A csúcsélmények, mint önazonosság tapasztalatok 2.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Nagyon érdekes tapasztalatom volt múltkor, amikor a kis szobromat visszaadtátok nekem. Egészen 37 fokos volt. Nagyon, olyan érdekes volt a kezembe fogni, lett egy mini csúcsélményem. Valahogy mindannyiótoknak a testmelege benne volt a szoborban, eszméletlenül jó volt. Egy kicsit, kicsit tartogattam a markomban, úgyhogy ez a szobor több lett, mint amikor idehoztam. Nagyon jó. Igaz, hogy azóta kihűlt, de az én markom nem, úgyhogy ezt köszönöm. Amiért ilyen aranyosak voltatok, és fölmelegítettétek a szobromat, elhoztam a képet is. Ezt is körbe adom. Azt a képet, a sajtófotó kiállításról, amiről azt mondtam, hogy egy ilyen élményem lett vele kapcsolatban. András! Az alsót nézzétek a kettő közül. (Kép forrás: https://www.worldpressphoto.org/collection/photo/2005/world-press-photo-year/arko-datta ) És akkor most vissza a témához! (01:20)

A csúcsélmények, mint önazonosság tapasztalatok.

Ismétlés

A csúcsélmények, mint jelentős önazonosság tapasztalatok. Ugyebár abból indultunk ki, hogy az önazonosságunknak az egyik részét fölismerjük, arra egyszerűen csak rácsodálkozunk, hogy „Nahát, ez vagyok én!” És ha tetszik, ha nem, ha akartam, ha nem, az egyszerűen csak van; adottságom. Az önazonosságomnak a másik részét azonban én teremtem, én alkotom olyanná, amilyenné én szeretném. A csúcsélményekben lévő tapasztalat arról, hogy ki vagyok én, nem csak arról, hogy a csúcsélményben vagy tapasztalatban milyennek mutatkozik a világ, nagyon fontos szempontokat adhat ahhoz hozzá, hogy hogyan érdemes az önazonosságunknak arra a részére gondolni, amit mi alkotunk és teremtünk. Ezért mondom el mindezt, mert hogy az önazonosságunk egy részében szabadok vagyunk, és nem mindegy, hogy – ahogyan itt kifakadtam nektek múltkor – mely tapasztalatokból indulunk ki, amikor megteremtjük azt, hogy ki vagyok én. Aztán nyilván, az hogy ki vagyok én, az már kihat arra, hogy mit gondolok az életem értelmének, és kihat arra, hogy mit gondolok az Istenről, aki ezt az értelmet és a tapasztalatot valahogy összeköti. Tehát ezért beszélünk a csúcsélményekről, mint az önazonosságnak egy sajátos tapasztalati köréről. Szia Márta! Nna, jó, hogy megjöttél. Gyorsan elismétlem, hogy mi volt eddig. (03:10)

1. Ezekben a tapasztalatokban integráltak vagyunk. A belső tartalmaink is összefüggésbe kerülnek egymással, és egységben vannak. Kifelé is valami egésznek a részeként éljük meg magunkat, a szónak legjobb értelmében.

2. Egységben vagyunk másokkal.

3. Erőink birtokában érezzük magunkat, kompetensek vagyunk.

4. Könnyedeknek éljük meg magunkat.

5. Rácsodálkozunk a felelősségünkre, felelősségteljes önmagunkra.

6. Jó értelemben fékektől, gátlásoktól, félelmektől, szorongásoktól, parazita érzésektől, mellényektől mentesek vagyunk. És aztán… ez az, ahonnan folytatom.

7. Spontának vagyunk, spontánok, spontánek, nem tudom. Tehát, spontaneitás élményünk van, ami nagyon összekapcsolódik a…

8.  …kreativitással. (04:20)

Azért szeretnék még mind a kettőhöz még bőven mondani, mert emlékszem, milyen genyó voltam, pont egy történet előtt hagytam abba. Annyira emlékszem, az utolsó mondatomra. Még azt is, hogy élveztem. Jahh! Na jó! Azért ennyit lehet nekem is, nem? Szóval, a spontaneitáshoz… Láttátok Wilma Rudolph-ot futni? Wilma Rudolph fut. Na, nem baj. (04:55)

7. Spontaneitás. – 8. Kreativitás.

Moreno: spontaneitás, kreativitás, rögtönzés.

Itt egy másik szerzőt is érdemes újból és újból idehozni. Ő pedig Moreno, aki a pszichodrámának az atyja. Ő nagyon sokat foglalkozik a spontaneitással meg a kreativitással. Akkor nagyon szép dolgokat mond, például… hogy a kreativitás a spontaneitásból fakad. Hogyha valaki kreatív akar lenni, akkor segítsük őt ahhoz, hogy spontán tudjon megnyilatkozni. A spontaneitást pedig a rögtönzés segíti. Itt és most, ebben a pillanatban, ha valaki tudja erősíteni és fejleszteni a szabadságát, hogy merjen rögtönözni, az előhozza a spontaneitásunkat, ami a kreativitásban valami alkotáshoz vezethet. Ez jó, nem? A spontaneitásnak és a kreativitásnak tehát a legegyszerűbb módon így írhatjuk le egymással a viszonyát. (06:00)

Feri bérmálkozási beszéde

Na, hát a rögtönzésről. Életem első beszédét bérmálkozásomkor mondtam el. Meséltem már róla? Nem! Nahát! Szóval, 22 éves fejjel bérmálkoztam volt, és miután úgy tűnt, hogy alkalmas vagyok a megtisztelő feladatra, a sok-sok-sok bérmálkozó közül engem kértek föl, hogy a püspök-bíboros atyát köszöntsem a templomban. Nem tudom, miért gondoltak rám, ehh, de rám gondoltak. Én, mikor kiderült, hogy rám gondoltak, elkezdtem írni egy beszédet. Mégis csak az első beszédem. Ne mondjátok, hogy ti nem ijedtetek volna be, és nem kezdtetek el volna egy beszédet írni. Fogtam, és leírtam a beszédet, nagyon szép volt. Így kezdődött: „Kedves püspök atya!” Tehát annyira kreatív volt, hogy azt el se tudom mondani. Aztán, hasonló hihetetlenül egyéni mondatok szerepeltek benne, mintha csak én lettem volna a Föld első bérmálkozásra készülő bérmálkozásra készülője. Szóval, miután ezt a mondatfűzért kitaláltam, ahogy kell, egy ifjú, 22 éves fiatalembernek, megtanultam az egészet. Iszonyúan megtanultam, minden sort kívülről, hmm, nehogy leégjek. Értitek. Mégis csak, ott vagyok, felnőtt nagykorú keresztény leszek, és leégek előtte? Ne már! (07:45)

Akkor, fölvirradt az este. Hát este volt, most mit csináljak, este volt. És, ott állok a templomban, a szentélyben, talpig bérmálkozásra készülve. Előttem a bíboros úr, Paskai atya. Akkor, akkor lett az esztergomi bíboros, talán minket bérmált először, vagy másodszor, de… Szóval. Állok, kezembe adtak egy mikrofont, hmm, és akkor elkezdtem a beszédet. „Kedves bíboros atya! Nagyon köszönjük, hogy eljött közénk!” Ugye hát mondom, kreatív mondatokból állt az egész. S a második mondatnál lehúzták a rolót. Ott álltam, dugig templom, mindenki belém vetett bizalommal tekintett rám. Még az elején. Aztán a bizalom kezdett kihunyni a tekintetekből, helyét a rémület, a csalódottság, majd az ünneprontóknak járó düh foglalta el. Mert én, ahogy álltam, először arra gondoltam, most hagyom, hogy a tudatalattiból föltörjenek a 25-ször megtanult mondatok. De nem akartak jönni. Ezért aztán a maradék lélekjelenlétemmel a következőt mondtam. „Kedves bíboros atya! Valóban nagyon köszönjük, hogy eljött közénk.” Úúú! Gondoltam, hátha ez beindítja a kreativitás folyamát. És akkor se kép, se hang. Harmadjára, végül is, ilyenkor az ember mégis csak improvizál, nem? A következőt mondtam. „Bíboros atya! Mi mindnyájan nagyon köszönjük, hogy eljött hozzánk.” Uhh! (09:45)

Tehát így az öltöny kezdett foszlani rólam, kezdtem darabjaimra hullani. Szörnyű volt! Tehát ez egy ilyen negatív önazonosság élményt adott nekem, hogy ki is vagyok én. Hát, az volt a szerencsém, hogy mire a bíboros úr a homlokomat megkente azzal az olajjal, valamennyire összeállt a fejem. Szörnyű volt. Aztán bementem a sekrestyébe, ott volt Zoli bácsi. Nem meséltem ezt el nektek? Hát a Zoli bácsi volt, már meghalt szegény, az egyik legnagyobb Fradi drukker. Tényleg, ezt merem mondani. Akkora Fradi drukker volt Zoli bácsi, hogy ingyen jegye volt, tehát ilyen törzstagságija volt az Üllői útra. Ő még a serdülő gyerekek edzésére is kijárt. Tehát eléggé Fradi drukker volt. S akkor bementünk a sekrestyébe, Zoli bá’ kedvelt engem, és akkor azt mondja nekem. „Hát Feri! Hát te gyöpöt rúgtál.” Így kommentálta Zoli bácsi a maga eszköztárával a föllépésemet. Nagyon sokat köszönhetek ennek a tapasztalatnak, mert egy életre megtanultam, nincs az a pénz, hogy én egy beszédet megtanuljak. Többé soha ilyen bűnt nem követtem el. Szóval… Szia! Laci! Spontaneitás. (11:25)

Képzelőerő, cselekvés, és találkozások.

A spontaneitást és a kreativitást három dolog segíti. Csak azért, hogy… értitek. A képzelőerő, a cselekvés, és a találkozások. Hmm. Milyen érdekes, hogy pont azok segítik igazán a spontaneitást és a kreativitást, ami az ember életének értelmet ad. Cselekvés, alkotás, találkozás, képzelő tehetség. Valamit másképpen látni, ami megváltoztathatatlan. De érdekes! És most… olvasni fogok. Ma sem ússzátok meg. Röhrig Géza: A Rebbe tollatépett papagája című művéből. (12:20)

Röhrig Géza: A Rebbe tollatépett papagája

(Link a könyvhöz: http://www.multesjovo.hu/hu/a-rebbe-tollatepett-papagaja.html ) Ez sokkal értelmesebb könyv, mint a Kandírozott mandarinzselé színű áramvonal, amely egy avantgárd költeménykötet. Ebben pszeudo-haszid történetek találhatóak. Most, aki belépett ide, már nem léphet ki. Ezekből fogtok hallani. Ha nem ismernétek őt, a szerzőt, oda se neki. Hmm. Tehát. Spontaneitás. Más dolog. Ez a történet címe. Mindig Rebbéről lesz szó, így hívják a főhőst. (13:25)

Röhrig Géza: Más dolog

Mikor meghívták a Rebbét, hogy vállalja el a New York-i Zsidó Teológiai szeminárium Miszticizmus tanszékének vezetését, Rebbe köszönettel bár, de elhárította. A személyes megkeresésre sem felelhetett másképp. „Nézze, más dolog egy tekintetből olvasni, egy rád vetett pillantást megérteni, és megint más dolog szemészetből kandidálni. Ez utóbbihoz nem értek, és őszintén szólva nem is nagyon érdekel.” A mester később így fogalmazott. „Tudományos szemléletet alkalmazni a hit dolgaiban annyi, mint a megnyílt sástenger partján állva azt mondani az örökkévalónak: <<Atyám, én egy kicsit arrébb, mégis csak inkább csónakkal mennék.>>” (14:25)

Ez a spontaneitáshoz fűzött történet, és ma el fogok jutni, ez volt a 7-es pont, 16-ig, és mindegyiknél elolvasok egy pszeudo-haszid történetet. Jaj nektek! Akkor egy kicsit a kreativitásról. (14:45)

Kultúrkonzerv

Ilyenkor önmagunkat, meg a tetteinket nem eltervezettnek és rutinszerűnek éljük meg. Itt Morenonak egy kifejezését hadd hozzam, mert annyira jó. Emlékszem, egy évvel ezelőtt már bedobtam nektek. „A legtöbb ember kultúrkonzerveken él.” A kultúrkonzerv azt jelenti, a kultúrkonzerv se nem jó, se nem rossz. Ha nincs más, hát abból is jól lehet lakni. A kultúrkonzerv azt jelenti, hogy már azt valahogy, valakik csinálták előttünk, ezt szépen konzervdobozba zárták, fölcímkézték, és mi ezt megvehetjük. Ez a kultúrkonzerv, és akkor élhetünk, és cselekedhetünk pont úgy, ahogy már előttünk mások is tettek. Ennek egy csomó előnye van, nagyon sok haszna, rengeteg helyzetben ez a megfelelő eljárás. De ha valaki mindig csak kultúrkonzervet eszik, akkor nincs benne se spontaneitás, se kreativitás, ami meg tönkreteszi az életét. Ezért aztán néha meg kell szabadulnunk a kultúrkonzervektől. Hahh! Na most! (16:00)

Assz’ongya Maslow, hogy a legtöbb ember úgy van ezzel, hogy a neurotikusságával semmi mást nem tesz, mint hogy a múltjának agyon rágott falatain csámcsog. Azért nem gyógyul meg szegény, mert miközben a múltját rágcsálja, újból és újból ugyanazt a konzervet nyitja föl és eszi meg. Újból és újból a meglévő, de már ismét ismerős helyzeteket ugyanúgy oldja meg, rosszul, közben azt gondolja, hogy a jelenben él. A neurotikusnak a nagy tévedése az, hogy miközben a múltjáról beszél, azt gondolja, hogy most a jelenben van, miközben szegény még mindig a múltjában él, és újból és újból és újból ugyanazt játssza. Miközben úgy fogalmaz, hogy „Az történt velem, hogy…”, miközben most is ugyanaz történik vele. Ezért ha valaki meg akar gyógyulni, akkor ismerje föl, hogy amikor azt mondja, hogy „Az történt velem, hogy…”, az még tart-e, vagy nem. Hogyha valaki azt ismeri föl, hogy az még mindig tart, akkor végre megérkezett a jelenbe. (17:30)

Moreno mond egy nagyon frappáns mondatot a kreativitásra. Azt mondja. „A kreativitás az, amikor egy megszokott helyzetet másképpen oldunk meg, vagy pedig az, amikor egy új helyzetre megfelelő választ adunk.” Akkor vagyunk kreatívok, amikor egy régi helyzetre új választ adunk, vagy egy új helyzetre megfelelő választ adunk. A sebzett embernek a nagy baja az, hogy az életében újból és újból előjövő régi helyzetekre ugyanazt a régi választ adja, és közben úgy szenved, mint hogyha a jelenben szenvedne. Szegény! És nem érti, hogy mi a baja. Ezért őneki a régi helyzetre, amely most is van, végre egy új választ kéne adni. De ehhez spontaneitás, kreativitás van a segítségére, ezért azt kellene erősítenie. (18:40)

Spontaneitás és kreativitás a kereszténységben

Itt a kereszténységről egy mellékmondatom lenne. Nem könnyű keresztény emberként a spontaneitásunkat és a kreativitásunkat magas fokon megélni, azért, ahogy ebbe múltkor is belekaptam, mert állandóan erkölcsi dilemmák elé fogunk kerülni. Ugyanis a spontaneitás és a kreativitás a tudatalattiból fakad. Még magunk se tudjuk, hogy mi lesz a következő pillanatban. Ha túl nagy a félelmünk attól, hogy valami rosszat teszünk, akkor elfolytjuk a spontán és kreatív dolgainkat. Akkor tudjuk magunkat ellenőrizni, nagyon erkölcsösek leszünk, és végtelenül betegek. Ez az egyik véglet. (19:30)

A másik véglet, mondjuk amikor valaki patológiásan spontán. Tényleg, na. Moreno például patológiásan is tudott spontán lenni, ezért nagyon sok ellensége volt, akiket különböző helyzetekben végtelen spontaneitásában vérig alázott. Egy ilyen csávó volt, és amikor úgy azt kérdezték egy alkalommal, hogy „Volt-e olyan, amit nem próbált ki élete során?”, akkor azt monda, hogy nem, igyekezett mindent kipróbálni, és mindenre valamilyen spontán reakciót adni. Ezért aztán a másik véglet az, hogy integráció nélkül, a morális szempontok nélkül, folyamatosan valaki spontán, és ami belülről jön, azt hányja kifelé. Ez a másik véglet. Ebben (2) a végletben van rengeteg bűn, meg van egy csomó izgalom. Ebben (1) a végletben nincs bűn, de izgalom sincs egy csöpp se. Ugye, tehát valahol a kettő között. (20:40)

Azért izgalmasok a csúcsélmények, mert ott integráltnak éljük meg magunkat. Merünk spontánok és kreatívok lenni, miközben valahogy az erkölcsiségnek a medrében tudunk maradni. Vagy pedig, a szó jó értelmében merünk némi kockázatot vállalni, hogy a következő mondatunkkal mondunk egy ordenáré nagy marhaságot. De van bennünk annyi spontaneitás, meg kreativitás, hogy azt ezt követő mondatunkkal merünk bocsánatot kérni. Ahh! Tehát nehezen tudom azt elképzelni, hogy egy keresztény ember úgy legyen spontán és kreatív, hogy néha ne kövessen el bűnt, ezt nem tudom elképzelni. Legföljebb azt, hogy mindent megteszünk azért, hogy ez egy mederben folyjék, az erkölcsnek a medrében, és néha elönt az árvíz, ilyen van. (21:40)

Ezért nagyon izgalmas mondjuk a kereszténységnek és a művészetnek a viszonya, nagyon érdekes. Vagy a XX-XXI. századi művészetnek és a kereszténységnek a viszonya, nagyon izgalmas. Azért a művészethez kell némi spontaneitás meg kreativitás, kétség kívül. Ahh! Úgy tűnik nekem, hogy nagyon sok művész ennek éppen áldozatul is esik. Tehát azt mondja „Én művész létemet választom.” És miközben nagy alkotásokat hoz létre, aközben morálisan fölszámolja magát. Ez nekem nem annyira szimpatikus. A másik véglet sem. Semmit sem alkotni, semmit sem teremteni, és nagyon erkölcsösnek maradni. Mrrhh. Mrrhh. Hmm. (22:35)

Feri és a kerekasztal beszélgetés

Meghívtak egy kerekasztal beszélgetésre. A kerekasztal beszélgetést, mint műfajt utálom. Nem tudom, hogy mi a jó benne, mert ha az ember előadást tart, akkor legalább el tudja mondani, amit gondol. A kerekasztal beszélgetés erre nem ad lehetőséget, mert mások is beszélnek, nem csak te. Akkor nézhetném úgy a kerekasztal beszélgetést, hogy egy remek lehetőség, hogy a kerekasztalban részt vevőkkel beszélgessek. Igen ám, de vannak nézők is. Arról nem is beszélve, hogy nem tudunk rendesen egymással beszélgetni, mert hiszen egy kerekasztal beszélgetésen ülünk, ami ezt nagyon nehézzé teszi. Vagyis, egy olyan műfaj, ami semmire sem jó, de valahogy, hogy mondjam, az emberek érzékenységét és nem tudom én mijét, legalább valamilyen minimális fölötti szinten tartja. És akkor elvállaltam a kerekasztal beszélgetésen való részvételt. (23:40)

Az első nagy csalódásom, hogy nem volt kerek az asztal. Egy hosszúkás asztalhoz ültettek le minket, és ez teljesen megzavart engem, mert előre próbáltam készülni erre a lehetetlen helyzetre. Egy valami tűnt biztosnak, a kerek asztal. Nnna, ott ülök, becsapva, megalázva, leforrázva, és próbálom föltalálni magam, spontánul. Eszembe jut a moderátornak a bölcs gondolata. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi kar, valami aula, vagy feula, vagy mi. Ott ücsörgünk, és azt mondja a moderátor, és itt visszhangzik a fülemben: „Tudjátok mit? Nagyon jó lenne, ha a kerekasztal beszélgetésben vágjatok egymás szavába. Vágjatok egymás szavába, mert az annyira spontán, és attól ez a kerekasztal beszélgetés majd nagyon érdekes lesz, olyan dinamikussá válik.” Mondta a moderátor. Hmm. Fél óráig bénultan ültem, mert ezt a morális dilemmát nem bírtam megoldani. Ha nem vágok a társam szavába, nem leszünk élvezhetők, dinamikusak. Ha belevágok, bűnt követek el, tiszteletlenség. Ezért aztán lebénultam. Ez megoldotta a helyzetet. Nem is bénultam le, mert rájöttem, hogy nem fogok senkinek a szavába vágni, inkább amikor nálam van a szó, kétszer annyit fogok beszélni. Értitek! Spontán ötlet, kreativitás. Ezért én beszéltem a legtöbbet, háhhááá! Majdnem olyan volt, mint egy előadás, amit viszont élvezek. Nem ígérték, hogy többször is meghívnak. Hmm. Végül is, ha a magam szempontjából nézem a helyzetet, nekem lett egy jó élményem a kerekasztal beszélgetésről, és nekem ennyi elég. Az ember ne legyen telhetetlen. Hmm. (26:10)

A spontaneitás és kreativitás fejlesztése a Papnevelő Intézetben.

Tudjátok, milyen kegyetlen hely a Papnevelő Intézet? „Nem.” Nem. Ne már! Főleg a nők szájából furcsa ez. Vannak itt például protestáns lelkésznők is, bizony, köztetek. És nem lehet rajtuk látni, ettől olyan izgalmas. Ki lehet az? Jaj de jó! Na! Szóval. A szeminárium, mint a kegyetlenségnek a lerakata. Tudjátok, hogy mit csináltak még három évtizeddel ezelőtt is a szemináriumban azokkal a nyomorult papnövendékekkel? Akik egész délelőtt a teológia szent tudományán csüggtek? Vagy csüngtek? És éhesen, mentek az ebédlőbe, hogy végre némi falatot vegyenek magukhoz? Ott állt az ajtóban a prefektus atya, és ahogy jöttek be az emberek, ő egyszer csak, spontánul egy előre el nem gondolt személyre rámutatott, mhh!, Helmut, és utána azt mondta „Akkor most te az ebéd alatt a Szentlélekről fogsz beszélni.” És az ürgének annyi ideje volt, amíg belépett az étkezőbe, fölment, volt egy ilyen kis izé, fölment, fölállt, és akkor volt 20 perce, hogy a Szentlélekről elmondja azt az előadását, amire heteken keresztül készült, mert mégis csak a Szentlélekről az ember nem áll csak úgy oda beszélni. (28:05)

Na, ehhez mit szóltok? Ahh, brutális, nem? Ahh! Ez volt a spontaneitás és kreativitás fejlesztése a Papnevelő Intézetben. A mentő gyakran járt ki-be ebédidőben, ilyen enyhébb szívizom zavarral küszködő papnövendékekhez. De mire kikerültek, ti már ismeritek az eredményt. Kapunk egy olyan papot, aki készület nélkül is fél órát tud beszélni vasárnap, és tökéletesen semmi értelme nincs az egésznek, de ő bírja. A pedagógia csúcsa. Beértek a magvak. Nna! Legyek egy kicsit tételesebb? Tehát úgy adjak több anyagot? Vagy… Adjak, jó. Akkor. (29:05)

Szentek kreativitása

Izgalmas volna egyszer a Szentek életét megírni kizárólag a kreativitás szempontjából. Ez engem nagyon izgatna. Emlékeztek, múltkor, szakdolgozat. Nem érdekelne engem semmi, csak azok a pillanatok, amikor föltalálják magukat. Ujj, de jó lenne! Írjátok már meg! Most ha egy ilyet valaki megírna, szerintem fogyna eléggé. Jó buli lenne, nem? Áhh! (29:30)

Morus Tamást ismeritek? Mondok három embert, akinek az életét mindenképpen össze-vissza olvassátok spontaneitás és kreativitás szempontjából. Morus Tamás. Mindenképpen! Tudjátok, hogy mit csinált, amikor vitték kivégezni? Hát csak tudjátok. Ilyesmit az ember tud. Viszik szegény Morus Tamást, ahh, és akkor lehajtja a fejét, mert arra ítélték, hogy levágják, és kettőt csinálnak belőle. Akkor, mikor már a bakó fölemelte a bárdját, Morus Tamás intett a kezével. „Állj!” De nem azért, hogy kegyelemért esedezzen. Hanem fölnézett, és azt mondta. „Bocsásson meg, hóhér uram! A szakállam nem követett el felségsértést.” És ezért így kitette, hogy nehogy ketté vágják. Na, mit szóltok? Morus Szent Tamás nem engedte a szakállát lefejeztetni. Szóval, a szentek nem csak szent himnuszokat énekelve haltak meg, hanem egy-egy poénnal az ajkukon. Nem rossz, nem? (30:45)

Néri Fülöp se volt pite. Szent Fülöp, na, mégis csak. Néri Szent Fülöp, mikor kicsit elege lett az emberekből, akkor fogta magát, és a szakállát, amely tisztes római polgárhoz illő volt, félig borotválta le. Gyorsan ki is ment az utcára, hogy a hatással beteljen. Ki is ment, rögtön persze bolondnak nézték, megrugdosták, leköpdösték. Visszajött, és azt mondta „Jaj, jól van, megint ember vagyok.” Így történt, olvassátok el. Mert életében szentnek tartották, amit ő hihetetlenül utált. Most képzeljétek el, nagy szent, nagy szakállal. Hát naná, hogy már beszélni sem mertek vele. Ezért inkább kiment, és hülyét csinált magából. Ajj, de jó fej! Tehát… Szerintetek nem? Morus Szent Tamás, Néri Szent Fülöp. Harmadik… (31:45)

XIX. század, Bosco Szent jános. Legalább három könyvet mindenki olvasson el, aki antikreatív és antispontán. Plö… jöttek érte, mert azt gondolták, hogy bolond. Ezt gondolták róla. Hát bolond ez az ember. Többen jöttek, mert egy bolondot többen visznek el a bolondok házába. Természetesen papok gondolták róla, hogy bolond. A rendes emberek nem gondolták annak, hanem örültek, hogy van. Akkor, kísérik őt le a lépcsőn. Ugye XIX. század, ló meg hintó, hát így képzeljük el. Akkor, Néri Szent Fülöp egy szenthez illően azt mondja… „Bosco Szent János!” Jaj, jó, jó! Ennyire rohadt kicsinyesek vagytok! Na, a realitás, az a minden nektek? És a szárnyaló fantázia, az hülye? Jól van! Igazatok van, örülök, hogy figyeltek, nagyon hálás vagyok nektek, rohadékok. Na! Szóval. Ahogy többször is mondtam, Bosco Szent Jánosról a történetet, Bosco Szent János, ahogy megy le a lépcsőn, leérnek a hintóhoz. A hintó ajtaja kinyit, Bosco János pedig, ahogy egy szenthez illik, betessékeli az érte jött papokat, akik el akarták őt vinni az elmegyógyintézetbe. Majd amikor már az összes beszállt, rájuk csukta az ajtót, rápaskolt a ló seggére, és megmondta a kocsisnak, hogy az elmegyógyintézet lesz. Puff neki, csk-csk-csk-csk. Lovak meg, csk-csk-csk-csk, el… Elmegyógyintézetnél álltak meg legközelebb, mert… S volt egy szabad órája. (33:50)

Tehát, ha nem néztétek meg azt a három filmet, hogy Wilma Rudolph fut, akkor Mr. Tehetséges Ripley, a harmadik pedig… Nikita. Ha ezt most nem néztétek meg, most már ne nézzétek, elengedem nektek. Advent van, ne kínozzátok magatokat. Akkor, három szent élettörténete, jó? Néri Szent Fülöp, Bosco Szent János, és Morus Szent Szent Tamás. Mert ő öreg szent már, régi, akkor mégis csak. Hát akkor… nem ússzátok meg. Jön egy kreatív pszeudo-haszid történet. Ez egy nagyon rövid, úgyhogy elmondok egy másikat is majd. Ne izgulj! (34:55)

Röhrig Géza: Ne izgulj!

A Rebbe már a hetvenen is túl egy reggel fölöltözött futni. „Eddig miért nem futottál, mester?” kérdezték a tanítványai. „Éjjel Izsák megkötözéséről olvastam, és a lábam nagyon remegni kezdett. Nem bírta ki a testem a gondolataim. Márpedig az igazságért lelkesedni kell, nem pedig izgulni tőle.” mondta a mester, és elindult kocogni.

S azért, mert olyan aranyosan csöndben voltatok, ahogy meséltem, még egyet elmondok. Az önálló gondolatokról. (35:45)

Röhrig Géza: Az önálló gondolatokról.

Egyszer Grujavici asztalánál, az ünnepi sátorban egy növendék szokatlanul merész gondolatot osztott meg a társasággal, a Tóra egyetlen egy szavából kiindulva. Rebbének annyira tetszett az okfejtés, hogy elismerésül egy 60-as izzót nyújtott át tanítványának. Grujavici haszidok között ez a gesztus fölér egy Nobel-díjjal, hisz eddig csak egy bóher kapott villanykörtét a Rebbétől, de ez is csak 45-ös volt. A vacsora után a Rebbe egyik vendége mégis így szólt a mesterhez. „Ez kérem szofisztika. Álkabbalista betűakrobatizmus. Az én apám mindig arra tanított minket, hogy szent dolgokban tartózkodjunk az önálló gondolatoktól.” A Grujavici csak nevetett. „Szerintem az embernek csak az önálló gondolataival szabad foglalkoznia. A vízálló, tűzálló, és önálló gondolataival.” A vacsoravendég azonban tovább dohogott. Elrugaszkodottnak bélyegezte az ifjú eszmefuttatását, melynek nem világosak a referenciapontjai a rabbinikus irodalomban. A Grujavici ekkor ismét megvédte a tanítványt. „A bölcsek megtiltották a vadászatot még a kóser állatokra is. Ennek legfőbb oka, hogy nálunk az állatot igen szigorú szabályok szerint kell megölni, mely szabályokat egy vadászat körülményei között nehézkes lenne mindig betartanunk. A legtöbb ember tehát nem kockáztat, ha egy kis szarvashúsra vágyik, hanem lovával a rabbinikus referenciapontokból szőtt hálóba tereli a vadat. Ez azonban nem az egyetlen, nem is a legelegánsabb megoldás, mivel ez esetben nem egyenlő erők küzdelméről van szó. A királyi megoldás a következő. Dávid mai fia elindul becserkelni a vadat. Még nem hajnalodik. A legjobb, ha ősszel teszi, amikor bőgnek a szarvasok. Ősszel, teleholdkor. Ha már elég közel lopta magát a vadhoz, akkor és csak akkor mozogjon, amikor a bika megszólal. És amint abbahagyja, a vadász váljék újra mozdulatlanná. Hol fél lábon, hol kétrét görnyedve, hol egy fához tapadva, ahogy éppen lehet. Ha jónak ítéli a szöget, kihúzott íjjal mondjon áldást, és nagyon-nagyon figyeljen. Ez az a pillanat, amikor az veszít, aki előbb mozdul. Takarásban a szarvas, takarásban a vadász, mégis mind a ketten tudnak egymásról. Ha a szarvas mozdul, a vadász lő. Ha a vadász mozdul, a szarvas megugrik. Az a férfi erős, aki tovább bírja, s aki végül a nyaki ütőerén úgy találja el a vadat, ahogy a rituális vágás előírásai megkövetelik, és ahogy azt Dávid királyunk szokta volt csinálni.” Ez az igazi önálló gondolat, és az imént épp egy ilyet hallottunk.

Ez volt akkor a kreativitás. (39:20)

9. Egyediség, egyéniség.

Maslow vs. Frankl

Ilyenkor egyedinek és egyéniségnek éljük meg magunkat. A csúcsélményekről, bár általánosságban beszélhetünk, miközben ha valaki átéli a csúcsélményt, sosem olyan, mint a másik. A csúcsélményekben egyediek vagyunk, és a csúcsélmények egyedivé tesznek minket. Frankl-nak van egy… meg Frankl tanítványainak egy gyönyörű gondolata. Azt mondja, s milyen érdekes, egy picit felesel Maslowra, azt mondja (Maslow – szerk.), hogy „Az embernek nagyon sok szükséglete van, és könnyen elhihetnénk a lélektannak azt, már bizonyos lélektannak, hogyha az alapvető szükségleteink nincsenek kielégítve, akkor a spiritualitásra nem tudunk fogékonyak lenni. Mert ameddig az ember éhes, vagy szomjas, vagy fázik, vagy nincs tető a feje fölött, addig az embernek nincs se ereje, se idege az Istennel törődni, majd csak ha jóllakott, utána.” (40:35)

Erre azt mondja Frankl: „A helyzet éppen nem így áll. Mert ha ez így lenne, akkor azt kellene látnunk, hogy ahogy az emberek egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek, és minél inkább elvétetik tőlük minden, ami az alapvető szükségletük, az embereknek annál inkább egyformává, ösztönszerűvé és állatiassá kellene válniuk. A valóság azonban pont fordítva van. Minél inkább megvonjuk valakitől az alapvető szükségleteket, annál inkább kiderülnek a különbségek. Az egyik gazember lesz, a másik pedig szent. Ezért az egyéniség és az egyediség egyáltalán nem köthető ahhoz, hogy valaki bármiféle szükségletét éppen kielégítette-e vagy nem, hogy jól megy sora-e vagy nem, hogy éhes-e vagy nem, hanem éppen a legnagyobb szükséghelyzetek, amelyek látszólag az állatot, a biológiai lényt hoznák ki belőlünk, aki amikor éhezik elfelejti, hogy ember, ez éppen fordítva történik. Az embert hozza ki belőlünk, ha azok vagyunk. Ha meg nem, akkor meg a sebzett embert hozza ki belőlünk. De az embert sose nevezzük állatnak.” – Öt soros. (42:25)

Röhrig Géza: A felkelő nap.

A láger után a Rebbétől megkérdezte valaki. „Miért, hogy épp a haszidokat ragadta el a legnagyobb számban a náci fenevad?” A mester így felelt. „Egy öreg karatemester egyszer azt mondta, nálam mindenki az öv színének megfelelő verést kap.” (42:55)

10. Itt és most.

Vagyis, hogy amikor valaki a csúcsélményben rákérdez magára, akkor azt éli meg, hogy „Teljesen itt vagyok. Itt vagyok, és a most-ban élek.” A neurotikus alig van az itt és most-ban, mindig a múltban van, amiről azt gondolja, hogy ez a jelen. (43:25)

Gestalt-terápia – részlet egy beszélgetésből

Az egészséges ember pedig az itt és most-ban tud lenni. Erről most… mhh, hmm, egy rövidke részlet. Egy terapeuta és egy kliens beszélgetéséről van szó, és a terapeuta az a valaki, aki az itt és most által gyógyít. Sajnálom. A Gestalt-terápiának az atyjáról van szó. Elolvasható, megvehető, és most elmondok egy rövidke részletet. „Továbblépünk, és megérthetjük, hogy a páciens most már fölfedheti magának a bizonytalanságát, és hogy szüksége van a támogatásra.” Ez az pillanat, ahonnan elkezdődik a beszélgetés. A kliens egy neurotikus, természetesen. (44:30)

Kliens: És ön mit ért támogatás alatt?
Terapeuta: Át tudná ezt tenni kijelentésbe?
Kliens: Szeretném tudni, mit ért támogatáson.
Terapeuta: Ez még mindig kérdés. Át tudná tenni kijelentésbe?
Kliens: Szeretném kikényszeríteni magából azt a kurva választ a kérdésemre, ha lehet.
Terapeuta: Most megérkezett. Végre itt tetszik lenni. (45:10)

Érdemes elolvasgatni, jó, tanulságos. Azt mondja, hogy ilyenkor azt éljük át, hogy alig köt bennünket a múlt, meg alig köt bennünket a jövő. Jó nekünk itt, a jelenben lenni. Egyetemista barátaimmal, miután meséltem nektek erről, a burám tele lett azzal, hogy kéthetente valaki odajött, hogy beszélgessünk egy órát arról, hogy elkalandozik az imádságban. Na most ettől úgy elegem lett, hogy azt mondtam nekik, hogy akkor most fél évig az imádságról fogunk beszélgetni, és ha már beszélgetünk róla, akkor imádkozzunk is. Úgyhogy most szegények imádkoznak, velem együtt. Arról beszélgettünk múltkorjában, hogy hogyan lehet hatékonyan imádkozni. Elmondtam nekik szokásom szerint, ha jól emlékszem 18 pontot, csekélyke néhány hónap alatt, és végül a következő alkalmat úgy kezdtem. „Hát most nagyon kíváncsi vagyok, menjünk egy kört, hogy ebből a 18 pontból kinek mi jött be.” S akkor egymás után mondták. „Nekem ez jött be, nekem az jött be…” S egyszer csak egy lány a következőt mondja. „Én jól átgondoltam ezt a 18 pontot, és rájöttem, hogy nekem egyik se jó. És aztán rátaláltam, hogy mi jó nekem. Úgyhogy ezt most el is mondom.” S ő megalkotta a 19-diket. Ő kapta a legtöbb simit. Mert aki nem csak átveszi a 18-ból valamelyiket, hanem kitalálja, hogy neki mi a jó, ahh, ahh! (47:10)

Kinek van szüksége példaképre?

Oktatásunknak, főleg a keresztény oktatásnak van egy nagy gyöngéje. A keresztény oktatásnak biztos, hogy van egy nagy gyöngéje. Ez pedig az, hogy állandóan abban a modellben élünk, hogy „a pap legyen példakép”. „Jaj, de szép! És akkor a pap kiáll, és ő a példakép.” Nektek ez tetszik? És akkor, kinek van szüksége példaképre? Egyrészt, mondjuk a 4-5 éves gyereknek föltétlenül, de ő még nem érti ezt a szót, hogy példakép. Ő egyszerűen csak utánozza azt, amit a nagytesója csinál. Ez teljesen normális. (47:55)

Egy 16 éves serdülőnek szüksége van egy példaképre, akiről semmiképp se mondaná, hogy példakép, semmiképp sem utánozza, csak pont olyan öltözetet vesz föl, mint a példaképe. Mert azért ő mégis csak valaki. Ez is teljesen normális. (48:10)

De amikor mink, a szószékről, meg felnőtt katekézis nem is tudom mivel, ilyen címkével, vagy álruhával, ilyen példakép oktatásokat tartunk, ez szerintem katasztrófa. Azért, mert egy felnőtt embert meg kell fosztani a példaképeitől. Azért, mert a példakép már régen túlhaladottá, kinőtté vált az életében. Nem engedi őt szóhoz jutni. Ahh! Egy felnőtt embert abban kell segíteni, hogy ne legyenek már neki példaképei, vagy ha vannak, legyen neki olyan sok, hogy ne lehessen őket mind követni. Akkor jó, ezzel kiegyezem. Tehát legyenek olyan példaképei, akik ellentétes dolgokat csinálnak, ugyanabban a helyzetben. Na, ez megnyugtató. Így megint emberivé tudunk válni. Hahh! (49:10)

Az a mi nagy gyöngénk, hogy az oktatásban még mindig ezt az egyetlen egyszerű modellt vagyunk képesek csinálni. Példakép: „Én vagyok a minta, s akkor te gyere, kis buci, és akkor nézd, hogy én hogyan csinálom. Ülj a kis lábaimnál… Te kicsi, ülj az én nagy lábaimnál, és akkor nézd, hogy én hogyan csinálom. És akkor utánozd!” Ez katasztrófa! Tehát ha valaki csak egy picit is úgy gondolja, hogy szeretne felnőtteket tanítani, akkor nagyon gyorsan tapossa el magában ezt a példakép modellt, hogy ő majd nem t’om mit fog csinálni, meg mi, és arra legyen figyelmes, hogy a másik, a maga tehetségével hogyan tudná kibontakoztatni a saját spontaneitását és kreativitását, s hogyan tudná önmagát megalkotni. Ebben szerintem hihetetlenül gyöngék vagyunk. Állandóan mindenkit egy kaptafára akarunk vágni. A szentek életét nem azért érdemes olvasni, mert példakép…, hanem azért, mert hihetetlenül izgalmas, hogy milyen rengeteg féleképen lehetett ugyanabban a helyzetben cselekedni. Ahh, ez tök jó. Hmm. (50:40)

Eszembe jutott Jézusnak az a mondata „Ha majd a helytartók, és a hatóság elé hurcolnak benneteket, ne gondolkozzatok, hogy mit fogtok válaszolni. Majd ott és akkor, a Szentlélek megmondja nektek, hogy mit mondjatok.” Ahh! Hát ez az! …Mindjárt… Hmm. Vallomás, hat soros. (51:25)

Röhrig Géza: Vallomás

Mikor a Rebbe hideg verítékben úszva már napok óta haldoklott, hirtelen fölült az ágyában, és szaggatottan így szólt. „Meg kell vallanom nektek egy bűnöm. Mikor Belzenben egyszer összeestem, egy kápó egy babkaróval ütni kezdte a fejem. A konokságom jutott eszembe. Ezt aztán verheted, gondoltam. Ahelyett, hogy azt gondoltam volna, neked talán sikerül, fiacskám.” (52:05)

11. A belső törvényünk szerint élünk.

Ilyenkor azt éljük mg, hogy a belső törvényünk szerint élünk. Azok vagyunk, akik. De úgy, hogy egyszerre merem engedni magamat olyannak lenni, amilyen vagyok, de nem korlátozlak téged sem, hogy olyan legyél, amilyen vagy. Ezt a kettőt egyszerre tudom megtenni. Hmm. (52:40)

Hogy én lehetek olyan, amilyen vagyok, erről a II. Vatikáni zsinat tanítása jutott eszembe. A II. Vatikáni zsinat egy meglepő dolgot mondott, ami elsőre talán szíven üthet bárkit. A mondat így szól. Két mondat, az első. „Minden ember a lelkiismerete szerint üdvözül.” Hát ezt még úgy nagyjából ösmerjük. Második mondat. „A téves lelkiismeretet is kötelesek vagyunk követni.” Na, cupp! Ehhez mit szóltok? Katolika Anyaszentegyházunk szólt. Most csillapíthatnám ennek az élét azzal, hogy „Miért, van valakinek tökéletes lelkiismerete? – Nincs. Ezért mindenkinek téves lelkiismerete van. Naná, hogy csak azt követheti.” Viszont, hatalmas kijelentés ez az egyház tanításában, mert ez azt jelenti, hogy szabad neked annak lenni, aki vagy. Téves lelkiismeretestül is, sőt, még azt a téves lelkiismeretet is követheted bátor szívvel, mert te éppen az alapján fogsz üdvözülni, és nem a testvéred rózsaszínebb, barnább, pirosabb, kékebb lelkiismerete alapján. Mit szóltok? Zárójeles mondat: mindenki felelős a saját lelkiismeretét gyógyítani. Ahh! (54:30)

Mondott egy gyomorszájas mondatot ez a Maslow. Azt mondta. „Az önmegvalósító emberről azt tudom elmondani, hogy önmagát elfogadó, értelmes neurotikus.” Az ember a dilemmáiból, a kríziseiből, a nyavalyáiból, a sebzettségeiből teljesen úgysem tud kigyógyulni, de legalább értelmesen csinálja. (55:05)

Eszembe jutott egy kedves ismerősöm, aki nagyon súlyos depressziós, és azt mondta. „Ért engem egy élmény, aminek a lényege az volt, hogy rájöttem, hogy nem is vagyok. Attól a pillanattól kezdve ahogy a trauma ért engem, önmagamat már csak kívülről tudtam látni, és sosem voltam bent. Tíz évet éltem úgy, hogy egyetlen percre sem voltam bent, csak kint. Mindig csak kívülről láttam magam, így éltem tíz évet.” Tudjátok, mi segített neki? Mhh. A szerelem. Szerelembe esett, és egyszer csak belülre került. Mit szóltok? Mind a két része szíven üt engem, az egyik, hogy mi el se tudjuk képzelni, milyen lehet tíz évet úgy élni, hogy minden tettemet, mondatomat kívülről látom, és nem belülről. Ahh! És hogy milyen hősies dolog tíz évet így élni! És milyen nagy dolog egyszer csak bekerülni. (56:40)

Röhrig Géza: Az áldozatról

Néhány humanitárius zsidó szervezet látványos összefogásra készült a bangladesi éhezők érdekében. Ötletük a következő volt. Aki egy évig bankkártával fizet, bárhol és bármikor, a kiadott összeg 1%-át azonnal átutalják egy bangladesi élelmiszerközpont számlaszámára. Már megvolt a szlogen, a logó, az arculatterv. Január 1-jétől kezdődött volna az akció. A mozgalom frontembereinek egyike ifjú korában a rabbihoz szegődött egy-két nyárra. Tulajdonképpen az ő fejéből pattant ki az ötlet. Büszkén és boldogan mesélte a Rebbének, hogy a bankkártya éves forgalmából ítélve körülbelül hány millió dollárra rúg majd a segélyek összege. A Rebbe csak hümmögött. A menedzser végül előjött a farbával. Arra kérte a mestert, áldja meg e nemes kezdeményezést. A Rebbe azonban így szólt: „Ne haragudj fiam, de én nem áldom meg az ilyesféle adakozást. Hisz mi itt a lényeg? <> Tudod, az áldozatnak épp az a lényege, hogy az ember teljesen tudatában legyen annak, amit tesz, és ne mint mellékest végezze el.” Nézett szúrósan az egykor volt tanítvány szemébe a mester. (58:40)

12. Nem küzdünk az örömért, az élvezetért.

Ilyenkor nem küzdünk az örömért, nem küzdünk az élvezetért. Emlékeztek, Frankl azt mondja „Az élvezet legyen a szeretet következménye.” Ahh, de jó kis mondat! Üzenjük a ma világának. Egy másik mondás. Hogyan tudjuk eldönteni, hogy valaki igaz-e, vagy nem? Igaz ember-e, vagy nem? A válasz így hangzik: „Megkérdezzük tőle, mit választ: a célt, vagy a célhoz vezető utat. Ha az utat választja, akkor igaz ember.” (59:40)

Nem hallom, hogy leesett. Nem baj! Azért nevezi az ilyen embert istenszerűnek Maslow, mert azt mondja, az Isten az a valaki, akinek nincsenek kielégítetlen szükségletei. Amikor valaki már nem kapar az öröm, meg az élvezet után, az ilyen valaki nem a szükségletei és a hiányai felől él, ezért istenszerűvé válik. A szónak legjobb értelmében. Nem hiányból cselekszik, hanem szabadon. Hmm. Ennek a címe: Leltár. (60:45)

Röhrig Géza: Leltár

Könnyű életem volt – sóhajtott föl a Rabbi – bővelkedett rendkívüli helyzetekben. Mikor Izrael szentje mellett tanúságot tenni nagyon is egyszerű volt, belső kényszer, úgy szólván. Az igazán nehéz az unalmas élet, és éppen ezért Istenhez legközelebb az eseménytelen élet visz. Ábrahámról, Mózesről, Jákobról könnyű akciófilmet készíteni, ám ki látott már olyan filmet, amely Izsákról szól? Pedig az ismétlésben és a trivialitásban rejtezik a legtöbb szentség, csak ki kell várnunk, míg egy szokásban megjelenik az a valami, ami már nem válhat szokássá. Képzeljük el, ha Izsákot Ábrahám minden nap fölvinné a hegyre. Vajon lehetséges volna-e így Izsák halálfélelmét napról napra mind magasabb szintre emelni? Hitem szerint igen, sőt sehogy másképp. A szabadság a kötelességszerű halálból való megmentés végtelen számú elfogadása. Ezért mondja a Kotzki Rebbe, hogy Ábrahámnak nehezebb volt az oltárról levennie, mint föltennie Izsákot. (62:20)

13. Az ember költői, misztikus, romantikus és prófétai.

Ilyenkor az ember elkezd költői lenni, és misztikus egy kissé. Romantikus és prófétai. Amikor valaki ilyen tapasztalásban van, és halljuk őt beszélni, akkor kívülről tud egy kicsit nevetséges lenni. Kívülről tud gyermeki, szentimentális, fellengzős, fennkölt, akármilyennek tűnni. De amikor mi vagyunk egy ugyanilyen helyzetben, mi is pont ugyanilyenek vagyunk. Ez úgy tűnik, hogy ebből adódik. Mhh, erről nem mondok többet. Ez érthető, ugye? Tudjátok, mi a baj? Ha valaki szégyelli azt, amikor ilyen. Ne szégyelld, ha romantikus vagy, kicsit cukros, kicsit ilyen-olyan-amolyan. Nem baj, az mindenkinek jól áll. Aki röhög rajta, azzal van a baj, mert kiábrándult, cinikus. Tudjátok mit? Most nem olvasok a könyvből. Legyen egy olyan történet, amit nem mondok el. Misztika. (64:00)

14. Befejezettnek, maradandónak, örök érvényűnek éli meg magát.

Az ilyen ember valahogy befejezettnek, maradandónak, örök érvényűnek éli meg magát. Mhh. Itt most, mert annyira szellemes, engedjétek meg, hogy magát a mestert idézzem. Maslow jön hozzánk személyesen. Azt mondja erről. „Érdemes összevetni a befejezetlen problémák fennmaradásával azt, amikor az embernek befejezettség élménye van. A részben kiürített anyamell, vagy prosztata. Az elégtelen bélmozgás, vagy amikor valaki nem képes kisírni a bánatát. Vagy amikor a fogyókúrázó csak félig lakik jól. Vagy amikor a konyhában sosincs igazán rend. Vagy a visszatartott közösülés. A visszatartott harag. A fölkészületlen sportoló. A falon kiegyenesíthetetlen kép. Mikor le kell nyelni mások hülyeségét, bénáskodását, vagy az igazságtalanságot. Ez az ellentéte a csúcsélménynek.” Ez elég jól meg van assz’ondva, ugye? (65:40)

Ezek azok a pillanatok, amikor, ahogy megéljük magunkat, nekem ez a szó nagyon sokat jelent, azt gondolom, hogy „maradandó” vagyok. Azt gondolom, hogy az, ami én vagyok, az tőlem nem vehető el. Elvehetetlen. Frankl volt ebben zseni, ahogyan beszélt haldoklókkal, és a haldoklók rácsodálkoztak arra, hogy amik ők valójában, azt a halál tőlük el nem tudja venni. Ezért szeretem, mikor keresztelek, nagyon a húsvéti gyertyát, mint szimbólumot. Milyen szép az, ahogy a kereszteléskor fogunk egy kicsi gyertyát, ami egy kisbabának az életgyertyája, és ott van egy hatalmas gyertya, a Föltámadt Krisztus jelképe. Fogjuk azt a kis gyertyát, és meggyújtjuk a húsvéti fényről. Arról a nagy gyertyáról, ami a Föltámadt Krisztust jelképezi. Vagyis azért a Krisztusét, akit bár megöltek, de ami igazán ő volt, azt nem lehetett megölni, az maradandó. Amit így mondunk, hogy Föltámadt. S akkor azt a pici gyertyát, és ez ebben a szimbólumban a legszebb, egy gyertyát meggyújtunk egy fényről, ami a maradandóság szimbóluma, majd ez a fény el fogja égetni a gyertyát, miközben az illető nem szűnik meg lenni. Tökéletesen kifejezi, hogy mit gondol a kereszténység az emberről, minden benne van. Csak két gyertya kell hozzá. (67:30)

Ezek a pillanatok hitelessé tesznek bennünket, és amikor valaki mond egy hiteles mondatot, akkor meg a hallgatóságnak meg kellene állni. Egy baráti beszélgetésben is. Amikor valaki itt és most van, és ebből az itt és most-ból mond egy mondatot, az ünnepi pillanat. Főleg, házastársak esetében, mikor egymást marják és rágják. És bár a jelenben beszélgetnek látszólag, valójában a múlton rágódnak, ez szokott történni. Ugye ezt fölismertétek már, kedves házastársak, szerelmesek, társak, barátok, barátnők, élettársak, mit tudom én? Tehát hogy a beszélgetéseinkben állandóan a múlt sérelmei, ez volt, az volt, ilyen voltál, olyan voltál, ezekre reagálunk, ezeket kérjük számon, még akkor is, ha jelenben fogalmazunk. (68:30)

Mikor odavetem az ételre, amit éppen a feleségem odaad nekem „Ehh! Ez… nincs ez a rohadt rántotta rendesen megsütve. Tiszta szuttyos itten a rántotta.” Akkor… szuttyos. Amikor a férj azt gondolja, hogy ő itt és most a rántottáról beszél… Ugyan, ugyan! Az nem a rántottáról szól, és nem az itt és most-ról. Az a harag, amivel kimondja, hogy „Ez a szuttyos rántotta!”, az a múltból jön. Akkor a feleség, amikor azt mondja „Akkor dögölj meg! Tudod, mikor főzök neked rántottát?” Miért? Előrehaladott állapotban vannak, nyolcadik hónap felé… manapság. Akkor az a nő szintén nem az itt és most-ról szól. Mert ha az itt és most-ról szólna, akkor mondjuk a következő mondatát mondaná. „Ejha, te aztán dühös vagy!” Akkor valami ilyesmit mondana. Vagy azt mondaná „A nemjóját! Ez nem esett jól.” Vagy azt mondaná „Hűha! Erre a mondatodra most nem tudok mit mondani, mert rosszul esik.” Akkor lenne a jelenben. De nem a jelenben beszélgetnek, hanem a múltban. Újból és újból, miközben azt gondolják, hogy a jelenben vannak. Ahh! Érdemes gyakorolni, és ha valaki egyszer kimond a jelenből egy mondatot, megállunk, gyertyát gyújtunk, füstölő. Haj, haj, jaj, jaj! Az imádságról – ez a címe. (70:45)

Röhrig Géza: Az imádságról

Egy szívében csökönyös haszid arról panaszkodott a Rebbének, hogy imáját immár hosszú hetek óta sikertelennek érzi. „Ha annak érzed, hát az is.” mondta a rabbi. (Na ja.) A haszid megkérdezte, mi lenne a célszerű. Nem lenne-e célszerű kihagyni egy-pár napot az imádságban? Hisz a bölcsek szerint az ima átélés, megfelelő hangoltság nélkül olyan, mint a test lélek nélkül. „Hát épp ez az, te drága, az ima megfelelő hangoltság nélkül olyan, mint a test lélek nélkül. Mint Ádám teste, mielőtt Isten az orrába lehelt. Nem halott, hisz halálról csak azélet után beszélhetünk. Nem oszlik el a teste, inkább vár valakire. Ha holnap helyesen imádkozol, minden régi imádat is életre támaszthatod. Ha azonban csak egy napot is kihagysz, egyik ima már nem lesz elég közel a másikhoz, és nem fogja tudni fölszítani azt. Csak a végig nem mondott ima rossz ima, mert ezek fél lábbal, vakon, vagy némán kelnek majd föl, ha egyszer mégis jó útra térsz.” (72:30)

Most befejeztem. Ma nem volt happy end. Igen, a következő kedden találkozunk. Azt hiszem, a Mikulás is aznap jön, ugye? Pucoljátok ki a cipőtöket! Akar-e valaki hirdetni? (73:05)

Lejegyezte: vinkozoli