A szülősített létből kivezető út 2.

Isten hozott benneteket! Sziasztok!

Néhány perces rövid összefoglalás, hol is tartunk és hogy jutottunk el idáig. Nem a legelejétől kezdem, vagyis nem szeptembertől. Onnan indultunk el, hogy azt vizsgáltuk meg, hogy mire van szüksége egy gyereknek ahhoz, hogy lehetőség szerint jó helyzetű felnőtt legyen. És odajutottunk, hogy arra lenne szüksége, hogy a szülei többé-kevésbé a szükségleteinek megfelelő módon legyenek jelen az életében. Csakhogy, ha egy szülő, vagy mindkét szülő hiánymotivált - vagyis bizonyos élethelyzetekben, életszakaszokban, pillanatokban egyáltalán nem képes a gyerekeinek a jogaival, érdekeivel, szükségleteivel, vágyaival törődni, mert olyan hiányai vannak, hogy azok olyan erős indíttatásúak, hogy nem képes a gyerekére figyelni, mert magára - tegyük idézőjelbe - kell figyelnie -, akkor olyan felnőtté válunk mi - egy ilyen közegben -, hogy kapunk többé-kevésbé sebeket, amelyek abból adódnak, hogy a szüleink, amikor ránk kellett volna, hogy figyeljenek és velünk törődjenek - természetesen nem magukat áldozatként tartva -, akkor azt nem tudták nekünk megadni. Aztán harminc valahány pontban beszéltünk arról, hogy ha nekünk ebből adódóan komoly hiányaink vannak ebből az életútból, akkor annak milyen tünetei vannak. Erről beszéltem nagyon hosszan, és aztán eljutottunk oda, hogyha mi ilyen helyzetben nőttünk föl, hogy a szüleink, nagyszüleink, hiánymotiváltak voltak - ezért magukkal törődtek ott is, ahol velünk kellett volna, vagy jobban kellett volna velünk -, akkor ennek egy klasszikus formáját szülősítésnek, vagy szülőiesítésnek nevezzük. Éppen azért, mert őnekik nagyobb szükségük van valamire, mint ahogy azt gondolták, hogy nekünk, vagy pedig annyira kiszolgáltatottak voltak a saját hiányaik miatt - hogyha még tudták is, hogy nekünk valamire szükségünk volna -, a saját szükségleteik, annyira súlyosnak tűntek előttük, hogyha akartak volna se tudtak volna jobban, vagy többet cselekedni értünk. Akkor mi egy túlzott felelősséget, egy túlzott terhet kaptunk a vállunkra, vagyis valamiképpen mi kerültünk olyan értelemben szülő, vagy társ, vagy házastárs, vagy akármilyen más szerepbe, amihez a szabadságunk, az adottságaink, a képességeink nem voltak elegendőek, mert hiszen gyerekek vagyunk. Ez az a gondolatmenet, aminek most egy pontján tartunk, és ígértem - hogy talán 30 pont is -, de csak egyet írtam hozzá. Úgyhogy csak 24 van. Nézzük át - miután átgondoltuk azt -, hogy klasszikusan és nem jó értelemben, ha szülőszerepbe kerültünk, akkor annak milyen jellegzetességei vannak felnőttkorban. Utána azt mondtam, hogy ne nézzük meg most azt, hogy milyen jellegzetességei vannak annak, hogyha partnerszerepbe kerültünk, mert az meg fogja feküdni a gyomrunkat. Hanem nézzük meg, hogy milyen megoldások lehetségesek akkor, hogyha szülősítésben részesültünk. Oké? Megvan? Ez a gondolatmenet. Akkor hamar elmondom ezt a 9 pontot.

1. Családi öröksége figyelembevétele és földolgozása, megbocsátás, illetve fölmentés. Ahol megbocsátani kell, megbocsátok, ahol fölmenthetem a szüleimet, ott fölmentem őket. 2. Értékek tudatos átvétele, növelése és továbbadása. 3. A jogosultságainkból fakadó szükségletek kielégítetlenségének elgyászolása. Sok könnyet kell ejtenünk, hogy ne nyomasszon a múlt. 4. Megengedni, hogy mások hozzájárulhassanak az én jólétemhez. 5. Az élettől kapott ajándékok kreatív fölhasználása. 6. Képességeink, tehetségünk fejlesztése. 7. Saját igényeink figyelembe vétele. 8. Az önző- és az áldozatszerep és magatartás közötti híd kiépítése. 9. Az örökségek és a jövő iránti felelősség egybekapcsolása és integrálása.

Ez volt az első kilenc. Aztán most megyünk tovább. Ha ezen lehetőségekkel tudunk élni, akkor sikerül megszűntetnünk azokat a tüneteket, sőt a mélyebben fekvő sebeink is tudnak gyógyulni, amelyekből az a harminc valahány tünet pattant elő, amiről eddig beszéltünk. Érdemes ezeket a lehetőségeket jól számba venni.

10. Mások jóindulatát ne tekintsük a gyöngeség jelének. Amit még tehetünk: Mások jóindulatát tekintsük jóindulatnak, azt méltányoljuk és ne tekintsük a gyöngeség jelének. Amely adott esetben arra hív bennünket - főleg ha tele vagyunk hiánymotiváltsággal és kielégítetlen szükségletekkel -, hogy azt, aki jóindulatból hajlandó hozzájárulni a mi életünkhöz, azt a jóindulatán keresztül kifosszuk, vagy kizsákmányoljuk. Mert természetesen ezt nem csak a gyerekeinkkel tudjuk megtenni - akik eleve ott vannak és adottak erre a helyzetre -, hanem felnőttekkel is. Egy nagyon érdekes történetbe keveredtem bele, egy segítő foglalkozású beosztottnak és a főnöknek a vitájába, és vázolom nektek a helyzetet, hogy most ne egy családtörténetből, hanem egy munkahelyi szituációból nézzük meg, hogy ez mit is jelent. Képzeljünk el egy főnököt, aki egy katonás intézményben elkészíti a beosztottaknak a beosztását, és képzeljük el a beosztottat. Namármost, a beosztott egy klasszikus szülősítésen átesett felnőtt, aki hallatlanul képes a saját igényeiről, szükségleteiről lemondani, nagyon függ attól, hogy a főnöke jó véleménnyel legyen róla, plusz azért is választott egy olyan szakmát, amelyben komoly felelősséget vállal másokért és segít másoknak, mert ez egy építő jellegű továbbvitele a szülősített élethelyzetének. Ezért őbenne nemcsak a főnökével szemben van nagy lojalitás, hanem az intézménnyel, az intézmény működésével és azzal a szolgálattal, amit az intézmény végez. Namármost, hétfőn ott van a munkabeosztás és az illető látja azt, hogy több kollégája beteg, ezért aki a beosztást készíti, vagyis a főnök azt mondja: Sajnos kedves - nevezzük most Lászlónak - kedves László, ezen a héten az egyenlőségen túl több feladatot és szolgálatot kell elvégezned, mert csak így tud működni a rendszer. Erre László a következőt mondja: Hát én ennek nem nagyon örülök, de hajlandó vagyok ennek a több szolgálatnak a megtételére, egy valamit kérek csak, hogy hétvégén ne legyek beosztva, azért mert hétvégére már egy előre elgondolt és megtervezett és kifizetett programom van. Azonban még egy valaki megbetegszik ebből a csapatból, és csütörtökön szólnak ennek a Lacinak, hogy te Laci, hétvégén is te leszel beosztva. Az illető finoman tiltakozik. És képzeljétek el, hogy kedden és szerdán plusz négy-négy órát vállal azért, hogy eleve az egész rendszerrel, a főnökével és a szolgálattal szembeni lojalitását megadja, és erre még berendelik hétvégén is. De nem tiltakozik, hanem csak szenved. Szenved, hogy ez milyen rossz neki. Később, amikor még hétfőn is beosztják, miután végigdolgozta a szombat-vasárnapot, akkor kiborul nála a bili. Itt kerülök bele ebbe a helyzetbe, egyfajta mediátori szerepben. Tudjátok, a főnöke - mert itt nagyon izgalmas, hogy mi történik -, a beosztott lojalitásából semmit nem érzékel. Egyszerűen nem veszi észre, hogy a beosztottja eleve mindig megpróbál lojális lenni vele és az intézménnyel, nem fogja föl, hogy a keddet, szerdát, azt a kétszer négy órát plusz vállalta - pedig nem kellett volna -, egy szó nélkül megtette, egy picit azzal a föltevéssel is, hogy akkor majd hétvégén nem kell őneki bemennie, plusz még elvitte a hétvégét is. Amikor ebben a beszélgetésben kiderül az, hogy valami egészen más van ennek a beosztottnak a fejében, mint ami a főnöknek a fejében, akkor a főnök ösztönösen mond egy nagyon sajátos mondatot. Ez pedig így hangzik szemrehányóan a beosztottjával szemben: De hát meglett volna a lehetőséged arra, hogy ezt a szolgálatot magatok közt valakivel elcseréld. Én nem ragaszkodtam hozzá, hogy te végezd el a szolgálatot, ha te ezt el tudtad volna cserélni valaki mással, miért nem cserélted el? Miért nem cserélte el? Nyílván azért, mert nem volt még egy olyan kedves kollégája, aki ezt hajlandó lett volna megtenni. Ezt ővele lehetett megcsinálni. Miközben a főnöke ezzel a hihetetlen sok hozzáadással egyszerűen ez benne nem is tudatosult. Sőt tulajdonképpen még számon kérte a beosztottján azt, hogy miért nem elég felnőtt, miért nem áll ki magáért jobban. Ez klasszikus helyzete annak - most nem egy családtörténetben -, hogy hogyan mehet el az egyik ember teljesen - ez túl durva szó, hogy gátlástalanul -, inkább nem tudatosítva a helyzetet a másik lojalitása, hozzáadása, hozzájárulása mellett. Azt gondolom - ezt nagyon sok nő ismeri a saját házasságából -, hogy a nők nemcsak egy egyenleget vezetnek a fejükben, hogy ők mit tettek a családért és a férjük ehhez képest mit nem - mert természetesen ilyen számlát minden nő vezet, legföljebb nem ismeri be -, hanem bizony nagyon sok nő igen aranyosan, kedvesen rengeteg mindennel hozzájárul. És azt gondolja, hogy a férje ezt észreveszi. Kedves hölgyek! Szeretnélek benneteket kiábrándítani. Nem minden pasi veszi észre. Nem érdemes tehát, mondjuk, ezt 15 éven keresztül szó nélkül hagyni. Nem érdemes. Nem érdemes mondjuk, egyik reggel úgy fölkelni, hogy drágám, ma van a válóperi tárgyalásunk. Érdemes egy picit előbb fölnyitni a társunk szemét arra, hogy legalábbis mit gondolunk arról, hogy egy rendszerhez mi mindent adtunk hozzá. Csak most direkt nem családból akartam ezt mondani.

Azután eszembe jutott egy másik kedves valaki. Elmúlt már 50 éves, 60 felé jár, és hihetetlen panaszosan tud arról beszélni - miután elvált, alig vannak barátai, valóban elég izolált élethelyzetben és körülmények között él, nagyon súlyos gyerekkori traumákat átélve, és van egy szem fia. Most 55-60 évesen is hihetetlen fájdalommal és szomorúsággal tud arról beszélni, hogy a fia miért nem látogatja őt meg minden nap. Egyszerűen föl nem foghatja, hogy a fia miért nem teszi ezt meg. Hát őneki csak az egy szem fia van. Hát akkor a fiának nem volna minimálisan kötelessége, hogy az anyját meglátogassa naponta, mikor ő egyedül van? Egy nagyon jó fej, 55 éves anyáról van szó, mert ahogy elkezdtünk erről a helyzetről beszélgetni, képes volt belátni azt, hogy olyasmit vár el még mindig a gyerekétől, hogy úgy járuljon hozzá az ő jólétéhez, ahogyan az a gyereknek nem kötelessége. A kettejük kapcsolatában egy komoly fordulatot jelentett az, amikor belátta azt, hogy a már bőven 30 fölött lévő fiával szemben jogosulatlan elvárásai vannak a hiányai miatt.

A másik. Nekem papként nagyon szembe kell néznem azzal, hogy az én fejemben is van egy csomó főkönyv köztem meg az egyházközség között. Bezonyám! Természetesen vannak olyan hívek, akikkel kapcsolatban azt gondolom, hogy már annyit nyeltem, hogy most már hányhatnék is egyet. Vannak ilyen gondolataim, ezek a gondolatok még szentbeszéd közben is meg szoktak jelenni nálam, ha éppen a szemem sugára az illetőre esik, és aztán ahogy ezt tudatosítottam magamban, azt gondoltam, hogy ez például ennek a helyzetnek a fordítottja, hogy ő nem tudja azt föltehetően, hogy én hogy éltem át az elmúlt négy évemet ővele kapcsolatban. Hogy én mit gondolok arról, hogy mennyi mindennel járultam hozzá ahhoz, hogy ne keverjek le neki egy nagyot. Lett volna kedvem néha, valljuk be. Úgyhogy elhatároztam, hogy ezt szóvá fogom tenni négyszemközt. El fogom mondani az illetőnek. Majd beszámolok róla, jó?

Tehát a 10. pont arról szól, hogyha valaki hozzájárul a mi életünkhöz, azt ne használjuk ki!

11. Járuljunk hozzá mások jólétéhez!

Tudom, hogy ez hihetetlenül banális meg általános, de ha már átestünk ezen a bizonyos szülőiesítésen, ha már úgyis ott van bennünk az, hogy azt gondoljuk, csak akkor van jogunk élni, ha másokkal jót teszünk, akkor legalább vigyük ezt építő irányba. Sokkal jobban járunk vele, mint hogyha - majd mondom a következő pontot - az elégedetlenségeinket, hiányainkat, elfojtott dühünket élnénk meg folyton-folyvást a kapcsolatainkban. Mert ez is egy lehetőség. Akkor már inkább építsünk valamit abból, ami a sebünkből jön. Akkor most mondok egy számomra fontos mondatot: Vannak olyan erények az életünkben - néha a legnagyobb erényeink -, amelyek a sebeinkből fakadnak. Sőt kifejezetten állítom, hogy a legnagyobb értékeink általában valamilyen sebünkből fakadnak. Ezt kifejezetten állítom. Ugyanis, ahol a sebeink vannak, ott vagyunk valamiképpen arra késztetve, hogy önmagunkat felülmúljuk. Hogy gyógyuljunk, hogy növekedjünk, hogy ott erők kellettek, hogy összpontosuljanak. Ezért, ahol a legnagyobb erényeink vannak, ott nagyon gyakran valamiféle sebek vannak a háttérben. Ezért önmagában az, hogy sebzettek vagyunk még semmit sem jelent. Na, bumm. A kérdés, hogy ebből a sebből mi fakad? Genny, egy életen keresztül a környezetünkre, hadd undorodjanak? Vagy ezeket a sebeket kitisztítottuk. Nem biztos, hogy ezek a sebek valaha is teljesen meggyógyulnak. De mégis abból valami éltető dolog is tud forrásozni. Nagyon sajnálom, hogyha ez most valakinek gejl, vagy szentimentális, vagy akár undorító. De szimbolikusan, keresztény hitünknek az a meglátása, hogy Krisztus sebeiből élet fakad, ezt azt gondolom zseniális leírása az emberi élettörténetének. A sebeinkből fakadhat élet, meg fakadhat pont az ellenkezője is. Tehát az, hogy vannak sebeink, még önmagában nem dönti el, hogy mi van velünk. Tehát ezért állítom, - ahogy olvastam okos embereket, tőlük vettem -, hogy mások jólétéhez, ha hozzájárulunk, az jó nekünk. Jogosultságot nyerünk, érdemeket szerzünk.

12. (Ez nagyon szép és nagyon nehéz lesz.) Új, arra érdemes kapcsolatokba bizalmat fektetni. Ugyanis minél jobban sérültünk, minél jobban szülőiesítésen estünk át, annál bizalmatlanabbak vagyunk. Ezért nem lesz könnyű nekünk bizalmat fektetni kapcsolatokba. Nagy bátorság kell hozzá és rengeteg félelmet fogunk átélni. Idézőjelbe teszem tehát azt, hogy „arra érdemes” kapcsolatokba bizalmat fektetni, ezt csak azért fogalmaztam így, mert itt van egy verem, egy csapda. Ugyanis, ha én gyerekkoromban megtanultam azt, hogy az élet egyáltalán nem annyira bizalomraméltó, mert a szüleimmel kapcsolatosan belesodródtam az ő bizalmi életük válságaiba - hogy szépen fogalmazzak -, ezért az én bizalmam sérült. Akkor az egyik csapda, az lehet - amiről beszéltünk -, hogy ezt a helyzetet a végtelenségig ismétlem. Vagyis, hogy állandóan olyan helyzetekben is bizalmat fektetek más emberekkel való kapcsolatomban, amely helyzetekben nem kellene bizalmat fektetni, vagy nem annyit. Vagyis, szinte kihívom magam ellen a sorsot, tulajdonképpen azt teszem, hogy újból és újból végigjátszom ugyanazt a helyzetet, amiben a sérülés történt. Ez klasszikus csapda. Ezért fogalmaztam óvatosan. Bizalmat fektetek az arra érdemes kapcsolatokba, annyi bizalmat fektetek, amennyit az a kapcsolat megérdemel. Amennyi ott reális. De a realitáshoz az is hozzátartozik - és itt lehet gyógyulni -, hogy miközben elég bátor vagyok ahhoz, hogy megházasodjak - mint például én -, tehát, ahol valakiben van ennyi bátorság - mondjuk 40 évesen -, hogy megházasodjon… (Tudjátok, szoktam néha gondolkodni hideg téli estéken, hogy na, alkalmas vagyok-e már a házasságra vagy nem? Ezt komolyan át szoktam gondolni. Néhány évvel ezelőtt gondoltam először, hogy talán igen, azóta néha egy kicsit megrendültem, most már kezdem azt gondolni, hogy igen. A következő nehézség azonban most éppen még aktuális: alkalmas lennék-e szülőnek? Most ezért küzdök. Szerintem olyan 50 éves koromra kész leszek. Akkor átgondolom, hogy nem toltam-e el az egész életem? Aztán majd 51 évesen beszámolok róla nektek. Hogy jutottam el ide? Teljesen bevonódtam a saját életembe. Szoktam ilyet.)

Szóval, természetesen a realitáshoz hozzátartozik az, hogyha én bizalmat fektetek egy kapcsolatba, akkor az egy pont olyan kapcsolat, amelyben nem a biztonságot választom mindenekfölött, hanem a kockázatot. Kockázat és bizalom. Édestestvérek. Ha pedig van kockázat és bizalmat adok, akkor a pofára esés lehetősége is benne van. A gyógyulás azonban nem csak azáltal történik, hogy végre merek bizalmat fektetni egy reális helyzetben egy kapcsolatba, hanem abból is, hogy amikor pofára esek, akkor más reakcióim lesznek, mint voltak eddig bármikor az életem során. Mert rájövök, hogy már nem vagyok az a kiszolgáltatott gyerek. Aki úgy esett pofára és annyira kiszolgáltatott és tehetetlen és annyira sérült most, mint akkor, amikor az alapvető ilyen események történtek. Naivitás lenne azt hinni, hogy a bizalmamra, mindig bizalmat érdemlő magatartás lesz a válasz. Ezért egyáltalán nem olyan nagy baj, ha ismét pofára esek. Csak most már tudatosan végigvihetem ezt a helyzetet, és már nem kell olyan kiszolgáltatott gyereknek maradnom, mint amilyen voltam előtte. Ez nehéz.

13. Romboló jogosultságainkat nem beváltani.

Ezzel nagyon sok érdemet lehet szerezni önmagunk előtt a létezésre. A múlt negatív örökségét nem továbbadni, nem visszaadni. Egy nagyon őszinte, nagyon becsületes fiatal barátommal beszélgettem. Várja a második babáját - vagy várják a második babájukat -, még meg sem született, és a következőt mondta: Tudod, Feri, azért jöttem el, mert még meg sem született a kisgyermekünk, a második, de már most utálom. Na, ehhez kell bátorság meg őszinteség. Azt mondta azért, mert éppen a karrierem most fölfele ível, és annyira jó lenne ezt most vinni és csinálni és átélni, hogy „én és én”, és erre most jön ez a gyerek és már most utálom, hogy mennyi feladatom lesz vele. Még meg sem született. És milyen könnyen átadhatná a saját gyerekének ezeket a romboló jogosultságokat. És milyen nagy dolog, hogy ezt ő fölismerte! Nagy áldás ez a gyerekeinek! Itt mondanék egy szomorú dolgot. Ez pedig az, hogy a romboló jogosultságok a jegyesség alatt nem biztos, hogy előjönnek. Nesze neked házasság! Sajna-bajna. Nem egyszer, nem kétszer a romboló jogosultságaink akkor jönnek elő, ha már megházasodtunk. Kerítésen belül. Ismerős? Pont akkor, amikor a gyerek megszületik. Egyszer csak akkor áll össze a teljes rendszer. Olyan is lehetséges, hogy akkor jönnek elő, amikor valaki hozzánk nagyon közelálló személy hal meg. Tehát, lehetnek olyan számunkra traumatikus életesemények: házasság, gyerekszületés - ez ugye most viccesnek tűnik -, tudjátok, a pszichológusok már mindent megmértek, ami megmérhető, összeállították az ötvenes listáját a traumatizáló életeseményeknek - nem akarok pontatlan lenni -, de a gyerekszületés és a házasságkötés biztos, hogy az első 20-ban benne van, de úgy rémlik nekem, hogy olyan 10 körül van. A legboldogabbnak tűnő események. Szóval, amikor valaki azt mondja: Holtomiglan ( - emlékeztek a múltkori történetre, mikor mondta valaki, hogy holtodiglan, holtáiglan - na, mondom ne is folytasd tovább! Ez egy elszólás volt. - Mert én megfogadtam ott az oltárnál, hogy holtodiglan, holtáiglan.), szóval, amikor ezt megfogadod, akkor az egyértelmű, hogy olyan dolgoknak is elébe nézel, amiket nem látsz.

Itt egy másik gondolat még: úgy tűnik, hogy ez azt is jelenti, hogy a gyerekeinket mi már nem annyira nyíltan zsákmányoljuk ki, hanem fű alatt. Rejtetten. Ahogyan a gyerekek kizsákmányolása a harmadik világban, itt-ott-amott, nem is olyan messze tőlünk teljesen egyértelmű és nyílt, ez azt gondolom a mi kultúránkban inkább csak egy kulturálisan finomabb és árnyaltabb rendszerben jelenik meg. Az még ugyanúgy van, csak most már nem adjuk el őket rabszolgának meg nem csapjuk őket agyon olyan sűrűn. De miért gondolnánk azt, hogy az emberiség története szempontjából egy pillanat alatt ilyen hatalmas erkölcsi magasságokra tudtunk jutni. Hogy néhány évszázaddal ezelőtt még a rabszolgapiacon adtuk el egymást, most meg a gyerekek kizsákmányolása még a finom kapcsolati szinten sem történik meg. Hát dehogynem! Ezért a romboló jogosultságok beváltása természetesen nem csak püfölés által lehetséges. De hát erről már úgyis sokat beszéltem. Csak érdemes ezt talán látni, tudni.

14. Gyerekeink, illetve a következő generáció jogos igényeinek figyelembe vétele és méltánylása.

Nem csak a gyerekeinkről van szó, hanem a következő nemzedékről. Mondom a példákat. Hú, de fájt nekem az, ahogy az anyaotthonban láttam, hogy a rengeteg romboló jogosultsággal bíró édesanyák hogyan bántak a saját gyerekeikkel! Hogy milyen döbbenetes módon a saját szükségleteik alapján viseltettek a saját gyerekeikkel. A legnagyobb tiszteletem azokért, vagy azok felé, akik ilyen munkahelyen dolgoznak és látják azt, hogy mi minden lesz aztán azokból a gyerekekből, akiknek a jogait meg érdekeit meg fejlődését próbálják valahogy istápolni. Itt egy fontos mondat: A gyerekeknek leginkább arra van joguk, hogy gyerekek legyenek. A gyerekeknek a gyerekkorra van joguk. Amikor szülősítjük a gyerekeinket, akkor a legalapvetőbb jogukat nem adjuk meg, azt hogy gyerekek lehessenek. S akkor egy másik gondolatom - ez ma kristályosodott ki előttem -, milyen furcsa az, hogy miközben a házassággal és a családdal kapcsolatos elvárásainkat döbbenetes módon megemeltük, aközben mindennek a föltételét főleg a gyerekek életére vonatkozóan - elköteleződés, felelősség vállalás, terhek viselése - pedig leszállítottuk. Az a nyugati kultúra, aminek a részei vagyunk, pont ezt tette a házassággal és a családdal. Irreális elvárások a férjem, feleségem és aztán a gyerekeim felé, és ami egyáltalán lehetővé tenni azt, hogy tőlük megkapjuk azt, amit várunk - legalább, amit reálisan várhatunk -, annak az alapja az elköteleződés, a felelősség vállalás és a kötelezettségek vállalása. Ezeket viszont nem vesszük magunkra. Ebből csak hatalmas zűrzavar jöhet ki és ennek mi - azt hiszem -, hogy mi alanyai vagyunk. Szenvedő meg szenvedést okozó alanyai.

15. (Olyan favágósan mondom, igaz? Nyomom, nyomom a szempontokat. Nagyböjt van.) Gyerekek hozzájárulásának elismerése a családhoz. A gyerekek családhoz való hozzájárulásának elismerése.

Emlékeztek, olyan szépet mondott az a Bnyh. Azt mondta, hogy mikor egy gyerek megszületik, akkor bizalmat ad a családrendszerbe. Nagyon sok bizalmat fektet a szülők felé. A másik pedig - ezt éppen szombaton hallottam valakitől -, egy szép gondolat. Azt mondja, egy gyerek, amikor megszületik a családba, akkor azt mondja: hogy vagyok, aki vagyok. Milyen szép ez! Bárcsak egy szülő tudná látni a gyerekét így, hogy ő úgy köszön be a világba, hogy hát, vagyok, aki vagyok! Nézz rám így! Ez azért olyan szép nekem, mert az Ószövetségben, amikor Mózes kérdezi az Istent, hogy ki vagy te, akkor Isten így válaszol, hogy vagyok, aki vagyok. Azért olyan szép! Egy statisztikát mondanék a válásról. Ugye, közkeletű gondolat az, hogy ha egy kapcsolat már egy szinten túl megromlott, akkor a gyerekeknek is az a jobb, ha elválnak a szülők. Most erről a mondatról nem mondok semmi többet, csak a statisztikát mondom el. 3 évvel, 6 évvel, 9 évvel, 12 évvel a válás után kérdezték a szülőket és a gyereket arról, hogy mit gondolnak a válásról, az jó döntés volt-e vagy nem, illetve, hogy boldogabbak-e most a válás után, mint a válás előtt? Annyi derült ki egészen biztosan, hogy az évek előrehaladtával a szülőknek egyre nagyobb százaléka mondja azt, hogy kifejezetten jó volt, hogy elváltunk. 7-8 év körül, tehát 9 évvel a válás után a szülőknek már 4/5-e azt mondja, hogy jó volt elválni, jó döntés volt, sokkal jobb most így, mint volt. Tehát, 5 szülőből 4-nek megéri a válás. 9 évvel a válás után a gyerekeknek - akármilyen életkorúak is - még mindig kevesebb, mint 50 %-a mondja, hogy nekik jobb most, mint a válás előtt. Azért ez egy valamit biztos, hogy mond. Ez pedig az, hogy a válás a szülőknek éri meg jobban és nem a gyerekeknek. És, hogy jobb, ha a szülők ezt beismerik maguk előtt. Hogy ne a gyerekeikkel takarják magukat. Az nekik éri meg elsősorban. Én most egy picit sem beszélek arról, hogy így válás, meg úgy szentségi házasság, egyszerűen csak ennek a statisztikának a következtetéseit próbálom levonni. Világos, hogy vannak olyan kapcsolatok, amelyeket egy percig sem kellene tovább fönntartani. Világos. Csakhogy, mi él a szülők fejében arról, ami történt? Meg mi él a szülő fejében arról, hogy a gyerekek fejében mi él erről? S hogyan próbálják meg a saját gyerekeiknek bedumálni azt, hogy az őértük volt. És ezzel együtt nem elismerni azt, hogy a gyerekeiknek milyen jogos panaszaik és sérüléseik adódtak ebből. A szülő tehát természetesen érdekelt abban, hogy önmagát védje. Ezt én tökéletesen megértem. De ezzel valamit még megint elvesz a gyerekétől.

16. A szüleink általi delegálás fölismerése és átdolgozása.

Ez egy terminus-technikus. A delegálás azt jelenti, hogy a szülő valamit úgy átad a gyerekének feladatként, ami a gyereket vagy megköti, vagy túlzott felelősséget és terhet, vagy akár egy teljes életprogramot jelent a gyerek számára. Ezt nevezi Böszörményi Nagy Iván delegálásnak. A delegálásnak nagyon sokféle formája lehet, és az Böszörményi Nagy Ivánnál egy pejoratív fogalom. Mondok a delegálásra példákat. Mondjuk, a nő nem futhatott be karriert, mert ő otthonmaradt a családdal. Ezért az ő meg nem valósult életét ebben az irányban ráteszi a saját gyerekére. És ha szabad így mondanom: futtatja őt. Nyomatja, rugdossa őt, hogy gyerünk fiam két egyetem... . Ez delegálás. A fia nem élheti a saját életét, hanem az anyukájának az elmaradt életútját kell megélnie. Ez a delegálás. Nagyon sok finom formája lehet annak, hogy egy gyerek felnőttként is azt gondolja, hogy neki ez a kötelessége. És hogy még mindig retteghet attól, hogy valami szeretetlenség vagy igazságtalanság történik a delegálást adó szülővel, ha nem felel meg ennek az igényének. Mondok még. A klasszikus az, amikor a szülő kitalálja, hogy a gyereke milyen foglalkozású legyen. Istenem! Szörnyű! Ennek talán az egyik legtragikusabb formája, amikor papnak köll lenni. Bezony! Ebben nem volt részem. Ahogy említettem nektek, az én édesanyám sírógörcsöt kapott, amikor bejelentettem, hogy szemináriumba vonulok, tehát ezt igazán nem személyes tapasztalatból tudom. De van egy-két olyan ismerősöm, akinek iszonyú keményen meg kellett küzdenie azzal, amit egy kedves ismerősöm úgy mondott egy papszentelésre menet a zarándok buszon: Végül is kíváncsi lennék, hogy a fiúnak vagy az anyjának van-e papi hivatása? Nem ritka, hogy a fiúnak vagy az anyjának van orvosi hivatása, tanári hivatása. Ez delegálás. Eljuthatunk oda az életünkben, hogy fölismerjük azt, hogy delegált gyerekek vagyunk. Akkor szabadok vagyunk, hogy meghozzunk egy újabb döntést. Mert választhatjuk szabadon azt, hogy megmaradunk ebben a hivatásban, vagy szakmában. De akkor ezt most szabadon kell választanunk. Ez pedig nagy szenvedésekkel fog járni. Attól, hogy fölismerem, hogy delegált vagyok, még nem jelenti azt, hogy attól leszek szabad, ha csapot-papot otthagyok és elmegyek akármi másnak. Attól még nem leszek szabad. Ugyanúgy, hogyha egy nehéz házastársi helyzetben elválok, a válástól önmagában még nem leszek szabad, csak megváltozik az élethelyzetem. Egy nagyon finom delegálásnak az esetét hadd mondjam el nektek. Nagyon sok pszichoszomatikus tünettel rendelkező ifjú hölgy jött hozzám és valahogy elérkeztünk ehhez a ponthoz. És azt kérdeztem tőle, hogy jut-e eszedbe bármi is azzal kapcsolatban, hogy a szüleid mondtak-e neked valami olyasmit, hogy legyél ez, legyél az, legyél ilyen, legyél olyan? - Ó nem, az én szüleim hallatlanul fölvilágosultak voltak, normálisak, jó fejek, rengeteg pszichológiai könyvet olvastok, plusz még hívők is voltak a jófajtából. Az én szüleim, ilyet nem. Én viszont gyanakodtam. Akkor azt kérdeztem tőle: Oké, nem mondtak ilyet. Kifejeztek-e a szüleid valamilyen vágyat a te életedre vonatkozóan? Erre kapásból azt mondja ez az ifjú hölgy egy csomó pszichoszomatikus tünettel együtt: Hát, egy dolgot mondtak nagyon mind a ketten, ez pedig az, hogy semmi mást nem akarnak tőlem, csakhogy boldog legyek. Akkor már értem a sok pszichoszomatikus tünetet! Ez a delegálásnak egy nagyon finom formája. Én mindent bedobtam, föladtam a saját boldogságomat is, hogy te boldog legyél. Akkor neked kötelességed boldognak lenni. Boldognak lenni meg nem olyan könnyű. Tenné föl a kezét, akinek könnyű? Jó, köszönöm, kezeket le! Csak azért, hogy megnyugodjunk, hogy másnak is nehéz. Mindig mikor együtt vagyunk és a személyességnek egy mélységéig eljutunk, hogy mindenki elmondja, hogy él, akkor az olyan fölszabadító szokott lenni, hogy átéljük, hogy másnak is nehéz. Ezt én egyébként gyakran tapasztaltam csoportokban, mikor mindenki sír két kapura és szenvedünk és akkor záró kör: mit viszel haza? Azt, hogy másnak is rossz. Roppant fölszabadító tud lenni. Nagyon. A realitásoknak egy sajátos csatornája megérkezik az életbe. Szóval, milyen súlyos teher lehet, hogy boldognak kell lennem! Hogy azzal fizetek az anyámnak és apámnak, hogy boldog vagyok. Micsoda irgalmatlan teher az egy férjnek meg a gyerekeknek, hogy nekem boldognak kell lennem, mert hátrafelé van egy kötelezettségem, apám és anyám felé. Azzal fizetek nekik.

17. (Hú, de csúnya lesz, amit mondok! Pap ajkaim remegve mondják ki a szavakat. Ugyanis így hangzik): Nem összeillő partnerek eltérő hozzájárulásának jogosultságának föltárása és annak elfogadása.

Van olyan, hogy nem illenek össze, de már házasok. Az egy nyomorult kapcsolat. Azt gondolom, azért itt sajátosan másképp gondolkodik egy pszichológus vagy pszichiáter meg egy pap, de hogy olyan van, hogy hihetetlenül nem illenek össze, azért azt én is látom. A nem összeillő partnerek kiszűrése a jegyesoktatás egyik föladata. Már nálam. Természetesen, vannak olyan papok, akik a tervgazdaság szerint jegyesoktatnak, s roppant élvezik a járom alá hajtott pároknak a vívódását. Én annyira, nem. Úgyhogy büszkeséggel állíthatom, hogy már körülbelül 10-re rúg azon esetek száma, hogy a jegyesoktatástól padlót fogtak. Azt gondolom ez nagyon nagy jogosultságokat teremtett a jó Istennel szemben. 10! Kimondani is jó! Szóval, van olyan. Ha azonban két hihetetlenül össze nem illő ember, azt mondja, hogy de mi mégis meg akarunk házasodni. Akkor házasodjanak meg. Házasodjanak meg, ő életük, ő felelősségük, ő szabadságuk, ő döntésük. Azonban, egy nem összeillő párnál hihetetlenül eltérőek lehetnek a kapcsolatba beadott, vagy beadható erőforrások. Ott olyan eltérő dolgok lehetnek, hogy ott az egyenlőségről adott esetben távcsővel sem beszélhetünk. Sose lesz ott egyenlőség. Lehet így is! Nagyon sokféleképpen lehet. De talán akkor ezt érdemes jól látni, hogy akkor az egy ilyen kapcsolat. Mennyit szorongtam én, hogy jegyespároknak erről beszéljek. Mikor még fiatal pap voltam, egyéves pap, hát az még picike, meg két éves. Jobban izgultam, mint ők. Most már azért bátrabb vagyok. Mondom. Végül is én jól alszom, ők nem annyira, de hát…., nekem megéri. Viszont, amikor eljutunk az esküvőhöz, én már általában tudok neki örülni. Ez nagy dolog! Ismertek olyan atyákat, akik - egyszer, jó pár évvel ezelőtt volt. Jött hozzám egy fiatal jegyespár, s azt mondják, hogy igaz, hogy nekünk xy a plébánosunk, de nem szeretnénk, ha ő mondaná a beszédet. Miért? Mert ő házasságról lebeszélő beszédeket szokott mondani az esküvőn. Ezért én inkább az esküvő előtt kidumálom magam. Utána ők eldöntötték, én már tudok neki örülni. Nekem is jó. Akkor a lagziban még jobban tudok örülni. Eszem a sütiket… - értitek?! Ők meg nyüglődnek. (Mit nem mondok? Csak reális vagyok.)

18. Teljesíthetetlen szülői elvárások fölismerése és átírása.

Akkor is, ha szülő vagyok, vagy ha velem szemben tettek ilyet. Ha valaki volt itt két évvel ezelőtt, akkor tartottam egy egész előadást a teljesíthetetlen szülői elvárásokról, úgyhogy itt csak ez röviden. Ez azt jelenti, hogy az életkornak megfelelő szülői elvárásokkal lehet a gyerekünk felé fordulni. Itt szoktak nagyon nagy gázok lenni. Hogy a szülők egyáltalán nem az életkornak megfelelő elvárásokkal vannak a gyerekeik felé. Miért? Egyrészt van egy kulturális defektusunk. Ez pedig az, hogy egyenlőség. Nagyon nagy dolog az egyenlőség, de a világon nem minden egyenlő a másikkal. Nem, ez sajnos nem. Tehát a kis fa nem egyenlő a nagy fával. Kis fa, nagy fa. Kisgyerek, felnőtt. Sok dologban egyenlők, de vannak dolgok, amiben nem egyenlők. Az, hogy ilyen mániákusan - felnőtt és gyerek, összeül a család: a hároméves kislány, a hatéves fiú és a nagylány: 11 -, és akkor mindenki szavaz. Ez az egyenlőségnek egy abszurd túlhajtása. Én inkább azt mondanám: a szülői felelősség nem vállalása. Hogy ő szülő, a gyerek meg gyerek. Agyon lehet nyomni a gyerekeinket azzal, hogy egyenlítősdit, vagy egyenlőségesdit játszunk velük. Hát nem alkalmas rá. Azt, hogy megkérdezzük, hogy mi lenne neked jó, vagy ezt akarod, vagy szereted - ezt meg lehet tenni, szabad azt figyelembe venni. De akkor is én vagyok a felnőtt, ő meg a gyerek. Ez egy kulturális őrület, hogy olyan területekre is az egyenlőséget, mint valami értéket bevisszük, ahol az kifejezetten …. , ez az egyenlőségesség, ez a szülőnek éri meg. Ugyanis az történik ilyenkor, hogy olyan felelősséget teszek a gyerekeimre, amit ők nem bírnak elviselni. Máris partnerszerepbe vittem a saját gyerekeimet, akik ezt nem tudják elhordozni. A saját dolgomat könnyítem meg. Nem vállalom annak a terhét, hogy én vagyok a felnőtt, és annak a következményeit, hogy én vagyok a felnőtt. Ennek egy része megint csak kortünet. Választás, döntés. Ugye, a ma embere úgy éli meg saját önazonosságát, hogy hogyan dönt, hogy milyen választásai vannak. Vasárnap majd mindenki ül a TV előtt: én szavaztam! Ez tök jó! De, van ebben egy kortünet is. Ez pedig az, hogy az ember a választásai által az, aki. A választásai révén jut el az önazonosságához. Ezt is a bolondériáig túlhajtottuk. És ezt átvisszük a gyerekeinkkel való kapcsolatba, és azt mondjuk: döntsön a gyerek. Na, ne már! És amikor azt gondoljuk, hogy ezt jól tesszük és adunk a gyerekünknek nagy szabadságot, válasszon ő, döntsön ő mindenben. És amikor kapunk egy kibírhatatlan 7 éves meg 11 éves meg 16 éves gyereket, akkor meg nem értjük, hogy mi történt. Azt történt, hogy olyan mértékben túlterheltük a döntéseknek és a választásoknak a súlyával, amit ő nem bírt el. Utána kaptunk egy olyan serdülőt, már egy olyan tizenévest, aki pedig most azt mondja, majd én eldöntöm, nekem ne szóljon senki. Egy ilyen gyerek az oskolában kezelhetetlen, mert majd ő eldönti, hogy bemegy-e az iskolába vagy nem megy be, az órán jó lesz-e vagy nem, tanul-e vagy nem, házi feladatot megírja vagy nem, hogy udvarias-e vagy nem. Mi rontjuk el. Mi, amikor az egyenlőségesdit, meg a szabadságot és döntést és választást túlhajtjuk. S ennek a hátterében a saját önös érdekeink vannak. Jobb esetben ezt nem tudatosítottuk, és egyszerűen csak a korszellemmel együtt ketyegünk. Mert a gyereknek joga van ahhoz, hogy gyerek legyen. Ez pedig azt jelenti, hogy a szülő dönt sok mindenben és nem a gyerek, és a gyereknek ez jó. Valakiben megfogalmazódik a klasszikus mondat: na, eddig tűnt csak jó fejnek, kivillantotta a foga fehérjét! Nem szeretnék gyerek lenni nála! Az eddig elmondottakból, amit mondok szerintem következik, hogy ez a gyereknek jó. Mert akkor lehet gyerek. A felnőtt viseli a felnőtt és a szülőnek a felelősségét. Tudjátok, ez milyen nagy dolog? Ő pedig sírhat nyugodtan. És azt szabad neki. Meg dühönghet is. És azt is szabad neki. Nem pedig 5 évesen meg 10 évesen: én választottam. Értitek ezt? Én döntöttem el, hogy melyik iskolába írassanak 6 évesen. Ugye, nem! - Kedves fiam, már nagy vagy. Itt van a Kerék utcai Általános Iskola. Az egy sima iskola. Szérűskert utcai Zenetagozatos Iskola, Katolikus Általános Iskola Mustármag. Gyerek meg: mustármag? Úúú, de utálom a mustárt! - Dönts! - Hát a sima az jónak tűnik. Szeretek csúszkálni, csúszdázni. A sima az jó lesz, a mustárt utálom. Ez a szérűskert, ezt nem értem. Legyen a sima!

A szülőnek érdeke, hogy a gyerek gyorsan felnőjön. Mert a szülő napi 26 órát dolgozik a bányában, a férfi, a nő csak 20 órát dolgozik a bánya mellett, viszont a maradék 6 órát meg otthon dolgozza. Ezért a szülőknek éri meg, hogy a gyerek minél gyorsabban döntései és szabadsága és választása és felelősségei által gyorsan felnőtt legyen. Én pedig egyébként is elég individuális vagyok ahhoz, hogy szeressen azt, hogy a gyerekeim gyorsan nőjenek föl és én élhessem az életem. Tehát, amit a gyerek érdekének állítunk be, az …. . Akkor, most mondok egy olyat, ami még nekem is fáj. Ez pedig pszichoterapikus viszony a saját gyerekemmel. Az tudjátok milyen? Ez megint kultúrprobléma. Annyit jártunk Pál Ferire, hogy most már megbeszéljük a gyerekekkel a dolgokat. Megértjük a motivációját a gyereknek és megértjük, hogy a mögött, hogy elhajította a banánhéjat, nem egyszerűen csak egy gyermeki felelőtlen mozdulat áll, hanem valójában az anális korszaknak egy látens megnyilatkozása. Ezért aztán felelős szülőként ráeszmélek, hogy mi is történt. És a gyermekemmel az esti ima keretében átbeszélem ezt a mozdulatot, mert segítek, hogy reflektáljon a saját életére, és képes legyen idejében tudatosítani azokat a folyamatokat, amelyekben nagy fenyegetettségben van, hogy esetleg az anális korszaka elhúzódik, mint egy gyomorrontás. Ezért aztán a gyermekeinkkel mindent nagyon alaposan megbeszélünk és megértjük. Ez a pszichoterapikus viszony a gyerekünkkel. És ebből mi következik? Az, hogy természetesen a gyermeket bevonjuk a saját nevelődésébe. Ugye? Megbeszéljük vele, hogy akkor tudod kisfiam, kinőve ebből a korszakból a látencia korszakába fogsz érni, és most beszéljük meg ennek az átmenetnek - minden átmenet krízisekkel jár - most elmagyarázom, hogy azt mit jelent, ennek az átmenetnek a lépéseit dumáljuk át. Hogy ezt hogyan csináljuk? Ez is szülősítés. Ez a pszichoterapikus viszony a saját gyerekünkkel. Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy gyermekemet kutyául nem érdekelte az a rohadt banánhéj, eldobta, mint a sicc. Azért mert egy gyerek lehet felelőtlen. Szabad neki és kész. Ez a fajta pszichoterapikus viszony a gyerekünkkel megint csak nekünk éri meg. Ide még egy mondat. Mert akkor tulajdonképpen a szülő azt várja a gyerekétől, hogy a gyereke értse meg a szülőt, hogy mit miért csinál. Az a célom, hogy a gyerek értse meg, hogy mi történik vele, hogy én mit miért csinálok és a gyerek józan eszével - mert már öt éves, már van neki, az értelme használatára eljutott. Ezt onnan tudjuk, hogy öt éves kortól már nem lehet megkeresztelni, csak ha hitoktatásra jár. Ezért öt évesen már tud dönteni, ezért bevonjuk a saját nevelésébe. Valójában a szülő azt kéri a gyerektől, hogy a gyerek értse meg őt, mint szülőt. Járuljon hozzá a szülőnek a döntéseihez, mi miért és hogyan csinál. Ez ma elég divatos. (Mennyire kritikus vagyok ma! Honnan jön ez, Feri?) Tehát a gyerek értsen meg, lássa be, sőt legyen a szülővel együttérző. Hogy milyen nehéz is a szülőnek nevelni őt. Ezt a gyerek jó lenne, ha belátná idejekorán.

19. A két család örökségének összekapcsolása.

Itt házasságra gondolok. Tehát, megházasodom és akkor a férjem, vagy feleségem családjának örökségét valahogy össze kell építenem a sajátoméval. Illetve a saját szüleimnek az örökségét, amit ők hoznak az én életemben, azt is valahogy össze kell építenem. Ha ezt megteszem, nagyon jól járok. Azért, mert a szüleimről nem tudok dönteni. Hogy ki az apukám és az anyukám, ezért ha az örökségeket - mind a kettőt -, össze tudom tenni, akkor vagyok jó talajon. Ha az egyiket leértékelem, becsmérlem, nem járok vele jól. Ez akkor is egy nagyon nagy lehetőség, sőt szinte élet-halál kérdés, ha a szüleim elváltak. Akkor is, ha az egyik szülőm csont alkoholista, ha börtönviselt, ha az anyám azt mondta az apámról, hogy az egy senkiházi, akkor is. Ennek a két örökségnek az összeépítése szükséges, mert ebből a két örökségből vagyok én. Ez miért olyan fontos? Mondjuk, az anyám azt mondta az apámról, hogy apád egy részeg disznó, apádra nem lehet számítani, megint elitta a kosztpénzt - akkor én szép lassan a válás után - miután én anyámhoz kerülök -, azt mondom, hogy igen, az apám nem is vagyok hajlandó vele találkozni, látni. Akkor ezt úgy hívják, hogy hasított lojalitás. Hasadt lojalitás. A szüleinkkel való lojalitásunkat nem tudjuk lerakni, legföljebb az tudattalanná válik. Lerakhatatlan, mert belőlük vagyunk. Na most, ha nem dolgozom föl ezt a kettősséget, bennem van egy minta, a minta pedig így szól: vagy az anyám, vagy az apám. Vagy az anyám, vagy én, vagy az apám, vagy én. Egy ilyen vagy-vagylagos lojalitás konfliktus van a tudatomban. Amikor pedig próbálok a férjemmel vagy a feleségemmel kielégítő kapcsolatban lenni, ez a minta ott van bennem. És tudattalanul meghatároz engem és mindig is ott van bennem ez a működésmód: vagy én, vagy ő. Vagy a férjem, vagy én. Vagy a feleségem, vagy én. A kettő együtt nem működik. Ugyanis a családomból ezt a mintát hozom. Vagy én bealázódok neki és akkor őneki van igaza és én szívok, vagy kiverem az igazamat és akkor dögöljön meg. Ez a vagy-vagy struktúra, aminek a hátterében ez a föl nem tárt lojalitás konfliktus szokott lenni. Ezért, ha valaki mind a két szülőjével elvégzi az örökségek földolgozását és azt sikerül beépíteni - 1-es pont - a legtöbb jót teszi a saját partnerkapcsolatában. Hogy ő kielégítő kapcsolatban lehessen. Erre rengeteg példát tudnék mondani. De nem mondok, mert egy sem jut eszembe. Egy nagyon szép mondatot viszont ideírtam: Amikor a férfi meg a nő kölcsönösen belátják és kimondják azt, hogy egymás múltjának az áldozataiként élnek. Hogy egy házastársi kapcsolatban ki tudják kölcsönösen mondani, hogy valójában a házastársuk múltjának az áldozataiként élnek, annak a következményeit nyögik. És ez általában így is van. Akkor nagyon sok terhet le tudunk venni a házastársunkról.

Befejezem. Sok volt.

Köszönöm a figyelmeteket! Köszönöm! Van-e valakinek hirdetnivalója?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika