A megbocsátás elősegítői, akadályai. Megbocsátás és vallásosság. Megbocsátás és gyógyulás.
2006.05.23.
Isten hozott Benneteket! Köszöntök mindenkit!A megbocsájtásról. Utolsó előtti alkalom, ami azt jelenti,
hogy a mai alkalommal befejezzük a megbocsájtás témáját. Rengeteg morzsát
hoztam, sok mindent, amit még muszáj elmondani ahhoz, hogy valamiféle befejezettség
érzésem legyen, és azután pedig a következő alkalommal lehet mindenféle
kérdéseket föltenni, mégpedig abban a formában, ahogy szoktuk. Tehát, hogy most
itt, ahogy ültök, és minél jobban unjátok ezt az alkalmat, annál nagyobb
lehetőségetek van, hogy egy kis papírra fölvessétek a kérdéseiteket, ami nem
szükséges, hogy ehhez az évhez kapcsolódjon, hanem kapcsolódhat bármihez, főleg
hozzátok. Aztán a kérdéses papírokat majd ide hozhatnátok úgy, hogy véletlenül
se tudjam később azonosítani, hogy ki tette föl azt a kérdést. Ezentúl, pedig
ha bárkinek van valamilyen megjegyzése, valami gondolata, valami építő vagy
romboló kritikája, csak bátran. Megbocsájtás, vettük a folyamatot. Azután, a
múlt alkalommal arról beszéltünk, hogy nehogy elszakítsuk a megbocsájtás
folyamatát attól az alapvető ténytől, hogy társas lények vagyunk, hogy
önmagunkról gondolkodni csak a kapcsolataink tükrében tudunk, és egyáltalán
ahogy Buber mondta: „Kezdetben van a kapcsolat.” Ezért a megbocsájtás az emberi
természet lényegéből adódóan, bár egy belső folyamat, anélkül nem megy, mégsem
szakítható el a más emberekkel való kapcsolatunktól, mert az egész
élettörténetünk más emberekkel való kapcsolataink története. Ez volt a múlt
alkalommal. Aztán a mai alkalommal, mi az, ami segít a megbocsájtásban, esetleg
mi az mi akadályoz, de szeretnék nagyon pozitív lenni, hogy mi az mi segít. Az
empátia és késségei. Aki képes az empátiára és minél inkább képes az empátiára,
annál nagyobb esélye van a megbocsájtásra. És mint tudjuk, az empátia lényege,
hogy képesek vagyunk szerepet cserélni valakivel, belebújni a cipőjébe, a
bőrébe és megnézni onnan a világot, hogy az onnan hogyan fest. A kutatók azt
mondják, hogy amikor valaki bocsánatot kér tőlünk, mert bűnt követett el
ellenünk, akkor azzal úgy hozza önmagát jó helyzetbe, hogy a bocsánatkérés
által sokkal fogékonyabbak leszünk az empátiára a tettessel szemben. Ezért
nehezítheti meg a megbocsátás folyamatát az, ha valaki nem kér bocsánatot
tőlünk, ha mi vagyunk az áldozatok, mert akkor nehezebb lesz az empátiáig
eljutni. És akkor itt van egy nagyon érdekes dolog, amit a szociálpszichológia
így hív: „Alapvető attribúciós hiba”Ez azt jelenti, hogy mindnyájan hajlamosak
vagyunk arra, hogy a saját hibáinkat, esetleg bűneinket a körülmények, az
események számlájára írjuk. A másik embernek a dolgait pedig, lehet ez bűn vagy
akármi más a személyiségének tulajdonítsuk. Kerestem valakit telefonon,
felhívtam őt reggel. Azt mondták hívjam 10-kor, nem volt bent. Ezért felhívtam
10:30-kor, akkor bent volt, de nem tudott elég hosszan beszélni velem. Azt mondta
hívjam fel este 8-kor. 8-kor felvette a telefont, de azt mondta, hogy sajnos
még vannak nála, hívjam 9-kor. 9-kor pedig azt mondta, „mindjárt végzek”.
Amikor leraktam a telefont és ugye ez volt a 4.próbálkozás, hogy valakit
elérjek, akkor máris tettem egy döntő lépést az alapvető attribúciós hiba felé
és azt gondoltam: „Nahát ezzel az emberrel én még sosem találkoztam, de már
tudom, hogy ki!”. És aztán, ez egyébként egy hittan- óra közben volt. Tényleg
egy hittan órán, azt mondtam, hogy bocsánat most elmegyek telefonálni és aztán
a hittanóra jótékony hatást gyakorolt rám és elkezdtem átgondolni a dolgot,
hogy volt e már ez fordítva és, hogy engem keresett valaki 4-szer. Rájöttem,
hogy egy valakivel már előfordulhatott esetleg és, hogy én ezeket a pillanatokat
sosem gondolnám, hogy a saját személyiségem egy döntő jegyének tulajdonítsam,
hanem hát a körülmények, az én nehéz sorsom, az én rengeteg elfoglaltságom, az
én rengeteg kötelezettségem és akkor rájöttem, hogy mit jelent ez, hogy
alapvető attribúciós hiba vagyis, hogy az empátiánkat az is nagyon segítheti,
hogyha rájövünk, hogy úgy eleve szívesen gondoljuk azt, hogy amit mi teszünk - miközben
az ugyanaz, amit velünk tesznek mások - az a körülmények miatt van, a másiknak
viszont a személyisége olyan. Az önértékelés és a megbocsátás viszonya. Tudjátok,
amiről beszélek, mindegyik mögött rengeteg kutatás van, olyan mennyiségű
szakirodalom, hogy majd hülye lettem volna elolvasni, de minden esetre, hogyha
nektek van kedvetek, meg 20 életetek, akkor rájöttök, hogy amiről beszélek, azt
nem csak úgy mondom. Az önértékelés a súlyosság megítélésében, hogy mi is az,
ami velem történt, az alacsony önértékelés sajnos nem segít. Minél alacsonyabb
az önértékelésem, annál hajlamosabb leszek azt gondolni, hogy nagyon-nagy
katasztrófa történt és nagyon-nagy szemétség történt velem. Ezért az alacsony
önértékelés nehezíti a megbocsájtást. Az alacsony önértékelésű ember a vele
szemben elkövetett bűnt nagyobbnak látja, mint az reális. Ami a másik
katasztrófája, a megbocsájtás szempontjából az alacsony önértékelésnek, az az, hogy
az alacsony önértékelésű ember hajlamos nem bűntudatot átélni, hanem szégyent.
Minél alacsonyabb az önértékelésem, annál hajlamosabb vagyok szégyenkezni, és
magamat úgy egyáltalán rossznak tartani és a szégyenkező ember, nem nagyon tud
megbocsájtani, magának se. A szégyenkező emberről még érdemes egy mondatot
mondani. A kutatók mindenre kitalálnak valami okos dolgot, ha eszembe jut akkor
elmondom. Szakkifejezés: a szégyenkező ember megalázottsági dühöt érez.
Tudtátok? Alacsony önértékelés, sok szégyenkezés. De a szégyenkezésben azt
mondom magamról, hogy egy senki vagyok, egy nulla vagyok, velem ezt bárki
megteheti, hogy szabadulok attól a rohadt érzéstől, hogy magamat semminek
tartom, hogy megengedem magamnak a megalázottsági dühöt. És akkor dühös leszek
arra, aki velem szemben a bűnt elkövette, ami pedig továbbra sem segít engem a
megbocsájtás folyamatában. Tehát az alacsony önértékelés 2 szempontból is
nehezíteni fogja a megbocsájtást. Azt gondoljátok, hogy a magas önértékelés jó?
Az élet nem adja olcsón magát! A magas önértékelés is rossz. Azért mert a magas
önértékelésű ember, hajlamos a gőgre. Vagyis a bosszúvágyra, a haragtartásra és
arra, hogy előtte csússzanak-másszanak. Akkor mit gondoltok, hogy mi lesz ezek
után a konklúzió, mert az mindig kell, hogy legyen, pozitív kicsengés, katarzis
felé vinni az alkalmakat, vagyis a helyes önértékelés segít a megbocsájtás
folyamatában.3. Szorongás, gyász, veszteségtűrés. Ha valaki ebben jó, az
jó a megbocsájtásban is. Aki nem tudja a veszteségeket átélni, megélni, nem
bírja a szorongást és a gyászmunkában nem jó, akkor az a megbocsájtásban se
lesz túl jó.4. Az alázat erénye segít a megbocsájtásban. Az alázat nem
egyenlő a megalázkodással, meghunyászkodással, alacsony önértékeléssel, hanem
ha ezt egy vallásos keretbe helyezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy az alázat azt
jelenti, hogy az ember elismeri maga fölött Istent és maga mellett a többi
embert. Tehát a többi ember sosem lesz alatta, hanem mellette, mert Isten az én
teremtőm, az összes többi ember meg – itt egy szép kifejezést nem mondok ki –
nehogy kicsit gejl legyen.5. A személyes célok, hogy kinek az életében milyen célok
vannak. Milyen motivációi vannak az életben, az döntően befolyásolja a
megbocsájtást, ugyanis, akinek nagyon erőteljes személyes céljai és hosszú távú
céljai vannak, annak könnyebb megbocsájtani, mert a bosszú, a bosszúvágy
fönntartása, a haragtartás rövidtávú előnyökkel járnak. Valakinek minél inkább
vannak hosszú távú céljai, annál inkább érdemes lesz neki megbocsájtani. Mert a
megbocsájtás nélküli nyereségek nem lesznek számára olyan értékesek, mint a
hosszú távú célok elérése. Hosszú távú cél lehet, valakivel való kapcsolat
fönntartása, hosszú távú célt ad a jó szemlélettel kötött házasság. Rengeteg
kutatás szól a mellett, hogy a házasságban élők hatékonyabban bocsájtanak meg,
mint az élettársi kapcsolatban élők, és képzeljétek, ez nem a papír miatt van,
hanem azért, mert föltehetően, aki házasságban él, valaha eszébe jutott, hogy
talán ez egy hosszú távú dolog. Vissza tud emlékezni arra, ahogyan egy mesében hallotta
5 éves kisfiúként, „és boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Amit a mesék
mondanak, az egy hosszú távú cél leképeződése a mesében. Ezért aztán ha
valakinek vannak hosszú távú kapcsolati céljai, vagy akár hosszú távon akar
eredményeket elérni. Nehéz úgy eredményeket elérni hosszú távon, hogy más
emberekkel nem kooperálunk. Biztos, hogy előbb utóbb össze tudnánk veszni és
haragot tudnánk tartani a munkatársainkkal, a beosztottjainkkal és a
főnökünkkel. Ha hosszú távú céljaink vannak, az segít a megbocsájtásban. Ilyen
hosszú távú cél, adott esetben az üdvösség, amennyiben tudjuk, hogy az mi.
Hosszú távú cél az is, hogy mondjuk, van egy önmagamról alkotott, vágyott
képem, mondjuk, hogy én erényes ember akarok lenni, vagy én a magam elképzelése
szerint jó ember akarok lenni. Ez addig tart, amíg el nem dobbantok innen
végérvényesen. Akkor tehát ez egy olyan hosszú távú cél, ami segít nekem a
megbocsájtásban.6. Hatalomhoz való viszony. Valaki minél inkább ragaszkodik
a hatalomhoz, annál kevésbé tud megbocsájtani, mert a másik ő ellene elkövetett
bűn remek lehetőség egy aszimmetrikus kapcsolat végérvényes fönntartásához.
Ezért lehetséges az, hogy ha egy párkapcsolatban – még hogy ha ők az oltárnál
kötöttek is házasságot – az intimitás helyett inkább hatalmi küzdelem van,
akkor…7. Ez is megint furcsa kifejezés lehet, a remény. Aki képes
a reményre, az könnyebben megbocsájt. A remény egy szilárd bizalom egy jövőbe
vetett cél elérésére. De akiben meg van a reménynek a készsége vagy képessége,
ő könnyebben meg tud bocsájtani. A remény nem egyenlő az optimizmussal, de,
hogy mi a különbség azt nem mondom el.8. Bűntudat és szégyen. Itt a megalázottsági dühről már
beszéltem. A bűntudat sajátosan összeköti az áldozatot a tettessel.9. A megbocsájtás folyamatában döntő, hogy aki megbántott
engem, ővele milyen kapcsolatban vagyok. A házastársamnak nagyobb
valószínűséggel fogok megbocsájtani, mint egy ismeretlennek, mert érdekeltebb
vagyok benne. Azután, nem mindegy, hogy milyen az a kapcsolati háló, amiben
létezem. A kulturális normák ugyanis nagyon segíthetik a megbocsájtást. Ha
valaki egy keresztény közegben nőtt föl, akkor őneki evidencia lesz a
megbocsájtásnak az értéke. Ha valaki nem nőtt föl keresztény közegben, hanem
mondjuk maffia főnök volt a papája. Nehéz örökség. Például, amikor ott voltam
Albánia és Montenegró határán, ott a montenegrói falvak, szinte egytől egyig
muzulmán lakossággal bírnak, és miután tudtam azt, hogy Albániában van bosszú,
ezért Albániába úgy érdemes menni, hogy először szerezzetek egy ismerőst, és
utána, ha az ismerős meghív titeket Albániába, akkor utána az ismerősötök oltalma
alatt áltok. Ez azt jelenti, hogy ha titeket valamilyen sérelem ér, akkor ő
köteles titeket is „vérbosszulni”. Ez a közbiztonság alapja. A kultúra nagyon
tudja támogatni vagy nehezíteni a megbocsájtást. Ha a gyöngeség jele, a
tutyimutyiságnak az iskolapéldája a megbocsájtás, hát akkor…Ha amiatt kell
szégyenkezned, mert megbocsájtottál…Ha erőtlen pasinak tartanak…A megbocsájtást
az is nehezíti, ha valaki nagyon függ a környezetétől, és főleg ha nagyon
érdekel minket az, hogy a környezetünk mit mond rólunk, akkor környezetfüggők
leszünk, és ki vagyunk szolgáltatva. Itt egy másik kulturális csemege. Ez pedig
az, ami a múltkori alkalmat összeköti a maival, vagyis hogy hogyan alakul ki az
önazonosságunk és hogyan definiáljuk a saját magunkról alkotott képet, mi
alapján. Többé kevésbé az önmagunkról alkotott képet ez idáig úgy alkottuk meg,
hogy ez szoros összefüggésben volt az embertársainkkal való kapcsolattal. Emlékeztek
arra a klasszikus történetre, hogy valaki Szent Péter elé kerül, és azt
kérdezik tőle,: mond meg ki vagy? Ha megmondod ki vagy, akkor máris nyitom az
ajtót. „Én? Hát xy-nak vagyok a fia. - Nem azt kérdeztem, hogy kinek vagy a fia,
hanem hogy ki vagy. – Hát, xy-nak vagyok a férje. – Nem azt kérdeztem, hogy
kinek vagy a férje, hanem hogy ki vagy.” Akkor akármilyen kérdést tesz föl,
vagy akármilyen választ mond, kiderül, hogy a válasz mindig valamilyen
viszonyra vonatkozik. Igen ám, csak hogy az utóbbi időben kezdjük kialakítani
az önmagunkról alkotott képet úgy, mintha ez másokkal való kapcsolattartás
kizárásával volna lehetséges. Ezt úgy nevezték el a kutatók, hogy az ilyen
ember tulajdonképpen egy üres énképpel rendelkezik, és az élete azzal telik,
hogy ezt az üres énképet megtölti állandóan valamilyen tartalommal. Ez az
individuális, nyugati ember énképe, ami felé megyünk. Ha valakinek az énképe
ilyen üres énkép, amit állandóan bizonyos tartalmakkal kell megtölteni, őneki
kifejezetten nehezebb lesz megbocsájtani. Mert ha én eleve önmagamról
kapcsolatokban gondolkozom, ezek a kapcsolatok rengeteg ösztönzést adnak arra,
hogy én megbocsássak, hogy a kapcsolatok fönnmaradjanak, és hogy a kapcsolat
fönntartása révén a saját magamról alkotott kép is fönn tudjon maradni. Ha
azonban én önmagamról, mintegy mindenki mástól elszakítható valamiről
gondolkozom, ez az önmagunknak való megbocsájtás kapcsán a legkeményebb
kérdéseket veti föl. Ugyanis – itt had hozzak egy példát – mégpedig a Római
Katolikus Anyaszentegyház gyónási gyakorlatát. Mert ugyanis az, úgy ahogy van
terápiás hatású, ha valaki jól csinálja. Mégpedig azért is, mert ez a gyónási
gyakorlat az emberre nagyon-nagyon fokozottan úgy tekint, mint társas lényre, - mint aki bár, lehet, hogy olyan bűnt
követett el – hogy látszólag ennek semmilyen következménye nincs másokra nézve,
maga a folyamat őt mégis a közösség tagjaként veszi figyelembe. Az illető felé
követelmény, hogy először is őszintén elismeri és kimondja a bűnét egy másik
ember előtt, ez a pap. Valaki előtt kell kimondania a bűnét. Azután, nem csak
hogy ki kell mondania a bűnét, hanem azt úgy kell megvallania, hogy mögötte egy
valamilyen mélységű bűnbánatnak kell lennie, különben a gyónás nem ér semmit.
Ezután kap a pofa elégtételt. Az elégtétel azt jelenti, hogy az illetőnek
komoly lépéseket kell tennie abba az irányba, hogy az élete alakuljon és
változzon a kapcsolataira való tekintettel. Azután, aki eljön gyónni, ő köteles
a jóvátételre. Vagyis, hogy ha kisfiú jön gyónni, élete első gyónása, azt
mondja: „Atya, loptam egy radírt.” Akkor én, mint atya rögvest meg fogom tőle
kérdezni: „És mi van most a radírral?” Mert nem ám hogy csak úgy gyónogatunk. És
utána az a gyónó hallja, hogy egy másik ember a közösség és Isten nevében azt
mondja, hogy: „Na, akkor föl vagy oldozva a bűnök alól.” Akkor utána a kis
bűnös ottmarad a szentmisén, együtt ünnepel a közösséggel, a közösség újból
tagjává fogadja, megy és „szentáldozik”, Krisztussal való közösség. Ezt jól
kitaláltuk, ugye? Ezzel azt akartam csak mondani, hogy ahol valakinek az
önmagáról alkotott képe elszakíthatatlan a kapcsolataitól és egy közösségben
való tagságától, ott a megbocsájtás állandóan ebben a közegben zajlik, és akkor
itt megvannak a megfelelő rituálék. Nyilván ez most egy vallásos út volt, de
tudjuk azt nagyon jól, hogy a különböző kultúrákban hogyan járatták végig a
bűnösöket ezeket a lépéseken, hogyan kellett végig menni a különböző kultúrákban
az ilyen folyamatokon, néha nagyon kemény dolgokat kellett vezekelni. Ha valaki
egy kultúra, egy közösség, emberekkel való kapcsolat részeként látja magát, az
nagyon segít a megbocsájtásban és főleg az önmagamnak való megbocsájtásban. Egy
nagyon izgalmas gondolatot olvastam. Vannak pszichológusok, akik az embert úgy
fogják föl, hogy az ember egy folyamatos élettörténet, hogy mi lenne, ha saját
magunkra úgy gondolnánk, mint egy folyton folyvást zajló történetre és
történésre. Akkor, akik így nézik az embert – szerintem ez egy nagyon eredeti,
jó látásmód – azt mondják, ezért van az, hogy olyan nagy hatást gyakorolnak
ránk a történetek. Mert akkor egy picit belekóstolhatunk egy másik
élettörténetbe, egy más valakibe, hogy akkor milyen lenne, ha az is én lennék,
ha az is az én életem része lenne. Ezért tudnak lenyűgözni a történetek.
Képzeljétek a pszichológusok még azt is kutatták, hogy milyen jellegű
történetek hogyan hatnak ránk. Mit gondoltok, hogy melyik az a kétfajta
történet, ami legjobban segít nekünk a megbocsájtásban? Vígjáték, romantikus
történetek. Ezek segítenek nagyon.Megbocsájtás és vallásosság. Egy történet: „Korit néhány
nappal azután szabadították ki egy náci koncentrációs táborból, hogy a szövetségesek
legyőzték Németországot. Ám ahhoz, hogy a benne izzó gyűlölettől is megszabaduljon,
jóval hosszabb idő kellett. Ami a lényeg, hogy a fájdalom emlékével szívében
elindult a megbocsájtás útján, és addig haladt rajta, amíg azoknak a náciknak
is megbocsájtott, akik a táborban kegyetlenkedtek vele. Hitte, hogy a
megbocsájtásban fölfedezte azt az erőt, amely a sérelmekből és gyűlöletből álló
történelem számára gyógyírt hozhat Hollandiában, Franciaországban,
Németországban. Egy vasárnap Münchenben beszélt a megbocsájtásról azoknak a
németeknek, akik annyira szerették volna, hogy megbocsássanak nekik. Miután
véget ért a szertartás egy férfi lépett hozzá és feléje nyújtotta a kezét,
várva, hogy elfogadja. - Annyira örülök, ahogy maga is mondta, „Jézus
mindnyájunk bűneit megbocsájtja.” Kori megismerte a férfit. Emlékezett hogyan
kényszerítette más női foglyokkal együtt a zuhany alá, miközben ez a vadállat,
a védtelen, meztelen nők őre, ez a gúnyolódó felsőbbrendű ember figyelte és
bámulta őket. Képtelen volt megbocsájtani. Megdöbbentette és megrémítette saját
gyöngesége. Mit tegyen? Ő, aki annyira hitte, hogy legyőzte a mély fájdalmat és
a kétségbeesett gyűlöletet és eljutott a megbocsájtáshoz. Mit tegyen most,
amikor egy olyan emberrel áll szemben, akinek nem tud megbocsájtani? Imádkozni
kezdett. Jézus, nem vagyok képes megbocsájtani ennek az embernek, bocsásd meg
nekem. Egyszeriben, váratlan érzés kerítette hatalmába, megbocsátást nyert.
Megbocsájtást amiatt, hogy nem bocsájt meg. Ebben a pillanatban keze
fölemelkedett és megfogta az ellensége kezét.” Ha a megbocsájtásról, mint
vallásos folyamatról beszélünk, akkor a megbocsájtásnak a lényege nem a tettes
és az áldozat közötti viszonyban van, hanem az áldozat és az Istennel való
viszonyban. Akkor akármilyen sérelem ért is engem, ha a megbocsájtás egy
spirituális folyamat. Ha spirituális folyamatként fogom föl, akkor annak a
lényege az, hogy mit tesz velem az, ha én gyűlölettel, haraggal, bosszúvággyal
és egyebekkel élek, az Istennel való kapcsolatomra vonatkozóan. Mindaz, amit
áldozatként átélek, az befolyásolja az Istennel való kapcsolatomat. Rögtön és
közvetlenül fölszólít engem arra, hogy az Istennel való kapcsolatomat most -
bárhogy áldozat vagyok és tele vagyok ezzel, azzal - valamiképpen, sajátos
módon rendezzem, miközben nem az Istennel való kapcsolatomban történt valami,
de mégis csak arra is rögtön és közvetlen hatást gyakorol az áldozattá levésem.
Ha a megbocsájtás spirituális folyamat, akkor arról úgy beszélhetünk, mint
önmagunk felülmúlásáról Isten felé. Akkor a megbocsájtásnak a célja nem a
kapcsolat helyreállítása, nem a személyes nyereségek, béke vagy harmónia, vagy
egészség, hanem az Istennel való szorosabb kapcsolat megélése, aminek van egy
következménye, amiről úgy beszélhetünk, hogy valamiképpen az életszentségre
való törekvés. Akkor ebből az adódik, hogy egyszer csak fölismerem azt, hogy
nem csak a megbocsájtásra vagyok meghívva, hanem arra, hogy megbocsájtó ember
legyek és ez óriási különbség. Mert eddig kizárólag arról beszéltünk, hogy
megbocsájtani, ha azonban a megbocsájtás spirituális folyamat, akkor abban
megbocsájtóvá akarok válni, és hogy miért, azért, mert előttem van az Atya a
Fiú és a Szentlélek, és a velük való kapcsolatomban őt nemcsak irgalmazónak
látom, hanem irgalmasnak is. Nem csak Isten, nem csak az a valaki, aki
megbocsájt nekem, hanem ő megbocsájtó. Ha bennem elevenen él az Isten képiség,
vagy annak a vágya, hogy minél inkább hasonlítsak arra, amit Isten elgondolt
rólam, akkor nem csak a megbocsájtás lesz célom, hanem, hogy megbocsájtó
emberré legyek. Vagyis valamiképpen az egzisztenciám része az Istennel való
kapcsolatom és az Istenre való utaltságom és képiségem. Ez radikális új
motívumokat hoz ebbe a folyamatba és ezért akárhány kutatást olvasunk,
egyértelmű az összefüggés a személyes és elmélyült vallásosság és a
megbocsájtás hatékonysága és az arra való készség között. Azért is így van ez,
hiszen a vallásos ember eleve olyan hosszú távú célokban gondolkodik, amelyek
ráadásul a földi élete végén is túlmutatnak. Ezek a hosszú távú célok pedig,
mindenképpen segítik a megbocsájtás folyamatát. Akkor van itt egy másik
izgalmas dolog még, ez pedig az, hogy ha az Istennel való kapcsolatom van a
középpontban, akkor állandóan tapasztalhatom azt, amiről itt ez a történet
szólt, hogy Isten nekem megbocsájt. Ha ezt
most nagyon ki akarom sarkítani, lehet, hogy ez csúnyán foghangozni, hogy
valamiképpen Istennek mindig adósa vagyok. Az egész biztos, hogy ő többször
bocsájtott meg nekem, mint én neki, főleg joggal. Az Istennel való
kapcsolatomból származik egy mondat, amit az Isten mond nekem. A mondat így
hangzik: „Tudod mit? Amit kaptál tőlem, azt add át a másiknak.” Kérlek, add át
a másiknak azt a pluszt, azt a többletet, ami a velem való kapcsolatból
számodra van és valóság. Ez tehát azt is jelenti, hogy nagyon mélyen átélem
azt, hogy Istentől kapott hatalmam van. Ezt, ha nem spirituális folyamatként
beszélünk a megbocsájtásról, akkor is átélhetem. Hatalmam van, hogy
megbocsássak, de a szentírásból tudjuk, hogy Jézus ezt konkrétan és közvetlenül
is mondta: „Hatalmat adok nektek, hogy oldjatok és kössetek,” és ez minden
emberre igaz. Az Istennel való kapcsolatból fakadhat egy döbbenetes méltóság,
hogy ebben a pillanatban, miközben áldozat vagyok, hatalmas erőket és
lehetőségeket kapok, hogy hatalmat gyakoroljak egy másik teremtmény fölött. Ez
nagyon sajátos kompetenciával ruházza föl az embert. Áldozat is vagyok, de
minél inkább áldozat vagyok, annál nagyobb hatalom van a kezemben. A
megbocsájtásnak a hatalma, amit ráadásul nem csak fölismerek magamban, hanem
Istentől kaptam.Nem bírom ki, hogy ne olvassak el egy történetet. Robert
Cole, a polgárjogi mozgalomban szerzett élményeiről szóló előadásában elmesélt
egy történetet, egy Rubi nevű fekete kislányról, aki a 60-as években egyike
volt azoknak a gyerekeknek, akiket a fehérek közé iskoláztak be a déli
államokba. Colt, a Harvard Egyetem gyermek pszichiáterét, illetve professzorát
áthelyezték, és ott rendszeresen találkozott Rubival, hogy megvitassák a
kislány iskolás élményeit. Cole szerint szinte tapintható volt a feszültség, ahogy
a fekete kislány fehér ruhájában nap, mint nap besétált az iskolába, szürke
egyenruhás szövetségi rendőrparancsnokok kíséretében, akik azért vették körül,
hogy megvédjék a csúfolódó felnőttek tömegétől. Egy napon, Rubi, mielőtt
belépett volna az iskola épületébe, megállt és hangosan mondott valamit. A
tömeg azt gondolta, hogy nekik szólt vissza. Ettől szinte megvadultak és egy
pillanatig úgy tűnt, erőszakra is sor kerül. Később Cole megkérdezte erről
Rubit. – Mi történt ma az iskolában? – Semmi. A tanítód azt mondta, hogy
mondtál valamit az embereknek. – Nem mondtam. – Rubi, a szád mozgott. Mi
történt? – Istenhez beszéltem. Minden nap, mielőtt elindult volna az iskola
felé rendőri kísérettel, Rubi megállt egy pillanatra és a tömeggel való
találkozás előtt mondott egy imát. Azon a napon azonban elfelejtett imádkozni.
Ahogy közeledett az iskolaépület felé, és meghallotta a gúnyolódó kiáltásokat,
eszébe jutott az ima. Így hát megállt, imádkozott, a tömeg pedig félreértette
és szemtelenségnek vélte. - Mit
imádkoztál? Kérdezte Cole. – Azt mondtam: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem
tudják mit tesznek. Majd Cole unszolására folytatta. – Amikor Jézus meglátta a
csőcseléket, ő is ezt imádkozta. A nagymamám javasolta, hogy ezt mondjam. Az
anyukám is ezt mondta, meg az apukám is, szerintem ez jó ötlet.Nézzük akkor meg ennek a másikfelét, hogy mi van akkor, ha
Istennek kéne megbocsájtanunk. Ha egy teológust kérdezünk erről, akkor azt
mondja. – „Feri atya, ne folytasd, mert hülyeségeket fogsz beszélni.” Azonban
sokszoros önazonossággal állok itt és bátran mondom, hogy nagyon gyakran
átéljük azt, hogy Isten bűnt követett el ellenünk és ezért most mi vagyunk
azok, akiknek Isten felé megbocsájtást kell most gyakorolni. Szerintem ezt nem
is érdemes tagadni, mert ha valaki ezt tagadja, akkor egy örök haragban fog
élni Istennel. Miközben teoretikusan azt mondja, hülyeség volna Istennek
megbocsájtani, mert ez képtelenség.Mondom a történetet. Van egy réges régi történet egy szabóról,
aki a zsinagógából jövet találkozik a rabbival. – Na, és mit csináltál a
zsinagógában? Kérdezi a rabbi. –
Imádkoztam, rabbi. – Derék. És megvallottad a bűneidet. – Igen, rabbi
megvallottam a kis bűneimet. – A kis bűneidet? – Igen, bevallottam, hogy néha
rövidebbre vágom a szövetet és minden méter gyapjúból lecsalok néhány centit. –
Ezt elmondtad Istennek? – Igen, rabbi és még mást is mondtam neki. Azt mondtam:
- Uram, én csalok a posztóval, te meg hagyod, hogy a kisgyerekek meghaljanak.
Ajánlok neked egy üzletet. Te megbocsájtod az én kis bűneimet, én meg
megbocsájtom neked a nagyokat.Ebben valami nagyon valóságos dolog van és nagyon fontos,
hogy szubjektíve át tudjunk menni a megbocsájtás folyamatán, mikor Istennel
vagyunk perben és haragban. Az Istennel szembeni haragunk, gyűlöletünk vagy
bosszúvágyunk igen gyakran nem tudatosul bennünk, és adott esetben
átirányítjuk, mondjuk az életre. Utálom az életet, utálok élni, a rohadt élet.
Volt már olyan, hogy ilyesmit mondtál? Egy izgalmas dolgot had mondjak. A játék
elméletből való, azért mert, hogy ha megbocsájtásra tekinthetünk úgy, mint egy
spirituális folyamatra, akkor ez azt jelenti, hogy önmagunkra, és az emberi
életre úgy tekintünk, mint egy nyílt rendszerre. Nem mindegy, hogy az életemet
úgy élem le, mint egy zárt rendszer vagy úgy, mint egy nyílt rendszer.
Rátaláltam egy nagyon izgalmas dologra a játékelméletből, hogy mi a különbség a
véges és a végtelen játékok között. Én átfordítottam ezt, ez pontosan arról
szól nekem, hogy ha az életemet spirituális dimenzióval tarkítva, egy végtelen
játéknak tekintem, akkor az mennyiben más, mint hogy ha ettől eltekintek, és
csak a halálomig gondolkodom és emiatt egy zárt rendszerben próbálok valahogy
boldogulni.Először mondom mindig a véges játékot és utána a végtelent.
A véges játékban a cél a győzelem. Főleg a másik legyőzése, és ráadásul vagy én
győzök, vagy te. Együtt győzni, főleg hosszú távon nem nagyon lehet, mert az
élet egy kíméletlen harc és vagy te győzöl vagy én. Ha az élet egy végtelen
játék, akkor a cél maga a játék és annak fejlesztése. Mi a legvégső célom, ha
az élet egy véges játék? Az, hogy túléljek. Ha az élet egy végtelen játék,
akkor a célom nem csak a játék fejlesztése, hanem a fejlődés. Mi történik a
vesztesekkel? Ha az élet egy véges játék, akkor a veszteseket kizárjuk,
annyival is kevesebben vannak. Ha az élet egy végtelen játék, akkor a
veszteseket megtanítjuk, hogy jobban játszanak, mert úgy nagyobb az élvezet.(
Azért mégis csak más, mondjuk Orsó Miklós, sakknagymester barátommal sakkozni,
mint egy 7 éves kisfiúval, azért ez mégis csak más élmény, kivéve, ha úgy
hívják, hogy Lékó Péter, 7 évesen.) Ha véges a játék, akkor a győztes mindent
visz. Tehát az élet egy véges játék, akkor a győztes mindent visz, ha végtelen,
akkor szétosztjuk a nyereményt. Ha már voltatok szülők, akkor mi történik,
amikor mondjuk, játszotok és a gyereketek vesztésre áll? Akkor ügyesen,
aranyosan, úgy, hogy ne alázzátok meg, adtok neki mondjuk a Monopoly játékban
egy-két sarokházat, egy-két toronyházat, mert nektek éppen nincs rá
szükségetek, ugye? Tehát szétosztjuk a nyereményt. Ha véges az élet, akkor a
célunk azonos, ha végtelen, akkor nagyon sok célunk lehet. A véges játékok
egyszerűek, a végtelenek éppen a végtelenség miatt lehetnek nagyon gazdagok és
árnyaltak, és nem kell mindenkinek ugyanazt játszani. A véges játékokban a
szabályok rögzítettek. Időkeret, játékosok száma, kiosztható nyereség stb. A
végtelen játékban a szabályok menetközben, közmegegyezéssel módosulnak.Gimis koromban nagyon szerettem játszani, ez azóta csak
elmélyült. Talán van köztetek olyan, aki ismeri a Diplomácia nevű játék. A
Diplomácia nevű játék, ha azt valaki tisztességesen játssza, kb. egy napig
tart. Volt, hogy a Műszaki Egyetemen évfolyamok játszották, engem meghívtak
szakértőnek. Az a játék 2 napon keresztül tartott. A Diplomácia nevű játéknak
az volt az egyik gyönyörűsége számunkra, hogy menetközben, ahogy játszottunk az
újabb és újabb játékokra, újabb és újabb szabályokat találtunk ki. Állandóan
fejlesztettük magát a játékot is, ez okozta bizonyos szempontból a legnagyobb
örömöt.A véges játékok kész piacokért, meglévő dolgokért zajlik. A
végtelen játékok új piacokat teremtenek. A véges játéknak vége van. A
végtelennek nincs.10. Ha az élet egy véges játék, akkor minden pillanatot ki
kell használni a győzelemre. Ha az élet egy végtelen játék, akkor lehet hosszú
távon befektetni. Ez engem nagyon megihletett, hogy az életre, mint egy
végtelen játékra nézzek.11. Megbocsájtás és gyógyulás. A legelején megkülönböztettük
ezt a két folyamatot. A gyógyulás néha halálunkig tart. Vannak olyan sebek,
amelyek lehet, hogy begyógyulnak, de a helyük mindig megmarad. Bizony
követhetnek el ellenünk olyasmit, hogy a fajdalom egész halálunkig, újból és
újból, bár kisebb mértékben mindig beköszön. Ez úgy tűnik, hogy az életnek
része. Ez nem teszi érvénytelenné a megbocsájtást, hogy az akár halálunkig fáj,
amit velünk szemben elkövettek. A megbocsájtás és a múltunk sajátos
összefüggést hoz a megbocsájtásra vonatkozóan, például: ha valakinek sosem
mondták a szülei, hogy bocsáss meg, mert ezt most mi rontottuk el, őneki sokkal
nehezebb lesz megbocsájtani, mert önmagát egy olyan élettörténetként fogja föl,
amelyben tőle sosem kértek bocsánatot. Ezért nagyon nagy jelentőségű lehet,
hogy egy gyerek tapasztalja otthon, hogy a szülő tőle bocsánatot kér. Egyes
kutatók egyszerűen azt mondják, hogy a megbocsájtás titka annak a tapasztalata,
hogy erről már van élményem, hogy mit jelent, hogy tőlem bocsánatot kérnek és
én meg tudtam bocsájtani. A megbocsájtás nagy ellensége az a sokféle nyereség,
ami a megbocsájtás megtagadásából fakad. Például, hogy játszmákat játszhatunk megbocsájtás
megtagadásával, és hogy állandóan zsetonokat válthatunk be. Ha te mindenképp
bűnös vagy akkor én a haragomat indokoltan tudom rád árasztani. Akkor téged
állandóan jóvátételre kötelezhetlek, kuncsoroghatsz és állandóan veheted te a
kólát. Aztán egy nagy nyeresége lehet az, hogy belebújhatok az áldozat
szerepbe. Ugyanis ha áldozat vagyok, nincs felelősség. Ha úgy tekintem magam
áldozatnak, hogy nálad van a következő lépés, akkor szerencsére nem kell
felelősséget vállalnom magamért.12. Megbocsájtás és kibékülés. Ezt a kettőt is érdemes
nagyon megkülönböztetni, ahogy ezt meg is tettük. Eddig mi kizárólag a
megbocsájtásról beszéltünk és a kibékülésről szinte nem, és nem is fogunk.
Viszont a kibékülésről csak annyit, óriási irodalma van ennek is, hogy hogyan
érdemes csinálni. Hetente hallok olyat a megbocsájtásra vonatkozóan, most akkor,
ha én azzal a valakivel, aki ellenem bűnt követett el, nem akarom fölvenni a
kapcsolatot vagy nem tudok vele jóba lenni vagy nem akarom vele folytatni a
kapcsolatot, az azt jelenti e hogy nem bocsájtottam meg neki. A válasz nagyon
határozottan az, hogy nem jelenti azt. Naná, hogy jogom van önmagamat
megvédeni, és szabadon dönthetek, hogy valakivel, akivel kapcsolatban jó esetben
végigmentem a megbocsájtás folyamatán, sőt, itt belül, vagy vele nyíltan is
kibékültem, akarok-e továbbra is kapcsolatban lenni vagy nem. Erre engem a
megbocsájtás nem kényszerít. A megbocsájtásnak tehát egyszerűen nem része az,
hogy én a tettessel bármilyen kapcsolatot fönntartsak ezután. Főleg akkor nem,
ha meg sem tudnám védeni magam. Nagyon tipikus keresztény baklövés szokott
lenni, már kultúr-keresztény baklövés. Klasszikus helyzet, hogy a szüleim
rengeteg bűnt követtek el ellenem, ezt nem ismerik el, én újból és újból
próbálok megbocsájtani és valahogy jóban lenni a szüleimmel és kibékülni velük,
miközben a szüleim egyetlen jelzésemet sem fogták föl és továbbra is ugyanúgy
belém rúgnak, mint előtte. Utána eljössz megint gyónni, és mondod, hogy milyen
nehezen megy a megbocsájtás. Szerintem ez inkább ilyen sajátos, hosszan elnyúló
öngyilkosság. Neked nem a megbocsájtással van a bajod, hanem hogy újból és
újból leharaptatod a fejedet az oroszlánnal. Minek? Persze itt jön a nehézség,
hogy bűntudatod van. Nem szívesen vállaljuk azt, hogy most édesanyánkhoz nem
megyünk egy hónapig. Mert akkor rossz embernek kell tartanom magam. Ezért nem
tudjuk magunkat megvédeni anélkül, hogy érzelmi munkába ne fektetnénk energiát.
Ezt én olyan fontosnak tartom. Papoknak nagyon sok bűne van. Azért fognak
könnyen megbocsájtást nyerni, mert fogalmuk sincs, hogy mit tesznek. Tehát egy
nyomorult gyónót, aki állandóan sérelmeket kap, miután már eleve egy csomó
sérelmet kapott, visszarugdalni egy kapcsolatba, hogy ott még kapjon. Az, hogy
én szabadon vállalok valami ilyesmit, az egy másik kérdés. De ilyen elégtételt
adni, abszurdum. Tiszteld apádat és anyádat, jó messziről. Benne van, hogy
közelről? Kinek van ilyen szentírása? Abból a távolságból, ami megfelel mind a
két félnek.13. Megbocsájtás önmagamnak. Ez iszonyú fontos, pont 5
percet megérő téma, meg egy egész életet. Föloldozhat valakit 25 pap, sőt
elmehetsz egy püspökhöz is, audienciát kérhetsz XVI. Benedek pápától. Akkor sem
fogsz meggyógyulni akkor, ha magadnak nem bocsájtasz meg. Óriási vak folt, ha
valaki azt gondolja, hogy elég hogy Isten megbocsájtott. Mert nem elég. Mert ha
magamnak nem bocsájtok meg, a bűnöm megmarad. Megmarad, nem azért mert meg
kéne, hogy maradjon, mert én megtartom. Minél individuálisabban gondolok
magamra, annál nagyobb lesz az önvádra való készségem, és annál jobban keverek
össze két dolgot. Az önmagamnak való megbocsájtást az önbecsüléssel. Nagyon sok
ember azt gondolja, hogy majd azt az üres ént önbecsüléssel kell betölteni. Az
önbecsülés az értékeimnek szól, a megbocsájtás pont az ellenkezőjének. Ezért
értékekkel nem lehet teljesen betölteni az ént. Ezért, aki ezt a két dolgot
összetéveszti, az adott esetben tudattalan önmegvetésben él. Egyfelől egy
hatalmas bicikli pumpával az énjét pumpálja a végtelenségig, miközben ott
senyvednek a lélek részei, amelyeknek folyamatosan nem bocsájt meg. Iszonyú
nehéz lehet magunknak megbocsájtani gyerekkortól kezdve. Itt megint érvényes a
hiányéletút tünetei. Ha van olyan dolog, amit még mindig szégyellsz, ott
érdemes megkérdezni magadtól, hogy nem kéne e megbocsájtanom magamnak, végre
valahára. Ezért tud nagyon gyógyító lenni, hogy ha a megbocsájtás folyamata egy
nyílt folyamat lehet, és akkor mikor a közösség visszafogad engem, akkor
átélem, hogy ők el tudnak engem fogadni. Bár tudják rólam, hogy ezt meg ezt
tettem. Amikor az ötödik ember is el tudott fogadni, bár tudja, hogy ezt meg
ezt tettem, az nagyban segít nekem, hogy én önmagamat végre elfogadjam. Ezért
valakinek az életében minél több tabu van, ő annál inkább nehezen fog tudni
magának megbocsájtani. A tabuk erről is szólnak. Egy nagyon megrázó kutatást
olvastam ezzel kapcsolatban olyanokról, akiknek a terápiájának a középpontjában
a megbocsájtás készségét kellett tenni, mert semmi másra nem gyógyultak meg.
Vagyis addig egyszerűen nem gyógyultak ki a neurózisukból, ameddig maguknak nem
tudtak megbocsájtani. Akkor 5 gondolat, hogy mit mondtak magukról. Egyrészt azt
állították magukról a folyamat előtt, hogy őket így nem lehet elfogadni. Azután
bíráskodtak és ítélkeztek önmaguk fölött, azután eredendően rossznak tartották
magukat. Azután azt gondolták, hogy egy nagyon mély titok és tabu, amit ők
tettek és nem derülhet ki, és aztán, bár volt bennük a vágy a föloldozásra vagy
a bűnbánatra és a bűnbocsánatra, sokkal jobban féltek attól, hogy a vallomásuk
után őket elfogják utasítani. Ez az 5 mindegyikükre jellemző volt, és ezért a
gyógyulás csak abból jött, hogy nyílttá kellett tenni a folyamatot, hogy mit
tettél, hogy azt elmondhasd, egy másik ember ezt meghallgassa és utána ne
átkozzon ki és elfogadjon és megértsen, sőt együtt érző legyen stb. Azaz ember,
aki a megbocsájtást is úgy tekinti, hogy ezt majd én megoldom egyedül. Hányszor
hallottam, hogy baromság a gyónás. A papok találták ki, hogy hatalmat
gyakoroljanak. Nem kell nekem pap, nem kell nekem semmi. Oké. De egyedül sokkal
nehezebb. Sokkal, ha egyáltalán sikerül. Mert a bűneidet jó mélyre elásod és
nem mersz velük foglalkozni és nem teszed nyílttá és azt a gyógyító erőt nem
éled át, hogy kimondtad a bűnöd és közben máris ott van valaki, akit papnak
hívnak, és ő szeretettel tekint rád. Ezt csak így tudom mondani. Ha ezt valaki
idealizálásnak tekinti, tekintse annak, de közben ez történik. Ezért mondta Carl
Gustav Jang, „a megbocsájtás történelmileg adott pszichoterápiás folyamat.” De
szépen mondta. Azt mondta: „Sok kliensemnek fölajánlottam azt, hogy legyen
hívő, mert úgy láttam, hogy az segít nekik meggyógyulni.” Utána azt mondta: „Sajnos
számomra egy történelmileg adott egyházban való létezés már nem megy. Ha menne,
jó lenne nekem.”
Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika