A hiánymotiváltság tünetei 3.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Hófúvásban érkeztetek. Döbbenet. Van egy rossz hírem. Eltelt egy hét és újabb három szempont még eszembe jutott. Már negyvenhárom van. De hogy jóvátegyem ezt a súlyos bűnömet, ezért ma nem tartok ismétlést. Ezért nem fogom elmondani azt a tizenkilenc pontot, amit eddig. Vegyük? A legjobbat mondjam? Ú, de konstruktív vagy! A legjobbat? Jó!

            A legjobb: Tizenkilenc. - Az jó lesz? Nem tudom, de hát mindegy. - Nem értjük, hogy Isten miért hagyta, hogy ez megtörténhessen velünk.

Ez a legjobb - mármint az egyik legrosszabb -, de a pontok közül. Először teljesen benne vagyunk abban az örvényben, hogy miért? Az Isten felé kiáltunk, és ki sem látszunk a miért kérdésekből. Aztán ezek a kérdések - ahogy kezdünk gyógyulni -, mintha csillapodnának. Nem azt kérdezzük, hogy miért tette ezt velünk Isten, hanem már csak azt kérdezzük, hogy miért hagyta? Aztán utána már valami válaszunk is van, hogy miért hagyta. Legvégül ez az egész miért kérdés mizéria valahogy nyugvó pontra jut bennünk, és nem gondoljuk azt, hogyha erre a kérdésre, hogy - miért akarta Isten, hogy én így szenvedjek? -, erre muszáj találnunk egy választ, amire úgysem találunk választ, mert a kérdés a sebzettségből fakad. Maga a kérdés, ha megválaszolható, akkor benne maradunk a sebzett rendszerben. Ezért nagyon jó, ha eljutunk oda, hogy erre a kérdésre nem tudunk választ adni. Akkor járunk a legjobban, ha rájövünk, hogy a kérdéssel van baj, mert az éppen a sebzettségünknek egy tünete. Ezért szívből kívánom nektek, hogy arra a kérdésre, hogy miért büntet engem Isten, ne tudjatok válaszolni! Az már nagyon jó jel.

            Ez akkor a húszas: Isten igazságtalanul büntet engem. Azt mondta egyszer nekem egy asszony sírva: Nem értem, hogy Isten miért büntet engem? Mit követtem el, hogy ezt érdemlem? Bárcsak tudnám, hogy mit követtem el? De nem tudom. - Pontosan kifejezi ezt a tanult tehetetlenséget, ezt az önmagába záródó kört és a saját farkába harapó kígyót.

Idetartozhat az is, hogy az ilyen hiánymotivált életútban vergődő valaki, az könnyen mindig csak az őt ért sérelmeket tudja átélni. Azokat átéli, azok fölött jajong és panaszkodik, majd pedig, ha ő követ el sérelmeket, akkor éli azt át, hogy így valamennyire az egyensúly most létrejött, de azokat igazából nem éli át. Az általa okozott sérelmeknek a fájdalmát nem éli át. Csak mindig azt éli át 100 %-ig, ami vele történt. Már nagyon nagy szó, ha egyáltalán racionálisan elfogadja, hogy ő is okozott másoknak sérelmet. De azt nem akarja átélni. Ezért lehet olyan gyógyító, hogy egyszer átélem azt a sérelmet, amit én okoztam másoknak. Aztán az utolsó gondolatom - erre azért tettem utalást múltkor -, hogy döbbenetes reflektálatlansággal adunk Isten szájába olyan mondatokat, amelyeket Isten sohasem mondott és mondana nekünk. Azt gondoljuk, hogy Isten az, aki azt mondja nekünk, hogy te szemét, te rohadék, te bűnös gennyláda - ilyenkor, ha ilyen kifejezéseket és képeket kell használni, akkor előszeretettel nyúlok Pázmány Péter prédikációihoz. Két klasszikus kifejezés. Csak az egyik van meg, a másikat, hogy is mondta? Megvan! Pázmány Péter két klasszikus képét hagy hozzam, amit az emberről használ. Az egyik: porbafingó. Micsoda nyelvi lelemény! Pázmány a magyar nyelv megújítója. A másik, ez még jobb: az ember egy szarzsák. Érdemes a klasszikusok ajkán csüngeni és mindezt ellesni tőlük! Tehát, azt gondoljuk, hogy amit Pázmány Péter mondott az emberről, az Istentől jövő élő egyenes adás, talán Istennek volna ilyen ízlése, hogy bennünket szarzsáknak vagy porbafingónak nevezzen, kötve hinném! Kötve hinném! De mégis mi a szüleink szájába való klasszikus mondatokat későbben felnőtt korunkban már Istennek tulajdonítjuk. Minden kritika és reflexió nélkül. Meggyőződéssel gondoljuk, hogy azt Isten így gondolja rólunk, vagy ezt mondja nekünk. Jaj, ha ebből az egyből meg tudnánk gyógyulni! Érdemes mindig mérlegre tenni ezeket a mondatokat, hogy ez inkább való egy nem együttérző szülő szájába, vagy Jézus szájába? Mondjuk, ezt tegyétek mindig föl, hogy ez vajon kinek a szájába való inkább? És az összes mondatot, ami inkább nem Jézus szájába való, azt ne tulajdonítsuk Istennek!

            Huszonegy: Amit még külön pontba hoztam, de azért még az Isten kapcsolatunkra vonatkozhat, már amennyire az Istennel való kapcsolat: Félelem Isten haragjától, bosszúállásától, akkor, ha nem vagyok jó.

Ez is inkább családi helyzetről szól és nem Istenről. - Ha nem vagy jó, megnézheted magad! Ha nem vagy jó, majd akkor ez meg az lesz! - Én Jézustól nem nagyon hallottam ilyet. Ezt tovább is lehet folytatni. Az ember zseniális, hogy tudjon ragaszkodni a saját sérültségéhez. Ezt úgy szoktuk folytatni, hogy rettegek attól, hogyha valami olyasmit csinálok, amit bűnnek tartok, közben nem is bűn, csak egyszerűen… - mint az a valaki, aki azt gondolja, hogy mi lenne, ha délben elnyalnék egy fagyit, ez mégiscsak micsoda hedonizmus! - Akkor azt mondja: De, ha elnyalnám a fagyit, akkor Isten majd megbüntetne engem. - Mert az Isten ilyen, tudjátok? Tehát először megvárja, míg az utolsó nyalásig eljutok, és utána a főnököm lenyom tíz perc múlva. Én összekötöm a két eseményt. Aztán olyan is lehet, hogy ez a rendszer aztán megerősítse magát és mindenképpen működjön, hogyha egy-két napon belül nem találok egy eseményt, ami az Isten büntetése volna az én nyalakodásomra, akkor arra gondolok, hogy az Isten elég hatalmas ahhoz, hogy ne rajtam verje el a port, hanem valami szerettemen. Ezt így szoktuk a végtelenségig kiterjeszteni. Mi is fájna nekem leginkább? Tulajdonképpen, nem is az, hogy engem büntet, hanem a gyerekem, az anyám, az apám, a házastársam, mert Isten ilyen. Aztán lehetetlen, hogy ne találjak egy héten belül valamilyen eseményt, ami ezt az egész kört meg fogja erősíteni. Mennyi félelem van e mögött?! Jaj! Az jutott eszembe, mikor valaki azt mondja: Jaj, atya, ez már a harmadik haláleset két éven belül! Hát Isten mit csinál még velünk? - Ez klasszikus. Mikor összegereblyézek különböző életeseményeket és ezeket összefoglalva Isten büntetésének tartom. - Mit tegyek már akkor, hogy kiengeszteljem Istent? Akkor kiderül, hogy a három haláleset az olyan, hogy huszonötöd íziglen rokona halt meg New Yorkban. De az a harmadik, és akkor ezt összevonja egy csomagba - halálcsomag -, és az egész megerősíti a mi sebzett rendszerünket.

            Huszonkettő: Függő helyzetek. Függő helyzetbe kerülni az életünkben, a kapcsolatainkban.

Erről hosszabban szeretnék beszélni, mert a különféleképpen megvalósuló függő helyezetek klasszikus tüneteink. Arról már sokat beszéltem, mikor egy hatvanéves férfi, hatvanéves nő, a saját nyolcvan, nyolcvanöt éves szülőjével olyan viszonyban van, mint amely kapcsolat egy tizenkét éves gyerek meg a harminc valahány éves szülőjével kapcsolatban. Tudjátok, ahogy járok betegekhez - meg járok sokat családokhoz áldoztatni, gyóntatni -, látok ott egy hatvanöt éves férfit, meg a kilencven éves anyukáját, látok egy végtelenül kiszolgáltatott, töpörödött, félig vak, mozgásképtelen nénikét, de ahogyan a fia beszél a saját anyjáról… ! Ha nem látnám, hogy néz ki az anyukája - hogy mire képes, meg mire nem -, azt gondolnám, Istenről beszél a fia, nem pedig erről a néniről. Hogy milyen döbbenetes hatalommal ruházzuk föl a szüleinket, miközben már régen mi is régen felnőttek vagyunk. Hogyan félünk és szorongunk és rettegünk, és nem vagyunk szabadok egy általunk fölruházott hatalomtól rettegve. Akkor én odamegyek és látok egy nagyon nyomorult kis nénit. Olyan nyomorult, hogy … - de ő nem ezt látja, hanem valami egészen mást lát. Ezért a legjobb kifejezés az, hogy most már felnőttként mi ruházzuk őt föl egy olyan hatalommal, amitől aztán mi félünk, és mi nem vagyunk tőle szabadok.

            Következő, huszonharmadik: Aki a kapcsolatokat nem tudja lezárni, nem tud belőlük kilépni.

Klasszikus formája: Katolikus lány vagy. Tizenöt évesen beleszerelmesedsz egy tizenhat éves fiúba a „b”-ből. Miután már három év óta plátói vonzalmat tápláltál iránta, de egy HB-ben végül is mégis csak egymás mellé keveredtek. HB: házibuli. Akkor elkezd rügyezni a ti kapcsolatotok és eltelik egy év és kettő és három és négy és öt és hat, és iszonyúan látszik, hogy már mindenki azt látja, hogy mikor hagyod már abba? Ez első szerelemnek jó volt, de hát most már …? Érted? És nem bír belőle kijönni. Nem. Nem tudom, hogy melyik jobb, hogyha gyors házasságkötés, gyors válás, vagy iszonyúan húzza-nyúzza hat év, hét év, érzi, hogy ki kéne lépni, de már olyan szépen alakul! - Végül is már hét éve együtt vagyunk! Akkor talán megoldás lenne a házasság. - Elkezdi a lány nyomatni, hogy mikor veszel már el te rohadék? Te játszol velem? Elmentem huszonöt paphoz és huszonöt azt mondta, hogy ezt nem lehet csinálni egy lánnyal! Ilyet, hogy nem veszel el! - Na, akkor elveszlek.

Huszonöt pap meg a férfi ott van. Ez elég nyomasztó, nem? Tényleg, nem tudom, hogy melyik a jobb? Ez klasszikus, és hülyeségnek tartom ilyen egyszerűen, ilyen paposan, hogy belekényszerítünk ilyen kedves, aranyos fiatalokat, mert ez annyira szép és katolikusok vagyunk. Főleg, a szülők ezt, hogy tudják nyomatni, nem? - Olyan szépek vagytok együtt! Annyira jó rátok nézni!

Nyílván idetartozik az is: tarthatatlan kapcsolatokban bent maradni. Tarthatatlan. Egy éve, öt éve, tíz éve élhetetlen, tarthatatlan, kibírhatatlan, mégis nem bír belőle kijönni.

Fölolvasok nektek valamit. Ugyanis, Egy elmeorvos tévelygései című könyvet vettem minap. Én fedeztem föl, nagyon jó! Szóval, hogy lássátok, hogy mennyire érdemes nekem könyvet venni. A Kísértet című opus.

„A feleség haldoklik. Halálos ágyán bevallja, hogy úgy szerette a férjét, mint soha senkit. Ezért meg is esketi, hogy az többé nem hozhat új feleséget a házhoz, mert különben minden éjjel kísérteni fogja. Attól a naptól kezdve nem lesz tőle nyugta. A férj fogadkozik, hogy úgy lesz, ahogy az asszony kívánja. Ám, alig telik el pár hét a temetés után, feleségül vesz egy falubéli nőt. Aznap éjjel csakugyan megjelenik a feleség szelleme. Dühösen a férj fejére olvassa, hogy megszegte esküjét. Közli, hogy ezentúl minden éjjel kísérteni fogja, még a gondolataiban is olvasni fog. A férfi megijed, ám nappalra megnyugszik, és rossz álomnak tekinti az egészet. Viszont amikor a következő éjjel is megjelenik a szellem, elhatározza, hogy elmegy a Zen mesterhez tanácsot kérni tőle. Előadja, hogy mi történt vele. A mester gondolkodik egy darabig, majd megkérdi: Valóban azt mondta a szellem, hogy mindent tudni fog, amire gondolsz? - Valóban, nagyra becsült mester. - Nos, akkor, ha éjjel megjelenik – kezdte a mester –, először mondd neki azt, hogy tiszteled a tudását és szeretnél vele kibékülni! Utána pedig tedd próbára! Mondd azt, ha valóban olyan mindent tudó vagy, mint ahogy magadról állítod, mondd meg, hogy hány szem búzát tartok a markomban! És találomra markolj bele bal kézzel az ágy alatti szakajtóba. - A férfi csalódottan megy haza a mestertől. Azt gondolta, hogy meghibbant, mivel még életében nem hallott ilyen ostoba tanácsot. Éjszaka viszont megjelenik a szellem. Újra gyötörni kezdte, és gúnyosan mondta: Azt is tudom, hogy ma a Zen mesternél jártál, és hogy mit gondolsz róla. - Erre a férfinek eszébe jutott, mit tanácsolt a mester. Félelem nélkül szólt felesége szelleméhez: Asszony, én nagyra becsülöm a te tudásod, szeretnék veled kibékülni! - A szellem láthatóan kezdett megenyhülni. - Ha olyan okos vagy, mint ahogy állítod magadról, mondd meg, hány búzaszem van a kezemben! - Ezzel lenyúlt az ágy alá és találomra belemarkolt a szakajtóba. Erre a szellem eltűnt és többé nem kísértette a férfit. Mivel csak azt tudhatta, amit a férfi is tudott.”

Vas József Pál, te tudsz valamit! Van itt egy záró mondat, csak ezt nem akartam gyorsan utána olvasni. „Különben sem élő személy, hanem életre kelt bűntudat volt. Meg lehetett tehát békíteni.”

Tehát ez volt a huszonhárom: Kapcsolatokat nem tud lezárni, belőlük kilépni.

            Huszonnégy: Nem együttérző magával.

Sokat ragoztuk, de most egy fontos mondatom lenne, ez pedig így szól: Amikor nem vagyunk együttérzők magunkkal, amikor magunkra azt mondjuk, hogy - akaratos vagyok, bűnös vagyok, rohadék vagyok, béna vagyok, csúnya vagyok, ügyetlen vagyok, lehetetlen alak vagyok -, akkor valójában egyértelműen nem a saját szemünkkel látjuk magunkat, hanem a szüleink szemével egy olyan helyzetből, amikor minket így láttak - akaratos vagy, lehetetlen vagy, felesleges vagy, rossz vagy és a többi. Ezt a mondatot nagyon szeretném nektek sokszor aláhúzni. Valójában arról van szó, hogy nem látjuk magunkat a saját szemünkkel. Hanem egy olyan valakinek a szemével, aki ott és akkor nem tudott velünk mit kezdeni. Ez pedig nem rólam szól, hanem róla. Arról, hogy ő ott és akkor emberként, szülőként - apaként, anyaként - tehetetlen volt. S ezt a helyzetet úgy oldotta meg - mivel te csak egy kis pötty voltál, ő meg a nagy felnőtt -, hogy azt mondta, hogy rossz vagy. Nem került neki sokba. Ez szép lassan megtanultuk és folyton folyvást ezzel a szemmel nézzük magunkat. Jaj, de jó lenne ehhez nem ragaszkodni! Tök fölösleges, értelmetlen! Nem kényszeríti már ránk senki, csak mi. Daráljuk ezt továbbra. Érdemes gyógyulási folyamat. Amikor mondasz egy-egy ilyen mondatot - főleg, hogyha valami eredeti mondat pattan ki a fejedből, magadat gyalázva -, kérdezd meg, hogy ezt vajon ki mondhatta? Kérdezd ezeket: Ez kinek a mondata? Ez a mondat kinek a szájából való? Kinek a szájába adnám leginkább? Akkor kiderül, hogy ez nem a mi szánkba való mondat, csak mi mondjuk magunknak. Ez valaki másnak a mondata 50 évvel előbbről.

            Huszonöt: Az a meggyőződés, hogy a jelenben kell élni, és nem kell vájkálni a múltban.

Ezt olyan sokat hallottam. Gyönyörű ideológiákat gyártunk ehhez, hogy a jelenben kell élni. Mert egy Zen mester is azt mondta, hogy élj örök jelenben. Ezért nem vájkálok a múltban, csöpögök a neurózistól, de nem baj, én a jelenben élek - és mi ez a kis tócsa? Mikor valaki azt mondja: Különben is - most nagy szeretettel mondom, már amennyi van bennem (minden relatív) - milyen értelmetlen a múlttal foglalkozni, hiszen azt már nem lehet megváltoztatni. Ismerős mondat? Ez a mondat valamit tökéletes precizitással kifejez. Azt az illúziót, hogy ő azt gondolja, hogy az segíteni rajta, ha a múltat megváltoztatná. Ő valóban azt gondolja, hogy a múlttal kapcsolatban egyetlen esélyem van, hogy a múltat megváltoztatom. Ki akarja a múltat megváltoztatni? Az olyan, amilyen. A múltat nem lehet megváltoztatni. Ki gondolt ilyesmire? Ez a mondat éppen a sebzettség jele. Ezt úgy fejeztem ki három héttel ezelőtt, hogy azt a hiányt, amit te begyűjtöttél két évesen meg tizenkét évesen, azt nem lehet betölteni. Azt a hiányt nem lehet pótolni. Mennyire jó, hogyha ezt valaki fölismeri, hogy ott van egy hiányom és az már úgy is marad. A kérdés, hogy ezzel a hiánnyal, mit kezdek? Nem kell betölteni, mert nem lehet. Így tud az ember élete egy hasztalan - be próbálok tölteni egy hiányt, amit nem lehet betölteni - őrületté válni.

            Huszonhat: Nem képes az egyedüllétben örömöt találni.

Ez sajnos nagyon klasszikus. Milyen nagy különbség van aközött, hogy valaki azt mondja, hogy - ma is egyedül voltam -, vagy azt mondja - a mai délutánt magammal töltöttem. Jó kis különbség van a kettő között. Egy hiánymotivált ember, ha magával van, akkor egyedül érzi magát. Ez éppen valami nagyon finom tünete annak, hogy az illető nincs is ott. Ezért unatkozik. Ha az illető ott lenne, nem unatkozna, hanem tudna magával lenni. Ez azt jelenti, hogy van egy fontos részeitől lehasadt énecske, egy sebzett, kis szűk énecske. Naná, hogy ezzel a szűk kis énecskével nem egy nagy kaland együtt lenni. Csakhogy ő valójában nem ez a valaki. S amikor egyszer csak rájön, hogy ő annál több, akkor tud magával lenni. Együtt lenni magammal, az tök jó dolog! Semmi köze a magányhoz!

Idetartozik még az, hogy egy nagyon mély félelmet élhet át az elutasítástól, elhagyástól és elhagyatottságtól. S hogy mondom ezeket a szavakat, hogy elhagyatottság, elutasítottság, nemde egy kisgyerek jut eszünkbe. Mert egy felnőtt, amikor őt otthagyják, vagy elhagyják, ő attól még életképes. Egy gyerek azonban, ha őt otthagyják és elhagyják, akkor abba ő beledöglik. Ha valaki azt gondolja, hogyha őt elhagyják, vagy otthagyják, akkor ő beledöglik, akkor az egy gyereknek a sebzettsége. Egy visszaemlékezés egy gyerekkori helyzetre, amiben jogos volt azt gondolni: ha te elhagysz engem, abba én bele fogok pusztulni. De ez már nem így van. S amikor valaki egy tarthatatlan helyzetből ki tud lépni - ez lehet egy munkahelyváltás is. Valaki tizenöt éve meg huszonöt éve ugyanazon a munkahelyen viseli el a nem tudom én micsodát, és egyszer azt mondja, hogy ebből ki lehet lépni, és a világ megy tovább. De jó?!

            Huszonhét: Vágyik másokra, de ezt nem képes kifejezni, vagy beteljesíteni.

Ez a gyereknek, vagy a serdülőnek a tipikus élethelyzete. De szeretném, ha valaki észrevenne! - mondja a serdülő. De szeretném, ha a szerelmem, aki így megy úgy… - sosem merem neki mondani -, egyszer csak bekopogna, becsöngetne, bezörögne, bemászna az ablakon, fölmászna a harmadikra, bemászna a kulcslyukon, vagy leereszkedne a kéményen át, és puff megjelenne! - Mert én magamért nem tudok semmit sem tenni. Akkor még a kisgyerekről nem is beszéltünk, aki szeretne kapcsolatot az anyukájával, de az anyukája azt mondja, hogy - most az anyuci nem ér rá - és kimegy huszonkét évre a szobából. Ez elég nehéz helyzetbe sodorja a kisgyereket, mert nem tud még járni. Mert ő odáig jutott, hogy az egyik oldaláról tud a másikra fordulni, akkor nem fog tudni utánamenni az anyukájának.

Ez a másik, mikor látod, hogy mikor jönnek már össze? Ismerős ez a helyzet? Látsz két aranyos, vagy lehet, hogy nem aranyos - sajnáljuk tőlük a szerelmet? -, akkor vegyünk két egyáltalán nem aranyos embert, két kibírhatatlan embert, egy férfit meg egy nőt, de azért azt láthatjuk rajtuk, hogy kerülgetik egymást. Jobbról, balról, már nagyon kerülgetik, már mindenki őket kerülgeti. Mert ha egyedül állnának, akkor ki lehetne őket könnyen kerülni. De ők egymást kerülgetik, és nem lehet tőlük elférni. - Mikor jöttök már össze? Ismerős ez? - Gyertek már össze! - Amiért őbenne ott van az a félelem, a tartás, a szorongás, a nem, mert azt mondhatja, hogy nem. Aki megsebződött gyerekkorában, az attól a lehetőségtől, hogy ő odaáll a másik elé és azt mondja, hogy te, vonz a fülcimpád. Erre a másik azt mondja, hogy a tied meg nem. Akkor kész, mintha lehúzták volna a WC-én. Lelki halál. Pedig csak a fülcimpáról volt szó. - A fülcimpád nem, de az összes többi nagyon bejönne nekem.

Aztán, amikor valaki életében ezt egyszer megpróbálta, és azt mondta: soha többet! Ez tudjátok, az evolúciós stratégia része a sebzettségen túl, hogy gyilkos gombából csak egyszer lakhat jól az ember. Ezért, ha valaki túlélte egy gyilkos galóca támadását az étkező asztalnál, az többet nem próbálkozik. Ez bölcs stratégia gyilkos galócával, de nem annyira bölcs stratégia a nőkkel kapcsolatban. - Nagyon tudok, ugye?

            Huszonnyolc: Mikor azt mondja valaki: Na, ezt megérdemlem!

Lemegy valami történet - na, ezt megérdemeltem! Ez kinek a mondata? Ezt nem is ragozom tovább. Ki szokta ezt mondani neked, hogy én megmondtam neked? - Addig jár a kút a korsóra, míg el nem törik. Láttál már olyan korsót, ami nem tört el, ha rámászott a kút? Na, ugye, hogy nem! Apád minden tud! - És akkor ez a mondat már belülről jön. Megérdemlem, hogy ez történt velem! Ha megérdemlem, akkor ahhoz sincs jogom, hogy meggyógyuljak, kikerüljek belőle.

            Huszonkilenc: Nem vállalok felelősséget magamért.

            Harminc: Kedvünk lenne néha perverznek lenni. Nocsak, nocsak, Feri atya! Gyón?

Szóval, itt egy picit hadd beszéljek erről! Azért, mert amikor pici babák vagyunk, kicsik - volna egy költői kérdésem - mi az az út, az a mód, amin keresztül megtapasztalom azt, hogy engem szeretnek? Hogy szeretetre méltó vagyok; jó vagyok; értékes vagyok; jó, hogy itt vagyok; jó, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. Minél kisebb vagyok, annál inkább egyetlen mód van erre: a testi kapcsolat. Ez az egy mód van rá. Csak ez az egy - picit tegyük ezt idézőjelbe! De minden a testi kapcsolaton keresztül jön - a mindent tegyük megint egy kicsit idézőjelbe. A gondoskodás, a táplálás, a simogatás, a szeretgetés - minden ezen az úton-módon megy. Képzeljünk el valakit - aki éppen magzati kor, egy éves, két éves, mondjuk három éves -, és nagyon sok hiánya van abból, hogy egy másik ember testén keresztül átélhesse azt: jó hogy vagyok, értékes vagyok, szerethető vagyok. Egy ilyen ember, ha ezekből a hiányaiból nem gyógyul ki, akkor nagyon könnyen - ezt most slendriánul mondom - felnőttként szex mániás lesz. Ennek sokféle formája van. Nyilván meg lehet oldani úgy, hogy elveszek egy hölgyet - de fordítva is van, hozzámegyek egy pasihoz -, és ezen a kapcsolaton belül nehéz elképzelni, hogy két olyan ember, akik jól egymásra találtak, és pici kortól kezdve hozzák a rettentő hiányaikat, hogy ők egymással olyan intim és bensőséges kapcsolatban tudnának lenni, hogy hosszútávon képesek lennének fönntartani a szexuális kapcsolatuknak azt a minőségét, ami mind a kettejüknek megfelel. Ez általában nem tartható fönn. Amíg a szerelem tart, addig, aztán mélyrepülés. Ilyenkor muszáj valahogy a testen keresztül tapasztalnom azt, hogy mégis csak szerethető vagyok. Mert azt a hiányomat akarom betölteni, amit 15, 25, 35, 55 éve szereztem. Kapunk egy olyan nőt, akinek az lesz az arc poétikája, hogy leveszem a pasikat a lábukról. Az egész erről a nyomorultságról szól. Hiány abban, hogy a testen keresztül tapasztalni azt, hogy fontos vagyok és szerethető. Ezt ismétlem a végtelenségig. Persze, sosem kapom meg azt, amire vágyom. Soha. Mert nem a szexuális kapcsolatra, mint olyanra vágyom, hanem arra, hogy ezen keresztül egy picit megsejthessek abból, hogy jó vagyok, hogy szeret valaki. Persze, ez nincs így. Mert minél több partner … - nyílván innen már csak egy lépés, aki még jobban ebben van benne, akkor az meg elmegy kurvázni. Tökéletesen érthető, ha ez az egy lehetőség: testi kapcsolat. Átélni, hogy van nekem, de nekem van! Nagyon érthető, hogy miért történnek meg ezek a lépések. Még egy verzió szokott lenni, ami ugyanilyen korántól indulhat el, veszi kezdetét, ez pedig a kaja. Nyílván, kaja. Iszonyat sokat enni, vagy iszonyat keveset enni. Mert ez a két legelemibb viszonyunk az anyukánkhoz, vagy a világhoz, és aztán ebben keresni állandóan valamit. Amit már nem kaphatunk meg. De jó annak a nőnek, aki ráeszmél, hogyha a százhuszonhetedik pasival is lefekszik, akkor nincs nagyobb esélye, hogy megtalálja az igazit. Az egész történet véghetetlenül nem erről szól. E mögé persze egy egész sebzett kultúrát lehet építeni. Azt hiszem, elég csak egy kicsit kimenni, és lehet látni ezt az egész kultúrát, amit köré építettünk.

Ezt el tudtam mondani, ugye? Ezért tökéletesen értelmetlennek tartom, hogy állandóan e fölött csak moralizáljunk. Római Katolika Anyaszentegyházunk egyoldalúsága nyilvánvaló. Állandóan - persze már aki - a szexuális eltévelyedések fölött törjünk pálcát. Ahelyett, hogy megértenénk, hogy ez honnan jön. Milyen mély sebzettségek, szinte a legmélyebb sebzettségekből adódik az, amikor valaki még ötven évesen is - test, test, test -, és képtelen egy picit is elvonatkoztatni. Egy ötéves gyerek már el tud vonatkoztatni. Egy ötéves gyereknél már jönnek a tárgyak. Az már legalább egy lépés. Aztán képesek vagyunk már azzal is beérni, hogy a másik azt mondja, hogy szeretlek. Főleg, ha igaz! Ugye, az elég? Ma nincs kedvem lefeküdni veled, de nagyon szeretlek. És ha te egészséges vagy, akkor azt mondod - ez elég, ez pont elég. Nem azt mondom, hogy annyira kényelmes, de pont elég. - Ezért ez a hülyeség - jaj, de tudok indulatos lenni -, ez a klasszikus férfi-nő helyzet - a férfi több szexet akar, a nő meg beszélgetni akar. - Mi is belekerültünk ebbe a klasszikus helyzetbe. A nő először beszélgetni akar, utána tud velem lefeküdni. Én meg először le akarok feküdni vele, hogy utána tudjunk vele beszélgetni. Ebből már sosem jövünk ki! - Ha ez szexuális probléma, én megeszem a könyököm! Ennek ahhoz semmi köze!

            Harmincegy: Heves, dühödt, fanatikus ügybuzgalom dolgokért és eszmékért.

Ez lehet vallásos formában, vagy pedig egyszerűen csak a család keretei között. Végül is egy férfinek elég lehet az, hogy ott van a felesége, meg három gyereke, vagy négy, vagy öt és azokat egzecíroztatja. Mindenkinek megmondja, hogy kell élni. Szerintem két-három emberrel folyamatosan ezt játszani elég fárasztó egyébként is, nem kell oda még vallási vezetőnek is lenni. Csinálunk egy jó kis családot, és mindenkinek: Jaj, drágám, hát nem tudsz pirítóst készíteni? Na, gyere, megmutatom, hogy kell betenni a pirítóst a pirítóba! Majd én megmutatom, gyere, ülj le ide drágám! - Ismertek ilyen férfiakat? Mindenkinek megmondják, mindenkinek. - Ebben akarsz otthonról elmenni? Ebben a pulóverben akarsz, hát én ezt nem hiszem el! Néztél tükörbe? Ilyen pulóverben? - Persze, ezt nők is tudják. Jaj, de tudjátok! - Drágám! Drágám! Gyere csak vissza! - A többit nem is folytatom.

            Harminckettő: Erkölcsileg kifogásolható helyzetek fönntartása a nagy nyereség miatt, melyet ebből a helyzetből szerzünk.

Ezt azt hiszem, hogy sokszor érintettem már, csak fontosnak tartom kimondani. Keresztény berkekben ezt úgy látom, hogy valaki a végtelenségig feszíti az akaratát, a végtelenségig elhiszi, hogy az akaraterővel mindent lehet, mert az embernek csak akarni kell és Isten kegyelme majd még segít. De semmit nem kezd a sebzettségével, semmit. Van egy sebzett én, ahhoz tartozó akaraterővel. Egyszer csak elfogy az összes ereje, és belemegy egy helyzetbe, amiből kap olyasmit, amiből aztán nem tud kijönni. Mert ott végre megkapom azt, amivel kapcsolatban véghetetlen nagy hiányaim vannak. Ezt tipikusnak mondhatjuk. Tipikusnak. Nehezebb, de jobb, hogyha elkezdjük magunkat gyógyítgatni. Ez tűnik jobbnak. Képzeljük el azt, hogy amikor valaki - egy keresztény ember, egy meggyőződéses protestáns, egy meggyőződéses katolikus - belemegy egy olyan helyzetbe, amiről pontosan tudja, hogy erkölcsileg kifogásolható. A mögött milyen hiányok vannak? És a hiányok mögött, milyen sebek vannak? Lehet moralizálni, csak semmi értelme nincs. Mert az illető már egy éve, tíz éve, ötven éve moralizál önmaga fölött. Mindezt Isten nevében teszi. Ez nem fog rajta segíteni. Hanem az, hogy egy kicsit visszamegy. Nemcsak a hiányig, hanem a hiány eredetéhez. Ott kezdi el gyógyítgatni magát. Ezért nem gondolom azt, hogy főleg komolyabb bűnök esetén a döntő többségében a gyóntatószéknek, vagy a gyónásnak arról kellene szólni, hogy valaki, aki egy hiányából kiindulva maga is tudván, hogy mibe megy bele, mégis belemegy és utána meggyónja, hogy afölött az illető fölött okoskodni kéne - Hogy gondoltad ezt? Egy rendes keresztény ilyet nem csinál! - Ő ezt huszonötezerszer elmondta már magának, tudja. Ezért most hadd nézzem ugyanezt a helyzetet kívülről. - Kedves nem keresztény barátaim! Amikor ti olyan könnyen azt mondjátok, hogy jobb vagyok azoknál a keresztényeknél, akik…; minek járjak én templomban, hogyha az is ott van, aki…; ismerek én olyan keresztényeket, akik… ! - Ezt most nem tartom magamban. Ezt azt jelenti, hogy te farizeusabb vagy a farizeusnál.

            Harminchárom: Perfekcionizmus és maximalizmus.

Klasszikus pár. Félelem tévedéstől, kudarctól, gyöngeségtől, a legkisebb hibától. Már az, ha hibát vétek, azt a képzetet kelti bennem, hogy tragédia történt. Tilos hibát elkövetni. Félelem a másik véleményétől, kritikától. A kritika az olyan, mint hogyha megsemmisüléssel fenyegetne valaki. Néhány héttel ezelőtt ültem egy csoportban. Éppen a csoportnak a rendszerfejlesztését végeztük. A csoport rendszerfejlesztése kapcsán eljutottunk oda, hogy mi volna, hogyha harminc év után először elmondanánk egy-két őszinte mondatot egymásnak, és az őszinte mondatoknak most az elejét hagyjuk - hogy miért szeretlek -, és kezdjük rögtön ott, hogy mi esik nehezemre veled kapcsolatban. Mi az, ami nekem nehéz a veled való kapcsolatban. Tudjátok, amikor rám került a sor - tudják, hogy én milyen brutál vagyok -, néztem körbe, mindenkinek mondtam valamit és tudjátok, ahogy néztem az embereket, hogy mindenki előredőlt, szem kitágult, pupilla kétszeres, pulzus fölment, vérnyomás fölszökött, adrenalin szintén. Van erről élményetek? Amikor valaki azt mondja, hogy - te, nekem veled kapcsolatban az a nehéz, … . Ez körülbelül egy mamut támadásával egyenértékű fenyegetettségi reakciót váltja ki belőled. Minden izmodat megfeszíted, hogy ami elhangzik, azt képes legyél valamennyire elviselni. Túlzok? Dehogy! Dehogy, csak néztem tükörbe máma is.

            Harmincnégy: - Ez fog nektek tetszeni! - Állandó tevékenység és aktivitás.

Néhány példát le is írtam: moziba járás, tévézés, szerencsejáték, pénzszerzés, pénzköltés - ezek párban a legjobbak -, alvás, beszédkényszer - ezt nehéz egyszerre -, viszont a következőt lehet párosítani - beszédkényszer és telefonálgatás -, veszélykeresés - azt a telefonálgatással is lehet párosítani -, vallási túlbuzgóság - azt pedig mondjuk, a beszédkényszerrel lehet párba hozni papoknál főleg. Vannak nem-specifikus pótcselekvések - például nőknél: takarítás. Az nagyon megy nektek! Férfiaknál - tudjátok, mit! - most a nők mondjanak egyet: kocsi mosás. Buzulás az autóval. Mondjuk ki kerek-perec. Kocsi mosás? Ne az egészséges emberekről beszéljünk! Kétnaponta kocsit mosat?! Tudjátok, aki buzul az autójával. Elnézést, nem akarok senkit se megsérteni! Melyik filmben volt? Azt hiszem a Kojak Budapesten. Elég régi motoros vagyok. Ott volt egy ilyen szereplő, aki ponyvával letakarta a zsigáját, az ezerötöst. 2104, a kombi. Akkor minden este, mikor már lefeküdt, fölkapcsolta villanyt és nézte, hogy ott van-e az autó. - Tudjátok, mit hallottam? Hát honnan tudnátok, nem mondtam el. Szóval, azt hallottam, hogy eleve nem mindegy milyen autó - Kedves hölgyek! Két percen belül befejezem, de úgy enyhíthettek ezen az unalmas kis intermezzón, hogy röhögtök a férfiakon. Tehát, eleve nem mindegy, hogy milyen autó, hát hogy volna mindegy! Az a baj, hogyha most mondok egy példát, és akinek olyan autója van… . Muszáj olyan autót mondani, mert különben az egésznek nem jön ki a poénja. Tehát személyeskedés nincs, most csak mondom. Próbálom nagyon egyszerű hangon: terepjáró. Na, és azt hallottam, hogy az Egyesült Királyságban lehet olyan sprayt kapni - hogy miután napi 24 órát dolgozik, de terepjáró-függő, ezért a terepjáróval nem tud kimenni terepre, viszont a terepjáró arra való, hogy terepre menjen -, és ezért lehet kapni sár sprayt. Mindenre van megoldás! Iszonyú sok munka - terepjáró sár spray. Minden megoldható, csak egy kicsit még többet kell dolgozni. Érted? Nem volt elég megvenni a terepjárót, kiderült, hogy kell venni sár sprayt. De ezt előre nem lehet tudni. Amilyen a mai világ, ezt nem ötliteres flakonban árulják lábpumpával, hanem kis picikbe. Mekkora genyóság!  Ahhoz, hogy az illúzió meglegyen, ahhoz legalább ötöt kell venni. Kapsz ínhüvelygyulladást, mész az orvoshoz: jaj, milyen nehéz az élet!

Tehát, állandó tevékenység, aktivitás. Kapcsolatokban folyamatos vádaskodás, veszekedés, rivalizálás, aggodalmaskodás, sírás, ítélkezés, hibáztatás és sértődés. Ezeknek az egyvelege. Lényeg, hogy történjen valami.

Végül egy másik kedvencem: tanulásmánia. Mindig valami újat tanulni kell. Huszonötödik diploma, mert anélkül… ? Mert úgy van, hogy amikor a diplomaosztón vagy és átveszed a diplomát, és addig a tíz másodpercig, amíg le nem ülsz, azt érzed, hogy értékes vagyok. Akkor leülsz, és látod, hogy egy másik ember is kapott egy ugyanolyat. Ahogy eljössz a diplomaosztóról, posztgraduális képzések felvételi jegyzékék megvásárolod, vagy leülsz az internet elé görcsös nyakkal, ütsz egyet az egéren. - Jaj, de jó ötletem van! Annyira szeretnék a gazdasági világban ilyen ötletelő lenni! Azt, hogy hívják, aki ilyen ötleteket ad? Kreatív menedzser? Annyira szeretnék ilyen lenni. Most jutott eszembe egy zseniális ötlet, ingyen odaadom. Van köztetek kreatív menedzser? Olyan képzést kell indítani, ahova csak egy embert veszünk föl. Na, azt a diplomát űberolja valaki! De csak úgy ér, hogy akkreditáltatod. 25 tanár egy diák. De baró! Például nagyon kevés konfliktus lesz a csoportmunkánál.

            Harmincöt: Kapcsolatokba menekülés.

Ezt már érintettem. Függő helyzetek. Szex mánia, szerelem mánia, romantika mánia, ismerkedés mánia, csábítás mánia. Ezek jutottak eszembe. Koelho – ismeritek az életútját? De brutális! Börtön, verés, úgy menekül meg, hogy bolondnak tetteti magát - elmegyógyintézet. Hát, tudjátok! Olvasom valamelyik könyvét: A Zahir. Abban olvasom: És akkor belefogtam kedvenc tevékenységembe – ugye, itt 50 valahány éves – el akartam csábítani azt a nőt. – Ez a csábítás mánia végtelen nagy hiányokra utal. Szegény!

Aztán, amikor valaki állandóan hangulatokat üldöz. Mindig valamilyen hangulatban kell lennie. Elneveztem őt hangulatvadásznak. Rengeteg pénzt lehet költeni hangulatvadászatra. Nagyon drága vad a hangulat. Iszonyú sok mindennek össze kell jönnie, hogy kijöjjön belőle a kívánt hangulat, és tényleg olyan, mint a legnemesebb vad, egy picike kis malőr és vágyva-vágyott hangulat elillan. Ismerős ez? Gyertyafényes vacsora, ahhoz megfelelő bor, de a bor megfelelő pohárban és megfelelő pincérrel, megfelelő asztalon, megfelelő helyen, megfelelő árban - akkor egyszer csak a másik asztalnál ül egy általános iskolai osztálytársad. Akivel hetvennégy évvel azelőtt volt egy kis konfliktusod. Elvette a radírgumidat. Ettől az egész este csapva van. Ez már nem az az este. - Ötven éve akartam egy szép hangulatos estét, és valahogy sose jön össze! Elillan, mint a gyorslábú szarvas.

Aztán ennek van egy játékos formája: addig tűrök, ameddig csak bírok, aztán pedig azt mondom, hogy …, és iszonyatosan, brutálisan intoleránssá válok. Vannak, akik a házastársi kapcsolatukban ezt a játékot játsszák. Megvan ennek persze az oka - mindig próbál a másikra figyelni, figyelni, figyelni -, és egyszer csak kiborítja az asztalt és olyan minősíthetetlen lesz, hogy az döbbenetes. Akkor utána végtelen a bűntudat, - bocsáss meg! satöbbi -, és egymást sebezgetik.

Itt olvasok egyet. Előtte azonban elmondom a pontot.

            Nem csak személyekkel kapcsolatban lehetünk függő helyzetben - anyagok, szerek. Az egy másik klasszikus út. Kávé, tea – hogy ne rögtön az alkohollal kezdjek. Tea mánia, kávé mánia. Van, aki nyolc kávét iszik meghatározott rendben rituáléval. Aztán, kábítószer, alkohol, füvezés miegymás. Gyógyszerek, szerek, anyagok.

Ezzel kapcsolatban egy történet: A gyógyítás spiritusza

„A spiritusz kettős jelentéssel bír. Szellem és szesz. Hogy mire képes a szesz szelleme, erre tanult kollégám esete ad pompás példát. Amikor hipnózissal kezdett gyógyítani, a főnöke rábízta egy középkorú alkoholfüggő férfi kezelését, akinél már minden pszichoterápiás módszert kipróbáltak eredmény nélkül. Ebben az időben a páciens ambuláns betegként járt vissza az osztályra. Kollégám elhatározta, hogy hipnózisban viselkedés terápiás módszert fog alkalmazni. Abban bízott, hogy a szuggesztiók elég hatékonyak lesznek az ivási kényszer leküzdéséhez. Először is szerette volna elérni, hogy a páciens ne menjen be a kedvenc korcsmájába. Az első hipnózis során elképzeltette vele, hogy megy az utcán az ivó felé. Odaér, kinyitja az ajtót, megcsapja a jellegzetes szag. Ettől olyan hányingert kap, hogy inkább bezárja az ajtót és továbbmegy. A hányinger megszűnik és a páciens - mert kiállta a próbát -, megjutalmazza magát egy szelet csokoládéval. Néhány nap múlva megjelenik a páciens. Ragyogó arccal közli, hogy a kezelés nagyon hatékony. Valóban vonzotta az ivás vágya a kocsma felé, ám amikor odaért és kinyitotta az ajtót, megcsapta az orrát a jellegzetes szag. Hihetetlen dolog történt. Hányinger fogta el, ahogy a hipnózisban elképzeltette vele a doktor úr. Se akkor, se utána nem hitte el, hogy ez valóban bekövetkezhet. Irgalmatlanul rosszul lett. Befogta az orrát, hogy ne érezze a szagot, és gyorsan meg kellett innia három felest, hogy elmúljon a hányingere. Kollégám elgondolkodott a történteken. Elhatározta, hogy kiterjeszti a szuggesztiókat. Ennek megfelelően a második hipnózisban azt képzelteti el a beteggel, hogy amikor a hányingert leküzdendő megfogja a pálinkás poharat, ujjai elgyengülnek és kiejti azt a kezéből. Az erő csak akkor tér vissza a kezébe, ha kimegy az ivóból. Néhány nap múlva jön a kliens. Nem győz hálálkodni, hogy ilyen fantasztikus eredményt értek el a hipnózis kezeléssel. Neki egyedül ez biztosan nem sikerülhetett volna. - Mert, képzelje el doktor úr! Most is megyek a kocsma felé. Kinyitom az ajtót, megcsap a szag, rögtön hányingerem lett, be kellett fognom az orrom. Odabent meg csak néztek - na, ennek megint, mi baja van? Kikérem az italt és erre mi történik? Kiesik a kezemből. Pontosan úgy, ahogy a doktor úr mondta, mikor hipnózisban voltam. Az egyik haverom itatott meg gyorsan három felessel, hogy elmúljon a hányingerem. El is múlt. Örömömben két kört fizettem a törzsvendégeknek. Amikor meghallották, hogy mindez a kezelés eredménye, úgy érzeték, hogy eljött az ő idejük. Ez a csodadoktor őket is ki fogja gyógyítani az iszákosságukból. Annyira elérzékenyültünk mindnyájan, hát erre inni kellett. Rettenetesen berúgtunk.”

Nem véletlen, hogy anonim alkoholisták a legjobb úton járnak. Nem gondolják azt, hogy minden betegség maradéktalanul gyógyítható. Hogy a személyiségnek a struktúráját majd gyökeresen fölforgatjuk, és az megváltozik. Lári-fári! Nem megy az! Ha nem – és ezért olyan zseniális ez -, azt egyetlen olyan függést ajánlják – most kisarkítva mondom -, ami az embernek valóban javára válik. Ez pedig az Istenre vonatkozik. Az „Isten” alatt mindenki értse azt az erőt, azt a valakit, valamit, amiről itt ültötökben is azt gondoljátok, hogy az bizony több nálam. Erősebb nálam, sosem fogom legyőzni. Nem véletlen, hogy szinte minden módszer és terápia egy komoly szenvedélybeteggel kapcsolatban 10 % alatti hatékonysággal működik. Kivéve az, amikor valakinek megnyitják a spirituális csatornát. Az eléri 40 %-ot, azért mert nem ki akarja gyógyítani az illetőt valamiből, amiből sosem fog tudni kigyógyulni. Hanem ajánl neki egy olyan függést, amitől az élete fejlődni tud. Mert, ha valaki – és itt most olyan jó lenne, ha nem a saját istenképzetekre gondolnátok, hanem egy olyan Istenre, akivel jó együtt lenni. Ha egy ilyen Istennel való függésemet beismerem, tőle nem kell félnem. Tőle nem kapok rosszat satöbbi. Egy ilyen Istentől való függésnek az elfogadása talán az egyetlen esély nagyon sok szenvedélybeteg embernél. Ezt persze nem muszáj függésnek mondani, én csak ezt ki akartam nektek élezni azért, mert nehogy azt gondoljuk, hogy azért beszélek én vagy, hogy az volna a cél, hogy teljesen meggyógyuljunk. Ez ugyanis lehetetlen. Nem tudunk teljesen meggyógyulni, főleg akkor nem, hogyha nagyon pici korban történt a sebzettség. Egy valamit tudunk tenni – és ezt most direkt így mondom -, a sebünkön keresztül kapcsolatba tudunk kerülni Istennel. Nem az egészséges részünkön keresztül, nem mindazon keresztül, amire egy kicsit is büszkék vagyunk, nem a teljesítményeinken keresztül meg a sikereinken keresztül, hanem a sebünkön keresztül. Én magam nem sok más esélyt látok. Tudjátok, itt egyszer csak idepottyan elénk a katolikus misztika. Mikor elkezd a katolikus misztika arról beszélni, ami a ma embere számára a legnagyobb baromság és szentimentalizmus és hülyeség, hogy - Krisztus sebeiből élő vízforrások fakadnak. Ez olyan erejű jelképe annak, amiről beszélek, hogy ennél jobban ezt ki sem lehet mondani. A saját sebeimből, amelyek talán sosem fognak meggyógyulni elő víz forrásai fakadnak. Rengeteget vívódtam azon, hogy Jézus miért mondja azt?: Nézd, jobb fél szemmel bemenni a Mennyek Országába, mint … (bűnösen, rohadékként, akármiként - PF). - Jobb, ha levágod a fél kezed és úgy mész be a Mennyek Országába. - Én ezt a néhány mondatot szívből utáltam. Mintha Jézus nem akarná azt, hogy valaki egészséges legyen, vagy gyógyuljon. Aztán rájöttem, hogy itt a legfontosabb dolgok egyike kerül kimondásra, ez pedig az, hogy nem tudunk minden nyavalyánkból kigyógyulni. Nem. Viszont a sebeink kapcsolatba hoznak minket Istennel. Akkor tudunk élni. Ezért valóban jobb nekünk fél szemmel Istennel kapcsolatban lennünk, mint letagadni azt, hogy nem látunk. Ami a katolikus misztikában hihetetlenül gejlnek tűnik. Loyolai Szent Ignác a következő mondatot mondja: Krisztus sebeibe rejts el engem! – Ugye, ha valaki csak a mondatot veszi, akkor azt mondja, hogy ilyen undorítót életemben nem hallottam. Nem? Gusztustalan úgy, ahogy van. Hogy ez a képzetünk támad, pontosan megfelel a helyzetünknek. A leggusztustalanabb, legundorítóbb és legszégyenletesebbnek tartott sebünk lehetőség az Istennel való kapcsolatra. Ezért mondhatja azt egy anonim alkoholista, hogy én alkoholista vagyok és így fogok meghalni. - 15 éve nem ittam. - Ez azt jelenti, hogy fél szemmel bemenni a Mennyek Országába. - Alkoholista vagyok, úgyis fogok meghalni. De 15 éve nem ittam. - Sebzett vagyok, állandóan függő helyzetekbe szeretnék kerülni másokkal, de 5 éve nem tettem ilyet. - Amit eddig elmondtunk, mindegyikre mondhatok egy ilyen mondatot.

Szerbusztok! Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika