Hanganyagok‎ > ‎2005-2006‎ > ‎

2006.02.21

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Befejeztünk egy nagy részt. Amikor azt a negyven valahány pontot gondoltuk át, hogy egy hiánymotivált életútnak milyen tünetei lehetnek, illetve, hogy egy hiánymotivált életút földolgozatlanságának milyen tünetei vannak. Erről most nem akarok már szólni, és csak egy picit mennénk tovább, mert mondjuk, szánnék 10-15 percet arra, hogy ennek egy sajátos esetéről még beszéljek, amolyan bemelegítésképpen. A hiánymotivált életútnak egy sajátos esete, amikor valaki társfüggésben van, amikor nagy hajlama van arra, hogy függő viszonyban legyen valakivel, valakitől. Vagy ő legyen az, akitől függnek, vagy ő függjön valakitől. Ennek a leírását szeretném röviden előadni, mint speciális esetnek egy-két olyan jellegzetességet is tudunk most ehhez az egész témakörhöz még hozzátenni, amivel érdemes gazdagítani az eddigi ismereteinket. Ezzel érdemes még gazdagítani magunkat, és utána, amivel a mai nap szeretnék foglalkozni az az, hogyha valaki egy ilyen rendszerben él már, aminek a fő jellemzője az, hogy valóságnak tartja azt, ami nem valóság és nem tartja valóságnak azt, ami valóság. Akkor, ehhez rendszerhez természetszerűen hiedelmek, meggyőződések fognak társulni. 13 pontban összefoglaltam milyen meggyőződések társulnak egy ilyen életúthoz, vagy egy ilyen életútban járó valakihez. Szerintem ezt érdemes lesz megismerni.

Szóval, nézzük akkor ezt: a társfüggésre jellemző életút leírása.

Ha olyan szüleim, szüleink vannak, akik nem elég függetlenek és szabadok – most hagyjuk azt, hogy tele vannak hiányokkal, mert most ne erről beszéljünk, de erről van szó -, nem elég autonómok. Ebből adódóan inkább függésre hajlamosak, mintsem intimitásra egészen odáig, hogy megkérdőjeleződik az, hogy valódi mély intimitásra alkalmasak-e egyáltalán, vagy csak bizonyos fokú függő helyzetekben leleckednek. Ez a másik. És a harmadik, nyilván a kettő eredőjeként, nem tudják jól tartani a határaikat. Sem a belső határaikat, sem a kapcsolataikban a határokat. Ez három klasszikus ismérve annak, amikor egy olyan szülő, vagy szülőpáros karmaiba kerülünk gyerekként, akiktől sok jót fogunk kapni, de mellette elindul egy életút, amiről most szeretnék beszélni.

2. pont: Mi történik akkor, hogyha a szüleinkre ez volt jellemző?

Nyilván az, hogy kiszolgáltatottak, és ezért ellenőrzést szeretnének gyakorolni a családban. A házastársuk fölött, de még inkább a gyerekeik fölött. Hiszen, ha én kiszolgáltatott vagyok - bár én vagyok a szülő és a felnőtt, de mégiscsak nekem vannak hiányaim, én vagyok függő helyzetekben, én nem tudom a határokat tartani, és nekem vannak olyan szükségleteim, amelyektől megbolondulok, ha nem elégülnek ki, és te muszáj, hogy ezeket kielégítsd -, akkor mi más esélyem volna, mint hogy kontrollálnom kell a környezetemet. Muszáj!

Hogyan tudunk ellenőrzést gyakorolni a környezetünk fölött? Ha megszerezzük a hatalmat. Hatalomra van szükségünk ahhoz, hogy ellenőrizni tudjuk a környezetünket, a házastársunkat, az anyósunkat, apósunkat, sógorokat, de főleg a gyerekeinket. Ezért elindul egy hatalmi harc, hogy ki lesz az a szülő, vagy pedig a szülők koalícióba lépnek, hogy együtt, egymással függő helyzetben sikerül a gyerekeik fölött egy folyamatos kontrollt gyakorolni a szónak nem jó értelmében, azért, hogy a szülők a saját szükségleteiket kielégíthessék a gyerekeik rovására.

3. És itt jön egy csúnya szempont. Úgy tűnik, hogy az utóbbi néhány száz évben – lásd protestáns etika és a kapitalizmus szelleme -, hallatlanul szépnek tűnik az, hogy az ember önkontrollt gyakorol, nem csak a környezetünket kontrolláljuk minimum – hát attól ember az ember, hogy a környezete fölött uralmat gyakorol -, de ennek aztán van egy másik oldala, sajátmagunkat is kontrolláljuk. Iszonyatosan kemények vagyunk magunkkal, ezt más néven kereszténységnek is hívhatjuk, kultúrkereszténység formájában, és akkor vagyok igazán jó keresztény, ha hamuszürke, lárva arccal, érzelmektől látszólag mentesen, önkontroll zseni vagyok. Te engem nem tudsz kiborítani, nagyon korán kéne fölkelned ahhoz, hogy engem te kikészíts. Tehát, egy olyan apuka, aki előtt olyan ideálkép lebeg, hogy a gyerekei őt sosem fogják kiborítani, az lehetetlen. Mert én vagyok az apátok, ezért én önuralmat gyakorlok magam fölött és persze fölöttetek is. De ezt nem nyíltan teszem, hanem olyan módokon, hogy ez különösebben ne derüljön ki.

Tehát a 3. pont így szól: a protestáns etika. Ugye, itt most nem értitek félre! Ez nem katolikus-protestáns civódás akar lenni a részemről, hanem utalás egy könyv címére. Tehát, úgy tűnik, hogy amikor belehúzunk, s a kereszténység nevében megpróbálunk érzelmek nélkül élni, azokat lebecsmérelni, lenézni és a rációt fölhelyezni az oltárra, akkor máris újabb szöget vertünk ebbe a családi koporsóba.

4. Képesek vagyunk-e sohasem kiborulni a saját gyerekeinktől?

Ne már, hogy te képes vagy rá? Ez lehetetlen. Szüleinknek sem ment. Minél inkább azt gondolom, hogy akkor vagyok jó csávó, jó keresztény, rendes apa, igazán jó református, igazán belevaló katolikus, hogyha van önkontrollom akkor, amikor tapasztalom azt, hogy erre nem vagyok képes, akkor belehúzok abba, hogy mégis csak sokkal jobban járok én, ha fölötted gyakorlom a hatalmat. Akkor továbbra is fönntarthatom magamról azt a képet, hogy én vagyok az erős és én vagyok a belevaló, mert én valóban sosem készülök ki attól, hogy milyenek a gyereket. Milyen gyerekek? Hol vannak a gyerekek? A gyerekek a szőnyeg alatt kétdimenzióssá váltak, akkor jönnek csak elő a szőnyeg alól, ha az apuka elment. Így aztán az apuka büszkén mondhatja el a munkahelyen, hogy náluk a családban rend van. Igaz, hogy a gyerekek kétdimenziós formában léteznek, de ez megéri az apukának, hiszen így – miután protestáns, és a gyónás is egy baromság -, ezért őneki nincs mivel különösebben szembenézni. Hiszen ő jól teszi a dolgát. Gyerekei fegyelmezettek. Igaz, az egyik asztmás, jé! A másik cukorbeteg, bár még csak ötéves. De hát az Isten csak azokat fenyíti, akiket szeret. - Harmadik gyerekünk, valahogy újból és újból baleseteket szenved, pedig még csak nyolc éves. - Hm. - Isten nagyon szeret minket. - Hát tudjátok?! Szóval, olyan szülőről, vagy szülőkről beszélünk, akik kifacsart módon - hogy fönntarthassák a magukról alkotott pozitív képet, hogy ők milyenek -, ahhoz fölhasználják a gyerekeik gyöngeségét és miután abban akarnak kéjelegni, hogy ők milyen döbbenetes önuralommal rendelkeznek, ezért inkább fölöttünk gyakorolnak hatalmat, hogy ne derüljön ki, hogy ez mégsem megy nekik annyira.

Következő pont: Mindez melyik érzés rovására történik?

Mi lesz az az érzés, amit ezeknek a szülőknek mindenképpen gúzsba kell kötni ahhoz, hogy önkontroll, eszménykép, tudjanak a tükörbe nézni? Egyértelmű, hogy ez az érzés a harag. A haragot, az agresszív indulatokat gyökerében el kell fojtani. Ezt nem tudatosítjuk magunkkal, mert a te jó apád sohasem haragszik, hanem nevel. Tehát, van itt egy apuka, vagy egy anyuka, aki nem haragszik, hanem megfelelő pillanatokban, megfelelő módon a gyermekét a testi úton fegyelmezi. Mikor anyukád ütlegel téged, akkor ő nem haragból teszi, mert ő katolikus anya. Katolikus anya nem haragból üt, hanem pedagógiai stratégiából. Hűvös átgondoltsággal. Előtte elment a gyóntató atyához és megbeszélte, hogy akkor szabad fenyíteni a gyereket, hogyha nem indulatból teszi, mert az indulat az csúnya dolog. De indulat nélkül szabad a gyerek javáért. S amikor agyba-főbe veri a gyerekét indulat nélkül, hát az a legszebb, nem? Az milyen nemes, emberi és kultúrkeresztény. Szóval, a szülőknél súlyos módon gátlás alatt van a harag és az agresszió. De ezt a világért sem ismernék be maguknak, ezért mi fog ebből következni? Az, hogy a gyerekeik kontrollálására olyan utakat választanak, amelyek a „ne ölj” parancsba véletlenül sem ütköznek. Mondjuk, ha van egy katolikus szülőpár, mondjuk, érzelmileg manipulálják és zsarolják a saját gyerekeiket. Sose felejtem el azt, ahogyan egy pap előadta nekem teljes meggyőződéssel, hogy amikor ő az osztályban már nem tudja fegyelmezni a gyerekeket, akkor szokta mondani, hogy jó, csinálhatjátok ezt velem, de akkor én nem foglak titeket szeretni. Képzeljük el a kis elsősöket, hogy a nagy pap bácsi azt mondja nekik, hogy jó, csináljátok nyugodtan, nyugodtan kopogj a radírgumival ilyen pofátlan módon, de ha tovább kopogsz és firkálsz a füzetkéd sarkára, nem szeretlek. Hát egy hat-hét éves gyerek ennek nem szokott annyira ellenállni, hanem inkább beijed. Mi következik ebből? A szülők az agressziójuk és haraguk kiáramlásának olyan módszereit választják, amelyektől saját maguk előtt nem kell szégyenkezniük. Az érzelmi zsarolás klasszikusan jó lehetőség arra, hogy sose kelljen azt gondolni, hogy valami erkölcsileg kifogásolható dolgot teszek. Tapasztalat: 10 éve vagyok pap. 10 év alatt még egyetlenegy édesanya, édesapa, nagymama, vagy nagypapa sem gyónta azt meg nekem, hogy érzelmileg zsaroltam a kis unokám. Én ilyen gyónást még sosem hallottam. Ennek van egy párja, ezt is nagyon szeretem. Amikor a szavainkkal olyasmiket mondunk a gyerekeinknek – emlékezzetek a tavalyi évre -, ne létezz, ne érezz, ne légy boldog, ne légy sikeres, ne gondolkodj, ne cselekedj, ne tégy magadért, ne is legyél. Amikor olyasmit közvetít egy szülő a szavain keresztül, amelyeket megint csak sohasem fog meggyónni, soha. Hogyha egy szülőt a pap szembesítene ezzel, a szülő hihetetlen módon fölháborodna, és azt gondolná, hogy az ő megszentelt nevelése ellen liberális támadás történt a felelőtlen pap részéről. És különben is, mit tudja a pap, hogy kell egy gyereket nevelni? Amikor veszélyeztetem a gyerekem önbecsülését azért, hogy fegyelmezett gyereket kapjak. Akkor az a „ne ölj” parancs alá tartozik. Milyen sok szülő azáltal fegyelmezi a gyerekét, hogy elveszi az önbecsülését. Milyen sok gyerek él úgy, hogy az önállóságáért fizet, az önállóságát beáldozza azért, hogy a szülei őt elfogadják és elismerjék. Utána aztán ez a szülő, amikor a gyereke mondjuk 25, 35, vagy 50 éves, még mindig a fejéhez verheti azt: - Ugye, én megmondtam neked, hogy semmire sem viszed az életben! Szóval, tudjátok, a hideg borsózik a hátamon ezektől az apácás filmektől. Kétévente legalább van egy francia, egy német, vagy egy amerikai film, de főleg francia és német, amelyben megnézhetjük, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a gonosz apácák milyen brutális módszerekkel nevelték a gyerekeket. Sajnos, ebben sok igazság van. Sajnos. Én ezektől a filmektől…, - eszem ágában sincs őket megnézni, de hogy ilyesmik történtek, ez nagyon valószínű. Hallottam ilyesmiről. Azt gondolom, hogy ezek a kedves nővérek meggyőződéssel vallották azt, hogy éppen a legjobbat teszik. Sajna. Nem hiszem, hogy különösebben gyónni jártak volna, hogy milyen eszközökkel érik el a növendékeik fegyelmét. Azért van itt kollektíve mit megbánnunk bőven.

Az elfojtott harag és agresszió a legegyszerűbb és legkisebb ellenállás irányába hat, ez pedig a gyerek. Mert a gyerek védtelen, manipulálható, zsarolható, olyan mondatokat lehet neki mondani, hogy ihaj-csuhaj. Mi történik ilyenkor? Végül is egy rejtett módon agresszív szülővel van dolgunk. Az anya is lehet az, és mind a kettő is lehet az. Ez a gyerek számára folyamatos stresszforrást jelent. A gyerek megtanul kiszolgáltatottságban és folyamatos nyomás alatt és stresszben élni. Ez fogja számára a normalitást jelenteni. Mit lehet ilyenkor tenni? Vagy próbál menekülni, vagy pedig behódol. Más verzió nem nagyon van. Ha ez hosszú ideig tart, akkor kialakul egy rendszer, amelyben a gyerek önmagát rossznak tartja, szüleit pedig idealizálja. Erről már sokat beszéltünk. Nő a szégyenérzet, szorongás, önértékelési zavarok, saját szükségleteim, vágyaim, érzéseim eltűnnek. Már csak arra marad erőm, hogy a szüleimre figyeljek. Akkor kialakul ez a bizonyos „látszat én”. Ennek a bizonyos „látszat énnek” lesznek hiedelmei, meggyőződései, amelyek ebből a rendszerből fakadnak. Felnőttként letagadja saját magát - ha egyáltalán tudja, hogy ő kicsoda. Milyen nagy dolog, amikor egy felnőtt azt mondja 30 évesen, vagy 60: - Most gondolom azt, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagyok, kinek az életét éltem. Gőzöm sincs. Jár hozzám most éppen egy fiatalember. Döbbenetes, hogy micsoda harcot folytat azért, hogy rátaláljon arra, hogy – ki a fene is vagyok én? Most körülbelül két éve jár, és néhány hete jutott el oda, hogy először elfogadjon valamit komolyan saját magából, amit addig végtelen végig letagadott. Hogy az nem lehet. Két év küzdelem. Ha ti tudnátok, hogy mennyit szenvedett ezért és még csak most van az elején, hogy valamit tud önmagáról. És persze, az egész család kikészült tőle, mert most már nem az a jó gyerek, aki mindenre bólogat. Ilyenkor a felnőtt összekeveri a saját életét és mások életet, saját felelősségét, mások felelősségét, saját problémáit, mások problémáit, magam érzését, meg a mások érzését. Kialakul egy kölcsönös függés már felnőttként valakitől. S a kölcsönös függés visszavisz engem oda, amit már megtanultam: ha függő helyzetben van tőlem valaki, vagy én függök valakitől, az a legjobb módszer arra, hogy egy helyzetet kézben tartsak. Akkor talán kontroll alatt tudom tartani ezt a helyzetet. Ezért van szükségem arra, hogy féltékeny legyek és neked ne legyen magánéleted. Mindent tudjak rólad. Belebolonduljak abba, amikor belegondolok, hogy énelőttem valaki mással is csókolóztál. Éppen egy héttel ezelőtt volt nálam valaki. Mikor elkezdett belegondolni abba, hogy a vőlegénye őelőtte lefeküdt másvalakivel, akkor egy pánikrohamot kapott. Na, ehhez mit szóltok? Még a másik múltját is kontrollálnom kell, muszáj, muszáj!

Ezt akartam nektek így röviden összefoglalva elmondani, mert hogyha látunk egy ilyen életutat, akkor ebből adódóan nem csodálkozunk azon, hogy valaki miért lesz társfüggő. Mert ezt tanulta meg. A függés tűnik az egyetlen jó lehetőségnek arra, hogy kontroll alatt tartsa a saját életét azáltal, hogy kontroll alatt tartja a másik ember életét. Ez a logikája.

Akkor mondom a tévhiteket. De előtte egy rövid megjegyzés. A tévhitek - egész biztos vagyok benne -, hogy különböző szinteken fognak elérni benneteket. Lesznek olyanok, akik mellett teljesen el fog menni, érdektelen lesz. Lesznek olyanok, akik racionálisan álltok majd ezekhez a kijelentésekhez és azt mondjátok, hogy érdekes, vagy kevésbé érdekes. Lesznek olyanok, akiket majd szíven üt. Lesznek olyanok, akiknek nagyon rossz érzéseik lesznek. Nem tudom, hogy kit hogyan és hol fog majd ez eltalálni, de mondanék egy fontos dolgot. Ez pedig az, hogy ahhoz, hogy megtudjuk, hogy milyen tévhiteink vannak, milyen fals meggyőződéseink, az az állapot - amiben most vagytok -, nem alkalmas. Vissza kéne idéznetek olyan élethelyzeteket, amikor abból a negyvenhárom pontból valami előjött belőletek. Olyan élethelyzeteket, amelyekben érzelmileg olyasmi történt veletek, amit nem tudtatok kontrollálni. Mert azokra az élethelyzetekre visszagondolva derül csak ki, hogy ott egészen mélyen milyen meggyőződéseitek vannak. Hiszen a meggyőződéseink, azok nagyon korai életszakaszból jönnek. Ezért leggyakrabban nem is tudatosak. Hiszen akkor váltak meggyőződésünkké, amikor még nem tudtunk reflektálni magunkra. Ezért a legtöbb ember az igazi mély meggyőződéseiről nincs is tudomással. Nem tudjuk, hogy ezek a mi legmélyebb meggyőződéseink. Szeretnék egy példát mondani erről. 21 éves koromban voltam első áldozó. Felnőtt, vagy ifjúkori megtérő vagyok. Szüleim soha nem beszéltek vallási dolgokról, gimis koromban kezdtem el ezzel komolyabban találkozni úgy egyáltalán. Arról, hogy pokol, pláne nem beszéltek nekem a szüleim. Én harminc valahány évig abban a hiszemben éltem, hogy nem félek a pokoltól. Miért félnék, hiszen senki nem ijesztgetett vele. Soha senki nem mondta, hogy attól félni kell, nem kaptam semmilyen nevelést, nem gondoltam, hogy nekem üdvözülnöm kéne, nem gondoltam, hogy van mennyország, meg pokol. Ilyen képzeteim azt gondoltam, nincsenek. És egyszer - voltam olyan 37 éves -, érzelmileg nagyon felindult, feldúlt állapotban elkezdtem imádkozni. Ahogy imádkoztam, és az imádságom kezdett el mélyülni és mélyülni és újabb és újabb érzések törtek föl belőlem, egyszer csak rádöbbentem arra, hogy én félek a kárhozattól. Igazából ez a fölismerés rendített meg a lehető legjobban. Mert mindenre számítottam csak, arra nem, hogy ez bennem van. Leéltem simán úgy 37 évet, meg 7 éve voltam pap, hogy azt gondoltam, hogy ti lehet, hogy féltek tőle. Lehet, hogy nekem jó, hogy nem kaptam vallásos nevelést, mert én nem tudtam így fölnőni, hogy csak egy kicsit is féljek ettől. Rá kellett jönnöm, hogy én sem vagyok kivétel. Akkor elkezdtem nyomozni, hogy honnan jön belőlem a pokoltól való félelem. Miközben itt a fejemben mindig elutasítottam ezt, és azt mondtam, hogy nevetséges, egyáltalán nem motivál a kárhozattól való félelem. Legföljebb szeretnék üdvözülni, de a kárhozattól való félelem érzelmileg nem hat rám. És tudjátok, rájöttem, hogy miután szüleim nagyon szerették a képzőművészetet, volt egy csomó képzőművészeti album otthon. Rengeteg könyvünk volt, és az alsó sorban voltak ezek a legnagyobb albumok, ami azt jelenti, hogy én már általános iskolás korom előtt, le tudtam venni ezeket az albumokat - hiszen azok voltak legalul, mert azok voltak a legvastagabbak -, és én ezeket nézegettem. Hát, mit ne mondjak! Talán ismeritek - vastag Bosch kötet, nagy fekete betűkkel. Ahogy kezdtem visszaidézni a gyerekkoromat, rájöttem, hogy én még iskolába se jártam, amikor a vastag Bosch kötetet előszeretettel lapozgattam. Lapozgattatok már Bosch kötetet? Hogy előszeretettel, vagy nem, azt nem tudom, de szerintem az 18 éven fölülieknek való. Én pedig 6 évesen. Nem volt ráírva a Bosch kötetre, hogy szülő felügyelete nélkül 18 éven aluliaknak nem ajánlott, vagy ilyesmi. Nem volt kint sárga karika. Tehát, én - mire iskoláskorú lettem - többszörösen végigtanulmányoztam Bosch vízióját a kárhozatról és a pokolról, és a szüleimnek nem kellet egyetlen mondatot sem szólni erről, én már régen be voltam gyulladva. De ahhoz, hogy ez bennem van, egy iszonyú nagy érzelmi megterhelésre volt szükségem, aztán el kellett kezdenem imádkozni, és az imádságban még mélyebbre menni, és ott egyszer csak megjelent ez a félelem. Amiről azt gondoltam, hogy nincs. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert most olyan meggyőződéseket fogok mondani, amelyekről lehet, hogy kapásból mondjátok majd, hogy ugyan dehogy. És lehet, hogy pontosan úgy vagytok vele, mint ahogy én voltam 3 évvel ezelőtt a kárhozattól való félelemmel. Ezt azért mondtam, hogyha eddig biztonságban lettetek volna. Tudjátok mit? Még mindig nem kezdek bele. Ezt szeretitek, ha ilyen vagyok? Nem? Ugyanis, két vagy három részletben föl fogok nektek olvasni egy beszélgetést. A beszélgetés egy riporter és a félelem között zajlik. Ugyanis, volt egy riporter, aki meginterjúvolta a félelmet. Érdemes meghallgatni.

- Köszönöm, hogy fogadott! Hálás vagyok, hogy időt szakít rám!

- Mielőtt elkezdjük, ön véletlenül nem terapeuta?

- Nem szó sincs róla, helyi lap tudósítója vagyok.

- Helyes, torkig vagyok ezekkel a terápiás fazonokkal. Fikarcnyit sem törődnek azzal, hogy megismerjenek. Csakis azt akarják, hogy megváltoztassanak, hogy a fejemre olvassák, milyen komisz vagyok.

- Ne aggódjék, kérem. Az én munkám az, hogy olyan cikket írjak, amely korrekten mutatja be önt. Ennyi. Ön szerint, mi a legfontosabb, amit tudnom kéne önről?

- Azért dolgozom, hogy megmondjam az embereknek, meg fogom őket védeni, és meg is teszem.

- Hogyan?

- Azzal, hogy ráébresztem őket a veszélyre. Hogy vigyázzanak és mindig a legrosszabbra számítsanak és készüljenek föl. Arra nógatom őket, hogy védjék meg magukat, építsenek fedezékeket.

- A világ veszedelmes hely, ön pedig mindig és mindenkor erre figyelmezteti őket. Ez az ön legfontosabb feladata?

- Nos, bizonyos, hogy az egyik legfontosabb.

- És mik vannak még?

- A dolgok sűrítése. A választások és reakciók korlátozása.

- Ez miért fontos?

- Mert kordában tartja az embereket és a kultúrákat. Visszatartja őket a kockázattól vagy a túl sok tanulástól.

- Mondana többet is a választások és a reakciók korlátozásáról?

- Természetesen. A dolgom az, hogy a válaszreakciókat két lehetőségre szűkítsem. Harc vagy hátraarc. Küzdelem vagy menekülés. Csak ezek a választások azok, amiknek értelme van a mai világban.

- És mi van akkor, ha az emberek nem hallgatnak önre?

- Sok más választási lehetőségük is van.

- S hogyan győzi meg az embereket, hogy az rossz lenne nekik?

- Könnyen. Éreztetem velük, hogy túl sok lehetőség zúdul a nyakukba, és nem képesek választani köztük. Megkönnyíti a dolgukat, hogy csak kettőt kínálok.

- Ön szerint mire fontos még megtanítani az embereket?

- Hogy az élet nem tréfadolog. Túlságosan komoly és rettenetes ahhoz, hogy élvezni lehessen. - Az életet úgy kell élni, ahogy a szarvas él a vadászidényben.

- Tökéletesen igaz. Fején találta a szöget. Mindenféle szörnyű dolog van, ami az emberekkel megeshet. A dolgom az, hogy állandóan emlékeztessem erre őket, és elérjem, hogy mindig résen legyenek.

- Szóval, ön azt mondja az embereknek, hogy a világ a fenyegető veszedelmek, a lehetséges szerencsétlenségek színhelye.

- Ühüm. Meg kell hagyni, nagyon úgy fest a dolog.

- Mit akar ön, hogyan lássák az emberek önmagukat?

- Úgy, hogy képtelenek szemtől szembe megvívni velem. Tulajdonképpen arról győzöm meg őket, hogy ha egyáltalán éreznek engem, akkor valami baj van velük. Hogy mindent meg kell tenniük azért, hogy megszabaduljanak azoktól az érzésektől, amelyeket én nyújtok nekik.

- És hogyan tudnak öntől megszabadulni?

- Természetesen sehogy. Én osztom a lapokat. Van egy trükköm. Harc vagy hátraarc módszert alkalmazok. Olyan életre kényszerítem őket, amelyben menekülni és mindent kerülni kell. Ahelyett, hogy szembenéznének velem, menekülnek és rejtőznek. Meg tudom győzni az embereket: hogyha szembenéznek velem, meghalnak. Pedig épp az ellenkezője az igaz, de nem hagyom, hogy erre az emberek rájöjjenek.”

Ez a riport első fele a félelemmel.

Nézzük a tévhiteteket.

Mások szeretetét kikényszeríthetem, figyelmét, elfogadását, ki kell kényszerítenem. Mások szeretetét ki lehet kényszeríteni. A figyelmet és az elfogadást pedig, ki kell kényszeríteni. Ez azt jelenti, hogy a szeretetreméltóságra kell törekedni. Nem azt megtanulni, hogy szerethetnélek téged, hanem, hogy hogyan cserkésszelek be úgy, hogy te engem szeretetre méltónak tartsál, és ezért elkezdjél bejönni az én utcámba. Ezért vannak nagyon jó parfümjeim. Ezért nagyon sok pénzt keresek, sokat dolgozok, és ezért van egy tök jó kocsim, meg egy nagyon jó lakásom. Elég eszem volt ahhoz, hogy 39 éves legyek, és csak így házasodjak meg. Így aztán már nagyon jó parti vagyok. Miután nagyon jó parti vagyok, már nagyon olyanná alakítottam magam, hogy engem mindenképp érdemes szeretni. Ezért érdemes engem választanod, és bejönni az én utcámba.

A másik. Az a tévhit is kapcsolódik ehhez: muszáj, hogy az emberek szeressenek. Muszáj. Nem tudom elviselni, ha kiderül, hogy valaki nem szeret engem. Minden nekem fontos személynek az a dolga idézőjelben, hogy engem elfogadjon és szeressen. Muszáj, hogy a nekem fontos személyek engem elfogadjanak. Ha ez nem történik meg, félek, dühös vagyok, vádaskodom, csábítok, vagy folyamatosan bocsánatot kérek. Ismeritek azt, amikor valaki mindig jó benyomást akar kelteni a környezetére? Ismerős? Mindig. Amikor emberek közé megy, sosem mutatja, hogy szomorú. Soha. Meghalt egy közeli hozzátartozója, bemegy a munkahelyre, és nem veszik rajta észre. Mert mindig tartja magát. Muszáj, hogy elfogadásra szeretetreméltónak hasson. Muszáj. Az ilyen ember ezért nyílván a haragját sem mutatja ki. Vagy, ha egyszer véletlenül azt mondja, hogy dühös, akkor utána ötvenszer bocsánatot kér. Ez volt az első.

Második. Én nem tudok, és nem lehetetek olyan boldog, mint mások. Nem is tudok, de nem is lehetek olyan boldog, mint mások. Alig tudom magamat jól érezni.

És minél jobban érzem magam, annál inkább bekúszik az agyamba egy gondolat: ennek meg lesz a böjtje. Jön egy gondolat: nem sokáig fog ez így tartani. Vagy: Mit készít nekem Isten, hogy adott nekem egy kis pihenőidőt? Most biztos valami nagyon nagy megpróbáltatás ér, hogy egy kicsit kipihenhettem magam.

Ezt én már elég sokat hallottam felnőtt emberektől: Az utóbbi időben nem történt velünk semmi baj, annyira félek. Nem lehetetek olyan boldog és nem is tudok olyan boldog lenni, mint mások. (persze másokat idealizálok). Ilyenkor arról beszélek: Mindig velem történnek ilyen dolgok. Ez ismerős? Csak én lehetek olyan peches, hogy elment előttem reggel a busz. Nem elég, hogy elaludtam, még a busz is elment előttem. A mai napom tönkre van téve. Akkor ma már nem lehetek boldog.

Emlékszem azokra a kedves ismerőseimre, akik mondjuk, valamire súlyosan ráébredtek egy beszélgetés során, mondjuk reggel kilenckor. Akkor úgy mentek el: Na, ez azt jelenti, hogy ma már én nem tudom jól érezni magam.

Egy kedves pap barátom el kezdett terápiára járni. De jó, hogy megtette! Azt mondta: Mindenképpen a szabadnapomon járok terápiára, mert utána teljesen ki vagyok készülve. Teljesen. Az a napom már munkára alkalmatlan.

Amikor valaki belekezd egy ilyen folyamatba, akkor ez nagyon könnyen így van. S amikor már valaki egy kis rutint szerzett, és kezdett gyógyulni, akkor egyszer csak rájön, hogy egy komoly, fájdalmas fölismerés után még ő lehet boldog egy óra múlva. Nem kell két napig beledögleni.

Aztán: a boldogságot ki kell érdemelni. Micsoda hülyeség! Ki mondta ezt nektek? Ja, tudom, apukátok. Ez egy klasszikus kultúrkeresztény mondat: Édes fiam! Először az összes kötelességedet teszed meg. Igaz, hogyha az összes kötelességedet megteszed, nem jut időd aludni, mert sokkal több kötelességed van, mint amennyi a kis életedbe belefér. De apád jót akar neked. Azt akarja, hogy ember legyél.

Hát ez nem nagyon fog neki sikerülni. Már az, embernek lenni. Mert inkább nyomorult pötty lesz. Az apukája pedig azt mondja: Mi lett volna veled, ha nem vagyok ilyen szigorú? Hát akkor, milyen ember lennél?

Szóval, ez egy kultúrkeresztény baromság, hogy a boldogságot ki kell érdemelni. Ugyan! Amikor kegyelemszerűen lennél boldog, akkor rögtön azt mondod, ehhez nincs jogom. Mi történik? Miután voltál olyan botor, hogy a keleti filozófiával is incselkedtél, eszedbe jut a karma-tan. A nemjóját! Ha valaki egy ilyen rendszerben él, akkor egyébként keresztény - a kereszténységből fakad, hogy tilos boldognak lenni. És amikor végül mégis csak kegyelemszerűen boldog, akkor nem azt mondja, hogy ó Isten meglátogatott engem. Nem ezt mondja, hanem akkor hirtelen behozza a keleti tanítást. És azt mondja, jaj, akkor karma-tan. Ha most boldog vagyok, meglesz a visszahatás. Most boldogság, aztán sírás. - Minek ez a boldogság, a fene egye meg? Hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy boldog vagyok?

A legnagyobb átok boldognak lenni. Mert ha érdemtelenül vagyok boldog, az azt jelenti, hogy újabb nagy szenvedések várnak rám. Ezért, hogy tudok kijönni ebből a kelepcéből? Gyorsan megtiltom magamnak, hogy boldog legyek. Hülyeségnek hangzik, ugye? Milyen gáz, hogy közben meg így élünk! A boldogságra méltónak kell lenni. Hát erről beszélek. Aki nem méltó, az nem érdemli meg. Végül - ezt az előbb elmondtam, hogy tönkreteszi a saját boldogságát, mert akkor legalább nem vár rá büntetés.

3. Nem tudom elviselni a szenvedést, a magányt, a szégyent, az elutasítottságot.

Az a meggyőződésem, hogy ezt képtelen vagyok elviselni. Mondjuk, szakítasz a barátoddal és egy hét múlva összejössz egy másik pasival. Szakítasz a barátnőddel és két napig rosszul vagy, és a harmadik nap: azért vannak más nők is, nézzünk csak körbe! Tényleg, mennyi nő van itt! Mindemögött az van, hogy képtelen vagyok egyedül lenni. Az nekem nem megy. Egyedüllét egyenlő halál. Ugye elhitetem az emberekkel - mondta a félelem -, hogyha szembenéznek velem, akkor meg kell halniuk. Ha egyedül kell lennem, bele fogok dögleni. Ha valaki elutasít, bele fogok dögleni. Ha szenvedek, abba is bele fogok dögleni. Ezért a szenvedést mindenképpen enyhíteni kell valahogy. Ezért, ha már úgy érzem, hogy a szenvedést nem bírom enyhíteni, elviselni, akkor lemegyek a játékterembe, és a félkarú rablóval játszom. Húzogatom a fél karját, akkor érzem azt az enyhületet: ez most így jó. - Most vesztettem el 10.000 forintot, de kicsit jobban vagyok. 15.000 - nem baj, de megéri. Az ilyenfajta enyhületnek ezer formája van. Ezeket már nem akarom ragozni. Azt hiszem, egyszer már elbeszéltem nektek: édesanyám együtt szült egy másik hölggyel. Nem teljesen együtt - mindenki tette a maga dolgát -, de mindenesetre eléggé együtt gyüttek elő a gyerekek, és aztán betolták őket a kórterembe. Visszakerültek, és anyukám elaludt. Mellette meg feküdt egy hölgy. S a hölgy a következőt csinálta - Anyukám mindig nagyon büszkén beszélte el ezt a történetet. - Feküdt a hölgy és azt mondja: Levegőt! Levegőt!

Én nem szültem még, igazából hihetetlenül semmi jogom nincs bármilyen történetet elmondani. Mindenesetre, anyukám virult, a másik hölgy pedig: Levegőt! Erre bejött a nővér. Erre, hogy mindenképpen hallja a nővér: Levegőt! A nővér a következőt reagálta: Van itt levegő, csak venni kell! És képzeljétek, meggyógyult. Rögtön lett levegő, jött az élet, fölment a pulzus. Ez párhuzama annak, hogy azt gondolom, mindjárt beledöglök.

4. Mások felelősek az én érzéseimért.

Emlékeztek, elmondtam ezt az életutat. A harag és az agresszió elfojtásával párhuzamosan az egyik legzseniálisabb módszer, hogy amikor dühöngök, és amikor olyan dolgokat mondok, amiket meg kéne gyónnom, azokat nem gyónom meg, mert azt mondom, hogy fölmérgesített a feleségem. Mert akkor lenne bűn, ha én ordibálok és a miska kancsót szétverem a házastársam fején, ha ezt minden előzmény nélkül tenném, amolyan brutalitásból. Az bűn. De ha a feleségem előtte azt mondta, hogy drágám, a nyakkendőd nem áll túl jól, és én erre reakcióként csinálom, az más. Akkor a gyónásom így hangzik: A feleségem fölbosszantott, naná, hogy szétvertem a fején a miska kancsót. Szerintem atya sem tette volna másképpen. Ez egy tök mókás mondat, legalább húszszor hallottam, tehát évente kétszer. - Beleszúrtam a konyhakést, szerintem atya se csinálta volna másképpen, legföljebb a villával, de azt akkor többször.

Ahogyan nem szoktuk gyónogatni, hogy érzelmileg zsarolok, hogy a másik önértékelését, önérzetét, önbecsülését súlyosan károsító mondatokat mondok, nem szoktuk azt sem meggyónni, hogy másokat teszek felelőssé a saját érzéseimért és az ebből fakadó tetteimért. Mert hiszen azoknak oka van. Ez a felelősség áttolásának a legegyetemesebb módja, amit szerintem mindnyájan gyakorlunk. Ehhez szokott az a bődületes baromság társulni, amikor valaki a bűn súlyosságát az alapján méri le, hogy a másikra a bűnöm milyen érzelmi hatást gyakorolt. Tudjátok, hogy ez is milyen gyakori? Tehát, ha a feleségem sír, akkor bűn, ha nem sír, akkor semmi. Ha a feleségem kipurcan, az súlyos bűn. De ha a feleségem az előtt, hogy kipurcanna, fogja a cuccát és elmegy, akkor gyónjon a feleségem. Mindenki nekem úgy tűnik, hogy a saját érzéseiért - hogy felelős, azt nem tudom -, de mindenesetre mindenki a saját érzéseivel bánjon. Hogy azért felelős vagyok, hogy a saját érzéseimmel mit kezdek. Hogy egy érzés jött-e vagy nem, azért nem vagyok felelős. Ugye, ezt nem kell ragoznom, ez megvan nektek? Hány és hány itt ülő nőt lehetne példaként hozni arról - nem azért, mert ismerlek benneteket, hanem mert tudom -, hogy a nőknek milyen nehéz ez. Tudom. Hogy pici kortól kezdve - anyukátok főleg - hányszor zsarolhatott benneteket, és hányszor mondta azt, hogy most anyuci nagyon szomorú. Közben nem is volt szomorú, csak mondta. Te rögtön összehúztad magad kis pöttyé: Hú, anyukámmal mit csináltam?

Milyen drámai történetet hallottam: Egy első osztályos kislány. Ugye, most nincsen számokkal értékelés. Nincs. Nagyszerű. Ezért, egyik pedagógus kitalálta, színekkel értékel. Értitek? Az tök más. Ezzel nagyjából látleletét adtuk a mostani pedagógiai reformnak. Hosszan tudnék beszélni arról, hogy hogyan születnek ezek a szöveges értékelések, de most azt hagyjuk. Tehát, nincsenek számok, liberális pedagógia: színek. Piros, zöld, narancssárga, sárga, fekete. Na, most itt van a színes értékelés. Képzeljétek el, hogy viszi haza a gyerek. Hetente kap egy színt. Hetente. Szám nincs, szín. Viszi haza a színt és fél év alatt egyetlen egyszer a zöldből - ami nem ötös, hanem zöld - a sárgába csúszott. Az nem négyes, hanem sárga. S amikor látja az anyukája otthon, hogy az ellenőrzőbe, ami szintén nincs, csak egy füzet, mert az megint egész más, s viszi haza a füzetet, amin angyalkák vannak, meg kisautók, mert az is egész más, az gyerekbarát. Akkor ott van, hogy sárga csík. Szülő elborzad, furcsa rángás: Az én nagylányom! - 7 éves- Az én nagylányom! Súlyosan leszidja a nagylányát, hogy csúszhatott le a zöldből a sárgába? Hogy? - Amíg én dolgozok érted, te csak úgy lecsúszol? Ja, hogy nem engedtelek el szánkózni? Annak is megvolt az oka!

Szóval, lecsúszott a sárgába, jön a büntetés: Azért mert fél év alatt egyetlen egyszer lecsúsztál a zöldből a sárgába, ezért egy hétig nincs TV. És különben meg, anyu szomorú. Azaz dühös, azaz szomorú, azaz csalódott.

Ezért értelek én meg olyan nagyon titeket. Mert a lányok nagyon könnyen megtanulják azt, hogy nem jó, ha az anyu szomorú, és felelős vagyok az anyukám érzéseiért. Mert hosszú éveken keresztül az anyukám énmiattam szomorú. De bűnös egy lélek vagyok!

Elmondjam, hogy az a kislány mit csinált? Tanulságos! Mikor egy hétig nem nézhetett TV-t, akkor a pedagógus a következőt látja: a kislány ül a széken - szerintetek mit csinál? Oldja a feszültséget és a szorongást. Hogy szokott egy ilyen történet katasztrófába torkollni? Úgy hogy a pedagógus, aki látja, hogy a kislány folyamatosan ezt csinálja, akkor mondjuk, behívatja a szülőket. Akkor elmondja, hogy: Kedves anyuka! Sajnálattal én rajzoltam azt a sárga csíkot a füzetkéjébe a kislányának, de most volna egy másik problémánk is. S amikor ezt elmondja a kislány anyukájának, ha a sárga csíkra egy hétig nem nézhette a TV, mit gondoltok, mit fog kezdeni a kislányával ezek után? És még csak 7 éves. És tulajdonképpen nincs vele semmi baj. De meg fogja tanulni azt, hogy én vagyok felelős az anyukám, az apukám, a nagyszüleim érzéseiért. És felnőttként ebből adódik az is, hogy kell nekem valaki, aki nálam erősebb. Akitől függeni tudok, de akit nem készítek ki. Ugye, hogyha én vagyok felelős a te érzéseidért, akkor muszáj egy erős pasit választani. Nagyon erős pasinak kell lenni, hogy ne tudjam őt kiakasztani. Mert akkor egy kicsit megnyugodhatok. Ebből érdekes dinamika szokott előállni.

5. Én vagyok felelős - most összezagyváltam. Mert eddig arról beszéltem, hogy én vagyok felelős mások érzéseiért. Igaz? De ugye, ennek a párja, hogy mások felelősek az én érzéseimért. Most ezt a kettőt egybevontam, mert erre is hoztam példát, meg arra is.

Az én vagyok felelős mások érzéseiért, az a következőképp tud még tovább menni, akkor ez azt jelenti, hogy engem állandóan nyugtalanítani kell, hogy te veled mi van? Állandóan néznem kell, hogy milyen érzések vannak benned? És ha olyan érzéseket produkálsz, amelyek bennem félelmet keltenek - mert azt gondolom, hogy ezeknek én vagyok az oka -, akkor ezeket az érzéseket megtiltom neked. Nők megtiltják a férfiaknak, hogy haragudjanak. A férfiak megtiltják a nőknek, hogy szomorúak legyenek. Ez klasszikus fölállás szokott lenni. Mert a nő annál nagyobb bűnt nehezen tud elképzelni, hogy a férfi miatta haragszik. Muszáj 25 bocsánatot kérő levelet írni. Hát nem haragudhat miattam! A férfi önérzetét meg mi kezdi ki? Ha a nője szomorú: Az én nőm ne legyen szomorú, mert macsó vagyok, az én nőmet én boldoggá teszem, jó? Boldog vagy?

Tehát, nem lehet szomorú. Mert ha szomorú azért én vagyok felelős, ne már!

6. Irányíthatom, hogy mások hogyan éreznek irántam és hogyan bánnak velem.

Ezt tudom irányítani. Micsoda hiedelem! Ugye, az egész eddigi beszédünk arról szól, hogy szinte te nem is kellesz. A másik nélküled is végigéli az érzéseknek, a hiedelmeinek, a gondolatainak mindenféle skáláját. Te csak statiszta vagy.

Előző helyemen volt egy hölgy. Többgyerekes anyuka volt, aki elvált. Ez a hölgy menthetetlen szerelembe esett irányomba. Ezt úgy fejezte ki, hogy elkezdett nekem leveleket írogatni. Végtelen számú levelet írogatott. Minden nap leveleket kellett kidobálnom a kukába. A legmegrázóbb az volt, hogy amikor én tízféleképpen próbáltam vele szót érteni, tízféleképpen lehetett látni, hogy semmilyen esélyem sincs. Akkor gondoltam, hogy kipróbálom, mi lesz akkor, ha én semmire sem reagálok. Semmire. Tudjátok, mi történt? Az, hogy jöttek egymás után a levelek, és - már amelyiket elolvastam, azokban - ez a hölgy az érzéseknek, a gondolatoknak, a vágyaknak, a jövőképnek döbbenetes színességét írta le, miközben én semmit sem tettem. Tehát, volt egy levél, ami arról szólt, hogy vegyem már el feleségül. Hogy ő már mindent eltervezett - komolyan -, minden elő van készítve, júliusban házasságkötés. Hogy a gyerekekkel is megbeszélte azt, hogy hova megyünk nászútra. Jó, hát azért ez volt az a pillanat, amikor elmentem egy pszichiáterhez, és megkérdeztem, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Elmondhatom, hogy mit mondott, csak nem mondom el.

Leírta azt, hogy hogyan fogunk nászútra menni, még azt is pontosan megadta, hogy őneki mennyi spórolt pénze van erre a nászútra, tehát, én majd mennyi pénzt költsek arra, hogy ez az új család majd el tudjon menni a nászútra. Én nem válaszoltam semmit. Odatelefonáltam a házasságkötő terembe, hogy le van-e beszélve tényleg. Szóval, egy hét múlva jött egy másik levél. Az arról tudósított, hogy én egy rohadt szemét vagyok. Egy rohadt szemét, hogy ővele még senki ennyire piszok és szemét nem volt. Ne is álmodozzak róla, hogy ő engem oltár elé vezet. Én pedig közben nem csináltam semmit. Hat levél: szemétláda, hetedik kibontva. Következő levél: Ő nagyon gyönge. Ő most nagyon rájött arra, hogy ő nem tesz jót a gyerekeivel akkor, ha nincsen férje. Hogy a gyerekeinek nagyon szüksége van egy apukára. Ezért most már szedjem össze magam. Egy hét. Érzékeltettem ezt? El tudtak telni úgy hónapok, hogy én semmilyen reakciót nem adtam. Ő teljesen magától magában az egész kapcsolatot tudta fantáziálni. Az egészet. Élt a maga világában, és az én beszédeimet, ahol engem látott papként, ezt mind-mind a mi kettőnk úgynevezett kapcsolatára vonatkoztatta. Ne gondoljátok azt - két dolog -, az egyik: nem pszichiátriai eset. Nem. Normális. Volt idő, amikor én ebbe majdnem megőrültem. Azért el tudjátok képzelni! A szélvédőmre rakosgatott állandóan izéket, a postaláda, küldött, meg lehetett tőle bolondulni. Volt egy pont, amikor rájöttem, hogy számára még ez talán a legjobb megoldás. Valami miatt képtelen megoldani ezt a férfikérdést. Nem tudja megoldani. Miért nem, ezt én nem tudom. De nem tudja. Akkor belemehetne egy csomó olyan kapcsolatba, amit nem tudna vinni. Ezért van annyi ereje, hogy ezekbe a kapcsolatokba ne menjen bele. De ott van egy csomó érzése - negyven valahány éves, kicsit idősebb nálam, de hát mindegy, jól tartja magát -, ezért inkább kitalál engem magának. Ezzel egy csomó érzését, indulatát, vágyát egy olyan irányba viszi, hogy azzal nem terheli agyon a saját gyerekeit. Amikor kezdett bennem összeállni a kép, hogy ő talán direkt egy olyan valakit választ, akivel kapcsolatban biztonságban van. Akiről azt gondolja, hogy ez az a kapcsolat, amiből úgy sem lesz semmi. Vagyis a lehető legszélsőségesebben megélhetek minden érzést és vágyat és ösztönt és mindent, ami bennem van. Hogy az ő szempontjából - bár egy nagy sebzettsége van a férfiakkal való kapcsolatára vonatkozóan -, ez a megoldás kifejezetten konstruktív. Nemcsak, hogy érthető, hanem nagyon sok előnnyel jár. Amikor ennek a gyerekekre vonatkozó hatását igazán megértettem, hogy azzal, hogyha én nem teszek semmit, csak ezt elviselem, hogy ő fantáziálhat nyugodtan rólam, küldözgetheti a leveleket és nyugodtan gondolhat rólam akárki akármit, hogy én miért kapok naponta egy levelet ettől a valakitől, nyugodtan gondoljon akárki akármit, ez a gyerekeknek megéri. Mikor ez így végigment bennem, akkor azt gondoltam, hogy na, jó, akkor most már nem vagyok ideges. Tegye, ha akarja. Szegénynek pechje volt, mert elhelyeztek onnan. Milyen érdekes? Egy csapásra megszűntem férjjelöltnek lenni. De biztos vagyok benne, hogy a következő pap sem úszta meg olcsón. Mindenesetre, az utódomnak óvakodtam elmondani ezt. Majd rájön.

Na, ezt mivel kapcsolatban mondtam el? Ja, igen: hogy irányíthatom, hogy mások hogyan éreznek irántam és hogyan bánnak velem. - Ez az utolsó mondatom. - Hogy egy másik dolgot is megtanultam ebből. Ez pedig az, hogy szerintem mi sem vagyunk kevésbé olyanok, mint ez a nő. Vagy csak nagyon kicsivel vagyunk olyanabbak. Hogy a másikra szinte csak, mint egy statisztára van gyakran szükségünk, és az érzéseknek, a vágyaknak, a hiedelmeknek, a gondolatoknak teljes skáláját átéljük egyedül is. S a másik csak valami epizódszereplője a mi monodrámánknak. Ezt is megtanultam. De ezt szívesen áthárítjuk.

Ma egy kicsit nyögvenyelős voltam, ugye? Nem tudom.

Van-e valakinek hirdetnivalója?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Comments