Hanganyagok‎ > ‎2005-2006‎ > ‎

2006.05.23

Isten hozott Benneteket! Köszöntök mindenkit!

A megbocsájtásról. Utolsó előtti alkalom, ami azt jelenti, hogy a mai alkalommal befejezzük a megbocsájtás témáját. Rengeteg morzsát hoztam, sok mindent, amit még muszáj elmondani ahhoz, hogy valamiféle befejezettség érzésem legyen, és azután pedig a következő alkalommal lehet mindenféle kérdéseket föltenni, mégpedig abban a formában, ahogy szoktuk. Tehát, hogy most itt, ahogy ültök, és minél jobban unjátok ezt az alkalmat, annál nagyobb lehetőségetek van, hogy egy kis papírra fölvessétek a kérdéseiteket, ami nem szükséges, hogy ehhez az évhez kapcsolódjon, hanem kapcsolódhat bármihez, főleg hozzátok. Aztán a kérdéses papírokat majd ide hozhatnátok úgy, hogy véletlenül se tudjam később azonosítani, hogy ki tette föl azt a kérdést. Ezentúl, pedig ha bárkinek van valamilyen megjegyzése, valami gondolata, valami építő vagy romboló kritikája, csak bátran. Megbocsájtás, vettük a folyamatot. Azután, a múlt alkalommal arról beszéltünk, hogy nehogy elszakítsuk a megbocsájtás folyamatát attól az alapvető ténytől, hogy társas lények vagyunk, hogy önmagunkról gondolkodni csak a kapcsolataink tükrében tudunk, és egyáltalán ahogy Buber mondta: „Kezdetben van a kapcsolat.” Ezért a megbocsájtás az emberi természet lényegéből adódóan, bár egy belső folyamat, anélkül nem megy, mégsem szakítható el a más emberekkel való kapcsolatunktól, mert az egész élettörténetünk más emberekkel való kapcsolataink története. Ez volt a múlt alkalommal. Aztán a mai alkalommal, mi az, ami segít a megbocsájtásban, esetleg mi az mi akadályoz, de szeretnék nagyon pozitív lenni, hogy mi az mi segít. Az empátia és késségei. Aki képes az empátiára és minél inkább képes az empátiára, annál nagyobb esélye van a megbocsájtásra. És mint tudjuk, az empátia lényege, hogy képesek vagyunk szerepet cserélni valakivel, belebújni a cipőjébe, a bőrébe és megnézni onnan a világot, hogy az onnan hogyan fest. A kutatók azt mondják, hogy amikor valaki bocsánatot kér tőlünk, mert bűnt követett el ellenünk, akkor azzal úgy hozza önmagát jó helyzetbe, hogy a bocsánatkérés által sokkal fogékonyabbak leszünk az empátiára a tettessel szemben. Ezért nehezítheti meg a megbocsátás folyamatát az, ha valaki nem kér bocsánatot tőlünk, ha mi vagyunk az áldozatok, mert akkor nehezebb lesz az empátiáig eljutni. És akkor itt van egy nagyon érdekes dolog, amit a szociálpszichológia így hív: „Alapvető attribúciós hiba”Ez azt jelenti, hogy mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját hibáinkat, esetleg bűneinket a körülmények, az események számlájára írjuk. A másik embernek a dolgait pedig, lehet ez bűn vagy akármi más a személyiségének tulajdonítsuk. Kerestem valakit telefonon, felhívtam őt reggel. Azt mondták hívjam 10-kor, nem volt bent. Ezért felhívtam 10:30-kor, akkor bent volt, de nem tudott elég hosszan beszélni velem. Azt mondta hívjam fel este 8-kor. 8-kor felvette a telefont, de azt mondta, hogy sajnos még vannak nála, hívjam 9-kor. 9-kor pedig azt mondta, „mindjárt végzek”. Amikor leraktam a telefont és ugye ez volt a 4.próbálkozás, hogy valakit elérjek, akkor máris tettem egy döntő lépést az alapvető attribúciós hiba felé és azt gondoltam: „Nahát ezzel az emberrel én még sosem találkoztam, de már tudom, hogy ki!”. És aztán, ez egyébként egy hittan- óra közben volt. Tényleg egy hittan órán, azt mondtam, hogy bocsánat most elmegyek telefonálni és aztán a hittanóra jótékony hatást gyakorolt rám és elkezdtem átgondolni a dolgot, hogy volt e már ez fordítva és, hogy engem keresett valaki 4-szer. Rájöttem, hogy egy valakivel már előfordulhatott esetleg és, hogy én ezeket a pillanatokat sosem gondolnám, hogy a saját személyiségem egy döntő jegyének tulajdonítsam, hanem hát a körülmények, az én nehéz sorsom, az én rengeteg elfoglaltságom, az én rengeteg kötelezettségem és akkor rájöttem, hogy mit jelent ez, hogy alapvető attribúciós hiba vagyis, hogy az empátiánkat az is nagyon segítheti, hogyha rájövünk, hogy úgy eleve szívesen gondoljuk azt, hogy amit mi teszünk - miközben az ugyanaz, amit velünk tesznek mások - az a körülmények miatt van, a másiknak viszont a személyisége olyan. Az önértékelés és a megbocsátás viszonya. Tudjátok, amiről beszélek, mindegyik mögött rengeteg kutatás van, olyan mennyiségű szakirodalom, hogy majd hülye lettem volna elolvasni, de minden esetre, hogyha nektek van kedvetek, meg 20 életetek, akkor rájöttök, hogy amiről beszélek, azt nem csak úgy mondom. Az önértékelés a súlyosság megítélésében, hogy mi is az, ami velem történt, az alacsony önértékelés sajnos nem segít. Minél alacsonyabb az önértékelésem, annál hajlamosabb leszek azt gondolni, hogy nagyon-nagy katasztrófa történt és nagyon-nagy szemétség történt velem. Ezért az alacsony önértékelés nehezíti a megbocsájtást. Az alacsony önértékelésű ember a vele szemben elkövetett bűnt nagyobbnak látja, mint az reális. Ami a másik katasztrófája, a megbocsájtás szempontjából az alacsony önértékelésnek, az az, hogy az alacsony önértékelésű ember hajlamos nem bűntudatot átélni, hanem szégyent. Minél alacsonyabb az önértékelésem, annál hajlamosabb vagyok szégyenkezni, és magamat úgy egyáltalán rossznak tartani és a szégyenkező ember, nem nagyon tud megbocsájtani, magának se. A szégyenkező emberről még érdemes egy mondatot mondani. A kutatók mindenre kitalálnak valami okos dolgot, ha eszembe jut akkor elmondom. Szakkifejezés: a szégyenkező ember megalázottsági dühöt érez. Tudtátok? Alacsony önértékelés, sok szégyenkezés. De a szégyenkezésben azt mondom magamról, hogy egy senki vagyok, egy nulla vagyok, velem ezt bárki megteheti, hogy szabadulok attól a rohadt érzéstől, hogy magamat semminek tartom, hogy megengedem magamnak a megalázottsági dühöt. És akkor dühös leszek arra, aki velem szemben a bűnt elkövette, ami pedig továbbra sem segít engem a megbocsájtás folyamatában. Tehát az alacsony önértékelés 2 szempontból is nehezíteni fogja a megbocsájtást. Azt gondoljátok, hogy a magas önértékelés jó? Az élet nem adja olcsón magát! A magas önértékelés is rossz. Azért mert a magas önértékelésű ember, hajlamos a gőgre. Vagyis a bosszúvágyra, a haragtartásra és arra, hogy előtte csússzanak-másszanak. Akkor mit gondoltok, hogy mi lesz ezek után a konklúzió, mert az mindig kell, hogy legyen, pozitív kicsengés, katarzis felé vinni az alkalmakat, vagyis a helyes önértékelés segít a megbocsájtás folyamatában.

3. Szorongás, gyász, veszteségtűrés. Ha valaki ebben jó, az jó a megbocsájtásban is. Aki nem tudja a veszteségeket átélni, megélni, nem bírja a szorongást és a gyászmunkában nem jó, akkor az a megbocsájtásban se lesz túl jó.

4. Az alázat erénye segít a megbocsájtásban. Az alázat nem egyenlő a megalázkodással, meghunyászkodással, alacsony önértékeléssel, hanem ha ezt egy vallásos keretbe helyezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy az alázat azt jelenti, hogy az ember elismeri maga fölött Istent és maga mellett a többi embert. Tehát a többi ember sosem lesz alatta, hanem mellette, mert Isten az én teremtőm, az összes többi ember meg – itt egy szép kifejezést nem mondok ki – nehogy kicsit gejl legyen.

5. A személyes célok, hogy kinek az életében milyen célok vannak. Milyen motivációi vannak az életben, az döntően befolyásolja a megbocsájtást, ugyanis, akinek nagyon erőteljes személyes céljai és hosszú távú céljai vannak, annak könnyebb megbocsájtani, mert a bosszú, a bosszúvágy fönntartása, a haragtartás rövidtávú előnyökkel járnak. Valakinek minél inkább vannak hosszú távú céljai, annál inkább érdemes lesz neki megbocsájtani. Mert a megbocsájtás nélküli nyereségek nem lesznek számára olyan értékesek, mint a hosszú távú célok elérése. Hosszú távú cél lehet, valakivel való kapcsolat fönntartása, hosszú távú célt ad a jó szemlélettel kötött házasság. Rengeteg kutatás szól a mellett, hogy a házasságban élők hatékonyabban bocsájtanak meg, mint az élettársi kapcsolatban élők, és képzeljétek, ez nem a papír miatt van, hanem azért, mert föltehetően, aki házasságban él, valaha eszébe jutott, hogy talán ez egy hosszú távú dolog. Vissza tud emlékezni arra, ahogyan egy mesében hallotta 5 éves kisfiúként, „és boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Amit a mesék mondanak, az egy hosszú távú cél leképeződése a mesében. Ezért aztán ha valakinek vannak hosszú távú kapcsolati céljai, vagy akár hosszú távon akar eredményeket elérni. Nehéz úgy eredményeket elérni hosszú távon, hogy más emberekkel nem kooperálunk. Biztos, hogy előbb utóbb össze tudnánk veszni és haragot tudnánk tartani a munkatársainkkal, a beosztottjainkkal és a főnökünkkel. Ha hosszú távú céljaink vannak, az segít a megbocsájtásban. Ilyen hosszú távú cél, adott esetben az üdvösség, amennyiben tudjuk, hogy az mi. Hosszú távú cél az is, hogy mondjuk, van egy önmagamról alkotott, vágyott képem, mondjuk, hogy én erényes ember akarok lenni, vagy én a magam elképzelése szerint jó ember akarok lenni. Ez addig tart, amíg el nem dobbantok innen végérvényesen. Akkor tehát ez egy olyan hosszú távú cél, ami segít nekem a megbocsájtásban.

6. Hatalomhoz való viszony. Valaki minél inkább ragaszkodik a hatalomhoz, annál kevésbé tud megbocsájtani, mert a másik ő ellene elkövetett bűn remek lehetőség egy aszimmetrikus kapcsolat végérvényes fönntartásához. Ezért lehetséges az, hogy ha egy párkapcsolatban – még hogy ha ők az oltárnál kötöttek is házasságot – az intimitás helyett inkább hatalmi küzdelem van, akkor…

7. Ez is megint furcsa kifejezés lehet, a remény. Aki képes a reményre, az könnyebben megbocsájt. A remény egy szilárd bizalom egy jövőbe vetett cél elérésére. De akiben meg van a reménynek a készsége vagy képessége, ő könnyebben meg tud bocsájtani. A remény nem egyenlő az optimizmussal, de, hogy mi a különbség azt nem mondom el.

8. Bűntudat és szégyen. Itt a megalázottsági dühről már beszéltem. A bűntudat sajátosan összeköti az áldozatot a tettessel.

9. A megbocsájtás folyamatában döntő, hogy aki megbántott engem, ővele milyen kapcsolatban vagyok. A házastársamnak nagyobb valószínűséggel fogok megbocsájtani, mint egy ismeretlennek, mert érdekeltebb vagyok benne. Azután, nem mindegy, hogy milyen az a kapcsolati háló, amiben létezem. A kulturális normák ugyanis nagyon segíthetik a megbocsájtást. Ha valaki egy keresztény közegben nőtt föl, akkor őneki evidencia lesz a megbocsájtásnak az értéke. Ha valaki nem nőtt föl keresztény közegben, hanem mondjuk maffia főnök volt a papája. Nehéz örökség. Például, amikor ott voltam Albánia és Montenegró határán, ott a montenegrói falvak, szinte egytől egyig muzulmán lakossággal bírnak, és miután tudtam azt, hogy Albániában van bosszú, ezért Albániába úgy érdemes menni, hogy először szerezzetek egy ismerőst, és utána, ha az ismerős meghív titeket Albániába, akkor utána az ismerősötök oltalma alatt áltok. Ez azt jelenti, hogy ha titeket valamilyen sérelem ér, akkor ő köteles titeket is „vérbosszulni”. Ez a közbiztonság alapja. A kultúra nagyon tudja támogatni vagy nehezíteni a megbocsájtást. Ha a gyöngeség jele, a tutyimutyiságnak az iskolapéldája a megbocsájtás, hát akkor…Ha amiatt kell szégyenkezned, mert megbocsájtottál…Ha erőtlen pasinak tartanak…A megbocsájtást az is nehezíti, ha valaki nagyon függ a környezetétől, és főleg ha nagyon érdekel minket az, hogy a környezetünk mit mond rólunk, akkor környezetfüggők leszünk, és ki vagyunk szolgáltatva. Itt egy másik kulturális csemege. Ez pedig az, ami a múltkori alkalmat összeköti a maival, vagyis hogy hogyan alakul ki az önazonosságunk és hogyan definiáljuk a saját magunkról alkotott képet, mi alapján. Többé kevésbé az önmagunkról alkotott képet ez idáig úgy alkottuk meg, hogy ez szoros összefüggésben volt az embertársainkkal való kapcsolattal. Emlékeztek arra a klasszikus történetre, hogy valaki Szent Péter elé kerül, és azt kérdezik tőle,: mond meg ki vagy? Ha megmondod ki vagy, akkor máris nyitom az ajtót. „Én? Hát xy-nak vagyok a fia. - Nem azt kérdeztem, hogy kinek vagy a fia, hanem hogy ki vagy. – Hát, xy-nak vagyok a férje. – Nem azt kérdeztem, hogy kinek vagy a férje, hanem hogy ki vagy.” Akkor akármilyen kérdést tesz föl, vagy akármilyen választ mond, kiderül, hogy a válasz mindig valamilyen viszonyra vonatkozik. Igen ám, csak hogy az utóbbi időben kezdjük kialakítani az önmagunkról alkotott képet úgy, mintha ez másokkal való kapcsolattartás kizárásával volna lehetséges. Ezt úgy nevezték el a kutatók, hogy az ilyen ember tulajdonképpen egy üres énképpel rendelkezik, és az élete azzal telik, hogy ezt az üres énképet megtölti állandóan valamilyen tartalommal. Ez az individuális, nyugati ember énképe, ami felé megyünk. Ha valakinek az énképe ilyen üres énkép, amit állandóan bizonyos tartalmakkal kell megtölteni, őneki kifejezetten nehezebb lesz megbocsájtani. Mert ha én eleve önmagamról kapcsolatokban gondolkozom, ezek a kapcsolatok rengeteg ösztönzést adnak arra, hogy én megbocsássak, hogy a kapcsolatok fönnmaradjanak, és hogy a kapcsolat fönntartása révén a saját magamról alkotott kép is fönn tudjon maradni. Ha azonban én önmagamról, mintegy mindenki mástól elszakítható valamiről gondolkozom, ez az önmagunknak való megbocsájtás kapcsán a legkeményebb kérdéseket veti föl. Ugyanis – itt had hozzak egy példát – mégpedig a Római Katolikus Anyaszentegyház gyónási gyakorlatát. Mert ugyanis az, úgy ahogy van terápiás hatású, ha valaki jól csinálja. Mégpedig azért is, mert ez a gyónási gyakorlat az emberre nagyon-nagyon fokozottan úgy tekint, mint társas lényre,  - mint aki bár, lehet, hogy olyan bűnt követett el – hogy látszólag ennek semmilyen következménye nincs másokra nézve, maga a folyamat őt mégis a közösség tagjaként veszi figyelembe. Az illető felé követelmény, hogy először is őszintén elismeri és kimondja a bűnét egy másik ember előtt, ez a pap. Valaki előtt kell kimondania a bűnét. Azután, nem csak hogy ki kell mondania a bűnét, hanem azt úgy kell megvallania, hogy mögötte egy valamilyen mélységű bűnbánatnak kell lennie, különben a gyónás nem ér semmit. Ezután kap a pofa elégtételt. Az elégtétel azt jelenti, hogy az illetőnek komoly lépéseket kell tennie abba az irányba, hogy az élete alakuljon és változzon a kapcsolataira való tekintettel. Azután, aki eljön gyónni, ő köteles a jóvátételre. Vagyis, hogy ha kisfiú jön gyónni, élete első gyónása, azt mondja: „Atya, loptam egy radírt.” Akkor én, mint atya rögvest meg fogom tőle kérdezni: „És mi van most a radírral?” Mert nem ám hogy csak úgy gyónogatunk. És utána az a gyónó hallja, hogy egy másik ember a közösség és Isten nevében azt mondja, hogy: „Na, akkor föl vagy oldozva a bűnök alól.” Akkor utána a kis bűnös ottmarad a szentmisén, együtt ünnepel a közösséggel, a közösség újból tagjává fogadja, megy és „szentáldozik”, Krisztussal való közösség. Ezt jól kitaláltuk, ugye? Ezzel azt akartam csak mondani, hogy ahol valakinek az önmagáról alkotott képe elszakíthatatlan a kapcsolataitól és egy közösségben való tagságától, ott a megbocsájtás állandóan ebben a közegben zajlik, és akkor itt megvannak a megfelelő rituálék. Nyilván ez most egy vallásos út volt, de tudjuk azt nagyon jól, hogy a különböző kultúrákban hogyan járatták végig a bűnösöket ezeket a lépéseken, hogyan kellett végig menni a különböző kultúrákban az ilyen folyamatokon, néha nagyon kemény dolgokat kellett vezekelni. Ha valaki egy kultúra, egy közösség, emberekkel való kapcsolat részeként látja magát, az nagyon segít a megbocsájtásban és főleg az önmagamnak való megbocsájtásban. Egy nagyon izgalmas gondolatot olvastam. Vannak pszichológusok, akik az embert úgy fogják föl, hogy az ember egy folyamatos élettörténet, hogy mi lenne, ha saját magunkra úgy gondolnánk, mint egy folyton folyvást zajló történetre és történésre. Akkor, akik így nézik az embert – szerintem ez egy nagyon eredeti, jó látásmód – azt mondják, ezért van az, hogy olyan nagy hatást gyakorolnak ránk a történetek. Mert akkor egy picit belekóstolhatunk egy másik élettörténetbe, egy más valakibe, hogy akkor milyen lenne, ha az is én lennék, ha az is az én életem része lenne. Ezért tudnak lenyűgözni a történetek. Képzeljétek a pszichológusok még azt is kutatták, hogy milyen jellegű történetek hogyan hatnak ránk. Mit gondoltok, hogy melyik az a kétfajta történet, ami legjobban segít nekünk a megbocsájtásban? Vígjáték, romantikus történetek. Ezek segítenek nagyon.

Megbocsájtás és vallásosság. Egy történet: „Korit néhány nappal azután szabadították ki egy náci koncentrációs táborból, hogy a szövetségesek legyőzték Németországot. Ám ahhoz, hogy a benne izzó gyűlölettől is megszabaduljon, jóval hosszabb idő kellett. Ami a lényeg, hogy a fájdalom emlékével szívében elindult a megbocsájtás útján, és addig haladt rajta, amíg azoknak a náciknak is megbocsájtott, akik a táborban kegyetlenkedtek vele. Hitte, hogy a megbocsájtásban fölfedezte azt az erőt, amely a sérelmekből és gyűlöletből álló történelem számára gyógyírt hozhat Hollandiában, Franciaországban, Németországban. Egy vasárnap Münchenben beszélt a megbocsájtásról azoknak a németeknek, akik annyira szerették volna, hogy megbocsássanak nekik. Miután véget ért a szertartás egy férfi lépett hozzá és feléje nyújtotta a kezét, várva, hogy elfogadja. - Annyira örülök, ahogy maga is mondta, „Jézus mindnyájunk bűneit megbocsájtja.” Kori megismerte a férfit. Emlékezett hogyan kényszerítette más női foglyokkal együtt a zuhany alá, miközben ez a vadállat, a védtelen, meztelen nők őre, ez a gúnyolódó felsőbbrendű ember figyelte és bámulta őket. Képtelen volt megbocsájtani. Megdöbbentette és megrémítette saját gyöngesége. Mit tegyen? Ő, aki annyira hitte, hogy legyőzte a mély fájdalmat és a kétségbeesett gyűlöletet és eljutott a megbocsájtáshoz. Mit tegyen most, amikor egy olyan emberrel áll szemben, akinek nem tud megbocsájtani? Imádkozni kezdett. Jézus, nem vagyok képes megbocsájtani ennek az embernek, bocsásd meg nekem. Egyszeriben, váratlan érzés kerítette hatalmába, megbocsátást nyert. Megbocsájtást amiatt, hogy nem bocsájt meg. Ebben a pillanatban keze fölemelkedett és megfogta az ellensége kezét.” Ha a megbocsájtásról, mint vallásos folyamatról beszélünk, akkor a megbocsájtásnak a lényege nem a tettes és az áldozat közötti viszonyban van, hanem az áldozat és az Istennel való viszonyban. Akkor akármilyen sérelem ért is engem, ha a megbocsájtás egy spirituális folyamat. Ha spirituális folyamatként fogom föl, akkor annak a lényege az, hogy mit tesz velem az, ha én gyűlölettel, haraggal, bosszúvággyal és egyebekkel élek, az Istennel való kapcsolatomra vonatkozóan. Mindaz, amit áldozatként átélek, az befolyásolja az Istennel való kapcsolatomat. Rögtön és közvetlenül fölszólít engem arra, hogy az Istennel való kapcsolatomat most - bárhogy áldozat vagyok és tele vagyok ezzel, azzal - valamiképpen, sajátos módon rendezzem, miközben nem az Istennel való kapcsolatomban történt valami, de mégis csak arra is rögtön és közvetlen hatást gyakorol az áldozattá levésem. Ha a megbocsájtás spirituális folyamat, akkor arról úgy beszélhetünk, mint önmagunk felülmúlásáról Isten felé. Akkor a megbocsájtásnak a célja nem a kapcsolat helyreállítása, nem a személyes nyereségek, béke vagy harmónia, vagy egészség, hanem az Istennel való szorosabb kapcsolat megélése, aminek van egy következménye, amiről úgy beszélhetünk, hogy valamiképpen az életszentségre való törekvés. Akkor ebből az adódik, hogy egyszer csak fölismerem azt, hogy nem csak a megbocsájtásra vagyok meghívva, hanem arra, hogy megbocsájtó ember legyek és ez óriási különbség. Mert eddig kizárólag arról beszéltünk, hogy megbocsájtani, ha azonban a megbocsájtás spirituális folyamat, akkor abban megbocsájtóvá akarok válni, és hogy miért, azért, mert előttem van az Atya a Fiú és a Szentlélek, és a velük való kapcsolatomban őt nemcsak irgalmazónak látom, hanem irgalmasnak is. Nem csak Isten, nem csak az a valaki, aki megbocsájt nekem, hanem ő megbocsájtó. Ha bennem elevenen él az Isten képiség, vagy annak a vágya, hogy minél inkább hasonlítsak arra, amit Isten elgondolt rólam, akkor nem csak a megbocsájtás lesz célom, hanem, hogy megbocsájtó emberré legyek. Vagyis valamiképpen az egzisztenciám része az Istennel való kapcsolatom és az Istenre való utaltságom és képiségem. Ez radikális új motívumokat hoz ebbe a folyamatba és ezért akárhány kutatást olvasunk, egyértelmű az összefüggés a személyes és elmélyült vallásosság és a megbocsájtás hatékonysága és az arra való készség között. Azért is így van ez, hiszen a vallásos ember eleve olyan hosszú távú célokban gondolkodik, amelyek ráadásul a földi élete végén is túlmutatnak. Ezek a hosszú távú célok pedig, mindenképpen segítik a megbocsájtás folyamatát. Akkor van itt egy másik izgalmas dolog még, ez pedig az, hogy ha az Istennel való kapcsolatom van a középpontban, akkor állandóan tapasztalhatom azt, amiről itt ez a történet szólt, hogy Isten nekem megbocsájt.  Ha ezt most nagyon ki akarom sarkítani, lehet, hogy ez csúnyán foghangozni, hogy valamiképpen Istennek mindig adósa vagyok. Az egész biztos, hogy ő többször bocsájtott meg nekem, mint én neki, főleg joggal. Az Istennel való kapcsolatomból származik egy mondat, amit az Isten mond nekem. A mondat így hangzik: „Tudod mit? Amit kaptál tőlem, azt add át a másiknak.” Kérlek, add át a másiknak azt a pluszt, azt a többletet, ami a velem való kapcsolatból számodra van és valóság. Ez tehát azt is jelenti, hogy nagyon mélyen átélem azt, hogy Istentől kapott hatalmam van. Ezt, ha nem spirituális folyamatként beszélünk a megbocsájtásról, akkor is átélhetem. Hatalmam van, hogy megbocsássak, de a szentírásból tudjuk, hogy Jézus ezt konkrétan és közvetlenül is mondta: „Hatalmat adok nektek, hogy oldjatok és kössetek,” és ez minden emberre igaz. Az Istennel való kapcsolatból fakadhat egy döbbenetes méltóság, hogy ebben a pillanatban, miközben áldozat vagyok, hatalmas erőket és lehetőségeket kapok, hogy hatalmat gyakoroljak egy másik teremtmény fölött. Ez nagyon sajátos kompetenciával ruházza föl az embert. Áldozat is vagyok, de minél inkább áldozat vagyok, annál nagyobb hatalom van a kezemben. A megbocsájtásnak a hatalma, amit ráadásul nem csak fölismerek magamban, hanem Istentől kaptam.

Nem bírom ki, hogy ne olvassak el egy történetet. Robert Cole, a polgárjogi mozgalomban szerzett élményeiről szóló előadásában elmesélt egy történetet, egy Rubi nevű fekete kislányról, aki a 60-as években egyike volt azoknak a gyerekeknek, akiket a fehérek közé iskoláztak be a déli államokba. Colt, a Harvard Egyetem gyermek pszichiáterét, illetve professzorát áthelyezték, és ott rendszeresen találkozott Rubival, hogy megvitassák a kislány iskolás élményeit. Cole szerint szinte tapintható volt a feszültség, ahogy a fekete kislány fehér ruhájában nap, mint nap besétált az iskolába, szürke egyenruhás szövetségi rendőrparancsnokok kíséretében, akik azért vették körül, hogy megvédjék a csúfolódó felnőttek tömegétől. Egy napon, Rubi, mielőtt belépett volna az iskola épületébe, megállt és hangosan mondott valamit. A tömeg azt gondolta, hogy nekik szólt vissza. Ettől szinte megvadultak és egy pillanatig úgy tűnt, erőszakra is sor kerül. Később Cole megkérdezte erről Rubit. – Mi történt ma az iskolában? – Semmi. A tanítód azt mondta, hogy mondtál valamit az embereknek. – Nem mondtam. – Rubi, a szád mozgott. Mi történt? – Istenhez beszéltem. Minden nap, mielőtt elindult volna az iskola felé rendőri kísérettel, Rubi megállt egy pillanatra és a tömeggel való találkozás előtt mondott egy imát. Azon a napon azonban elfelejtett imádkozni. Ahogy közeledett az iskolaépület felé, és meghallotta a gúnyolódó kiáltásokat, eszébe jutott az ima. Így hát megállt, imádkozott, a tömeg pedig félreértette és szemtelenségnek vélte. -  Mit imádkoztál? Kérdezte Cole. – Azt mondtam: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek. Majd Cole unszolására folytatta. – Amikor Jézus meglátta a csőcseléket, ő is ezt imádkozta. A nagymamám javasolta, hogy ezt mondjam. Az anyukám is ezt mondta, meg az apukám is, szerintem ez jó ötlet.

Nézzük akkor meg ennek a másikfelét, hogy mi van akkor, ha Istennek kéne megbocsájtanunk. Ha egy teológust kérdezünk erről, akkor azt mondja. – „Feri atya, ne folytasd, mert hülyeségeket fogsz beszélni.” Azonban sokszoros önazonossággal állok itt és bátran mondom, hogy nagyon gyakran átéljük azt, hogy Isten bűnt követett el ellenünk és ezért most mi vagyunk azok, akiknek Isten felé megbocsájtást kell most gyakorolni. Szerintem ezt nem is érdemes tagadni, mert ha valaki ezt tagadja, akkor egy örök haragban fog élni Istennel. Miközben teoretikusan azt mondja, hülyeség volna Istennek megbocsájtani, mert ez képtelenség.

Mondom a történetet. Van egy réges régi történet egy szabóról, aki a zsinagógából jövet találkozik a rabbival. – Na, és mit csináltál a zsinagógában?  Kérdezi a rabbi. – Imádkoztam, rabbi. – Derék. És megvallottad a bűneidet. – Igen, rabbi megvallottam a kis bűneimet. – A kis bűneidet? – Igen, bevallottam, hogy néha rövidebbre vágom a szövetet és minden méter gyapjúból lecsalok néhány centit. – Ezt elmondtad Istennek? – Igen, rabbi és még mást is mondtam neki. Azt mondtam: - Uram, én csalok a posztóval, te meg hagyod, hogy a kisgyerekek meghaljanak. Ajánlok neked egy üzletet. Te megbocsájtod az én kis bűneimet, én meg megbocsájtom neked a nagyokat.

Ebben valami nagyon valóságos dolog van és nagyon fontos, hogy szubjektíve át tudjunk menni a megbocsájtás folyamatán, mikor Istennel vagyunk perben és haragban. Az Istennel szembeni haragunk, gyűlöletünk vagy bosszúvágyunk igen gyakran nem tudatosul bennünk, és adott esetben átirányítjuk, mondjuk az életre. Utálom az életet, utálok élni, a rohadt élet. Volt már olyan, hogy ilyesmit mondtál? Egy izgalmas dolgot had mondjak. A játék elméletből való, azért mert, hogy ha megbocsájtásra tekinthetünk úgy, mint egy spirituális folyamatra, akkor ez azt jelenti, hogy önmagunkra, és az emberi életre úgy tekintünk, mint egy nyílt rendszerre. Nem mindegy, hogy az életemet úgy élem le, mint egy zárt rendszer vagy úgy, mint egy nyílt rendszer. Rátaláltam egy nagyon izgalmas dologra a játékelméletből, hogy mi a különbség a véges és a végtelen játékok között. Én átfordítottam ezt, ez pontosan arról szól nekem, hogy ha az életemet spirituális dimenzióval tarkítva, egy végtelen játéknak tekintem, akkor az mennyiben más, mint hogy ha ettől eltekintek, és csak a halálomig gondolkodom és emiatt egy zárt rendszerben próbálok valahogy boldogulni.

Először mondom mindig a véges játékot és utána a végtelent. A véges játékban a cél a győzelem. Főleg a másik legyőzése, és ráadásul vagy én győzök, vagy te. Együtt győzni, főleg hosszú távon nem nagyon lehet, mert az élet egy kíméletlen harc és vagy te győzöl vagy én. Ha az élet egy végtelen játék, akkor a cél maga a játék és annak fejlesztése. Mi a legvégső célom, ha az élet egy véges játék? Az, hogy túléljek. Ha az élet egy végtelen játék, akkor a célom nem csak a játék fejlesztése, hanem a fejlődés. Mi történik a vesztesekkel? Ha az élet egy véges játék, akkor a veszteseket kizárjuk, annyival is kevesebben vannak. Ha az élet egy végtelen játék, akkor a veszteseket megtanítjuk, hogy jobban játszanak, mert úgy nagyobb az élvezet.( Azért mégis csak más, mondjuk Orsó Miklós, sakknagymester barátommal sakkozni, mint egy 7 éves kisfiúval, azért ez mégis csak más élmény, kivéve, ha úgy hívják, hogy Lékó Péter, 7 évesen.) Ha véges a játék, akkor a győztes mindent visz. Tehát az élet egy véges játék, akkor a győztes mindent visz, ha végtelen, akkor szétosztjuk a nyereményt. Ha már voltatok szülők, akkor mi történik, amikor mondjuk, játszotok és a gyereketek vesztésre áll? Akkor ügyesen, aranyosan, úgy, hogy ne alázzátok meg, adtok neki mondjuk a Monopoly játékban egy-két sarokházat, egy-két toronyházat, mert nektek éppen nincs rá szükségetek, ugye? Tehát szétosztjuk a nyereményt. Ha véges az élet, akkor a célunk azonos, ha végtelen, akkor nagyon sok célunk lehet. A véges játékok egyszerűek, a végtelenek éppen a végtelenség miatt lehetnek nagyon gazdagok és árnyaltak, és nem kell mindenkinek ugyanazt játszani. A véges játékokban a szabályok rögzítettek. Időkeret, játékosok száma, kiosztható nyereség stb. A végtelen játékban a szabályok menetközben, közmegegyezéssel módosulnak.

Gimis koromban nagyon szerettem játszani, ez azóta csak elmélyült. Talán van köztetek olyan, aki ismeri a Diplomácia nevű játék. A Diplomácia nevű játék, ha azt valaki tisztességesen játssza, kb. egy napig tart. Volt, hogy a Műszaki Egyetemen évfolyamok játszották, engem meghívtak szakértőnek. Az a játék 2 napon keresztül tartott. A Diplomácia nevű játéknak az volt az egyik gyönyörűsége számunkra, hogy menetközben, ahogy játszottunk az újabb és újabb játékokra, újabb és újabb szabályokat találtunk ki. Állandóan fejlesztettük magát a játékot is, ez okozta bizonyos szempontból a legnagyobb örömöt.

A véges játékok kész piacokért, meglévő dolgokért zajlik. A végtelen játékok új piacokat teremtenek. A véges játéknak vége van. A végtelennek nincs.

10. Ha az élet egy véges játék, akkor minden pillanatot ki kell használni a győzelemre. Ha az élet egy végtelen játék, akkor lehet hosszú távon befektetni. Ez engem nagyon megihletett, hogy az életre, mint egy végtelen játékra nézzek.

11. Megbocsájtás és gyógyulás. A legelején megkülönböztettük ezt a két folyamatot. A gyógyulás néha halálunkig tart. Vannak olyan sebek, amelyek lehet, hogy begyógyulnak, de a helyük mindig megmarad. Bizony követhetnek el ellenünk olyasmit, hogy a fajdalom egész halálunkig, újból és újból, bár kisebb mértékben mindig beköszön. Ez úgy tűnik, hogy az életnek része. Ez nem teszi érvénytelenné a megbocsájtást, hogy az akár halálunkig fáj, amit velünk szemben elkövettek. A megbocsájtás és a múltunk sajátos összefüggést hoz a megbocsájtásra vonatkozóan, például: ha valakinek sosem mondták a szülei, hogy bocsáss meg, mert ezt most mi rontottuk el, őneki sokkal nehezebb lesz megbocsájtani, mert önmagát egy olyan élettörténetként fogja föl, amelyben tőle sosem kértek bocsánatot. Ezért nagyon nagy jelentőségű lehet, hogy egy gyerek tapasztalja otthon, hogy a szülő tőle bocsánatot kér. Egyes kutatók egyszerűen azt mondják, hogy a megbocsájtás titka annak a tapasztalata, hogy erről már van élményem, hogy mit jelent, hogy tőlem bocsánatot kérnek és én meg tudtam bocsájtani. A megbocsájtás nagy ellensége az a sokféle nyereség, ami a megbocsájtás megtagadásából fakad. Például, hogy játszmákat játszhatunk megbocsájtás megtagadásával, és hogy állandóan zsetonokat válthatunk be. Ha te mindenképp bűnös vagy akkor én a haragomat indokoltan tudom rád árasztani. Akkor téged állandóan jóvátételre kötelezhetlek, kuncsoroghatsz és állandóan veheted te a kólát. Aztán egy nagy nyeresége lehet az, hogy belebújhatok az áldozat szerepbe. Ugyanis ha áldozat vagyok, nincs felelősség. Ha úgy tekintem magam áldozatnak, hogy nálad van a következő lépés, akkor szerencsére nem kell felelősséget vállalnom magamért.

12. Megbocsájtás és kibékülés. Ezt a kettőt is érdemes nagyon megkülönböztetni, ahogy ezt meg is tettük. Eddig mi kizárólag a megbocsájtásról beszéltünk és a kibékülésről szinte nem, és nem is fogunk. Viszont a kibékülésről csak annyit, óriási irodalma van ennek is, hogy hogyan érdemes csinálni. Hetente hallok olyat a megbocsájtásra vonatkozóan, most akkor, ha én azzal a valakivel, aki ellenem bűnt követett el, nem akarom fölvenni a kapcsolatot vagy nem tudok vele jóba lenni vagy nem akarom vele folytatni a kapcsolatot, az azt jelenti e hogy nem bocsájtottam meg neki. A válasz nagyon határozottan az, hogy nem jelenti azt. Naná, hogy jogom van önmagamat megvédeni, és szabadon dönthetek, hogy valakivel, akivel kapcsolatban jó esetben végigmentem a megbocsájtás folyamatán, sőt, itt belül, vagy vele nyíltan is kibékültem, akarok-e továbbra is kapcsolatban lenni vagy nem. Erre engem a megbocsájtás nem kényszerít. A megbocsájtásnak tehát egyszerűen nem része az, hogy én a tettessel bármilyen kapcsolatot fönntartsak ezután. Főleg akkor nem, ha meg sem tudnám védeni magam. Nagyon tipikus keresztény baklövés szokott lenni, már kultúr-keresztény baklövés. Klasszikus helyzet, hogy a szüleim rengeteg bűnt követtek el ellenem, ezt nem ismerik el, én újból és újból próbálok megbocsájtani és valahogy jóban lenni a szüleimmel és kibékülni velük, miközben a szüleim egyetlen jelzésemet sem fogták föl és továbbra is ugyanúgy belém rúgnak, mint előtte. Utána eljössz megint gyónni, és mondod, hogy milyen nehezen megy a megbocsájtás. Szerintem ez inkább ilyen sajátos, hosszan elnyúló öngyilkosság. Neked nem a megbocsájtással van a bajod, hanem hogy újból és újból leharaptatod a fejedet az oroszlánnal. Minek? Persze itt jön a nehézség, hogy bűntudatod van. Nem szívesen vállaljuk azt, hogy most édesanyánkhoz nem megyünk egy hónapig. Mert akkor rossz embernek kell tartanom magam. Ezért nem tudjuk magunkat megvédeni anélkül, hogy érzelmi munkába ne fektetnénk energiát. Ezt én olyan fontosnak tartom. Papoknak nagyon sok bűne van. Azért fognak könnyen megbocsájtást nyerni, mert fogalmuk sincs, hogy mit tesznek. Tehát egy nyomorult gyónót, aki állandóan sérelmeket kap, miután már eleve egy csomó sérelmet kapott, visszarugdalni egy kapcsolatba, hogy ott még kapjon. Az, hogy én szabadon vállalok valami ilyesmit, az egy másik kérdés. De ilyen elégtételt adni, abszurdum. Tiszteld apádat és anyádat, jó messziről. Benne van, hogy közelről? Kinek van ilyen szentírása? Abból a távolságból, ami megfelel mind a két félnek.

13. Megbocsájtás önmagamnak. Ez iszonyú fontos, pont 5 percet megérő téma, meg egy egész életet. Föloldozhat valakit 25 pap, sőt elmehetsz egy püspökhöz is, audienciát kérhetsz XVI. Benedek pápától. Akkor sem fogsz meggyógyulni akkor, ha magadnak nem bocsájtasz meg. Óriási vak folt, ha valaki azt gondolja, hogy elég hogy Isten megbocsájtott. Mert nem elég. Mert ha magamnak nem bocsájtok meg, a bűnöm megmarad. Megmarad, nem azért mert meg kéne, hogy maradjon, mert én megtartom. Minél individuálisabban gondolok magamra, annál nagyobb lesz az önvádra való készségem, és annál jobban keverek össze két dolgot. Az önmagamnak való megbocsájtást az önbecsüléssel. Nagyon sok ember azt gondolja, hogy majd azt az üres ént önbecsüléssel kell betölteni. Az önbecsülés az értékeimnek szól, a megbocsájtás pont az ellenkezőjének. Ezért értékekkel nem lehet teljesen betölteni az ént. Ezért, aki ezt a két dolgot összetéveszti, az adott esetben tudattalan önmegvetésben él. Egyfelől egy hatalmas bicikli pumpával az énjét pumpálja a végtelenségig, miközben ott senyvednek a lélek részei, amelyeknek folyamatosan nem bocsájt meg. Iszonyú nehéz lehet magunknak megbocsájtani gyerekkortól kezdve. Itt megint érvényes a hiányéletút tünetei. Ha van olyan dolog, amit még mindig szégyellsz, ott érdemes megkérdezni magadtól, hogy nem kéne e megbocsájtanom magamnak, végre valahára. Ezért tud nagyon gyógyító lenni, hogy ha a megbocsájtás folyamata egy nyílt folyamat lehet, és akkor mikor a közösség visszafogad engem, akkor átélem, hogy ők el tudnak engem fogadni. Bár tudják rólam, hogy ezt meg ezt tettem. Amikor az ötödik ember is el tudott fogadni, bár tudja, hogy ezt meg ezt tettem, az nagyban segít nekem, hogy én önmagamat végre elfogadjam. Ezért valakinek az életében minél több tabu van, ő annál inkább nehezen fog tudni magának megbocsájtani. A tabuk erről is szólnak. Egy nagyon megrázó kutatást olvastam ezzel kapcsolatban olyanokról, akiknek a terápiájának a középpontjában a megbocsájtás készségét kellett tenni, mert semmi másra nem gyógyultak meg. Vagyis addig egyszerűen nem gyógyultak ki a neurózisukból, ameddig maguknak nem tudtak megbocsájtani. Akkor 5 gondolat, hogy mit mondtak magukról. Egyrészt azt állították magukról a folyamat előtt, hogy őket így nem lehet elfogadni. Azután bíráskodtak és ítélkeztek önmaguk fölött, azután eredendően rossznak tartották magukat. Azután azt gondolták, hogy egy nagyon mély titok és tabu, amit ők tettek és nem derülhet ki, és aztán, bár volt bennük a vágy a föloldozásra vagy a bűnbánatra és a bűnbocsánatra, sokkal jobban féltek attól, hogy a vallomásuk után őket elfogják utasítani. Ez az 5 mindegyikükre jellemző volt, és ezért a gyógyulás csak abból jött, hogy nyílttá kellett tenni a folyamatot, hogy mit tettél, hogy azt elmondhasd, egy másik ember ezt meghallgassa és utána ne átkozzon ki és elfogadjon és megértsen, sőt együtt érző legyen stb. Azaz ember, aki a megbocsájtást is úgy tekinti, hogy ezt majd én megoldom egyedül. Hányszor hallottam, hogy baromság a gyónás. A papok találták ki, hogy hatalmat gyakoroljanak. Nem kell nekem pap, nem kell nekem semmi. Oké. De egyedül sokkal nehezebb. Sokkal, ha egyáltalán sikerül. Mert a bűneidet jó mélyre elásod és nem mersz velük foglalkozni és nem teszed nyílttá és azt a gyógyító erőt nem éled át, hogy kimondtad a bűnöd és közben máris ott van valaki, akit papnak hívnak, és ő szeretettel tekint rád. Ezt csak így tudom mondani. Ha ezt valaki idealizálásnak tekinti, tekintse annak, de közben ez történik. Ezért mondta Carl Gustav Jang, „a megbocsájtás történelmileg adott pszichoterápiás folyamat.” De szépen mondta. Azt mondta: „Sok kliensemnek fölajánlottam azt, hogy legyen hívő, mert úgy láttam, hogy az segít nekik meggyógyulni.” Utána azt mondta: „Sajnos számomra egy történelmileg adott egyházban való létezés már nem megy. Ha menne, jó lenne nekem.”

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Comments