A hiánymotiváció és a fejlődésmotiváció 2.

Isten hozott Benneteket!

Vizsgaidőszak ide, vizsgaidőszak oda. Ti itt vagytok. Köszöntelek Titeket az Új évben. Boldog Újévet! Épp arra gondoltam, hogyha az én idei évi boldogságom azon múlik, hogy ezt milyen sokan kívánták nekem, akkor én nagyon boldog leszek. Úgyhogy megpróbálom komolyan venni, amit mondtatok nekem. (00: 33)

Néhány percben hadd utaljak arra, hogy hogy jutottunk el oda, ahol most tartunk. Mert ugye most kiesett 2 hét. Mert mindenféle csip-csup ügyek voltak, hogy Karácsony meg ilyesmi…És ezért a fontos dolgokra nem maradt energiánk. Szóval, hogy hogy jutottunk ide: elindultunk egy modellből. A modell így szólt: az életünket leírhatnánk úgy, hogy annak 3 szintje van. Az egyik a tapasztalat szintje. A másik a tapasztalatból fakadó értelem szintje és aztán az ezekre épülő hit vagy spiritualitás szintje. Erről beszéltünk jó hosszan. Aztán ennek kapcsán eljutottunk oda, hogy szabadon dönthetünk arról, hogy mely tapasztalatainkból adódóan mondjuk ki a saját életünk értelmét vagy értelmetlenségét és mely tapasztalatainkból kiindulva, az értelem felismerése révén beszélünk az Istenről vagy nem beszélünk erről az Istenről.

És rátaláltunk akkor Maslow-nak a csúcsélmény dolgaira és kiderült az, hogy igenis vannak nekünk csúcsélményeink, mint mindenkinek vannak, s vannak azok között néhányak, melyeket úgy hívhatunk, hogy alapélmények. És az alapélmények azok – a csúcsélmények közül – amelyekben leginkább feltárul számunkra a saját önazonosságunk, hogy kik is vagyunk valójában, aztán az, hogy ki is a másik ember és mit jelentenek az emberi kapcsolatok. Aztán az, hogy mi az élet értelme és végül, hogy ki is az Isten. Amikor el tudtuk dönteni azt, hogy a csúcsélményekben a lét – ahogy ezt Maslow mondja. Nagyon szerette az egzisztencialista filozófusokat. Ezért azt mondta, hogy a csúcsélményben a lét a maga teljességében tárul föl, legalábbis teljesebben, mint a hétköznapi tapasztalásban. Így jutottunk el egy nehéz dilemmához: mit kezdjünk azzal, ami mindnyájunkra érvényes, hogy bizonyos csúcsélményeink és rázós helyzetekben még az alaptapasztalataink is morálisan kifogásolható, sebzett helyzetben születtek. (03:03)

Ide jutottunk el, s akkor elkezdtem vakarni a fejem…, hogy na most akkor ezzel mi van. Akkor ebből kristályosodott az ki, hogy itt egy nagyon fontos megkülönböztetést tehetünk: ez pedig az, hogy a csúcsélményben átélt önazonosság, élet értelme, istenkép, a kapcsolatokra vonatkozó tapasztalataink és felismeréseink megmaradhatnak. Ezekhez ragaszkodhatunk. Ezeket nem fogjuk elveszíteni akkor, ha közben pedig a morálisan kifogásolható helyzetekből kilépünk vagy azokat felülmúljuk. Hogy ezt a kettőt így „megszüntetve megőrizve” – ahogy ezt tanultuk a nemtudom én hol… Hogy ezt megszüntetve megőrizve tarthatjuk meg. Ehhez azonban arra a fajta hősies bátorságra és erőre van szükségünk, hogy képesek legyünk a morálisan sebzett helyzeteket hagyni, még akkor is, ha azok jelenleg vagy inkább bizonyos csúcsélményekhez, spirituális tapasztalatokhoz segítettek hozzá.

Mikor sikerül ez nekünk ? Most már majdnem eljutottunk oda, amiről beszélünk, csak itt tettem egy rövid kitérőt, hogy ebből adódhat az, hogy megpróbálkozunk azzal, hogy hogyan lehetne erkölcsiség nélküli spiritualitást űzni. Ezt megpróbáljuk most világszerte. Hogyan lehetne a népegyháziságnak egy modern változatát, erkölcsiség nélküli spiritualitásnak bizonyos formáit űzni, s akkor kiderül, hogy nem megy.

Nem azért nem adja a jó Isten a spirituális tapasztalatot erkölcsiség nélkül, mert undi, mert gonosz, mert nem bír minket, hanem azért mert az erkölcsiségünk abból fakad, hogy összetartozunk egymással. Mert az erkölcsiség nem onnan fakad, hogy 2 kőtáblával valakit fejbe vertek 3,000 évvel ezelőtt, s ezt azóta sem heverte ki, s ennek a következményeit ránk terhelte. Nem ezért van. Hanem azért, mert nem bírunk egyedül élni. És ha nem bírunk egyedül élni, akkor kapcsolatban vagyunk egymással, ennek meg erkölcsi vonatkozásai vannak. Ezért az afféle spiritualitás, ami nélkülözi az erkölcsiséget – gáz. Gáz. Ideig-óráig lehet vele bohóckodni, de nem sokra vezet. Aztán pedig van ennek pandantja: a spiritualitás nélküli erkölcsiség. Ezt hívják humanizmusnak. A spiritualitás nélküli erkölcsiség ugyanúgy nem sehova se vezet. Éppen azért, amiért már 3,000 évvel ezelőtt a zsidóság sem vezetett sehova, vagyis beletorkolt a kereszténységbe. Bocsássatok meg, hogy ilyen egyszerűen fogalmazok ugyanis Pál apostolnak roppantul okos gondolata volt az, hogy az egész törvény egy valamire volt jó: nem bírjuk megtartani. Ez azóta is így van. A kereszténység egy óvatos kísérletet tett, hogy felélessze a spiritualitás nélküli erkölcsiséget. Sajna-bajna. Mea culpa.

Ezt azóta most még néhány száz évig rajtunk le fogja verni a világ. Ezért mondhatunk mi akármit, még nemzedékeken keresztül akármit is mondunk hülyébe vesznek minket. Ez többek között a saját bűneinknek a következménye, mert spiritualitás nélküli erkölcsiséget vertünk az emberekbe. Bizony… A papokkal az élen. S az embereknek tökéletesen elegük lett a spiritualitás nélküli erkölcsiségből, főleg vallásos szósszal leöntve. Ettől megundorodtunk. Utáljuk ezt a szószt, mint Amerikában a…..majonézt. Mert ott a … ketchupot szeretik…. (07:30)

Miután ez a 2 kísérlet sehova sem vezet – s én már csak ugye tudom… – ezért aztán továbbmentünk egy úton. Ez az út pedig az, hogy hogyan lehetne a spiritualitást és az erkölcsiséget egyszerre űzni, úgy, hogy közben a saját tapasztalatainkhoz hűségesek vagyunk.

Ez az izgi! Így eljutottunk oda, ahol most tartunk, hogy mi az, amiért ez valakinek sikerül, mi az amiért valaki ezekre az ugrásokra képes. És mi az, ami miatt valaki nem képes rá. És itt szó sincs moralizálásról. Mindenféle együttérzésem azoké, akik ezekre az ugrásokra nem képesek és foggal körömmel ragaszkodnak ilyen-olyan mindenféle élményekhez, tapasztalatokhoz, érzésekhez, hangulatokhoz, meg miegymáshoz. Na miért ragaszkodnak hozzá? Azért mert tele vannak hiányokkal. És ha valakinek nagyon-nagyon-nagyon hiányzik, s én azt mondom neki: ne igyál! Akkor azt ő hogy fogja venni? Úgy, hogy menjek a francba. Ő iszik, mert ő iszonyúan szomjas.

Valahol itt tartunk. (09:13)

Ismétlés

Eljutottunk oda, hogy Maslow-t hívtuk segítségül, aki arról beszélt, hogy létezünk hiánymotiváltan és létezünk növekedésmotiváltan. Amit még kifelejtettem: nagyon-nagyon kardoskodtam amellett, hogy ezekben a helyzetekben, amikor éppen azokból a szituációkból kellene kilépnünk vagy azokat a szituációkat nem meglépni – újból és újból. Azokat a bűnöket nem elkövetni újból és újból, amelyek egyébként a szükségleteinknek megfelelő helyzetek, csak éppen morálisan zűrösek. Ezek a helyzetek azok, amelyekben leginkább a spiritualitásra szükségünk van. Nekem úgy tűnik, hogy tudunk olyan mélyen lenni a hiányainkban és szükségleteinkben, s közben pedig morálisan katasztrofálisan élni, hogy néha olyan mélyre süllyedünk, hogy ebből a szituációból semmi más nem segít ki bennünket, csak a hit. Valamiféle spiritualitás. Egyszerűen más nem segít rajtunk. Nem tudom miért van így. Ezt tapasztalom. Talán a szenvedélybetegség a legjobb tünete ennek. Bizonyos szenvedélybetegségekből úgy tűnik, hogy spiritualitás, ébredés nélkül nem lehet kikerülni. Egyszerűen nem lehet. Ez egy fontos intermezzo volt, amikor arról beszéltem, hogy akkor ez azt jelenti, hogy az életünk egy nyílt rendszer. Fölfelé mindenképpen nyíltnak kell lennie, mert ha zárt, beledöglünk a saját sorsunkba.

És akkor eljutottunk oda, hogy mi lenne akkor, ha Maslow nyomás leírnánk azt, hogy milyen a hiánymotivált ember (- tehát akkor fölismerjük magunkat) és akkor elkezd egy kicsit csurogni a nyálunk, hogy mi lenne ha növekedésmotiváltak lennénk. Mert minél inkább hiánymotiváltak vagyunk, a szenvedéseink borítékolhatóak.

Le szeretném tehát írni – 8 pontot azt hiszem elmondtam. Ezeket most újra gyorsan elmondom és lesz még újabb pár. Aztán pedig mélyebbre fogunk ereszkedni.. Remélem… Hát nem tudom, hogy ez most kellett-e nektek. De így most legalább megvan. Nem? Én egy látens, kényszeres alkatú ember vagyok. Muszáj, hogy rend legyen a fejemben. A szobámban nem kell, hogy rend legyen. Kutyát se érdekel! De a fejemben legalább legyen. Nem? Mégiscsak azzal vagyok legtöbbször. (12:25)

Az 1. pont az volt: ha az alapszükségleteink megvalósulnak, ha a hiányaink kielégítést nyernek, akkor se leszünk önmagában boldogok, s az életünk nem lesz még ettől értelmes. Vagyis indirekt módon kiderül, hogy növekedésmotivált az emberi lény!

2. akkor tehát létezik növekedési, önmegvalósítási vágy illetve szükséglet. Nem csak hiányszükséglet,

3. a növekedési szükséglet és a hiány-szükséglet más-más jellegzetességekkel bír,

4. a hiány-szükségletek kielégítése az emberben a motiváltságot megszünteti.

Jó nagyot zabáltam, s akkor rá se tudok nézni a bejglire… Ettetek idén is ? .. Ugye ..? Ti melyiket szeretitek ? Nem érdekel titeket egy reprezentatív fölmérés ? Jaj de jó ! Ez tök izgi! Tegye föl a kezét, aki a mákosra szavaz! …. Jó, Köszönöm. Diós? Jó. Most jön a kulturális csapda… Gesztenyés? …. Jaj de gyors voltál ! Tiéd a nyeremény! Csak nem hoztam el. … Kaphatsz a kólámból. Már nem jó nektek a tökös-mákos… Csak a gesztenyés… Hova nem jutottunk ?! … Na jó…. Én mákos párti vagyok. Csak tudjátok mi a baj? Szoktam kapni ajándékba bejglit. Ez nagy öröm. Nagyon szépen kérlek titeket, ha adtok nekem bejglit … Két kérésem lenne: az egyik, hogy folpackba csavarjátok bele, olyanba, amin át lehet látni. (15:00)

De ez nem elég. Legyen a külső héj néha olyan vékony, hogy áttessék a belső. És ha én kívülről látom ebben a nejlon borításban, hogy diós – nagyon fogok neki örülni és tovább ajándékozom … De, amint megneszelem, hogy mákos a drága…. Hmm… kicsit híztam. Látjátok? Azért vettem ilyen csíkosat … (inget)….

Szóval. Ott álltam meg, hogy a hiánymotiváltság következménye az, hogy az ember eltelik. Mint karácsonykor a mákos bejglitől. Gesztenyéssel… S amikor eltelünk, oda az éhség. Rá se bírunk nézni.

Amikor valaki növekedésmotivált, amikor a részcélokat eléri, még motiváltabbá válik. És ez tök jó! Nem telünk el vele, hanem még, még, még. De közben nem vagyunk mohók. Akkor most elárulok nektek egy titkot. Tudjátok, hogy ki volt Abraham Maslow-nak az analitikusa? Há-há…. Tudja-e valaki? – Ez a 10 millió Ft-os kérdés… Kérhettek segítséget.

Képzeljétek el, hogy Maslow-nak történetesen Helen Corney (?) volt az analitikusa, akitől tanultuk azt, hogy mit jelent, ha valaki nem éhezi a szeretetet, hanem mohó a szeretetre. Pont ő volt a mestere! Ezt érdemes tudni. Mert e nélkül nem lehet élni.

5. ha valaki hiánymotivált, akkor képes elkerülni a betegséget

ha eszem:….tüüü

ha iszom:….tüüü

ha fölveszem a ruhát:…OK.

Aki növekedésmotivált, ő nem a betegségeket fogja elkerülni, hanem egészséges lesz. És az sokkal több.

6. Fromm nyomán is beszélt Maslow arról, hogy a hiánymotivált ember öröme – akármennyire is csúnyán hangzik – más mint a növekedésmotivált ember öröme. A hiánymotivált ember öröme egyfajta múlékony öröm, ami elillan. A bőség öröme, ami ezzel szemben a növekedésmotivált embert jellemzi, könnyeddé tud tenni minket. Jól érezzük magunkat és nem vagyunk tele. „Akinek van, annak még adnak” – ezt hoztam még ide.

7. Az elérhetőség. A hiány-szükségleteink nyomán, amire vágyunk, az elérhető. És aztán eltelünk vele. És annyi nekünk. De az egész folytatódik újból és újból és sosincs vége. A növekedés-szükséglet bizonyos szempontból elérhetetlen. De az benne a jó, hogy nem is kell elérni. Merthogy az ember az úton van, már épp az is elég örömet okoz.

8. A kielégíthetőség – a környezettől függ, akkor ha hiánymotivált vagyok. Sajnos akkor függeni fog a környezetemtől. Ha növekedésmotivált vagyok, az főleg rajtam fog múlni.

Na és akkor …. Amiről hosszabban szeretnék még beszélni: (19:00)

9. A környezethez való függő viszony jellemzi a hiánymotivált embert

Emlékeztek, itt mondtam azt, hogy a hiánymotivált ember függ a környezetétől, másokra kell figyelni, muszáj, mert tőlük kapja meg a betevő elismerést és a többit. Erről már sokat beszéltünk. Ennek az ellentéte, amikor valaki nem függ totálisan a környezetétől. Az ilyen ember az életét nem ezekben a kulcsfogalmakban éli, hogy „szerencse”, „szerencsétlenség”, „sorscsapás”, „végzet”, mit tudom én micsoda. Itt voltam bántó az összes kedves asztrológussal szemben. Pedig annyira rendesek tudnak lenni.

És akkor valahol itt hagytam abba. Maslow mond egy szép dolgot. Azt mondja. A terápia úgy, ahogy van, elfordulás a világtól és odafordulás önmagunkhoz. A terápiának pont ez a lényege, hogy a világot egyetlen egy valaki képviseli – minimális szinten: a segítő. És közben a világot hogyan reprezentálom én, amikor gyóntató pap vagyok. Nem csak Istent reprezentálom, hanem a hívő népet is. Hogy reprezentálom? Úgy, hogy elfogadom a gyónót. Ahhoz, hogy valaki megszabaduljon a szégyenétől és ebben a világban tudjon létezni, szüksége van néha olyan kapcsolatokra, amelyekben az a valaki, aki a világot is reprezentálja és a társadalmat, őt elfogadja. E nélkül bizonyos élethelyzetekből – úgy tűnik – hogy nem tudunk kimászni. De önmagában a helyzet, amikor segítséget kérek, – ugye ti tudtok segítséget kérni ?! Ez nagyon fontos. Nagyon. A gyógyulás első lépése, hogy mersz segítséget kérni. Hogy azon az alapszégyenen túl vagy, hogy milyen szégyenletes, hogy segítséget kell kérnem… hmmm… Amikor ez megtörténik, akkor egy olyan valakivel találkozhatunk – jó esetben – aki minket elfogad, de közben reprezentálja a társadalmat is, mégpedig ebben a formában. Ezért előtte meg merem mutatni és kockáztatni azt, hogy milyen érzéseim és gondolataim vannak. Hogy mi mindent tettem és mi mindent mulasztottam el, s utána vissza tudok lépni a társadalomba. Erre elemi szükségünk van. Nem tudom, hogy ti e nélkül bírjátok-e vagy nem. Különben 20 x-osan bezárjuk az ajtót magunkra és próbálunk izoláltan élni egy kitalált világban, amit otthonnak hívunk. S az egész nagyon nem szokott működni. És aztán itt van egy nagyon izgalmas mondata. Mert ez eddig csak okos volt, de itt mond egy nagyon frappánsat. Azt mondja. „A pszichoanalitikus dívány kívül áll a kultúrán”. Áhhh…. Jajj de bírom ezt a mondatot! Ez a dívány úgy, ahogy van kívül áll a kultúrán. Jajj de jó, hogy létezik egy ilyen dívány…

És akkor azt mondja, hogy az a tapasztalatom, hogy a csúcsélményre alkalmas emberek, akik sokkal többet élnek át csúcsélményt, mint mások, mindig is egyfajta kedves mosollyal és iróniával intézik el a koruk kultúrájának a hülyeségeit. És egyáltalán nem vesznek el benne.

Annyira emlékszem egy lelki gyakorlatot tartott egy idős pap atya. Atyapap. Na mindegy. És azt mondta: kedves növendékek! Én nagyon ajánlom maguknak, hogy olvassák és nézzék a TV műsort. Erre persze mindenki: hogyhogy nézzük a TV műsort?? Erre azt mondta, hogy nem tudom, hogy értik-e azt, amit mondok. Ne a TV-t nézzék. A műsort. Hogy mi lesz a TV-ben. Nem a TV-t kell nézni. A műsort. És amikor látjuk, hogy mi van a műsoron, akkor nézzük meg, amit érdemes! Ahhh…. Micsoda bölcsesség! – Ehhez papnak kell lenni! Majdnem 30 éves voltam, mikor erre rájöttem, hogy a TV műsort kell nézni nem a TV-t. Egy kompromisszumos megoldás van. Nézhetjük a TV-t is, ha nem kapcsoljuk be… De az nehéz.

Mert ha már ott ülünk és nem kapcsoljuk be, akkor nagy a kísértés. És akkor most szeretnék nektek valamit mondani. Saját élmény. Hogy milyen jó az, amikor szabadon átélhetjük azt, hogy valamiképpen kívül vagyunk azon a kultúrán, azon a világon, amitől tudunk annyira viszketni.

Elmondom nektek egy meditációmat. Nem olyan régen meditáltam és mentem lefelé. Mentem-mentem lefelé. Aztán egy csúszdán haladtam lefelé, magam se tudom, hogy hova, egy ilyen nedves, szutykos, akármicsodán haladtam lefele. Talán a szülőcsatorna? Nem tudom. De minden esetre mentem lefelé. (24:57)

És akkor puff! , egyszer csak leérkeztem egy terembe, ahonnan különböző folyosók nyíltak. És akkor arra gondoltam, hogy most ki kellene találnom, hogy melyik folyosón menjek tovább. Ehhez segítséget kértem a meditációban és kaptam egy lámpát. A lámpa segítségével megtaláltam a helyes csúszdát és tovább csúsztam. Amikor lecsúsztam ennek a csúszdának a végén, egyszer csak egy gyönyörű tóhoz érkeztem el. A tó azért volt gyönyörű, mert nem volt sós. Mint a tenger. Ami azért mégiscsak undi egy kicsit. Tehát: édes vizű tó. Viszont olyan pálmafák voltak körülötte, mint egy tengerparton szokás. Közben pedig még fenyők is voltak. Egy igazi jó meditáció! Ezért jó. Máris kívül voltam mindenféle kultúrán, mert ilyen tó nincs. Csak itt benn. Ha-ha…. Na szóval. Ahogyan ott elérkeztem ennek a tónak a partjára, kezdtek jó érzéseim lenni. Ismét segítséget kértem és kaptam egy csónakot. A csónakkal áteveztem ennek a tónak a túlsó partjára és a túlsó partján találkoztam egy nővel. … – Itt most kihagyok egy rövid részletet…

Na most erőt gyűjtök. Várjatok. 2 hete készülök erre a vallomásra…

Mikor megláttam ezt a nőt, igen megörültem. Mint a mesében a legkisebb királyfi. Nem Mint a legkisebb szegény legény. Mindegy.

Nagyon jóízűt csókolóztam ezzel a nővel… Meditáció közben… Bocsi…

Miközben csókolóztam ezzel a nővel, azt kérdeztem magamtól, le fogok-e feküdni vele vagy sem. Nagyon izgatott. De miután a meditáció meditáció, hagytam hogy az történjen, aminek történnie kell. Itt megint hagyjunk egy részletet ki….

És képzeljétek el, elég volt nekem csókolózni. Hahh… Szörnyű… De mindegy.

Miután jól kicsókolóztam magam, egyszer csak rájöttem, hogy nem ezért vagyok itt. Hű de izgi volt! Rájöttem, hogy valamire még itt vágyom. Hogy nem ez volt az, de azért ez is kellett. És akkor egyszer csak ahogy elindultam a parton találkoztam egy tündérrel. Na mit szóltok? Van egy tündérem – itt benn, és megkérdeztem tőle, hogy most egyszerűen csak ide jöttél, hogy nekem örömet szerezz vagy nekem adsz is valamit? Hm…hm… Látjátok milyen az ember?! És akkor a tündér elmosolyodott és a nyitott tenyerében adott nekem egy követ. Egy zöld drágakövet. A zöld drágakőnek hihetetlenül megörülte. Ezzel a zöld drágakővel elindultam visszafelé.

A visszafelé való élményeimet már nem ecsetelem részletesen, csak azt a drámai szituációt, amikor egyszer csak kiértem a napvilágra. Persze csukva volt még a szemem. Mert hát meditáltam, ahogy arról eddig beszéltem. És akkor a következő nehézség elé kerültem: ha kinyitom a szemem elvesztem a követ. De én azért a kőért mentem. Mit kell ilyenkor csinálni? S hogy mit kell ilyenkor csinálni, elolvasok nektek egy mesét. A mese így szól: (29:14)

Hogyan lett rebbe haszid?

Rebbe egy életvidám idősebb rokona mindig röpülni vágyott. Egy csípős kora tavaszi reggelen aztán a nagyrét kellős közepén sor került házilag összeeszkábált masinájának nyilvános kipróbálására. A nyaktörő kísérlet, no meg a tavasz, mely boldogan lélegzett át mindent és mindenkit, emberek százait csalta ki a mezőre. A gép szebb volt, mint áramvonalas. A Burmából hozott bambusz merevítő lécek viszont oly furmányosan illeszkedtek egymáshoz, hogyha kellett teleszkópikusan megnagyobbítható volt általuk a kettős szárnyfelület. A kormányozhatóságot leszámítva, meg kell hagyni takaros kis konstrukció volt, e Gábrielről elnevezett pedálos légi alkalmatosság. A pilóta hason fekve foglalt benne helyet. Mielőtt azonban füles bőrsapkáját állán összepatentolta rebbe bácsikája bemászott volna e csodaszerkentyűbe oda intette magához az akkor 6 éves mestert. Na és mond mit hozzak neked onnan fentről? Rebbe rögtön válaszolt, mintha valósággal már várta volna e kérdést. Hozzál nekem egy üvegfelhőt! És lőn. Több-kevésbé sikeres földet érés után a madárcsontú gép hosszú éveken át épített számítógépes prototípusa ripityára tört ugyan, ám a bátorságos rokonnak kutya baja sem lett és rebbe (31:00) valóban kapott egy nagy üvegfelhőt, ám az, hiába nyitotta ki a csatját, ütötték bőszen a fenekét, csak nem akart kijönni a butéliából. A bácsika végül összetörte az üveget. A kenyérnyi hófehér párapamacs épp oly lassú méltósággal úszott, akár nagyobb társai ott fönn a napfényes égen. Egy darabig csodálattal sétáltak mellette a gyerekek, de amikor a felhőcske az első ház agyafalához ért, ahelyett, hogy tanácstalanul megtorpant volna, föltartóztathatatlanul átvonult a falon. S minthogy Grujavic igen kicsi falu volt, a magabiztos felhő rövid fertály óra alatt már éppen elhagyni készült a községet, amikor a rebbe hirtelen elébe ugrott és a mellkasában eltűnve soha többé nem jött onnan elő. Hát így lett akkor a rebbe haszid. A mester később megjegyezte: a repülőgép egyébként maga is egy eltérítés eredménye. Mikor a szellem már nem tud röpülni, akkor kezd el röpülni akarni a test. (32:23)

Áhhh… Egy üveg felhő, amit úgy lehet megőrizni, hogy az ember beteszi a mellkasába. S amikor én a meditáció végére értem, eszembe jutott ez a mese. És rájöttem, hogy a tündértől kapott smaragdomat behelyezhetem a szívembe. Mint ahogy a rebbe tette az üvegfelhővel. Ezért aztán a meditációban behelyeztem a smaragdot a szívembe, majd pedig kinyitottam a szemem. Ettől kezdve ez a smaragd az én szívemben van, amit egy tündértől kaptam. Na már most ez az egész történet azzal az előzménnyel bír, hogy egyszer, amikor pszichoanalízisre jártam, akkor az egyik álmomban, egy szigeten már kaptam egy ilyen zöld smaragdot. Ez a zöld smaragd az én életemnek egy nagyon fontos szimbóluma. Ez a zöld smaragd elvisz engem a mitológiának egy olyan birodalmába, aminek nem sok köze van a kereszténységhez. És ezt az egészet, amiben van meditáció, van tündér, van mese, van pszeudo-haszid történet, van pszichoanalízis, van álom és van kereszténységtől független mítosz. Ezt azért akartam nektek elmondani, mert a saját lelkünk olyan autonóm és szabad, hogy kár volna vele nem kapcsolatba kerülni. És lehetsz te római katolikus pap … Tudjátok miért jutott ez az egész az eszembe? Mert amikor följöttem a meditációból, akkor az első gondolatom a tündérrel kapcsolatban az volt, hogy dühös voltam rá. S tudjátok miért? Mert miközben örültem annak, hogy kaptam tőle egy smaragdot, amit behelyeztem a szívembe, mint a mesében a grujevici rabbi, aközben dühös voltam rá, hogy miért nem egy angyal? Az sokkal katolikusabb lenne. S kicsit dühösködtem. Legalább egy katolikus angyal lett volna. Vagy egy pszeudo-protestáns angyal vagy mit tudom én. De képzeljétek el, hogy nem angyal volt, hanem tündér és ez már most így lesz, ameddig csak élek. Nem tudom, hogy át tudtam-e nektek valamit adni, hogy mit jelent az, amikor az ember átéli annak az örömét, hogy független attól a kultúrától és környezettől és világtól és mindentől, aminek ezer módon foglya, rabja, lekötelezettje, mit tudom én micsodája. Én nem a külvilágot szidom most és nem tudom én milyeneket mondok, csakhogy ebben a történetben nekem, mint római katolikus papnak van 7 olyan elem, amit a kereszténység nem tudom, hogy fog-e valaha is rendesen integrálni magába vagy nem. S tudjátok mit? Kit érdekel?! Ha – és ugye a bevezetőben erről nem ejtettem szót – már nem tudunk, mert nincs esélyünk megfelelni a társadalomnak, azért mert a csúcsélményeink adott esetben morálisan sebzett helyzetből fakadtak, mert már nem tudunk olyan önfeledten mások szeretetéből élni, mert muszály nekünk valami egyéni életutat járni, akkor egyszer csak rájövünk arra, hogy itt bent olyan szabadság lakik, hogy az valami lenyűgöző. És itt vannak bent drágakövek, tavak, egy-két angyal, de inkább tündérek… Mítoszok és egyebek. És hogy ez jó nekünk… Na jó. Ezt most már nem ragozom tovább.

Ha valaki növekedésmotivált lesz, akkor már nem akar sem alkalmazkodni, sem megküzdeni minden áron. Akkor mehetünk tovább: (37:00)

10. Kapcsolatok

Ha hiánymotivált vagyok, a kapcsolataim tele lesznek érdekekkel. Rengeteg érdek fog hozzájuk fűzni, erős kötődések, nagy szenvedések, égető vágyak, függő helyzetek… Ez jó, nem ? Trillák-lillák, ilyesmik. Nagyon jó. Eszembe jutott a buddhizmus bölcsessége: azt mondják a jó buddhisták 3 méreg mérgezi az embert. A 3 méregnek ez a neve: gyűlölet, sóvárgó vágy és téveszme. (37:50) Hát én nem tudom… Egy-két buddhával több is lehetne a világban. Gyűlölet, sóvárgó vágy – amiből féltékenység fakad pl. és tudatlanság. A kapcsolataink, ha tele vagyunk hiányokkal, tele lesznek gyűlölettel, sóvárgással, hiába való égető vágyakozásokkal és rengeteg tudatlansággal. Erős kötödések, nagy szenvedések égető vágyak, függő helyzetek. Trillák-lillák, boldogtalanságok. Hogyan fogjuk látni a másikat? Hasznosság alapján. Szelektálás szerint, igényeink szerint. Érdektelenség a személy iránt. Közönyösség a részletek felé. Használjuk, mint eszközt. Érdekek fognak hozzá fűzni. És a másik mindenképpen felcserélhető lesz. Mint a tini lányoknak a szerelme. Tök mindegy, hogy ki, csak lehessen valaki után sóvárogni. Ha növekedésmotivált vagyok, akkor egyfajta motiválatlanság fog vezetni. Nem lesz tele érdekkel a hozzátok való kapcsolatom. Nem leszek érdekelt egy csomó mindenben. De ez jó neked, mert lehetsz olyan, amilyen vagy. A legjobban kik tudják elrejteni a saját érdekeltségeiket, viszonyulásukat és mindenüket a másik ember felé? Naná, hogy a segítő foglalkozású emberek. Pszichoanalitikusok, terapeuták, papok és egyebek. Mi vagyunk a legnagyobb imposztorok ebben a kérdésben. Mi olyan finoman, ügyesen használunk benneteket, hogy észreveszitek. Már régen. (40:00)

11. A hiánymotivált ember én-központú lesz

Az én-központúság azonban nagyon sajátos módon az énnek a gyöngeségét is jelenti. Azért önközpontú, mert állandóan magára kell figyelnie ahhoz, hogy életben maradjon, hogy megfeleljen a környezetének és bezsebelje a morzsákat, a szeretet morzsákat, ezért magára kell koncentrálnia, ami egyáltalán nem az én-erőt jelenti, hanem inkább a gyöngeségét. A növekedésmotivált ember képes meghaladni a saját énjét. Mert nem kell állandóan a körül keringenie. Mert nem kell önmagát állandóan kontrollálnia. Mert nem kell állandóan valamilyennek lennie. Mert lehet, merhet olyan lenni, amilyen. Mert ha nem szeretik, attól ő még szeretetre méltónak tudhatja magát. Olvasok egy történetet:

„A térkép” (41:10)

Ez nagyon jó lesz! Az egyik legjobb. Úgy jelölöm, hogy a legjobb történeteket 2 karikával szoktam jelölni, a jó történeteket 1 karikával és a kevésbé jó történeteket úgy jelölöm, hogy nem jelölöm őket.

„A rebbe mesélte. Egyszer apám elvitt kirándulni. 5 éves ha lehettem. Szólt, hogy készítsem össze a hátizsákom, de ne legyen túl nehéz, mert hosszú és meredek lesz az út. Ügyesen, takarékosan pakoltam. Minek vigyem az egész térképet – gondoltam – hiszen az is csak nehezék. Ollót ragadtam, s kivágtam az útvonalat, amerre a túrát terveztük. Másnap úgy a túra felénél kéri apám a térképet. Mire én az imakönyvemből előveszem az ujjnyi kanyargó papírcérnát. Tessék itt az út. De akkor már én is sejtettem, hogy ez így nem lesz jó. A térképnek nem csak a megteendő útvonalat kell ábrázolnia, hanem az eltévedés összes lehetőségét is, hiszen azok viszonypontként szolgálnak a helyes iránytartáshoz.”

Ne ijedjünk meg tehát, ha nem értjük az írást egészen. A Szentírás nem súlyfölösleg a Szentírás térkép. Nem kell benne mindenhol járnunk, ám ahhoz, hogy az utat el ne vétsük, mindig az egészet kell magunkkal vinnünk.

Amikor valaki én-központú életet él, az pont olyan, mint ez a gyerek. Aki kivágja azt a kis papírcsíkot és azt gondolja ez neki elég lesz. De közben kellenek a többiek is. (43:10)

12. A problémamegoldás

A hiánymotivált embert (tudom ez egy kicsit uncsi), most jól lenyomjuk. A növekedésmotivált: de tuti vagy. Ez elég uncsi, de hát mindegy. A hiánymotivált ember vágyva-vágyik arra, hogy más oldja meg az ő problémáit. Ez mindig így van. Valaki segítsen. Valaki adjon egy jó tanácsot. Valaki mondja meg mit kell csinálni. Jöjjön valaki és mentsen meg. A hiánymotivált ember az, aki azon fantáziál, hogy egyszer csak történik valami. A hiánymotivált ember az a valaki, aki azon álmodozik, hogy egyszer csak jön valaki. Ez a hiánymotivált emberre jellemző. A növekedésmotivált pedig az a valaki, aki bír egyedül lenni, hajlandó egy kicsit kiszakadni ebből a világból – vagy dívány vagy nem dívány – és nekilát a saját dolgainak. (44:20)

Most tudom egy kicsit sok az olvasás, de muszáj. 2 karikás. Nektek csak 2 karikás történeteket olvasok. Vannak olyanok, akikkel ki akarok szúrni, direkt csak 1 karikás

történeteket mondok nekik.

„Egy tanítvány rövid Tóra magyarázatot adott elő a Grujevici asztalánál. Másnap döbbenten vette észre, hogy fejtegetése több ponton is megalapozatlan volt. ’Rebbe, miért nem igazítottál ki?’ – kérdezte hálásan a Mestert. Miért? Mert van valaki, aki átmenetileg még az igazságnál is fontosabb lehet. Nézd, te nem vagy filozófus, sem hadvezér, hogy mindig csak az igazság érdekeljen. Avagy emlékszel-e mit imádkozott Bar Kochba a betári ütközet előtt Hadrianus sokszoros túlerejével szemben? Azt mondta: mindössze arra kérlek Uram, ne legyél ellenünk. Nem kérem, hogy a mi oldalunkon állj, de ne légy az ellenség oldalán se. Most az egyszer ne avatkozz bele a harcba. Győzzön az erősebb és derüljön ki a meztelen igazság. Igen. Ez a hadvezérek és a filozófusok álma. (46:00) Derüljön ki végre a meztelen igazság. Isten itt csupán csak zavaró tényező, mely minduntalan fölborítja a stratégiát. Te viszont haszid vagy. Nem tábornok, nem hermeneuta. S bár szavaid tegnap néhol tán valóban hibádzottak, azért a hangodon Ő szólt. Ő, aki fontosabb még az igazságnál is. És mivel, hogy Ő volt, akit hallottam, ez egyben szilárd biztosítékát jelentette annak, hogy a lehető leghamarabb magad is rájössz tévedéseidre. (46:47)

13. A hiánymotivált ember az életében állandóan csak részeket cserél ki

Lecseréli a kocsit több lufisra. Lecseréli a lakást több WC-sre. Lecseréli a feleségét vörösebb hajúra. Mit tudom én. Mindig csak részletek. Vásárol. Új cucc. Karácsony. Melyikőtök szokott úgy vásárolni? Tudjátok most ezt olvastam, hogy a világon a második helyen a vezetett 4 kerekű járgányok között a vásárló kocsi van. Komolyan. Az autó vezet, de a második a kocsi, amit tologattok az Auchanban. Nálunk képzeljétek nem Auchan van Óbudán. Auchi. (48:00) Értitek. Az életünk részévé vált az Auchi…

Szoktatok-e Karácsonykor úgy vásárolni? Nem. Gratulálok. Tolod a kocsit. Apám, anyám, feleségem, tesóim, gyerekem, stb. – megy a lista. A férfiaknak semmi sem megy, de azért tolják a kocsit. A nők meg föl szokták írni. Tehát: tolod a kocsit és akkor egyszer csak azt mondod. Megnézem mégiscsak ezeket a műszaki dolgokat. Egy kicsit körbenézek arrafelé is. Így az autós cuccoknál egy kicsit. Igen, a gyerekemnek pelenkát kell venni, a feleségemnek egy gyűrűt, de azért nézzük csak ezt meg… Nahát! Ilyen olcsó a téli gumi? A nemjóját! És putty! 4 téli gumi ott landol a kis kocsikádban és sajnos a gyereknek a pelenkája nem fér bele már, mert a 4 téli gumi elég nagy térfogatú. Nem, nem tudod. Először kitolod a 4 téli gumit. S akkor viszont az jut az eszedbe, hogy most még elég késő van ahhoz, hogy most még el tudsz menni a gumishoz és gyorsan föl tudod szereltetni a téli gumit és tulajdonképpen holnap is ráér a pelenka, meg az össze többi. Főleg az összes családtag. A téli gumi halaszthatatlan. Ez az, amikor valaki mindig csak részeket cserél ki. Karácsonyi nagytakarítás – ennek egy sajátos története. Ki dühöngött a karácsonyfa állítás közben az idei Karácsonykor? Igen. Bizonyára nagyon sokan. (50:00)

Na hát most szívem szerint elmesélnék nektek egy karácsonyfa-állítási történetet, de most megkíméllek titeket ettől.

Ha valaki növekedésmotivált, akkor néha kicseréli az egészet. Az meg ő maga. Néha. Tudjátok szeretek papok között lenni. Mindig szídnak engem. Igaz, én sem szoktam adós maradni. Valami miatt biztos provokálom őket. Puszta jelenlétem is elég szokott lenni. Hát így beszélgettem pap barátaimmal. Karácsony előtt összejöttünk s erre azt mondja nekem az egyik: Feri, mikor veszed már tudomásul, hogy az, amit te itt keddenként csinálsz, az egy hülyeség! Ide figyelj Feri, a kereszténység nem arról szól, amiről te itt csacsogsz, meg ostoba dolgokat mondasz. Mert te itt arra vállalkozol, hogy lépésről lépésre közelítsd meg a kereszténységét. De így sose lehet odaérni. Vedd már észre, hogy kitolsz ezekkel a rendes emberekkel. Abban az illúzióban ringatod őket, hogy majd lépésről lépésre, ha majd még 87 évet járnak kedden este, esetleg az Istennek a kisujját meglátják majd valahogy. Távcsővel. Feri, te egy gazember vagy! Igazából ezekkel az emberekkel te kitolsz! Mikor vagy már hajlandó eléjük állni és megmondani azt, hogy ugrani kell. Hogy ugrás nélkül nem megy. Ne álltasd ezeket a szegény, rendes embereket. – mondta az én kedves pap barátom. (52:00)

Szóval pap barátomtól megkaptam a kritikát. „Szabad nép” félóra volt. S akkor a következőt találtam nekik mondani (jaj! annyira jót mondtam nekik!): veletek meg tudjátok mi a baj? Jól megaszontam nekik. Azóta nem hívtak. Tudjátok én azt a taktikát űzöm, hogy az illetőkkel elmegyek a szakadékig és akkor mondom, hogy ugorj! Ti pedig a szakadék előtt mondjátok, hogy ugorj! , s ez azt jelenti, hogy pont beleesnek a szakadékba. Ez a különbség köztem meg köztetek. S amikor ti össze-vissza habókra azt mondjátok, hogy ugorj!, s a nyomorult beleugrott a szakadékba, akkor fölveszitek a reverendát, utána másztok és megmentitek őket. Nem szégyellitek magatokat? Ez volt az a pont, ahol a püspök Atya bejött, mert Vácott voltunk a Püspökségen. Tényleg. Mert a püspök Atya volt az egyik tanárunk, aki akkor még nem volt püspök Atya, de már most püspök Atya és nagyon rendes püspök Atya és annyira rendes püspök Atya, hogy főzetett nekünk rántott csirkét húslevessel és aztán hortobágyi húsos palacsintát desszertnek, amit én azért szeretek, mert 20 éve nem ettem húst. S amikor a püspök Atya ezt a szív jóságát meghallottam, mert elmondta, hogy gyerekek 1-re lesz ebéd és akkor együtt lemegyünk és húsos palacsinta előtt van a rántott csirke és előtte a finom húsleves, akkor rámosolyogtam a kedves püspök Atyára és azt kérdeztem, hogy püspök Atya valami kímélő menü nincs? S tudjátok, hogy milyen püspökök is vannak? Csak mondom, hogy egy kicsit az egyházképetek alakuljon, drágáim. Erre a püspök Atya felállt, kiment a szobából, ahol mi egymást szidtuk, lement a Rozi nénihez és rendelt a Ferikének kímélőt. Bocsika. És én külön kaptam kímélőt. Ez úgy nézett ki, hogy a húsos palacsintából kiszedték a húst, a csirkét nem tették rá a tányérra és a húslevesből kivették a húst. Ilyen püspökök is vannak. Mit szóltok! Ez a püspök, Atya, mert ez Atya, nem úr. Ez püspök Atya, mikor elhelyezték az állomáshelyéről s kérdezték akkor, hogy na, mi volt a reakció? Akkor a paptársa csak a következő mondatot mondta. Megsiratták a koldusok. Hm… Mit szóltok? Olyan Püspök, hogy amikor tudta, hogy az egyik papja, aki faluról-falura jár és leesik a 30 centi hó, nem tud elmenni az egyik faluból a másikba, akkor beült a kis kocsijába, püspöksüveget levette, mert nem tudott volna különben vezetni, mert olyan autó még nincs, hogy Püspök meg süveg egyszerre. És akkor megáll az útnak a kereszteződésében, s nézi az óráját, s akkor látja, hogy az ő paptársa nem haladt még el a megfelelő úton, mert túl nagy a hó, akkor ő elment oda és misézett helyette. Na mit szóltok? Mielőtt utálnánk az egyházat. Vannak ilyen püspökök. És ez a püspök még él. És ez a legjobb benne. Mert különben annyira szeretünk ilyen szép történeteket mondani elhunyt szentekről. Nem? Ebben nagyon jók vagyunk. (57:43)

14. Észlelés

Most ebben vagyunk éppen. A hiánymotivált ember észlelése részleges. Ez azt jelenti, hogy szükségletközpontú.

Azt, hogy mi hiánymotiváltan, részlegesen észlelünk nem nagyon szoktunk rájönni. De ha minket ilyennek látnak, arra rögtön rájövünk. Ez az, amikor kifakadsz és azt mondod, elegem van abból, hogy a legjobb barátom is csak akkor hív fel telefonon, hogyha szüksége van rám. Ezeket rögtön föl szoktuk ismerni, hogy jé-jé, hogy is van ez. Hogy a másik hiányszükséglet-motiváltan keres bennünket, akkor jutunk eszébe. A növekedésmotivált embernek pedig akkor is eszébe jutunk, ha nincs ránk szüksége. (59:00)

Ide írtam még pár dolgot. A nőknek az a klasszikus mondata: „minden férfi csak azt akarja!” Ez annak a tapasztalatnak egy kultúrális megfogalmazása, hogy sok férfi hiánymotivált.

Ismeritek-e azt a viccet, hogy mi a hasonlóság az asszony és a taifun között? Ez nagyon fontos vicc. Az asszony és a taifun között az a hasonlóság, hogy amikor először igazán közel jön hozzád, akkor meleg és nedves. Amikor távozik, viszi a lakást meg az autót.

Tudjátok, hogy hogy hallottam ezt a viccet? (60:52) Gyerektábor. Katolika anyaszentegyházunk óvó-védő tekintete és anyai szárnyai alatt piciny gyermekek nyári tábora. S miközben én ebben az óvó-védő kft-nek egyik fontos óvó-védő oszlopaként védem szárnyaim alatt a picinyeket, aközben nincs aki Budapesten misézzen. Ezért a sátor rejtekében telefonálok. Hívom a pap barátaimat. Ide figyelj, ha te most nem misézel helyettem, nekem 200 km-t kell autóznom. Te ezt a lelkedre tudod venni? – tehát ilyen kedvesen. Ezért van olyan sok pap barátom. Szóval fölhívtam az egyik nagyon jó pap barátomat, akivel egyszer együtt vettünk részt egy lelki gyakorlaton, aminek az lett a vége, hogy egy nap úgy padlót fogtunk és annyi feszültséggel lettünk tele, hogy elmentünk bowlingozni. (62:25) Ez segített nekünk, hogy a lelki gyakorlat további napjait valahogy kibírjuk. Tudjátok az érsekségen le kell jelenteni, hogy 3 évente részt vettem lelki gyakorlaton. Nagyon fontos. A bowlingozást nem jelentettem le.

Szóval ezt a pap barátomat hívom, s mondom neki, hogy mi lenne ha te miséznél odaát, én meg hömpölyögtetném a picinyeket. S erre azt mondja: Feri, ez nem lehetséges. Viszont mesélek neked egy viccet. És így elmesélte azt a kedves viccet. Az ember a papokra mindig számíthat. Mindig azt adják, amire az embernek szüksége van. (63:28)

15. Szeretet

A hiánymotivált ember szeretetét így írhatjuk le: követelődző, mohó, neki „jár”. Szeretlek ha szeretsz. A növekedésmotivált ember szeretete: szeretlek, mert szeretetre méltó vagy. (64:02)

Rövid összefoglalás, végén egy utolsó történettel

Ez azt jelenti, hogy a hiánymotivált ember sok sebből vérzik. Tele van szükségletekkel, amelyeket állandóan igyekeznie kell folyton-folyvást kielégítenie. Tele van hiányokkal, tele van sebekkel és tele van sérelmekkel. Ezt a 4 szót találtam, ami a legjobban jellemzi őt. Állandó szükségleteknek a szorítása: hiányok, sebek és sérelmek. Ez azt jelenti, hogy egy ilyen ember – többé-kevésbe tehát mi – állandóan olyan helyzetbe kerül, hogy ezekkel a hiányainkkal, sebeinkkel, sértettségeinkkel, fájdalmainkkal, sebzettségeinkkel valamit kellene csinálni különben jaj nekünk meg a környezetünknek is. És ahhoz, hogy valahogy meggyógyuljunk ebből, ahhoz szokott adott pillanatokban, helyzetekben, szituációkban nélkülözhetetlennek mutatkozni a spiritualitás. A hit.

Úgy tűnik, hogy az apró lépések politikája itt se jön be. Tehát töltögethetjük-töltögethetjük akár meddig, sose telik meg. Ha azonban az életünk fölfelé nyílt rendszer, akkor egyszer csak velünk és bennünk történhet egy olyan változás és fejlődés, ami nem szünteti meg egy csapásra sebeinket, sérelmeinket, hiányainkat, sebzettségeinket és a többit. Csak tudunk velük élni. Egyszerűen nem leszünk már kiszolgáltatottak lenni nekik, s valahogy kezdünk gyógyulni. És itt a kedvenc történetemet hadd olvassam el. Ebben minden benne lesz. (66:31)

A delfin

Az újvilágba menet a hajóról egy matróz egy almacsutkát hajított a vízbe. A tatot kísérő csapatból az egyik delfin azonnal elkezdett bohóckodni a csutkával. Palackorrával újra és újra a magasba dobta. Milyen játékosak! – jegyezte meg valaki. Dehogy! – szólt a mester – egyszerűen csak meg akarják menteni a csutkát. Egy delfin számára ugyanis, ami elmerül, az bajba jutott. Beteg és a halálán van. Az utas erre közelebb húzódott a mesterhez mire ő így folytatta: jó okuk van ezt gondolni. A delfinnek tudniillik már fél perces korában oda kell hagynia az anyatejet, hogy feljöhessen a levegőért. A delfin 2 világban él. Az egyikből eszik, a másikból lélegzik. Éppen úgy, mint egy haszid – mosolygott a mester.

Ebben minden benne van.

Tudjátok Karácsonykor bűnbánatot tartottam és rájöttem, hogy túl sokat bántottalak titeket ebben az évben. Keveset dicsértelek. Nem szerettelek benneteket eléggé. Erre jöttem rá. Fájt ez nekem. Azt ígértem nektek, hogy szeretnék egy kicsit mélyebbre menni és most nézzük meg, mert azt mondtuk, hogy a hiányszükségletekből át kellene vergődnünk valahogy a növekedésmotiváltsághoz. Mert ennek így nem sok értelme van. Legföljebb annyi, hogy valamire ránéztünk. És most azért mennék egy picit mélyebbre, hogy megnézzük azt, hogy valójában mi is az, amit tenni lehet. Ha már ezt a fölismerést valaki elfogadta. Ezért egy kicsit mélyebbre mennénk és picit a család, a házastársi kapcsolat, stb., egy picit belemennénk ebbe a világba talán egy vagy két alkalom erejéig. Talán ez érdekes lesz. (69:45)

A hiánymotivált szükségletű ember – mint mi itt nagyon sokan – általában azért elég jól megálljuk a helyünket az életben. Azt lehet mondani, hogy valamennyire azért kemények lettünk. Tudunk teljesíteni. Vannak sikereink. Vannak eredményeink. Helyt állunk a munkahelyünkön. Nem azt jelenti, hogy a hiánymotivált ember ne lenne életképes. Életképes, csak húzza a belét. Mint ahogy Örkény írja. Ismeritek! „Mi az a kötél ott? – Nem kötél az. A beleim.” Tehát a hiánymotivált embert nem onnan ismerjük föl, hogy állandóan nyüglődik. Szó sincs róla. Általában erősnek mutatkozik. Még sikerei is vannak. A leghiánymotiváltabb emberek hajtanak a legjobban a sikerre. Azok, akik mindenüket odaadnák, hogy nagy népszerűségnek örvendjenek, ők majdnem mindig hiánymotiváltak. (71:00)

Ha nem volnának hiánymotiváltak, akkor miért lenne szükségük akárhány emberre ahhoz, hogy ők életben tudjanak lenni. A hiánymotivált ember tehát, mert függ a környezetétől, általában elég jól alkalmazkodik. Ezért persze nagyon drága árat fizet. És amikor véletlenül egy kicsit sikertelen, amikor a főnöke lenyomja, amikor valami nem sikerül, amikor egy kis kudarca van vagy akármi ilyesmi, akkor egyszerre csak rászakad az üresség. A hiánymotivált ember az, aki tulajdonképpen egy folyamatos menekülésben van a depresszió elől. Az élete értelmetlenségei elől. A hiányérzetei elől. Az önazonosság hiánya elől. – Ez azért valamennyire ismerős nektek? A háttérben leselkedik ránk a félelem, a szorongás, rengeteg bűntudat. Rengeteg.

Meghívtak karácsonyozni valahova. Mindig szólt valami. El tudjátok ezt képzelni? Vannak olyan emberek, akik úgy karácsonyoznak, hogy akkor is szól mindig valami. Ők a hiánymotivált barátaink. Egy kicsit se legyen csönd. Karácsonykor meg pláne nem. Vasárnap meg pláne-pláne nem. És ha a Karácsony vasárnapra esik…

Tehát a hiánymotivált emberek tűnnek a legstrammabbnak. Mindig adnak magukra. Szép ruhában járnak. A hajuk mindig szépen mutat. A haj fontos. Minél kevésbé van, annál fontosabb. (Ezt Bruce Willistől tanultam.) De lejárt az idő. Legközelebb akkor búvárharang… és nagyon megyünk lefelé… Tudjátok már nagyon-nagyon készülök egy témára: megbocsátás. Úgy tervezem, hogy nagyon liturgikusan a nagyböjtben kezdjek a megbocsátásról beszélni. Már évek óta szeretnék erről beszélni, de most már aztán kikerülhetetlen.