A hiánymotivált életút 2.

Isten hozott benneteket! Szervusztok. Nagyon megtisztelő, hogy mínusz 5 fokban is nekivágtatok, hogy eljöjjetek! Ez nagyon megtisztelő.

Emlékeztek talán - nem akarok nagyon messzire nyúlni, épp csak a múlt alkalmat idehozni -, hogy Maslownak a gondolatából indultunk ki - amit a lélektan, mint tudomány eléggé elfogad és nagyon tud használni -, hogy kétfajta klasszikus motiváltsággal élhetünk. Az egyik, hogy hiánymotiváltak vagyunk, a másik, hogy növekedésmotiváltak. Ez volt a kiindulópont, és aztán a múlt alkalommal a hiánymotivált ember életútját kezdtem el mondani - ahogyan Böszörményi Nagy Iván megtanított minket tavaly, vagy tavalyelőtt, már nem is tudom -, hogy ahhoz hogy a saját életünket megértsük, három generáció együttes vizsgálatára van szükség. Minimum három generáció - különben nem értjük meg, hogy mi a csuda van az életünkkel. Egy kedves ismerősöm, most öt generációt vizsgált. Ő egy egyetemi tanár, 60 éves elmúlt, olyan szemináriumot tart - szerintem zseniális ötlet, elmondom nektek -, hogy jól emlékszik a szülei életútjára és a nagyszülei életútjára. Neki pedig vannak gyerekei és unokái. Ő öt generációt lát nagyon jól. Milyen jó dolog, ha valaki hatvan éves! Azt kutatta, hogy az öt generáció alatt milyen döbbenetesen megváltozott az a kultúra, amiben ez az öt generáció élt, és ennek milyen hatásai vannak. Most egy kicsit várom, hogy hatvan éves legyek. Az izgalmas lesz - már ha megérem!

A hiányéletút. A hiánymotivált ember mindig ad a külső megjelenésére. Általában farmernadrágot, szürke pólót hord fekete cipővel. Rendszeresen mossa a haját satöbbi. A hiánymotivált emberről nem derül ám rögtön ki, hogy ő bizony az, de azért mindnyájan tudjuk, hogy érintettek vagyunk. Abból indultunk ki, hogy a hiánymotivált ember lehet nagyon empatikus, együttérző, megértő. A hiánymotivált ember szívesen választhat olyan szakmát, amiben másokon segít. De önmagával szemben nem együttérző. A Dalai Láma ezt nagyon nehezményezi. Általam küldi a szeretetteljes, együttérző pillantását nektek, és kér benneteket arra, hogy ne csak másokkal legyetek együttérzők, hanem magatokkal is.

Aztán beszéltünk arról is, hogy is alakul ez a történet? Úgy, hogy minden gyereknek szüksége van arra, hogy őt elfogadják és elismerjék. Az érzéseit, az ösztöneit, az indulatait a vágyait elfogadják és elismerjék. Azoknak a kifejeződéseit is elfogadják és elismerjék. Ehhez mire van szükség? Egy olyan szülőre, aki ezt képes elfogadni és elismerni. Ki lesz az a szülő, aki a gyerekeinek, a gyerekének ezeket a dolgait képes elfogadni, elismerni? Aki nem hiánymotivált. Van ilyen szülő? Nincs, nincs. Ezért sikerült többé-kevésbé hiánymotiváltan felnőnünk. Mi történik akkor, ha a szüleink nagyon hiánymotiváltak? Depressziósok gyakran, neurotikusok gyakran, munkamániások, perverzek és egyebek. Mi ösztönösen ráállunk a szüleinkre képletesen. Ami alatt azt értem, hogy egy gyereknek az életben maradása a szüleivel való kapcsolatán múlik. Ha a szülő a gyerekében azt a valakit látja, aki éppen az ő hiányait képes betölteni - már pedig azt látja -, minél hiánymotiváltabb egy szülő, annál inkább megörül a gyerekének: Valaki majd csüngeni fog rajtam; valaki egész nap rám lesz szorulva; valakinek, ha azt mondom, ezt csináld, akkor ezt csinálja; - gondolja a szülő. De minden esetre úgy tűnik, hogy a gyerek mindig kéznél van, hogy a szeretetigényemet, a szeretetmohóságomat betöltse. Ha én egy hiánymotivált szülővel vagyok, aki a saját hiányai révén már nem képes rám figyelni, az én szükségleteimet elismerni, arra válaszolni, akkor én kénytelen leszek nagyon ráhangolódni az anyukámra, az apukámra, a nevelő otthoni igazgató bácsira. Kénytelen leszek, mert az életben maradásom a vele való kapcsolaton múlik. Ezért egy nagyon nagy rutint fogok arra szerezni, hogy tudattalanul ráhangolódjak azokra a szülőkre, nagyszülőkre, akik nem tudnak rám hangolódni. Akkor kénytelen vagyok én. Minél kisebb korban vagyok, kénytelen vagyok én ráhangolódni a saját szüleimre - mert ők a hiányaikat velem töltik ki -, annál inkább el kell rejtenem a saját szükségleteimet, saját magamat. Ez mit jelent? Azt, hogy éppen csak most bontakoznék én ki. Még éppen csak most alakul ki az, hogy ki ez a Pál Feri? Ez még csak most alakul ki. De én abban az életkorban, folyamatosan magzati kórtól - amikor még ki sem alakultam, csak most alakulok -, máris egy csomó dologra azt kell mondanom, hogy nem lehet. Ez nem lehetek, ezt nem mutathatom meg, ezt nem érezhetem, ezt nem gondolhatom, ezt nem csinálhatom. Mert függő helyzetben vagyok az engem gondoskodóan körül vevő hiánymotivált szüleimtől, nagyszüleimtől, au pair-ektől, bébiszitterektől, kutyáktól, macskáktól, egyebektől. Ebből mi fog következni? Hogy mire húszéves leszek, harminc, negyven egyszer csak arra csodálkozhatunk rá, hogy az, akiről azt mondjuk, hogy ez vagyok én, és akik az életeseményeinkben állandóan ilyennek és ilyennek bizonyulunk, vagyis a hétköznapi tapasztalatainkban, akire azt mondjuk, hogy ez vagyok én, az egy nagyon szűkős, nagyon sebzett és maga is egy nagyon töredékes valaki. Ezért volt fontos az, hogy a csúcsélményekről, meg az alaptapasztalatról beszéljünk. Mert ott villanásszerűen, élményszerűen föltárul előttünk az, hogy ki is vagyok én, vagy ki is lehetnék én sokkal inkább? Ha nem, ez a szűkös, sebzett, állandóan sokfelől lehasított valakicske lennék. Ez a sokfelől lehasított, sokfelől összezsugorított, összetöpörödött kis valaki, akivel általában a hétköznapi tapasztalatban és életben magamat azonosítom, ő azért alakult ki, mert ezen az életúton volt neki muszáj végigmenni. Nem tudott akkor ezzel mit kezdeni, mert életben akarat maradni. Ez volt az evolúció bölcsessége az ő életében. Mert lehet dönteni, hogy beledöglök, vagy élek, és akkor olyan sebzett vagyok, amilyen. Erről beszéltünk a múlt alkalommal. A szüleink pedig lehet, hogy erről az egészről egyáltalán nincsenek is tudomással. Fogalmuk sincs, hogy ezt tették velünk, sőt maguk előtt is - miután még mindig hiánymotiváltak -, esetleg még mindig manipulálnak bennünket, pórázon tartanak, gumikötélen. Mikor lehettem volna saját magam? Akkor, ha a szüleim - a szó legjobb értelmében -, egy szeretetteljes tükröt tartanak elém. Amikor én toporzékolok, dühös vagyok, vagy szopni akarok, vagy akármi van velem, vagy nem oda kakiltam, ahova kellett volna, ők azt a tükröt tartják elém, hogy azért kakis fenékkel is szerethető vagyok. De ha a szüleim azt mondják, hogy csak tiszta fenékkel vagy szerethető, kakis fenékkel bujdosódjál el vagy bujdossál el, akkor…. hm, hm. A szüleink tartják éveken keresztül a saját tekintetükkel, a saját magatartásukkal azt a tükröt, amiben önmagunkat megismerjük. Ha a szüleink a saját hiányaik által torz tükröt tartanak, akkor mi abban fogjuk magunkat újból és újból meglátni, majd pedig azt gondoljuk, hogy ezek vagyunk mi. Itt egy fél mondat - ami főleg, ha van köztetek segítő foglalkozású -, tanárok lettetek, meg tanítók. Egy tanár segítő foglalkozású? Ezt nem tudjuk eldönteni, mert nagyon sok tanár hiánymotivált, ezért nem biztos, hogy ő segítő foglalkozású, vagy a foglalkozása segítővé kéne, hogy tegye. Nagyon izgalmas, amikor egy tanár már nem csak egyetlen gyerekkel, a saját gyerekével játssza ezt az egészet, hanem egy egész osztály áll rendelkezésre. Ez a legizgibb! Nagyon jó! Óvópedagógusok. Van köztetek? Az a legjobb. Csomó kis prüntyi és mind úgy pattog, ahogy én mondom. És ha nem eszik, belerúgok, ha nem alszik, beletaposok. Hordoztok óvodából ilyen élményeket? Biztos, hogy hordoztok. Váratlanul bepisiltetek oviban? Csak volt ilyen, hát remélem, normálisok voltatok!? Édesanyád négyévesen úgy engedett el a közepes csoportba, vagy középső csoportba, azt gondolta rólad, hogy már szobatiszta vagy. És nem, nem. És miért nem? Azért mert utáltad a krumplifőzeléket és meg kellett enni. Van ilyen élményetek oviból? Addig itt ülsz, a többiek játszanak - piros lapát, zöld lapát … -, nekem ez alapélményem. Komolyan. Ha voltatok óvodában - egy traumatizáló közeg. A hiánymotivált óvópedagógusok tudnak ám adni a bontakozó gyerekléleknek! Nekem alapélményem például az …  - én egy elit óvodába jártam, nem tudom, hogyan - valahogy édesanyámnak volt valami összeköttetése -, és a Kútvölgyi úti elit óvodába jártam. Ami azzal a következménnyel járt, hogy az elit óvodában elit lapátok voltak. Máig emlékszem, hogy volt egy-két polc és a polcokon hihetetlenül az én ötéves gyerekfantáziám számára izgató tárgyak lapultak, például színes lapátok és vödrök. Azonban, ezekkel nem volt szabad játszani. Ezek a dekoráció részét képezték, hogyha bárki az elit óvodába látogatást tesz, lássa, hogy milyen nagyszerű színes lapátok és vödrök sorakoznak, amelyekkel nem volt szabad játszani, csak kapargálni a homokot a kis tíz ujjacskámmal. Ezenkívül, rossz étvágyú gyermek voltam, ami máris sokat elárul az ötéves sebzett gyereklelkemről. Egyvalamit szerettem, a szalonnás kenyeret. Ezt ettem reggel és este, ha már egy kis hús volt rajta, azt utáltam. Emlékszem, hogy ebédelni kellett. Én mikor reggel beértem, akkor elkezdtem szorongani az ebédtől. Tíz ételből kilencet utáltam. Az összes többi gyerek már a tíz ujjával játszhatott a homokozóban, én pedig még mindig … - a szagától is undorodtam a krumplifőzeléknek, olyan volt mint egy katasztrofális inhalálás. Ez tényleg - a "haláláshoz" nagyon közel volt. Általában tehát az volt, hogy étkezés után, ameddig a többiek játszottak, meg pisiltek, meg ilyesmi, tehát ilyen jó dolgokat csináltak, addig én ültem ottan egyedül. Amikor ez befejeződött, akkor bekényszerítettek az ágyba, hogy szundikáljak. Amihez nekem nem volt kedvem, már csak azért sem, mert tele voltam szorongással és legszívesebben rohangásztam volna öt kört. Akkor ezért megint letoltak, hogy - minden gyerek tud rendesen aludni, csak te nem. Erre bepisiltem. Szóval egy-két ilyen óvodai nap sokat tesz a bontakozó gyermek önértékelésének, de most ennél nem akarok leragadni, csak próbáltam volna testközelbe hozni azt, amiről szó van.

Szóval, mi következik ebből? Kialakul ez a sebzett, hamis én. Hamisnak nevezzük, miközben ezzel szoktuk azonosítani magunkat. A saját érzéseim, a saját gondolataim, a saját vágyaim, a saját elképzeléseim, a saját ötleteim idegenek számomra, és szép lassan bizonyos függőhelyzetekbe kerülök. Akkor mikor tizenöt, húsz, huszonöt és harminc éves leszek, akkor már egy teljes illúzióban élek, hiszen sem önmagamat, sem a világot nem látom helyesen, mert egy sebzett, össze-vissza hasadt és szűköcske én nyilvánvalóan nem képes helyesen érzékelni a világot. Valóságnak tartjuk azt, ami nem valóság, és nem tartjuk valóságnak, ami valóság. Ebből pedig az következik, hogy azt gondoljuk, már elég nagyok vagyunk ahhoz, hogy a másik ember abban segítsen nekünk, hogy végre betöltsük a hiányainkat. Ez katasztrófákhoz szokott vezetni. Erről szeretnék egy picit beszélni.

A társválasztás döntő motívuma tud az lenni, hogy tele vagyok hiányokkal, a hiányok egyáltalán nem tudatosulnak, és a másikat gondolom annak az embernek, aki majd a hiányaimat betölti. Ennek egy bizonyos része valamennyire sikerülhet. Jó esetben gyógyulok. Ha a másik valamennyire tud engem szeretni, akkor esélyem van, hogy valamennyire gyógyuljak. Ez tök jó. Azonban a forgatókönyv nem így szokott történni, hanem sokkal inkább úgy, hogy ameddig szerelmesek vagyunk, addig a másik … - mert a szerelem megnyitja az énhatárokat, és az a szűkös, sebzett, össze-vissza mindenhol lehasított énecske egyszer csak megnyílik és képes ráhangolódni a másik szükségleteire, amit egyébként is jól megtanult. És akkor szerelemben leleckedve, valahogy zseniálisan megtudjuk a másik hiánymotivált férfinek és nőnek - aki adott esetben külön nemű is lehet -, megadni azt, amire neki éppen szüksége van. Ez tök jó. Eltelik egy hónap, egy év, kettő és átéljük annak a varázsát, hogy mégis csak érdemes élni. Ez tök jó, ez menni fog! Akkor megházasodunk, vagy nem? Az még nagyobb sebzettségre utal. Ha neki még a szerelem sem elég, hogy megházasodjon, akkor nem tudom, hogy mi elég neki, valószínű már semmi. De van egy-két olyan valaki, akinek a szerelem még elég ahhoz, hogy megházasodjon. Egyszer csak tárt kaput nyit a csalódások özönére. Mert az az énecske egyszer csak bezáródik nála is meg a másiknál is. Egyszer csak két hiánymotivált ember nem érti, hogy miért nem működnek a dolgok. Akkor - itt jön ennek a történetnek a fájdalmas kulcsa - még továbbra is - miközben az egésznek nem vagyok tudatában -, még mindig azt várjuk egymástól, hogy a gyerekkori hiányainkat töltse be a másik. Azért mert a szerelemben erre úgy tűnt, mintha esélyünk volna. A másik pedig ezeket a hiányokat nem tudja, később nem akarja betölteni. Legvégül elhagyjuk egymást. És egy újabb embernél újból megpróbáljuk, hátha majd ő - most már harmincöt évesen, majd negyven és negyvenöt évesen -, be fogja tölteni a gyerekkori hiányainkat, és nem tölti be. A legnagyobb illúziónk az, hogy a gyerekkori hiányainkat majd egy felnőtt - akit férjnek, vagy feleségnek, vagy szeretőnek hívunk - majd betölti. Mondom a másik forgatókönyvet. Ebben a házasságban természetesen születnek gyerekek. És mikor már picit magunkhoz tértünk, és azt gondoljuk, már csalódtunk eleget a férjünkben, feleségünkben - úgy látszik, nem tölti be a hiányainkat -, akkor elérkeztünk a történet elejéhez. Kapva kapunk a saját gyerekünkön. Mert ő úgy tűnik, sokkal ideálisabb alanya ennek a játéknak. Mert pici és kiszolgáltatott és ránk szorul, és mi szinte kis istenek lehetünk vele. Azért ez lenyűgöző …! Akkor elkezdődik a történet, és ezt nem mondom ám még egyszer. Azt a fájdalmas mondatot mondtam nektek, hogy ennek a történetnek a föltárása félelem közepette szokott történni. Sőt nem csak hogy félünk szembenézni ezzel az egész hiányvezette életúttal, hanem a halálfélelemig szoktunk eljutni. Ezt egy picit sem akarom bagatelizálni, a halálfélelem szót pedig nem költői túlzásnak találom. Az halálfélelem. Mert azt gondoljuk, hogy megsemmisülünk akkor, ha a hiányainkra a szó legmélyebb értelmében rá kell néznünk és azt át kell éreznünk. Azért, mert ez visszavisz bennünket arra a helyzetre, vagy abba a pillanatba, amikor olyan picik voltunk, hogyha megengedtük volna magunknak ezt, vagy azt, az a megsemmisüléssel fenyegetett volna minket, vagyis a szüleink szeretetének az elvesztésével. Ezért a halálfélelem szó egyáltalán nem túlzás. Mi szokott még történni? Az, hogy amikor valaki csak egy picit is együttérző, szeretetteljes, elfogadó velünk, sokszor rajta töltjük ki a dühünket. Ez klasszikus megoldás. Rátámadunk a segítőre. Rátámadunk férjünkre, feleségünkre, azokra, akik legalább egy kicsit megpróbáltak bennünket szeretni. Azért, mert ha őket ruháztuk fel azzal a szereppel, ami gyerekkorunkban a szüleinknek szerepe volt, akkor rajtuk kérjük számon azt, amit a szüleinken kéne számon kérni. De odáig nem jutunk el. Ezt nem kérjük számon a szüleinken, mert ahhoz át kéne élni a fájdalmainkat, a hiányainkat. Ezt azonban meg szeretnénk próbálni elkerülni, ezért az aktuális kapcsolatainkban leszünk undokok, piszkok, követelőzők, birtoklók, hatalomittasak, manipulálók és a többi. Lesz egy sereg bűntudatunk - ezt itt múltkor mondtam. Tele lenne ez a terem neurotikus bűntudattal, indokolatlan bűntudattal és rengeteg szégyennel. Ez azt is jelenti, hogy minél inkább sebzett ez az én, annál több a bűntudat. Rengeteg.

Hogyan próbáljuk ezt ellensúlyozni? Két klasszikus dolog van: akaratosság - amit múltkor mondtam - és a másik: nagyzolás. Nagyzolunk, nagyképűsködünk. Azt a pici, sebzett, lehasított énecskét fölfújjuk. Hátha ez valakit valaha is meggyógyított, én megeszem a saját fejem. Azért nem szoktunk sehova se jutni ilyen nagyon egyszerű, hétköznapi, pszichológiai könyvekben olvasható, amerikai praktikus jó tanácsokkal, mert általában azt gondoljuk, hogy ezt a lehasított, sebzett, zsugorított, hamis ént kell fölpumpálni. Ezt kell aranyba foglalni, erre kell büszkének lenni, ennek kell vagányul kiállni - ez egyszerűen sehova se vezet. Amikor ilyen értelemben önzők vagyunk és ilyen értelemben nagyképűsködünk és felfuvalkodunk és azt gondoljuk, hogy a szeretet az egyenlő siker, meg elismerés, akkor egy pici, sebzett, hasadt énből csinálunk egy nagy sebzett, hasadt ént, és ez nem tudom, hogy kinek jó? De hogy nekünk nem, az tuti! Képzeljétek el! Egy pici, sebzett hasadt énecskét, még valamennyire el lehet rejteni, de egy fölfújt, hatalmas sebzett, hasadt egót, azt már nem. Ehhez mire lesz szükségünk? Rengeteg hazugságra. Úgy belebonyolódunk abba, hogy a saját életrajzunkban éljünk, hogy az katasztrófa. Már semmi másra nem törekszünk, csakhogy a saját életrajzunkat éljük meg a saját életünkben, és arra törekedjünk, hogy hogyan látsszunk; hogy mi a látsztat; hogy hogyan festünk mások előtt. Elég klasszikus az, hogy van egy férfi, akiről az egész környezete azt gondolja, hogy ez egy főnyeremény pasi, hogy mekkora mázlija van a feleségének, hogy egy ilyen iszonyatosan rendes ürge a férj? És az az iszonyatosan rendes ürge egy kibírhatatlan alak otthon? Kinek az apukája ilyen? Kinek az anyukája olyan, hogy az óvodában a szívét, lelkét kiteszi a gyerekekért, munkahelyen helyt áll, otthon meg undok? Lenyomja a saját gyerekeit. Amikor szembe merünk nézni azzal, hogy mióta kezdtünk felnőttek lenni, mást se csinálunk, mint hogy próbálunk nagyzolni, fölvágni. Én például ezt az okoskodás formájában szoktam űzni. Erről van élményetek, ugye? Én például benneteket traumatizállak. Én körülbelül háromszázötveneteket használlak arra, hogy okoskodásommal elfedjem a magam hasadt, sebzett, piciny, illuzórikus, gyermeki énecskéjét. És jól csinálom, nem? Ameddig semmi mást nem teszek, csak ezt, sose fogok meggyógyulni. Soha. Olyan érdekes ám! Papok, tudjátok …! Le lehet mérni papokon, hogy hol, mennyire sebzettek. Mikor egy pap arról kezd beszélni, hogy ott ült háromszáz hívő, kétszáz, százötven, ötszáz, és volt kettő, aki ásított. Egynek pedig megszólalt a mobilja. Ez önmagában ordító tünet. Milyen hihetetlenül rá lehet állva egy ilyen helyzetben - azért ez kiszolgáltatott helyzet ám, itt állni nem olyan könnyű, meg ott papként - és akkor te meg lezseren rágógumizol, ott hátul támasztod a falat a misén. Azért nem könnyű ám a papnak! Szóval, amikor ilyen helyzetben vagy - tanítasz és hihetetlenül ki vagy élesedve arra, hogy ki az, aki unatkozik; ki az, aki kicsit mást csinál; írogat; levelezik. Tudjátok, amit az embernek el kell viselni …. !?

Mi az, ami segíthet? Rossz hírem van. Valamiképpen arra van szükség, hogy átéljük és átérezzük azokat az eseményeket, amikor sebződtünk. Amikor valamit nem engedhettünk meg magunknak és éppen lehasadt valami. Vagy valami nem épülhetett bele abba, akikké válhatnánk, vagy akik vagyunk ott nagyon, nagyon legbelül. Ezeket az élményeket valamiképpen megfelelő közegben, formában át kéne élnünk. Ez adja a gyógyulást. Megrendítő dolgot olvastam. Tizennégy olyan kisfiú, aki átélte azt, hogy Auswitchban a szemeik láttára ölték meg a saját szüleiket. Az egyik kisfiú a tizennégyből írja azt - És most, hogy felnőttként visszagondolok erre, magam is elcsodálkozom azon, hogy egyikünk se sírt. - Hogy az a 14 kisgyerek rezzenéstelenül nézte végig, ahogy a szüleiket kivégzik. Ez ékes példája annak, hogy lehetnek olyan életesemények, amelyeknek az érzéseit ott és akkor egy gyerek nem engedheti meg magának, azért mert nem elég erős hozzá. Ha egy gyerek, akinek az élete a szülei szeretetétől függ, azt látja, hogy éppen ezeket a személyeket megölik, akkor ő neki olyasmit kéne átélnie, amit nem tehet meg. Mert ez a legnagyobb megsemmisüléssel fenyegeti őt. Ez ugye teljesen érthető? Ezért a lélek úgy működik, hogy lezáródik egy ajtó, becsukódnak az ablakok, zsaluk, kulcs, huszonötször eldobva a kulcs, hogy azt a gyereknek ne kelljen átélni, mert különben nem tudja túlélni. A kérdés az, hogy az a tizennégy gyerek később, felnőttként - amikor már képes azt az esemény ott átélni, és azt, amit ott érzett volna, ha megtehette volna -, most át tudja-e élni, vagy nem. Valamiképpen a gyógyulásnak ez a záloga. Nem akarom persze ezt most abszolutizálni, de… . A legtöbb ilyen élményünktől azonban elzárva élünk. Nincsenek benne az éntudatunkban, hiszen le van zárva, le van pecsételve, el van dugva, a kulcs el van dobva. Amikor valaki elmegy a paphoz, elmegy a segítőjéhez, vagy akárcsak egy barátjával megoszt egy ilyen nagyon mély fájdalmat - lehet gyerekkori, de persze lehet későbbi is -, ott egyszer csak föltörnek az érzések, a fájdalmak, az indulatok. Akkor éppen az ott föltörő fájdalmak, indulatok, érzések mutatják azt, hogy az illető akkor, amikor az eseményt átélte, nem volt képes ezeknek az érzéseknek, fájdalmaknak, indulatoknak az átélésére. Ez csak egy védett közegben; később; egy elfogadottságban; fölkészülve; ráhangolódva; a kereteket meghatározva; tudatos döntéssel; belátva, hogy az talán segít nekem; én választom ki a személyt; hány és hány szempontot rakosgatunk össze, hogy valami picit átéljünk abból, amit ott és akkor…, ha ezt mi mind össze kellett, hogy rakjuk, naná, hogy nem élhettük át. Nem voltunk hozzá elég erősek. Ezért - itt egy fontos mondatot akarok mondani -, ezért bár lehet, hogy amikor én hiánymotivált életútról, meg jelenségekről beszélek, néha a szavamban mintha lenne gúny, vagy kis szarkasztikus fölhang, de közben azt gondolom, hogy magunkról beszélek, vagy beszélünk. Dehogy akarok én senkit bántani, aki ilyen hiánymotiváltan él, kisebb-nagyobb mértékben. Hiszen ez éppen azt jelenti, hogy olyan fájdalmak vannak a szívünkben, a sejtjeinkben, a gyomrunkban, az emlékezetünkben elzárva, amiket nem tudtunk átélni. Miért genyóznék én bárkivel is, aki ettől szenved. Dehogy akarok! Ez azt jelenti, hogy valamivel radikálisan érdemes szembenézni. Most ezt elmondom, nem fog ez a gyomrotok legmélyéig hatni, ez csak egy gondolat lesz, de talán érdemes elvinni. Így szól: Annak a fájdalmas szembesítésére van szükségünk, hogy amit gyerekkorban, vagy aztán fiatalkorban, vagy magzati korban nem kaptunk meg, azt már sosem kapjuk meg. Soha. Ez egy hihetetlenül fájdalmas veszteség. Nagyon ajánlom, hogy éljétek át. Nem érdemes azzal bohóckodni, hogy ha gyerekkoromban nem éltem meg, akkor majd most. Mert azt a hiányt nem lehet betölteni. A mai hiányt be lehet tölteni. A mait. A holnapit holnap be lehet tölteni. De azt a hiányt nem lehet betölteni, egy valódi esélyünk van: szenvedni kell. Ezt a legnagyobb jóindulattal mondom. Gyászolni kell. A hiányaink fölött mély fájdalmat élni, és azt, hogy ezt már sosem kapom meg. Mert hiszen végül is mire vágynék én? Hogyha igazán eljutnék a személyiségemnek egy mélyebb rétegéhez, akkor eljutnék valakihez, aki nem arra vágyik pusztán, hogy a felesége, vagy a férje őt szeresse, hanem arra, hogy az apukámnak kellett volna szeretnie kilenc évesen; az anyukámnak öt évesen ott és akkor. És ez már sosem lesz, azért mert az a nap elmúlt, az a helyzet elmúlt. A szó szoros értelmében azt gondolom, ez gyászmunka. Veszteség és minden, amit a gyászról tudtok, hogy akkor nyögni kell, az fáj, zokogunk, és dühöngünk és tiltakozunk és nem értjük és kicsit munkaképtelenek vagyunk és el akarunk tűnni, és ezek az érzések fognak jönni. De olyan erővel, hogy ezek újabb és újabb félelmeket keltenek. Érdemes ezen az úton elkezdeni menni. Mert miden olyan gyászmunka, amit elvégeztünk a saját múltunkkal kapcsolatban, fölszabadít minket, de hihetetlenül. Nem kell hurcolni tovább. S ettől a pillanattól kezdve fölszabadulok a jelen kapcsolataiban. Már eszem ágában sem lesz az Andrást azzal terhelni, hogy adjon nekem valami olyasmit, aminek a hiánya harminc évvel előbbről van. Az Andrástól egyszerűen csak annyit várnék, hogy legyen olyan, amilyen, és kész.

Most mondanék néhány gondolatot, hogy mi az, ami nem segít. Hadd fájjon. Ami nem segít, az intellektuális belátás. Az intellektuális belátás nem segít. Az intellektuális belátás arra jó, hogy egy kezdő lökést kapjunk, mert egy intellektuális belátás általában egy ilyen aha élménnyel, egy örömérzettel, egy lelkesedéssel, egy energiával szokott járni: - Na itt van valami, ez izgalmas, ez érdekes! Ez a picinyke kis érzés, meg lendület épp arra való, hogy segítsen bennünket egy döntéshez, hogy ezzel valamit kellene csinálnunk. Erre jó. Ha semmi mást nem teszünk, mint hetven éves korinkig lélektani, meg teológiai, meg lélektani teológiai, teológiai lélektani előadásokat hallgatunk, könyveket olvasunk, akkor elfecséreltük az életünket. Tulajdonképpen szenvedélybetegek vagyunk. A mi szenvedélyünk egy sajátos szenvedély. Intellektuális rabságban sínylődünk. Az alkoholbeteg iszik, az intellektuális szenvedélyben vergődő pedig újból és újból a mindennapi kis megismerések, megértések érzései után epekedik. Miközben az élete ugyanott tart, ahol elkezdte. Ez ismerős nektek? Az intellektuális belátás mögé zseniálisan el lehet rejteni mindazt, amit át kéne élni. Nagyon jól el lehet rejteni. Ezért, ha valamelyikőtök azért jön pusztán ide, hogy  - de érdekes, ez tényleg így van, a nem jóját, tényleg! -  és utána ennyi, akkor én azt gondolom, hogy ez az előadás számodra kártékony. Kártékony. Sikerült általam egy újabb szeget verni abba a koporsóba, ami aztán majd a föld alá kerül, és a fejfádra azt lesz írva, hogy - Emberként született, szabóként halt meg. Mindenki kitalálhatja a maga fejfáját. Nem szívesen veszek ebben részt, de ha már előadás, akkor nyílván nem vagyok birtokában annak, hogy ….. . Ti döntitek el. Volt egy asszony - ez engem nagyon megrendített -, el kezdett ide járni és aztán, egyszer csak jött a lánya is. Azt hiszem, hogy már most egyikőjük sem szokott járni, vagy legalábbis nem látom őket. De ha igen, akkor tök jó, és ha nem, akkor is. Szóval, a lány egyszer csak azt mondja nekem: - Tudod, Feri atya, én azért kezdtem ide járni - bár engem egyáltalán nem érdekelt a hit, meg vallás, a papok meg pláne nem -, azért, mert az én édesanyám több hónapon keresztül minden kedd után hazajött és sírt. Hónapokon keresztül minden keddi alkalom után sírva jött haza és sírt. S amikor az anyukám még három hónap után is minden alkalommal sírva jött haza, akkor azt gondoltam, na ezt megnézem.  - Aztán ő ment sírva haza. Majd pedig megkeresztelkedett. Komolyan! Ez egy szép történet. Nem happy end, mert nincs még vége, még eltolhatja. Szóval, most undok, kegyetlen, szenyó voltam! Az intellektuális szenvedélybetegség nem fog használni nektek. A kibeszélés sem segít önmagában. Tudjátok, milyen sokszor hallgattam azt - valaki leül velem szemben, és elmond egy gyerekkori, vagy fiatalkori életeseményt érzések nélkül. Segít az rajta? Egyáltalán nem. Ezért megint csak egy illúziót talán sikerül föloszlatnom. Azt, hogy valamit kibeszélünk, a hiánymotivált életutunk elejéből, az még önmagában nem segít. A jó úton egy lépés. Nem egyszer történik az meg, hogy valaki, aki elkezd egy ilyen nagyon mély sebről beszélni és érzések nélkül teszi, meg kell újból és újból állítani: - Nem fogsz meggyógyulni, ha ezt most itt madártávlatból elmondod, hogy velem az és az történt, hogy… ; ez egy nagyon szörnyű esemény volt; de már megbocsátottam a szüleimnek.  - Ettől még senki sem gyógyult meg. Ha valamiben segíthetünk  - egymásnak is, barátok, kapcsolatok, közösség -, hogy azt az érzést is átélje, amit akkor, ott nem élhetett át. Tehát, az intellektuális dolgok nem segítenek, a seb mélyebben van. Az intellektualizálás az elhárításnak zseniális eszköze. Ezért sem segít. Vannak, akik úgy döntenek, hogy a belső problémáikat kint fogják megoldani. Ez sem segít. Van egy nagyon kedves nagymama. Ez a kedves nagymama - azt hiszem már emlegettem nektek - azt mondja nekem egyszer: - Atya, én annyira szeretnék dolgozni a hátrányos helyzetű, kiszolgáltatott sorsú emberekért. Most már nyugdíjban vagyok, minden vágyam az, hogy nehezen kezelhető gyerekek, hogy lányanyák, nevelőotthon, anyaotthon… én most…. . - Egyet kérdeztem csak: - Mi nem stimmel mostanában az életeddel? - Van egy nagyon nehezen kezelhető unokám. - Igen? Mesélj arról a kis unokáról! - Nem tudom, ide tartozik ez? - Nem tudom, de azért mesél róla. - Jaj, a kis unokám nehezen kezelhető …… . - Tehát, egy ilyen rendes mai gyerek. - Tényleg? És te szoktál vigyázni rá? - Jaj, ne is mond, amikor én vigyázok a kis unokámra. - És mi van a te kis unokádnak a szüleivel. - Ajajaj…. válnak, gáz van… . - Na, értem. Klasszikus forgatókönyve annak, hogy valamit, amit belül kellene megoldani legegyszerűbben, tehetetlen vagyok az unokámmal kapcsolatban. Ezt oldjuk meg kint. A százhuszonnyolc-milliomodik segélyszervezetet megalapítjuk. Ötszázhetvenhét-billiomodik nonprofit szervezet kialakításáról fantáziálunk. Rögtön fölhívjuk a barátainkat, mecénásokat keresünk, elmegyünk, legalábbis Mádl Dalma asszonyhoz, aztán Göncz Dalma asszonyhoz, Orbán Dalma asszonyhoz, mindenféle Dalmákat fölkeresünk. Azután fölhívjuk Fenyő Miklóst, Fenyő Lászlót, Fenyő mindenkit, élőket, holtakat, csak legyen sok lóvéjuk, mindenkit és belekezdünk egy projektbe. És az egész mögött, tudjátok, ott van a kis csöpp gyerkőc. Mert az a nagymama, az igazából hordozza magában azt a tehetetlen kis gyereket, és az ő unokája valami olyasmit él át, amit ő is doszt átélt akárhányszor. Fogalma sincs, hogy azzal mit kezdjen. Egy kedves pszichológus ismerősömmel beszélgettem. Csoportot vezettünk, csoport témája: Segítő szindróma, segítő szindrómás segítők és kiégés. Sebzett segítők. Dolgoztattuk a csoportot - és amikor a csoport dolgozott a két témán: hogy mi az, hogy szindrómás segítő; meg mi az, hogy kiégés? -,  addig mi elkezdtünk erről a témáról beszélgetni. Körülbelül fél perc alatt megegyeztünk abban, hogy mind a ketten szindrómás segítőként kezdtük, és már legalább kétszer majdnem kiégtünk. Ez a minimum. Tehát, tudjátok, ha valaki egyáltalán olyasmire vetemedik, hogy segítő foglalkozás; meg mások jóléte…. ; és ezt napi huszonnyolc órában… , eleve valami nem stimmel, az tuti. Szóval, amikor egy belső problémát, a saját sebzettségünket kint akarjuk megoldani, ez segítséget nyújthat sokaknak, dehogy értékelik!  Én is így kezdtem. Nyomultam, kavartam, rohantam… . Te jó ég! Meg volt annak az ideje. De, értitek? Azért valamennyire fölébredtem ebből. A másik: politikai aktivitás. Pártjáték, nacionalizmus… , jaj! Most közeleg a választás. Nem fogok politizálni, eszem ágában sincs! Ezek az indulatok…,  és aztán az, amikor valaki… . Ez egy sebzett, hasadt, hiánymotivált gyerkőcre utal. Ezt olyan bátran állítom, ehhez aztán nem kell nagy tehetség, hogy ezt lássuk. Ha valaki nem hiánymotivált, nem sebzett, nem lehasadt, ő biztos, hogy nem fog a másikra fröcsögni, gyűlölködni. Mert nincs rá szüksége. Nem kell a saját földolgozatlan traumáit társadalmi aktivitásban megjeleníteni. Ezeket persze mind lehet csinálni, csak azt ne gondoljuk, hogy ettől meggyógyulunk. Nem gyógyulunk meg. Csak inkább azt a sok fájdalmat, amit már mi is kaptunk, sajátos, illuzórikus formában továbbadjuk. Az ítélkezés sem segít. Ítélkezhetünk mások fölött, meg ítélkezhetünk magunk fölött. Ez soha senkit sem gyógyított még meg. Ha azt mondjuk, hogy egy bűnös szaralak vagyok! - ez segített valakin? Szerintem senkin. Most elkezdtünk imádkozni a nemzet lelki megújulásáért. Van miért! De…. tudjátok …, azért már most bocsánatot kérek, most bocsánatot kérek tőletek előre mindazért, amit ebben az egy évben római katolikus anyaszentegyházunk imádság, engesztelés, a nemzet lelki megújulása kapcsán tesz - hogyha az nem az. Én ezért most előttetek már előre bocsánatot kérek. Azért, mert hogyha még mindig olyan szűklátókörűek, gyagyák és az önismeretnek, az érzelmi munkának az óvodás szintjén sem állók vagyunk; hogy mást sem tudunk tenni, minthogy az öklünket rázzuk, hogy az öngyilkosok így… ; hogy az anyák, akik megölték a magzatot, úgy… ; hogy a szenvedélybetegek amúgy…. ; hogy az ateisták emígy… ; hogy az egyház ellenségei meg így….. . Tudjátok!? Ameddig ezt gondoljuk módszernek arra, hogy a hazánk lelkileg megújuljon - akkor, én most bocsánatot kérek előre tőletek, meg mindenkiért. Ez számomra olyan fájdalom, mert lehet hazánk lelki megújulásáért imádkozni - ez tuti. Hogy lehet engesztelni - ez is tuti. De hogyha ezen címszóval másokat anyázunk, genyózunk, bántunk és ezt imádságként adjuk el, és a földolgozatlan sérelmeinket, a földolgozatlan politikai indulatainkat, a kiszolgáltatott helyzetünket, ahogy bizonyos szempontból függünk az államtól - hát, ha ezeket belevisszük ebbe a folyamatba? - én ezt hihetetlen módon sajnálom! Nagyon! Az a szerény meglátásom, hogy ez meg fog történni. Az a másik meglátásom, hogy erre mindazok, akik kívül vannak az intézményes egyházon, hihetetlenül érzékenyek lesznek. S az a meglátásom, hogy a szakadás még nagyobb lesz egy év múlva, mint volt. Azért, mert amíg mi - akik magunkat az egyház tagjainak tartjuk - azt a belső munkát nem végezzük el, addig a kifelé való dolgaink éppen annyit érnek. Pont annyit. Ha egy év múlva majd azt vesszük észre, hogy  - Minket nem értettek meg, pedig mi értük imádkoztunk! - akkor jobb lenne belátni, hogy ebben hol vagyunk mi ludasok, érintettek és hol rontottuk el mi? Látjátok, itt teljesen leálltam és ekörül keringek, mint a reklámmacska szeme. Ez úgy fáj nekem, hogy el sem tudom mondani! Nagyon! Ezért arra gondoltam, hogy - például ismerkedjetek prostituáltakkal! Tényleg! Nagyon sok jó sülhet ki belőle. Egy-két személyes tapasztalatomat már elmeséltem nektek, nem szégyelltem, megosztottam. Elmondanék egy másikat, amit egyszer még x évvel ezelőtt - azt hiszem - elmondtam. Jött hozzám egyszer egy prostituált hölgy, nem volt megbeszélve. Jött, s azt mondja, hogy ő most bajban van - nem hogy kevés a pénze, hanem -, valamit el akar mondani. Akkor elmondott egy olyat, hogy én azt hittem, hogy én ezt soha életemben nem heverem ki. Ugyanis nem csak az életútját mondta el, hanem az életútján elmondta azt, amikor a stricije miután ő nem vitt elég pénzt neki aznap, elvágta a torkát. Elmondta azt, hogy a stricije annyira dühbe gurult, amiért nem hozta a normát, hogy elővette a kést, megfogta őt és elvágta a torkát. Akkor ő a kezével fogta a torkát, hogy ne vérezzen el, és megkérte a stricijét, hogy vigye be a kórházba. Éppen hogy túlélte a történetet - egy jó kis vágás itt végig. S kérdeztem tőle, hogy - Hát tudod? Mi játszódott le benned akkor, amikor elvágták a torkodat, és elkezdett lövellni a vér? - Tudjátok, mit mondott? Azt mondta, hogy - Hihetetlenül sajnáltam a stricimet. Azt gondoltam - szegény, milyen iszonyatosan dühös lehet rám, hogy ezt meg tudja csinálni velem? - Hogyha prostituált nőknek az életútját ismerjük, akkor tudjuk, hogy döntő százalékban olyan traumáknak, szexuális traumáknak, minden egyebeknek az átélői voltak gyerekkorban, fiatalkorban, aminek egyfajta nagyon sajátos földolgozási kísérlete a prostitúció. Azt csak naív emberek hihetik, hogy az neki is jó, vagy pénzt keres. Ez a legtöbb esetben egy trauma folyamatos újra-átélése. És egy ösztönös kísérlet arra, hogy ez a trauma valamiképpen elfogadható legyen, földolgozható legyen azáltal, hogy miközben újból és újból a szónak nem ennyire drasztikus értelmében megerőszakolnak engem, de valami ilyesmi történik, hogy ez most már más, mint akkor, amikor gyerekként, fiatalként, serdülőként, nőként történt ez meg velem. Egy asszony, akinek a torkát elvágják, nem önmagával azonosul, hanem - miközben spriccel a nyakából a vér -, a striciével azonosul. Ez olyan mély gyerekkori sebződésre utal, amiről eddig éppen beszéltünk. Kénytelen volt gyerekkorban az szüleivel azonosulni saját maga helyett. Most a stricije azt csinálja vele, amit anno csinált vele az apja, stb. Ezért egy engesztelő imádság nem arról szól, hogy - ezek a prostituáltak, akik a testüket odavetik a bűnnek… . Hát ezt nekem még föl kell dolgoznom! Itt még nem vagyok kész. Itt olyan indulatba tudok jönni, és ezt nyugodtan, nyugodtan vegyük végig az összes csoportra, akik… . A szexuális perverziók miközben természetesen megítélhetjük kívülről, mondhatunk rá egy csomó mindent, a társadalomnak kell vele valamit kezdeni. De ha az ember felől nézzük, akkor nagyon sok sebzettség van amögött, mert szeretetigény nagyon könnyen szexualizálódik. Ez azért már érint bennünket is. Nem gondolom, hogy itt mindenki perverz volna, de hogy a szexuális, mindenféle igényeink gyerekkortól kezdve könnyen szexualizálódhattak, ezt gondolom. Mert az a kisfiú, akivel a szülei nem foglalkoznak - mert a kisfiú találja föl magát, majd megedződik az életre -, az a kisfiú, akivel nem játszanak, a kisfiú unatkozik és autoerotikus tevékenységbe kezd. Ezt a szót azért bírom, mert zseniális tükre annak, hogy mi van akkor, hogyha valamit egy olyan névvel illetünk, ami jól távol tartja tőlünk azt, hogy miről is van szó. Mert érted? Hogyha te gyerekkorodban fixálódtál az autoerotikus tevékenységedben, ha nem bírsz kigyógyulni az önkielégítésedből, az már más. Ott van az a három éves kisfiú. Három kapura unatkozik, nincs neki tesója, mert a szülei azt mondták, adjunk meg mindent ennek a gyereknek. Ezért ez a kisfiú szép lassan rászokik az önkielégítésre. Vegyünk egy kislányt. A lányok autoerotikus tevékenysége. Mondjuk ott van egy kislány, aki miután ővele nem foglalkoznak annyit, amennyit kéne, az anyukája eldönti, hogy - az én lányon nagyon pöpec kell hogy legyen!, nagyon szép, amit én nem tehettem meg, amit én nem futottam, majd az én lányom…… ! Az apuka meg rátesz még huszonöt lapáttal - az én lányom, az…. . Akkor az a kicsi lány, akit nem szeretnek, mert éppen fölkészítik őt az életre. Most mikor, hazajössz az iskolából, akkor tanulsz. Tanulás után különórára mész, különóra után jössz, és azt tanuljuk együtt, amit nehezen tanulsz. Akkor ez a kicsi lány, mikor leoltják a lámpát este: - Hát ez nem volt egy túl örömteli nap! Nézzük, mit lehet itt tenni… ?

Tudjátok, a csoport úgy néz ki, mintha egy gyors leégésen mentünk volna keresztül. Kár hogy nem látjátok magatokat! Ez a szégyenpír. Látjátok, máris milyen sok mindenre utal… .

Tehát, az autoerotikus tevékenység az valami elemi, gyermeki, normális, természetes, egészséges dolognak a szexualizálódása. Ezért katolatika anyaszentegyházunk, ha az önkielégítés szótól görcsöt kap, akkor ezt nem teszi helyesen. Egy kicsit abszurdnak tartom azt is, hogy nekem papként azt kellene képviselnem, hogy - jól mosd meg a hajad; nagyon jól pucold ki a füled; rendesen tisztogasd meg magad; és hátul, kérd meg az anyukádat, hogy mossa ott meg a hátad, ahol nem éred el! Alaposan a körmödet vagdosd le; és a lábujjaid között is rendesen törölközz meg; de a fütyidhez ne nyúlj! Hát, tudjátok, ha ez normális?! Érthető vagyok? Akkor kapunk egy felnőttet, aki adott esetben, főleg minél inkább hívő, meg vallásos, ezeket a gyerekkori félelmeit, szorongásait éli át. Ez számomra nagyon fájdalmas! Azért, mert amikor az anyukája a kislányát ötévesen rajtakapta…. :  Mit csinálsz? Piri, dobod el a kezed!!! - Ott van ez az ötéves kislány, függ a szülei szeretetétől, ezt a képet szerinted lenyomatként őrzi egy ötéves kislány? Naná, hogy őrzi! Az, hogy az anyukája nem dolgozta föl a saját autoerotikus tevékenységeit, vagy annak a hiányát, az látnivaló. Úgy, abban, ahogyan a kislányához szól. Akkor a kislány ettől a pillanattól kezdve elkezdi saját magát ezzel - Fujj, gusztustalan, undorító! - nézni. Melegágya a perverzió kialakulásának. Ha az anyukája csak egy kicsit normális lenne és tudna mit kezdeni a saját szexualitásával és a saját összes gyerekkori élményével ezzel kapcsolatosan, akkor nem fujjogna, nem hujjogna, nem botránkozna, nem pirulna, nem ordítana, nem csapna rá a kezére, nem mondaná el az egész rokonságnak, akkor ezzel lehetne valamit kezdeni. Akik felelőtlenül szexuális kalandokba bocsátkoznak…, Jól van… .De miért bocsátkozik valaki tizenhárom évesen egymás után szexuális kalandokba? Azért, mert normális, természetes emberi vágyai szexualizálódtak. Azért mert normális, természetes, emberi vágyaira nem kapott megfelelő válaszokat, tele van hiányokkal. Majd pedig a szexualitás úgy tűnik, valamennyire ellazítja, örömöt ad, élvezetet ad. Egy csomó minden szexualizálódik. Felőlem tömött sorokban mászkálhatnak mindenféle ruhákban emberek, hogy - így szexuális libelarizáció, úgy szexuális liberalizáció, engedjük a prostikat szégyenkezés nélkül dolgozni, meg mindenféle negyedek… - Ez megold-e valakinek valamilyen belső baját, gondját? Semmit sem old meg. A liberalizmus, ebből a szempontból és ilyen értelemben vett liberalizmus, hogy ezeket mind tegyük nyitottá, és akkor legyen ez is, az is normális, mert egy csomó ember ezt teszi - ez még senkinek a sebzett lelkét nem gyógyította meg! Csak valamire azt mondtuk - ami semmiképp sem hoz gyógyulást -, hogy csinálja. Ettől várni azt, hogy majd mentálhigiéniásan egy társadalom egészségesebb lesz… ? Én ezt olyan döbbenetes vakságnak tartom. Szép szónak tartom a szabadságot. De a liberalizmusnak egy ilyen értelmezését, hogy az majd jobb lesz, hogy a prostituált ne szembe nézzen a saját traumájával, hanem azt a szégyent, amit ő akkor élt át, amikor megerőszakolták, ezt neki úgy oldjuk föl, hogy a prostitúcióban végzett tevékenysége miatt most már ne kelljen szégyenkezni, mert a Vágó István, Legyen Ön is milliomos műsorában ő is ott játszik, és lehet nézni, mert ő egy média szereplő, - hát…. ? Mindezt most azért mertem elmondani, mert ismerek prostituált életutakat, mert beszélgettem sokakkal. Mert tudom, hogy micsoda sebek rejlenek e mögött. Ennek a kulcsa éppen az, hogy az a nő át merje élni annak az összes fájdalmát és szégyenét, ami a traumakor történt. Ha ezt ő meg merné engedni, át tudná élni ennek minden szenvedését, azt a veszteséget, hogy ő már sosem lesz olyan nő, mint előtte volt. Soha. Lehet gyógyult, lehet egészséges. Minden szép lehet, de olyan nem, akivel ez nem történt meg. Olyan nem lehet. Ha ő ezt át tudja élni, akkor meg fog gyógyulni, és rajta egyáltalán nem segít, hogy a harminc évvel későbbi szégyenétől próbáljuk társadalmi módon őt mentesíteni. Büntetés, tiltás önmagában semmit sem segít rajta.

Én most ezt bezárom. Annyi mondanivalóm van még! Nagyon sok. Úgyhogy találkozhatnánk jövő héten!

Van-e valakinek hirdetnivalója?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika