Téveszmék 2.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

A tévhitekről a hiedelmeinkről beszélünk, van itt azt hiszem 14 pont de majd a végére úgyis kiderül hogy mennyi. És hogy miért beszélünk a hamis meggyőződéseinkről a tévhiteinkről? Azért, mert abból a folyamatból indultunk el, hogyha nem megfelelő családi háttérből érkezünk, ahol nem minden történt úgy, ahogy az valóban a javunkra szolgált volna akkor ennek az lesz a következménye, hogy nemcsak az  Önmagunkról, a Világról, az Istenről alkotott képünk sérül meg. A sérültségünk vagy a sebzettségünk mélyebbről fog fakadni mégpedig onnan, hogy olyan valakinek tartjuk majd magunkat, amilyennek megengedték vagy megengedtük tudatosan vagy nem tudatosan hogy lehessünk. Ezért mire egyáltalán már az önreflexiónak, a tudatosságnak, a gondolkozásnak, a felnőtt, vagy fiatal felnőtt képességére eljutunk, addigra már bőven kialakult egy olyan téves énfölfogás, aminek a hiányosságaira, és hogy ez az Én már önmagában ahogy nézi a világot a maga torzulásain keresztül nézi a világot, a maga torzulásain keresztül észlel, gondolkodik,  érez és alakulnak ki a meggyőződései. Tehát hogy egyáltalán reflektálni tudunk önmagunkra és mindezt felismerjük ehhez, háát ehhez minimum felnőtt fiatalembernek kell lenni. Nem véletlen, hogy komolyabb önismeretet igénylő dolgokat egyetemen nem tanítanak, mert még nem való oda. Egy egyetemista éppen hogy örüljön, hogy az önismeretbe kezd belekóstolni, a tudatos reflexióba és a többibe. Ez lehet, hogy most furcsán hangzik, de huszonegyévesen hihetetlen sok mindent be lehet emelni az agyunkba. De hogy elkezdjünk tudatosan reflektálni saját magunkra és azt bírjuk, hát… háát azért annak a veleje később tud elkezdődni… Gimis korban még csak a szenvedés van, serdülőkorban meg pláne. De hát hogy ez így van ez teljesen normális, de hogyha megtörtént ez az egész rendszert, az egész életünket befolyásoló sebződés, márpedig többé-kevésbé mindenkinél megtörtént, akkor ennek az egyik eleme az, hogy téves meggyőződéseink lesznek. Tévhitek alakulnak ki bennünk és talán ennek az egész rendszernek a legnehezebben kinyomozható eleme éppen ez, azért mert a meggyőződéseink természetesen egészen pici kortól kezdve alakulnak ki, és a meggyőződésnek a természete az, hogy nem kérdőjelezzük meg. Hát ha valamiben hiszek, általában az az ami az egész rendszernek a legalapjában van. Ezért hihetetlen bátorság kell ahhoz hogy valaki épp azokat a meggyőződéseit kezdje el megkérdőjelezni, amire bizonyos szempontból az egész  rendszer fölépült. Hát ehhez azért kell már tüdő meg bátorság és nyilván a rendszerünknek  ezek az  elemei emiatt a legkevésbé tudatosultak. Tehát amikor most  erről beszélek és a múltkori bevezetőt nem mondom el már az is nagy dolog ha valaki racionálisan kezd dolgozni ezekkel a tévhitekkel. Amikor meg valaki aztán  személyes egzisztenciális kérdésként veti azokat föl, hát az már komoly az már komoly munka. Egy történet még mielőtt folytatnám ezt: hétvégén éppen egy kedves ismerősemmel egy kiképző terapeutával beszéltem … Hú hát azt el tudjátok képzelni, jaj de félelmetes. Na, együtt ebédeltünk, és azt kérdi tőlem: Te Feri már olyan régóta meg akarom tőled kérdezni: beszélj nekem az Istenképekről… Jaaj Istenkép, hát jaj jaj  hát hol kezdjem…. nem lehetne-e inkább ebédelni? … Nem lehet Feri, ez engem nagyon érdekel valami workshopot fogok tartani ebből, úgyhogy most  akkor gyerünk … És akkor kérdeztem, jójó ezt értem, milyen szempontból érdekel? És azt mondja, hogy engem a teológiai istenkép érdekel az az istenkép, amit ma az egyház a legtisztábban gondol arról, hogy milyen  isten és ezt akarja közvetíteni az emberek felé, engem ez érdekel. Mond meg hogy mi a frankó istenkép terén. És hát  két frankót tudok mondani  Istenkép terén,  majd aztán érthető lesz, hogy kapcsolódik a témánkhoz. Az egyik: az hogy milyen az Isten, ez legalábbis a mi körösztény hagyományunkban leginkább annak felel meg, amilyen Jézus Krisztus. Ez az egyik. A másik: ha meg akarom tudni, hogy milyen ez az Isten, és nem Jézus Krisztusra akarok összpontosítani, és az Ő személyét középpontba állítva kérdezek rá, hogy milyen Isten akkor Isten az a Valaki, akiben Jézus hisz. A mi istenünk az az  Isten, akiben Jézus hisz, ahogyan benne hisz, amilyen viszonyban Jézus az Ő Istenével van, na Ő a mi Istenünk. Ez azért olyan hallatlanul fontos, mert mert hát végül is most beszélhetünk össze-vissza, ilyen  mennyei atya, meg jópásztor meg akármicsodáról ez idáig oké. Sokkal jobban járunk hogyha ezt a két szempontot dolgozzuk ki a magunk esetében, sokkal jobban járunk, minthogy ilyen klisészerű izéket veszünk magunk  elé. Én ezt a két dolgot szeretném mondani és ez azért izgalmas, mert mikor elmondtam ennek a kiképző terapeutának akkor Ő a következőt mondta: Te jó ég, én erről még sohasem hallottam, ez az egyik, akkor mi a fenét csinálunk? Nem? Hát itt vagyunk azért, hogy képviseljük Istent és a két lényeget nem mondjuk el. Tehát azt mondja: Tudod Feri évtizedekig tartott egy naivitásom: amikor dolgoztam fiatalokkal, meg még idősebbekkel, meg nagyon idősekkel, és előjött a szülőkkel való kapcsolat a családi kapcsolatrendszerből fakadó  sérültség,  akkor Én hívő emberként arra gondoltam, hogy van egy kiút, egy mindig kínálkozó kiút ha az illető hívő, akkor hívjuk elő az Istenképét. Mondjuk az Apukád ilyen volt, az Anyukád ilyen volt, merítsünk erőt abból, hogy jó hogy Ők ilyenek voltak, de hogy ki az Istened és Ő mit mond neked, és mit  gondol rólad és  a többi …. És azt mondja, hogy minden erőfeszítésem ellenére az derült ki, hogy ez az istenkép, ami a sebzett háttérből jövő emberben él többé-kevésbé ugyanolyan sebzett, mint az összes többi eleme a rendszerének. Ugyanolyan sebzett. Hiába keresne oltalmat Istennél, egy olyan torz Istenkép él benne, és itt jutunk el a hithez és a meggyőződéshez, amely maga is torz annyira és úgy amennyire az a rendszer, hogy nem tud oltalmat találni Istennél. Találhatna, ha az a torz Istenkép, mint egy páncélajtó nem zárná őt el a valódi Istentől. Sok esetben még ez a torz Istenkép fejeli meg az egész történetet . Ezért ha megpróbáljuk őt rábírni arra, hogy keressen oltalmat a hitnél, akkor jól kiszúrunk vele. Ezért amikor a hamis meggyőződéseinkről és a hitről beszélünk, akkor nagyon izgalmas volna nemcsak az emberi kapcsolatainkra vonatkozóan átgondolni ezen téves meggyőződéseket, hanem hogy ezek a téves meggyőződések vajon  az Istenkapcsolatunkban hogyan jelennek meg. Egy milyen Istenkép fog következni a mi téves meggyőződéseinkből. Mert természetesen, háát elég húzós, zúzós, rázós … Ah … Háát igen …. Akkor gyorsan ismétlem, hogy miről volt eddig szó:

1. mások szeretetét kikényszeríthetem, figyelmét elfogadását ki kell kényszerítenem,

2. nem tudok, nem lehetek olyan boldog, mint mások,

3. nem tudom elviselni a szenvedést, magányt és szégyent,

4. mások felelősek az én érzéseimért,

5. én vagyok felelős mások érzéseiért.

Ugye ezt rögtön össze is zagyváltam. Nem véletlen, mert olyan szorosan tartoznak össze. És itt  megint egy pici értelmezés: akkor még árnyaltabb lesz a kép. Ez pedig így szól: hogy vajon miért lehet olyan természetes egy felnőtt számára is, hogy felelős vagyok a másikban keltett érzésekért. Nyilván azért, mert minél kisebb vagyok, és ahogy növök föl, nagyon fontos információkat adnak  a szüleim azzal nekem, hogy milyen érzések vannak bennük. Főleg amikor még nem is értem hogy ők mit miért tartanak jónak vagy rossznak. Ha én azt látom hogy az apukám dühös, akkor a harag adja a legfontosabb információt arra, hogy ezt ne tegyem többet. Ha  azt látom, hogy az anyukám elkezd sírni ha én valamit teszek, akkor egy gyerek számára a legelsődlegesebb csatornán, az érzéseken keresztül jön egy nagyon markáns jelzés, hogy itt én valami nagyon rossz dolgot tettem. Hát abszurdum egy 4 éves gyereknek egy logikai rendszer keretein belül elmagyarázni, hogy majd felnőttként nem lesz neki annyira jó, ha most megrázza az áram. Hogy mi történik a sejtfalakkal és a sejtmembránnal, hogy mit tudom én mi a sejtnyomás, nem? Tehát ezt el lehet kezdeni magyarázni és igazunk van, de a gyereknek ez nem fog visszatartó erőt jelenteni. De az apuka iszonyú dühös, pattog, és a falhoz vágja a cipőjét, a gyerek érti, hogy itt a sejtmembránnal komoly bajok történnek. De hát a gyerek nem hülye, hogy az érzések alapján dönti el hogy mi jó meg rossz. Ez idáig teljesen rendjén is van addig, ameddig a szülők a helyzetnek megfelelő érzéseket mutatják. Akkor éppen hitelesen mutatják a gyereknek, hogy mi a jó meg mi rossz. És akkor emlékeztek, hogy milyen hihetetlenül  sokat beszéltünk a parazita érzésekről és egyebekről. Hogy ha  én sebzett vagyok, és olyan érzéseket mutatok bizonyos helyzetekben, amelyek nem odavalók az tulajdonképpen úgy hat a gyerekre, mintha én folyamatosan téves igazságokat és információkat közölnék vele. Folyton folyvást. Hah … mert hiszen ő azon a nyelven ért. Tehát ha egy gyerek, aki felnő, még mindig azt gondolja, hogy felelős a szülei érzéseiért és cserébe nem felelős a saját érzéseiért, amikor így túlzott felelősséget vállal, akkor egy érthető folyamatnak a sodrásában van, amiből azonnal ki lehetne gyógyulni. És akkor itt hadd mondjak valamit… X éve gyötrődöm valamin és most most  valahova eljutottam és szeretném nektek megosztani. Hogy biztos már régen  leírták  azt, amire én most rájöttem. Ezt pedig úgy hívják, mert utálom, hogyha arról kell beszélnem, hogy én felelős vagyok érted. Ugye erről sokat beszéltünk. Ugye ettől nagyon óvakodom az előbb elmondottak miatt, mert ebbe olyan sok minden dolgot bele lehet gyömöszölni, hogy attól koldulunk. Az se tetszik nekem igazán, hogy azt mondjam, hogy nem vagyok felelős senkiért. Kicsit olyan  brutálisan hangzik nem? Mi lenne, hogyha akkor arról beszélnénk, hogy létezik kapcsolati felelősség. Nem énfelelősségem, te felelősséged, te felelős vagy értem, én felelős vagyok érted, hanem kapcsolati felelősségről beszélhetnénk. Vagyis hogyha én egy szülő-gyerek kapcsolatban vagyok, akkor egy szülő-gyerek kapcsolatnak megfelelő kapcsolati  felelősségem van. És a másik oldalon is egy szülő-gyerek kapcsolatnak megfelelő kapcsolati  felelőssége van a gyereknek. A kapcsolati felelősség az adva van az emberléttel. Ez nem olyan felelősség, amit az ember magára vehet, ha tetszik neki. Hanem épp az a poén, hogy a kapcsolati felelősségbe az ember beleszületik, belenő, nemhogy belenő, hanem beletestesül, mert hiszen kapcsolatokba születünk bele. Zsuzsanna szervusz, mikor lesz a meghallgatásod? Olyan későn? Óh…  Elnézést, ez egy kapcsolati pillanat volt. Szóval ez azt jelenti, hogy nem tudunk erre a világra jönni, hogy ne kapcsolati felelősségek rendszerével születnénk már meg. Mert kapcsolatunk van az apukánkkal, az anyukánkkal, vannak nagyszüleink, lesznek testvéreink jó esetben, és az összes többi. Ezért ezt a felelősséget, ezt nem szabadon vesszük magunkra, hanem ezt a felelősséget felismerjük, hogy ez a felelősség van. Azonban az lenne a gyógyulás útja, hogy képesek vagyunk minden kapcsolatban  annak a kapcsolatnak megfelelő felelősséget vállalni. És főleg akkor lennénk igazán Ember-Emberek hogyha azokat a felelősségeket mindenképpen tudatosítanánk, amelyeket nem választunk szabadon. Hanem az a felelősség megelőzi a szabadságunkat. Ez már Böszörményi Nagy Iván. Ma fogok róla még beszélni. Vagyis ez azt jelenti, hogy egy szülő a szülő voltából adódóan kikerülhetetlen szülői felelősséggel rendelkezik a gyereke felé. És hogy a kapcsolati felelősségünket hogy éljük meg, erre azt  gondolom, hogy a szerepeink által. Hogy fölismerem azt, hogy én a gyerekemmel kapcsolatban szülő vagyok. A szülő szerepemnek az elvállalásával képes vagyok a kapcsolati felelősségnek eleget tenni. Egy gyereknek is van felelőssége ebben a kapcsolatban, de az sokkal kisebb. Egészen más jellegű. Gyermeki felelősség a szülő felé. Van ott is felelősség, de más jellegű. Akkor tehát hogyha felelősséget vállalok mások érzéseiért és másokat teszek Én felelőssé a saját érzéseimért,  akkor erről beszélhetnénk úgy is mint hogy nem ismerjük föl kellőképpen azokat a kapcsolatokat, helyzeteket és az azoknak megfelelő szerepeket, amelyeket ha magunkra tudnánk venni, akkor éppen a megfelelő felelősséget viselnénk. És a megfelelő felelősség viselése tettekben kell, hogy megnyilatkozzon. Olyan felelősségvállalás nincs, amely csak a tudatosságig jut el,  de a tettekig nem. Ilyen felelősség nincs. És akkor arra az érzékeny pontra találhatunk rá, hogy megnézhetnénk az életünket abból a szempontból, hogy vajon mindig abban a szerepben vagyunk-e egy-egy helyzetben, amely a kapcsolatunknak megfelelő szerep.  És akkor eljutunk oda, amiről ma nagyon sokat akarok majd  beszélni, ha túljutottunk a hiedelmekig. Vagyis arról, hogyha én valakinek a házastársa vagyok, de ott  nem szívesen veszem föl a társ szerepét, hanem mondjuk kifejezettem szeretném az apa szerepét fölvenni és abban sokkal otthonosabban  érzem magam, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy én fogok felelősséget vállalni, de nem a társ felelősségét, hanem az apáét. Ezért én nem fogom érteni, amikor a feleségem azt fogja mondani nekem, hogy miért miért  nem vagy már komolyabb, érettebb, meg  miért nem vagy a társam, meg mi… nem fogom érteni mert azt fogom gondolni majd, de hát  így  is iszonyú sok felelősséget vállaltam hát mi a francot  akarsz még tőlem Ez igaz, hogy rengeteg felelősséget vállalok, de nem a társnak felelősségét, hanem apáét. És ha én egy társhelyzetben az apa felelősségét viselem, akkor ez azt jelenti, hogy olyanért is felelősséget fogok vállalni, ami nem az enyém. És olyasmiért fogom majd felelőssé tenni a másikat, amiért ő nem felelős.  Ugye ez így összeáll? Legalábbis nekem összeállt, nagyon nagyon izgalmas, egy csomó  minden kitisztult. Na nézzük akkor a akkor a hiedelmeket… most annyira kedvem lenne … Isten hozott …. Jaj kedvem lenne összeülni nagyon okos emberekkel és ezt az egészet megtárgyalni velük… ezért eljöttem ide. Na szóval ott tartottunk hogy

6. Irányíthatom, hogy mások hogyan éreznek irántam és hogyan bánnak velem.

Ebbe belecsaptam múltkor? Nem! Nem? Itt elbizonytalanodtam nem emlékeztem már… nem, nem, de, de, nem… Úh… micsoda nehéz helyzetbe sodródok. Mindegy, akkor beszélek róla. Azt mondja olyan hatal hát ez mit jelent? Azt hogy tulajdonképpen  olyan hatalmat tulajdonítok magamnak, amilyen hatalmam nincs. Ha én azt gondolom, hogy irányíthatom, sőt irányítanom kell, hogy mások hogyan viseltetnek irántam akkor olyan hatalmat kérek és akarok sok esetben rejtett módon, amely hatalmam egyrészt nincs, másrészt nem illet meg. Ez az, amikor egy függő helyzetben vagyok, társfüggésben vagyok valakivel, az nem autonómia, és nem intimitás. Nagyon szoros kapcsolat, nem autonómia, nem intimitás. És akkor miközben a társam mondjuk szenvedélybeteg én valójában őt állandóan kontrollálni és ellenőrizni akarom, folyamatosan, és akkor vagyok biztonságban.  Aztán… ha valaki nem szeret, akkor én rontottam el valamit. Ha valaki engem nem szeret, annak én vagyok az oka. Szerintem ez sokaknak ismerős lehet. Hány évesek voltatok, amikor el tudtátok viselni, hogy nem szeret valaki? Jaa,  még soha nem volt ilyen …. Hááát hogyha most igazán őszinte vagy magadhoz és azt mondod, hogy ez olyan kellemetlen érzéseket kelt benned, amely arra utal, hogy ennek a helyzetnek a földolgozása még nem történt meg. Akkor egy kicsit sem szégyelld magad. Miért szégyenkeznél emiatt? Kifejezetten nehéz dolog elviselni, ha minket valaki nem szeret. Ahh… Hát ki, ki örül annak? Ki élvezi? Élvezi a csuda…. de el lehet fogadni és meg lehet békélni azért egy ilyen helyzettel és lehet nagyon boldogan élni, miközben lehet, hogy vannak olyanok, akik az ellenségeimnek tartják magukat. Attól nekem még nem kell boldogtalannak lenni. Jaj de jó ezt kimondani is. Hogy viruljanak az ellenségeim, mint a pálma. Hát had viruljanak és az az Én virulásomat nem befolyásolja. Aztán…  Igen, hogyha valaki nem szeret, vagy nem úgy szeret ahogy nekem erre szükségem van, akkor ezért én vagyok a felelős, vagyis akkor bűnös vagyok. Ez  mindig egy fontos kérdésünk lehet, amikor eljutunk oda, hogy: na rossz vagyok. Akkor kérdezzük meg magunktól azt,  hogy ezt ki mondja? Rendben van, rossz vagyok… ki mondja? És akkor ki fog derülni, hogy hát tulajdonképpen én magamról ezt nem szívesen mondanám. Ezt valaki más mondja, de én már régóta elhittem másoknak, hogy ez így van, hogy én rossz vagyok. Ez egy nagyon fontos kérdés lehet, amikor eljutsz oda, hogy:  hülye vagyok… ezt ki mondja, ki mondja kinek? Így még pontosabb…  Ja ezt apám mondja 10 évvel ezelőtt nekem.

7. Önállóságom feltétele, hogy ellenálljak minden befolyásnak és irányításnak.

Azt gondolom, hogy akkor leszek autonóm,  akkor leszek majd felnőtt, ha minden irányitásnak és befolyásnak ellent tudok mondani. Állandó kritika, kifogások, panaszkodás, vádaskodás, szemrehányás összeférhetetlenség. Ha valaki ebbe az irányba mozdult el tévhitként, nehéz lesz vele házastársi kapcsolatban élni. Nehéz, mert ő akkor eleve harcnak fogja tekinteni a kapcsolatot. És tudjátok ennek a dinamikája az lesz, hogy amikor haladnék az intimitás felé, akkor lesz egy pont, mert az intimitás mit jelent? Két dolgot, föltárulnak a sebeim és föltárul az, hogy itt és most sebezhető vagyok. Az intimitás tehát, azt én nem mondom, hogy veszélyes, mert ez is egy kicsit furcsa… de hogy az intimitásban föltárulnak a sebeim, és sebezhető vagyok ez biztos. Hogy ez veszélyes, vagy nem ezt döntsétek el. Most képzeljétek el, hogy ott vagyok én, mondjuk egy fiatal feleség.  Jaaaj … tudjátok nagyon szeretek szerepekbe bújni, az nagyon jó, már mit tudom én hány na hogy mióta űzöm ezt. Jaj hát ez nagyon jó dolog. Tudjátok voltam már Ninivében kúrva. Bizony, egyszer eljátszottuk azt a helyzetet, ahogy Ninive a bűnös város és megy Jónás és ugye mindenki szabadon választ szerepet. Hát legyen a Jónás a csuda, majd legyenek a papok Jónások. Én prostituált voltam Ninivében, és mindenkit elcsábítottam, iszonyú jó volt. Komolyan, komolyan. A stricimtől kértem mell operációra pénzt és annyira meggyőzően beszéltem, hogy adott. Iszonyú jól ment. Na… Szóval… Hogy jutottam ide? Ez a ez a… Feri atya… Ez a mell operáció padlóra küldött, ez  hogy hogy jutottam ide? Hogy ellen kéne állnom minden befolyásnak. Most olvasom. Ja, hogy fiatal … látjátok annyira  belekerültem a szerepbe, nem bírtam kijönni. Tehát, hogy hogy mit akartam ezzel mondani, várjatok… időt kérek…  jaa a játszma, úgy van: fiatal feleség vagyok, megfelelő keblekkel. Szóval… és arra gondolok, ugye ki mondja, hogy megfelelő és kinek? Ez a nagy kérdés. Mi az, hogy megfelelő, ki mondja kinek? Na, szóval ott vagyok ebben a tévhitben, hogy hogy nem tudom én…ilyen szappanopera helyzet, hogy akkor vagyok igazán modern nő, hogyha független vagyok megfelelő keblekkel és rajtam nem uralkodik férfi. Jólvan jól van, hát s  akkor közben van egy nagy, nagy  nehézségem mert azért mégiscsak valami kis intimitásra mégis vágyok, nem? Hát  fiatal nő vagyok, naná hogy vágyok, hát azért nem vagyok teljesen gyagya, hogy azt gondoljam, hogy egy cég vezetése az egyenértékű az intimitással azért ezt mégsem gondolom, bár ezt  nem hangoztatom, mert akkor gyengének tűnnék a férfiak felé. Na mindegy … És akkor megyek közel a férjemhez és amikor elérem azt a pontot hogy a sebzettségem és a sebezhetőségem épp eléggé szorongatónak tűnik, akkor milyen leszek? Undok, kibírhatatlan, puff… a másikra majd jól beszólok valamit. Ennek az lesz az eredménye, hogy miközben vágyom az intimitásra mint ifjú nő, aközben, pont amikor elmélyülhetne a kettőnk kapcsolata akkor belerúgok a másikba. Hopp … akkor izé 3 m-re odébb …. akkor kezdjük megint….és akkor ezt játsszuk végig. Hát jó így élni? Ugye nem? Oké. Milyen egyszerűek a dolgok ugye? Jaj … Akkor ebben folyamatos harc és folyamatos félelem lesz, sok harc, rengeteg félelem. A félelmet azonban elrejtem, és nem mondom ki. Mert nem félek, hanem erős vagyok és győzök. És közben majd megdöglök egy  bensőséges kapcsolatért.

Hadd folytassam a párbeszédet a félelemmel, mert most pont eljutottunk ide. Azt mondja… Riporter: és hogyan tudnak megszabadulni öntől? Természetesen sehogy, én osztom a lapokat, van egy trükköm, a harc vagy a hátraarc módszerét használom… Emlékeztek? Tiriri …  Menjünk tovább. Azt mondja… Riporter: szóval akármerre mennek, harcolni, vagy menekülni, mindig ön irányítja őket? Ez a dolgom. Milyen főbb stratégiákat alkalmaz? A visszavonulást, az elutasítást, és azt az érzést, hogy nem vagy elég szeretetre méltó. Riporter: Óh, legközelebb a szeretettel készítek interjút… úgy hangzik ez, mintha bizonyos esetekben a szeretetet is fölhasználná. Ostoba interjú lesz, sok mindent nem tud írni róla, a szeretet akkora balek, hogy  nehéz fölhasználni. Nem nehéz kihasználni úgy intézem, hogy az emberek kétségbeesetten oda legyenek érte. És a kétségbeesés a legjobb barátom. Hát már alig várom, hogy fölkeressem a szeretetet. Ugyan miért ? Mit képzel hogyan fogja azt  eladni a közönségnek? Hát szóval majd, meglátom hogyan megy a dolog és aztán döntök. És most visszatérve arra, amiről beszélünk, mire használja ön a szeretetet? Nos, elhitetem az emberekkel, hogy az feltételekhez van kötve. Ahhoz,  hogy meg kapják szinte tökéletesnek kell lenniük. Kétségessé teszem számukra, hogy kaphatnak-e valaha is eleget belőle, ha egyáltalán kaphatnak úgy mellesleg. Azt is elfogadtatom velük, hogy a szeretet csak nagyon szűk ösvényeken mutatkozik meg, nem lehet fölismerni minden alakjában. Ilyetékképpen az emberek oda lyukadnak ki, hogy nem szeretetre méltók, vagy oda, hogy a számukra fontos személyek nem is szeretik őket. Riporter: tehát ön elhiteti az emberekkel, hogy van értelme oltalmazni magukat akkor, ha életükből hiányzik a szeretet? Pontosan. Ön már tudja, hogy igazam van, nézzen magára. Mire gondol? Csak rajta, ön nem tud átejteni egy szakértőt. Ön azóta védi magát egy újabb sérelemtől, amióta a középiskolás szerelme meglépett a maga legjobb  barátjával. Hogyan tudja másképpen  megmagyarázni hogy nem nősült meg? Nem hiszem, hogy ez lenne az oka. Mondhat nekem akármit. Szóval azt hiszi, hogy ön uralkodik az én szerelmi életemen is? Félelem: Ne törődjön vele, nem olyan fontos. Az a fontos, hogy most nyugodtnak és magabiztosnak érzi magát, nem? Hát igen, igen. És még mi fölött uralkodik? Egyes fontosabb vonatkozásokban én befolyásolom az egész földgolyót. Tudna néhány példát mondani? Az emberek legtöbb csoportjában félelmet és gyanakvást táplálok a többi csoport zömével szemben. Ebben a folyamatban fölhasználom a fajtákat, vallásokat, bőrszíneket, és  nemzetiségeket, de még a nemeket is. Sikerre viszi ezt a paranoia, az egyik legmegbízhatóbb munkatársam, aki az előítéletekkel szövetkezik. Így válik lehetővé, hogy a legtöbb politikai rendszer szolgálatába lépjek. Én írtam elő azt a törvényt, amelyen minden nemzet külpolitikája alapul. Mi az? Az ország politikai és földrajzi területének és kultúrájának fönnmaradása. Mindenki más rovására. Előjogokkal ruházok föl nagy embercsoportokat, uralomra segítem a világnézetüket és megvédem azt a nézetet a támadásokkal szemben. Megtanítom félni őket attól, hogy kulturálisan keveredjenek. Még lesz egy rövid rész.

8. Ha a magam boldogulását keresem, önző, tehát rossz vagyok.

Ahh… Már elnézést a protestáns testvéremtől, de az ugynevezett kultúrprotestantizmusban, a kultúrprotestantizmusban ha jól csalódok Luther Mártonra hivatkozva beszélhetünk arról, hogy az önszeretet a legnagyobb métely. Az önzésnek és az önszeretetnek az összekeverése az tragikus következményekkel jár. Ha valaki azt gondolja, hogy önmagát szeretni bűn, akkor szerintem sose fog meggyógyulni.  Hogy Ő teljes ép egészséges önfeledt életet nem fog élni, én ezt sejtem. Ezért éppen ellentétes irányban megy az önzés és az önszeretet. Tudom, hogy erről már sokat beszéltem. De aki nem tudja szeretni magát, hát ezt pótolja  önzéssel. Nem volna egyszerűbb szeretni magam és nem kéne önzőnek lenni. Jaaj Nem lehetséges-e az, hogy minél kevésbé szeretem magam, annál nagyobb esélyem van, hogy önző legyek, és annál jobban legyek önző, mert azért valamit én is akarok, mert igazságérzetem meg van.

9. Valamiképpen alapjában baj van velem.

Hibás, elfogadhatatlan rossz vagyok, valamiképpen alapjában. A múlt határozza meg jelenlegi életem. A múltomon pedig nem tudok változtatni. Mindez csak velem történhet meg. Átkozott vagyok. Erről már olyan sokat beszéltünk, ezt csak mondom.

10. Na itt érdekes dolgok jönnek. Mindenben sikeresnek kell lennem hogy értékes legyek.

Muszáj sikeresnek lenni, és mindenben annak kell lenni. Ismertek olyan embereket, akik kizárólag olyan dolgokkal foglalkoznak, amiben jók. Mondjuk leül egy baráti társaság aktivitizni, ismerős helyzet? És naná, hogy lesz legalább egy olyan, aki az elején föláll azt mondja hamuszürke arccal,  én nem rajzolok, nem tudok rajzolni. Az aktivity nevű játékban nem kell tudni rajzolni, mert a játék része hogy nem tudunk rajzolni, és nagyokat röhögünk rajta, hogy egy nem  jó rajzoló is képes elrajzolni azt, hogy fabatka, és egy jól rajzoló sem tudja elrajzolni, hogy házastársi hűség. Tehát a játékhoz tartozik, hogy nem vagyunk tökéletesek. És ez némi derültségre ad okot. Amikor valaki még a játékban is csak olyat hajlandó játszani, amibe meg van az esélye,  hogy ő legyen a legjobb. Hát téged akkor nagyon szeretlek, mert akkor te nagyon rászorulsz. Szívesen játszom veled nagyon, majd mindig én fogok rajzolni, mindig, és te átélheted, hogy jó vagy és akkor ez jó… és akkor az egész játék erre meg ki. Tehát amíg a társaság fele önfeledten játszik, ő görcsösen ragaszkodik ahhoz, amit a legjobban tud ebben a játékban. És próbál úgy helyezkedni, hogy rá mindig a beszéd jusson. Mert azért a mutogatás is kicsit ciki. Meg van ez? Szeretlek kicsike… Ugye, ha én egy egyszerű játékban egy nyomorult rajzolástól félek, akkor hadd kérdezzek rá az előző pontra. Valamiképpen alapjában baj van velem. Csak ez ki ne derüljön. Mert az hogy nem tudok rajzolni, az nem azt jelenti nekem, hogy nem tudok rajzolni, hanem kiderült, hogy baj van velem, mert az a minimum hogy tudnom kellene rajzolni. Ahh… A rajzot helyettesítsétek be ezer dologgal. Olyan, hát … biztos sokan vagytok olyanok, akik nem mertetek elkezdeni síelni. Ugye vagytok ilyenek? Azt nem. Már mindenki elment síelni, de ti nem. Jaj hát próbáld meg. Azt ajánlom, hogy ilyen bundabugyi, ilyen párnás izé … mert sokat fogsz esni és akkor … na és aztán… tök jó suhansz a kék pályán. Ahh És aztán?  Kicsit tolni kell magad, tök jó. Heh … Kedves ismerősöm elment, 30 elmúlt már úgy döntött, hogy na most vállalja azt a végtelen cikit, hogy egy egész Alpok rajta röhög. Mert ez a minimum, hogy távcsővel nézik őt, ahogy a kék pályán próbál hóekézni. Ugye ez a minimum hogy így élem meg. És azt mondja, hogy megy a kék pályán … ilyen ü…ü… tehát így, mert vizes már ottan 1100-on, sokat sütött a nap, és hát ugye ezzel a végtelen sebességgel éppen a felvonó felé halad, és tudjátok ilyenkor mi van, tehát amikor haladok a felvonó felé, igaz hogy 1 km/órával, tehát  a csigák integetnek, így.  Akkor egy páni rémület fog el, hogy már most nem birok megállni. Egy ilyen erősebb szél elég lenne hozzá, de pechem van, mert szélcsend van. És ezzel a rémületes sebességgel így becsúszok a felvonóba. És akkor tudjátok jön az 5 éves kisgyerek, igy lazán egy kézzel tartja magát, így a tárcsással így jön fölfelé. Kikerül, mire én még kettőt hömpölygök és a fölvonó tetején, ahogy kedves barátom elmesélte ezt az esetet, fölnéztem két hömpölygés között, a Símester már megállította a felvonót és én pedig pont láttam a gyerekemet, ahogy a fölvonó végén szánakozó tekintettel rám nézett: Apa síelni tanul… Na jó…. azt mondja : ide tartozik az is, hogy az élet egy nagy probléma. Állandóan problémákat kell megoldani, és most mondom, hogy egy hiedelem hogy tud, hogy tud hihetetlenül rendszerré válni. Tehát: az élet egy probléma. Nekem mindig sikeresnek kell lennem, minden problémát meg kell tudnom oldani. De minden problémára van is megoldás. Nekem a minden problémára adott minden választ meg kell találnom. A legjobb választ kell megtalálnom minden problémára. És ez úgy szokott katasztrófává fulladni, hogy nemcsak minden problémára van mindig válasz, hanem mindig csak egy válasz van. Nincs több válasz csak egy. És nekem azt az egy egyedül lehetséges legjobb választ kell megtalálnom. Ismerős ez valakinek? Ülünk egy csoportban. Ugye azt, azt, arról beszélgetünk, hogy hogyan lehet segítő kapcsolatban másoknak segítségére lenni. És ezt úgy csináljuk, hogy a csoport tagjai jegyzőkönyveket hoznak egy klienssel való beszélgetésről. És akkor ott van a kliens meg én, a kliens én. És akkor hozzák a jegyzőkönyveket. Mi pedig ott ülünk és elemezzük őket. Nagyon jó. Naná, hogy minden csoportban lesz valaki, aki meg sem mer szólalni, és az a valaki, aki meg sem mer szólalni, őróla már messziről van egy hipotézisem, keresi az egyedül jó mondatot. Mert mikor a kliens azt mondja mondjuk egész tehetetlen vagyok attól, hogy a férjem nem érti meg amit mondok neki. Akkor őbenne egy iszonyú görcs alakul ki és azt gondolja, hogy erre egy tökéletes mondatot kell mondania, az egyedül lehetséges jó mondatot. És ha azt nem találja meg, akkor vége a beszélgetésnek. És milyen nagy dolog, amikor egy ilyen valaki feloldódik, és rájön arra,  hogy egy beszélgetésben nem csak egy jó mondat van, hanem nagyon sok, és hogy senki se tudja,  hogy a kliensnek mi lenne a legjobb mondat, gőzünk sincs róla, csak tippelgetünk. Próbálunk vele együtt érzőek lenni, megérteni, és tippelünk. És néha óriási baromságokat mondunk. És tudjátok mi a jó? Hogy a  kliens is ember, és a kliens erre azt mondja,  nem én nem gondolom így. Jaj de jó akkor tudjuk, hogy az nem jó és kész. Na… Rugalmatlan modellek. Vagy-vagy világ. Mondjuk válás vagy szabadság. Ez egy rugalmatlan modell. Nagyon sok ember fejében ez úgy van, mondjuk egy férfi. Vegyünk egy férfit. Azt mondja, nem érzem szabadnak magamat a házasságában. Most akkor maradjak a házasságomban rab, vagy váljak el és legyek szabad. Ez egy akkora tévhit, mint ide Jeruzsálem. Ugyanis a dolog nem így áll. Ha ő elválik a feleségétől akkor még nem lesz szabad, csak függetlenebb. Szabad nem lesz ettől. A szabadság ugyanis nem ott van, mert a kérdés az az, hogy szabad lenni a házasságban vagy nem szabadnak lenni. Vagy szabadnak lenni miután elváltam és nem szabadnak lenni miután elváltam. Ez a kérdés. Az lehet, hogy én olyan tehetetlen vagyok, hogy még a függetlenség is megéri nekem attól a másik valakitől. Legalábbis egy relatív függetlenség. De ettől még nem lettem szabad.

11. Néhány ember gonosz és rossz, őket kell hibáztatni és megbüntetni.

Néhány ember gonosz és rossz, őket kell hibáztatni és megbüntetni. Ezeket az embereket meg is kell keresni, meg kell találni. Minden helyzetnek van egy felelőse. Minden helyzetnek egy felelőse van. Minden helyzetet egy valaki rontott el. Ugye ezt lehet a végtelenségig kisarkítani. És amikor rájövünk, hogy ki volt a hibás, akkor őt hibáztatni kell, felelőssé tenni és rajta elverni minden olyan port, ami nem neki való. Ehhez kapcsolódik egy másik hiedelem. Ha sikerült megtalálni, hogy  ki a felelős, akkor őt meg kell büntetni és akkor nekem jobb lesz. Az élet számtalanszor bizonyítja, hogy nem lesz attól még jobb. Mondjuk,  ha nekem sikerül legyőznöm a feleségem és bebizonyítom, hogy ő a hibás amiatt hogy a házasságunk itt tart. Ettől jobb lett valami is? Ha ezután pedig a feleségemet kezdem büntetni amiatt, hogy ő tönkre tette a mi házasságunkat, hát akkor gratulálok. Mert ha a feleségemet büntetem amiatt, hogy ő tette tönkre a házasságunkat, attól biztos meggyógyul a kapcsolatunk. Tuti, tutira, a legjobb módszer ugye?

12. Borzasztó és katasztrofális,  ha a dolgok nem úgy alakulnak ahogy akartam, vagy reméltem.

Az borzasztó. Így nem lehet élni. Síelés: Egy kedves ismerősöm jut eszembe. Sok jót tesz ezen a világon. De… elmentünk síelni, 8-an laktunk az apartmanban és el kezdtünk együtt élni, ugyebár 8-an. Hát közös kaja, közös izé, mit tudom én, hát ahogy úgy megy az idő 7 vagy 8 napig. És megdöbbenve tapasztaltam,  hogy ez az ártatlannak tűnő asszony, fiatal asszonyról van szó, képtelen a legkisebb olyasmit is elviselni,  ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarta, remélte és vágyta. Ezt a legritkább esetben fejezte ki nyíltan. Óriási repertoárt mutatott be 8 nap alatt, hogy hogyan tudja kifejezni azt, hogy őneki most ez elviselhetetlen, hogy mit tudom én a húskockákat  beletették a milánói makaróniba és nem egy külön tálban  volt, hogy mindenki onnan vegye a húskockát. És 7 ember mondta, hogy de akkor lesz jó íze a tésztának, hogyha átjárja őt a húskocka. De ő szeretné húskockával enni a makarónit, de nem akarja, hogy a húskocka íze átjárja a makarónit, mert ő külön akarja a tányérjára tenni. És egyszerűen nem nem értem, hogy ezt miért nem lehet ezt megérteni, miért nem lehet ezt megérteni. Hogy… hogy És akkor a 7 ember megértette. Jól van, hát jó van akkor eszünk külön nyammogós tésztát meg külön a finom szaftos húst. Hát jól van mostmár …. Mosogatásra került a sor. Én mosogatok…. ugye azért volt neki igazságérzete. A férje lojális volt vele. Fiatal házasok voltak. Drágám segítek neked … Nem akarsz inkább pihenni? Nem drágám nem akarok pihenni, hanem ááá jól esne kicsit mosogatni. Drágám, te fáradt vagy, látom, hogy fáradt vagy, hát merd mondani, hogy fá, merd mondani hogy fáradt vagy. Hát értitek a legkisebb apróság is élet-halál kérdés volt számára. Ha valami nem úgy történik,  ahogy remélem, ahogy akarom akkor vége a világnak, akkor valami nagyon nagyon nagy baj történt. És ehhez egy olyan nagyon ártatlan női fizimiska, nem csodálom, hogy lépre ment a pasi…  A férfiak is tudnak ám… a nők ezt praktikusan oldják meg.  A férfiaknak életbölcsességeik van, életszabályaik   hogy mit hogy kell tenni, és azt nem bírják elviselni ha a feleségük valamit másképp tesz. Mondjuk, hogyan kell a mikrohullámú sütőbe betenni az ételt. Hm Az italt hova helyezzük a mikrohullámú sütőbe… a férfi tudja … hogy a mikrohullámu sütőbe nem érdemes legközépre tenni, mert ott egy kicsit lassabban melegszik meg, érdemes forgatni, de a feleség egy kicsit elbambul. Szokott egy kicsit másra is figyelni, mint a férfi életbölcsességeinek a szüntelen megvalósítására a saját életében. Ezért véletlenül a férfinek készítendő teát a középhez közelebb helyezi. Ne Nem meri középre rakni, tehát már szociálódott annyira, hogy véletlenül sem kerül a  középre csak úgy egy kicsit a közép felé csusszant. A férfi pedig ül az asztalnál, és látja,  hogy alig forog. A mikrohullámú sütő nagyon genyó. Mindent megmutatok. Ez a sztrip tíz. És akkor, csak nincsen ilyen rúd ….  Naaa Feri atya gondolj a szentelésedre,  hogy ott milyen komoly voltál. Naná, hát el kellett terülni, értitek… Hát… Uh…. Jaj,  na ezt nem mondom el. …. Azt mondja… Nem járt le az idő?

13. Azok, akik nagyon sebzettek, azt fogják mondani hogy jaj nee… Nekik 14.

Na igen, pont erről van itt szó. Nahát … Valami,  ami veszélyes és ártalmas lehet nagy gondot és nehézséget fog okozni vagy kell,  hogy okozzon. Ezért mindazt,  ami veszélyes vagy ártalmas lehet állandóan észben kell tartani. Naa… megvan? Ugye nem kell ugye még egyszer elmondani? Ez egészen a téveszmékig elmehet, egészen odáig. De ilyen finom formában is, mikor valaki picit olyan … mi a legfontosabb érték az életedben? Az egészség … oké ez idáig oké. Mit teszel érte? Ezt már  életemben  legalább tízszer megkérdeztem. Ööö .. Mit teszel az egészségért?  És a válasz ösztönösen a következő:  féltem. Az jó, ez már másokat is nagyon tudott egészségessé tenni. Ugye ez tipikus? Tehát  valójában nem csinálok vele semmit, csak folyton folyvást féltem és aggódom, és  mindig észben tartom, hogy mi történhetne az egészségemmel, ha …. Vagy: egy multinacionális cégnél vagyok, és állandóan azt gondolom, hogy észben kell tartanom,  hogy kik felől érhet fenyegetés,  hogy a főnököm hogyan rúghat ki, hogy a munkatársaim hogyan mószerolhatnak be a főnökömnél, a beosztottaim hogyan vághatnak át, és én hogyan lehetnék valahogy egy kicsit kevésbé éber mint ahogy  kéne. Ezért egy kicsit stresszes neked a munka. A munkádra már nem nagyon tudsz figyelni, mert okkal fontosabb dolgokra kell összpontosítanod. Háát ja … Ezért nagy szemétség, hogyha a biztonságérzetét valakinek kihasználjuk, és azt manipuláljuk. Az nagy szenyóság, mert megerősítjük ezt a tévhitét. Nahát akkor ennek itt annyi.

Hadd fejezzem be a beszélgetést a félelemmel. Azt mondja: beszivárgott más területekre is?  Mérget vehet rá, például a házasságba. Tudna erről valamit mondani? Először is éreztetem az emberekkel, hogy kudarcnak számít, ha nem házasodnak meg. Másodszor addig piszkálom őket, míg olyan sokat remélnek ettől az intézménytől, hogy könnyen meg tudom győzni őket, nem fogják meg kapni, amire szükségük van. Azt úgy érem el, hogy elhitetem velük a házasság az,  ami megmentheti őket. Vagy az, ha gyerekeik születnek. Elérem, hogy mindkét fél a másikra hagyatkozzék, ha meg akar szabadulni tőlem. Egymás iránti szeretetüket  arra használom, hogy sebezhetővé tegyem őket. Ráveszem őket, hogy egymástól várják a megerősítésüket, és a követendő célokat. Ha mindez nem megy simán, hajszál pontosan,  úgy ahogy szeretnék, kényelmesen besétálok és átveszem a hatalmat. Pofon egyszerű az egész. Hát ez úgy hangzik, mint egy diadalmenet. Hát igen, jól mennek a dolgok. Nem tudom megkérdezzem-e hogy a kulturánk milyen más területeit tartja még ellenőrzés alatt?  Hm semmiképpen sem hagynám ki az elme egészségügyet, erre igazán büszke vagyok.  Gondolja csak meg, minden foglalkozás közül talán a vallást leszámítva, ennek a csoportnak a szakirodalma jut arra a végkövetkeztetésre, hogy munkájuk lényege nem más, mint a feltétel nélküli kedvező bánásmód, a szeretet. Ők roppant veszélyesek lehetnek számomra. De önnek sikerül leszerelnie őket? Nem volt nehéz. Felhasználom a rossz közérzetet. Akik mások, mint a többiek azokkal pedig ötvöztetem azt a meggyőződést, hogy az embereken csak úgy lehet segíteni, ha kizárólag azzal foglalkoznak, mi a baj velük. A diagnosztizáló embereknek a hiányosságukat kell alapul venniük, hogy segíthessenek rajtuk. Ravaszul rávettem őket, hogy a diagnosztikai rendszerükben mindig csak rám figyeljenek. Háát ez még megy 2 oldalon keresztül. Ha valakit jobban érdekel : „Konstruktív terápiák kézikönyve”, kiadta az Animula.

Hej-haj… Ezek voltak a téveszméink, a téves meggyőződések. És most, mindazt, amit eddig elmondtunk az elmúlt alkalmakkal együtt… Ez egy értelmetlen kezdés volt. Tehát, hogy attól kezdve, hogy a hiánymotivált életútról beszéltünk, most ezt az egészet szeretném elmélyíteni. És kicsit elővenni egy nagyítót és megnézni közvetlenebbül is, hogy mi történik ilyenkor. És akit segítségül fogok hívni az Böszörményi Nagy Iván. Mert Ő volt az első, aki körülbelül negyven évvel ezelőtt kitalált egy kifejezést, ami azóta egy nagyon fontos alapkifejezése lett a nem tudom minek, a lélektani irodalomnak, ez a kifejezés pedig úgy hangzik, hogy „szülősítés”. A szülősítés fogalmát ő vezette be, azóta erről nagyon sok minden jelent meg. Szeretnék erről beszélni. Hogy mi a csuda az a szülősítés. Egész követlen viszonya lesz az eddig elmondottakhoz, de valamit talán sokkal mélyebben fogunk tudni meglátni. Egy nagyon egyszerű definíciót írtam ide: foglyul ejtett személyre való romboló hatású támaszkodás. Elmondom még egyszer: egy foglyul ejtett személyre való romboló hatású támaszkodás. Ez a szülősítés. Függő, birtokló, kihasználó kapcsolatban úgy támaszkodok valaki másra, hogy azzal őt függő, szorongó, kiszolgáltatott, birtokló helyzetbe hozom, és ahogy rátámaszkodom ez őneki nem jó. Ez a szülősítés. A szülősítésnek azt is általában egy szülő szokta a gyereke felé tenni, de természetesen aztán ezeket a mintákat a házastársi kapcsolatba is átvisszük. A szülő, amikor visszaél a gyerekének a gyerekhelyzetével, és úgy támaszkodik rá, hogy az a gyereknek sok, akkor szülősíti őt. Erről szeretnék beszélni, de hogy érzékeltessem, hogy miről van szó, hadd olvassak föl egy irodalmi példát, amit most mondok úgy tűnik, mint hogyha háát mintha nem tudom mi, mintha valami pszichológusoknak való ilyen nem tudom mi az, szeminárium vagy nem tudom én mire aló lenne, de ahogy el kezdek beszélni róla, ki fog derülni hogy keresztül kasul érintettek vagyunk. Mégpedig ugye bemutatták a mozikban Szent Lajos király hídját, és ez ösztönzést adott nekem,hogy elolvassam újból a kisregényt. És itt a második részben: Márkiné és Pepita.  A szülősítésnek egy nagyon izgalmas helyzetét fogjuk itt hallani. Manapság minden spanyol diáknak többet kell tudnia Dona Máriáról, márkinéről, mint amennyit  Juniper atya fölfedezett volna róla búvárkodó éveiben. Egy évszázaddal a márkiné halála után levelei a spanyol irodalom ékességévé váltak, életét, korát állandóan tüzetesen tanulmányozták. De életírói egy irányban épp úgy tévedtek, akár a ferencrendi szerzetes a másik irányban. Ezek tudniillik azon igyekeztek, hogy fölruházzák őt mindenféle kiválósággal, hogy életébe és egyéniségébe belemagyarázzák mindazokat a szépségeket, amelyekkel annyira bővelkednek levelei. Holott e csodálatos asszony valódi ösmerete csak azzal kezdődhetik, hogy meg kell őt aláznunk, hogy meg kell őt fosztanunk mindenfajta szépségtől egyetlen egyet kivéve. És most jön a családtörténet  leírása. Lánya volt egy posztó kalmárnak, aki Plazától egy kőhajításnyira tett szert nagy vagyonra a limaiak gyűlöletére. Gyermekkora boldogtalan volt, rút volt, dadogott, anyja pedig gúnyos megjegyzésekkel ostorozta, hogy némi társadalmi simaságra kapassa és kényszerítette, hogy ékszerek vértezetében járjon-keljen a városban. Egyedül élt, egyedül gondolkozott. Számos kérője volt, de ameddig csak tehette küzdött korának szokása ellen, elhatározta, hogy pártában marad. Hisztérikus jelenetei voltak anyjával, vádaskodások, sipítozások, ajtócsapkodások. Végül 26 esztendős korában a házasság kalodájába zárták egy gőgös tönkrement nemessel, és ekkor a limai székesegyház valósággal zümmögött a mennyegzői vendégek kaján pusmogásától. Ezután is egyedül élt, egyedül gondolkozott,  és amikor egy gyönyörű leánykája született bálványozó szeretettel csüngött rajta. De a kis Klára az apjához húzott. Hűvös volt és okos. 8 esztendő korában szemrebbenés nélkül javította ki édesanyja beszédhibáját, majd egyszerre ámuldozva idegenkedve tekintett rá. A megfélemlített anya nyájassá alázkodóvá vált, de azért nem tudta megállni, hogy tovább ne gyötörje Dóna Klárát ideges figyelmességével és fárasztó szeretetével. Újra hisztérikus jelenetek következtek, vádaskodás, sipítozás, ajtócsapkodás. A lány a kérői közül azt választotta, akit Spanyolországba kellett követnie. Így Spanyolországba távozott, abba az országba, ahonnan 6 hónap alatt érkezik válasz egy levélre. Egy ilyen hosszú út előtti búcsúzkodás Peruban egész egyházi szertartássá lett. A hajót megáldották, és amint a hajó és a part között tágult a tér mindkét társaság letérdepelt, himnuszt énekelt, majd tétován, félénken rezgett a szabad ég alatt. Dóna Klára csodálatos lelkierővel vitorlázott el, otthagyva édesanyját, aki a szép hajó után tekintett, kezét hol szívére, hol szájára nyomkodva. A derűs Csendes Óceán, s azok az óriási gyöngyház szín fellegek, amelyek örökké mozdulatlanul lógnak fölötte bepiszkolódtak, meghomályosodtak a szemében. Miután a márkiné egyedül maradt Limában, élete mindinkább befelé fordult, fokról fokra elhanyagolta ruházatát, és mint minden egyedül élő ember, hangosan beszélt magában. Egész léte agyának izzó központjába menekült. Ezen a színpadon végelérhetetlen párbeszédek zajlottak le lányával, lehetetlen kibékülések, a töredelem és a megbocsátás folyton újra kezdődő jelenetei. A levelek a kettejük kapcsolatából származnak, nem fogok belőlük felolvasni, csak a legesleges legvégét, amikor a saját szolgálójával összevész. És az összeveszés után egyedül töpreng azon, hogy mi történik. A szolgáló mert őneki ellentmondani, és ez egészen megdöbbentette. És innen folytatjuk. Őneki sohasem volt mersze sem az élethez, sem a szeretethez, szeme fürkészgette szívét. A varázs érmeire gondolt, az olvasójára, a részegségére, a lányára. Eszébe jutott hosszú-hosszú együttlétük, melyet kiföldelt beszélgetések roncsai népesítettek be, képzelt mellőzések, rosszul elsült bizalmaskodások, vádak, hogy lánya lenézi őt, hogy kizárja szobájából, ezen a napon bizonyára megőrült, hiszen emlékezett, hogy az asztalt verte. De nem az én hibám, kiáltott. Nem az én hibám, hogy így történt, ennek így kellett történnie, hiszen így neveltek. Holnap azonban új életet kezdek. Várj, majd meglátod drága gyermekem. Aztán leszedte az asztalt, odaült, megírta azt, amit első levelének nevez, az ő első bátorság felé botladozó téveteg levelét. Szégyenkezve emlékezett vissza arra, hogy előző levelében mily nyomorultul faggatta lányát, hogy vajon mennyire szereti őt, és milyen mohón idézgette azt a pár tartózkodó kedvességet, amelyet Dóna Klára utóbb odavetett neki. Had éljek mostan, susogta, hadd kezdjek új életet…

Egészen tökéletesen frappáns leírása annak, hogy három generációban hogyan jelenik meg, és hogyan adódik tovább a szülősítés, és hogyan teszi nyomorulttá a felnőtt életét… Na … először, hogy lássuk ezt a helyzetet, szeretném azt az öt klasszikus mintázatát a szülősítésnek elmondani, amiről aztán bőségesebben akarok szólni.

1. Valamiképpen a szülők a saját gyerekeiket szülő szerepbe helyezik. Ez azt jelenti, hogy a gyerek lesz a szülőnek a szülője. Ez, ahogy most kimondom egészen röhejesnek hangzik, vagy minta ilyen egészen különleges esetben történne meg, … valójában dehogyis  kifejezetten nem ritka. Mondok példákat: Mondjuk, amikor az anya azt mondja: fiam te már elég nagy vagy ahhoz, hogy lemenj apádért a kocsmába. Nekem már elegem van apádból, menj le és hozd őt haza. Ha a 13 éves fiú lemegy a kocsmában ülő az apjához és hazasegíti őt, akkor éppen az anyukája behívta őt az apukájának az apukája szerepébe. Akkor ő ott egy szülő. Ha a férj nem bírja elviselni azt, hogy a felesége érzékenyebb, mint amit ő el tud viselni… És azt mondja a legnagyobb lánynak: drágám te olyan ügyes vagy, menj oda anyádhoz és vigasztald meg. És akkor lehet még  egy-két ilyen csábító mondatot mondani: neked ez olyan jól szokott sikerülni, te sokkal ügyesebb vagy ebben,  mint én. És akkor egyszer csak ez a nagylány az anyukájának az anyukája lesz. De valamiképpen az apukájának is az anyukája is lesz… Egy kérdés magam felé… Baj-e az, hogyha ilyesmi megtörténik egy családban. A válasz: önmagában nem, nem baj akkor, ha a szülők tudják, hogy milyen szerepbe helyezték most éppen  a gyereküket, ezt a szerepet nyílttá teszik, el is ismerik, majd pedig mindazt az érdemet, azokat a jogosultságokat, amelyeket ezzel a plusz felelősségvállalással a gyerek magára vett, azt jutalmazzák. Ha ez így történik, a gyerek nemhogy nem fog sérülni, hanem adott esetben ö.. ö…  kifejezetten egy nagyon felelős belevaló felnőtté válik. De csak akkor, hogyha ezek a keretfeltételek meg vannak. Mondok egy példát: meghal az apa autóbalesetben, és az anya azt  mondja a 16 éves fiának. Nézd fiam, az apád meghalt és az ő helyét senki sem töltheti be. De tudod, itt van a te három kistesód, és miután én nem akarok most megházasodni, mert el akarom siratni az apádat. Viszont a családban most megnövekedtek a terhek. Arra szeretnélek kérni, hogy beszéljük meg, hogy tudsz-e bizonyos dolgokat megtenni, amit eddig az apukád tett meg. Például el tudod-e képzelni, hogy a legkisebb testvéredért ezután te menj el az óvodába. Ha ez nyílttá van téve, és a gyerek maradhat gyereknek, csak éppen fölvállal egy plusz felelősséget, ami nem az övé lenne, de ezt ő szabadon föl tudja vállalni, majd pedig a szülő ezt elismeri, és keresi az utat arra, hogy egyébként pedig  a gyereke lehessen gyerek, vagy  a serdülője  lehessen serdülő, akkor ez nem okoz nehézséget a serdülőnek a fejlődésében. Erről majd bővebben is szeretnék … Csak most nézzük ezeket a helyzeteket… Minden olyan helyzet, amikor a nagyobb testvért a kisebb testvér gondjaira bízunk az szülő szerep. Valamit ilyenkor átvállal a gyerek a szülőnek szerepéből. Ha ezt az átvállalást méltányolják és elismerik, oké…De ha nem, akkor nagy baj történik. Például mondom, hogy hogyan lehet nem elismerni ezt. Mondjuk ugyanez a serdülő helyzet, az anya megkéri a fiát, hogy ezentúl ő menjen az óvodába a legkisebb gyerekért. Majd amikor a fiú ezt szó nélkül megteszi, és a legkisebb gyereknek az óvodában gondjai támadnak, akkor az anya a következő mondatot mondja a fiának… hát miért nem segítesz a kistestvérednek, hát nem látod milyen fáradt vagyok? Áhh… Érthető volt a mondat, hogy ez mit jelent? Ebben a pillanatban már nem ismeri el, hogy a gyereke lehet gyerek, hogy a serdülő lehet serdülő, hogy ő szabadon megtett valamit abból, amit neki nem kellene megtenni, és hogy ezért őneki plusz érdemei vannak ebben a családban, amit el kell ismerni a szülőnek. Itt a fordítottja történt. Nemhogy nem kapott elismerést a fiú azért, hogy minden nap elment a kistestvéréért az óvodában, hanem bűntudatot kelt az anya a saját fiában,  amiért az nem vállal még többet abból a szerepből, ami nem az ő dolga. Ennek egészen sarkos, egészen brutális megoldásai is lehetnek. Ööö… A bűntudat keltésnek, a zsarolásnak, az érzelmi függésnek és elnyomásnak olyan kálváriáját járhatja be egy szülő szerepbe helyezett gyerek, hogy most mondom érdemes erre egy kicsi időt szánni arra, hogy gondoljátok át, hogy hogy van ez veletek, hogy ez hogy volt veletek. Nagyon érdemes. Amikor mondjuk a legidősebb fiúnak azt mondják te már olyan okos vagy, te már nagy fiú vagy, te már megérted azt, hogy… ez idáig oké, de hogyha ezen túl a szülő elkezdi elvárni mindenféle jutalom nélkül, és elismerés nélkül, a jutalom alatt az elismerésnek a  formáit értjük elismerés nélkül hogy annak a nyomorult 13 éves fiúnak olyat kell megérteni, amit egy 13 éves fiúnak nem kéne megérteni.  Egy 13 éves fiúnak nem kell megértenie azt, hogy a szülei elváltak, ezért fele annyi pénzből kell megélniük és emiatt Őneki nem lehetnek olyan dolgai, mint az összes osztálytársának. Egy 13 éves fiú igenis lehet nagyon dühös azért, hogy Őneki az nincs, lehet dühös, mert hetedikes, és dühönghet, és vágyakozhat olyan mobiltelefonra, mint a többieknek van. Vágyakozhat rá. Ha ez a fiú 13 évesen megérti, hogy őnekik erre nincs lehetőségük, akkor az annak a 13 éves fiúnak az érdeme, és nem kötelessége. És ezt méltányolni, bizonyos értelemben jutalmazni kell. A jutalom jöhet szavakban is. Ha megtörténik a méltányos jutalom, akkor az igazságosság helyre áll és a gyerek a plusz felelősségvállalás révén plusz jogokat, sőt előjogokat fog kapni. És ez a méltányos igazságosságnak megfelel. Tehát például ezt a gyereket… a szülő azt mondhatja, hogy nézd te olyan sok mindenben megértetted ezt a nehéz családi helyzetet, ezért én egész bátran elengedlek téged éjfélig is bulizni. Mert ha én felelősséget adok neked ezen az oldalon, akkor szabadságot adok a másikon. De hogy én felelőssé teszlek téged ezekért, majd mondok megint egy klasszikus mondatot, hogy amikor a gyerek szeretne…, mondjuk  egy 16 éves lány szeretne elmenni bulizni, és erre az anyja azt mondja neki, hogy képes volnál most itt hagyni, amikor a  kistestvéreid ilyen betegek? Merthogy egy apuka mondta nekem néhány nappal ezelőtt, a gyerekek októbertől májusig betegek. Ugye van neki több is, és akkor ezt tapasztalatból mondja. Ha a szülő azt mondja: képes lennél most itt hagyni, amikor a kistesódnak 40 fokos láza van és várjuk az orvost? Igaz hogy én is orvos vagyok, de hát mégis, akkor is várjuk az orvost, mert két orvos… Mit is jelent ez? Azt, hogy plusz felelősség itt, szabadság elvonása  itt, méltányos igazság súlyosan sérül, de ezt még lehet cifrábbá tenni azzal, hogy közben pedig  bűntudatot keltek a gyerekben. Még plusz bűntudat, őt korholom és vádaskodok vele szemben, ha valami olyasmit akarna megtenni, ami vagy egyébként is mondjuk így járna neki, vagy pedig abból a plusz felelősségből járna neki, amit ő vállalt. Ezt nyugodtan mondhatjuk ördögi körnek. Ez tönkre teszi az embert, tönkre teszi hihetetlen mélyen. Ööö… ennek a leírását majd elfogom mondani, és aztán hogy hogy milyen ismérvei vannak egy olyan felnőttnek, aki szülő szerepbe került gyerek korában, mégpedig egy ilyen romboló szülői szerepben… hogy aztán ez hogy fogja alakítani a párválasztását, meg a házastársi kapcsolatát, szerintem ez nagyon izgalmas. Ah… Hát még ilyet nem csináltam soha… Vannak, akik menekülnek, mert látják, hogy teljesen túlzott felelősséggel ruháztalak föl benneteket… most ezt el kell ismernem, hogy jogotok van az én elnézésemre. Na … te jó ég, ez teljesen … látszik, hogy ez nagy témám … akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Pelbát Anna