A szülősítés

Isten hozott Benneteket! Köszöntök mindenkit!

Egy kissé meg vagyok nyugodva amiatt, hogy ilyen sokan vagytok, mert múltkor nagyon belehúztunk a lecsóba és arra gondoltam, hogy mint valami nem tudom milyen továbbképzés olyanná lettünk egy kicsit, de ezek szerint nem annyira durva, hogy ne jöttetek volna el, vagy, hogy elbátortalanodjatok. Azt ígérhetem a mai alkalommal, hogy ez még durvább lesz. Teljesen, akinek ilyen rosszullétei vannak, a továbbképzés jellegű előadásoktól, ezt mind átélhetitek. Sűrű lesz, úgyhogy bele is csapok.

Amiről beszélünk, szerves következménye azoknak a hónapoknak, ami mögöttünk van. A szakkifejezés vagy a cím a szülősítés vagy szülőiesítés, parentifikáció. Ez a szülőiesítés. Én csak szülősítésnek hívom, mert úgy egyszerűbb és képes az én tank agyam megjegyezni. Ez látszólag már tényleg a csomón a káka keresés, valójában azonban majd ahogy ez föltárul, hogy miről is van szó, azt gondolom, azt fogjátok mondani, hogy a nemjóját, tényleg azért ez elevenen érinti vagy érintheti a mi, vagy a hozzátartozóink, szüleink életét. Ez a szakkifejezés úgy egyébként, csak azért, hogy ha tovább akartok ezzel dolgozni, akkor ez a kontextuális családterápia egyik szakkifejezése. Ezt a szót azért akartam csak ide hozni, hogy kontextuális, mert nagyon jól mutatja azt, hogy mi már túl vagyunk azon bőven, hogy ilyen egyszerű ok-okozati összefüggésben próbáljuk elképzelni az életünket. Ezen túl vagyunk, tehát bizonyos összefüggések csak akkor tárulnak föl, ha föladjuk azt a gondolkodási módunkat, hogy egy család történet, a saját élettörténeted az úgy majd megérthető, hogy okozatok és okok függnek össze egymással és a végén te kijöttél a végeredményként, hogy ezt elfelejthetjük, de, ha nem ebben a leegyszerűsítésben gondolkodunk, akkor egy összefüggésben, egy kontextusban, egy rendszerben gondolkodunk, az meg a természete miatt sokkal árnyaltabb és nehezebb, mint egy egyszerűen ok-okozat. Tehát emiatt mondom azt, hogy megyünk a durva felé, de ezt nem hagyhatjuk ki, mert éppen így ismerhetünk fel olyasmit, amit egyébként, ha túlzottan leegyszerűsítünk valamit, akkor sose jön elő. Arra gondoltam tehát, hogy először leírom nektek ezt a szülősítés történetet.

Mi a különbség a szülőiesítés és aközött, hogy valaki egyszerűen otthon, az anyukájával és az apukájával tanulja a szülő szerepet?  Hát honnan a csudából tanulnánk meg, hogy milyenek lehetnék apukaként, anyukaként, ha nem otthonról. Tehát egészen normális és természetes, hogy a családban egész pici kortól kezdve, néha szülő szerepbe kerülünk, és vigyázunk a kistesónkra és gondoskodunk a beteg apukánkról, és nagy büszkeséggel, 4 évesen viszünk neki meleg teát, ezer dolog lehet és, hogy fölnövünk pláne ezer dolog lehet, amiben igenis szülő szerepbe kerülünk és hát ez teljesen rendjén való. Tehát ha a családunkban pici kortól kezdve úgynevezett szülő szerepbe kerültünk, az nekünk nagyon jó lehet akkor, hogy ha a szülő szerepbe kerülésünket a saját szüleink nem használják ki. Nem használják ellenünk föl, ami egyet jelent azzal, hogy amikor én 4 évesen, büszkén, a 40 fokos lázzal, otthon fekvő apukámnak bevittem a teát és úgy éreztem, hogy valami döntő lépést tettem az élet felé, akkor hogyha az én apukám megdicsér és megsimogat és azt mondja, hogy hát ezt nem is gondoltam volna, hogy picur, te így behozod a teát és nem is lötyögtetted ki…Ezekben a helyzetekben, amikor én valamilyen módon szülő szerepbe kerülök, hogy ha ezt a szüleim nem használják ki, hanem elismerik, hogy „ ó itt valami fontos dolog történt, köszönjük szépen, de jó, nahát”, hogy én valami pluszt tettem bele, valami olyasmit a családi kapcsolatrendszerbe, amit nekem nem kellene betenni, mert én gyerek vagyok. Tehát ha ezt elismerik, ha ezt méltányolják, megdicsérik, ha ezután szabadságot kapok, plusz szabadságokat, ha ezután, miután én szülő szerepben plusz felelősséget vállaltam, ezért én plusz bizalmat kapok majd a szüleimtől, akkor a helyzet teljesen rendjén van.

Mert mire 25-30 éves leszek, lesz egy csomó jó élményem arról, hogy én szerintem nekem ez menni fog. Emlékszem, hogy 13 évesen is milyen jól csináltam és azután 17 és ez tök jó és van kedvem apukának vagy anyukának.

Szeretném leírni, hogy hogyan áll össze egy olyan rendszer, amely súlyosan megterhelő, mert a szülőiesítést úgy határoztuk meg, hogy foglyul ejtett személyre való romboló hatású támaszkodás, hogy akkor ez mi a csudát is jelent. Az ilyen gyerek megfosztatik attól, hogy gyerek lehessen. Ha én ilyen szerepben kell, hogy legyek, akkor nem élhetem meg magamat gyerekként, miközben én gyerek vagyok. Ez nagy kiszúrás velem, tehát elraboltatik tőlem a gyerekkorom, vagy a gyerekszerepem, a gyerek helyzetem és a gyereknek az önfeledsége, az öröme, például az önzése. Jaj de furcsa azt olvasni a lélektani irodalomban engem az mindig megrendített, hogy a gyerek narcisztikus vágyai kielégítésére a szüleit használja. Mit csináltam én? Nekem nincsenek narcisztikus vágyaim. Ugye felnőttként nem esik jól ilyesmit hallani, hogy valaha egy önző kis pukkancs voltál. Gyerekként, ha te 3 évesen, meg 4 évesen egy önző, akaratos kis pukkancs vagy, ez teljesen normális, mert egy gyerek a maga központjával élő világban él és igenis teljesen önző, narcisztikus szükségletei vannak, és ezt ki akarja elégíteni, a szülők ezt valahogy terelgetik. Ha egy gyerek pici kortól kezdve kezd belenőni abba a szerepbe, hogy nem csak szülő szerepbe kerüljön, hanem hogy ezt a szülő szerepet súlyosan kihasználják és felhasználják a szülők vagy nagyszülők, akkor például kimarad az életéből egy nagyon fontos szakasz, amikor narcisztikusan pukkancskodik otthon, az a szakasz marad ki. A hiánymotivált életről beszéltünk, nem képzelhető el az, hogy ha valakinek az életéből ez kimaradt, akkor felnőttként szeretne bepótolni egy picit ebből, mert neki az kimaradt. Beszéltünk az egyik klasszikus zsákutca hiánymotivált életből, hogy akkor egy életen keresztül szeretném bepótolni azt, ami elmaradt. Ezért teljesen jó, ha egy gyereket hagyunk, hogy egy önző kis dög legyen, mert az a dolga és persze ezt keretek közé fogjuk, nevelgetjük, de elismerjük, hogy az lehet ő, ha nem…Haa megterhelnek bennünket ezzel a szereppel, akkor ennek a következménye az lesz, és akkor utalok 2 évvel ezelőtti dolgokra, hogy romboló jogosultságaink támadnak. Vagyis valamit elvettek tőlünk gyerekkorban és felnőttként magunk sem értjük azt, hogy miért tudunk olyan kifejezetten gátlástalanul, agresszíven a kapcsolatainkat, önmagunkat is romboló módon megnyilatkozni helyzetekben. Az tulajdonképpen nekünk sem éri meg, nem olyan jó buli, hogy lenyomtam a házastársam és mégis lenyomom. Valami furcsa örömmel teli, élvezettel teli egyensúly érzetem támad, ha beszólok annak, akit szeretek. Ismerős ez valakinek? Akkor felnőttként, ami igazságosság egyensúlyunk mínuszban lesz, ezért állandó kísértéseket fogunk átélni, hogy valakin törlesszük a gyerekkori hiányokból fakadó adósságainkat és azt éljük át, hogy akkor most vagyunk rendben. Ez a helyzet gyakran visszafordíthatatlan következményekkel jár és ezek a következmények, és ettől tud még olyan fájdalmasabb lenni, hogy 10 év, 15-20 év múlva jön elő, hogy te ilyen helyzetbe és szerepbe kerültél gyermekkorban, ez serdülőkorban, ifjúkorban, fiatal felnőtt korban lehet, hogy téged egyáltalán nem is zavar és amikor egyszer csak megházasodsz és kialakul egy egészen másfajta helyzet és rendszer, ott feltörhet az összes negatív következményével együtt. Az, hogy ha a szüleink a saját hiányaik miatt általában indirekt módon és nem rosszindulatból, de bennünket túlzottan is szülő szerepbe helyeztek és vittek, hogy ezt a szerepet nagyon fölajánlották nekünk, majd pedig ezt nem ellensúlyozták, elismeréssel, plusz bizalommal, plusz szabadsággal és a többivel, ez azt fogja jelenteni, hogy teljesen túlterhelődünk, egy ilyen gyerek túlterhelt és túlterhelődik. Ez is növeli az ő romboló jogosultságait, de ami még nehezebb, hogy felnőttként az lesz számára a normális, hogy magát folyamatosan túlterhelje. Hiszen azt szokta meg otthon, hogy egy olyan helyzetben kell élnie és egyensúlyoznia, amely számára tulajdonképpen megoldhatatlan. Egy gyerek nem képes tartósan és folyamatosan szülőként létezni egy családban. Ha ezt megteszi, olyan felelősséget tesz magára, amely felelősséget nem bír elviselni. Ez azt jelenti, hogy túl fog terhelődni. Az ilyen szerepbe vitt felnőttek később folyamatosan túlterhelik magukat a munkahelyen, otthon, akárhol. Mindig akkor ébrednek föl, amikor már teljesen ki vannak purcanva. Ugyanis számukra az a normális, hogy olyan helyzetet vállalok és veszek magamra, amit nem tudok megoldani, ugyanis ez a helyzet egy gyerek számára nem oldható meg és nem is oldható föl. Ezért ilyen helyzeteket fog keresni. Nemcsak hogy a hiányaimat megpróbálom pótolni, pótoltatni más felnőttekkel, hanem hogy újból és újból magamat olyan helyzetekbe hozom, amelyek emlékeztetnek az eredeti helyzetre, és így senyvesztem és szenvedtetem magam felnőttként. A gyerek fejlődése ebben az esetben meg fog törni és bizonyos pontokon el fog akadni. Annál rombolóbb ez a helyzet a gyerek számára, minél inkább - ha nem volt hajlandó fölvenni ezt a túlzott felelősséggel és elviselhetetlen teherrel járó szerepet - annál rombolóbb, minél inkább a szülei ezt nem ismerték el, hanem – és itt válik az egész ettől olyan rombolóvá – hogy még bűntudatot is keltenek benne. Szégyenérzetet keltenek benne akkor, amikor ezt a szerepet nem vállalja el. Amikor a gyereknek azt mondja az anyukája: „Hát nem veszed észre, hogy megint migrénem van és fáj a fejem? Most jössz ezzel a rohadt leckével”  - mert a gyerek nem tudja megoldani a leckét, és szeretné vinni az anyukájához, hogy az ő anyukája segítsen neki megírni a matekot. A gyerek így jár el, ez természetes és normális és az anyukától nem azt kapja, hogy „Nagyon sajnálom, hogy nem tudok neked segíteni. Nagyon sajnálom, de tudod mit? Esetleg beírom az ellenőrzőbe, a matektanárnak címezve, hogy te szeretted volna megírni a házi feladatot, de én nem tudtam neked segíteni, és kérlek, óra elején ezt vidd oda és mutasd meg neki.” De nem ez történik, hanem az ellenkezője. Az anya csak persze, mert hát fáj a feje, rámordul a gyerekre, és azt mondja: „Nem látod, hogy mennyire rosszul vagyok. Hát nincs benned semmi együttérzés. Hányszor mondtam, hogy ha fáj a fejem, akkor nem tudok neked segíteni. Nem tudod ezt megérteni?” Akkor egyszerre ezekkel a mondataival beviszi őt szülő szerepbe, meghívja őt egy szülő szerepre, akkor most neked kell gondoskodnia róla, nem ismeri el azt, hogy ő egy gyerek. Ha ilyenkor jön a megszégyenítés és megalázása a gyereknek, ami nagyon finom formában tud megtörténni, nem kell, soha nem kell, hogy ez a két szülő kezet emeljen a gyerekére. Nem történnek csúnya dolgok, durva dolgok, csak mindig ilyen finom mondatok, csak finom elutasítás ott, ahol pont szeretgetni kéne. Ez bőven elég ahhoz, hogy valaki felnőttként ez alatt nyögjön. Ha az én anyukám vagy az apukám segítséget kér tőlem, és az anyukám azt mondja: „Jaj Rozikám, tudod, nagyon fáj a fejem. Nem hogy nem tudok neked segíteni neked a matekban, de tudod még én egy nagyon nagy szívességre is megkérnélek, hogy ma este te mosogass el. (Tudom, első áldozási fölkészítés, mondom a gyerekeknek, lehet, hogy fogok nektek olyan penitenciát adni, hogy mosogassatok el otthon. 9-ből 5 gyerek jelentkezik, nálunk mosogatógép van. Új példát kell találnom!) Szóval az én anyukám azt mondja nekem, annyira jól esne nekem, ha elmosogatnál, nincs is túl sok, mert reggel elmostam a tegnapit, de nem akarom, hogy ott maradjon, megtennéd? Akkor erre a gyerek kimegy, elmosogat, és sugárzó arccal jön vissza és azt mondja, hogy: „Anya meg van!” Akkor, hogy ha kap két nagy puszit, de nem cuppanósat, mert fáj az anyukának a feje. Szóval, ha kap két puszit, akkor a dolog a legjobb mederbe került. Nem arról van szó, hogy a gyerek egy élősködő legyen 25 éves koráig, utána meg egy házastársat keressen, akin majd tovább élősködik, hogy ismerjék el, amit ő most betett ebből a családi rendszerbe, és akkor teljesen oké. Mondom ennek egy cifrább változatát. Ha az anya, keresztény anya a nyílt agressziót nem szereti, hanem inkább érzelmileg zsarol.  Akkor mondjuk, hazajön a lánya az iskolából és az anyukája - már nem fáj a feje - de valahogy nem áll vele szóba. Volt valakinek ilyen anyukája? Az anyuka, aki azt szokta mondani: „Tudod, van egy rossz tulajdonságom, olyan sértődékeny vagyok”. Nahát, akkor a gyerek tesz-vesz: „Anya fáj a fejed? – Nem!”  A gyerek kezd gyanakodni, az anyuval valami baj van, tegnap fájt a feje… A gyerek ebben a pillanatban tudja mi a dolga, ő kezd el gondoskodni az anyukáról, az anyukám védtelen, megsértődött, biztos valami oka volt, hogy anyukám megsértődött, biztos én vagyok a hibás, jaj mi van az én anyukámmal, majd én gondoskodok róla, szegény anyukám megsértődött. A gyerek még mindig nem érti, így bontakozik ki a helyzet, az anya pontosan tud mindent, de adagolja, úgy hogy minden fájdalom teljesen leérjen. Én ezt nem értem. A gyerek tudja, hogy valamit nagyon kellene értenem, az anyám érti én meg nem, de azt mondja, hogy nem értem. Az anyám érti, de azt mondja, hogy nem értem, nekem meg értenem kéne és…Mikor jönnek ezek a jelzők, hogy „neked soha nem jut eszedbe, hogy amikor anyádnak fáj a feje, hogy akkor elmosogass, hogy ennyire nem lehet rád számítani, mikor láttad, hogy fáj a fejem. Láttad vagy nem?” És hát a gyerek látta, és ott áll most már tudja mi a baj. Látta, nem mosogatott el, az anyjának tegnap fájt a feje, ma meg van sértődve, holnap megint fáj a feje, jól ki van ez találva. Az anya, még csak nem is dühös, le se szidja a gyerekét. A kihasznált gyerek hibáztatása mély igazságtalanságot jelent.

Ha a szülő nem ismeri el a plusz felelősségvállalást, plusz tehervállalást, a plusz családi rendszerbe történő betételt a gyerek részéről, akkor sajátos módon a gyereket elkezdi függő helyzetbe hozni magától. Ha ezt nagyon sokáig és tartósan teszi, a jó úton az történne, hogy a gyerek egyre szabadabbá válik, mert felelősségeket vállal, pluszokat is, ezért plusz szabadságot és plusz bizalmat és plusz elismerést kap, és ettől egyre erősebbé válik és szabadon majd képes házasságot kötni. Ez a szabadság irányába megy, amiről eddig beszéltünk, ez pont az ellenkező irányba hat. Mert egy gyereknek állandóan résen kell lennie, a szülei szükségleteire kell figyelni, és szép lassan a szüleinek a szüleivé válik. Azt, hogy ő ezzé vált, ezt pedig nem ismerik el, ez a helyzet. Van még egy nagyon csúnya helyzet itt. Amikor a szülők mondjuk, olyan helyzetbe hozzák a gyerekeiket, hogy azoknak döntő bíróvá kell lenni a kettejük konfliktusaiban. Ez klasszikus. Dehogy kell egy szülő párnak elválnia egymástól. Elég, ha köztük a bizalom megrendül, és a gyereket megpróbálják kijátszani, kihasználni a saját javukra, ami miért történik, mert ugyanis a házastársam volna az, akivel egy bensőséges, meghitt kapcsolatban vagyok, ahol történik az érzelmeknek a mély átélése, kölcsönös felelősség, bizalom, jó dolgok. De ha én nem vagyok jóba a házastársammal, akkor óriási hiányaim lesznek. Ezeket az óriási hiányokat szívesen töltöm be a kéznél lévő, még nagyon mély érzelmi kapcsolatokkal és ezek a gyerekek. Tehát rosszban vagyok apáddal és rögtön ösztönösen kellesz nekem, mert nekem egy hiányom van, és nem azon dolgozok, hogy a férjemmel valahogy rendezzem a helyzetet, hanem azon - mert éhes vagyok és szomjas - ,hogy a gyerekemtől kapjam most meg azt a szeretetet, gyöngédséget, törődést, figyelmet és mindent, amit nem kapok meg a házastársamtól, ezért őt magamhoz vonzom és édesgetem, és hogy ezt a helyzetet fönt tudjam tartani, mert ezt sokkal könnyebb, mint rendezni a kapcsolatomat a házastársammal, ezért nagyon finoman és óvatosan próbálom kijátszani a magam javára. Nagyon finom mondatok is elegendők, hogy ez a helyzet létrejöjjön. Elég nagyon finom beszólás. Olyan, amibe bele sem lehet kötni. Mikor a férj csak annyit mond: -„Anyád megint rosszkedvű.” Jön haza a gyerekem vidáman: - „Helló! Hogy vagytok? Tök jó napom volt!” – „Anyád megint rosszkedvű.” Igaz is, de ez bőven elég ahhoz, - nagyon izgalmas lenne, most azt játszanánk, hogy ebben a helyzetben azt mondja a férj, hogy: „Anyád megint rosszkedvű.” Akkor írjuk oda a lap hátuljára, hogy tulajdonképpen mit mondott. Ez egy jó játék lenne, hogy mit mondott. Ha megfordulok, akkor az van odaírva, hogy „csak rám számíthatsz”. Legtöbb szülő, hord ilyen trikókat.” Apád szeret téged.”Hátul meg az van: „és anyád?” Nem mondott ő semmit, csak föltett egy kérdést. Ha a gyerek ebbe a helyzetbe kerül, ez is nagyon sajátosan szülő szerep. Ott van két egymással perlekedő gyerek és én vagyok a bíró, és ahova én állok, az győz. Ne mondjátok, hogy ez nem egy kemény szerep, és a gyerek ezt tudja is, hogy ő lesz most a mérleg nyelve. Rajta dőlnek el a dolgok, két gyerek civakodik. Azonban ez a szerep nem a gyereknek való, mert, és itt egy nagyon súlyos dolog következik, azért, mert a gyerek nem dönthet arról, hogy kik a szüleik. A szülők dönthetnek arról, hogy kik a házastársai. Tehát ők dönthetnek, de én nem, és amikor egy ilyen konfliktusban meg kell, ebben a sajátos szülő, bíró helyzetbe kell kerülnöm, akkor hogyan őrizhetem meg az apukámmal való lojalitásomat, azon az áron, hogy elárulom az anyámat. Ha az apukám és az anyukám finoman meghív engem arra, hogy gyere, legyél a szövetségesem, adj nekem igazat. Akkor ebben a pillanatban nekem csak árulás révén van esélyem arra, hogy fönntartsam a kapcsolatot azzal, aki meghívott erre a helyzetre és szerepre. Mi történik ebben az esetben? El kell árulnom az egyik szülőmet, hogy ezt a kapcsolatot fönntartsam. A gyerekek éveken keresztül hihetetlen lavírozásban tudnak lenni. Anyukánál, anyukának adnak igazat. Apukánál, apukának adnak igazat. Esetleg megpróbálnak anyukánál, nagyon finoman legalább hallgatni, vagy azt mondani, hogy: „De hát az apu…” Próbálkoznak, vagy sikerrel, vagy nem. Amikor az egyik szülő a saját szeretetét, a másik szülő árulása, elárulása árán adja csak meg, ez hihetetlen súlyos bizalmi válsághoz vezet, ugyanis a gyerek a következőt fogja megtanulni. Azt hogy egy olyan helyzetben kell leélni az életet, ami olyan felelősséget ruház rám, amely felelősséget nem vagyok képes viselni. A szüleim bizalmi válságából azt a következtetést vonom le, hogy igazából egyik szülőmben sem bízhatok teljesen. Hiszen el akarják árulni a másikat és nekem ez nem jó. Ha a szülők a saját bizalmi válságukba sodorják a gyereket, a következménye a gyerek mind a két szülővel kapcsolatban bizalmi válságba kerül, vagy pedig ez az egyik, eltávolodik mind a két szülőétől. A másik lehetőség, dönt. Megszakítom a kapcsolatot az apámmal és anyámmal függő helyzetbe kerülök. Megszakítom a kapcsolatot az anyámmal, oda költözök apámhoz és együtt szidjuk anyámat. Mind a kettő katasztrofálisan rossz az elkövetkezendő évtizedek szempontjából. Ha a szülők elválnak, elvált szülő legyen a talpán, aki ezt jól csinálja. Most még kisarkítom. Elvált nő legyen a talpán, aki ezt bírja, aki ezt jól csinálja. Hiszen most képzeljük el, most padlót fogott az anyuka. Naná, hogy padlót fogott. Egy válás kikészít minden embert, mindegy, hogy ki a hibás. Ki van purcanva a nő. Ott vannak a gyerekek, sokkal több a teher és kevesebb a pénz. Többet kell dolgozni és kevesebb a szabadidő. Aki ezt anyaként bírja…Naná, hogy az elvált anyák nem bírják, az a normális, ha nem bírják, mert az kétemberes munka. Az a normális tehát, ha nem bírják, ezért ha egy elvált szülő gyerek az anyukájától kapott némi ilyen rúgást, akkor bizony ezen nincs csodálkozni való. De azért, mert mi ezt a helyzetet megértjük és érdemes is megérteni, nem jelenti azt, hogy ez nem okozott nagy sebeket minekünk. Ennek az lehet a következménye, hogy később, felnőttként nem csak agyon terhelem magam, hanem előszeretettel vállalok olyan helyzeteket és olyan partnert, aki nem hozzám való. Hiszen megtanultam azt, hogy nekem olyan helyzetbe, olyan szereplőkkel kell lennem, amely helyzet nem nekem való. Ezért ezt nagyon szívesen megismétlem, újból és újból.

Szívesen elmondom nektek azt, hogy az én szülőiesítésem, hogy történt meg. Akkor láttok egy esetet, akkor láttok engem. Viszonylag árnyalt helyzet lesz. Három generációról fogok beszélni. Tudjuk, Böszörményi Nagy Iván szerint minimum három generáció kell ahhoz, hogy valaki megértse a saját sorsát. Kettő nem elég.

Képzeljétek azt el, hogy van egy anyukám, aki a saját anyukájával hihetetlenül rossz viszonyban van, azért, mert az én nagymamám folyton folyvást elhanyagolta a saját lányát. Az én édesanyám 1935-ben született és például az én nagymamám előszeretettel küldte el a saját lányát vidékre, azzal a fölszólítással és fölkiáltással, hogy vidéken jobb a koszt. Akkor ilyen sokadik rokonoknál tengődött az én édesanyám, amikor volt 5 éves meg 10 éves, meg a háború előtt, meg a háború alatt, meg a háború után. Máskor nem. Tehát értitek, hogy milyen lehet egy sokadik unokatestvérnél, ott megpróbálni gyereknek lenni, és nem csak azt átélni, hogy nem kapom meg azt a törődést, ami járna nekem, hanem, még ha meg is kapnám mástól azt a törődést, ami járna nekem, akkor sem feledteti el azt én velem, hogy az anyámtól nem kapom meg azt, amit az anyámtól szeretnék megkapni. Tehát az én édesanyám kapott egy jó nagy gellert, annyi biztos. Egész életén keresztül az én nagymamámmal való kapcsolatát nem tudta rendezni. Nem tudta, erre képtelen volt. Rengeteg veszekedésre emlékszem, ahogy az anyukám és a nagymamám egymással perlekednek. Ezért az én édesanyám 17 évesen, igazgatói engedéllyel megházasodik. Mindegy, hogy hova, csak el innen alapon. Tudom, hogy erről egyszer már említést tettem. Akkor 10 év házasság egy olyan valakivel, aki tökéletesen nem illik hozzá, egyébként egy apa figura. Nála tizenvalahány évvel idősebb, mert az én szegény anyukámnak nemcsak anyahiánya van, hanem miután vidéken nő föl az x. rokonoknál, ezért apuka hiánya is van. Az én édesanyám ezt a helyzetet a következőképp látja vagy oldja meg. Úgy, hogy nem szereti a saját anyukáját és idealizálja a saját apukáját. Miért idealizálja az apukáját? Azért mert két szülő elvesztése mégis csak egy kicsit sok egy gyereknek. Tehát lélektanilag megéli, hogy ha legalább, akkor van egy idealizálható apám, akiről kigondolom azt, hogy…és erre azért is jó az én nagypapám, mert, hogy nincsen otthon. Mert, hogy köztisztviselő, és vagy a bányában dolgozik, vagy az erdőben vadászik. Ez tehát az anyukám helyzete, ezért kibékítetlen és kibékülés nélküli kapcsolat az anyukájával, idealizált kapcsolat az apukájával, és akkor beletántorgás egy tökéletesen nem megfelelő társsal való kapcsolatba. 10 év nyűglődés ott, majd a házastársa meghal, hiszen jóval idősebb nála. Az anyukám és az apukám között már, amikor minket vár az én anyukám, mert, hogy iker tesó, már akkor megromlik a kapcsolat. Hiszen az én anyukám másodjára is egy olyan férfit választ, aki nem jó neki. Ezt most nem ragozom, ennyi elég, hogy kifejezetten rossz kapcsolat. Nem emlékszem a szüleim életéből olyan pillanatra, hogy bensőséges, szeretetteljes megnyilatkozásuk lett volna egymás felé, nem emlékszem ilyen helyzetre. Arra emlékszem, hogy az apukám és az anyukám külön ágyban alszanak. Erre emlékszem. Na, most, mit gondoltok egy ilyen helyzetben tulajdonképpen… Ja és akkor  egy fontos momentum. A nagypapám, anyukám apukája, akkor hal meg, amikor én 4 éves vagyok. Az anyukám, amikor haldoklott, emlékiratot irt. Nagyon hallatlanul jó érzéke volt ezer dologhoz. Nagyon jó emlékiratot írt, és olyan egy évvel ezelőtt csodálkozva olvasok egy mondatot, ami eddig sosem tűnt fel nekem. Leírja azt, hogy mit élt át akkor, amikor az apukája meghalt. Ott van a nagyszüleim lakásában és várja az orvost, hogy megállapítsa, hogy beállt a halál, és akkor az orvos megállapítja, hogy beállt a halál és mindenki elmegy és ő van ott, várja, hogy eljöjjenek a halottszállítók és elvigyék az apukáját. Akkor a következő mondatot írja: „Amikor lekísértem a koporsót és elvitték az apámat, akkor azt éltem át, mintha valamit kiszakítottak volna a szívemből, egy nagy üresség maradt a helyén, és ez az üresség, azóta is tart. Amikor tehát én 4 éves vagyok, akkor anyukámnak a szívében egy bepótolatlan hiány, egy óriási üresség van, ami az apukájára vonatkozik és a családban nincsen mellette férfi, de van neki fiú gyereke. Ez bőségesen elég ahhoz, hogy meghívást kapjon valamelyikünk az apa szerepre. Hogy figyelj rám, hogy gondoskodj…Ez pedig én lettem, azért mert a tesóm, a szónak a kifejezetten semleges értelmében, egy ilyen ösztönösebb, belevalóbb, nem hezitáló, cselekvő, energikusabb valaki volt. Őrá nem illett ez a szerep. Én viszont tövig rágtam a körmöm. Én pont megfeleltem. Én szorongós gyerek voltam, tövig rágott körömmel, állandó frászban és figyelemben, hogy mi történik otthon. Naná, miután 1 kiló 80-nal születtem, és az első hónapokat inkubátorban töltöttem. Szóval pont jó volt nekem ez a szerep. Én 4-5 éves kortól kezdve szépen belementem ebbe a szerepbe, majd pedig – most mondom, hogy hogyan tud elmélyülni egy helyzet is – az én apám például sosem ütött meg engem. Ettől még kaphatok olyan örökséget, hogy belekoldulok. Anyukám a klasszikus baklövést követi el kétszeresen. Az egyik, az a mániája, hogy azt nézi, hogy vajon melyik gyerek, kire ütött. Ezt onnan tudom - én ezt teljesen elfelejtettem - de néhány hónappal ezelőtt elmentem ahhoz a pszichológus hölgyhöz, akihez nekem gyerekkorban kellett járnom. Mert a szüleimet arra kötelezték, hogy gyereküket – aki én voltam – gyermekpszichológushoz vigyék. A gyerekpszichológus még él, és ez jó, és megkérdeztem, ő hogyan látta anyukámat. „Hát anyukádnak volt egy fixa ideája, hogy el kell dönteni, hogy melyik gyerek kihez tartozik.” Na, hát az én anyukám eldöntötte, hogy én az apámra ütöttem, akivel neki kibékíthetetlenül rossz kapcsolata volt. Nem sok esélyem maradt. Majd pedig ezek után a második klasszikus baklövés: „Feri te olyan komoly vagy, a tesód egy hebrencs. Nagyon szórakoztató, tök jó fej, de végül is mégis csak te vagy az, akire számítani lehet.” Hallom ezt én kisfiú koromban. Tehát akkor én még komolyabb leszek, még több könyvet olvasok, még gyagyább leszek. Pillanatnyi látlelet erről: Például 13 éves koromban az „Aranyketrec” c. könyv volt a kedvenc művem, hogy Benedek István ebben egy elmegyógyintézetről írt. Azt, hogy én ezt a könyvet egyáltalán el tudtam olvasni 13 évesen, és a szkizofrén ember lelki világa kifejezetten lekötött, mint valami, hozzám nem túl messze eső jelenség, azért ez sokat árul el abból, hogy körülbelül milyen önfeledt gyermeki létezésben is léteztem. Ahogy növök föl, teljesen megromlik a szüleim között a kapcsolat és az anyukám egyre inkább azt követelte tőlem, miután végül is én vagyok a komoly, hogy én végre valahára egyértelműen álljak mellé. Klasszikus, katasztrofális baklövés a szülő részéről. Majd pedig mikor pappá szenteltek, édesanyám a következő mondatot mondja: „Hát most, hogy pap vagy, igazán végképp nem értem, hogy miért vagy még mindig jóban az apáddal. Mert ha pap vagy az a kutya a kötelességed, hogy egy minimális, morális érzék szoruljon beléd, és a vak is látja, hogy apád a rossz és én vagyok a jó.” Amiben egyébként sok igazság volt. Hogy morálisan anyukám, apukám fölött állt, ez evidens. Éppen anyukám hivatkozhatott erre. Itt jön most a nagymama. Mert már ez is elég gáz, de jön a nagyi, és az egészet még kétszeresen megkavarja, ugyanis miután a nagymamám kibékíthetetlen viszonyban van az anyukámmal, ezért a nagymamám engem választ kedvenc unokájának. Miután az anyukám eldöntötte, hogy én nem igazán vagyok az ő gyereke, hanem inkább a testvérem, és én inkább az apámnak vagyok a fia, ezért naná, hogy gyerekként nekem azért jó volt, hogy akkor legalább van egy nagyim. Ezért például én 17 éves koromban nagymamámhoz költöztem. Vagy a barátnőimnél laktam, vagy a nagymamámnál. Egyszerre sosem volt több barátnőm, mindig csak egy. Én ilyen fantáziátlan vagyok. Ezért én kétszeresen is hülye helyzetbe kerültem. Egyszer csak a nagymamámnak én lettem a kedvenc unokája, aki azonban egy lakásban lakott a nagyival, az milyen szerep, hát az mondjuk férj. Ez azt jelenti, hogy kétszeresen sikerült az anyukámnak az apukájává válni. Mert nem csak az anyukám hívott meg erre a szerepre, hanem a nagymamán is meghívott erre a szerepre. Én meg egy kis nyomorult gyerek vagyok, valami gondoskodás még is csak kell.

Nagymamám úgy dönt, haldoklik. Eszembe jutott nagymamámnak a Stefániája. A nagymamám annyira aranyos volt, mindig vett nekem – két dologgal fejezte ki a szeretetét – kis hűtőszekrénye volt, mert csak ketten éltünk ott, édes kettesben, a Traubi szóda – rendes üveges, 3.3-as – és 2 db Stefi, ahogy a nagymamám hívta, amit a sarokról hozott, egy nagyon jó maszek cukrászdából. Édesanyámmal úgy döntöttünk, hogy ketten ápoljuk nagymamámat. Most képzeljétek el, vagyok 21 éves és a napomnak felét azzal töltöm, reggel 8-tól délután 3-ig, hogy a haldokló nagymamámat ápolom 8 hónapon keresztül. Ezt ki csinálta volna meg? És vagyok 21 éves. Utána 3 órakor elmegyek edzeni – merthogy abból élek, hogy élsportoló vagyok, ezért megtehetem, hogy egy fél napot vagyok a haldokló nagymamámmal 8 hónapon keresztül – és akkor jön az édesanyám. Ő ott alszik, én reggel 8-ra megyek, és ezt csináljuk 8 hónapon keresztül, mert, hogy a nagymamámmal ott kell lenni. Mert csont és bőr és az összes többi, és ki kell vinni az ágytálat…Nekem teljesen természetes, hogy gondozom a nagymamámat. Na, most a nagymamám pedig úgy dönt, hogy úgy távozik el ebből a világból, hogy haragban marad a lányával. Ezért aztán amikor már nem tud írni sem igazán jól, akkor azt mondja, hogy „gyere Ferikém, most megírjuk a végrendeletemet.” Akkor odaültem az ágyához, és akkor megírtuk a végrendeletet, ami a következőkből állt: Most leegyszerűsítem. Minden az unokámé, tehát ez szerepelt kicsit hosszabban, tehát hogy minden. Akkor drámai pillanat, nagymamám 38 kg, és akkor alá kellene írni a végrendeletet. Nem tudom, itt jogi karon vagyunk, hogy mikortól kezdve érvényes egy végrendelet. Ha aláírják, akkor már érvényes? És ha nem írják alá, akkor nem, és ha félig írják alá, akkor se.

 Az én nagymamám azonban már annyira előrehaladott, hogy elkezdi írni, aláírni és 2 betű után, így lemegy a keze. Új lap, újból leírom a végrendeletet, odarakom elé, hogy írja alá, mert mondja, hogy alá akarja írni, 2 betű…ezt megcsináljuk, mondjuk négyszer. A nagymamám annyira beteg, hogy nem tudatosul benne, hogy nem írta alá a végrendeletet, és akkor negyedszer kérdezi, hogy na most már jó, akkor azt mondom, hogy most már jó. Akkor 2 dolgot gondolok át, és vagyok 21 éves, hogy a nagymamám az utolsó gesztusával mintegy, mondom a pólót, az unokámé minden. Hátul meg te nem kapsz semmit. Tehát az utolsó gesztusával kitagadja a saját lányát. Ez az egyik, amit átgondolok. A másik, bár akkor még dunsztom sincs, hogy ez hogy van, de azt gondolom, hogy ez a végrendelet érvénytelen. Nem azért, mert nem a saját lányára hagyott mindent, aki azután azt csinál vele, amit akar, hanem, hogy nincs aláírva. Na, és mit kezdek? Fogtam azt a 3 vagy 4 papírt, összegyűrtem és kidobtam a wc-be, mert én az anyámmal nem teszem meg, hogy a nagymamám őt kitagadja az örökségből, na, ez az, amit én nem veszek a lelkemre. Vagyis, nem csak az anyukám és az apukám kívánja velem eldöntetni, hogy kinek van igaza, hanem a nagymamám és az anyám is el kívánja döntetni velem, hogy kinek van igaza. Kétszeres csavar, dupla szülősítés, és akkor lehúzom a wc-t. Majd délután 3-kor elmegyek edzeni és akkor elérkezik a másnap reggel, és anyukámat kisírt szemmel találom a nagymamámnál. Képzeljétek mi történt! Ugyanis, ha csak egy végrendelet lett volna, az talán lement volna a wc-n, de a 4 az sok volt. Ezért a 4 végrendelet megakadt a csőben. Anyukám pedig végzi a dolgát és az meg nem megy tova, megakadt. Erre anyukám előveszi a gumikesztyűt, és akkor hát dugulás elhárít, és elkotorja azt, ami ott … és elérkezik a duguláshoz. 4 papír így jól egymásra volt rakva, és belül van egy papír, amit még el lehet olvasni. És az én anyukám látja, hogy a nagymamám kitagadta őt az örökségből. De, ami miatt ezt az egész történetet elmondom az az, hogy mi az anyukám reakciója felém. Rám megsértődött, rám, és heteken keresztül nem szólt szinte hozzám. Ez egy jó példa nektek arra, hogy mit jelent, hogy valakinek a plusz jogosultságait nem hogy nem veszik számításba, hanem még bealázzák érte. Ott vagyok egy lojalitás konfliktusban, amelyet nem lehet megoldani, próbálom erőmön felül megoldani és utána kapok még egyet. El akartam ezt nektek mondani, valaki egy olyan szépet mondott. Azt mondta: „azokat a történeteket tudjuk elmondani másoknak, amelyeket már elmondtunk magunknak.” Én ezt a történetet már elmondtam többször magamnak. Ezért átadható nektek, és talán most ezzel minden szülőt, akikről eddig csak úgy beszéltünk, hogy az anyák és az apák és a nagyszülők, valamiképpen visszaemeltük a soha el nem vitatott emberi méltóságukba. Tehát amikor én arról beszélek, hogy így egy anya, úgy egy apa, akkor megjelennek előttem a saját szüleim és nagyszüleim, akiket szeretek. Amikor én csak úgy példálózok, és úgy tűnik, mintha ezek az alkalmak hónapok óta arról szólnának, hogy a lélektani szakirodalom alapján gyalázzuk a szülőket, akkor ez tévedés, mert nem így beszélek erről. De talán most ez az egész valahogy egyensúlyba tudott kerülni. Most mondom, hogy ez még elgondolkodtatóbb lesz. Egy ilyen helyzetben milyen pálya néz ki egy ilyen fiúnak. Az, hogy én a papságot választom, az lélektani szempontból egyenes következménye az élettörténetemnek. Hogy atya leszek. Azért mert ezt ismerem, de nagyon. Nagyon finoman próbáltam fogalmazni. Lélektani szempontból ezt tökéletesen érthetővé teszi, hogy ez a szerep, ez miért passzol rám. Ez most még nem mondott semmit arról, hogy Isten ezt akarta-e vagy nem, vagy, hogy ez számomra konstruktív megoldása az életemnek vagy nem, mert vagy ez, vagy az. De hogy lélektanilag érthető, hogy miért. Tudjátok, néhány hónappal ezelőtt azt tettem, fogtam egy lapot és ráírtam a férfi szerepeket. Az összes férfi szerepet, amire azt gondolom, hogy ezek férfi szerepek. A bohóctól, a diktátoron keresztül, a gyógyítón át, a bölcsön keresztül, a kékszakállú herceg váráig, szóval mindent. És oda írtam százalékos arányban, hogy mennyi van ezekből belőlem, és kijött az, hogy kb. olyan 70-75%-ban az életemet apa szerepben töltöm. A férfi szerep nálam apa szerep, 70-75 %. Miközben nincs is gyerekem. Kíváncsi lennék, hogy most mit gondoltok! Eléggé bevonódtam a saját élettörténetembe.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika