A hiánymotiváció és a fejlődésmotiváció 1.

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Nagyon köszönöm a karácsony előtti megtisztelő jelenléteteket, ez nagy dolog!

Ott hagytuk abba múltkor, hogy a csúcsélmények kapcsán egy egzisztenciális dilemmához jutottunk - mi történik akkor, ha egy csúcsélményben, amelyben talán a létezés, az Isten, önmagunk, az önazonosságunk, a másik ember úgy tárul fel, mint ahogy addig talán sohasem. Közben, azt is mondhatjuk, hogy éppen ezekben a csúcsélményekben látjuk talán hitelesebben mindazt, amit itt az előbb elmondtam, és közben pedig ez a csúcsélmény egy morálisan kifogásolható helyzetben történik meg. Ez volt az a nagy alapdilemma, ami kapcsán elkezdtünk töprengeni, és a múlt alkalommal bizony félreérthető módon beszéltem a sámán barátaimról, és az egyéb XXI. századi vallási kultúrformákról, mindenféle sok ezeréves eredettel együtt. Csak annyit akartam mondani, hogy egyfajta zsákutcája lehet a morálisan sebzett helyzetekben való csúcsélmény tapasztalatainknak, utána ezt a kettőt már különválasztjuk egymástól, és merem mondani, hogy a népi vallásosságnak egy új formáját éljük meg. Arra csodálkozhatunk rá, hogyha a népi vallásosságból kiemelünk egy idős nénit, elhívjuk ide és hihetetlen profin tud rózsafüzért imádkozni. Pontosan tudja, hogy mikor, hol van szentmise. Ha véletlenül beteg, és nem tud eljönni a templomba, akkor következő gyónáskor meggyónja, hogy nem volt. Ugyanez a néni egy kibírhatatlan, kiállhatatlan perszóna. Egy elviselhetetlen nőszemély, egy sárkány. Ugye, ez a népi vallásosságnak egy sajátos bemutatása volt. Erre mi felvilágosult XXI. századi fiatalok azt mondjuk, hogy: nahát, ezt nem! Ha ez a kereszténység, meg ez a vallás, ahogy ez a néni csinálja: ezt aztán, nem!

Ez a népi vallásosság. Ahogyan elutasítjuk ezt, és azt mondjuk - nagyon jogosan -, hogy látunk egy csomó vallási megnyilatkozást, közben pedig az élete, ennek tökéletesen ellent tud mondani. Ezt miért akarnánk folytatni, vagy magunkra venni? Amikor látom a kedves barátaimat, ahogy itt a XXI. század elején mindenféle sámán barátaimmal révülnek, tulajdonképpen képesek ugyanazt pepitában megvalósítani, mint az éppen általuk olyan nagyképűen lenézett idős nénikék. Ugyanaz történik, csak a forma más. Az erkölcs világa az élet és a vallásos megnyilatkozások tökéletesen különélnek egymástól. Ezt én népi vallásosságnak hívom, így tanították. A XXI. században ezt a newagenek különböző újvallási kultúrformáinak hívják. Felőlem hívják. De, hogy ugyanaz történik, ebben majdnem biztos vagyok.

Ez akart az egyik lenni. Tehát az összes sámánt megkövetem. Nem megkövezem, megkövetem. Meg az összes asztrológust is megkövetem, irkáljanak nyugodtan.

A másik. Eljutottunk ahhoz a kényelmetlen kijelentéshez, ami biztos, hogy félreérthető volt, ahogy az önzésről beszéltem. Mintha az önzést túlzottan is elfogadhatónak tartottam volna. Egyszerűen csak azt gondolom, hogyha valaki már nem tud hiteltelen életutat élni, hanem muszáj neki valami hiteles és személyes életutat elkezdeni, akkor a személyes életútnak az elején egyfajta gyermekbetegsége az önzés. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki valamennyi önzés nélkül ezt megússza. Közben az időt említettem, hogy nincs időnk arra, hogy minden önzést kipróbáljunk, mert annál hamarabb fogunk innen dobbantani. Én nem szeretnék egy önző pasiként innen dobbantani, hanem egy kicsit könnyebben. Legyen azért a kezemben egy-két lufi. De héliumos, mert az segít ezekben a nehéz helyzetekben.

Tehát minden önzésre nincs idő, de hogy az önzést ki lehetne kerülni, éppen a személyesség vállalása után, ezt kétlem.

Itt a pap, vagy akár a barát, vagy a házastárs nehéz helyzetbe szokott kerülni. Az ilyen embereket szeretjük kioktatni.

Nagyon tudjuk, hogy mit csinálnak rosszul. Látjuk a tévelygéseiket. Amikor valaki nekilát, hogy egy személyes és hiteles életutat járjon, azért mert a másik már nem megy neki, akkor egy csomó marhaságot fog elkövetni. Önző is lesz. Bűnöket is fog elkövetni. Az ilyen ember maga előtt is attól félhet, hogyha egy hiteltelen, de a társadalom, a kultúra vagy az egyház által szentesített életutat járna, sokkal magasztosabb embert látna reggelente a tükörben. Amikor úgy döntünk, hogy nincs más választásunk, mint ezt a személyes utat járni, akkor egy nagy nehézség előtt is állunk. Ez pedig az, hogy egyszer csak ráébredünk, hogy ez a személyes élet itt az elején, eléggé kicsinyesnek tűnik. Elég kis gagyi. Ezt persze próbálhatjuk takargatni, mentegetni, de amikor egy kicsit őszinte napunk van, akkor belenézünk a tükörbe, és egy picit az egyiptomi húsos fazekakhoz visszavágyódunk. Ott legalább valahogy tisztességesnek tűntünk. Most, ahogy elkezdtük a személyes életet, inkább tűnünk pusztában kóválygó nyomorultaknak. Nagyon kicsinyesnek, gyerekesnek, nevetségesnek tűnhet az az élet, amikor az ember ilyenkor elindul.

Azért is tartom fontosnak, hogy a személyes életúton merjünk szembenézni az önzésünkkel is, mert éppen azt szeretnénk elérni, hogy a belső erőforrások a saját céljainkkal egybeessenek. Ezek a belső erőforrások, amikor elkezdünk egy személyes utat járni, akkor általában a legszebb céljainkkal egyáltalán nem esnek egybe. Ezért vagyunk kénytelenek a saját utunkon járni, mert már tűrhetetlen és elviselhetetlen, hogy a legigazabb céljainkat képtelenek vagyunk megélni. Nem nagyon van más választásunk, mint hogy nézzük meg, hogy merrefelé is áll az életünk. Ilyenkor kezdünk egy picit ebbe tévelyegni, abba tévelyegni. Nem tudom, hogy ez elkerülhető-e? Nem akarok senkit sem erre buzdítani, de nem hiszem, hogy elkerülhető.

Érdekes gondolatot mond Csíkszentmihályi Mihály, akinek a Flow című könyvéről sokat beszélgettünk, azt hiszem két éve. Ő azt mondja, hogy: Sok olyan személyes életútra, életcélra és válaszra találó emberrel találkoztam, aki az életútját egy gyerekkori sebzettségre adott válaszként kezdte el élni, vagy megtalálni. Az lehet nagyon hiteles. Malcolm X-et hozza példaként. Egy gettóban felnövő néger fiú, aki fiatalkorú bűnözőként eljut a drogdílerséghez és börtönbe kerül és a börtönben egyszer csak rájön arra, hogyha ezen az úton megy tovább, akkor tönkreteszi az életét, ez sehova se vezet. Elkezdi az életét egy gyerekkortól kezdve adott sebzettségre való válaszként élni. És ez a válasz őt kiemeli a saját sebzettségéből. Abból, hogy az élete semmi más ne legyen, mint a sebzettségnek a folytatása. Mint egy mamizmus meg papizmus. Izgalmas elolvasnotok Csíkszentmihályi Mihály könyvének az utolsó fejezeteit, ahogy erről ír. Azt is mondhatnánk, hogy a személyes életútnak a kulcsa, hogy az addig begyűjtött szenvedéseinkre és sebeinkre milyen választ adunk és milyen értelmet találunk bennük. Ha képesek vagyunk egy jó választ és megfelelő értelmet találni benne, akkor az életünk elkezd növekedni. Ha nem, akkor az egész életünk ebben a sebzettségben telik. Nem válasz a sebzettségre, hanem a sebzettségnek a kifakadása.

Ami nagyon érdekes, hogy azok az emberek, akik a saját sebzettségeikre a saját gyerekkori fájdalmaikra, hiányaikra adott válaszként rátalálnak az életük személyes értelmére és azt elkezdik úgy élni, hogy abban már ott van az erő is. Az ilyen emberek rátalálnak egymásra is. Ez a fajta életút elkezd más embereket is érinteni. Miközben az illető a személyesség nevében először eltávolodott másoktól, próbálta magát függetleníteni másoktól, azért, hogy végre kiderüljön, hogy - ki a fene is vagyok én valójában? Mert nem csak az a kérdés, hogy - mi az élet értelme?, hanem, hogy - ki az a valaki, aki keresi az élet értelmét? Ezért ez az önző valaki, aki az önzésének egy csomó, csomó terhét éppen magán viseli, egyszer csak rájön, hogy ezt így nem lehet tovább élni, mert teljesen tönkremegy. Ahogy elkezd adni új válaszokat, egyszer csak rájön, hogy köze van a másik emberhez. Ez nagyon izgalmas. A legönzőbb emberekből tud hihetetlenül önzetlen ember lenni. Ez egészen meglepő tud lenni. Tudjátok, Batthyány-Strattmann László - aki boldog Batthyány-Strattmann László -, akiről mindenki azt gondolta, hogy egy béketűrő valaki, végtelen nyugalmú. A felesége írja halála után, hogy - nála pukkancsabb emberrel nem találkoztam. Csak éppen az életének az utolsó 30 évét úgy élte, hogy ez egyáltalán nem jött elő. Nem tudom, hogy őróla beszéltem-e már nektek, de úgyis ismeritek biztos az életét. Az érettségi előtt - Batthyány ide, Batthyány oda - páros lábbal rúgták ki a gimnáziumból. Kirúgták, mert beszólt a tanárának. Külön miniszteri engedéllyel érettségizhetett. Aztán mikor megtalálta a saját válaszait, miután kinőtt ebből az önzéses, énközpontú, "mindenki hülye, én tudom az igazságot világból", egyszer csak az egész természetét képes lett megszentelni. Ez nagyon izgalmas, de a kérdés az az, hogy szükséges volt-e az életében arra, hogy összevesszen a tanárával, hogy beszóljon neki, hogy primitíven oldjon meg dolgokat, hogy azt higgye, hogy ő találta ki a spanyolviaszt. Halkan mondom, hogy úgy tűnik, hogy szüksége volt rá. Az benne a jó, hogy nem maradt ott. Csíkszentmihályi Mihály mond egy szép fölismerést. Azt mondja, hogy az ilyen ember egyszer csak rájön arra, hogy úgy tudja legjobban megvalósítani a saját legszemélyesebb céljait - amivel kapcsolatban a saját erőforrásaira is rátalált -, hogyha azokra az emberekre, illetve arra a rendszerre, amelyben él, egy csomó energiát fordít. Szóval, ha elkezdek arra a rendszerre időt, energiát fordítani, amely rendszerfejlesztés - most már rájövök - közvetlenül érint engem. És egy önző ember jut el ide.

Nem tudom, hogy megfigyeltetek-e példamutató életutakat. Azt szoktam látni, hogy ott van ez az önző szakasz - ami rendben van. Egy nagyon önmagát kereső szakasz. Utána az illető elkezd nagyon személyes találkozásokban élni. Mondjuk egy olyan pszichológus, aki él 10-15 évet úgy, hogy állandóan kliensekkel van, csoportokat vezet. Utána eltelik 10-15 év és általában ezek az emberek rájönnek arra, hogy muszáj továbblépni, és valamiképpen az egész rendszert kell fejleszteni. Ekkor elkezdenek kiképzőkké válni. Vagy elkezdenek intézményeket létrehozni. Ezt nagyon gyakran meg lehet figyelni. Az illető életének a végén látszólag már alig van személyes kapcsolatokban. Mert szinte az egész életét és energiáját nagy rendszerek fejlesztésére fordítja. Az illetőt nem úgy hívják, hogy politikus. Mert a politikusok nagyon gyakran nem a rendszerek fejlesztésére fordítják az energiájukat, ezt jól tudjuk. Elég ügyesek ahhoz, hogy lássák, hogy abból a rendszerből, hogy lehet úgy kivenni energiákat és javakat, hogy ne tűnjön föl. Ez egész más. Egy államférfi, az az a valaki, aki a legnagyobb rendszerek fejlesztésére áldozza az energiáit és közben a saját életét is valósítja. Ez nekem általában elég jó tükre annak, hogy az illető végigjárja, vagy végigjárta ezt az utat. Mert mintha egyfajta szükségszerűség lenne.

Eszembe jutottak szentek is Teréz anyától kezdve akárkikig. Akik tényleg azzal kezdték, hogy egyetlen egy emberrel törődtek, és utána világraszóló rendszereket építettek. De nem azért, mert szerettek volna Nobel-békedíjat. Ő kapott - azt tudjátok. Mikor átvette a Nobel díjat, kiállt és azt mondta: Jó, hát ez nagyon szép, de azért én azt mondom maguknak, hogy ne csak idejöjjenek, hanem segítsenek másoknak is, agyő. Nem nagyon zavartatta magát attól, hogy öltönyös urak és kosztümös hölgyek hallgatják őt. Nem volt az a fajta, aki különösebb módon ettől meghatódott volna. Mikor Bejrutban nagyon nagy volt a háború - nem tudom, tudjátok-e - , akkor ő egyszer felült egy repülőre, és azt mondta: Itt már csak nagyon sok imádság segít, úgyhogy én elmegyek Bejrutba. Elment Bejrutba és ott jelentkezett egy főpolitikusnál: Azért jöttem, hogy akinek van kedve imádkozzon velem, mert itt most már nagy a baj. A politikusnak a nyilatkozatát hallottam, aki azt mondta, hogy amikor Teréz anya egyszer csak életnagyságban megjelent Bejrutban - miközben már normális épület nem volt, az összes épületet valahol meglőtték -, azt gondoltam, hogy ebben a helyzetben mindenre nagyobb szükségem van, mint egy szentre. Ha valaki ebben a helyzetben tökéletesen felesleges Bejrutban, akkor ez a szent. És ez a szent, ez az albán származású kis asszony egy hét alatt elérte a tűzszünetet.

Aztán ennek az lesz a következménye, hogy miközben az illető a saját életútját járja, következetesen arról nem lép le, még akkor sem, ha ilyen nagy rendszereket fejleszt. Miközben egyszerűen csak megpróbál hűséges lenni magához, aközben azt vesszük észre, hogy egy csomó más embernek indirekt módon a javára van. Nem akar mások javára lenne minden áron, és mégis az emberek elkezdenek élni az ilyen emberekből, miközben ők direkt módon ezt egyáltalán nem is akarják, és nem is célozták meg. - Ez nagyon izgalmas.

És az utolsó. Ami az illetőben ilyenkor megszületik, az nem egy elfogadott, hanem egy fölfedezett hit. Ez szép mondat, ugye. Nem én találtam ki. Tehát, nem egy elfogadott, hanem egy fölfedezett hit.

Ez lett volna az a keret, amiben - gondoltam -, hogy a kijelentéseink elhangoznak, vagy a fölismeréseink megszülettek.

És most nagyon remélem, jön valami izgalmas dolog. Ez pedig az, hogy most egy nagyon szép végkifejletig eljutottam, és most menjünk ennek a történetnek a legelejére, és tegyük föl a kérdést: miért sikerül az egyik embernek ez, és miért nem sikerül a másiknak? Miért rohad bele az önzésébe az egyik, aki pedig egyszerűen csak egy kis csúcsélmény nyomán a saját életét, a személyes életútját keresi, és nem lesz belőle semmi. Úgy, ahogy - nem is tudom, kimondta -, elég frappáns sírfelirat így hangzik: emberként született, szabóként halt meg. Van, aki így csinálja. Emberként születik és kevesebbként hal meg. Elég gagyi. A másik pedig emberként születik és nem tudom, hogy hal meg, de úgy, hogy kevesebb lesz az egész világ. Épp ma temettem valakit, és újból és újból ez a gondolat jutott az eszembe. Most, hogy meghalt ez a valaki, ez a világ egyszerűen szegényebb lett. A fene egye meg! Na, ez a másik életút. Egy ilyen ember, ha meghal, azt éljük át, hogy nem csak nekem kevesebb az életem, nem csak annak, aki ismerte, hanem a világ lett kevesebb. Ezt utáljuk, ez ne legyen! Na, ez a kérdés, és az, hogy hogyan tudunk - nehogy ezt félreértsétek! - innen átülni ide.

Legközelebb majd fordítva mondok egy példát, és akkor fölszabadulhattok.

Persze mindezt Maslow nyomán fogom elmondani. Mert van egy-két gondolata erről. Ez pedig az, hogy mond egy érdekes kijelentést. Ezt a lélektan nagyon felkapta, és ma is tanítják széltében hosszában, miközben élete végén ő maga is sokkal árnyaltabban beszélt róla. Ez pedig az, hogy van a szükségletek piramisa. Alapszükséglet, szükségletek. Amikor valaki az alapszükségleteit kielégítette, vagy hosszútávon tudja, hogy biztonságosan ki tudja elégíteni, akkor marad ideje, energiája, figyelme, miegymása a növekedésre. Amit ő így hív, hogy önmegvalósítás. Később, az életének a vége felé azt mondta, hogy azért ez nincs teljesen így. Tudjátok, rajzolta ezt a háromszöget, és utána az élete végén rárajzolt a háromszögre egy kis háromszöget, és azt mondta, hogy úgy tűnik nekem, hogy létezik spirituális alapszükséglet, ami akkor is erőt vesz az emberen - egyfajta növekedési alapszükséglet -, ami még akkor is képes működni bennünk, hogyha éhezünk, fázunk és nincs hol lehajtani a fejünket. Tehát árnyalta az élete végén már ő maga is ezt. De mind a kettőben sok igazság van, majd ezt megpróbálom kifejteni. Rögtön egy mondat. Az a valaki, aki tele van sebzettséggel és hiánnyal, az ilyen valaki állandóan megpróbálja a hiányait betölteni, a sebeit meggyógyítani. Őneki alig marad ideje arra, hogy növekedjen. Akinek kevesebb sebe van, aki kevesebb negatív örökséget kapott, az ilyen embernek általában eleve több lehetősége van, hogy a növekedésre figyeljen. Ebben őneki alapszinten tökéletesen igaza van. De -, és most a „de”-ről szeretnék beszélni. India egy olyan kultúra, amely ezt az egészet úgy, ahogy van, megkérdőjelezi. - Erről kettővel ezelőtt úgyis szóltam. - A jóléti társadalom fiatal egyetemistái - éppen Frankl-t olvasgattam, ő mond egy kutatást -, talán a 70-es évek amerikai egyetemistái megnézték, hogy mi az elsődleges halálozási ok. Akkor az amerikai egyetemistáknak az elsődleges halálozási oka a kábítószer túladagolás volt. A második pedig az öngyilkosság. Miközben pont arról beszéltünk, hogy ez a két dolog az, ami mindig összefügg az élet értelmetlenségének a tudatával. Olyan fiatalok lettek öngyilkosok sorra, akiknek az alapszükségletei tökéletesen ki voltak elégítve. Tehát úgy tűnik, hogy létezik spirituális alapszükséglet is. Ezt pedig megfogalmazhatnánk úgy: a kérdés az, hogy az életünk egy nyílt vagy egy zárt rendszer. Ha létezik spirituális alapszükséglet, akkor az ember élete egy nyílt rendszer. Fölfelé nyitott. Ha nem létezik ilyen, akkor az ember élete egy zárt rendszer. Jézusnak a működését leírhatnánk úgy, hogy folyton folyvást arról beszélt, vegyétek már észre, hogy az életetek egy fölfelé nyitott rendszer. Különben beledöglötök a bűneitekbe, az önzéseitekbe. Az ószövetségi törvény semmi másra nem jó, minthogy kiderüljön, hogy az élet - ahogy addig éltétek -, egy zárt rendszer, a törvényt nem tudjátok teljesíteni, tehát bele fogtok dögleni. Jézus az életet egy nyílt rendszerként mutatja meg. Ezt olyan paradoxonokban teszi - ha a hegyi beszédet olvassuk -, elkezd arról beszélni, hogy megmondatott a régieknek, hogy ne ölj. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki a másiknak azt mondja, hogy hülye, az méltó a pokol tüzére. Ha valaki téged kényszerít ezer lépésre, menj vele kétezret. Ha valaki megüti az egyik arcodat, tartsd oda neki a másikat. Ezeket direkt azért mondja, hogy rájöjjünk, hogy nem tudjuk úgy az egyenletet fölállítani, hogy ez működjön. Egyszerűen ez oly mértékben sérti az igazságosságnak az egyenleteit, hogy nincs normális ember, aki így tud élni. Ez lehetetlen. Honnan veszel te egy életre szóló erőforrást ahhoz, hogy állandóan hagyd, hogy téged hülyének nézzenek? Értitek, ugye? Ez volt a kereszténység kulturális kísérlete. Eléggé belebuktunk. Mert a kereszténységből is csináltunk egy zárt rendszert. Csak a törvényt átfestettük, odaírtuk, hogy erkölcs. Ugyanazt a hibát elkövettük, mint az Ószövetségben. Élő Isten kapcsolat… - ugyan már! Majd a papok…nem!?, A pap az szakember, neki van élő isten kapcsolata!? Ti megcsináljátok, amit akartok, de az erkölcsöt azt tartsátok meg. Ha nem, gyertek el hozzánk, és mi majd megmondjuk, hogy kellett volna csinálni. Csináltunk a kereszténységből - nagyon kisarkítva -, egy zárt rendszert.

Vissza a hegyi beszédhez. Jézus pedig provokál bennünket, hogy rájöjjünk, hogy ez az egyenlet sehogy sem jön ki. Olyan nincs, hogy engem megbántanak „hetvenszer hétszer”, akkor én „hetvenszer hétszer” megbocsássak. És ha én bántalak meg téged „hetvenszer hétszer”, akkor én kérjek tőled bocsánatot. Ha ezt az egyenletet valaki képes élni, azzal kezet fogok, nyugodtan kijöhet ide most. Most akkor őt hallgassuk! - ha valaki ezt tudja. Ez az egyenlet egyszerűen nem jön össze. Ez az, ahol az ember egy kicsit elkezdi vakarni a fejét vagy nagyon. Szóval, rájövünk, hogyha az életünket egy zárt rendszerként éljük - így igazság, úgy igazság, így erkölcs, úgy erkölcstelenség -, akkor ez sose jön ki. Jézus azonban azt mondja, hogy az életünk egy nyílt rendszer, fölfele nyitott. S a hegyi beszéd nagyon egyszerűen erre a logikára épül. A hegyi beszédben ez állandóan, szorongatóan ott van. Jézus egyszerű dolgokat mond. - Azt gondolom, hogy ne azért bocsáss meg, mert a másik bocsánatot kér, ne azért bocsáss meg, mert nem is követett el akkora bűnt, ne azért bocsáss meg neki, mert érdekeid fűződnek hozzá, ne azért bocsáss meg neki, mert akkor majd szeretni fog a környezeted, meg a pap megsimogat. Hanem azért, mert egy nyílt rendszerben vagy, és az Isten is megbocsát neked. Ez nagy szemétség, nem? Tehát egy nyílt rendszerben vagyunk, ahol Isten eleve sokkal többször bocsát meg nekünk, mint ahányszor nekünk valaha is meg kell bocsátani. Ha tehát nekem élő kapcsolatom van az élő Istennel, akkor kijön az egyenlet. Akkor nem vagyok nyomorult szerencsétlen, akinek a hátán fát vágnak és én egy áldozat vagyok. De ha ez a rendszer nem válik nyitottá, akkor ez az egyenlet sose jön ki. Akkor az erkölcs a törvénynek az új neve, amit újból nem tudunk megtartani. Nem értjük - ez most, hogy van? Isten pedig semmi más csak az erkölcsnek a bírája. Akitől lehet félni, hogy az életünk végén majd jól számon kéri rajtunk az egészet. Hú, de undorító, gusztustalan! Aki ezen oknál fogva kilép az egyházból, azzal én nagyon egyetértek. Én sem maradnék benne. Akkor legalább itt bűnözök, nem? Legalább itt próbálok élni jól. Ha se itt, se ott….? Ha az élet egy zárt rendszer  - és Jézus egy zárt rendszerbe gyorsan befúrta magát, és hozott nekünk az Ószövetséghez képest egy sokkal brutálisabb törvényt -, ennél nagyobb kitolást el se tudok képzelni! Akkor, ha van valaki, akivel szemben dühös vagyok, az Jézus. Nem? Az Ószövetségben legalább van néhány száz törvény. De hogy mindig megbocsátani? Azért az brutális!

Szóval nyílt rendszer. Visszajutunk a destruktív jogosultsághoz. Ha valaki úgy éli az életét, hogy egy csomó igazságtalanságot gyűjtött be élete során, akkor őneki destruktív jogosultságai vannak arra, hogy halála pillanatáig ezt leverje a környezetén. És lehet, hogy ebben a zárt rendszerben még mindig a társadalom lesz a hunyó. Akkor odaállhat Isten és mondhatja, hogy még mindig én vagyok negatívban. Ha azonban ez egy nyílt rendszer, akkor nem így áll föl a képlet. Akkor az ember lerakhatja a destruktív jogosultságait. Nem szorul arra, hogy egy zárt rendszerben őt állandóan kiegyenlítsék azzal, hogy másokkal szenyózik.

Elisabeth Lukas nagyon szépen írja a Spirituális lélektan című könyvének az utolsó cikkében, hogy amikor egy állami gondozásban felnőtt gyerek a saját gyerekén torolja meg az őt ért bántódásokat - ez érthető. De ha az életét nyílt rendszeré teszi, akkor egyszer csak fölfelé tesz egy lépést, amiben már nem szorul arra, hogy a gyerekének adja vissza, amit ő a szüleitől kapott. Elisabeth Lukas hoz egy csomó példát: egy olyan nő, akit szexuálisan bántalmaztak fiatal korában, és ez nő aztán ezt a bántalmazást leveri a férjén - akkor ez tökéletesen érthető. De ha az életéről elkezd úgy gondolkodni, mint egy nyílt rendszerről, ami fölfelé nyitott, akkor erre egyszerűen nem lesz szüksége, van egy másfajta megoldása a helyzetnek. Azt gondolom, hogy a lélektani szakemberek nagyon sokat tudnak segíteni nekünk abban, hogy a velük való beszélgetésben elismerik a mi destruktív jogosultságainkat. Hogy természetes, jogos és normális lenne az, ha ezt továbbra is így csinálnánk. A jó pszichológusok meg tudnak bennünket érteni akkor, amikor kaptunk egy sebet tíz éve és ezt most visszaadjuk valaki másnak. A kérdés azonban az, hogy ez jó lesz-e nekünk, ha csak ennyi. Azt lehetne mondani, hogyha az életünk egy nyílt rendszer, akkor rátalálhatunk egy spirituális többletre, és akkor ezek az erőforrások is rendelkezésünkre állnak. Ez szerintem, tök jó. Ezt mondja Maslow: Vannak olyanok, akik az egész életüket hiánymotiváltan élik. Tele vannak hiányokkal, és az életük célja az, hogy ezeket a hiányaikat valahogy beteljesítsék, vagy kielégítsék őket. Vannak emberek, akik pedig képesek nem a hiányaik által motiváltan élni az egész életüket, hanem növekedésmotiváltan, vagy fejlődésmotiváltan élni.

Ez nagyon izgalmas, és erről szeretnék egy picit beszélni. Egyszerűen nem csak hiányszükségleteink vannak. Éhes vagyok: ennem kell, szomjas vagyok: innom kell, szexuális vágyam van: ki kell elégíteni, aludnom kell: alszom, álmodnom kell: álmodom és a többi. Vannak növekedési szükségleteink is és ezek is kielégítésre várnak. Mi történik akkor, ha valaki az életét hiánymotiváltan éli - ahogy a múlt alkalommal volt erről szó -, egy egész életen keresztül például a férjétől, vagy a feleségétől próbálja meg bezsebelni azt, amit otthonról nem kapott. Azt gondolja, hogy jogos az, hogy az ő hiányait mások folyton folyvást betöltsék. És ha nagyon nagy hiányai vannak, akkor végig lehet tengetni így az életet.

Most mondok egy csúnyát a sokgyerekes családokról. Megtörténhet az egy sokgyerekes családban, sose jutott elég a gyerekeknek. Sose volt elég. Mindig és folyamatosan és állandóan meg kellett osztozni a dolgokon. Ezért, amikor az illető fölnő, s a XXI. században él, akkor azt mondja, hogy ebből most elég. Ő most végre úgy fog élni, hogy megvehesse azt, amit gyerekkorában nem vehetett meg, mert még nyolc tesóval kellett rajta osztozni. „De most…, most megveszem.” Az illető, hogyha ebből a hiánymotívumból éli az életét, akkor még hetvenöt évesen is gürizik és nyomul a pénz után. Teljesen mindegy, hogy közben milyen polcra jut. Kit érdekel? Egy nyomorult. Egy nyomorult, aki egy gyerekkori hiányra adott nem túl szerencsés, azt nem felülmúló válaszként éli le az egész életét. Ez ugyanaz, amiről beszéltem: háborús gyerekek felnőttként mániákusan teleteszik a hűtőt. Mániákusan -, ezek talán a ti nagyszüleitek. Ez azt jelenti, hogy az illető kapott egy olyan gyomrost, már olyan éhes volt ötévesen, vagy tizenöt évesen, hogy még hetvenévesen is ott kell, hogy avasodjon a szalonna a hűtőben. Emlékeztek, x évvel ezelőtt meséltem egy kedves ismerősömnek az apukájáról - nem név szerint -, aki miután az életét háborús gyerek hiányaira adott pénzkereső őrületszerű válaszadásban élte le - miközben természetesen már olyan kaját vehetett meg már magának, amilyent csak akart, és már régen utálta a szalonnát -, rutinból még mindig vett egy nagy darab szalonnát és betette a legfölső polcra a hűtőbe. Miközben már utálta. Na, ez a vége. Ez az, amikor valaki egy hiányra adott, zárt rendszerben élő, azt egyáltalán nem fölülmúló válaszadásként éli az életét. Bárcsak túl lenne már rajta! Se szeri se száma az ilyen hiányoknak. Mondjuk, az illetőnek olyan volt az anyukája, hogy nem volt túl anyai, nem puszilgatta eleget, nem simogatta a buksiját eleget - akkor az illető kap egy szexuális defektust. Akkor az élet arról szól, hogy: a test, meg kapjam.., meg érintés, meg ölelés, meg minden. Ha a házasságában a kapcsolata mondjuk egy válságban van, akkor mit mond a nő? Azt mondja: ne is haragudj, válságban tudod, kinek van kedve!? Az illető ezt bírja két hétig, mert ő nem bírja ki. Aztán újabb kapcsolat, meg huszonnyolcadik kapcsolat, meg a többi. Ez a hiánymotivált élet. Ugyanazon a szinten. Ezt keményen mondtam, de közben tele vagyok együttérzéssel - csak tudjátok, úgy van ez, hogy hetente negyven órát vagyok együttérző. Folyamatosan mást sem csinálok, mint veletek együtt érzek. Amikor egy lazább helyzetben vagyunk, olyan jólesik egy kicsit beszólni. Tudjátok, ez is egy egyensúly. Itt egy kicsit beszólok, aztán jöhettek nyugodtan, nagyon együttérző leszek. Ígérem.

Így Karácsony előtt, ma este lehet, hogy izgalmas lenne kicsit elrévedni azon a belső sámán segítségével, hogy hol vannak ezek a nyomorult hiányok, amikre még csak vízszintes válaszokat tudtatok adni.

Mondok egy másik klasszikusat: szakítasz a barátoddal, szakítasz a barátnőddel - ez elég klasszikus, ugye? Te vagy a világ legszomorúbb polgára. Ez teljesen érthető, teljesen ki vagy purcanva. Van egy főnököd, egy beosztottad, egy munkatársad, egy barátod, egy ismerősöd, életkorban 25 évvel idősebbtől 25 évvel fiatalabbig, mondjuk a 18 éves kor alatt már nem ér. Az a másik elkezd téged megvigasztalni. Ez olyan klasszikus, hogy most mondom - hogyha még nem csináltatok ilyet, ne csináljatok, jó? Szóval, éppen beledöglötök a hiányotokba, nem? Hát éppen tegnap még volt valakid, most meg nincs. Amikor éppen beledöglesz a hiányba, jön valaki, aki megért téged, aki szeret, és te menten elolvadsz. Az illetőnek az a peche, hogy házas, vagy nem házas, de szeretne megházasodni és te vagy házas. De annyira megvigasztaljátok egymást. A legjobb verzió, amikor két hiányában fetrengő ember vigasztalja meg egymást. Az a legszebb. Abból születnek a legkatasztrofálisabb kapcsolatok. Nagyon nagy bölcsesség az, amikor ezt valaki hamar észreveszi. Nagy okosság, ha valaki legalább valamikor észreveszi. A harmadik verziót nem is mondom. Ugye megvan ez a téma nektek? Egy nyomorult hiányunkba, hogy bele tudunk bonyolódni! Utána nem értjük, hogy mi történik velünk. „Itt voltak ezek az érzések, ezek a vágyak, olyat kaptam tőle, hogy … .” A legeslegklasszikusabb az, amikor hiánymotiváltan házasodunk. Naná, hogy mindenki úgy házasodik. Különben papok lennénk. A papok tudnak a legtragikusabbak lenni. A papok néha spirituális világcsúcsot akarnak elérni. Ez azt jelenti, hogy hihetetlenül nincs kedvük szembenézni azzal, hogy mennyire hiánymotiváltak. Azt gondolják, majd a jó Isten betölt minket. Tudjátok, hogy a jó Isten mit mond? Semmit. Tényleg. Csak tudom? Én is kérdeztem. A jó Isten - miután van humorérzéke, nem olyan, mint mi -, nem mond semmit, hanem mutat. Nekem mutatott. Biztos gondolta, hogy én csak ebből értek. Hallgatásba burkolózott, majd egyszer csak lelki szemeim előtt megjelent a keze. - 18 éves vagyok, végeztem az Esztergomi Ferences Gimnáziumban a pannonhalmi bencéseknél, én aztán nem vagyok hiánymotivált, egy kicsit se … . Mert engem a jó bencés tanárok neveltek. Ezért én egy spirituális világcsúcsra török. Vagyis megpróbálom úgy élni az életem, hogy Isten betölti az összes hiányomat -. Az ilyen illető előbb-utóbb nagyon fog csalódni. Igazából minél előbb csalódik, annál jobb. Komolyan. Minél nagyobb krízisbe jut, annál jobb! Akkor még lesz belőle rendes ember. Különben egy maszkot hordó szerep lesz. De hogy nem érdemes vele találkozni, az biztos. - Szóval, hiánymotiváltságból való élet, zárt rendszerben élve -, megpróbáljuk egész életen keresztül ezt pörgetni.

Mit mondhatunk a működésmódról? Ha valaki hiánymotivált, akkor a cél elérésére törekszik minden áron. S ha a célt elérte… ? Az a valaki, aki növekedésmotivált, nem kívánja mindenáron elérni a céljait, hanem egyszerűen csak megy az úton. Úgy lehetne leírni a kettőt: A hiánymotivált csak azokért a célokért tud küzdeni, amelynek az eredményét gyorsan, rögtön megkapja, vagy legalábbis van rá esélye, főleg pedig nagyon szeret érzelmi gyümölcsöket gyorsan-gyorsan beszerezni, és ezekkel degeszre enni a hasát. Már majdnem kipukkad tőle, s nem veszi észre, hogy az éhsége nem a gyomrából jön, hanem a múltjából. Ezért az illető már olyan önző, hogy majdnem beledöglik. És ő még mindig éhesnek érzi magát. Ez ismerős, nem? Ami érdekes, hogy ez úgy működik, hogy van a hiánymotiváltság, és amikor megvan a kielégülés, akkor abban a pillanatban motiválatlan vagyok. Amikor valaki növekedésmotivált, akkor megy az úton, és ha el is éri menet közben a céljait, akkor még motiváltabb lesz. Ha valaki értékes ember akar lenni, és amikor menet közben sikerül egy-egy értéket létrehoznia, akkor ez óriási örömmel tölti el, és még nagyobb vállalkozásba tud kezdeni. Ha hiánymotivált vagyok, megszerzem, amit akarok, és ha megszereztem, magam sem tudom, hogy miért akartam annyira. Az igaz az utat választja. A cselekvés, az út céllá tud válni, és élvezetet jelent. Azt hiszem, ezt múltkor mondtam. Azok akarnak olyan gyorsan az örök élettel találkozni, akik még a földivel sem tudtak mit kezdeni.

Milyen öröme van az egyik embernek és milyen a másiknak? Itt egy mechanizmust szeretnék leírni. A hiánypótlás öröme. Jön a vágy, beteljesedés, megkönnyebbülés, feszültségoldódás, múlékonyság. Ha valakinek bőségöröme van, akkor ahogy az illető megy az úton, közben könnyed tud maradni. Amikor eléri ezeket a célokat, ahogy pusztán csak az úton jár, aközben van egy maradandóság élménye. Erre vonatkozhat többek közt Jézusnak a mondata: Akinek van, annak még adnak, akinek nincs, attól azt is elveszik, amiről azt gondolta, hogy van neki. Maslow éppenséggel kibontja Jézusnak ezt a mondatát. A hiánymotivált ember állandóan úgy él, hogy neki nincs, s az a tapasztalata, hogy még azt is állandóan elveszik - vagy legalábbis fenyegetik -, amiről azt gondolta, hogy van neki. A bőség-, növekedésmotivált meg azt éli meg, hogy: Ezt én nem értem, hogy a csudába van ez, hogy valahogy a mai napom is tök jó volt? Tudjátok, az optimista, meg a pesszimista gyerek? Ismeritek, mikor az apukának van egy optimista, meg egy pesszimista gyereke, s karácsonyra készülődnek? A pesszimista gyereknek azt gondolja az apukája, hogy jó lenne, ha egy kicsit optimistább lenne, ezért vesz neki 25 drága ajándékot. Az optimista gyerekkel kapcsolatban meg egy picit aggódik: Ez a gyerek mindennek tud örülni, legyen legalább annyira neurotikus, mint a szülei! Ezért azt gondolja, hogy egy kicsit nem árt neki, ha átél egy-egy kisebb krízist karácsonykor. Kibontja a pesszimista gyerek, a hiánymotivált kisfiú az ajándékot, mind a huszonötöt. Amikor kibontotta a huszonötödiket, akkor feszülten néz körbe a fenyőfa alatt: Hol van a huszonhatodik? Az apuka pedig azzal a nyomorult, fejlődésmotivált gyerekkel a következőt teszi. Egyetlen doboz vár rá a karácsonyfa alatt. Kibontja a dobozt, és mi van benne? Lószar. Erre a növekedésmotivált kisfiúnak fölcsillan a szeme. Az apuka ízzé-porrá zúzódik, és dühösen megkérdezi tőle: Azt mondd meg, hogy ezen mi örülni való van? Mire ez a növekedésmotivált kis pötty azt mondja: Apa, ahol lócitrom van, ott lónak is kell lennie.

Közben meg azt gondolom, hogy a hiánymotiváltságból nem lehet nagyon kinőni, csak azzal a bizonyos spirituális többlettel. Szerintem nem lehet kinőni belőle. Ezért izgalmas ez a háromrétegű modell. Ezért olyan nagyon fontos.

Visszatérünk Röhrig Gézához. Olyan rég volt itt nálunk. Van egy jó története. Így szól az igazságról: Egy ízben egy hippi így szól a grujavici rebbéhez: Mester, miért nincsen minden fordítva. Miért nem a kísértés íratik föl apró arám betűkkel a könyvekbe, és miért nem az igazság sétál melltartó nélkül az utcán? Erre a rebbe fölkacagott. Ha eleget búvárlod azokat az apró arám betűket, magad is rájössz majd, hogy az igazság sétál melltartó nélkül az utcán.

Elérhetőség. A hiánymotivált ember a hiányai miatt igazából sosem éri el azt, amit szeretne, mert a hiányok ottmaradnak. Van egy-kettő, ami olyan kedves hiány. Néha ilyen is van. Egy-két hiányból ki tudunk gyógyulni. Ezek szép pillanatok. Az életnek kedves ajándékai. A növekedésmotivált ember furcsa módon elérhetetlen célokat is kitűz. Nem zavarja őt, mert tudja, hogy úgyis csak úton kell lenni - amit viszont képes megtenni -, és az úton is egy csomó jó dolog történik vele. Például lócitromba lép, és az is egy nagy boldogság. Ezért bátran kitűz elérhetetlen célokat és nem maximalista. A hiánymotivált az maximalista. A növekedésmotivált hülye lenne maximalista lenni. Ő csak kitűzött egy jó célt.

Nyolc. Kielégíthetőség. A hiánymotivált ember hiányait sajnos csak a környezete tudja kielégítetni. Néztem én ezt a Fábry Sándort valamelyik nap. Ő szokta mondani, hogy a sorsod a jobb kezedben van. Hát, tudjátok….. !? Szóval, a hiánymotivált ember az a valaki, aki állandóan, folyton-folyvást rászorul a környezetére. Ezért olyan nyomorult. Ráadásul személytelen, általános, és olyan szükségletei vannak, amelyeket sosem tud teljesen betölteni. A növekedésmotivált barátunk növekedése nem múlik a környezetén. Szenvedésben is értelmet találni tudó valakiről van szó. Ezért az élete személyes és egyedi és belülről meghatározott.

Most jön egy nagyon fontos pont: A környezethez való viszony. A hiánymotivált ember függ a környezetétől, emiatt kell másokra figyelnie. Érzékeny és túlérzékeny. Állandóan irányul, viszonyul, minősít. Hálásnak kell lennie, ha valaki jót tesz, majd nem tudja a hálának a határait. Valaki egyszerűen ezt így mondta nekem: Tudod, Feri, én állandóan kombinálok. Állandóan lesnem kell a környezetemet folyton-folyvást, hogy hol találok a hiányaimra valami kis írt. Fárasztó, bonyolult és zűrzavaros életet él emiatt. És nagyon kiszolgáltatott. Miután ilyen iszonyatosan zűrzavaros életet él, mert rángatják őt a hiányai, hogyan védekezik? Úgy, hogy megpróbálja ezt az egészet primitivizálni és leegyszerűsíteni. Így lesznek jó emberek és rosszak. Mi alapján? Pusztán az alapján, hogy érdek, hogy szükséglet, hogy megadod-e nekem azt, amire szükségem van, vagy nem. Fekete, fehér. A növekedésmotivált ember független az környezetétől. Legalábbis sokkal függetlenebb. Szereti az egyedüllétet. De ez nem jelenti azt, hogy a végtelenségig skizoid. Független olyan tartalmaktól - mint, amit a hiánymotivált állandóan mond -, hogy balsors, hogy szerencsétlenség, hogy fátum, hogy csillagok, hogy sorscsapás, hogy tragédia, hogy folyamatos veszteségek, hogy miért pont velem kell ennek megtörténnie, hogy velem mindig történik valami. Ez a hiánymotivált embernek a szavajárása. Ő állandóan a csillagok nyomása alatt él. Ezért rohan asztrológushoz. Képzeljétek el: egy egyszerű polgárt, egyszerűen csak a hétköznapi élet nyom. De téged, aki sorscsapásról sorscsapásra, fátumról szerencsétlenségre élsz, téged a csillagok is nyomnak. De sajnállak! Naná, hogy elrohansz egy asztrológushoz, és megkérdezed, hogy: Mondd, asztrológus néni! A Jupiter a most következő esztendőben nyomja majd a jobb vállamat, mint tavaly, vagy esetleg egy picit kevésbé lesz nyomasztó? Vagy a Mars csillag az erejével lenyom, vagy fölemel?

A növekedés motivált ember, egyszerűen nem gondolkozik ilyesmikben. Sorscsapás, végzet. Végzet. Ezt még nem is mondtam. Itt jön egy nagyon szép paradoxon. A növekedésmotivált egyszer csak olyanná válik, hogy a természetes szükségleteinek a kielégítése nem nyomasztó teher a számára. Ez az a paradoxon, ahová Maslow is eljutott. Teréz anya nővérei, akik itt élnek tizenöt éve Magyarországon, és nem lehet nekik pénzt adni. „Isten majd minden nap megadja, amire szükségünk van.” Képzeljétek el, hogy Teréz anya nővéreinek nincs bankszámlaszáma. Nincs nekik. És tizenöt éve hajléktalanoknak főznek ebédet. A semmiből. Mit szóltok? Ez az a paradoxon, ahova Maslow is eljutott. Hogy jé, egyszer csak az egész elméletem - amit egyébként a pszichológia a leginkább bevett Maslowtól: a hiányszükséglet, meg egyéb -, ez az egész egy ponton túl tökéletesen értelmét veszti.

Hagy fejezzem be egy történettel. Szép történet. Környezettől való függés és függetlenség. Ebben a történetben lesz kis Jézus, karácsonyfa, szán, ajándék angyalok …, minden.

Reb Joás Gámliel ben Ávisáj Méir Polatsek, a nisseldorfi rabbi mesélte:. Miután nem voltam vele egy barakban, mindössze három emlékem van a grujevici rebbéről. Az első, hogy egyszer, amikor a kápók verték, két ütés közt fölnézett az égre, és alig hallhatóan azt mondta: Szeretlek, a fene egye meg. -Ezt nem felejtem el, amíg élek. A második emlékemben valaki megkérdezte a mestert: Hogyan lehetséges, hogy őt nem zavarja a hullaszag? Az előző rebbe felelte: egy éjjel megtanította őt úgy szagolni, ahogy látni. Vagyis miképp a nézésnek, úgy a szaglásnak tárgyát is ő választja meg. Így a lágertől pár kilométerre eső barackfák illatát az ő orrában nem nyomják el a közeli bűzök. A harmadik emlékem egy tulajdon fölismerésem. Úgy egy hét után föltűnt nekem, hogy a reggeli appelon a grujevici rebbe mindig ugyanoda áll. Azaz jobbról a tízediknek. Nyílván azért, hogyha Isten ments, tizedelésre kerülne a sor, ő legyen az első, akit elvisznek.

Ez volt a karácsonyi történetem ökumenikusra hangszerelve.

Áldott ünnepet! Nektek azt kívánom, hogy sok hiányotokra, nyerjetek kielégülést most két héten keresztül. Nektek nem kívánok semmit, ti túl sok jót kaptatok eddig is.

Áldott karácsonyt nektek!

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika