A megbocsátás folyamata 3.

Isten Hozott Titeket! Szerbusztok!

A megbocsájtás folyamatában vagyunk benne, körülbelül a feléig jutottunk el. Engedjétek meg, hogy átszaladjak azokon a pontokon, amelyekről már szó volt, azért is mert, ha valaki esetleg nem volt itt múlt alkalommal, akkor ő tudja, hogy miről beszélünk ma. Négy nagy pont, ez a folyamat leírása, illetve 4 nagy pontban foglalható össze. Természetesen a pontok alatt alpontok is vannak. Az első így szólt, hogy szembenézés a negatív érzelmekkel, szembenézés a fájdalommal. Itt indulnak el az én védő mechanizmusok, és amikor jó esetben, és azután jó lefolyást kívánva magunknak, ezek az én védő mechanizmusok befuccsolnak és összeomlanak, akkor egyszer csak ránk törnek azok az érzések és fájdalmak, amelyeknek az átélése a megbocsájtás folyamatához döntően hozzátartozik. A fájdalom szintjeiről beszéltünk, először harag és tehetetlenség. A tehetetlenség abból adódóan is, hogy legszívesebben kitekernénk a nyakát, megölnénk és akármit csinálnánk vele, de közben ezt nem engedjük meg magunknak. Már ebből is tehetetlenség származik, de természetesen magából, abból a helyzetből is, ami esetleg egy komoly sérelem után bennünk és velünk van. A tehetetlenséget oldja valamennyire a bosszúvágy, a haragnak és az indulatnak a szabadjára engedése, aztán azt megint korlátozzuk, akkor az megint visszapörget bennünket a fájdalmainkhoz és a tehetetlenségünkhöz. Azután jön a szégyen, a szégyen nagyon sokféle formában és nagyon sok mindenre vonatkozóan, emlékeztek erre, hogy tökmindegy, hogy velem szemben követtek-e el bűnt, minél kisebb korban, minél nagyobb bűnt követnek el velünk szemben, annál jobban szégyenkezünk mi, az áldozatok, és ez mindig így van, ezt nem tudjuk kikerülni. A szégyenérzet föloldására had mondjak el egy történetet. Ez néhány nappal ezelőtt jutott eszembe és még sosem mondtam el, pedig egy alap történet. Képzeljétek, hogy nyugdíjas napot tartottak a nyugdíjas házban, és oda meghívták a sarki papot, ez vagyok én. Akkor nagy megtiszteltetésben volt részem, mert pártunk és kormányunk vezetői is ott ültek a vörös bársonyos asztal mögött. Engem azonban a nénik odaparancsoltak egy általuk lefoglalt helyre, hogy én mégse üljek oda. Így aztán én a nénik között ültem, és ahogy ott ücsörgök, egyszer csak a nyugdíjas otthon vezetője bejelenti, hogy most pedig miután nyugdíjas nap van - és nektek is kell egy kicsit örülni – idejön most két színész, egy férfi meg egy nő, és sanzonokat fognak előadni. Valóban valamelyik színháznak két illusztris színésze jelent meg és elkezdték előadni ezeket a bizonyos sanzonokat, meg egyebeket. Elérkeztünk egy pillanathoz, el tudjátok képzelni, hogy ott ült kb. 120 idős néni, egynek a férje élt, az is ott ült, meg én. Másfél férfi volt jelen, ja meg a színész. Mentek ezek az éneklések, és akkor egyszer csak volt egy olyan jelenet, ahol egy udvarlás után a férfi ölbe kapja a nőt és tovább énekel. Ez egy nagyon remek, jó jelenet. Az történt azonban, hogy a színésznő egy viszonylag rövidebb szoknyában volt, a színész ölbe kapta és ezzel valahogy a szoknyát úgy fogta meg, hogy a szoknyáját is begyűrte a keze alá és így teljesen fölnyomta a szoknyáját és úgy tartotta a nőt. A színésznő pedig az egyik kezével átfogta a színésznek a nyakát, a másik kezével pedig, a már nem létező hosszúságú szoknyáját próbálta valahogy a két lába közé gyűrni. Nagyon finom jelenet volt. A legnagyobb vicc az volt, hogy ott ültünk másfelen férfiak, pontosan tudom, hogy a premier plán nem ezt jelenti, tehát az egy szem férfivel pontosan szemben volt ez a jelenet. Amikor ráébredt a színésznő a teljes tehetetlenségére, hogy a szoknya nem olyan hosszú, hogy beférne a lába közé. Megtapsoltuk, erre a színésznő a következőt tette. Látszott, hogy zavarban van, látszott, hogy nem erre készültek. Oda állt a színész elé és a következőt mondta neki: „Kedves, hogy hívják magát?” Akkor a kedves azt mondta, hogy: „Pista bácsi vagyok. Pista bácsi, én az előző néhány másodpercet önnek ajándékozom.” Ez valami gyönyörű pillanat volt. Hogy valaki, hogy tud kilépni a szégyenében egy ilyen helyzetben. Zseniális volt, és egy életre megtanultam azt, hogy a legszégyenletesebb helyzetekből is kihozhatjuk magunkat, mert, hogy ez a színésznő ezt tette.

C. Elégedetlenség és szomorúság. Itt kúszik be az agyunkba az a gondolat, hogy: a csuda vigye el, hogy túl sok időnk és energiánk pazarlódik arra, hogy még mi foglalkozzunk azzal, hogy mi vagyunk rosszul, miközben az a másik, az a görény, ilyen könnyen él.

D. Újrajátszás. Újra éljük és játszunk és fantáziáljuk ugyanazt a jelenetet sokszor és sokszor. Érezhetünk kényszert arra, hogy elmondjuk, mi történt velünk újból és újból. Bosszúfantáziáink akkor beindulnak.

E. Aztán összehasonlítás. Összehasonlítjuk a saját életállapotunkat a tettes életállapotával, és megállapítjuk vagy sajnálattal, vagy dühösen, vagy bosszúvágytól fűtve, miközben mi iszonyatosan szenvedünk, addig a másik virul, mint a pálma, és e mögé mondtam azt, hogy a megbocsájtás, mint folyamat azért is hallatlanul nehéz, mert két ösztönösen ellenkező irányba indul a tettes és az áldozat. A tettes elindul abba az irányba, hogy nem is történt olyan nagy baj, és az áldozat pedig igyekszik nagyítani azt, ami vele történt, hogy mindenki vegye észre, hogy mi lett ővele. Természetesen ezek a fantáziáink az irrealitásba csúsznak arra vonatkozóan is, amit gondolunk arról, hogy a tettes virul, mint a pálma. Nem szokott virulni, mint a pálma, nem biztos, hogy pusztán azért, mert belátta, hogy bűnt követett el ellenünk, hanem azért mert olyan nyomorult ember, mint mi.

F. Szembenézünk a megváltozott élethelyzettel és lehetőségekkel. Akkor kezdjük el kimondani magunknak azt, hogy tulajdonképpen mi is történt velünk, hogy na, akkor most magányos vagyok, na, akkor most sérültem, akkor most összetörtem, akkor most nem tudom, hogy, hogy is éljem ezután az életem, akkor most, tehát akkor kimerjük már mondani azt, hogy tulajdonképpen mi is van velünk.

G. Hit elvesztése egy igazságos és biztonságos világban. Megrendül, néha a legmélyebb szinten megrendül az a bizalmunk, amit adott esetben gyerekkortól hozunk. Egyszer csak rájövünk, hogy ebben a világban sok minden megtörténhet, hogy szinte akármi megtörténhet. Hogy elvesztjük a biztonságérzetünket és azt, hogy egyáltalán érdemes-e igazságosnak lenni. Azért is olyan nehéz a megbocsátás folyamata, mert hiszen a biztonságérzetünk elvész és bizalmi válságba kerülünk, akkor tulajdonképpen elkezdjük megismerni a személyiség fejlődésünket nulláról. Tehát valóban, minél nagyobb sérelem annál inkább bele döglöttünk és annál inkább újjá kell születnünk és végigélni megint, azt hogy fölépüljünk. Ez volt az első pont.

2. Döntés a megbocsátás mellett. Kedves ismerősöm sétálgatott a gyerekével a Duna parton. Egyszer csak a gyereke, aki egy kislány és körülbelül 5 éves, azt mondja: „Nézd anya! Ott van a Balrament!”- számomra ez egy nagyon fontos pillanat volt ebben az egész történetben, ahogy a kislány látta, mind azt, ami történt. A döntés, a megbocsátás mellett 3 fázis. Az első, ami már a szembenézéssel elkezdődött, hogy a teljes súlyával és valóságával kimondjuk azt, hogy itt egy bűn vagy bűntény történt, vagy súlyos sérelem, hogy ez mit jelent az életünkre vonatkozóan, ezt ki tudjuk mondani. Tehát a realitások nagyon határozottan megjelennek. A második fázis: beismerjük azt, hogy a negatív érzések föltörésével, ami nem biztos, hogy így megy le mindegyik lépéssel átmegyek, lehet, hogy vissza lépek, megint vissza, vissza és vissza, hármat átélek, de hát nyilván ez nem úgy megy mint a Nagy Könyvben, hogy ha tovább folytatom ezt a folyamatot, sehova se jutok. Tehát, ahogy eddig hozzáálltam a sérelmemhez, az sehová sem vezetett. Mert újból, újból, újból és újból. Ezt úgy lehetne mondani, hogy a megküzdési stratégiáink, amelyeket eddig tudatosan vagy nem tudatosan alkalmaztunk, kudarcba fulladtak. Emlékeztek a kínai mondásra: „Akit elönt a bosszúvágy, két koporsót készítsen.” Mikor valaki kimondja, hogy hát ennek akkor most fele sem tréfa, vagy én is beledöglök, vagy én is megbocsátok. Tehát a tudatosításnak ez a 2. lépése, hogy ahogy eddig csináltam ez nem jó nekem. Aztán a 3. amikor teljes súlyával belátom azt, hogy ami eddig történt ebben a folyamatban, az nemcsak, hogy nem jó nekem, hanem már így is túl nagy árat fizettem azért, hogy ebben a folyamatban voltam idáig. Most már nagyon itt az ideje annak, hogy váltsak és a váltásnak a kulcsa, hogy egy tudatos döntést hozok arra, hogy meg akarok bocsátani. Különbség van a között, hogy meg akarok és meg tudok bocsátani. Ezt a kettőt nehogy összetévesszük. Mert a legtöbb ember, amikor nem akar megbocsátani, azt mondja, hogy nem tud megbocsátani. Akkor ez azt jelenti, hogy a tudatosításnak a fázisában még nincs elég mélyen, mert ott ki kellene mondania azt, hogy én nem, nem tudok, hanem nem akarok megbocsátani, mert valamiért még mindig inkább a bosszúfantáziámnál, a gyűlöletemnél, a haragomnál és nem tudom én mimnél akarok lenni. Vagy pedig mondja ki valaki azt, hogy én még annyira az első fázisban vagyok, hogy valahol itt az agyam hátsó zugában tudom, hogy ez a megbocsájtás folyamata, de én ezt a döntést még nem hozom meg. Én még szabad akarok lenni abban, hogy azt mondjam most, hogy dögöljön meg és bocsásson meg a fene neki. És akkor megszületik a megbocsájtás melletti döntés, aminek többféle motivációja lehet. Írtam körülbelül tízet. Ezeket elmondom. Azért mert nem mindegy, hogy milyen motiváció az, ami a leg hangsúlyosabb, vagy milyen motivációink vannak arra nézve, hogy végül is döntünk amellett, hogy meg akarunk bocsájtani. Ez nem mindegy, mert a későbbi folyamatot befolyásolja az, hogy milyen motiváció alapján hoztuk meg a döntésünket. Mondom akkor a motivációkat. Érdemes tudatosítani azt, hogy mi minden okból dönthetünk a megbocsájtás mellett, illetve ha felismerjük, hogy mi általában milyen okokból döntünk, lehet, hogy azt érdemes kiegészíteni más okokkal, mert akkor a megbocsájtásunk mélyebbre mehet. Egy: amikor a saját mentális állapotunk okán bocsájtunk meg, vagyis végre békét akarunk. Elegünk van abból, hogy itt bent zűrzavar van, hogy itt nekem fáj, hogy békétlen vagyok, hogy a méreg majd meg öl engem, azt szeretném, hogy téged öljön meg, de engem öl meg. Erre mondhatom, hogy igazságtalan, de mégiscsak. Tehát a saját jól fölfogott egészségünk érdekében. Kettő: szeretnénk az önérzetünket, az önbecsülésünket, az önértékelésünket visszanyerni. Amíg dúlunk, fúlunk, gyűlölködünk és haragszunk és a többi, nem vagyunk kibékülve magunkkal sem. Ameddig úgy tekintünk magunkra, mint egy áldozatra, akivel ezt meglehetett csinálni, addig sérült az önérzetünk és az önbecsülésünk. Tehát a második motívum az lehet, hogy ismét értékes embernek akarjuk tartani magunkat, nem pedig olyannak, akivel ezt meglehetett csinálni. Aztán a harmadik: helyre akarjuk állítani a kapcsolatot. Arra jövünk rá, hogy nekünk a kapcsolat többet ér, mint az, hogy azok az előnyök, amik a haragból, és bosszúvágyunkból és egyebekből fakadnak, mert azért jól is esik haragudni. Dühöngeni és elmondani a másikról, hogy egy milyen gennyláda. Azért ez okoz nekünk megkönnyebbülést, jóérzéseket, lehet, hogy egy kicsit cikinek tűnik, de akkor is jóérzéssel tud eltölteni minket, amikor azt mondjuk, hogy a kapcsolat többet ér nekem, mint ezek az előnyök, amik a harag fönntartásával együtt járnak. Mikor azért döntünk a megbocsájtás mellett, mert félünk a bűnt elkövetőtől. Munkahelyi szituációban, alá-fölé rendelt viszonyokban, mikor bizonyos értelemben azt mondjuk magunknak, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ne bocsássak meg neki, mert félek attól, hogyha haragban vagyok vele, annak a következményei sokkal súlyosabbak rám nézve. A kapcsolatból fakadó negatív következmények. Aztán van, aki azért dönt a megbocsájtás mellett, mert óvja az egészségét. Például szeretne megint boldog lenni, vannak köztünk ilyenek, ilyen boldogság mániások. Nem rossz motiváció, hogy szeretnék boldog lenni megint. Aztán – ez megint sok kérdést vet föl – például keresztény berkekben lehetséges ilyen. Nem csak az önbecsülésünket, az önértékelésünket akarjuk visszanyerni, hanem nem tetszik nekünk az a kép, amit festünk mások előtt magunkról. Nem vagyunk kibékülve azzal a képpel, amit most közvetítünk magunkról. Ezért többé-kevésbé azért döntünk a megbocsájtás mellett, hogy bennünket ismét annak a jóembernek lássanak, akinek szeretjük magunkat tartani, aki nagyon ad mások véleményére, annál ez a motívum nem elhanyagolható. Szeretne mások szemében ismét jó fickónak tűnni. Lehetséges az is, hogy föltámad bennünk az együttérzés és a szeretet afelé az ember felé, aki a bűnt követte el ellenünk. Tehát lehet egy nagyon mély érzelmi motívuma annak, hogy miért bocsájtunk meg. Például akkor, hogy ha valakivel egyébként előtte egy szeretet kapcsolatban voltunk, akkor egyszer csak úgy kidühöngjük magunkat. Megint föl jönnek azok az érzések, rájövünk, hogy ami múltunk, hogy mennyi minden történt már köztünk, mennyi mindent köszönhetünk a másiknak stb.

Engedelmességből. Nem értékelném le az engedelmességet, mert van, akinek az engedelmesség a személyiségének komoly rétegeiben is benne van, és mondjuk elmegy a gyóntató paphoz, és gyónás közben azt mondja, hogy…és a gyóntató pap, aki számára egy tekintély, azt mondja, hogy testvérként kérlek, bocsáss meg neki, vagy legalábbis próbáld meg. Számára ez a tekintély helyzetben való állás segítséget ad arra, hogy azt mondja, hogy az atyának igaza van. Bárki más mondaná, azt mondanám, hogy fogja be a száját, de ha az atya mondja, akkor átgondolom. Vannak olyanok, pacifisták, akik azt mondják, hogy tulajdonképpen ez az egész, ami itt bennem dúl-fúl, ez komoly erőszak és agresszió, én egy más ember vagyok, én ezen az úton nem kívánok járni. Miután én nem kívánom másoknak a vesztét, ezért döntök a megbocsájtás mellett. Az erőszak elutasítása, és aztán Isten iránti hálánk és elkötelezettségünk alapján. Ez egy külön nagy téma, hogy az Istennel való kapcsolatunk hogyan színezi a megbocsájtás folyamatát. Ehhez csak egy mondat, hogy érthető legyen. Valaki nagyon mélyen a hitében élte át és éli azt át, hogy Isten őneki már sokszor megbocsájtott, ezért számára az igazságosság úgyis helyreállítható, hogy Isten nekem megbocsájtott sokszor, én meg megbocsájtok neked sokszor. Így is létre tud jönni egy egyensúly, de erről majd később szeretnék bővebben.

3. Munkafázis, így hívják. Most fontos dolgokat szeretnék mondani.

1. Miután meghoztuk a döntést, a munkafázisban megtörténik az, hogy ami eddig nem volt, az most létrejön, eddig ugyanis önmagunkra koncentráltunk. A munkafázisban képesek vagyunk reflektálni a folyamatra. Arra, hogy mi is történt itt, de már nem csak abból a szempontból, hogy én velem mi történt és én velem mi van, hanem, hogy mi történt tulajdonképpen itt ebben a folyamatban. Ki mit is csinált, ki mit is tett itt tulajdonképpen. Már nem vagyok bezárva a saját érzéseimnek a börtönébe. Ilyenkor döbbenhetünk arra rá például, hogy aránytalan a fájdalmunk és a megbántottságunk vagy sértettségünk ahhoz képest, ami valójában történt. Amikor Böszörményi Nagy Ivánról beszéltünk, aki azt mondta, hogy: Ha elkezdjük a három generáció tükrében látni a saját élettörténetünket, ha látjuk azt, hogy a szüleinknek a szülei mit adtak és mit nem adtak át a mi szüleinknek, akkor egyszer csak két részre bomlik a múltunk és a sérelmeink. Lesznek olyan sérelmeink, amelyeket meg kell majd bocsájtanunk. Nem kell, lehet, és lesznek olyan sérelmeink, amelyekben a szüleinknek fölmentést tudunk adni. Pusztán azáltal, hogy egy tágabb összefüggésbe helyeztük, azt, ami velünk történt, egyszer csak rádöbbenünk arra, hogy itt új és új szempontok jöttek be. Ezek az új szempontok színezik azt, ahogy látom a saját életutamat, és tulajdonképpen nincs szükségem arra, hogy megbocsássak a szüleimnek, mert képes vagyok őket különösebb megbocsájtás nélkül is szeretni, mert fölmentést tudok nekik adni. De mindig fontos, hogy tudjunk szortírozni, hogy mi az, amit meg kell bocsájtani és mi az, amiben talán a fölismeréssel együtt magától megtörtént a megbocsájtás, amire azt mondjuk, hogy itt most akkor föl tudjuk menteni a szüleinket. Nem terhelném agyon a megbocsájtás kapacitásunkat, ezért érdemes mindig nagyon tág összefüggésbe helyezni az életünket, akkor kevesebbet kell megbocsájtani, mert több mindent megértünk.

2. Megtörténik a helyzet átkeretezése vagy átértelmezése. Tegnap volt nálam egy asszony, aki a következőt mondta. Nagyon súlyos dolgokat szenvedett el gyerekkorában. Azt mondja, hogy 37-38 éves lehettem, amikor egyszer az anyámnak azt mondtam sírva, hogy: „Te sosem öleltél engem át, hogy nekem úgy kellett leélni az életemet, hogy te sosem öleltél át.” Erre az anyukája a következőt mondta: „Igen, mert engem sem ölelt át az anyám soha:” Ez egy döntő mondat volt, azért mert ez az asszony, egyszer csak ott 38 évesen másképpen látta azt a helyzetet, amiben eddig mindig is gondolta magát. Már nem csak tettes volt az anyja, hanem áldozat is egyben. Amikor legközelebb ment, akkor az anyukája a kedvenc ételét főzte, paprikás csirkét nokedlivel, uborkasalátával. Akkor már kezdett valami derengeni ennek a 38 éves nőnek. Képzeljétek el, hogy amikor búcsúra került a sor, akkor az anyja fogta, és életében először, legalábbis ahogy visszaemlékezett rá, átölelte a 38 éves lányát. Így mesélte el ezt a történetet. Ott voltam 38 évesen, az anyám életemben először ölelt át, és én nem tudtam őt megölelni. Lógott lefelé mind a két kezem és nem tudtam, hogy mit csináljak. Hoznom kellett egy döntést, hogy ebben a helyzetben akkor fel kell emelnem a kezem és át kell ölelnem az anyámat. Megölelték egymást és történt valami fontos dolog. Itt most elmondtam egy átkeretezés történetet, ami ebben az asszonyban játszódott le 38 évesen, de mondom a következő átkeretezést. Ugyanis amikor ezt nekem elmondta, ez az asszony már 58 éves. Amikor befejezte ezt a történetet, még mindig azt a fájdalmat élte át, hogy bár megbocsájtottam az anyámnak, de iszonyatosan fáj, hogy ő csak egyszer ölelt meg engem igazán az életben. Erre a következőt mondtam neki: „Tudod, azt gondolom, hogy néha egy-egy paprikás csirkében meg ölelésben nagyon sok minden benne van.” Erre azt mondta:  „Ez így van, abban az ölelésben minden benne volt.” Ez egy másik átkeretezés, és jól mutatja azt is, hogy a megbocsájtás egy folyamat, ami akár 20 évenként is elmélyülhet, és hogy azt az ölelést most már nem egyetlen ölelésnek tartom, hanem az ölelésnek. Az anyám mindent beleadott a paprikás csirke után, ami még volt benne. Akkor itt a megbocsájtás még mélyebbre tud menni.

3. A megbocsájtás szíve az együttérzés a tettessel. Csúnyán hangzik, mi? Ugyanis ha eljutottunk idáig, miután elkezdjük kívülről is látni azt, ami történt, történik egy másik fontos dolog, ez pedig az, mondjuk lélektani nyelven, szerepcserét csinálunk a tettessel. Már képesek vagyunk ugyanazt a történetet nem csak a saját szemünkön keresztül látni, hanem a tettes helyéből is. Ha én szerepcserét csinálok a tettessel, akkor egyszer csak kezdek olyan érzéseket, gondolatokat, mindent átélni, amiről sose gondoltam, hogy a tettesben az lehetett, és az együttérzés abból fakad, hogy elkezdem ezt az egész eseményt a tettes szemszögéből megnézni. Ezért ennek a fázisnak egy nagyon tudatos eleme lehet, hogy csináljatok képzeletben nagyon sok szerepcserét a tettessel. Nézzétek meg újból és újból onnan ezt az egész történetet és nem biztos, hogy tudod, hogy mi van benne. Fantáziálj róla, találj ki verziókat, azokból az ismeretekből, amik rendelkezésedre állnak. Nekem gimnazista koromnak egy nagyon fontos kisregénye volt a: „Mesterségem a halál.” Amikor végig nézünk egy történetet a tettes szemszögéből. Persze egy irodalmi fikció ez, de mégis akkor én ott nagyon sokat tanultam abból, hogy ezt meg lehet nézni a másik oldalról is. Attól őt még ki lehet végezni, már ha hagyta volna magát, öngyilkos lett, fölakasztotta magát. Akkor itt egy másik mondat, hogy ezért hogy ha szeretnénk megérteni valakit, vagy szeretnénk megérteni a saját helyzetünket még mélyebben, mint ahogy eddig megértettük, annak a kulcsa az együttérzés. Az együttérzés pedig a szerepcseréből fakad. Együttérzést nem tudunk magunkból kihozni, hogy próbálok együtt érző lenni, ez így nem megy. A technikája, hogy a tettes bőrébe bújok. Fantasztikus élményem volt nekem, ahogy földolgoztam édesanyámmal való kapcsolatomat. Egyszer volt egy úgynevezett nagy játékom. Egy egész délelőttön keresztül az anyukámmal való kapcsolatomról játszottam egy csoportban, és természetesen a lehető legmélyebben átéltem a saját sérelmeimet, a saját bántalmaimat, hogy az én anyám mit csinált velem, ezt nagyon-nagyon átéltem. Akkor végül a játéknak vége volt, ültünk körbe, és ebben a körben szokott lenni egy olyan visszajelzési lehetőség, hogy a csoportvezető arra kéri a tagokat, hogy most mindenki mondhat egy-egy érzést vagy gondolatot, vagy meglátást bármelyik szereplő szemszögéből. Nem csak az enyémből, hogy, jaj de együtt érzett velem mindenki. Egyszer csak hallom, hogy az egyik, az én anyámmal volt együtt érző. Nem lehet senki sem az én anyámmal együtt érző csak velem, és ő azt mondta, hogy: „ hát azért milyen nehéz lehetett a te édesanyádnak.” Először olyan dühös lettem rá, mit keres itt ebben a csoportban, és mondta, mondta. Egyszer csak egy nagyon fontos dolog történt velem, megtanultam azt, amiről most beszéltem. Milyen hihetetlenül fontos lehet az, hogy valaki, miközben velünk együtt érez, picit megmutat abból, hogy mit jelent a másik felől ugyanaz a történet. Én nagyon hálás vagyok ennek a valakinek. Akkor ebből az következik, hogy fölismerjük a tettes esendőségét, gyöngeségeit, sebzettségét. Egyszer csak ezt is látjuk, átéljük, átérezzük és megértjük. Mi történik ennek következtében: új érzések jelennek meg bennünk. Megint csak ez a kulcs. A szerepcsere által jön az empátia, és az empátia révén egyszer csak olyan érzések jelennek meg, amelyek egy még jobb vagy még hatékonyabb irányba viszik a megbocsájtást, vagy mondhatnám azt is, hogy tovább viszik a megbocsájtást. A gondolatokból nem nagyon fakad erő, az érzésekből fakad, az érzelmekből. Ez adott esetben lehet sajnálat, de bármi más. Képzeljétek, a szeretetig is el tudunk jutni.

4. Nekem, mint áldozatnak az önmagamhoz való viszonyom is megváltozik. Ez döntő lépés a folyamatban. Ez az a pillanat, amikor ráébredek arra, hogy akkor tudok továbbmenni a megbocsájtásban, és akkor fogok gyógyulni, legalábbis a lehetőséget megadni nekem, ha leteszem a morális felsőbbrendűségi érzésemet. Sokan itt szoktak elakadni keresztény testvéreim. Egyszerűen megéri nekünk a morális felsőbbrendűség gőzében élni, és magunkat mindig fölötte tartani a másiknak és egy kultúr keresztény közegben, ez egy nagyon jó lap, olyan király. Ezt nekünk, keresztényeknek nagyon meg kéne tanulni, hogy a morális gondolataink, ítéleteink mögött érzések vannak. Ezt szeretjük elfelejteni és az érzéseinkkel sosem foglalkozunk, csak mindig az erkölcsi részével. Ekkor történhet meg az, hogy beismerem először magam előtt, esetleg a másik előtt is, hogy én is esendő vagyok, adott esetben kezdem belátni és kimondani azt, hogy én hogyan járultam hozzá ehhez a folyamathoz, hogy ritka az a helyzet, amikor 100%-ig hibás valaki és 0%-ig a másik, az ritka. Sajnos a kultúránk szeret fekete-fehéren látni, mert úgy ha leegyszerűsítjük az életet, akkor könnyebben tájékozódunk. Az más kérdés, hogy akkor egy téves térkép lesz a kezünkben és eltévedünk, de legalábbis úgy élhetünk, legalább van egy térkép a kezünkben, és ha eltévedtünk, akkor szidhatjuk a térkép készítőjét. A fekete-fehér látásmód tehát nem túl gyümölcsöző, de azért lehet űzni. Például egy kulturális fekete-fehér látásmód az, hogy van egy rohadt gazember alkoholista férj, és van egy nyomorult, szerencsétlen áldozati bárány asszony. Ez egy kulturális közhely, hogy ez így van. Amikor egy asszony kimondja egy társaságban azt, hogy: „mert a férjem ivott”, akkor ő máris azon a polcon van, hogy akkor őt most mindenki szereti és elfogadja, dédelgeti. Lehet, hogy sosem kerül kimondásra az, ami a legfontosabb, hogy ő maga előtt sosem fogja kimondani, hogy ő hogyan járult ehhez hozzá, ő hogyan tartotta fönn ezt a folyamatot. Adott esetben hogyan volt érdekelt abban, hogy a férfi szenvedélybeteg legyen vagy maradjon, vagy adott esetben, ha valaki a lélektant egy kicsit is ismeri, hogy hogyan választott tudatosan vagy nem tudatosan direktben olyat, aki alkoholbeteg vagy szenvedélybeteg. Amikor elkezdjük lebontani ezeket a fekete-fehér kockákból épült várainkat, és azt mondjuk, hogy a nemjóját, ebben én itt és itt benne voltam. Egy ilyen kulturális közhelyre csodálkoztam rá néhány héttel ezelőtt. Arra például, hogy ha mondjuk, egy ilyen családról beszélünk, hogy iszik a férfi és ezt a helyzetet a maga módján fönntartja a nő, akkor a férfi mondjuk azzal tetézi bűneit, hogy megcsalja a feleségét, akkor ennek már úgy nagyjából vége. A külső megítélés szempontjából van egy rohadékunk, meg egy áldozatunk. Ha belenézünk ennek a családtörténetnek a mélyébe, akkor lehet, hogy valami egészen mást is látunk. Szeretném ezt egészen a másik oldalról megközelíteni. Mondjuk, hogy ott van egy asszony, aki igazából sosem szereti a férjét, soha, nem szereti. Nagyon kapóra jön neki, hogy egy egész falut a háta mögött tudhat, hogy együtt szidják a férjét és ez mindig fölmentse őt az alól, hogy igazán elkezdje szeretni a férjét, ez mindig fölmentést ad neki. Amikor a férfi egyrészt iszik, másrészt végre akar egy nőt, aki őt szereti, akkor bizonyos szempontból végérvényesen elásta magát. Más szempontból azonban a nő végérvényesen kimondhatja azt, hogy akkor én pedig most már az életemet odaadom áldozatul a gyerekekért. Akkor itt történik az, amiről hosszan beszéltünk, hogy szinte soha senki nem kéri számon ezen az asszonyon majd azt, hogy hogyan hozta önmagától függő helyzetbe a gyerekeit, hogy hogyan történt az meg, hogy már nem volt férfi a családban, hogyan házastársította a nagyfiút és hogyan kötötte rövidpórázra a középső lányt, és hogyan szülősítette őket. Ezt tőle soha senki nem fogja számon kérni. Ő mindig maga előtt tarthatja azt, hogy ő egy áldozat. (Beszéljünk egyszer a gyerekeivel.) A legszomorúbb az szokott lenni, hogy a gyerekei, miután nyilvánvalóan átveszik az anyukájuktól örökölt képet, azonosulnak az anyukájukkal, aki esetleg a szülősítésnek azt a klasszikus motívumát is beveti, hogy: „hát akkor vagy én, vagy az apátok.” Naná, hogy akkor ő, és ebben az esetben az történik meg, hogy a gyerekek azonosulnak az anyukájukkal, és gyűlölik az apjukat az anyjuk helyett is, hogy az anyjuknak ez is könnyebben menjen, és 30-40-70 évesen is úgy gondolnak erre a kapcsolatra, ahogy azt az anyjuk láttatja velük. Ezért még a kapujába sem jutnak el annak, hogy a saját szülősítési folyamatukat fölismerjék és meggyógyuljanak. Azért, mert egy olyan kulturális nézőpontból nézik magukat, ahol mindenképpen az alkoholista férj a gazember és a nő pedig a szerencsétlen, tehetetlen, semmiről sem tehető áldozat, és ez nincs így. De ameddig ezt így látjuk, addig a gyerekek sem gyógyulnak meg. Lehet, hogy nagyon meredekül hangzott, amit mondtam, nem tudom. Én képtelen vagyok ezt már másképp látni, hogy ilyen fekete-fehéren, képtelen vagyok rá, azért mert amikor hozzám jönnek a gyerekek, akik már persze felnőttek, akkor azt látom, hogy mindaddig nem fognak meggyógyulni, ameddig ebben a modellben gondolkoznak. Nem fognak meggyógyulni! Ez persze iszonyat nehézségeket szokott okozni, mert egyszer csak az anyámat másképp kell látnom. Meg az apámat is. Ez nagyon nehezen szokott menni. Azután fölismerjük a saját felelősségünket, egyszer csak valahogy felelőssé leszünk. És ekkor indul be az a folyamat, hogy egyre jobban át is éljük, nem csak tudjuk már, hogy miért jó nekünk megbocsátani, hogy nekünk tényleg jó kapcsolatban lenni azzal a másikkal. Egyszer csak örömünket kezdjük el találni benne. Képesek vagyunk már úgy találkozni azzal a másikkal, hogy már nemcsak a sérelem szempontjából látjuk őt. Már nemcsak más érzéseink vannak vele kapcsolatban, hanem a találkozásunkban is mást is át vagyunk képesek élni. Kezdjük át élni, hogy: „De jó, hogy már néha békében vagyunk! De jó, hogy lelki egyensúlyunk van! De jó, hogy képesek vagyunk megint normálisan végezni a munkánkat! Jajj, de jó!” Ez a megbocsátásnak egy ilyen boldogabb része. Lesznek örömeink. Aztán persze egy komoly sérelem esetén az első pontba simán visszazuhanunk. Simán. „Hát hülye vagyok én?! Mégiscsak ki kéne tekerni a nyakát!” És megy az egész még egyszer. Csak ez úgy szokott lenni, hogy nagy hegy, nagy völgy és az egész mindig úgy csillapszik egy kicsit. Így szoktunk tudni előre menni. Aki eljutott már ide, és azt mondja, hogy: „Ez mégiscsak igazságtalanság és mégiscsak bele akarok rúgni!” Az ilyenkor meglepődik, hogy: „Te jó ég! Én még mindig itt tartok?!” Nem erről van szó, hanem így áll helyre az egyensúly. És jön a

5. Az elmélyülés fázisa. Ennek a lényege, hogy az átélt szenvedésben és magában az átélt folyamatban értelmet találunk. Meg tudjuk már fogalmazni magunknak is, hogy mi volt az értelme annak, ami velünk történt. Hogy mit kaptunk belőle, vagy általa? A „Miért?” kérdéseink: „Miért hagyta ezt isten? vagy Miért vagyok én nő?” Ugye ez egy drámai kérdés? Nekem mindenképp, én ezt olyan mélységig szoktam átélni este hazamegyek és előveszem: „Mért lettem nő?” és képzeljétek, nem tudok rá válaszolni. Egyszerűen nem megy. Vannak olyan miért-kérdések, amikre nem lehet válaszolni. Hogyha miért-kérdésbe az van, hogy mi volt ennek az oka? Ha azonban a miért-kérdéseinkre úgy tekintünk, hogy mi is volt ennek az értelme? A szenvedésemben mi a kincs? Mert van a szenvedésben kincs. Azt keressük. Mi a csuda az a kincs, amit még nem találunk? Ha a miért-kérdésünk erre vonatkozik, akkor érdemes föltenni, egyébként nem annyira. Tehát, hogy „mi volt ennek az oka?” Néha teljesen értelmetlen kérdés. „Mi volt a célja?” Az sem. A legjobb, ha ennek a kérdésnek mi a tartalma, hogy mi az értelme számomra? Hát ezt most befejeztem. Amit eddig elvégeztünk, a folyamatnak egy első megközelítésből való leírása, egy kicsit bentről, de főleg kintről. Most szeretném ezt az egész folyamatot elmélyíteni. Ereszkedjünk alá és nézzük meg ezt a folyamatot belülről, de egy teljesen más struktúrában vagy metódus alapján, de most egy nagy elmélyítést szeretnék itt hozni. Két megjegyzésem lenne, nem tudok ebbe most rögtön belefogni, mert a két megjegyzésem nagyon fontos. Az egyik, hogy azt, amit most el akarok majd mondani, szerintem nem tudom majd ma befejezni, azt egyetlen könyvben sem olvastam. Olvastam szakirodalmat, ilyet, olyat, amolyat és erre nem találtam rá, ezért az egyik, hogy ezt ti tudjátok, hogy amit majd ezek után mondani fogok, azok az én saját belső nagyon mély, legbelső tapasztalataim voltak. Tehát vegyétek így. Vagy így van vagy nem, vagy általánosítható, vagy nem, vagy csak rám jellemző vagy mit tudom én, hogy van, de ez az első, hogy itt a saját tapasztalataimat dolgoztam fel. Ezt így fogom elmondani nektek. A másik, hogy hogyan jutottam el ehhez a tapasztaláshoz, amit majd el fogok nektek mondani. Ennek két fontos összetevője volt. Az egyik, hogy lelki gondozóként meg papként meg nem tudom én mi ként kerültem olyan helyzetekbe, amelyeknek a végén egy nagyon nagy tehetetlenséget éltem át. Például egy klasszikus ilyen helyzet volt az, amiről aztán később olvastam is, hogy „Jé, nem valami van a baj, hanem ez így normális!” amikor odaülök egy haldokló ember ágyához. És amikor elkezdek ővele beszélgetni, ő lehet, hogy a haldoklásnak egy olyan stádiumában van, hogy egy teljes kilátástalanságot él át, egy teljes tehetetlenséget, ami egy haldokló ember felől nézve teljesen érthető, azért mert a halál győzni fog fölötte. Amikor átélem azt, hogy itt egy harcban vagyok a halállal és nincs esélyem győzni. Nincs. Hogy ezt a küzdelmet egy bizonyos szinten mindenképp el fogom veszíteni, mert meg fogok halni. Ez azt gondolom, hogy az emberi tehetetlenségnek talán a legmélyebb élménye. Ha valaki ebbe igazán komolyan bele tud menni, és mi történik akkor, amikor én papként, vagy te házastársként, gyerekként, unokaként, segítőként, barátként odaülsz egy haldoklóhoz, aki éppen ebben a fázisában van, és esetleg tud még beszélni, és dühöng, és provokatívan azt mondja neked, hogy: „Na erre mondj akkor valamit, mondjál, tessék! Te hívő vagy, akkor mond meg, hogy akkor ezt miért kell csinálnom, most miért kell meghalnom, most ennek mi az értelme, miért van ez? Na, mond meg! Pap vagy, akkor te mond meg.” Szép dolog ilyet átélni. Mikor átéled ezt, nagyon nagydolog, ha egy haldokló kimeri fejezni ezt valaki felé. Az első gondolatom: nagyon érezheted magad megbecsülve, hogy bíznak benned annyira, hogy ezt neked mondják. Amikor valaki a tehetetlenségének a teljes súlyával – miközben ő ott fekszik az ágyon és talán már sosem fog tudni fölkelni, de te egészségesen ott vagy és belibegtél, adsz egy órát a kliensednek – akkor mi is történik? Az, hogy az a haldokló beteg – és itt jön ez a saját gondolatom – tulajdonképpen azt akarja, hogy te ugyanabba a helyzetbe kerülj, mint amiben ő van. Ez nem azt jelenti, hogy azt akarja, hogy te is haldokolj. Nem ezt akarja, hanem azt, hogy kérlek, gyere velem oda, ahol a lehető legnagyobb tehetetlenséget élem én át, és szerintem nincs egyetlen haldokló sem, aki ezt tudatosan tenné, hanem arra vágyik ott és akkor, hogy te is legyél egy lehetetlen, tehetetlen helyzetben. Egy nem tudatos vágy ez azért, mert mintha az lenne bennünk, hogy ha ott az ágy mellett ülő egészséges, aki innen ki fog menni és tovább élhet, legalább egy picit éljen át valamit abból, amit én átélek, mert akkor van esélyem arra, hogy együtt érző lesz velem, hogy velem lesz, hogy nem én beteg leszek és ő egészséges, ő pap én meg haldokló. Később, ahogy olvastam ezekből a helyzetekből rádöbbentem, hogy ez az a pont, ahol mi mindnyájan próbálunk kimenekülni ezekből a helyzetekből. Ilyenkor jön a pap, gyorsan fölüti a szentírást és mondja, hogy: „De hát testvérem…Itt az apostol, aki azt mondja, hogy a jelen pillanatnyi múló szenvedései mit is jelentenek az eljövendő dicsőség öröméhez képest”. Ez az egész arról szól, hogy nem bírod a tehetetlenséget. A saját tehetetlenségedet nem bírod, és azt gondolod, hogy ez a haldokló, aki sokkal tehetetlenebb, mint te, neki meg bírnia kéne, és akkor odavetsz neki egy szentírási mondatot. Ilyenkor valójában nem az a végső cél, hogy te is legyél tehetetlen, az csak az eszköz. Eszköz arra, hogy legalább néhány másodpercig legyen valaki velem abban a helyzetben, amiben vagyok, és ezt ösztönösen csináljuk. A haldoklókkal kapcsolatban éltem át és döbbentem rá arra, hogy aha, akkor ez így természetes. Ha igazán segíteni akarok, nem tudom megúszni a saját tehetetlenségemet, és az lenne a legjobb, ha itt belül megerősödnék ahhoz, hogy azt az óriási kiszolgáltatottságot, ahová bizonyos szempontból engem a haldokló visz, azt én bírjam. Minél jobban bírom a kiszolgáltatottságot, ami sose pont úgy jön, ahogy gondolom. Váratlanul jön. Egy mondat alatt padlóra küldenek. Hogy ha ezt én bírom, akkor segíthetek igazán, és akkor egyszer csak kezdtem ezt a tapasztalatomat, ezt a jelenséget meglátni más élethelyzetekben. Rájöttem, hogy a gyászolókkal is így van, hogy amikor egy gyászoló újból és újból elmondja neked, hogy: „De meghalt, na és az Isten visszaadja. Mit érdekel engem Jézus, hogy ő föltámadt. Támassza föl az én férjemet, feleségemet, majd akkor…Nekem ne gyere itt Jézussal.” Amikor ezt mondják és mondják, ez ugyanaz a helyzet, és mit akar a gyászoló? Azt akarja, hogy legyek ott, ahol ő van, hogy legyen vele valaki egy olyan helyzetben, amiben egyedül van. Ezt akarja. Nem velem akar „szenyózni”, nem teológiai válaszokat vár. Van, hogy a barátaink, a szeretteink ilyen helyzetekben addig provokálnak és kínoznak minket, míg végül mégis csak ilyen helyzetbe kerülünk. Amikor én erre rájöttem, hogy ez így van, sok bűnt megbocsájtottam másoknak. Vegyünk egy alá-fölé rendelt viszonyt. Egy gyerek szekálja az anyukáját, de anya mond meg ezt nekem, és ez miért van így….Akkor is láthatjuk ezt ugyanebből a szempontból. A gyereknek megnyugtató, hogy ha az anyukája válaszol, de az is nagyon jó neki, hogy az anyukája azt mondja, hogy: „Na, ezt nem tudom.” Jól van akkor, nincs velem semmi baj, ha én sem tudom még. Az a folyamat, amikor valaki oda jön hozzátok és arra kér benneteket, hogy ti oldjátok meg. Oldjátok meg ti helyettem. Az a helyzet is nézhető ugyanebből a szempontból, mert minél inkább azt kérem, hogy Helmut oldja meg helyettem azt a helyzetet, ő annál tehetetlenebbé válik, ugyanis az én helyzetemet ő nem tudja megoldani. Vagyis minél inkább tehetetlen vagyok én, és azt akarom, hogy ő oldja meg, őt annál inkább hasonló helyzetbe hozom, mint amiben én vagyok. Arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen azokban az elvekben, hogy szemet-szemért, fogat-fogért, ugyanez jelenik meg, hogy ahogyan tőlem elvették a malacomat, vigyék el a tiédet is. Ebben is van egy ilyen mély vágy, hogy legyen veled ugyanaz, ami velem van. Ennek egy szinttel följebb emelése, de ugyanaz a logika, hogy tedd a másikkal azt, amit akarsz, hogy veled tegyenek. Történjen velem is az, ami veled. Veled is történjen az, ami velem. Ugyanazt szeretnénk, és aztán hogy ha a spirituális dimenziót ide hozzuk. Ahogy Isten megbocsájtott nekem, úgy akarok én is megbocsájtani neked. Amit én átélek Istennel, azt te éld át velem kapcsolatban. Ez tehát az a talaj, ahonnan majd belülről szeretném megmondani a megbocsájtás folyamatát, ahogyan én azt átéltem.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika