A megbocsátás folyamata 2.

Isten hozott benneteket! Sziasztok!

Belecsapok.

Még egy hónapunk van, és ahogy ígértem, a megbocsátásról lesz szó. Nekem úgy tűnik, hogy négy alkalommal. És az utolsó alkalom meg olyan kérdezz-felelek lehetne. De majd meglátjuk, lehet, hogy hamarabb is végzek a témával. Tudjátok, gondolkodtam azon, hogy vajon ma hányan leszünk? Merthogy előre mondtam, hogy a megbocsátás a téma, és arra gondoltam, hogy lesz-e valami olyasmi, hogy mondjuk, 100-al kevesebben lesztek? Mert az volt a gondolatom, hogy mondjuk, 100-an gondolhatjátok azt, hogy jaj, hát én ebben nem vagyok érintett. - Mit bocsássak meg? Az én életem egész jó. Jó, hát voltak sérelmeim, ezeket elfelejtettem vagy túlléptem rajtuk, én ezt az egy hónapot nem szánom erre a számomra érdektelen témára. – S miután belekezdtünk a megbocsátás folyamatába - azért mondom mindazt, amit most mondok -, mert két magyarországi adatot hadd mondjak, ami bennünket érint. Az egyik: néhány évvel ezelőtt olyanokkal kezdtek el interjúkat készíteni, akiknek 1956 okán a szüleit vagy a nagyszüleit - de elsősorban itt a szülőkre volt ez a kutatás kihegyezve - börtönbe csuktak, vagy esetleg ki is végeztek. És kiderült az, hogy már a megkérdezés során az 1/7-e a megkérdezetteknek azt mondta, hogy erről a témáról egyáltalán nem hajlandó beszélni, ugye, 56 után 50 évvel. - Ez nem érdekes, ez csak föltépné a régi sebeket. - Nyilván több mindenre hivatkoztak. Tehát, az 1/7-e egyáltalán nem kívánt ezzel szembenézni. Popper Péternek volt egy másik mélyinterjú kutatása. Mondom a pontos számokat: 1991 és 92-ben 27 olyan családdal kezdett el interjút készíteni, ahol nagyszülő holokauszt áldozat volt vagy pedig túlélő. És a 27 családból azt tapasztalta, hogy 5 családban kifejezetten és folyamatosan kerülik a témát, 4 család pedig tagadta, hogy bárkit is elvesztett volna a koncentrációs táborok valamelyikében. Ez éppen 1/3. Tehát ez jól mutatja azt, ahogyan beszéltünk arról, hogy a megbocsátás első fázisa, hogy szembenézzünk a negatív érzésekkel, érzelmekkel, fájdalommal és a megbocsátás folyamata rögtön itt elakadhat, vagyis, hogy nem nézünk vele szembe. Nem nézünk vele szembe azért, mert azt gondoljuk, vagy lehet, hogy ezt nem racionális döntés alapján tesszük, egyszerűen az itt a gyomrunknak az üzenete, vagy a tudatalattinknak az önvédelemre fölszólító parancsa, hogy hagyjuk az egészet és ne nézzünk szembe a fájdalommal. Mert – és itt szeretnék néhány gondolatot mondani, hogy miért nem nézünk szembe a fájdalommal, mi az, ami ebbe az irányba visz bennünket. Például az, hogy nem akarjuk, hogy fájjon. Nagyon sokan vannak olyanok, akik rettegnek a fájdalomtól, a lelki fájdalomtól. Nyilván ennek a legmélyén az is lehet, hogy valaki – de ezt persze, nem szoktuk kimondani magunknak -, hogy azt gondoljuk, hogy ebbe a fájdalomba beledöglenék, hogyha valóban átélném azt, amiről azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen nekem így fájna. Egyszerűen félelem a fájdalomtól. Azután. Félelem attól, hogyha egy minket megbántó személlyel kapcsolatban a saját fájdalmainkat mind-mind átélnénk, akkor ez a kapcsolat megszakadásához vezetne. Attól félünk, ha igazán átéljük, hogy milyen iszonyatosan dühösek vagyunk arra az illetőre, többé nem tudnánk vele kapcsolatban lenni. Házastársak esetén ez a félelem kifejezetten nehezíti a házastársi kapcsolatoknak a feloldását, a megbékélést és a megbocsátást. Hogyha attól félünk, hogy te most olyat követtél el ellenem, amit ha én most tényleg átélnék, akkor sose bocsátanám meg neked, mert az annyira fájna, hogy… . Vagy - és itt van ennek a párja -, ha én most tényleg átélném azt, ami itt van belül a sérelem nyomán, olyan iszonyú dühös lennék, úgy elöntene a harag, hogy nem állnék jót magamért. Vagy úgy elöntene a harag, hogy a haragommal nem tudnék mit kezdeni. Vagy az az elgondolás, hogy annyira haragudnék, hogy nem tudnék veled többet kapcsolatban lenni. Márpedig te az én férjem vagy, vagy feleségem, gyerekem, anyám vagy apám, és én ezt nem engedhetem, vagy nem engedem meg magamnak. Az a félelem, hogy a fájdalom és a fájdalom nyomán föllépő harag olyannyira kiszolgáltat engem a saját indulataimnak, ami veszélyeztet egy olyan kapcsolatot, amit nem akarok elveszteni. És ezért inkább úgy döntök, hogy nekem a kapcsolat úgy, ahogy most van, még mindig jobban megéri, mint annak a kockázata, hogy esetleg elveszítselek téged. Ezek a félelmek általában a mi hétköznapi világunkban teljesen alaptalanok, de azért meglévőek. Azután. Egyszerűen félhetünk az ismeretlentől. Nem mindnyájan vagyunk profi megbocsátók. Nyilván beleértem magamat is. És amikor még valaki egy ilyen folyamaton kőkeményen nem ment át, nem tudja, hogy ott mi történik. Hát akkor nyilván félek minden egyes fázisától. Az elképzelt jövőtől. Ezért is tartom fontosnak, hogy nézzük meg, hogy hogy megy végig egy ilyen folyamat. Mert akkor tudjuk, hogy mikor mi történik velünk és az normális. Akkor már magától a folyamattól nem kell félnünk. Azután. Félhetünk attól, hogy össze fogunk omlani. Ez is hihetetlenül gyakori. Hiszen a fájdalommal és a negatív érzésekkel való szembenézés kerülésének egyik alapmotívuma az, hogy félünk attól, hogy mi magunk rendülünk meg annyira, hogy nem tudjuk az életünket tovább folytatni. Nagyon sokan vannak olyanok, akik az önértékelésüket vagy az önbecsülésüket akarják megőrizni azzal, hogy nem omlanak össze. Hát, hiszen nem elég nekem az, hogy ez meg ez ért engem, és alig bírok élni? Ha most még teljesen belemennék a folyamatba, úgy összezuhannék, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak. Tehát az önértékelés és önbecsülés fönntartása lehet egy motívum, ami miatt valaki nem ereszti bele magát ebbe a folyamatba. Azután. Félhetünk attól, hogy egyszer csak kiderül, milyen hihetetlenül sebezhetőek vagyunk. Nemcsak, hogy mennyire megsebződtünk - már ez is félelemmel tölthet el minket -, de az is, hogy ahogy megyünk bele a folyamatba, még jobban kiderül az, hogy milyen iszonyúan sebezhetők vagyunk. Ezért inkább tartjuk magunkat. Aztán. Félhetünk az összeomlástól, a megrendüléstől és a krízistől, amiről azt gondoljuk, hogy vár ránk, egyébként jogosan. Egy-egy komoly sérelem után szépen össze lehet omlani. Ez igaz, hogy félhetünk tőle. És aztán félhetünk a szégyentől. Amit nagyon sajátosan át tudunk élni akkor, amikor velünk szemben bűnt követnek el. Ez bár irracionális, de mégis a szégyen nagyon gyakran megjelenik akkor, hogyha velünk szemben követnek el bűnt. A földolgozatlanságról még. Látszólag jó megoldás a feldolgozatlanság, mert fönntartja a kapcsolatot, segít valamennyire élni satöbbi, satöbbi. Virág Teréznek vannak nagyon komoly kutatásai mégpedig holokauszt túlélőkkel, azoknak a gyerekeivel vagy unokáival. A trauma földolgozatlansága, a családi földolgozatlansága hogyan terheli meg a második és harmadik generációt. Ez egyszerűen megrendítő. Újból és újból kiderül az, hogy ahol a családnak az volt a stratégiája, hogy erről egyáltalán nem beszélnek, ott is ez a földolgozatlan trauma a második és harmadik generációban hihetetlen módon megjelent, mint egyéni személyes életprobléma. Csak egy történetet mondok. Egy 22 éves fiatalemberről van szó, aki öngyilkossági kísérlete miatt került a szakemberhez. És kiderült az, hogy ez már többedik öngyilkossági kísérlete volt. Az első öngyilkossági kísérlete 8 éves korában történt - 8 éves volt -, amikor is egy mély gödröt ásott a nyaralójuk telkén, telehordta mindenféle levelekkel, ilyesmivel, utána ráhordott nagy fákat, ágakat, hogy ne sikerüljön neki kimászni, miután beugrott, és ezt az avart és a gallyakat, amikkel telehordta magát a gödröt is, meggyújtotta. A füstre figyeltek föl, úgy mentették ki, füstmérgezést kapott. Ez volt az első öngyilkossági kísérlete, ezt még kettő követte, tehát, összesen három. A második öngyilkossági kísérlete az volt, hogy egy olyan barlangba ment be, ahol mérges gázok képződtek. Ott pedig már mikor egy módosult tudatállapotban volt a mérges gázok következtében, onnan saját lábán jött ki, azután is kórházba került. A harmadik öngyilkossági kísérlete gyógyszerekkel történt, abból is visszajött. Ahogy kezdték föltárni a családtörténetet, kiderült az, hogy a négy nagyszülőből három halt meg Auschwitzban, egy nagyszülő és egy nagybácsi élte csak túl. A szülők azt mondták az unokának, hogy a nagyszüleid "mit tudom én" hogy haltak meg, egyetlen nagyszülőd és nagybácsid él - ugye, itt egy unokáról beszélünk, aki most huszonvalahány éves -, tehát a nagyszülőről és a nagybácsiról azt mondták, hogy Franciaországban él. Minden évben hitegették az unokájuk azzal, hogy majd találkozhat a Franciaországban élő egyetlen nagypapájával és egyetlen nagybácsijával. Ezért a gyerek elkezdett franciául tanulni, miközben az egyetlen túlélő nagyszülő és nagybácsi Izraelben éltek. Ez klasszikus módja, hogy hogyan tudják eltűntetni és nem szembenézni a történettel. És amikor a nagybácsi tudomására jutott ez a három öngyilkossági kísérlet, és az, hogy mi is történt itt, a nagybácsi volt az egyetlen ember, aki rájött, hogy az, hogy valaki gázmérgezést akar szenvedni egy gödörben 8 évesen, serdülőkorban pedig mérgező gázok által akar meghalni egy barlangban, ennek van némi összefüggése a társadalmi traumával. Akkor elkezdett ő beszélgetni az unokával, és kiderült, hogy nyilvánvalóan egyértelmű összefüggés van egy föl nem dolgozott trauma - ami, hát nyilván a megbocsátásban érhetne el a végére - és ennek az unokának az élettörténete között. Ezt példának akarom mondani arra, hogy akárhány kutatásról olvasunk, mindig egyértelműen az derül ki, hogyha megpróbáljuk elfelejteni, meg nem történté tenni és nem beszélünk róla akkor - és itt egy nagyon érdekes következmény is be szokott állni -, sokszor a túlélők, vagy mondjuk, a társadalmi traumát átélteknek a gyerekei viszonylag jól birkóznak meg a saját életükben ezzel a földolgozatlansággal, a gyerekek és az unokák pedig sokkal kevésbé. Tehát magát a földolgozatlanságot is sikerül örökítenünk, és továbbadni a következő nemzedékeknek. Egy másik kutatásban - 1956 - erről már beszéltem egy picit most tíz perce -, itt pedig azt nézték, hogy milyen élettörténetet, életpályát futnak be az elítélteknek, vagy kivégzetteknek a gyerekei, és kiderült az, hogy körülbelül 90, 95 %-ban a kivégzetteknek, vagy általános amnesztiakor szabadultaknak a gyerekei megsínylették a szüleikkel vagy az apukájukkal, vagy ritka esetben az anyukájukkal történt eseményeket. Körülbelül csak néhány százalékban, a családok csak néhány százalékában sikerült végigvinni a megbocsátás folyamatát, azért mert vagy nem beszéltek erről - hogy mi is történt az apáddal -, vagy pedig magukra vették a társadalomnak, a hatalomnak a megbélyegzését satöbbi. Azokban a családokban - ez néhány százalék volt -, ahol önértékelési hiányok, pszichoszomatikus betegségek nélkül élnek az 56-os elítéltek vagy kivégzettek gyerekei, ebben a néhány százalékban majdnem mindig értelmiségi családokat találunk, ahol a szülők képesek voltak folyamatosan megbeszélni és átbeszélni és segíteni a gyerekek traumáinak a földolgozását. És hogy nem tették a szőnyeg alá az apukának vagy az anyukának a sorsát, ezt később azt jelenthette a gyerekek számára, hogy büszkék lehettek az apukájukra vagy az anyukájukra. Míg 90, 95 %-ban ez a büszkeség nem alakulhatott ki. Ennek nyilván az önértékelésre nagyon súlyos következményei vannak.

Hoznék a saját történeteimből egyet. Egy házaspárral találkoztam egy éven keresztül körülbelül. A saját házastársi konfliktusaik miatt. Ennek a folyamatnak a kulcsa az volt, hogy egyszer csak a feleség a férjnek a tombolásait, haragját, üvöltözését és méltatlankodását őfelé nem vette magára. A férfi ugyanúgy tombolt és ugyanúgy mutatta az agresszivitás jeleit, mint máskor, és a feleségnek egyszer csak leesett a tantusz, hogy ez nem neki szól. És amikor elkezdte látni úgy a férjét, hogy mindaz a harag és indulat, ami megjelent a kettejük kapcsolatában, nem is neki szól, hanem valaki másnak, hiszen abból a helyzetből, amikor kipattan a férjének a haragja és az agressziója, nem jön ki ez a harag és agresszió. Egyszer csak a feleség képes volt azt az ördögi kört - amit már nagyon régóta játszottak, hogy a férfi dühös lesz indokolatlanul, a feleség erre azt mondja, te hülye vagy, hogy ilyesmi miatt dühöngsz, és teljesen elmérgesedik a helyzet - megszakítani. Mikor rájött, hogy ez a harag nem neki szól, és ezt bírta, akkor a férfi egyszer csak le tudott csillapodni, elszállt a haragja és képesek voltak megbeszélni az aktuális helyzeteket. Amikor ez megtörtént egyszer csak a férfi rádöbbent arra, hogy tényleg nem a feleségére haragszik, hanem az apukájára meg az anyukájára, amit a feleségén vezetett le. Mert a feleségével való bensőséges kapcsolat állandóan fölidézett olyan helyzeteket, amelyek gyerekkori sérelmekre emlékeztették. Volt olyan kliensem, akivel ahogyan beszélgettünk, láttam, hogy nagyon mély múltbéli, földolgozatlan sebei vannak. Egy órás beszélgetésnek a végén elmondtam neki, hogy nagyon óvatosan, finoman mondom neked, hogy azt gondolom, hogy a jelenkori nehézségeid összefüggésben vannak a múltbéli sebeiddel. Úgy látom, hogy ezekkel nem nagyon dolgoztál még. Itt neked ezzel valamit kellene tenned. - Az illető fölpattant a fotelből, és elkezdett velem üvölteni. Üvöltött velem. Én menjek a fenébe, és hogy ő igenis dolgozott a múltjával, és én mit képzelek róla, én őt ne bélyegezzem meg, és ne tartsam őt egy sérültnek, egy bénának. Tombolt velem. Utána eltelt egy hónap, és az illető visszajött. Azt mondta: Két héten keresztül a feleségemmel arról beszéltem, hogy te egy dilettáns vagy. Te egy kókler vagy, egy senki, egy nulla, aki szeretetlenül, együttérzés nélkül, csak úgy mondatokat odavetsz az embereknek, téged föl kéne jelenteni. - Heteken keresztül. Egy hónap után tudott lehiggadni. Egyébként egy kemény csávó, mert két hét után fölhívott engem telefonon, és azt mondta, hogy még mindig iszonyú dühös vagyok rád, és lerakta. Ez óriási tiszteletet érdemel, hatalmas tiszteletet. Ugyanis az a harag, amit nem engedett meg soha az apjával szemben, azt velem szemben végre megengedte. Ó, de jó! Aztán egy hónap múlva tudtunk arról beszélni, hogy nézd, ebben a folyamatban meg van neked engedve, hogy dühös legyél rám. Nyugodtan tombolj! - Nem vettem magamra. - Mind a két esetben nagyon fontos volt, hogy én, a másik esetben pedig a feleség nem vette magára a rázúduló haragot, hanem tudta, hogy egy meg nem bocsátott történésnek a düheit szenvedi el.

Emlékszem, múltkor tettem említést arra is, hogy van, aki pedig még haragot sem nagyon tud érezni. Egy kedves kliensem jutott eszembe, aki azt mondta, hogy rengeteg sérelem ért engem a fiúmtól. Annyira szeretnék vele szakítani, de nem bírok rá haragudni. - Ő nem volt egy hívő ember, van ennek keresztény verziója. Azt mondja: Nem tudok haragudni rá. Nem akarom őt megbántani. Nem akarok neki rosszat. Nem akarom, hogy úgy váljuk el, hogy dühösek voltunk egymásra. Nem akarom egy ilyen csúnya szakítással bemocskolni a kapcsolatunk emlékét. - Tehát, vannak olyan pillanatok, olyan sérelmek, amelyekkel kapcsolatban nem érzünk még haragot, vagy azt nem engedjük magunknak. Rájöttem valamire. Miután rájöttem, elkezdtem alkalmazni és nagyon jól beválik. Ugyanis, ahogy mondtam, hogy mi az, ami motiválhat bennünket arra, hogy ne menjünk végig a folyamaton - ebben nagyon sok félelem van. Rengeteg. Összeomlástól, a fájdalomtól, a haragomtól, az önbecsülés elvesztésétől. Félelmek. Mondom a történetet, amikor ezt jól lehetett alkalmazni. Tehát azt mondta, hogy nem bír szakítani valakivel, akitől ő nagyon sok sérelmet kapott. Kérdeztem tőle, hogy mi segítene neked, hogy képes legyél szakítani valakivel, akitől rengeteg sérelmet kaptál? Azt mondta. Hát, ha haragudnék rá, de nem tudok. - Oké, ezt most hagyjuk. - Mi segíthetne még? - Ha tudnám őt gyűlölni. - Na, jól van, hagyjuk ezt, az összes szinonimát elmondhatjuk itt. - Mi az, ami akadályoz téged? - Rögtön eljutottunk a félelmekig. Akkor azt kérdeztem tőle: Ha én lennék a te félelmed, aki állandóan riogatna téged: össze fogsz omlani, ki fogsz készülni, egy kis senki vagy, ez fog kiderülni satöbbi - egy kicsit eljátszottam a félelmeit. És én most ideállnék eléd és azt mondanám: Figyelj csak! Én, most arra kérlek téged, hogy többé ne járj ebben a nadrágban, mert gusztustalanul nézel ki. És ha mások is észreveszik, hogy milyen undorító a gatyád, akkor megnézheted magad. Mit mondanál a félelemnek? - Rám néz, elkerekedik a szeme - elvileg egy paphoz jött. Azt mondta teljes átéléssel: Azt mondanám, hogy dögölj meg! - Ugye, ezt nem vettem magamra, hiszen én voltam az ő félelme. - Ó, ez remek. - Akkor mi lenne, hogyha szívből utálnád és haragudnál a félelmeidre? A félelmeidre, amelyek azt mondják neked, hogy… . - Ez menne. A félelmeimet tudom utálni. - Na, akkor hajrá.

Szembenézés a negatív érzésekkel - most leírom a folyamatot. Tehát, hogyha valaki úgy döntött, hogy szembenéz vele. Mert eddig arról beszéltünk, ha valaki úgy dönt, hogy hagyja az egészet. Ennek lesz most a, b, c, d, e, f, g pontja.

Az első fázis harag és tehetetlenség. Ez a kettő együtt szokott járni. A harag nagyon fontos. Eljutottunk ide múltkor, a haragig? Talán nem. A harag azért fontos, mert a haragban nagyon természetes erők rejlenek, amelyek bennünket végig tudnak lendíteni a megbocsátás folyamatán. A haragban pszichés energiák vannak. Ennek ellentéte, amikor inkább depressziós leszek. Ott eltűnik az összes energia, s végül már fölkelni sincs erőm. Ezért jobban megéri haragudni, mint depisnek lenni. Sokkal jobb. A harag tehát végig tud lendíteni bennünket ezen a folyamaton, csak nagyon fontos, hogy tudjuk, hogy mit csináljunk vele. Energiát ad a megküzdéshez. Azonban a harag valamiképpen állandóan a tehetetlenségig visz bennünket. Ugyanis iszonyúan dühös vagyok, legszívesebben szájba vágnálak, de közben ezt nem engedem meg magamnak. Itt egy nagy ütközés szokott lenni azzal kapcsolatban, amit érzek, és amit szívesen megtennék és arra vonatkozóan, amit megengedek magamnak. A tehetetlenség ebből szokott fakadni. Az is lehet, hogy azt mondom, hogy legyen tehetetlen a fene, és eljátszok egy amerikai bosszúfilmet. Ezt is lehet. Tehát, hogy nem tehetetlen vagyok, hanem szépen, mint Arnold Schwarzenegger vagy Chuck Norris, tudjátok, mint ezeknek a filmeknek a soha el nem hagyható jelenete, hogy az illető bosszúfantáziái egyszer csak tetőpontra hágnak. Ismeritek azt a jelenetet, ahogy elkezdi a fegyvereket pakolni. Ez egy klasszikus jelenet. Tehát, egy ideig bírja és tűri, aztán a jönnek a fegyverek.

Képzeljétek el, egyszer csak jött hozzám valaki, beszélgettünk, és azt mondta - a saját képéről beszélt -, hogy én tulajdonképpen egy harcos vagyok. Ez oké - és akkor hátranyúlt -, és ott volt neki a kés. Át volt kötve. Mondtam, jól van, jól van, én meg a pap vagyok. Nem tudom, hogy miért találkoztunk. Szóval éppenséggel dönthetsz úgy, hogy bosszút állsz. Ezt is lehet.

Milyen alapon szoktunk úgy dönteni, hogy bosszút állunk? A bosszúállásnak a logikája tulajdonképpen az erkölcsi érzékünk. Egyszerűen van igazságérzetünk, és szeretnénk a külső-belső egyensúlyt helyreállítani. Szemet szemért, fogat fogért. Az igazságosságosság helyreállításának - talán mondhatnám így - ösztönös módja a bosszúállás. Vagy talán a különösebb kultúrát nélkülöző természetes útja a bosszúállás. Az igazságosság helyreállítható más módon is - csak gyorsan iderakom a másik fő mondatunkat, de ebbe most nem fogok belemenni -, az igazságosság vagy úgy állítható helyre többek között, hogy szemet, szemért, fogat fogért, vagy pedig úgy, hogy amit akarsz, hogy veled tegyenek az emberek, te is cselekedj úgy a másikkal. Úgyis helyre lehet állítani az igazságosságot és még egyéb módokon, de a legelemibb módja a bosszúállás. Miért szoktuk ezt választani? Itt a bosszúállás kategóriájába sorolom azt is, amikor a bosszúállásnak része az, hogy nem bocsátok meg. És ezt látványosan mutatom, és ezzel büntetlek, és ezzel okozok neked fájdalmat. Ez is lehet a bosszúállásnak része. Na, most.

1. Meg akarom mutatni neked, hogy nem félek tőled.

Ez egy klasszikus motívum. Férfiaknál meg pláne. - Megmutatom, hogy kemény csávó vagyok, velem ezt nem lehet megtenni. - Itt látjuk, hogy az önérzet és az önértékelés az, ami a kiindulópont. Aztán. Megőrzöm a méltóságom. Hátha már láttátok Chuck Norrist büntetni, akkor tudjuk, hogy mi az, hogy megőrzöm a méltóságom. Másképp is meg lehet! Aztán. Jövőre nézve figyelmeztetésül. Nem csak az, hogy velem ezt nem lehet megtenni, hanem kapcsolatban akarok veled továbbra is lenni, de tanuld meg, hogy velem ilyet nem lehet megtenni, és a jövőben tudd, hogy hol vannak a határok. Ezért bosszút állok rajtad, vagy ezért nem bocsátok meg neked. Vagy vannak sokan olyanok, akik habzó szájjal és véres kézzel dühöngenek és mondják azt, hogy meg kell büntetni a vétkeseket. Sok esetben azért, mert azt gondolják, ha a bűnösöket megbüntetjük, akkor bűnbánatra serkentjük őket. És közben nagyon jól tudjuk, hogy minél nagyobb bűnt követ el valaki - és akkor arra aztán jönne a válasz, hogy akasszuk föl, vagy lőjük főbe - az esetek nagy többségében sem a büntetéstől való félelem, sem maga a büntetés nem jár ilyen következményekkel. Tehát, eléggé hamvába holt kísérlet, hogy büntetés által segítsünk el egy másik embert oda, hogy ő bocsánatot kérjen tőlünk. Mert ez vagy megy, vagy nem. Aztán. Lehet olyan oka, hogy szeretném fölhívni a te figyelmedet arra, hogy engem valamiféle kár vagy fájdalom ért. Azért nem bocsátok meg - vagy adott esetben azért állok bosszút -, hogy vedd már észre, hogy mit tettél velem. Aztán. Azért teszem ezt - itt egy picit az előző gondolat folytatódik -, mert azt gondolom, hogy először neked bocsánatot kell kérned ahhoz, hogy én utána megbocsássak neked. Na, itt most lerakom a papírt. Ugye, ti nem hiszitek azt, hogy a megbocsátásának előföltétele a bocsánatkérés. Ez egy kulturális baromság. Akkor találunk ki ilyen marhaságokat, ha nem akarunk megbocsátani. Ez egy jó kis ideológia. A megbocsátáshoz egy ember kell. A megbántott fél. Nem kell hozzá több. Az más kérdés, hogy könnyebb megbocsátani úgy, ha tőlünk bocsánatot kértek. A kibéküléshez kell két ember. Ezért különböztessük meg a megbocsátást a kibéküléstől. Ezt ugye múltkor nem mondtam el így? A megbocsátáshoz elég a sértett fél. Hányszor hallottam ezt ilyen politikai fórumokon. Keresztényemberek szívesen használják ezt az ideológiát, hogy ne kelljen megbocsátaniuk. Hogy fönntarthassák a haragjukat és azt jogosnak tarthassák. Vagy, hogy ne kelljen beismerni azt, hogy erre a folyamatra nem mondtak igent. Aztán. Azért nem bocsátunk meg, vagy adott esetben azért akarunk bosszút állni, hogy ezáltal megtörténjen a jóvátétel. Ha nem bocsátok meg, mindaddig fönntartom ezt az állapotot, ameddig nem vagy hajlandó valahogy ellensúlyozni a sérelmeimet. Ha bosszút állok, akkor pedig maga a bosszú ad nekem jóvátételt. Az, hogy látom, ahogy kifolyik a szemed. Jaj, de jó! És aztán az is lehet, hogy azért nem bocsátok meg, mert nem akarok kiszolgáltatott lenni. Az az elképzelésem, ha nem bocsátok meg, akkor sikerül magamat megvédeni. Ismerek egy olyan valakit, aki úgy élte le az életét, hogy szép lassan fölszámolta az összes emberi kapcsolatát. Én idős korában jártam hozzá, és ahogy hallottam az élettörténetét, kiderült az, hogy amikor őt valakitől egy komolyabb sérelem érte, akkor azért, hogy önmagát megvédje, mindig megszakította az illetővel a kapcsolatot. Szép lassan mindenkitől kapott sérelmet nyilván, ezért szép lassan mindenkivel megszakította a kapcsolatot. Utoljára egyetlen egy valaki maradt, egy gyerekkori pajtása. És amikor már az időskori beszűkülésben leledzett, akkor az időskori barátjával is megszakította a kapcsolatot. És utána már semmi más nem maradt neki, mint hogy a papnak panaszkodjon. Szép. A megbocsátás elkerülése tehát sok esetben az önvédelmet szolgálja. Beleértve a kapcsolat megszakítását. - Hát ezt gyorsan ledaráltam. - Azért látjuk, hogy van legalább 10 okunk arra, hogy miért ne bocsássunk meg. És hihetetlenül logikusnak tűnik mind a 10, és mind a 10-nek van valami lélektani haszna. Mert ha nem lenne valami lélektani haszna, akkor nyilván nem érné meg.

Itt lejuthatunk egy ördögi körhöz, ez pedig úgy néz ki, hogy haragszom, de a haragomat nem merem megélni, akkor ütközik a haragom az általam adott tilalommal, emiatt tehetetlen leszek. Emiatt még jobban haragszom, még tehetetlenebb leszek, még jobban haragszom, még tehetetlenebb leszek, és ha ez átszakad, akkor bosszút állok. Ha pedig a tehetetlenség irányába megy el a folyamat, akkor depressziós leszek. Mind a kettő elég katasztrofális. Egy kínai közmondást hadd idézzek. Eszméletlenül jó. Így hangzik: Két sírt ásson az, akit a bosszú hajt. Szemétség nem, hogy háromnegyed órája beszélek valamiről, amit a gaz kínaiak egy fél mondatban leírnak. Az előző kutatásokra hadd utaljak még. Nemcsak az tűnt általános stratégiának, hogy nem beszélünk a traumákról, és emiatt a megbocsátás folyamata be sem indul, hanem az is, ha a családban folyton erről beszélnek. Ez a másik véglet. Egy 10, 20, 30, 50 éve feloldást nem nyerő harag és sértettség és bántottság - és ebben nevelik föl a gyerekeket és az unokákat. És a nagypapa és a nagymama utolsó erejével még átadja az unokáknak a saját föl nem dolgozott haragját. Magyarországon ez, hogy történik? Erről lehetne beszélni. Az, ami itt történt az elmúlt hetekben meg hónapokban, ékes bizonyítéka a föl nem dolgozott társadalmi traumáknak. Volt egy pont, mikor az egészhez már egyáltalán semmi kedvem sem volt hozzászólni egyszerűen azért, mert még a normális kérdésföltevésig sem jutottunk el. Tehát, amit itt válaszként megjelent a közbeszédben, azt ki lehet dobni a kukába, annak a 99 %-át. Itt föl nem dolgozott társadalmi traumáknak a hullámveréséről van szó. Ami megjelenik a családtörténetekben a generációkon keresztül.

Ezután, hogyha nem bosszút álltunk és nem lettünk depressziósok, majd pedig a depresszió után azt mondtuk, hogy jó, hát akkor hagyjuk ezt az egészet, mert ha már egyszer depressziós lettem, ezt még egyszer nem csinálom végig, akkor jön egy következő negatív érzés, a szégyen. Társkapcsolati sérelmekben minél bensőségesebb kapcsolatban bántott meg engem valaki, annál nagyobb esélye van annak, hogy szégyent éljek át. Gyerekkori sérelmek esetén egészen a 100 %-ig el tudunk jutni a szégyenre vonatkozóan. Minél súlyosabb traumát él át valaki gyerekkorban, annál nagyobb szégyenérzet kapcsolódik hozzá, miközben ő a vétlen fél, vagy ő az áldozat. Ez tehát, nem az általunk elképzelt logika szerint megy. De erről már sokat beszéltünk. Ha valaki elakad a szégyennél, sosem tud ez a folyamat végbemenni. Ezért van olyan döntő jelentősége annak, amikor valaki végre-valahára 20, 30, 90 éves korában elkezd beszélni a sebeiről. Végre el meri mondani azt, hogy mi történt vele. Az a legnagyobb lehetőség arra, hogy a megbocsátás folyamatán végig tudjon menni. Az más kérdés, hogy a szégyenérzet föloldása után, általában megjelenik a harag. Ami egy újabb nagy tehertétel valakinek, aki évekig vagy évtizedekig szégyenkezve élt. A szégyen azért is olyan megakasztó ebben a folyamatban, mert a szégyen a személyiség egészét elborítja. Egyszer beszéltem valakivel, aki elég csúnya módon szakított a társával. Ahogy beszéltünk, kérdeztem őt, hogy van-e valamiféle bűntudata. És lecsapott rám, és azt mondta, hogy nagyon is van: amiatt, hogy haragszom. Nőknél gyakori, hogy a szégyenük vagy a bűntudatuk a haragjuk miatt van. Ez egy izgalmas kör. Óriási dolog az, amikor valaki a szégyenből kiszakad. Járt nálam egyszer valaki - majdnem 30 éves. A szégyenéről beszélt. Azokról a szégyenekről, amit ő és a testvére élt át - ketten voltak gyerekek - a saját szüleiktől. A kettőnk kapcsolata nem lelki gondozói, hanem lelki vezetői kapcsolat volt, mert ő az Isten-kapcsolatában akart fejlődni. De az Isten-kapcsolata elakadt a meg nem bocsátásai miatt. Egyszer csak a gyónással kapcsolatban jött elő az, hogy ha őbenne van egy olyan mély harag, hogy nem is akar megbocsátani, akkor úgy lehet-e gyónni vagy nem. Így került elő a családtörténet. Egyszer csak, ahogy el tudott kezdeni beszélni azokról a szégyeneiről, amikről soha senkinek nem mert beszélni, utána tudott megtörténni egy olyan gyónás, amelyben az illető egyszer csak elkezdett zokogni, de megállíthatatlanul zokogott. Utána a következő alkalommal, mikor találkoztunk, azt mondta, hogy itt vagyok 30 évesen és most jöttem rá, hogy én soha életemben még bűnbánatot nem éreztem. Életemben először most éreztem bűnbánatot. Engem a szégyen mindig elborított annyira, hogy soha komolyan bűnbánatot ne tudjak érezni. - A szégyen föloldása föloldott nagyon sok mást érzést és érzelmet. Ami pedig a további élet szempontjából alapvetően fontos. Számomra ez a találkozássorozat hihetetlenül megrendítő is volt, és fölnyitotta a szememet nagyon sok mindenre. Mert, ha a szégyen a személyiség egészét érinti, akkor az életünk szempontjából nagyon fontos kincs is ottmarad a föld alatt.

Elégedetlenség és szomorúság. Szerintem ez ismerős lesz mindannyiótoknak, akik már szenvedtetek el komoly sérelmet. A szomorúság és elégedetlenség abból fakad, hogy az a gondolat jelenik meg egyszer csak benned, hogy ez iszonyú nagy szemétség és piszokság, hogy már egy hete, egy éve, öt éve ezen kell rágódnom. Hogy még mindig ott tartok, hogy… . Hogy ez milyen egy elképesztő piszokság! Hogy nem a vétkes fél rágódik, hanem még mindig az én életem akadt el, még mindig én nem jutok rajta túl. - Látjátok, ilyenkor az érzelmi folyamat az elejére juthat. Megint harag, szégyen, bűntudat, elégedetlenség, szomorúság. Ezt tudjuk ismételni nagyon sokszor. A másik pedig - amiről lehet tapasztalatunk - az, hogy ülsz a munkahelyeden, próbálnál dolgozni egy évvel a megbántás után, s még mindig … . S akkor egyszer csak fölébredsz, s azt mondod, hogy a fene egye meg. A jelenkori feladataimat nem tudom rendesen ellátni! – Na, ez ismerős? Hát remélem! Mert az jó jel. Az azt jelenti, hogy egy folyamatban vagytok. Na.

D) Újrajátszás. Na, ez ismerős? Mikor az egészből úgy próbálunk kijutni, hogy újrajátsszuk a történetet. Hogy is volt? A részleteket. Mit mondott az a rohadék, hogy dögölne meg! Ha most ott lennék, most nem hagynám magam, belerúgnék! – Csak próbálom érzékeltetni a realitásoknak egy vékonyka kis rétegét, hogy hogyan játsszuk újra ezeket az eseményeket. Az újrajátszásnak is van és lehet értelme, de itt is el lehet akadni. Amikor a nagypapa vagy a nagymama százhuszonnyolc-milliomodszor meséli el és játssza újra, hogy vele mi történt Doberdónál. Mi történt Isonzónál? Most bocsánat, hogy ezt így mondom, de amikor ez százötvenmilliomodszor történik? Ehhez szokott kapcsolódni az, hogy kényszert érzünk arra, hogy ezt a történetet ne csak újragondoljuk és érezzük, hanem megint elmondjuk. Hogy újból és újból visszajátsszuk és elmondjuk. Akkor felerősödik a szenvedésünk és felerősödik a bosszúvágyunk. Fölerősödik a haragunk és ezt a kört, ennek a négy elemét újrajátszhatjuk a végtelenségig.

E) Összehasonlítás.

Akkor jutunk el oda, hogy elkezdjük összehasonlítani a saját élethelyzetünket a bűnt elkövető élethelyzetével. És azt mondjuk, hogy ameddig én itt nyüglődök, addig ő virul, mint a pálma. Ezt én nagyon ismerem. Kirúgásom után milyen hihetetlen indulatba tudtam jönni, hogy ezek a gazemberek, ezek nemcsak, hogy nem tudják, hogy milyen gazemberek, hanem a dicsfénytől övezve élik papi életüket. Én meg itt szenvedek. - És persze, az egész fantáziálásunk eléggé irreális, de ez nem baj. Már abból a szempontból nem baj, hogy teljesen érthető. Azt képzeljük el, hogy a másiknak milyen tök könnyű most. Persze, lehet, hogy neki egyáltalán nem könnyű, fogalmunk sincs, hogy milyen az élete, de akkor is ezt fantáziáljuk. Hogy neki most milyen könnyű, és akkor nagy füllel hallgatjuk az elkövetőnek az életútját. Na, ismerős? Baráti társaságban hallod a nevét - ki mit is mond róla? Akkor egyszer csak kiderül, hogy már főosztályvezető. Micsoda? Az a rohadék! - Ettől padlót fogsz, hazamész és bedobsz két felest. - Az a rohadék! - Ugye, ahogy ezt átéled, még nagyobb lesz a különbség köztetek. Nem? Mert így szenvedsz - egy rohadt bulin nem tudok lenni. Ismerős ez? Hogy a puszta nevének a kiejtésétől…. ! Ő bezzeg, ha hallja a te nevedet, csak röhög. Ez a kis hülye? - Gondolod te. Nem biztos, hogy röhög - persze -, de ilyenkor ezt fantáziáljuk. Nagy pofára esésem volt az, egyszer egy lakodalomban régi ismerősökkel találkoztam. Olyanokkal, akik együtt jártak velem a teológiára. Fölelevenítettük a régi szép emlékeket - hát a kirúgásom történetére utalok -, és egyszer csak hallom a közös ismerősünktől, hogy képzeljétek, bűnbánatot tartott az egyikük. Ezzel egyszer csak rádöbbentem, hogy - az én fantáziálásaim, hogy mit gondolok én arról, hogy az, aki velem szemben bűnt követett el, az most virul -, közben ő is átment egy folyamaton. És ha nem megyek el? Ezért kell lakodalomba járni. Mert ott pompásan feldolgozhatók a korábbi traumáink. Tényleg, ez annyira elgondolkodtatott - hogy simán meg tudtam volna úgy halni, hogy azt gondoljam, hogy ők úgy haltak meg, hogy azt gondolják rólam, hogy kis hülye, megérdemelte. Azt, nem így van. De nem mondom el a kirúgásom történetét, mert nem érdekel senkit. Komoly tárgyról beszélünk, nem lehet szubjektív vizekre evezni.

Ez a fázis azért is lehet jó ragadós, mert hiszen a bűnt elkövetőnek az az ösztönös reakciója a saját bűnére, hogy annak az erejét és nagyságát kicsinyítse. Az áldozat pedig ösztönösen abba az irányba megy, hogy az ellene elkövetett vétket fölnagyítsa. Ezért van az, hogy a bűn elkövetésekor a tettes és az áldozat fénysebességgel indulnak el két különböző irányba. Ezért ott nem is nagyon tudunk szót érteni egymással, vagy ahhoz nagy lelki nagyságnak kell lenni, hogy én ne az ösztönös irányba menjek el, mint bűnt elkövető.

F) Ekkor érünk el oda, hogy szembenézzünk a megváltozott élethelyzettel, életlehetőségeinkkel.

Ez az a pont, ahol a legmélyebbre tudunk jutni érzelmeink szempontjából. Egyszer csak elönt bennünket a mélységes fájdalom, a mélységes sebzettség, a mélységes kiszolgáltatottság, a sérültség, az „összetört az életünk”, akkor egyszer csak már kimerjük magunk előtt mondani először, hogy micsoda iszonyú nagy veszteség ért bennünket. Ez az a pont, ami elől menekülni szeretünk. Hogy átéljük azt, hogy milyen kőkemény veszteségeink vannak. Na, most itt megállok. Mert egy kulturális jelenségre szeretném fölnyitni a szemeteket. Talán, ti azt gondoljátok, hogy a házasságkötés előtt a férfi és a nő teljesen más élményeket él át. De ez már nem így van. Ugyanis, azt gondoljuk, hogy a házasságkötés igazából a nőnek egy tök nagy buli. Ugye, ez a kulturálisan, romantikusan szocializálódott sémánk, hogy a nő megdicsőül az esküvőn, hát a férfi meg lemond az összes többi nőről. S ezért a férfiak a legénybúcsún - amit szoktatok rendezni - ott aztán nők özöne, meg sztriptíz, hogy próbáljuk meg feledtetni magunkkal a veszteségeket. Azt gondoljuk, hogy a férfiak élik azt át, hogy a házasságkötés nem csak előnyökkel, hanem veszteségekkel is jár. Azonban ma már nem így áll a helyzet. Kedves nők! Rajtavesztettetek. Azért, mert vagytok már olyan emancipáltak, hogy ez már nektek is így szokott jönni. Csak ezt nem mondtuk ki még eléggé. Hogy azzal, hogy te is harmincévesen házasodsz meg, ennek az a következménye, hogy már van egy olyan életed, amiből nagyon sok mindent ott kell hagynod. Mert amíg húszévesen házasodtál, akkor egyszerűen csak azt kellett elgyászolnod, hogy már nem az anyuci főz, hanem én. De most már ott kell hagynod a lakásod, az egzisztenciádat, a kis mütyürjeidet, a cuccaidat, mert az új lakásba nem fér be az összes mütyür, mert az a pasi is hoz egy csomó bútort. Tehát, a házasságkötés nem csak nyereségekkel, hanem veszteségekkel is jár. Rengeteggel. Minél idősebb vagy, annál többel. Ez nemcsak a férfiakra vonatkozik, hanem a nőkre is. És a nők szokták ezt szégyellni. Én nem tudom, miért? Itt ütközik a romantikus házasságkötés séma a valósággal. Miért nem tudok örülni annak, hogy a legtutibb pasi elvesz? Mert már a nők is arra gondolnak, hogy jól van, tuti, tuti, de hát mégiscsak egy életen át csak egy tuti? Nem lehet, hogy a tutinak is vannak variánsai? Ilyen tuti, olyan tuti? - Amitől rettegünk és félünk és még a kimondása is sokszor szégyenérzettel vagy félelmekkel jár: hogy vannak veszteségeink. Ezt akarjuk elkerülni akkor, amikor a megbocsátás folyamatában vagyunk, vagy amikor bele sem fogunk.

G) A hit és a bizalom megrendülése.

Elvesztjük a hitünket egy igazságos és biztonságos világban. Egy komoly sérelem, egy komoly trauma, egy komoly folyamat bizalomvesztéssel jár. Ha valaki a megbocsátás irányába megy, akkor az igazságosságnak - mondjuk így - egy mélyebben fekvő, vagy egy magasabban fekvő szintjét célozza meg. Ez pedig azzal fog járni, hogy az igazságosság helyreállításának a természetes bosszú általi szintjét nem éri meg, ez pedig törvényszerűen azzal fog járni, hogy az igazságosság valamiképpen sérül, megrendül, és ez a világ nem is olyan biztonságos. Van, aki ettől a pillanattól kezdve pesszimista életfilozófiát alakít ki és így éli le az életét. Mert itt is el lehet akadni. A trauma nincs földolgozva, hanem a pesszimista életfilozófia végérvényesen sötéten láttatja vele az egész életet. Amikor a múltkori alkalom elején azt mondtam, hogy a megbocsátás azért is izgalmas folyamat, mert az egész személyiséget igénybe veszi, akkor - többek között - erre a pontra is gondoltam. Azért mert itt történik az, hogy törvényszerűen eljutunk a személyiségfejlődésünknek a legelső alapkonfliktusához: bizalom, bizalmatlanság. Valamiképpen föl kell nőnünk csecsemőből. Ezért olyan iszonyatosan nehéz ez. Ezért, mikor az apuka azt mondta nekem néhány évvel ezelőtt: Mondd, Feri! Nem olyan nagy baj az, hogy amikor a gyerekem sír, akkor öt éveként egyszer nem veszem föl? - Nem olyan nagy baj! - Azért mert a gyerek törvényszerűen átéli azt, hogy ő bízik a szüleiben, és a szülei néha nem azt adják, amire ő vágyik. Ez mindig pici bizalomvesztésekkel jár, de annyi meg kell. Mert a bizalom és bizalmatlanság konfliktusából akkor jövünk ki jól, ha átéltünk némi bizalmatlanságot és bizalomvesztést, és mégis a bizalom győzött abból a szempontból, hogy mégis csak egy bizalommal telien, az életünket biztonságban tudva, de a bizalomvesztéseink által reálisan látjuk az életet. Ezért nem olyan nagy baj, hogyha megfelelő mennyiségű bizalomvesztésen át kellett mennünk életünk során. Attól fogunk fölnőni. Az nem olyan nagy baj. Ezért a megbocsátás azért is teszi a személyiséget érettebbé, mert még mélyebben megtanít bennünket a realitásokra. Hogy igen, ezen a világon bárkivel bármi megtörténhet. És ez egy realitás. Ezért egyáltalán nem olyan nagy baj, hogy át kell mennünk a bizalomvesztettségnek és a biztonságérzet megrendülésének a fázisán. Amikor ezt átéljük, akkor persze szörnyű. Szörnyű. Hogy nincs egy hely, nincs egy kapcsolat - és azt gondoljuk, hogy a jövőben sem lesz sohasem egy olyan kapcsolat -, amelyben igazán biztonságban tudnánk lenni. Soha. És nincs olyan ember.

Amikor nem történik meg ennek a helyzetnek a föloldása, akkor a pesszimista nézőpont állandósul, és itt egy nagyon érdekes amerikai kutatást szeretnék hozni. Egy kicsit flúgos is, de azért sokatmondó. Egy családterapeuta elkezdte azt számolni, hogy a házaspárok kommunikációjában milyen arányban vannak a pozitív visszajelzések és a negatívak. Itt a legegyszerűbb dolgokra is gondoljatok! Mondjuk, mikor a férfi azt mondja az asztalnál, hogy ideadnád a sót? És ha a feleség odaadja, az egy pozitív. Miért? Ha borsot ad, negatív. Ha direkt nem rak az asztalra sót, dupla negatív. A legegyszerűbb - nem csak szavakban történő - kommunikációt is kezdte mérni és figyelni. - Ugye, házaspárokkal dolgozott, akiknek a kapcsolata szép lassan, fokozatosan megromlott. - Azt vette észre, hogy ha a pozitív és negatív visszajelzések aránya a pozitív-negatív aránya öt az egy alá süllyedt, öt az egy, öt pozitívra egy negatív, ha ennél rosszabb volt az arány, az már azt hozta be a házastársak nézőpontjába, hogy egymást elkezdték kritikusan, sötéten, negatívan látni. Úúú, de durva! Öt az egyhez! Hát hol vagyunk mi ettől. Ezért, ha beleragadunk ebbe a pesszimista nézőpontba a bizalomvesztettségünk, a biztonságérzetünk fájdalmaiba, akkor már irreálisan látjuk a kapcsolatainkat és a társunkat. Ilyenkor - legalábbis ez a terapeuta azt mondta -, ilyenkor szokott azt történni, hogy ha öt az egynél rosszabb az arány, akkor szinte törvényszerűen elindul egy spirál. Ezt a spirált én magam is megfigyelhettem, szerintem, ezt ti is ismeritek. Amikor elindul ez a spirál, akkor szoktatok még várni 5, 6 évet. Ahelyett, hogy amikor már látjátok, hogy beindult ez a történet, akkor kell segítséget kérni, vagy nagyon leülni és ezt az egészet egymással megbeszélni. Itt van egy nagy ellent mondás, hogy amikor beindul a spirál, már azt gondolom, hogy a másikkal nem is lehet megbeszélni ezt a dolgot. Akkor egy túlélő üzemmódra állunk rá. Az meg olyan is. Ez lehet az a pont, amikor valaki azt mondja - hogy miután a világ egy nem biztonságos hely, az emberek rosszak, velem is akárkivel is bármit meg lehet tenni - és dönthet úgy, hogy nem bocsátok meg. Itt egy nagyon tudatos, kimondott vagy ki nem mondott döntésig el lehet jutni, hogy nem bocsátok meg. Itt akarok egy másik dolgot, hogy ezért nagyon nagy van aközött, hogy nem tudok megbocsátani, és aközött, hogy nem akarok megbocsátani. Nagyon sok ember, amikor nem akar megbocsátani, ezt úgy mondja még magának is, hogy nem tudok megbocsátani. Ez nem így van. Ő egy önmaga előtt is leplezett döntést hozott, hogy nem akarok megbocsátani. Ameddig az érzelmekkel való szembenézés van, addig érthető, hogy valaki azt mondja, hogy nem tudok megbocsátani. De mikor eljutok ide, itt meg lesz a szabadságom arra, hogy akarok, vagy nem akarok megbocsátani. Itt értünk el a döntéshelyzetig. Ezt a kettőt nagyon nem érdemes összekeverni: tudok, vagy akarok, nem tudok, vagy nem akarok.

Két hirdetni valóm van. Egy kis rózsafüzért hagyott el valaki múltkor a teremben. Ezt szívesen odaadom, rá van írva, hogy ….. A másik pedig, hogy a hálóklub a nem vallásos csoport, az most szombaton lesz, első szombaton szokás szerint. Tehát, aki nem jár templomba, de érdekli őt a hit téma, az Isten-kérdés, azoknak van ez a klub. Szombat este fél nyolctól, Hálóklub, Kárpátia udvar, Ferenciek tere.

Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika