A csúcsélmények, mint önazonosság tapasztalatok 1.

Isten hozott benneteket!

Abraham Maslow – A csúcsélmény (19 pont)

Ismétlés

Köszöntök mindenkit, ebben a hidegben! Uááh! A csúcsélményekről beszélünk Maslow nyomán, mégpedig azért, mert úgy tűnik, hogy sok jó fölismerésre, és aztán a cselekvés számára izgalmas szempontra lelhetünk, hogyha abból a modellből, s a modellnek az összefüggéseiből tudunk kiindulni, hogy tapasztalat, a tapasztalatban megtalálható jelentés, értelem, és aztán ennek a vonatkozása a hit világára. Akkor egy nagy kérdés, hogy: Jó, a tapasztalatból vonatkoztatjuk el azt, hogy milyen értelme van az életünknek, és aztán ez az értelem valamilyen összefüggésbe kerül Istennel, a kérdés azonban az, hogy melyik tapasztalatunkból indulunk ki. Lehetséges-e az, hogy nagyon sokféle tapasztalat van, és bizonyos tapasztalatok jobban föltárják a létezést, ahogy Maslow mondja, vagy jobban föltárnak minket önmagunk előtt, mint másfajta tapasztalatok. Ezért ha minden tapasztalatot egyforma súllyal veszünk, akkor lehet, hogy össze-vissza bóklásszuk az életünket, míg ha van bennünk egy némi kis okosság, hogy melyik tapasztalatokból fakadó értelmezés, majd ennek a vonatkozása egy lehetséges Istenre, talán fontosabb, mint egy más fajta tapasztalatból levont ugyanilyen út, akkor lehet, hogy hatékonyabban tudunk élni. (01:50)

Ezért kezdtünk el beszélni a csúcsélményekről, mert ott a tapasztalatnak egy sajátos körére találtunk rá. Ezért dumáltam egy csomó szempontot már, és eljutottunk oda, hogy most ismét elmondom az összest, ami eddig volt. Jahh! Elhoztam, hátha lesz egy mini-csúcs élményetek, ha ránéztek erre (Feri már a múlt alkalommal is hozott egy kis szobrot magával – szerk.) . András, most feléd adom. Szóval. (02:25)

1. Ezekben a tapasztalatokban egészlegesen éljük meg a tárgyat; hasznosságuktól, célszerűségüktől, a mi céljainktól függetlennek.

2. Az észlelés tárgya kizárólagos és teljes figyelemben részesül.

3. Tőlünk, emberektől függetlennek éljük meg azokat.

4. Föltárul a tárgy belső gazdagsága az ismételt látás és megtapasztalás által.

5. Nem az ego, az észlelő szemszögéből látom a dolgokat, hanem úgy tűnik, mint hogyha az egón túli megfigyelés lenne ez.

6. Ez a tapasztalat önmagát érvényesíti, önmagát igazolja. Olyan tapasztalat, amely magában hordja saját belső értékét.

7. Jellegzetesen más tér- és időélmény kapcsolódik hozzá.

8. A csúcsélmények, még ha érzelmileg nehezek is, akkor is valahogy kívánatosnak tűnnek föl, és szívesen átélnénk őket még egyszer.

9. A csúcsélmények inkább egyetemesek, és kevésbé viszonylagosak.

10. Ez a megismerés inkább befogadó, önátadó, szemlélődő, átélő és passzív, mint hogy nem.

11. Érzelmi reakcióink az önátadásunkból fakadóan a csodálat, a tisztelet, az alázat, lenyűgözöttség, ilyesmi, némi szent rettenettel vegyítve adott esetben.

12. Egység, egészlegesség élmény.

13. Konkrétság.

14. A kettősségek, konfliktusok feloldódnak, vagy föléjük emelkedünk bennük.

15.Önmagunkat felülmúlóvá válunk; szeretetre, elfogadásra, részvétre, együttérzésre, derűre képessé.

16. (Nem a hasonlóságon alapuló, nem osztályozó, hanem egyedi és egyetlen.) (04:20)

Ez volt az utolsó, csak elmondtam. Igen, mert már annyiszor jöttetek hozzám, és mondtátok, hogy ismételjek egy picit, hogy hol tartunk, meg miért mondom ezt el. Most akkor elmondtam, hogy miért mondom el. Meg nekem se árt, ha elmondom, hogy miért mondom el, különben én se tudom. Tehát nagyon hasznos, hogy itt vagytok. 17-es pont… melegem van. Szóval. (05:00)

17. Szorongás, gátlás, védekezés; az állandó önkontroll csökken és megszűnik.

Szorongás, gátlás, védekezés; az állandó önkontroll csökken és megszűnik ezekben a tapasztalatokban. Nem félünk attól, hogy mi lesz most velünk. Egy-egy ilyen élmény vagy tapasztalat, bár lehet teljesen újszerű, megrázó, picit félelmet keltő, lenyűgöző; bizonyos szempontból, főleg ha kívülről látnánk saját magunkat egy ilyen pillanatban, logikus volna, hogy egy kicsit félnénk, vagy aggódnánk, vagy bizonytalanná válnánk attól, hogy mi lesz a következő pillanatban velünk. A csúcsélményben azonban az történik, hogy ezek a félelmek nem jönnek elő. Teszek valamit, amit talán sosem tettem, átélek valamit, amit sohasem, és nem tűnik félelmetesnek. Ilyenkor szabadjára engedjük magunkból is azt, amitől egyébként félni szoktunk. Ahh! (06:05)

Mondhatok példákat. Minden ember fél valamilyen érzéseitől. Van, aki a félelemtől fél, van, aki a boldogságtól, van, aki a haragjától, plöm-plöm-plöm. Ezekben a csúcsélményekben egyszerűen meg merjük élni a saját érzésinket, és nem félünk attól, hogy mi lesz velünk, vagy mi lesz ezután. Egyszerűen csak jól esik megélni. Aztán. (06:35)

Hogyha egy kicsit komolyabb ilyen élményhez jutunk, akkor nem félünk attól, hogy meg fogunk őrülni. Volt már ilyen élményetek „Hogyha tovább még megyek egy lépést ezen az úton, meg fogok őrülni.”? Gyakorló neurotikus, minden rendes gyakorló neurotikusnak volt ilyen élménye, úgyhogy csak nyugodtan, csak nyugodtan, egész normálisok vagyunk, csak kicsit izék. Szóval, nekem legutoljára olyan fél évvel ezelőtt volt egy olyan élményem „Ha most ezen az úton, ami itt a fejemben megy, még egy lépést teszek, akkor már nem tudom, hogy rendesen visszajövök-e vagy nem.” Ahh! Jó ezt a lépést fölismerni, még mielőtt lépnénk. És akkor visszajövünk, és megint az emberi nem közé tartozunk, nagyon jó élmény. Szóval nem félünk ilyenkor, hogy megőrülünk. (07:40)

De ha valaki elmesélné nekünk, hogy egy ilyen helyzetben így és így élni, vagy tapasztalni, akkor lehet, hogyha nem a csúcstapasztalatban vagyunk, akkor ott félnénk, hogy egy ilyen helyzetben én megőrülnék. Attól sem félünk, hogy gátlástalanná válunk. Ez nagyon jó élmény, hiszen szabadjára engedek belülről valami olyasmit, amitől magam is félhetnék, ha éppen nem ebben a tapasztalatban lennék. De ebben a pillanatban ez úgy történik, hogy nem félek attól, hogy ez gátlástalanná tesz. Hahh! Ezt majd egy másik szempont kapcsán jobban ki akarom fejteni. (08:25)

18. Közel áll a gyermeki létmódhoz.

Az ilyen tapasztalat közel áll a gyermeki létmódhoz. Hmm. Maslow nagyon kritikus azzal, hogy a lélektannak az lenne a legnagyobb haszna, hogy az embereket ahhoz segíti, hogy hogyan tudjanak ebben a társadalomban jól boldogulni, hogy hogyan tudjunk megfelelően alkalmazkodni a környezetünkhöz. Ő azt mondja, hogy bizonyos pontokon a környezethez való alkalmazkodás éppen az emberrel való – hát legnagyobb – bűn, amit el lehet követni. Önmagunk ellen elkövetett legnagyobb merénylet, ha alkalmazkodni akarunk a környezetünkhöz. (09:15)

Akkor azt mondja, a gyerekek azért olyan zseniálisak, mert nem kívánnak mindig alkalmazkodni a környezetükhöz, hanem valahogy kérik a maguk jussát. Aztán persze egy csomót bőgnek emiatt. Mmm. Ez ismerős? Ahh! Akkor itt mond egy nagyon-nagyon egyszerű gondolatmenetet. Azt mondja, hogy… (09:35)

Miből származik a gyermeki létmód a felnőtt esetén?

Abból, hogy egy kicsit szabadjára engedi a tudatalattit. Hogy nem állandóan önkontroll, normák, szabályok, modellek, begyakorlottság, tapasztalat, szokás, meg ilyesmi. Amikor valaki egy kicsit szabadjára engedi a tudatalattit, azért annak vannak veszélyei. De a gyermeki létmódhoz ez hozzátartozik. Ezért aki nagyon fél a nem tudatos tartalmaitól, az ilyen ember nem tud gyermeki lenni. Ezért az ilyen ember általában nem is boldog, sajna. Nagyon rendes felnőtt, nagyon-nagyon felnőtt, nagyon felnőtt-felnőtt, de hogy boldog lenne, azt nem hiszem. Lehet, hogy nagyon megbízható, de boldogtalan. Nagyon erkölcsös, de hihetetlenül unalmas. Valami ilyesmi. (10:40)

Azt mondja, az lenne a cél, hogy egészséges gyerekek legyünk, vagyis, hogy legyen bennünk egy egészséges gyerek. Akkor azt mondja, aki nem tud olyan lenni, mint egy gyerek, vagyis nem tud valami utat nyitni a tudatalatti felé, és onnan engedni, hogy dolgok jöjjenek, majd ezzel valamit kezdeni, az ilyen ember nem lesz sohasem szerelmes. A szerelemhez muszáj regrediálódni. Regrediálódni. Lélektani szakkifejezés, azt fejezi ki, hogy a psziché egy már túlhaladott védállapotban működik, például gyermeki lesz. Vagyis, a szerelemben a felnőtt ember, akármilyen csúnyán is hangzik, regrediálódik, és egy már túlhaladott létállapotban kezd el működni. Ismerős? Mmm. Tehát aki nagyon fél attól, hogy mi van az én tudatalattimban, az nem lesz szerelmes. Ahh! Ezért lehetséges az, plö… hogy a művészek állandóan vagy ihletet keresnek, vagy szerelmet. S ha se ihlet, se szerelem, szörnyű, ez a művész tragédiája. Mhh. (12:20)

Akkor azt mondja, a szerelem és az ihlet a tudatalattiból ’gyün, ezért hogyha valaki egy picit enged a tudatalattiból feltörő ennek, annak, amannak, és jó értelemben mer bizonyos helyzetekben regresszióban lenni, az ilyen ember ezzel együtt valamiképpen elfordul a világtól. Nem lehet egyszerre mindennek megfelelni, mindig normálisnak lenni, ahogy a világ tőlünk elvárja, és közben spontánul, kreatívan, gyermeki módon művésznek, meg ihletettnek, meg szerelmesnek lenni. A kettőt, a kettő közti egyensúly az egy külön művészet, de erről akarok majd beszélni. (13:15)

19. Ilyenkor közelebb kerülünk a saját létezésünkhöz, és saját önmagunkhoz.

Akkor azt mondja, ilyenkor a következő történik velünk. Ahogyan átélünk valami nagyon szépet kint, nem ítélkezünk, nem moralizálunk, van bennünk kifelé egy nagy elfogadás, egy nagy megértés és együttérzés, ez ránk is kezd vonatkozni. A csúcsélményben nem csak a másik ember elfogadható, hanem én is. Nem csak a másikkal tudok együttérezni, hanem magammal is. Nem csak a másikat vagyok képes elfogadni föltétel nélkül, magamat is. Ez az, ami most újabb 20 pontra serkent engem. Ezt most itt gyorsan le akartam zavarni, és most a csúcsélmények, mint… Szia Márti! Horgolni való? Van, jó. A csúcsélmények, mint önazonosság-tapasztalatok. (14:30)

A csúcsélmények, mint önazonosság tapasztalatok.

Na, most itt eljutunk egy fontos ponthoz. Eddig magáról a csúcsélményről beszéltünk. (Isten hozott!) most pedig megnézzük azt, hogy ezekben a csúcsélményekben milyennek éljük meg magunkat, és ki vagyok én egy csúcsélményben. Akkor kezdünk már ahhoz eljutni szép lassan, hogy miért volt értelme ezt az egészet elmondani. (14:55)

Két bevezető megjegyzés. Az egyik. Önazonosságunkat részben fölismerjük – mondja Maslow – részben pedig mi alkotjuk. Az ember azt, hogy ő ki, azt egyfelől, mint valami tényt, vagy adottságot, mint egy VAN dolgot fölismeri és rácsodálkozik, de ez az önazonosságnak csak az egyik része. A másik részét mi teremtjük. Ezért nem mindegy, hogy milyen tapasztalatokból kiindulva gondolom én el önmagamat, és melyik tapasztalatra mondom azt, hogy az hitelesen kifejez engem, és melyik tapasztalatra mondom azt, hogy az pedig nem fejez ki engem hitelesen. Itt az ember szabad döntésben van, és egyáltalán nem, nekem aztán hihetetlenül nem mindegy, hogy amikor hülyeségeket csinálok, arra mondom-e, hogy ez vagyok én, vagy pedig amikor egy csúcstapasztalatban tapasztalom meg magam. Nekem aztán nem mindegy. Az, amiről beszélünk, ezt a történetet akarja nagyon körbejárni és megvilágítani. (16:10)

A másik. Maslow azt mondja, ezekben az élményekben én úgy érzem, azt gondolom, és ez a véleményem, leginkább vagyunk önmagunkkal azonosak. Különben pedig a hétköznapi tapasztalatainkban, kivéve hogyha valaki egy érett személyiség. Mert Maslow azt mondja, az érett személyiség működésmódja, önmagáról és a világról alkotott képe a csúcsélmények tapasztalatához hasonlít. A nem érett személyiségek pedig csak a csúcsélményben látják úgy a világot és magukat, ahogy az érett személyiség általában látja a világot. A csúcsélményben tehát valami olyasmit láthat meg egy masszív neurotikus önmagáról, ami ő valójában, miközben lehet, hogy az életének, egy napjának 23 óráját teljesen más tapasztalatok között vergődi végig. Mondjuk valamelyikőtök véletlenül depressziós lesz. Hát ilyen még biztos nem fordult elő itt senkivel, legyen ez egy hipotetikus kiindulás. Amikor a depresszióban fetrengek otthon, akkor van egy önmagamról alkotott képem. Ha valaki komolyan depressziós, akkor az önmagáról alkotott képet többé-kevésbé egy mondatban ki lehet fejezni: „Nincs értelme annak, hogy létezem.” Hmm. Most akkor az a kérdés, hogy amit az illető a depresszióban önmagáról gondol, az igaz-e vagy nem. Bátran mondhatjuk azt, mert Maslow ezt mondta nekünk, hogy amit a depresszióban gondol valaki magáról, az tévedés. (18:05)

Akkor innen nyilván rengeteg fokozata van még annak, hogy többé-kevésbé sérültek vagyunk. De nem szoktunk megállni, és nagyon konkrétan eldönteni azt, hogy mely tapasztalatokban tárult föl önmagam számára is az, hogy ki vagyok én. A tapasztalatom az, hogy a legtöbb ember az egész életét végigbóklássza, és még 80 évesen is leül, és azon töpreng „Most, most ki is vagyok én igazából? Az, aki szeretem a feleségem, vagy az, aki most éppen utálom a feleségem? Most melyik vagyok én? Most ki vagyok én, aki szeretem Istent, vagy most az, aki éppen dühös az Istenre?” Énszerintem így hihetetlenül nem érdemes élni. Hát ezt nem lehetett volna már előbb eldönteni, és akkor utána valahogy fejlődni is lehetne? Még 100 évesen is… azért a mai világnak van egy ilyen gmmmzsss, tehát mindig, mindent pillanatban kell kitalálni. Nem? Ma ez valahogy ez egy divat, ugye? Semmivel nem köteleződünk el, a világért se, soha semmit nem tudunk egészen biztosan, mert minden igaz, meg az ellenkezője is, és még 90 évesen is próbálom „Ki is vagyok akkor én? Talán ért… érdemes, értelmes vagyok én?” Ne már! Hát énnekem aztán nincs kedvem így meghalni, hogy 100 évesen is azon töprengjek „Most vajon szeret Isten, vagy nem szeret?” Ú, de… mmm… furcsa vagyok, mi? (19:50)

Tudjátok, amikor, sz’al amikor elkezdek így működni, az már régen nem az ittnek meg a mostnak szól, ezt lehet tudni, hanem egy fölhalmozott csomó-csomó feszültségnek, amit sosem tudtam kikiabálni, mert mindig annyira meg kellett téged érteni. Legszívesebben üvöltöttem volna egy nagyot, hogy döntsd már el, hogy melyik akarsz inkább lenni, ne csak mindig föl akard ismerni, hogy „Ki vagyok én?” Mert ez az egyik feled. Néha meg döntsd el, hogy ki vagy, és akkor boldogabb is lehetsz. De ha nem, nem. Nyugodtan, nyugodtan szenvedj! Szóval. Most, hogy ismét papos leszek, első pont, hogy milyennek éljük meg ilyenkor magunkat. (20:45)

1. Integráltnak élem meg magamat.

Integráltnak. Hmm, egy szóba fogom ezeket összefoglalni, mert annyira kreatív voltam, kiemeltem a lényeget egy szóban. Integrált, ami itt önmagamra vonatkozik, vagyis hogy a belső tartalmaim azok egymással összefüggésbe kerülnek, és hatékonyan működnek. Nem egymást gátolják hanem egymást erősítik. Ez így nagyon primitív. Békében vagyunk ilyenkor önmagunkkal. (21:20)

Nna, elmondom egy élményemet egy integrálatlan pillanatomról. Ücsörgök a terápián, és éppen magamról beszéltem, hmm-hmm, beszélek, beszélek, hallgat a terapeuta, plöm-plöm-plöm. Akkor a következőt mondja nekem, miután egy fél óra alatt leírtam, hogy milyen is vagyok én, és milyennek tapasztalom meg magam. Azt mondja „Mhh, ahogy hallgattam magát, két dolog jutott eszembe. Az egyik, ön nagyon szellemesen beszél önmagáról, élvezet volt hallgatni. – Mondjad még, még!” De ez csak a mondat első vele volt, vessző, majd azt mondta. „…de nem szeretném, hogyha valaki énrólam valaha is így beszélne.” Bocsi!? Uhh! Tehát érzitek, először jött a fájdalomcsillapító injekció, szívtájékra, és utána umm-hmm. Na, akkor ezzel nyűglődtem egy-két hétig, kihagytam egy-két alkalmat. Nem hagytam ki, azért ennyire nem vagyok nyuszi. Nem hagytam ki, de minden esetre hihetetlenül szíven ütött. Azt mondta, utána meg néztem rá, így lestem, értitek, értitek, ez volt a tapasztalat pillanata, amikor valamit megláttam magamból. S akkor hozzátett még egy mondatot, amit most elfelejtettem, pedig nagyon fontos volt, azért jegyeztem meg. Az egész életem szempontjából egy, egy mérföldkő volt ez a mondat. Mindjárt rájövök. Ja igen, igen, megvan. Azt mondja… most elfelejtettem megint, komolyan, nem hülyéskedek. Ja igen. Jó, most pszt, pszt! Tehát. Azt mondja, mert ahogy lestem rá, hogy egy picit még nem értem, mit mond, persze értettem, csak nem bírtam vele mit kezdeni, akkor azt mondja, hogy „Tudja, egyetlen egy dolog hihetetlenül hiányzott abból, ahogyan önmagáról beszélt, a gyöngédség.” Óhh! Mrrhh! (24:00)

Simogasd meg a saját arcodat!

Ezért az utóbbi néhány hónapban meg szoktam simogatni a saját arcomat. Tök jól esik. Próbáltátok már? Nem hülyéskedek, ezzel a kezemmel, ezzel szoktam, és a szakáll nem is zavar annyira. Komolyan, mert fölmerülhet a kérdés, hogy ahol ugye a szakállamat simogatom, azt érzem? Ugye például nőknél ez kifejezetten egy kérdéses dolog lehet. Képzeljétek, érzem, tök jó. Fölülről szoktam kezdeni, és így lefelé haladok, és nincs borotva a kezemben, ez nagyon fontos. Nagyon, a gyöngédséghez nagyon, nagyon fontos. Tehát képzeljétek el, 39 éves koromban rájöttem, hogy megsimogathatom a saját arcom. Na, mit szóltok? Így, fölülről lefelé. A macska szőrét sem simogatjuk visszafele, tehát így fölülről lefele. Fantasztikus! Nagyon ajánlom nektek, terápiás célzattal. 5-6000 forint egy terápiás beszélgetés, s akkor kérlek, te meg csak úgy hazamész, előveszed a jobb kezed, érted. 3000 forint lesz majd itt alkalom után. Tudjátok mit? Az fizessen csak, akinek bejön. Aki nem, annak visszaadom. Nem? Ezt szokták mondani. „Vegye meg, és ha nem…” Láttatok már ilyen, média shop… (25:55)

A külső szemlélő számára brutálisan kegyetlen lehet.

Ja. Hmm. A… Az olyan emberek, akik tudnak a csúcsélményből adódóan élni, ez a tapasztalás közeli hozzájuk, az ilyen emberek a külső szemlélő felől nézve kegyetlennek is tűnhetnek, egészen brutálisnak. Egyszerűen azért, mert szabadok ahhoz, hogyha keménynek kell lenni, akkor kemények legyenek. Egy találkozásban, vagy egy beszélgetésben nem függnek attól, hogy ebben a pillanatban a másik szereti-e őket, vagy nem. Ezért nem kell állandóan a másik szája íze szerint működniük. Tudnak olyanok lenni, amilyenek, de az még hagyján. Ami annál sokkal fontosabb, tudnak olyanok lenni, hogy az a másiknak jó legyen. Ahhoz meg néha brutális keménységre is szükség van, ami a másiknak brutális keménységnek tűnik, valójában nem az, csak pont az, amire őneki szüksége van. (27:20)

Bizonyára szeretitek Anthony de Mello-t. Ugye, ugye azért többé-kevésbé lenyomtatok már egy-két kis könyvet tőle. Mello, ez az indiai származású jezsuita szerzetes egy ilyen, ilyen pasi volt. Volt alkalmam beszélgetni egy olyan jezsuita testvérével, aki több lelkigyakorlaton vett részt az Egyesült Államokban, amit de Mello atya tartott. Kérdeztem tőle, hogy „Na mondd meg nekem, milyen volt!” Ez érdekes, nem, hogy milyen volt igazából? Az első, amit mondott róla, azt mondta „Hát ez az ember olyan jóképű volt, én életemben ilyen jóképű férfit nem láttam.” mondta a jezsuita társa róla. Aztán azt mondja, hogy „Egyrészt hihetetlenül szellemes volt…” Tehát a lelkigyakorlatok úgy néztek ki, hogy a fél társaság sírt, a másik fele nevetett, és nem egymáson. Mert az nem annyira jó, az máshol szokott lenni. Sz’al akinek az a dolog sírhatnékot váltott ki, az sírt, a másik nevetett, és volt, jöttek a csúcsélmények. Azt mondja, hogy „Hihetetlen humor, eszméletlen szellemesség, és úgy betalált néha, hogy előbb-utóbb az egyhetes lelkigyakorlat alatt mindenki néhányszor padlót fogott.” És hogy ezt simán vállalta, simán tudta csinálni, és olyan volt a légkör, hogy ez teljesen belefért. Na, és akkor azt mondja ez az idős jezsuita atya. „Volt egy olyan, hogy ott valaki úgy padlót fogott, hogy se köpni, se nyelni nem bírt. Akkor a csoporttagok már álltak volna föl, hogy vigasztalják őt. Erre a Mello azt mondta <>” Nem engedte megvigasztalni, ahh, micsoda brutalitás. De annak az illetőnek arra pont szüksége volt, mert mondjuk éppen azt a játszmát játszotta egész életében, hogy amikor valahára fölismerhetett volna valamit, akkor mindig elrohant valakihez, hogy az vigasztalja őt meg, és az egész fölismerésnek az élét jól eltompította, véletlenül se menjen olyan mélyre, ahol a baj van. Azt mondta „Hagyjátok, hadd szenvedjen!” Ahh! Ehhez azért kell lélekjelenlét. Hahh. (30:10)

Azt ajánlom nektek, ne ezzel kezdjétek a gyakorlást, hanem kezdjük az együttérzéssel, a megértéssel, az elfogadással. Majd eljuthatunk a brutalitáshoz 10-15 év múlva. Na, megint mondok egy történetet. Ha már itt a terápiámnál járunk. (30:35)

Hát, én is padlót fogtam, és mondom ennek a férfinek/hölgynek, hölgy/férfinek, hogy „Én nem tudom, most ahogy így teltek-múltak a napok, valami olyan élményem lett, hogy maga engem direkt ki akar csinálni. Nem, nem tudom, valahogy nincs velem megelégedve, vagy mi. Tényleg, eléggé padlót fogtam, hogy az az élményem, mintha maga engem egy hihetetlenül baromnak tartana, akit állandóan cseszegetni kell. Jól látom?” Akkor erre azt mondta ez a férfi/nő, nő/férfi „Egyáltalán nem kívánom magát cseszegetni. Úgy tűnt nekem, hogy elég bátor ahhoz, hogy ezeket elmondhassam.” Kh-gmm, jó, jó. Tudjátok, mikor, szóval értitek, egy ilyenre, hogy… „Eee-eeee!”, hogy kapsz egy mondatot, ami tökéletesen elég. Tehát nem kell 25 kört körülötted futni. Szoktátok futtatni a barátaitokat magatok körül? Mikor végre kimond egy őszinte mondatot, akkor után futnia kell 25 kört. „De érted, nem úgy gondoltam, nem akartalak megbántani. Remélem, nem esett rosszul az, hogy most izé… És akkor nagyon, annyira, most látom az arcod, így kezdett a szád így lefelé görbülni, és… Most elmenjek gyónni? Aaaa!” Nem szoktátok így futtatni a barátaitokat? Mmm. Persze, hogy szoktátok. Ismerlek titeket, hogy zsezsegtek. (32:25)

2. Egységben vagyunk másokkal.

Ilyenkor nem csak integráltak vagyunk, belül a különböző tartalmak valahogy egész jól megvannak egymással, hanem egységben vagyunk másokkal. Mondjuk, amikor valaki zenét hallgat, és a hétköznapi tapasztalásban van, akkor van a zene, meg van ő. A csúcsélményben azonban a zene elkezd belül szólni. Ebben a pillanatban már nincs külön zene, meg külön én, hanem a zene szól belülről, és egy kicsit én vagyok a zene. Ez ismerős, nem? (33:05)

Elmész egy faint képtárba, és nézel egy képet. Nézel, nézel… mert izé, mégis csak Párizsban vagyok, csak megnézem azt a Mona Lisa-t. S akkor nézed, hát persze ne a Mona Lisa-t, ne már azt! Olyan sok ember van, nem látni a Mona Lisa-t tőle. Komolyan, tehát ha emberekkel szeretnél találkozni, akkor menj el a Louvre-ba, és próbáld megnézni a Mona Lisa-t. Azt nagyon, tényleg, és annyi emberrel fogsz találkozni, nagyon, nagyon jó. Tehát azt hagynám utoljára, tényleg, tehát 25 izé, ablak, meg golyóálló mellény van Mona Lisa-n, nagyon, tényleg. Tényleg, csak nem látszik, mert annyira trükkös, értitek, na. Szóval. Egy ilyen egyszerű képtár, valami nagyon egyszerű. Ott is vannak ám képek, nagyon szépek tudnak lenni. Nézed, és nézed, és addig nézed, ameddig már nincsen kép meg néző. Haa? Hanem egyszer csak bent vagy a képben. Hát csak volt már ilyen élményetek, nem? Hogy bent vagy a képben, hogy már nem a mit tudom én hol vagy, hanem ott vagy benn a képben. Iszonyú jó! Nézel egy téli tájat, és elkezdesz fázni. Ú, de jó! Télen ne nézzünk téli tájakat… nézzünk valami Gauguin-t. Mondjuk… ja igen. (34:35)

Ez a MI élmény, amikor kialakul. A zene belülről szól, része vagyok a képnek. Van ez az egység élmény valamivel, vagy valakivel kapcsolatban MI élmény. Ahogy ezen vívódtam, egyszer csak rájöttem valamire. Bizonyos szempontból – értsétek jól – nagyon nagy bűn a Miatyánkot akkor elimádkozni, amikor nem vagyunk a MI tapasztalatában. A Miatyánkot akkor volna hiteles a szánkra venni, ha azzal a valakivel, akivel éppen imádkozunk, ebben a tapasztalatban vagyunk. Akkor a Miatyánk éppen arról szólna, amiről beszélünk. Nem csak az Istennel vagyok MI élményben, hanem azokkal is, akikkel együtt imádkozom. A Miatyánkot azt hiszem, talán az egyik legnagyobb bűn a Miatyánkkal szemben, hogy akkor mondjuk, amikor nincs MI élmény, nincs MI tapasztalat, de még csak az se, hogy tudok erről a tapasztalatról, s most úgy mondom el ezt az imát, mint egy vágyat, vagy mint egy kérést Isten felé. Vagy egy segítségül hívást, hogy hadd szülessen ez meg megint. Akkor hagyján. Mhh… (36:00)

3. Kompetensek vagyunk, erőink teljében érezzük magunkat.

Ilyenkor kompetensek vagyunk, erőink teljében érezzük magunkat. Rogers azt mondja, ilyenkor teljességgel működünk, csúcsformában vagyunk. Ami a legizgalmasabb, nem kell küzdenünk magunk ellen. Maslow mond egy zseniális dolgot. Azt mondja, az ember a hétköznapi életvitelében a készségeinek egy részével valamit csinál, egy másik részével ugyanezeket a készségeit visszafogja. Hihetetlenül találó. Bent vagyok egy kapcsolatban, dühös leszek. Egyfelől ki akarom fejezni a dühömet, mert az hiteles, meg fontos, de a másik 50%-kal meg fogom vissza a dühömet. Naná, hogy kezdek elfáradni. Ugyanígy lehet a szeretet kimutatásával is. Szeretlek, ki akarom fejezni, de akkor jönnek a félelmek. „Jaj, ha nagyon kifejezem, még elbízod magad.”, meg ilyen hülyeségek. S akkor fogod vissza ugyanazt. Ez hihetetlenül szöget a fején találó kijelentés. A hétköznapi életben ugyanazt engedjük, és ugyanazt visszafogjuk, és minden erőnk erre a hülyeségre megy rá. (37:30)

A csúcstapasztalatban magunkat olyannak éljük meg, hogy valamit végre elengedhetünk. Az mehet a másik felé, vagy kifelé a világba. Vagy alkotás, vagy befogadás, vagy beszélgetés, vagy mit tudom én. De ez nem jelenti azt, hogy a szónak rossz… (Telefoncsörgés – szerk.) Üzenet jött! Ez nem jelenti azt, hogy a szónak rossz értelmében gátlástalanná váltunk. Erről majd még lesz szó. (38:05)

4. Könnyedek vagyunk, könnyednek éljük meg magunkat.

Ilyenkor könnyedek vagyunk, könnyednek éljük meg magunkat. Erőfeszítéstől mentesek vagyunk, de képesek vagyunk az erőinket optimálisan használni. Nem küszködünk, nem nyűglődünk. Hmm. (38:30)

Újabb mondat a saját terápiás tapasztalataimból. Ma valahogy egy ilyen nap van. Egyik kedvenc szavam, hogy „Én sokat vívódok.” Ugye ez annyira imponál nekem. „Feri, te egy olyan ember vagy, aki sokat vívódik. Ez téged olyan nemessé tesz.” Nnna, ücsörgök ugye, tűrü-rűrü-rű. Azt mondja nekem ez a férfi/nő, nő/férfi. „Hogy is szokta mondani? Maga olyan sokat kifejezi – magázódunk, hmm – maga olyan sokat beszél arról, hogy vívódik. Ez nagyon szép. Csak néha az az érzésem, hogy maga akkor is vívódik, amikor az már nem használ magának.” Ezek az egy mondatok! Tudjátok, ambivalenciát ébresztenek bennem. Iszonyúan hálás vagyok érte, és nagyon utállak téged. Ezt a kettőt egyszerre szoktam átélni. Hogyha kapunk ilyen egy mondatokat, többet tudunk ez által fejlődni, mint máskor évek alatt. Ahh! (39:55)

Könnyedség. Hát, ezt már sokat mondtam nektek: sport, tánc, zene. Mikor valakit úgy látunk, hogy hihetetlen könnyeden csinál valamit. Ahh, egy sportmozgás, ez a szakkifejezés tudjátok, sportmozgás. Akkor látod azt, hogy Wilma Rudolph, Wilma Rudolph, láttátok őt futni? Ha nem, föltétlenül nézzétek meg. Már nem él, de van archiv felvétel: „Wilma Rudolph fut”. Ez értitek, ez a létezésnek egy külön kategóriája. Ahogy… igen, ezt, ezt most el tudom még ismételni. Wilma Rudolph fut. Föltétlen, menjetek el, MOKÉP Videotéka, és mondjátok meg a MOKÉP Videotékásnak, hogy „Wilma Rudolph fut”. Erről szeretnénk egy másfél órás… valamit. Sz’al amikor valaki olyan hihetetlen könnyeden csinálja, hogy ülsz a tévé előtt… Szoktatok, ugye? Persze! Reggeltől estig ott ülünk. Ülünk a tévé előtt, és nézzük, hogy csinálja. Nézzük, hogy csinálja, ahogy csinálja, és ott ülök a tévé előtt, fotel, és azt gondolom, hogy „Lehetetlen, hogy én ne tudjam ezt megcsinálni. Az… ebben a pillanatban megyek, veszem a cipőmet, és megcsinálom. hát ennél egyszerűbb dolgot el sem bírok képzelni.” Ú, ezt ugye ismeritek? Jaj, de jó! Csak nem tudom megcsinálni. Magától megy, hahh. (41:50)

Az edzőm sokat mondta, először atlétikában, aztán kosárlabda… „Ide figyelj Feri! Az ember akkor sérül meg, amikor nincs a pályán.” Huhh, de nagy bölcsesség! Eddig mindig azt gondoltam, a sporttevékenység során szoktam megsérülni. Erre azt mondta „Ne áltasd magad!” Amikor az ember teljes valójával focizik, nem sérül meg, egyszerűen nem. Mert az erők integráltan, egységben, pont úgy működnek, ahogy kell, nem sérülsz meg. De amikor az amerikai focista bóklászik a pályán, utána jön a mentő. Mhh. Ez az, amikor az a tapasztalatunk, hogy teljes szívvel tudunk cselekedni. Nemde amikor megsérülünk… Most eszembe jutott valami. Akkor azt szoktuk mondani „Nem is tudom, hogy történt.” Ez jutott eszembe ezekről az élményeimről. „Hogy a fenébe volt? Tulajdonképpen csak, csak futottam…” Egyszer így megsérültem. A támadásnak vége volt, és futottam hátra, ilyen hihetetlen egyszerűen. Ahogy futottam hátra, egyszer csak elszakadt a bokaszalagom. Vicces. Mikor ott ücsörgök, és fél bokaszalagom elszakadt, akkor ez volt az élményem, hogy nem tudom, hogy mi történt, ez most hogy történt. Akkor én nem voltam ott. Valamire rájöttem, huhú! (43:40)

5. Az ember felelősségteljes lesz.

Ilyenkor az ember valahogy felelősségteljes lesz. Ez, ez a mániájuk, nem? Mindenki erről beszél. Azt mondja. Minél inkább önmagam vagyok, annál inkább a felelősségem birtokába kerülök, és ez egyáltalán nem lesz nyomasztó. Uralom magam, szabad vagyok, és ezzel együtt felelősnek élem meg magam. Ilyenkor vagyok igazán megbízható. (44:10)

Azt mondja Maslow, csodálatos pillanatok azok, amikor egy terápiás pillanatban a kliens rádöbben a saját felelősségére, és azt vállalja. Ezek csodálatos pillanatok. Nem azért, mert felelősséget vállalt, hanem mert ez csak azért történhetett meg, mert az illető önmaga lett abban a pillanatban. Itt érdemes egy picit szólni arról, hogy a felelősségvállalásban hihetetlenül kuszák tudunk lenni, általában olyasmiért vállalunk felelősséget, amiért nem kéne, és olyasmiért nem vállalunk felelősséget, amiért meg kéne. Ez olyan hihetetlenül tipikus, ha semmi mást nem tennénk, csak erre reflektálnánk, már meggyógyulnánk. (45:05)

Mondjuk beteg az édesanyám. „Jaj, felelős vagyok az édesanyámért, a betegségéért, az életéért, a jövőjéért, a boldogságáért…!” Olyasmiért akarsz felelősséget vállalni, amiért nem vagy felelős. És miután vállaltál olyasmiért felelősséget, amiért nem vagy felelős, feszült leszel, ideges, dühös, félsz, frusztrált vagy, plöm-plöm-plöm. Amikor mész anyukádat látogatni a kórházba, valami miatt pont összevesztek. Hehh! És utána sírva elmész, és azt mondod „Az anyám kikészít! Még a kórházi ágyon is engem bánt. Eee!” Vagyis, ez tipikus, ezt fordítsátok át 50 féle helyzetre és kapcsolatra. Felelősség azért, amiért nem vagy felelős, majd pedig azért a piciért, amiért viszont vagy, hogy hogyan szólsz az anyukádhoz, azért meg nem vállalsz felelősséget. Mert, végtelenül nyomaszt az, hogy felelősnek tartod magad az életéért, a boldogságáért, az egészségéért, a jövőjéért, meg minden egyébért. (46:25)

A gyerekek tudnak nehéz helyzetbe kerülni. Mikor a gyerekek valamilyen családi összefüggés miatt elkezdenek a saját szüleikért felelősséget vállalni. Az katasztrófa. A gyerek vállalja a saját gyermek-felelősségét. De a gyermek nem felelős a szülei boldogságáért. Hmm. De amikor egy gyerek ilyen szerepbe kerül, vagy a szülők bizonyos szempontból ilyen szerepbe hozzák azt a gyereket, az a gyerek megszűnik önfeledt gyereknek lenni. Többé nincs rá lehetőség, és lesz belőle egy olyan felnőtt, aki a saját életéért nem vállalja a felelősséget, hanem beleesik a papizmusba, meg a mamizmusba. Mert 20 évig megtanulta azt, hogy felelős valamiért, amiért nem felelős, majd 60 évig próbálja mindezt leverni a szülein, és a saját felelősségét nem fölvenni. Ez olyan klasszikus, hogy na. (47:35)

6. Fékektől mentesnek éljük meg magunkat.

Ilyenkor fékektől mentesnek éljük meg magunkat. Nem gátlástalanok vagyunk, hanem… Ezt mondja Maslow, ilyenkor az ember ötödik sebességben van. De… itt muszáj megállnom. Nem mindegy, hogy milyen autóval. Kérlek, néztem a Padlógáz című filmet, igen, igen, minden héten adják, roppant jó. Autókról van benne szó. Akkor egy olyan valaki beszél, a Padlógáz című felejthetetlen műsorsorozatban, aki restaurált egy amerikai autót. Akkor kérdezik tőle, gyönyörű szép, jó hosszú, tudod, az elejénél állsz, nem látod a végét, tűdüdű. „Milyen ez az amerikai autó?” És akkor elmondja, hogy ilyen luxus, olyan extrák, ilyen izé-bizé. S akkor a végén. „És mi lenne az az utolsó mondat, amit erről az autóról el akarna mondani? – Hát azt, hogy amióta 25 év kemény munkával restauráltam ezt az amerikai autót, most már magam is tudom azt, hogy igaza van azoknak, akik azt mondják az amerikai autókról, hogy csodálatosak, de vezetési élmény, az nincs.” Szóval, nem egy átlag amerikai autó ötödik sebességéről van szó. Mhhh. Férfiak, nektek adok egy pici időt, hogy gondoljatok valami klasszra. Szóval. (49:25)

A fékektől mentes: ebben az is benne van, hogy nem szenvedek a parazita érzéseimtől. Azok ugyanis engem állandóan visszafognak. Megbélyegzettség, sértettség, megalázottság, undor, tűdüdű, ilyesmik. Ezek nem fognak engem vissza. Nem szégyenkezem magam miatt, nem botránkozom akármi miatt, nem vagyok megalázott, és a többi. Ezek az érzések ugyanis a nem adekvát érzések, azok állandóan befékeznek minket. Ilyenkor ezeket nem éljük át. (50:15)

Képzeljétek el, hogy én egy milyen, hát, hogy engem nem csak járni kellett megtanítani, hanem futni is. Ezt el tudjátok képzelni? Minden normális ember tud futni, csak én nem. Képzeljétek, már akkor több éve atletizáltam, viszont korán kezdtem, 6 évesen. Na, és akkor ott 8 évesen, 800 méteres futás. Futok, futok, beérek, ehh-ehh-ehh. Teljesen ki vagyok purcanva. Edzőm odajön, tük-tük-tük. „Feri, én láttam azt, hogy te mit tettél itt két körön keresztül. És miért nem futsz?” Értitek, kis tökmag… Gyerekkoromban sokat rágtam a körmöm. Persze, mert frusztrált voltam. Azt hittem, hogy lefutottam 800 métert, és erre jön az edző, értitek, nem tanult mentálhigiénét, és beszólt a kis 8 éves pöttynek. „Miért nem futottál?” Én úgy meglepődtem, hogy elkezdett érdekelni, hogy mit mond. Akkor azt mondja. „Te Feri, próbáljuk ezt meg még egyszer! Próbáljuk meg, mi lenne, ha most futnál, és nem csak megtennéd ezt a két kört!” S akkor hogy „Jól van, jól van, próbálok…” És akkor futottam, értitek, amiről én azt gondoltam, hogy futás. Akkor erre azt mondja az edzőm, én kis 8 éves, tűdüdű. „Feri, hallasz?” Pedig annyira koncentráltam. „Igeeen!” Azt mondja „Akkor most emeld a térded!” Na, mit szóltok? A futásnak egy eleme a térdnek a fölemelése, körülbelül idáig. Mert ha már följebb emeled, nem hatékony, értitek. Én rájöttem, hogy egész gyermekkoromat abban az illúzióban éltem le, hogy én futok. Közben pedig mindig csak annyira emeltem föl a térdem, hogy a másik lábam elé léphessek. De az még nem futás, hanem nyűglődés a rekortánon. Én 8 évesen kis pötty, megtanultam futni. Abban a pillanatban a saját térdem nem gátolt engem a futásban, hanem előre vitt. Na, mit szóltok? Ez számomra egy olyan élmény, hogy a legegyszerűbb dolgokat hogyan lehet megtanulni. Ahh, nagyon hálás vagyok ennek az edzőmnek. (53:15)

Tudjátok, mi történt? Ez az edzőm, akivel nem találkoztam huszon-harminc éve, hát igen, 30 inkább, Karácsonykor ott volt az éjféli misén. Kinyomozta, hol vagyok. Nnnagyon-nagyon jól esett. Egy valami esett egy picit rosszul, hogy végigaludta. Hát aztán, tudjátok, éjféli miséről hazaértem, volt fél 3, és gondoltam, hogy hát szép dolog ez a Karácsony, csak az én nevelőedzőm elaludt az éjféli misén. Hát most akkor boldog legyek, vagy szomorú? Akkor arra gondoltam, hogy egy olyan edzőnek, aki megtanított engem futni, hát csak elnézem, hogy elalszik, mikor misézek. Így aztán, úgy döntöttem, hogy boldog leszek. Kö… Jaj, a másodperc mutatót néztem nagymutatónak, és megörültem, hogy vége, de még van negyed óra. (54:30)

7. Spontaneitás. – 8. Kreativitás.

Spontaneitás. Van ennek egy párja, rögtön mondom a következőt is, mert amit a spontaneitásnál mondok, az néha mondható a következő pontnál is. Az meg így szól: Kreativitás. Ilyenkor az ember spontán és kreatív, kreatív és spontán. És az annyira jó! (55:00)

Spontán. Kifejezőbb, és ártatlanabb, és természetesebb az ember ilyenkor. Gyermeki működésmód a szó jó értelmében. Ilyen az, amikor valakiből elkezd áradni a tehetség. Művészeket nézünk, és az a… mindenki ugyanazt csinálja, végigmegy a színpadon. De ahogy az megy végig a színpadon, ehh, az… Szóval egyetlen szót sem szólni, és… Szóval, hogy egy igazi művészből árad ez a tehetség akkor is, hogyha nem csinál semmit. Ahh! Azért, mert tud kreatív és spontán lenni. De most maradjunk a spontaneitásnál. (55:50)

Nagyon-nagyon érdekes volt egyszer már, nekem az volt, lehet hogy nektek tök unalom, hogy ahogy néztem a tévét, ott, az élő adásban bumm, eldurrant egy jupiter lámpa. Ebben a pillanatban, aki a beszélgetés résztvevője volt, hihetetlenül megijedt. A riporter pedig halálos nyugalommal azt mondta „Most elszállt egy jupiter lámpa…” És miután én is megijedtem, lenyűgözött engem a riporternek a spontaneitása. A nemjóját! Micsoda lélekjelenlét! Akkor ettől kezdve nagyon figyeltem, hogy ilyen élő adásokban ki mit csinál akkor, amikor történik valami ilyesmi. S akkor rájöttem valamire. Azok, akiknek ez a szakmájuk, azok nem ijednek meg, többé-kevésbé. Nekik van rutinjuk. Hogy amit spontaneitásnak gondoltam, az nem is biztos, hogy spontaneitás, de ott és akkor annak tűnik. Az átlagember számára az illető hallatlanul megtartotta a lélekjelenlétét, míg én abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy mit kell tenni. Ez azt jelenti, hogyha valaki képes egy ilyen működésmódra, önmagát meghatározza a csúcsélmények kapcsán, majd így kezdi el önmagát élni, fölépíteni, nézni, satöbbi, akkor eljuthat a spontaneitásban és kreativitásban egy olyan működésmódra, ami kívülről nézve ahhh, micsoda lélekjelenlét. Közben az illető egyszerűen csak rutinból csinálja, a szónak jó értelmében. Nem annyit jelent, hogy csak rutinos, hanem rutinosan spontán, rutinosan kreatív, képes egy ilyen működésmódra. (57:50)

Nikita vs. Rambo 18

Láttátok a Nikita című filmet? (http://port.hu/adatlap/film/tv/nikita-nikita/movie-1829 – szerk.) Csak, csak már! Videotéka! Hmm? Wilma Rudolph fut, Nikita – jövő hétig. Az a film lenyűgözött engem. Van benne egy jelenet, amit muszáj elmondanom. Remélem, ez a film, és nem egy másik. De miután legalább százan láttátok, ezért majd mondjátok, hogy igazam van-e, vagy nem. Az a jelenet, amikor kiképezik Nikitát, és ugye a vizsga pillanata elérkezik. A kiképzőjével elmennek egy ilyen elegáns helyre vacsorázni, és ilyen estélyi ruhában van Nikita, és azt gondolja, hogy ez most a kiképzésének a lezárása. Ugye profi bérgyilkossá képezik ki, annak meg kell némi kreativitásra és spontaneitásra eljutnia. És ott ül, és azt mondja „Na végre kiszabadultam egy ilyen… és most végre…” Persze, egy kicsit szerelmes lett ebbe a kiképzőbe. (Na már! Hát beszélek. Pszt!) (59:05)

Szóval átad a kiképző egy bársonydobozt. És hát a Nikita az teljesen, ú, hát ezt… érdemes élni, kap egy ajándékot, estélyi ruhában van, gyönyörű izé. Kinyitja, és van benne egy fegyver. Azt mondja, hogy „Itt ül a melletted lévő asztalnál a kliensed.” Elmondja, hogy hátul lehet kimenekülni, beszalad a konyhába, a konyhán keresztül a WC-be, WC-n van egy magas ablak, fölmászik, ki az ablakon, hátsó udvar, eltűnik. Ugye, végül is erre képezték ki, lelövi a klienst, konyha, konyhából WC, WC-ből izé, kiskocka, fölmászik a WC csészére, kinyitja az ablakot, és be van falazva. Mmmmm! Na, és itt kezdődik a film, hát értitek. Na, ez a spontaneitás, mikor minden el van tervezve, kinyitod az ablakot, és be van falazva, és akkor mit csinálsz. Én ezért szeretek ilyen kémfilmeket nézni, le vagyok nyűgözve. (Elment a felvétel hangja – szerk.) (60:30)

Tehát a spontaneitásról beszélünk. Szóval, ezeket a filmeket azért bírom olyan nagyon, mert jól van, jól van, mindig vannak ilyen széplelkek, akik azt mondják „Feri, te képes vagy beülni egy ilyen lövöldözős filmre? – Az nem lövöldözős film, már ne alacsonyítsunk le egy ilyen filmet. Akciófilm! Lövöldözős film?” Milyen hihetetlenül nagy különbség van mondjuk a Rambo 18, meg mondjuk egy Nikita között. Rambo 18-ban hiába ölnek meg… Nem ölnek meg, hát Rambo 18, Rambo öl meg mindenkit, tehát nincs „ölnek meg”. Az egész film elvileg arról szól, hogy Rambo egyedül, ugye. De valójában az egész olyan hihetetlen unalmas, hogy az ember mikor a Pesti Műsort lapozgatja, és olvassa, hogy Rambo 18, már „Uuuuáááá!” Tehát ilyenre én nem tudom, ki ül be. Még 17-re még oké, na. Szóval nem, nem attól spontán, hogy ő a bérgyilkos, és akkor… Ugye ez titeket érdekel? Nem, tehát jó helyen beszélek erről, remélem. (62:10)

A tehetséges Mr. Ripley – film

Mondom az ellentétét. Egy barátom azt mondta „Feri, nézd meg a Ragyogó elme című filmet!” Megnéztem. Tipikus példája annak, hogy valaki elvileg nagyon spontán és nagyon ügyesen ölögeti meg az embereket egymás után, valójában hihetetlenül kreativitás nélküli, a saját életének a fogja. Tehát: Wilma Rudolph fut, Nikita, Csodálatos elme. Lehet látni, hogy valaki hiába… Ragyogó elme, azt mondtam, jól van, jól van. Csodálatos elme. Nagyon jól ábrázolja azt, hogy azért, mert valaki mindig fölismeri azt a pillanatot, amikor valakit ki kell nyírni, az még nem jelenti azt, hogy ő az erői teljében, spontán, boldog életet él. Hihetetlenül szánalmas. Na most ezt tisztázzuk, jó? A Ragyogó elme volt az a pszichotikus… Jaj, tehát a Csodálatos elme volt a pszichotikus fizikus, igen, igen, aki skizofrén volt, és izé… Az a Csodálatos elme. Nem erről beszélek. Jaj már! És akkor mi az a Ragyogó… Nem Ragyogó elme? Azt tudja valaki? Az a fiatal csávóról… Ez most teljesen… Fiatal csávóról szól, mmhh, akinek az a föladata, hogy visszahozzon egy gazdag fiút az apjához, és emiatt elmegy Olaszországba. „A tehetséges Mr. Ripley.” Hát hogy ennek köze sincs ahhoz, amiről én beszélek! Most bűnbánatot tartok itt, meg itt. Tehát, A tehetséges Mr. Ripley. (https://hu.wikipedia.org/wiki/A_tehets%C3%A9ges_Mr._Ripley – szerk.) (64:30)

Majdnem összejött, majd szerintem… Ne mondjátok, hogy nem határeset!? Ne genyózzatok velem! Tehát akkor… Csodálatos elmét nem kivenni, videotékás néninek beszólni, helyette ezt elhozni. Tudjátok, ha én egy rendes papnövendék lennék, lettem volna… Most meg pont fordítva volt a másodperc mutató meg a nagy, komolyan, most jó… Na…! Szóval, képzeljétek el… Most na, na, Feri! „Adjál valami anyagot ezeknek a rendes embereknek, ne hülyéskedj!” (65:35)

A kereszténység és a spontaneitás összefüggései. – Feri diplomái.

Engem po… „Nem tudsz másról beszélni, csak magadról? Hát fejezd már be!” Mikor kirúgtak a Papnevelő Intézetből… Hát nem tudok, nem tudok, na, nem tudok, nem tudok. Akkor, halmazati büntetésként eltávolítottak az egyetemről is. Értitek, nehogy megrontsam az ott tanuló, bimbózó ifjúságot. Na mostan ennek egy csomó előnye lett. Például, hogy nekem úgy van diplomám, hogy nem írtam szakdolgozatot teológiából. Krrr-krrr-krrr! Mert képzeljétek el, mi történt! Mikor végeztem a Mentálhigiéné szakon, akkor azt mondják „Diplomaosztás pénteken.” De nem kapok addig diplomát, amíg nem viszem be az előzőt. Hát azért kicsit genyóság, mert nekem nincs előző. A nemjóját! Itt mindenki kap diplomát, csak én nem? Hát azért már bocsásson meg a világ! (67:10)

S akkor, sok év után, tütütü, Tanulmányi Osztály, vvv-vvvv-vvv, sz-sz-sz, értitek, 30 elmúltam, vvv-vvv-vvv. Persze, hát egy másik pappal találkozni, az nagyon, számomra nagyon brutális élmény. Akkor, főleg, ha még teológia tanár is, üüüeeee! Na, és akkor mondom. „Hát izé-bizé, én nem kapok emilyen diplomát, hogyha nem viszem be ezt a diplomát, de nekem ez nincs. Kaphatnék?” Hát az ember ne legyen beszari, nem? Hát akkor… Nnna, értitek, ilyen helyzet még nem volt, komolyan, nem volt. Hát akkor, azt mondja nekem a dékán úr „Hát ezt nem tudom most így megoldani. Össze kell a kari ülést hívni. Jöjjön vissza!” Na, nekem pénteken lett volna a mentálos izé, hétfőre kellett visszamennem. Ez azt jelentette, hogy mindenki kapott diplomát, én meg… Hát én nem kaphattam, mert nem volt előző, értitek. Na, akkor azt gondoltam, jól van, most már két diplomám nincs. Tök jó, hogy elvégeztem két intézményt, és… Hát a harmadikba kifejezetten ezzel a föltétellel iratkozom be. Ha végig lehet úgy csinálni, hogy semmilyen szín alatt nem kapok diplomát, akkor jövök! Na, hát akkor, jól van. (68:50)

Akkor megnéztem, hogy… a SOTE dékánja hogyan fog kezet mindenkivel, rajtam kívül. Nagyon szép volt, tényleg. Jól van, nem baj. Fenét! Na jó, szóval. És akkor visszamentem hétfőn, és kaptam, képzeljétek, egy A4-es papírt, és rá volt írva, így kezdődött „Igazolás”. Mondom, nem rossz, nem rossz. Az lenne ráírva, hogy diploma, még akkor… Nem, igazolás, jó. „Ezúton igazolom, hogy Pál Ferenc itt és itt, ilyen és ilyen vizsgák, szigorlatok, plöm-plöm-plöm, tanulmányait diplomának igazolom.” Aláírás, pecsét. Hmm! Jóhh! A4-es papír összehajt, zsebre rak, farzseb. Ti ki tudtatok-e menni farzsebetekben a diplomátokkal? Bocsika! Én farzsebemben a diplomámmal ültem le, és az én diplomám nem nyomja a fenekem. És, és… nem is kellett hozzá szakdolit írni. Szépséghiba: mindennek ára van. Tehát a puha diplomának az ára az, hogy „Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Hittudományi Kar, Teológiai egyetem, egyetem, egyetem…” és az én diplomám így szól: „Az ön tanulmányait főiskolai diplomának fogadjuk el.” Prr! Úgyhogy most képzeljétek el, én vagyok az egyetlen egyetemet végzett főiskolai végzettségű teológus. na, ehhez mit szóltok? Ez ám a csúcsélmény! Tehát hogy, értitek, elkezditek, 6 év, ógörög, óhéber, ólatin, mindegy, a lényeg, hogy fájjon, értitek. És a végén egy A4-es papír, pöcsét, de legalább nem nyomja a fenekem. Na, ezt most, ezt az egészet miért mondtam el? Tudom ám, tudom, tudom, csak… (71:35)

Az egészet azért mondtam el, egyrészt, hogy lássátok, hogy én egy milyen senki vagyok. Akik itt ülnek, mind egyetemet végzett, okos emberek. Én: főiskola. Évek után csak, igazolva A4-es papíron. Bocsi! Úgyhogy jól gondoljátok meg legközelebb, kit hallgattok! Kettő. Ha én most mondjuk szakdolgozatot írnék, például olyasmiből írnék, hogy „A kereszténység és a spontaneitás összefüggései. Szentek életének spontán pillanatai a kereszténység szempontjából.” Valami ilyesmi. Hát ez egy dögös szakdolgozat lenne. Ha van köztetek teológus hallgató, írjátok már meg! Olyan szívesen elolvasnám. Ez az egyik, számomra legizgalmasabb téma azért, mert az egyházunkban, azért hogy többé-kevésbé agyonkontrolláljuk magunkat, nem túl sok teret adunk a spontaneitásnak meg a kreativitásnak. Azért, mert itt van egy hallatlan nagy dilemma és egy csomó félelem, hogyha spontaneitás-kreativitás, tudatalatti, egy egészséges gyerek, még talán erkölcstelen talál lenni. Az egyházi embereknek, vagyis minden hívőnek van egy ilyen alap dilemmája. Mi szinte zsigerből kissé félünk a spontaneitástól és kreativitástól, mert az a rettenet van bennünk: „Jaj, csak bűnt el ne kövessünk a nagy spontaneitásunkban!” Áhh! Ezért volna nagyon fontos, most visszautalok az első pontra, hogy integráltnak éljük meg magunkat. Olyan spontaneitás és kreativitás lenne jó, ha jellemezne bennünket, minket, keresztény emberként, amely integrált az erkölcsiséggel. És a szentek azok a zsenik, akik úgy tudnak kreatívok és spontánok lenni, hogy közben erkölcsösek is. Ahh! De azért nekik se ment könnyen. (74:15)

Egy… nem, eltelt az idő. Egy jó sztorival fogom folytatni legközelebb. Most pedig nem vagyok szenyó, ugye? De, de! Van-e valaki, aki hirdetni szeretne? (74:30)

Lejegyezte: vinkozoli

Vázlat

A csúcsélmény ismérvei (folytatás)

17. A szorongás, gátlás, az állandó önkontroll megszűnik. Nem félünk attól, hogy mi lesz most velünk. Ilyenkor elengedjük magunkban azt, amitől egyébként félni szoktunk. Nem félünk attól, hogy meg fogunk örülni, hogy gátlástalanná válnánk. Az ilyen élmény közel áll a gyermeki létmódhoz, hogy kicsit szabadabbá engedi a tudatalattit. Aki nem tud olyan lenni, mint egy gyermek, az ilyen nem lesz soha szerelmes. A szerelemhez muszáj regrediálodni. Nem lehet egyszerre mindennek megfelelni, ugyanakkor spontánnak, művészinek, szerelmesnek lenni

18. Ilyenkor közelebb kerülünk saját létezésünkhöz és saját önmagunkhoz. Ahogy átélünk valami nagyon szépet kint, van egy elfogadás kifele, létrejön saját magunk elfogadása is.

A csúcsélmények, mint önazonosság tapasztalatok

Önazonosságunkat részben megismerjük, részben mi alkotjuk. Ezekben az élményekben leginkább vagyunk önmagunkkal azonosak. Ha valaki egy érett személyiség, akkor a látásmódja azonos a csúcsélményben átélttel. Az, amit valaki depresszióban gondolunk, az téves. 1. Integráltnak érezzük magunkat. Az ilyen emberek külső szemlélőnek keményeknek tűnhetnek.

2. Egységben vagyunk másokkal. A Miatyánkot akkor szabad imádkozni, ha tapasztaljuk a „mi”-t, az egységet, vagy legalább vágyat érzünk eziránt

3. Ilyenkor kompetensek vagyunk, az erőnk teljében érezzük magunkat, csúcsformában vagyunk, nem kell küzdenünk magunk ellen. Az ember a hétköznapi életében a készségeinek egy részével valamit csinál, ugyanakkor egy másik részével ezeket a készségeit visszafogja. A csúcstapasztalatban átélem, hogy valamit elengedek.

4. Könnyednek éljük meg magunkat, erőfeszítéstől mentesek vagyunk, de képesek vagyunk erőnket maximálisan használni

5. Felelősségteljes lesz. Minél inkább önmagam vagyok, annál inkább vagyok megbízható.

6. Fékektől mentesnek éljük meg magunkat. Ötödik sebességben érezzük magunkat. (De nem mindegy milyen autóval). Nem szenvedek a parazita érzéseimtől.

7. Spontaneitás. Kifejezőbbek, ártatlanabbak, együttműködőbbek vagyunk