főiskolának az épülete. Ezt tudtátok? Nem. Na, most akkor tudjátok meg. Ez azért jutott eszembe, mert rossz helyre jöttem. Majd oda… Anyukám mindig jót akart nekem. Nem mindig sikerült persze ez. Egyszer azt mondja, még akkor volt esély, még nem szenteltek pappá, és anyukámnak voltak ilyen nagyon ügyes kísérletei, hogy hátha még meg lehet engem menteni. Az egyik ilyen kísérlet az volt, hogy ülünk, mert vasárnaponként nála ebédeltem. Egyébként óvatos távolságtartásban voltunk. Szóval. Ülök a vasárnapi ebédnél, lógatom a lábam, és azt mondja nekem anyukám. „Te Feri! Nem gondoltál te arra, hogy színész legyél? Például elég jó elálló fülű karakterszínész lehetnél. Hmm. Nem fotogén színész lehetnél, nagyon jó, mélyben ülő fekete kicsi szemeiddel. Biztosan nagyon jól tudnál megformálni gonosz embereket. Nem lehet, hogy esetleg pályát kéne változtatni? Csak úgy eszembe jutott… egyébként egyél! Finom a húsleveske?” Szóval, anyukám próbálkozott, sokat, sokat. Unokát szeretett volna, mhh, mhh. Az e… Hogy jutottam ide? De teljesen… Az… látjátok, hiába egyszerűsítettem le a magam tyúkagyára, még így is elfelejtem, hogy miről van szó. (43:55)

Tehát, UFO teológia. Ez azt jelenti, most a gyakorlat. Úgy éljük az életünket, meg próbáljuk valahogy az értelmét megtalálni, és akkor a spirituális dimenzióról lehet olyan téves elképzelésünk, hogy az meg valami olyan, hogy Isten így, ilyen üzeneteket pöttyint ide, föl nem tett kérdésekre válaszokat ad. Tehát hogy egy ilyen hülye izében vagyunk, és akkor valami, valami nem is tudom, ilyen misztikus, New Age-es folyamatba kell belelépnünk ahhoz, hogy a föl nem tett kérdéseinkre való, már több ezer évvel ezelőtt megadott válaszokra föl tudjuk tenni azokat a kérdéseket, amelyekre majd ezek a válaszok válaszolni fognak. Ez a… ide tartozik mindenféle titkos tanítás, titkos tanítás. „De ha fizetsz havonta 10.000 forintot, akkor azért az első szintre föl tudsz lépni. Nem? Az nagyon jó. A titkos tanításokba bevezetnek, és akkor ha három évig fizeted havonta a 10.000 forintot, kapsz egy jó kis képzést, és akkor a beavatás első szintjén leszel. S ez nagyon, nagyon tuti. És akkor, amikor már nagyon sok pénzt fizettél, és nagyon sokszor eljöttél hozzánk, és már függő vagy tőlünk, akkor adunk egy olyan könyvet, amit csak a negyedik szinten adunk ám, mert hiszen te már a negyedik szinten lévő beavatott vagy. És az, ami a beavatásnak a titka, azt valaki kapta föntről, hhh, és te most elérkeztél oda, hogy mármost meg tudod érteni, mert már beavatott vagy. Már kitisztultak a csakráid, nyuszikám.” (45:40)

Milyen tiszteletlen vagyok! Bárdolatlan! Ezt nevezem UFO teológiának, ilyen csak beavatottak, csak magas szintű… zzzz. Szerencsére nem így van, hanem leülhetsz úgy, ahogy vagy. Képzeld el, nem baj, ha szemüveges vagy, nem baj, nem baj. Nem baj, ha van rajtad túlsúly, az se baj. Nem baj, ha nem jártál teológiára, nem baj, ha nő vagy, ha férfi vagy. Ezek mind nem okoznak gondot. Képzeld el, hogy nem kell egyetlen forintot sem fizetni senkinek. Tök jó, nem? Hanem csak így leülsz, és akkor háhh, és megy előre az életed. Ilyen, nem kell beavatni, nem. Tehát nem ilyen égből pottyant, nem t’om én miket kell megfejteni, nem, nem, pont jó vagy ahogy úgy vagy, pont abból kéne kiindulni. Jó. Úgyis értitek, csak én nem értem, azért mondom olyan hosszan. (46:40)

2. A humanista módszer.

A humanista módszer azt mondja, hogy „Hagyjuk a harmadik dimenziót! Nem!” Hát ahogy hallgattam a rádióban, ahogy vezettem az autót: „A kereszténységnek vajon van-e ma még létjogosultsága?” Tette föl egy riporter. Nem valaki keresztényt kérdezett, hanem tudjátok, ilyenkor be lehet telefonálni. Ezt annyira bírom. Be lehet telefonálni, és akkor mindenki elmondja. „Szerintem a kereszténységnek nincs létjogosultsága, mert nincsen neki.” Szóval, ne gabalyodjunk bele ebbe a spirituális dimenzióba, hanem szépen éljünk nagyon teljes emberi életet. Tapasztalatok, értelemadás, nem köll ez a harmadik dimenzió. Tegyük föl radikálisan az emberre vonatkozó kérdést, vívódjuk át, éljük át az emberi élet misztikumát, és majd szépen megjönnek a válaszok. Aztán azok meg nem jönnek meg. Hmm. Megjön egy csomó válasz, csak egy csomó válasz meg nem jön. Olyan válaszok nem jönnek, amelyek csak abból a dimenzióból tudnak jönni. Hát akkor, ha onnan jöhet csak olyan válasz, akkor hiába teszem föl az emberre vonatkozó nagy kérdést, mert kihagyok olyan egyszerű kérdéseket, amelyekre nagyon egyszerű választ kaphatok, s azok elkezdenek engem alakítani. (48:20)

Szóval nem tudom, hogy átjön-e így a… Hogy én megint nem, nem, nem, nem akarok bántani, vagy ezt leértékelni, vagy ilyesmi, hanem csak inkább így a magam gyagya módján kifejezni azt, hogy van azon túl is még, és lehet oda is kérdezni, és onnan is tud valami visszafele jönni. Csak ezt akarom elmondani, és hogy minek elégednék meg kevesebbel, ha többet is kaphatunk? Nem? Hát azért legyünk önérzetesek! (48:55)

Amikor jönnek szülők, és keresztelést kérnek a gyereküknek, akkor szoktam erről beszélni, hogy… „Kedves apuka, anyuka! Ti milyen apukák, anyukák vagytok? Szeretnétek-e mindent megadni a gyereketeknek, ami tőletek telik?” S akkor hát mindenki néz rám, hogy hülye vagyok én, hogy ilyet kérdezek? „Naná! Én olyan apuka vagyok, én mindent. Én is olyan anyuka vagyok, hogy mindent!” Na, hát akkor máris itt vagyunk a harmadik dimenziónál. Képzeld el, kedves apuka, anyuka, a spiritualitás is bele van a mindenbe szőve. Na? Abból is lehet valamit csöpögtetni. És tudod mit? Nem baj, ha nem jársz templomba, nem baj. Valahol tartasz, nem? Hát akkor onnan indulunk el. Hmm? (49:55)

3. A dualista módszer.

A harmadik módszer, amire nagy NEM-et mondok, mert nem elég nekünk, ez a dualista módszer. A dualista teológia az olyan, van az első két szint. Van, akinek az is elég. És akkor vannak azok, az igényesek, akik ráhúznak egy padlásteret. Ők az igényesek, nem nyughatnak. Vagy kiválasztottak, vagy igényesek, vagy mániákusok, vagy patológiásak, mindegy. Attól függ, honnan nézzük. Mert dívik ám egy olyan szemlélet, hogy a vallásos valóság a patológia tünete. Na, tessék, most jól megkaptuk, ugye. A vallás túlreagálása valaminek. Na, ehhez mit szóltok? Hmm. A harmadik, ez a dualista teológia, ez azt mondja, hogy van az ember élete, úgy-ahogy, ilyen természetes mederben folydogál, és akkor vannak kiválasztottak, vagy arra érdemesek, vagy vannak ilyen mániákusok, vagy tehetségesek, vallásilag érzékenyek. S akkor azoknak kedvük szottyan egy ilyen padlásteret fölépíteni. Ez gyagyaság, mert nem veszi eléggé számításba azt, hogy az a három szint egymástól elválaszthatatlanul, egymást átjárva van jelen az emberben. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy van köztetek olyan, aki Isten gyermeke, és van, aki nem. ez ezt jelenti. Mhh. (51:35)

Ahogy a kereszt… elnézést, ha ismétlem magam! Kereszteléskor szoktam sokkolni a szülőket azzal, hogy „Mit gondoltok, kedves…” Látjátok, annyira provokatőr vagyok. „Kedves apukák, anyukák! Mit gondoltok, most, hogy itt remeg a kezemben a keresztvíz, és már mindjárt leöntöm a babát, de még nem, most válaszoljatok az utolsó fontos kérdésre, ami minden ezen fog múlni. Hogy… szerintetek most, hogy még nem kereszteltem meg a babátokat, ő Isten gyermeke-e, vagy nem?” Szemétség! Ilyeneket kérdezni ebben a drámai pillanatban, mikor remeg a kezem. S akkor el szoktam nékik mondani, hogy „Képzeld el, most is az, most is.” Most ha én azt mondom, kapok egy szívinfarktust, mondjuk, itt így elvágódok, és a keresztvíz stty! Most még lehet esetleg fordítva, tehát hogy a gyereket öntjük a vízre. Tehát hogyha most itt az összes pap egy pillanat alatt kiveszne, például azon megfontolásból, hogy kiderülne, hogy a kereszténységnek nincsen ma már érvényes üzenete, és a papok létezése abszurdum. Tehát ez egy villanás alatt kiderülne, és ennek mondjuk ontológiai egzisztenciális vonatkozásai lennének, tehát mi mind-mind UFO-kká válva elröpülnénk erről a világról, bizonyítván, hogy a létezésünknek semmilyen létjogosultsága nincs, hát most képzeld kedves anyuci, apuci, a te gyereked akkor is Isten gyermeke. Hahh! „Akkor tehát én megkeresztellek téged az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében.” (53:35)

S akkor ott marad egy irdatlan nagy kérdőjel, hogy akkor most mi történt? H-hmm. És tudjátok, nem kell minden kérdésre válaszolni. Hogy, hogy? Kis szorongás, kis izé. Annyira jó szadistának lenni. Nem? Akkor most, a mai előadás címe: egy látszólag normális pap patológiája 1 óra 15 percben. S tudjátok, miért vagyok ilyen fölszabadult? Hahh! Most jutottam… most rájöttem, hogy miért is vagyok én ilyen. Mert, papírt kaptam arról, hogy itt lehetek, papírom van róla! Képzeljétek el, aláírták, fejléces papír, pecséttel, itt lehetek hivatalosan. Eddig csak úgy sutyiban, de most… „Plébános atya katekézist tart az érdeklődőknek.” Az a vicc, hogy nagyon fáradt vagyok egyébként, és… Nehogy azt gondoljátok, hogy ez azért van, mert egész nap egy ilyen pihepuha ágyban fekszem, és így koncentrálok, hogy „Este előadást tartok. Nagyon, nagyon, nagyon ott kell, hogy legyél. Ma nem csinálok semmit. Minden, minden szempontból a legjobban van.” Nem, tehát nem… Sz’al fáradtan jövök, mint a dög, és akkor hát ilyen vagyok. (55:35)

A Tízparancsolat a logoterápia eszközeivel

Amiről… na most, befejeztük ezt a végtelenül unalmas teológiai kitekintést, és most egy érdekes gondolatkísérletre hívlak titeket. A gondolatkísérlet arról szól, hogy a tízparancsolatot… Ú, most direkt megálltam, nézem, tízparancsolat… 4-es, 8, 6. Szóval… Nincs rejtett kamera, ne féljetek! A tízparancsolatot a logoterápia eszközeivel próbáljuk megközelíteni. Csak beavatottaknak. (56:35)

Vagyis tudjátok, hogy Viktor Emil Frankl, mert mindig csak azt szokták mondani, hogy Viktor E. Frankl. Na, Emil! Aki megjárta a koncentrációs tábort, Auschwitz, majdnem meghalt, sokszor, nagyon sokszor, majdnem. Végül is túlélte, és élt több mint 80 évet. De már ő sem él. Ő azt mondta, főleg és elsősorban a koncentrációs tábori élményeitől aztán nagyon-nagyon áthatva, hogy az ember akkor tud élni, ha az élete értelmes. Ilyen egyszerűt mondott. Ha az életünknek az értelmét nem bírjuk megtalálni, akkor kivész belőlünk az élet. Nem lesz se kedvünk, se erőnk hozzá. Eltűnik a remény a motiváció, és minden. Úgyhogy pszichologizálhatunk akármennyit, ha az ember az élet értelmét nem találja, akkor nyugodtan bármilyen akármire elmehet, meg bármit csinálhat, az élete kezd fogyni. Ő ezt mondta. „Kérem szépen, a koncentrációs tábort az élte túl, aki értelmet talált abban, hogy ott van.” Aki nem találta meg az értelmét, az meghalt. Hát… leegyszerűsítve, ha rajta múlt. Ezért kitalálta ezt a dolgot, amit már én minden évben emlegettem nektek, hogy logoterápia, logo… Nem logó, ilyen izé, hanem értelem, ugye ilyen értelemben értelem, meg logo. Logoterápia, hogy az embereknek végső soron arra van szükségük, hogy megtalálják minden nap, minden helyzetben, beleértve a múltat is, meg az elképzelt jövőt, azt, ami az életüket értelmessé tudja tenni. Ha ez megvan, akkor tudnak élni. Ha nincs, akkor nem megy nekik az élet. Ezt nevezte el logoterápiának. Ez ma egy ilyen nagy-nagy cucc. (58:50)

Azok, akik ebből az irányból segítenek embereknek, ők egy nagyon izgalmas gondolatkísérletet tettek azzal, hogy na mármost, a tízparancsolatot hogyan látjuk, hogyha azt abból a szempontból kezdjük el vizsgálni, hogy nem csak a harmadik dimenzióban, az Istennel való kapcsolatra vonatkozóan, a hit világára vonatkozóan van annak jelentése és üzenete, hanem ha azt a második szintre vonatkoztatjuk. Föl tudjuk-e tárni most akkor visszafelé a tízparancsolatnak, ami a hívő embernek szól, mert úgy kezdődik, hogy „Én vagyok a te Urad, Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból, a szolgaság földjéről…” tüdü-düdü-dű, hát ez így kezdődik, és utána szól a tízparancsolat. Tehát Isten és ember beszélgetnek, ez a harmadik dimenzió. Hogy ennek akkor milyen következményei tudnak lenni a másodikra nézve, a tízparancsolatnak a kijelentései hogyan tárják föl az embernek az élet értelmére vonatkozó kérdéseire a választ. Nagyon izgalmas szerintem. Ezt szeretném most… belekezdek, és akkor szerintem ma, meg a következő alkalommal a harmadik dimenzióból jövő mondatokat értelmezzük a második dimenzión. Hmm? (60:20)

Viktor E. Frankl tézisei az emberről

A bevezetés úgy szól, hogy 1991-ben Frankl, aki nem szűnt meg zsidónak lenni, leírta a téziseit az emberről. Tíz tézist tett közzé. Azt mondta, hogy az ember ilyen. „Most 80 éves vagyok, úgy látom, hogy az ember ilyen.” Nagyon gyorsan elmondom, hogy mit mondott, de tulajdonképpen ezt csak azért, hogy egyszer halljátok. De ami miatt elmondom, az a tizedik tézis, mert innen indulnánk el. Azt mondja. (60:55)

1. Az ember individuum, oszthatatlan.
2. Az ember föloldhatatlan, vagyis teljesség.
3. Az ember abszolút novum. Egyedi. Okos bácsi volt, ezért állandóan ilyen idegen szavakat használt.
4. Az ember szellemi lény. Elvitathatatlan méltóság illeti az embert.
5. Az ember egzisztenciális és fakultatív. Vagyis szabad, szabadon tud döntéseket hozni.
6. Az ember énszerű, és nem ösztön-énszerű. Vagyis nem vezethető le az ember a biológiai adottságaiból.
7. Egységet és teljességet hoz létre. Az ember test-lélek-szellem egysége, és ezt hozza létre.
8. Az ember dinamikus, vagyis nem tárgyszerű. Ha valaki tárgyszerűvé akarja tenni, akkor nem látja jól az embert.
9. Az ember önmaga felett rendelkező lény. Képes reflektálásra, és a saját sorsa fölötti döntésre.
10. (Ez most a legfontosabb.) Az ember a transzcendencia felől fogja föl magát. (62:30)

Annyiban ember, amennyiben innen képes fölfogni magát. Ennek a belső szerve, hogy a transzcendencia felől fogjam föl magam, a lelkiismeret. S akkor azt mondja, az emberben kiolthatatlan hit van. Az embert olyan hit jellemzi, amely az emberélettől elválaszthatatlan, nincs ember hit nélkül. S akkor azt mondja még, az öngyilkos is hisz, a halálban. A hit az, a halálban, ami neki segítségére van ahhoz, hogy képes legyen meghalni, és magát megöngyilkolni. (63:20)

Azért tartom Frankl-nak a gondolatait nagyon megfontolandónak, mert az egész életét a második szint kibontásával töltötte, hogy mi az élet értelme, hogy lehet megtalálni az élet értelmét a leglehetetlenebb, értelmetlennek tűnő helyzetben is. Hogy egy ilyen valaki azt mondja, nem keresztény teológusként, hanem zsidó pszichiáterként, hogy a 10. pontom az, hogy az élet értelmére vonatkozó kérdéseink azok egy ennél feljebb való szintből válaszolhatók meg a maguk teljességével, a transzcendencia felől. Ezért tartom nagyon fontosnak azt, amit ő mond. Akkor, áh, de… mesélek nektek két történetet, jó? Mert nem akarok most már belekezdeni, de erről a tíz pontról mondok nektek két sztorit. (64:30)

Az egyik. Ugye így hangzott, hogy az ember feloldhatatlan teljesség, nem adható tovább. Hogy ami az ember, az embert személlyé teszi, azt mondja Frankl, az nem adható tovább. Mindenki kimunkálhatja magában a személyt. A személyt nem lehet továbbadni, a személyt nem lehet örökíteni. Ez gyönyörű szép. Eskettem, és az esketés után elmentem a lagziba, szoktam lagziba járni. Finom kaják vannak, szóval. Elmentem a lagziba, ücsörgök ott a lagziban, a lagziban, és akkor odajön hozzám egy olyan 70 év körüli asszony, és azt mondja nekem. „Kedves atya! Ez olyan… szép volt! – Tényleg ezt mondta. – Olyan szép volt ez az esküvő. Tudja, nekem az tetszett, maga nem volt olyan pap. Az, tehát az volt a jó, hogy nem volt olyan pap. Tudja…” És akkor ahogy egy nő, ilyen reflektálatlanul, ösztönösen képes valamit kimondani, így szólt a következő mondat, ezt nagyon bírom, nagyon, nagyon. Azt mondja, kicsit elgondolkodott, de nem reflektált, csak gondolkodott. Azt mondja. „Tudja atya, hát az olyat, mint maga, olyat kéne szaporítani.” (66:10)

Meg voltam tisztelve, ugye. Nem adom magam! Nem vagyok szaporítható. Ez az asszony nagyon kedves volt, nagyon aranyos, ezt a mondatát még legalább egy fél évig nem felejtem el. Aztán meg már a végtelen sötétbe hullik itt belül. Nem szaporítható az ember. Tök jó, nem? (66:45)

A másik. Az ember nem tárgyszerű, hanem énszerű. Vasárnap a misén beszélgetek a gyerekekkel. Nem mondom el most a bibliai történetet, amiből kiindultunk, csak azt, hogy levontuk a tanulságot. Az ember fontosabb, mint a tárgy. Na, mit szóltok? Ilyen okosságokra tanítom a gyerekeket. S akkor, mikor levontuk a következtetéseket, hogy az ember fontosabb, mint a tárgy, megkérdeztem a kis pöttyöket. „Mondjátok kis pöttyök! Tudtok-e a saját életetekből példát mondani, amiben az mutatkozott meg, hogy te fontosabbnak tartottál egy tárgyat, mint egy embert? Légyszi!” Akkor nem jelentkezett senki. De én erre számítottam, ezért készültem egy történettel. (67:45)

Elmondtam, hogy amikor én gyerek voltam, márpedig voltam, hosszú ideig, az apukánktól én, meg az ikertestvérem, kaptunk egy darab fekete műanyag vonatot. Nem is mondom jól, nem vonatot, hanem mozdonyt, műanyagból. Most is előttem van, egybeöntve az egész. Nagyon jól nézett ki. Be lehetett venni a kerekeket a szádba, sz’al nagyon jó volt. De apukám elfelejtette, hogy ketten vagyunk. Ez férfiakkal megesik. Ők dolgoznak, keresik a pénzt… „Ja, persze, kettő van, kettő van, igen.” Szóval, ott volt két gyerek, meg egy mozdony, ajjaj-jajjaj. Én bizony megkaparintani vágytam ezt a mozdonyt, és egy óvatlan pillanatban elragadtam az én ikertestvéremtől, majd pedig hogy biztosan birtokoljam a mozdonyt, elkezdtem a mozdonnyal a testvérem fejét verni, hogy hát átélje, hogy az a mozdony az én jogos tulajdonom, és őrá csak szenvedés vár, ha ezzel a mozdonnyal szeretne bensőségesebb viszonyba kerülni. (69:05)

Hát ezt elmondtam a gyerekeknek. Kissé megütközést keltettem, ugye, ahogy múltkor leírtam magam, reverenda, alba, stóla, kukulla, minden. Jelentkezik egy ötéves kislány. Ahh, de már akkor vörös, amikor még el se kezd beszélni. Mit teszek én veletek? Azt mondja, de lángvörös arccal, mert látszott, hogy az én mozdonyos történetem valamire emlékeztette. De hogy öt éves, azt mondja, de továbbra is lángvörös fejjel, lehunyt szemmel. „Hát, hogyha én a kirakatban meglátok egy babát, és mondom az anyukámnak <<Anya, vedd meg a babát!>>, és az anya azt mondja, hogy nem, és én erre azt mondom az anyának <>, akkor egy tárgyat fontosabbnak tartok, mint egy embert.” Mondta az ötéves kislány, és amikor befejezte, akkor… Annyira drága volt, nagyon. Egy ötéves kislánynak is, bár nem tanult teológiát Paul Tillichtől, és nem járt logoterápiára Viktor Emil Frankl-hoz, van érzéke az ilyesmire. Felnőtteknek meg kevésbé, áhh, és ezzel sikerült elütnöm ezt a zűrös öt percet, amivel nem tudtam, hogy hogyan is fogunk elbánni. (70:55)

Hirtedések

Hallga, hallga! Fontos hirdetésem lenne. Miután hivatalosan vagyok jelen, ez hivatalossá tette a mi létezésünket. Na, mit szóltok? Mmm? Ebből a következő jó és rossz hírek származnak. Ad 1. Ebben a helyiségben, nem helység, helyiségben, jól mondtam, csak kiemelem, tilos a dohányzás és az étkezés. Az étkezés elfogadható odakünn. Ezt kérték tőlünk, mert itt már, miután mi elmegyünk, nem tudnak takarítani, és hogyha itt hagyunk egy nagy ordenáré mocskot… (71:50)

Ad 2. Aki kerékpárral szokott jönni, az továbbra is megteheti, de… arra szeretném kérni, hogy aki szokott kerékpárral jönni, jöjjön az előadás után ide, mert föl szeretném írni a nevét, hogy „Márta, Márta!” Ezt föl szeretném írni. Bemondhattok nem valós nevet is, csak ne felejtsétek el, mert nem a személyetek a lényeg, hanem a kerékpár. A kerékpár… (taps – szerk.) Jövő héten egy másik papír lesz nálam, visszavonva. Tehát, még mielőtt félreértenétek, a kerékpár gondos elhelyezése, majd a kerékpár gazdájának testi épségének megtartása miatt fontos, hogy le legyen adva egy névsor, hogy kik azok, akik kerékpárral jönnek, s a kerékpárjukat majd a portás bácsi által megmutatott, arra megfelelő helyen kell elhelyezni, amelyet visszakapnak akkor, amikor szeretnének újból kerékpározni. Ezért, de ez egyébként nagyon komoly, sz’al kérlek titeket, hogy adjátok le ezt a listát, és arra is kérlek titeket, hogyha soha nem ültél kerékpáron, de azt mondod, hogy „Semmiből nem áll föliratkoznom.”, gondold meg háromszor, hogy mit csinálsz. Tehát nem szeretnék ötven nevet leadni a portára, hanem… sz’al, hogy értitek, emberien. Jó. (73:50)

A harmadik, ez a jó hír. Mindenképpen, és egész biztosan fél 8-tól bejöhet ide bárki, és 10-ig lehetünk. Tehát ez azt jelenti, hogy nem kell elrohanni mindenképpen, hanem azért egy picit lehet beszélgetni, de 10-kor le fogják húzni a rolót. Ez a hivatalos verziónk. (74:20)

Van-e valakinek hirdetni valója?

Lejegyezte: vinkozoli