A meghitt kapcsolat jellemzői / teendők a meghitt kapcsolatért 2.

Elnézést a késésért. Majdnem beálltam statisztálni, de aztán, a kötelességérzet… Huh, mielőtt el nem felejtem, a múlt alkalommal, vagy azelőtt itt hagyott egy jegyzetfüzetet. Így néz ki. És le van benne jegyzetelve az első alkalom. Kijavítottam, ráírtam egy négyest, de jó, jó… na most… igen, lehet, hogy egy kicsit szereptévesztésben vagyok…

Ismétlés

Hol is tartottunk? Ja, tudom. Teljesen elmentünk egymás mellett, mert ti az intimitás ötödik pontjánál jártatok, én meg a combfixnél. Úgyhogy itt össze kellett raknom magam, hogy megint egymásra találjunk… Aszongya. A meghitt kapcsolat leírása, két szempontból, az egyik, hogy hogyan írhatnánk le, hogyan jellemezhetnénk azt, amiről úgy beszélhetünk, hogy az egy meghitt kapcsolat, vagy ott egy valódi intimitás van, és közben pedig ezek a leíró jellegű pontok és kijelentések másfelől feladatot is jelenthetnek, vagy kitűzhetik azokat a célokat, hogy akkor milyen irányba lehetne nekem fejlődni. Tehát ezzel a kettős látással, ú, micsoda képzavar, tehát ezzel a kettős látással hallgassátok, amiket mondok! Nahát, erről eszembe jut egy kedves, idős atya, kezdte a gyermekmisét, kijött, nagyon szigorú volt: „Gyerekek! Hangosan vetünk keresztet!” És ő tudta, képzeljétek el! Persze, a gyerekek nem tudták, hogyan kell hangosan keresztet vetni…

Gyors ismétlés.

1.Ismerjünk magunkat és a másikat és a másik is ismeri magát és engem, illetve ebben a folyamatban vagyunk.

 2.Nyílt köztünk a kommunikáció.

Hú, erről sokat beszéltem.

3.Meghitt kapcsolatban vagyok magammal.

Anélkül hiába áhítozhatom én veled való meghittségre.

4.Közös történetet élünk, de nem válunk annak rabjává.

5.Tudunk várni, hogy a kapcsolat fejlődjön a maga természetes útján.

S idetartozott az, hogy nem az általunk elgondolt következmények szerint cselekszünk. Mindig taktikázunk, mindig előre kigondoljuk, hogy… Ugye klasszikus az a szegény hölgy, az az egy fajta, aki azt mondja: „kezdek megszeretni egy pasit, én ezzel a pasival szeretnék házasságra lépni.” És akkor mi a taktika? Az, hogy női megérzéssel, igazi mély nemtudommivel, ami nektek van (tök jók vagytok), hogy ezzel ráhangolódok arra a pasira, és próbálok olyan lenni, amilyen annak a pasinak az igénye. Hogy milyen szeretné, hogy én milyen legyek. Én ezt csinálom 2-3 évig, de úgy kb. az első év végén már szóba hozom a házasságot. A második év végén úgy hm.., és a harmadik év végén már elfogy a türelmem! Hm. Nem biztos, hogy ez annyira jó megoldás. Legalábbis a nő részéről, hát nem tudom… Nem tudom, mennyire tud akkor hiteles lenni. És akkor a férfi azt mondja: „végülis hát ez egy tök rendes nő.” De csak addig! És aztán révbe ér, és annyi! Na.

Na, igen. Ezt az ötöt mondtam el, ugye? Jól emlékeztem, mert tudjátok, én nagyon leragadtam, és ez menthető…

Az intimitás feltételei – folytatás

6. Saját szükségleteimet fölismerem, és megbecsülöm. Ez. Minden szükségletemet fölismerem, és megbecsülöm.

Hm. Eszembe jutott a saját személyiségfejlődésem, ami a nőkre vonatkozik. Ezt most megosztom veletek. Tudjátok, amikor még gimis voltam, akkor valami eszméletlenül tudott zavarni, ahogy én azt láttam 15 évesen, hogy nők állandóan pisilnek. Állandóan fáznak. Állandóan éhesek. És ha egyiket sem csinálják, akkor menstruálnak. Tehát a nőkkel valami mindig van! És ezt nem tudtam fölfogni! Hát én is emberi lány vagyok! És valahogy nem kering az életem a pisilés, az evés, a fázás, a nemtudomén-mi körül, hogy hogy áll a szempillám, hát hogy!… Hát, szóval 15 évesen még nagyon-nagyon gyarló módon álltam ehhez a kérdéshez. Aztán mondjuk 25 éves koromban, mondjuk, na jó, talán picit előbb már, eljutottam arra, hogy ó, hát a nőknek ez az állandó, hogy fázik, meg pisil, meg megfázott, és most fázik meg, és most pont nem fázik, és akkor gyorsan csináljunk valamit, mer pont most nem fázik, ez tök jó…, szóval… Látjátok, még maradt egy kicsi… Na, és akkor rájöttem, hogy hát ez micsoda remek erény-gyakorlat nekem! Hogy én megértően, együttérzően fogadom, hogy pisilni kell, akkor mindent lerakunk, várunk türelemmel, várunk, ha éhes, akkor eszik, és akkor teljesen… valahogy… Értitek, ilyen karitatív tevékenységet csináltam a nőkkel való viszonyomból! Nem használt neki, de, úgy tűnik, kihagyhatatlan állomás volt… Na, és mostanra eljutottam oda, hogy most már elmúltam ugye negyven, kimondani is öröm… Szóval, most hogy így elmúltam már ez az izé, hogy a magyar nyelvet is ápoljuk, most már rájövök, hogy azért a nők tudnak valamit! Hosszabb ideig élnek! Kevésbé lyukad ki a gyomruk! Valamit tudnak! Tehát ez a pisilek, fázok, éhes vagyok, ebben van valami! Úgyhogy kezdek saját magammal is megbarátkozni ezen a téren… Azért biciklizni nem hívok el nőket! Azt nem! Tehát, ha az ember haladni akar… De ugye, én megtehetem!

A másik: ha van bennünk némi jó szándék, és hát naná, hogy van, akkor az történhet, hogy az életben egy csomó jó dolgot lehet tenni. Rengeteg jó dolgot lehet tenni. És ez lelkesít bennünket! És aztán szerintem mindnyájan, akik csak egy kicsit is normális, jó emberek, vagyis itt mi mindnyájan, eljutunk oda, hogy nem tudunk annyi jót tenni, mint amennyire lehetőségünk, vagy ajánlatunk, vagy fölkérésünk van. És ez iszonyú nehéz! Hogy olyan dolgokra tudjál nem-et mondani azért, mert pisilsz, meg kakilsz néha, meg fázol, meg alszol, ha! Hogy nem rossz dolgokra mondasz, hanem jó dolgokra. Jó dolog: szívesen csinálnád, pont de jó-marha jó-de iszonyú jó lenne most azt csinálni. De már van annyi dolgod, feladatod, már így is lóg a beled, a nyelved, a szemed, akkor azt már nem tudod vállalni! Ez… Fú, nekem ez nagyon-nagyon… Még csak most érzékelem ezt! Nagyon nehéz!

Fölhívott a Bíró püspök úr! Most képzeljétek… Tudjátok, mert mobiltelefonja van, és rosszat nyomott meg, és akkor nálam csöngött ki… Na, erről mondok egy történetet. Van egy kedves ismerősöm, A-betűvel… Tényleg, ez furcsa? Na mindegy… Úgy van a neve, hogy A-betűvel kezdődik, utána a következő betű B, a következő betű A. És utána van még néhány betű, ami már nem az ABC elejéből van. Ezért aztán ő nagyon sok embernél az első helyen van a mobilban. Hetente kétszer-háromszor kap üzeneteket, amit nem neki szánnak. Nagyon mókás, erről beszélt nekem múltkor, hogy igazán érdekes dolgokra derült fény. Kapott egy-két sms-t, azt mondta, hogy „a szaftosabb üzeneteket el szoktam menteni”. Na, jó. Most már tovább nem is merem mesélni, hogy micsoda bonyodalmak tudnak ebből származni! Ja, igen. A fölkérés. Majdnem elfelejtetem elmondani! Azt mondja a püspök atya, hogy menjek már be a szemináriumba papnövendékeket rontani. Heti egy este! Hát ki bírja azt?  Nem megy. Úgyhogy nem vállaltam. Elgondolkodtam: kedd este, vagy papnövendékek… Végülis a papnövendékeket kellett volna választanom… Csak annyira nem mertem elétek állni… Hát hogy mondom meg nektek? Na, úgyhogy a szegény papnövendékek, szegények, nem kapnak belőlem. Hogy fogják kibírni? Állítólag ők is tüntetni fognak… Na, tehát  6: A saját szükségleteim fontosak.

7.Saját erkölcsiségemet folyamatosan fejlesztem.

úúúú!… Elnézést… Csak elolvastam, hogy mi jön! Magam is meglepődtem. Bírom ám nagyon, hogy olvasom itt az irodalmat, és hogy nem a pap mondja belőlem, amit mondok, ez a szakirodalom! Azt mondja: Saját erkölcsiségemet folyamatosan fejlesztem. Hogy ez az intimitásnak föltétele! Ez valamiképpen most már mint hogyha az örökkévalóságnak lenne valami előíze… Fantasztikus!

Szóval, az erkölcsiségnek többek között van egy olyan vetülete, hogy az ember felelős lény. Erről rengeteget beszéltünk, ami azt jelenti, hogy felelősséget vállalok magamért. Lenne itt egy kisbetűs kitételem: A felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy kiállok az emberek elé, és azt mondom, hogy felelősséget vállalok! Mert úgy látom, hogy valaki ezt gondolja. „Igen, felelős vagyok”. Jó, hát és? Ez nagyon nagyszerű hír! Tehát valaki az emberségéből fölfogott valamit. Tehát: az, hogy én kimondom, hogy felelős vagyok, és ennek semmilyen következménye nincs, az nem felelősségvállalás. Tehát a felelősségvállalás azt jelenti, hogy vállalom azt, ami az életemből adódik; azt akkor vállalom, és az cselekvésekben mutatkozik meg. Tehát az, hogy „felelős vagyok”, ez kit érdekel?… Feri!…

Ennek a másik része: azok az emberek, akik az erkölcsiségükben nem fejlesztik magukat, ők akkor, amikor bárki tőlük megkérdezi, hogy ők ezt felelősen teszik-e – nem politizálok, csak mondom ezt – hogy mit ért akkor most ez alatt a tette alatt, hogy ebből most ki fog következni, hogy hogy fog ezzel elszámolni, vagy bármi ilyesmi, hogy mit gondolt, vagy mi volt a szándéka, vagy mi lesz most ezután, vagy jóvá lehet-e ezt tenni… Bármikor, amikor egy az erkölcsiségét nem fejlesztő emberrel találkozunk, ő a felelősségre való l hivatkozást vádnak éli meg. Azt gondolja, hogy őt most elkezdték vádolni, és támadni. Ez a legjobb jele annak, hogy az illető nem vállalja a felelősséget. Ha mindent, ami a felelősségére vonatkozó cselekvés lenne, vádként él át. Ez nem csak a politikában van: az emberi kapcsolatainkban! Rögtön azt gondolom, hogy te támadsz engem. Nem támadsz, csak rákérdeztél a felelősségemre, ami pedig van! Lerakhatatlanul van. Tehát a felelősség, az meg nem egy olyan dolog, amit magamra veszek. Hanem egy olyan dolog, hogy fölismerem, hogy rajtam van. És akkor az illető természetesen a maga logikája szerint érthetően működik, a felelősségre való utalást, vagy rákérdezést vádlásnak, vagy támadásnak éli meg, ezért a felelősséget magáról elhárítja. Miközben ő nem ezt éli meg, hanem azt gondolja, hogy ő nem a felelősséget hárította el, hanem kikérte magának, hogy őt vádolja valaki. És így aztán szép lassan a süketek párbeszéde kezd el folyni köztünk. Tehát a felelősség, az nem vád, hanem van. Hát ezt én most nagyon megaszontam.

És akkor itt valami: a gyerek felhőtlen és felelőtlen… Mindaddig, amíg a szüleivel komolyabb kapcsolatba nem kerül, akkor a felhőtlenségnek vége, marad a felelőtlenség, az is csak rövid ideig… Szóval, nagyon nehéz felnőttnek lenni. Mit szóltok ehhez? Iszonyú nehéz! Rettentően nehéz! Én egészen odáig jutottam el,… Megint túl sokat mondom, hogy „én”. Az már, kicsit gyanús… Márta, te most nem fonsz, hanem egy nyuszit készítesz? Hadd mutassam megy! Most beleszúrta a tűt az arcába. Te mi ez, voodoo? Hát! Márta egy látens voodoo-s! Azért kiszedem a kis pofijából! Hova szúrjam neki szegénynek? A ruhácskájába fogom szúrni! Most nézem, hogy valaki följajdul-e… Jól van, semmi baj nem történt, Márta, jól van… Édi, nem? Hát ez tök jó!… De nem tud bábként működni. Nem tud. Ha fölfejtenéd, akkor bábozni is lehetne vele… Jaj, egy picit megkaphatom? Annyira aranyos. Látjátok? Így…. Csak meg ne szúrjon! Ha megszúrsz,# iszonyú dühös leszek! Visszaadom inkább… Lehet, hogy ez lesz a kedvenc átmeneti tárgy! Majd meglátjuk. Na, Feri!

Szóval, iszonyú nehéz felnőttnek lenni. Szerintem ez úgy működik, hogy sose leszünk teljesen azok! Hanem, hogy egyszer ráébredtünk, hogy nem vagyunk azok, ez történik olyan 35-41 között, és attól kezdve kezdünk egy kicsit iparkodni, vagy igyekezni, és akkor úgy távozunk innen, hogy hát… is-is. Én ezt a legkomolyabban mondom. Hiszen gyerekkorban egy csomó minden beépül nekünk. Ilyen működésmódok. Hogy mondjuk: ha megsértődtem otthon, előbb-utóbb anyuci mégiscsak azt csinálta, amit én akarok. És akkor ezt nyomatjuk 50-60 éves korunkig. Ugye van, aki úgy hal meg. Ez az, hogy ő abban nem nőtt föl! Valamit megtanult, és azt viszi töretlenül. Vagy: ha elég akaratos vagyok, előbb-utóbb anyám megunta. Ugye, és akkor ezt a feleségével is… Egy az egybe átrakja, és akkor ú… Ezért azt gondolom, hogy tényleg nem lehet befejezni azt, hogy felnőni, és felnőttnek lenni, és hihetetlen nehéz! És ez nem azt jelenti, hogy a bennünk lévő gyerek, ne lehessen önfeledt! Mert persze, tök jó az! Hm.

Akkor ez azt jelenti, hogy az intimitásnak föltétele a lelkiismeretünk nevelése. Hm. Ez azt jelenti, hogy gyakran meg fogunk lepődni, ha elég őszinték vagyunk magunkkal, hogy „jé, nem értek egyet magammal!” Drámai pillanatok! Nem szeretjük ám az ilyet! Hogy kiderül, hogy nem értek egyet magammal! Azt szoktuk csinálni, hogy beúszik egy ilyen érzésekkel vegyes sejtelem, hogy valamit hülyén csináltam, és akkor egy egész gépezet beindul, hogy igazoljam magamat önmagam előtt. Ezért lehetséges az, hogy az ember legtöbbet önmagának hazudja. Tehát amit egymásnak lódítunk, az kutyafüle, ahhoz képest, ahogy folyamatosan lódítunk magunknak. Hm.

Az sem könnyű, az intimitás szempontjából, hogy elfogadjam, hogy te önmagadért vagy felelős. Vagyis, a felelősségnek a megfelelő határait megtaláljam. Emlékeztek a kifejezésemre: kapcsolati felelősség. Minden kapcsolatban a szerepeim által határoztatik meg, hogy hol van a felelősségem határa. Hm.

Igen, akkor ebbe beletartozik az is, hogy az intimitásnak föltétele, hogy a saját hibáimat be merem ismerni. Tudom, hogy ez most ilyen nagyon elemi erkölcstan-pötyögésnek tűnik… Hát akkor, hogy ha a fejeddel hallgatod. Szerintem ezt az egy óra tizenöt percet nem érdemes csak a fejeddel hallgatni. Mert akkor egy csomó ilyen közhelyszerű dolgot hallasz, néhány poénnal fűszerezve. Ennyi történik. Eltöltöttél egy estét. de hogy ha engeded lejjebb, akkor hm. Ez azt is jelenti, hogy be merem ismerni a saját hibáimat, ez van az egyik oldalon, másik oldalon: önvád, szégyenkezés, önmagam megvetése nélkül! Ah! Mert mit ér az, ha be merem ismerni a hibáimat, és tele vagyok szégyennel, bénító önváddal! Enélkül! Megfelelő bűntudatom van. Ez tök jó. Anélkül azért…

Hozzám jött egy fiatalember, 10 éve házas. Az első előadáson idén, emlékeztek, volt egy pont: ki az, aki számunkra vonzó? S akkor ott elhangzott az: vonzó számomra az a személy, aki mellett jónak érezhetem magam. Ugye, hát ezt elmondtuk, és már el is felejtjük. Ez a fiatalember odajött hozzám, és a következőt mondta: „Tudod, Feri, hallgattam ezt a mondatot, és elkezdtem közel engedni magamhoz. Egyszer csak rájöttem arra, hogy a feleségem mellettem nem nagyon érezheti magát jónak. Mert én bennem van egy csomó elvárás, én bennem van egy csomó maximalizmus, perfekcionizmus, én állandóan számon kérem a feleségem, akkor az én feleségem mellettem nem tudja jónak érezni magát. Most már értem, hogy miért nincs köztünk szex! hogy miért nem vagyok neki vonzó, pl. És mikor rájöttem erre, hogy nem a feleségemet kell még ezért is szidni, hanem hát nem vagyok neki vonzó, akkor elkezdtem azon dolgozni, hogy hogyan érezhetné magát mellettem a feleségem jó embernek.” Húha! Ú! És nemcsak az, hogy valaki így megdolgozik egyetlen ilyen primitív kijelentéssel, hanem az, hogy utána ezt ki tudja mondani. Még a feleségének is. Elmondta a feleségének is: „tudod, erre jöttem rá”. De szép! Na, jó.

Tudjátok, mikor papnövendék voltam, van a papnövendékeknek lapja. „Centralista” címmel jelenik meg. És én is írtam bele. És írtam egy nem tudom én mit, és utána behívatott az egyik elöljáró. És azt mondja: „Feri. Az írásod igazán realisztikus, csak hiányzik a végéről a katarzis.” Hát hiányzik, mondtam neki, mert az életben is néha a történeteink végéről hiányzik a katarzis. „Igen, de te egy pap leszel, neked kötelességed úgy írni, hogy a történet végén legyen katarzis!” Hát, kezdtem azt érezni, hogy rossz helyen vagyok. Többet nem írtam e nemes lapba… Ráadásul azt a taktikát sem űzöm, hogy minden rendes szentbeszéd az üdvösségre vonatkozó utalással fejeződik be. Se üdvösség, se örök élet. Hát, majd meglátjuk, mi lesz!…

Na, erről most eszembe jut valami. Már látom a kritikus pillantásokat… Na, szóval… Igen… Nem. Nem védem meg magam. Kedves ismerősömmel elmentem a Rudasba. A Rudas nagyon jó hely… volt addig, amíg föl nem újították, de sajnos fölújították, úgyhogy azóta, hát mit ne mondjak… Nagyon gagyi… De hát mindegy, Rudas –  Rudas. Tudjátok, régen a Rudasban volt gőz! Nem ilyen izé, homály, meg pára, meg köd… Gőz! Férfitestvéreim, voltatok már a Rudasban? Régen, ha bementél a nedves gőzbe, az olyan, hogy ahogy kinyitottad az ajtó, így… tehát már akkor elbizonytalanodtál, amikor az ajtó még ki sem nyílt teljesen! És két lépést nem lehetett látni! Az gőz! És így mentél, és csurgott le a víz rólad. Na, az gőz! És ez még csak az első terem! Második terem, újabb ajtó, és hát semmit nem lehet látni, és így tapogatózva, csak egy ilyen piros fény égett fönt, azért, hogy tudd, hogy még ember vagy, és hogy… Az gőz! Ha most bemegyek… Én pl., ezzel a hájmennyiséggel ott ülök negyed órát, mire az első csöpp… Hát most ezért fizetek annyit?

Szóval, van egy kedves papbarátom, megyünk a gőzbe, ott dagonyázunk a Rudasban, és akkor azt mondja (hát, az embernek a papbarátai őszinte megnyilatkozásokkal édesítik meg az életet), az mondja: „végül is, Feri, tudod, te egy ilyen többé-kevésbé jó-szándékú nárcisztikus ürge vagy, aki azért fogadható el, mert mégis csak mások javára csinálja…” Márta, add nekem oda a nyuszit! Valaki bátorítson! Szóval, az embernek csak rendes papbarátai ne legyenek! Mert aztán ugye én azt hittem,hogy elmegyek pihenni a gőzbe, és akkor kapsz egy ilyet… Mert, hogy igaza van, ugye… Azért a „többé-kevésbé” fájt. Azért azt túlzásnak éreztem. Na, jó.

Ez volt akkor a 7. Saját erkölcsiségemet folyamatosan fejlesztem. Látjátok, nekem van még mit.

8. Ápolom a saját spiritualitásomat.

És ezt nem én mondom, nem a pap mondja! Tök jó! Szakirodalom! Meséltem azt nektek? A spiritualitásomhoz tartozik az hozzá, hogy Isten szemével látom magam. Ó! Az azt jelenti, hogy Isten igent mondott az életemre, és most is akarja, hogy legyek. Ez, mondjuk egy ilyen alapélményem önmagamról: igent mondott rám, és akarja, hogy legyek. Ez tök jó. És nem tudom, hogy ezt a múltkor mondtam-e: Gyerekbeszéd. Beszélgettem a gyerekekkel, és kérdeztem tőlük, hogy Isten szeret-e mindenkit. Meséltem erről? Aki délig alszik, ezt meséltem? Ezt nem! Na, akkor gyorsan! Jelentkezik a kisfiú, tőlem jobbra ül, azt mondja: „A Jóisten azokat az embereket is szereti, akik délig is alszanak, és még éjfélkor is fönt vannak”. És hát akkor efölött hálát adtunk! Hogy hát ez, ez igen! Tényleg az Isten nem személyválogató! Hm.

Aztán a spiritualitáshoz tartozhat hosszú, mondjuk egy keresztény spiritualitáshoz, tudjátok, mondjuk, hogy mikor megházasodom, akkor azt mondom: van itt a világon egyetlen egy valaki, ez az egy, én választottam szabadon, én azt! Őt. Szent humanizmus! Őt! És én most őt, vagyis téged, megpróbállak úgy szeretni, ahogy Isten szeret engem. Ezt az egyetlen egy valakit! A többit meg, amennyi még erőm marad… ez pl. a spiritualitás. Ezért, amikor a római katolika anyaszentegyházunk, hogy nőnemben mondjam! Nem katolikus, katolika! Római katolika anyaszentegyházunk azt mondja, hogy a házasság szentség, fölbonthatatlan, egyszeri, örök érvényű, hűségre kötelez és a gyermekekre nyitott kapcsolat, akkor ezt nem két szadista pap találta ki, majd később csempészték be, Júdás evangéliuma után, a Szentírásba, hanem hát volt némi spirituális tapasztalata egyeseknek. És akkor rájöttek, hogy Isten hűségesen, kitartóan, örök érvényűen szereti őket. Átélték ezt a spirituális élményt, és azt mondták, hogy „nosza, legyen akkor a világon egy valaki, akivel ezt megpróbálom megélni!” Ennyi. És ezt akkor lehet fúrni, faragni: baromság, idejét múlt…

Szóval a meghittségnek része a spiritualitásom fejlesztése. Ugye, ismertek annyira, látom én, hogy színes az élet, tudom én, hogy mi minden történhet egy kapcsolatban, meg hogyan lehet rosszul dönteni, ezeket értem. De hát, akkor legalább a másodikkal próbáld meg!… Nézzétek, én rugalmas vagyok! Tényleg! De az, hogy a másodikkal sem, azért az már mégiscsak… Persze a Jóisten akkor is fölkelti a napját rád! De aztán jön a felhő! Na, jó. Szóval, a spiritualitás nem egyenlő a szent humanizmussal. Volt ez a Chesterton nevű eredeti ürge. ugye, azt mondja: „Humanista az, aki szereti az emberiséget, és utálja a szomszédját.” És ezt akkor most mindenki vonatkoztassa a maga dolgára.

Tudjátok, jött hozzám egy fiatal pár: törvénytelen kapcsolatban élnek! Na mit szóltok, ilyen is van… Nem házasok. Mind a kettejüknek volt már házassága. Templomi. Katolikusok. És azzal a fölháborító kéréssel fordultak felém, hogy kereszteljük meg a gyereket! Skandallum! Na most, miután megbeszéltük, hogy ez milyen kötelezettségekkel jár, kitűztük az időpontot a keresztelésre, ez mindig megjelenik nálunk a híradásban, hogy valakit keresztelünk, és erre a következő történt. Jött hozzám valaki, és a következőt kérdezte: „Ugye ennek és ennek a párnak a gyermekét a sekrestyében kereszted meg?” Értitek? Mert hát hogy törvénytelen gyerek! Na, ez aztán az érett spiritualitás! Ez a kultúrkereszténység. Hogy egy gyereket azzal sújtani, azzal, ami… Nem is értem… … Lehet, hogy a következő héten már nem leszek itt… Becsuknak! Valami szerzetesrendbe…

Na, hogy ápolom a magam spiritualitását, erről akartam beszélni. Ebből az adódik számomra, hogy ilyen kategória, hogy „törvénytelen gyerek”, ilyen nincs. Emlékszem, két évvel ezelőtt meséltem ezt nektek, jött hozzám valaki, a következő történt vele: kérte a keresztlevél-másolatát házasságkötés céljából. És# miután… Megkeresztelték őt, de be volt oda írva, hogy a szülőknek nincs nem tudom én mije, és akkor a keresztlevél másolatra fölülre pici betűkkel az irodista ráírta, hogy „törvénytelen gyermek”. És így elbocsátotta őt házasságkötésre… Hát, szép, szép. Ebből hála Istennek kezdünk már kigyógyulni. Van remény!

Na, itt akkor még valami! Ú, ez fájhat, mert arra döbbentem rá, hogy sok nehézséget okoz számunkra az, hogy ahogyan fejlődünk, rájövünk igazságokra, rájövünk működési módokra, és aztán mindig hajlamosak vagyunk ezeket a működési módokat, megoldásokat abszolutizálni. Pl. Egy nő, aki teljesen ilyen alázatos, alávetett nemtudoménmiként házasodott meg, és akkor 45 évesen rájön, hogy „én is egy emberi lény vagyok”. Ezt nekem szó szerint így mondta valaki. Jött hozzám egy sokgyermekes anyuka, és azt mondta: „negyvenvalahány évesen rájöttem életemben először, hogy én is egy emberi lény vagyok.” Úha. És akkor ugye, hogy vállalhatom magam, hogy vannak érzéseim, vannak szükségleteim, miegymás. És akkor ebből rögtön jön egy félelem, hogy „akkor most el kell válnom? Most akkor ráébredtem, hogy mennyi minden nem működik köztünk, hogy menyi minden rossz, hogy még az is elképzelhető, hogy rosszul döntöttem, mittudomén”, sok mindenre jöhetek rá.

És akkor itt nagyon fontos lenne, hogy tudjam,hogy azért, mert itt valamire rádöbbentem, egy igazság, egy fölismerés megszületett, még lehet, hogy annak ez ellentétében is sok igazság van. Hogy miért ne lehetne pl. a hűséget, és a hitelességet egyszerre gyakorolni. Azt mondtam, hogy ez fájni fog. Hűség és hitelesség együtt. Hogy létezik ilyen út. Legalább elviekben mondjuk ki, hogy létezik, Aztán majd kiderül, hogy te ezen az úton tudsz-e menni. Az nyilvánvalóan szörnyű, hogy hát hiteles vagyok, és ennek az az ára, hogy most leléptem. A másik, hogy hűséges vagyok, de ennek az az ára, hogy nem vagyok hiteles. S a kettő között van, hogy hűséges vagyok és hiteles. Csak az jár a legtöbb szenvedéssel. Keskeny az út! Kevesen tudnak elmenni rajta! Hűség, és hitelesség is. Ezt főleg az ún. modern lélektan miatt mondom. Mert ugye ott nagyon nyomatják ezt, hogy „hitelesnek lenni”, meg „képviseld magad”, ez mind igaz! Csak mi van a másik oldalon…

9. Készség az intimitás megélésére, arra alkalmas helyzetekben.

Tehát, ha adódik egy helyzet, ugye az intima, intimum, intimus (elég hülyén hangzik), mélység. Mélység. Képes vagyok mélyebbre menni, ha látom, hogy annak most van itt ideje, tere, lehetősége. Erre képes vagyok. Amikor házaspárokkal beszélgetek, ott igen-igen gyakran lehet látni, hogy mind a ketten Tudatosan / nem tudatosan tesznek gesztusokat a mélység felé. Tesznek. És kimondanak egy-egy mélyebb mondatot. Az szokott nehézség leni, hogy ahol már tartósan ez az intimitás nem áll fönn, hanem harc van, meg akármicsoda van, sérelmek, meg elvárások, meg ez, ott nem is hallják meg , amikor a másik mélyebbre ment eggyel.

Egy történet. Ül a házaspár, nagyon aranyosak, csak az intimitás, az eltűnt. Nagyon nehézkesen megy. És ahogy beszélgetünk, akkor egyszer csak a feleség mond egy nagyon szépet. Azt mondja: „Tudod, igazából az az én nehézségem, hogy te nagyon jó vagy apaként, nagyon jó vagy barátként, nagyon jó vagy pénzkeresőként, családfenntartóként, de valahogy férjként, férjként nem érezlek eléggé.” És erre a férfi gyönyörű szépen ment tovább, és azt mondta, hogy ,,ó-ó, tudod, akkor én igazából talán nem is tudom, hogy mit jelent férjnek lenni.” Hú, milyen szép válasz erre a mélyítésre! És nagyon sok esetben amikor az egyik megkínálja a másikat egy ilyen mondattal, akkor a másik ezt fölhasználja arra, hogy most jobban belerúgjon! Ugye, mert ott van a lehetőség! Ugye, erre a mondatra nagyon sok esetben az a válasz, hogy „na, hát ez az! Ez az, hogy ez az! Hogy te csak kritizálni tudsz! Hogy neked nem elég, hogy fönntartom a családot, hogy izé, hogy ez vagyok, meg az vagyok, neked semmi sem jó! Mit akarsz még tőlem?” Ugye? Ahelyett, hogy meghallaná azt a mondatot. Hogy az intimitásra egyáltalán kész, és képes vagyok.

A leglehetetlenebb kapcsolatokban szoktunk próbálkozni lejjebb menni. Ah, és boldog az az ember, aki ezt meglátja a másikban, és tudja a másikat követni! Hú, de szép az! És sokszor ezért az én szerepem egy házaspárral kapcsolatban pusztán csak annyi, hogy én figyelem, hogy mikor történik meg ez a bátor, vagy bátortalan lejjebb lépés. És utána nem hagyom őket, hogy följebb menjenek. „Most történt valami, álljunk meg! Hallottad, mit mondott a feleséged? Halld meg, kérlek, mondd el még egyszer!” Nem kell nekem semmit sem mondani, meg nem kell okosnak lenni… Ezért csinálom én is ezt, mert csak hallgatom őket, és egyszer csak: „Na, itt most álljunk meg, hallottad, mit mondott ki?” Hát micsoda meghívás intimitásra az, hogy egy férfi sok éves házasság után azt mondja a feleségének: te, én akkor azt hiszem, nem is tudom, mit jelent férjnek lenni. Hát ettől érdemes embernek lenni, nem? egy ilyen mondattól, hogy egy ilyet kaphatok valakitől! Hát kit érdekel már akkor, hogy tényleg nem tud!… Jó, ez egy kis túlzás volt. Hm. Azt mondja… Miért írok ilyen kis betűkkel? Ez annyira megnehezíti az életemet.

Egy másik pár. Mondom az ellenpéldát. A feleség mondott valami mélyet. Mélyebbet. Ah. Megjelent ott köztünk az intimitás. Vagy annak legalábbis egy sugara! És a férj rögtön lecsapott rá. Piff-puff, adott a feleségének. Na, és akkor itt megálltam, és mondtam… amit az előbb elmondtam. És akkor a férfi nagyon meglepődött, és megkérdeztem tőle: Meg tudnád-e fogalmazni azt, hogy miért nem az intimitásra reagáltál, miért harcoltál tovább, és miért a másik mélyebbre menését, ami persze a sebezhetőség növelésével jár együtt, miért használtad ki, hogy üssél rajta egyet? S akkor azt mondta, s így tudott ő is lejjebb menni, azt mondta: „Azért, mert már annyira megszoktam, hogy a feleségem nem is figyel rám, akkor legalább bántom. Akkor legalább megszabadulok a saját rossz érzéseimtől.” Egy óriási fölismerés volt ennek a férfinek! Hogy amikor ugye leülnek beszélgetni, sok esetben neki az igazi célja nem az, hogy megértsék egymást, hanem hogy a rossz érzéseitől meg tudjon szabadulni a feleség szapulásával. Milyen nagy dolog egy ilyet fölismerni, és kimondani! És hát szerintem, hát, milyen sokszor kerülünk ilyen helyzetekbe!

Aztán egy másik. Ú! Amikor a lélektani ismereteinket a másik elemzésére és analizálására használjuk. Szörnyű! A lélektan átvette a morálnak a helyét. Régen mivel bántottuk egymást? Kutyaütő! Te megbízhatatlan! Te felelőtlen!” Ugye, régen ezzel szidtuk, és akkor meg volt a morális… Most meg? Most ez már nem divatos. Azt mondani, hogy „te felelőtlen”. Most az a divat: „Igen, mert neked anyakomplexusod van! A búrám tele van a te anyakomplexusoddal! Csinálj már magaddal valamit! Nézzél már magadra!” „Igen, mert függő helyzetben…”, Igen, mert apádtól azt tanultad…”, „Igen, mert a Feri atya is elmondta, hogy te egy intimitásra képtelen pszeudohumanoid vagy!” Katasztrófa, amit ilyen lélektani kijelentésekkel csinálunk egymás fölött. Pont ugyanazt csináljuk, hogy azt mondjuk: „ezek a rohadt papok! Ezek megszégyenítették az embereket!” És akkor most egymást ezekkel a lélektani dolgokkal ütjük, vágjuk, szapuljuk. Csak a tárgy különbözik. Amit csinálunk ugyanaz. Ebből aztán látszik, hogy nem a vallással volt a baj. Az Istennel meg pláne. Hanem az, hogy mindent lehet fegyverként használni, és akkor ütjük-vágjuk egymást. Hát, ugyebár, miféle mélyítése egy kapcsolatnak az, hogy én elkezdem mondani neked, hogy „mert te ilyen vagy, és tulajdonképpen az, hogy…” Diagnosztizálás. Hát… Az jutott eszembe, hogy mondjuk mennyire vonzó számomra egy olyan nő, aki engem diagnosztizál. Hát rájöttem, hogy nem. De ezt eddig is tudtam.

Elmondok egy viccet. A hét vicce nálam. Ezt a Csillának ajánlom, mert a Csilla nagyon szereti, ha a férfiak kárára mondok történeteket. Csilla kutyasétáltatás közben szokott engem hallgatni. Nem élőben, hanem… na. A vicc a következő: A férfi, aki egyébként sosem szokott főzni, kísérletet tesz rá. És iszonyat leönti magát. És erre megy be a feleségéhez, és azt mondja: „Nézd, drágám! Úgy nézek ki, mint egy disznó!” Erre a felesége azt mondja: „ja, és le is öntötted magad.” Ez az intimitással való visszaélés ékes példája. Hát ilyenkor hozni kell a friss inget, vagy valami… Na, jó. És hogy szenteltek engem pappá? Nehezen, nehezen…

10. Szabadságot adok a másiknak, és magamnak is.

Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy fölismerem a szabadságomat. Fölismerem. Hogy az van nekem. Vagy hát megteremtem. Egy édesanya a következőt mondta. Harmadik kisbabáját várja. Nagy pocak, ült. Tök aranyos volt. Ült, azt mondja. Próbálom utánozni… A nyuszit, ha betenném… Így… Betűröm a nyulat. Így ült… Na jó. Szóval, azt mondja: „Tudod, Feri, várom a harmadik kisbabámat. Érzem, ahogy már rugdos. Érzem, ahogy mocorog. És rádöbbentem arra, hogy amióta megfogant ez a pici baba, attól a pillanattól kezdve kell nekem őt egyre inkább elengednem.” Hú! micsoda zseniális gondolat! Hogy a foganástól kezdve, minden egyes sejt osztódásával… Hű, de szép ez! Ezt a szabadság miatt mondom. Fölismerem, hogy az a valaki, aki itt növekszik, már most kéri a szabadságot! Hm. Ezek az anyukák, mit tudnak… Hm. Na.

Ide tartozik az a naivitás, hogy az együtt eltöltött több idő, a fizikai közelség növelése az intimitás növekedésével jár. Óriási illúzió! Attól, hogy fizikailag közelebb vagyunk, vagy több időt töltünk együtt, ez még lehet, hogy éppen fordítottan arányos az intimitásra vonatkozóan! Milyen sok férj tudja szeretni a feleségét, amikor a munkahelyén van! De, mikor hazaér! Azért a 3D-t, azt nehezebb. A szabadság hihetetlen rettenettel tud járni. Amióta pap vagyok, háromszor jutottam el oda, hogy egy ilyen igazi mély rettenet vett rajtam erőt, ahogy az önismeretemben javultam, hogy én talán elrontottam az életem, és nem kellett volna papnak mennem. Ahogy egyre mélyebben megismertem a saját motívumaimat, hogy miért is lettem pap, ennek a folyamatnak, hogy „te jó ég, hogy én miért mentem papnak”, amikor fölismertem egy-egy ilyen végtelenül természetes emberi, de hát eléggé csak természetes és emberi motívumot, akkor elfogott már a papi életemben háromszor egy olyan rettenet, hogy „most akkor ezután mi lesz velem? Most hogy éljek ezután? Most akkor lépjek ki, vagy pap legyek, vagy mit csináljak akkor? Elrontottam mindent!” És aztán ahogy valahogy sikerül elviselni ezt a páni félelmet, ezt a rettenetet, akkor mindig azt ismerem föl, most már merem mondani, hogy mindig, mert hogy mindig ez történt, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy most váltam szabadabbá arra, hogy döntsek, hogy megyek, vagy maradok. A szabadságom növekedett. De akkor ahhoz ezen a retteneten át kell menni. Hogy „te jó ég, mit csináltam!” Meg „miért csináltam ezt?”.

És én ezt a házasságra is ugyanígy vonatkoztatom. Nem tudom elképzelni, hogy az ne lenne úgy, hogy néha leülsz, és azt mondod: „a leghülyébb döntésem volt, hogy hozzámentem! Hát ki ez az ember? Mit csináltam én?” Én szerintem ebbe az ember beleretten, tényleg nem tudom ezt másként mondani, a gyomorszájam végéig eltölt a rettenet, hogy akkor most mi lesz velem. Semmi nem lesz, csak szabadabb lettél! Ezért, na, de ezt már olyan sokszor elmondtam, ezért egy illúzió, vagy tévedés azt gondolni, hogy ha ilyenkor valaki kilép, papságból, vagy házasságból, tök mindegy, akkor lett szabadabb. Nem így van! Hát dehogyis! Akkor csak függetlenebb lett. De nem lett szabadabb. Igen. Hűség, hitelesség együtt. Ez izgalmas.

11. Fölismerem, hogy minden kapcsolatom fontos, de csak egy része az életemnek.

Hm. Azért amikor ez a házastársamra is vonatkozik, vagy a gyerekeimre… Nem is olyan könnyű kimondani! Nagyon fontos, lényegi kapcsolat, de csak egy kapcsolat sok között, és csak egy része az életemnek. Azt gondolom, ez a szabadás tudatából fakad. Hogy ezt ki tudom mondani. Éppen most egy kedves erdélyi ismerősöm hozott nekem egy fényképet Benedek Elek sírjáról. Ott van Benedek Elek, született Benedek Elek, és Benedek Elekné, született… Gőzöm sincs. ÉS képzeljétek el, hogy amikor Elek bácsi meghalt, két napra rá, utánament a felesége. Két nap. Ott van a dátum, mert nyilván hát ez egy olyan megdöbbentő dolog volt hogy napra odaírták, hogy ezerkilencszáz-nemtudomhány… huszon? És ezt láthatjuk úgy, hogy valami gyönyörű szép, hogy micsoda összetartozás, és láthatjuk úgy is, hogy mi a csuda történt itt Benedek Eleknével? Tehát hol van akkor Benedek Elekné? Hol van az, aki született? Benedek Eleknét látjuk, ő itt meghalt, a férje mellett nyugszik. De hol van az, aki született?

Igen, emlékeztek talán erre a mondatomra, hogy az emberi kapcsolatainkban bízzunk egymásban, de az életünket ne bízzuk egymásra. Az életemet rábízom az Istenre, egymásban csak megbízzunk. Az pont elég. Mert így is néha kapunk olyat, hogy attól koldulunk. Úgyhogy ha még rá is bízod magad, az egy kicsit sok. A Szentírás kegyetlen! Azt mondja az ószövetségi szentíró: „Átkozott, aki emberben bízik!” Hát ez ezt jelenti. Átkozott, aki az életét egy emberre bízza rá.

És akkor itt egy másik. Akkor ezt úgy is megfogalmazhatnánk, a lélektan nyelvén, hogy képes vagyok én-te viszonyban gondolkodni, és képes vagyok „mi”-ben gondolkodni. És a kettő nem ugyanaz. Az én-te, az nem egyenlő a „mi”-vel. Nagyon sokan, akik az intimitást hajhásszák, de közben ezt inkább függésben élik meg, azt gondolják, hogy az intimitás egyenlő azzal, hogy állandóan egy „mi”-ben vagyok. Ez nem így van! Az tud igazán „mi”-ben lenni, aki tud én-te viszonyban lenni. Ez megint olyan, mint a hűség és hitelesség, hogy egyszer itt vagyok, egyszer ott, és képes vagyok erre. A mély intimitásnak többé-kevésbé jellemzője az, hogy a „te” az „én” részévé válik. Ezért van az, hogy amikor a szerelmem elhagy, amikor a férjem meghal, amikor elköltözik, akkor az egy kicsit olyan, mintha belepusztulnék. Közben pedig hát egyszerűen csak elment. Azért érzem azt, hogy belepusztulok, mert a „te” az „én” részévé lett. Ezért ténylegesen itt valami gyökeresen változik, és nem tud már olyan maradni, mint volt. Ezért van, hogy minden válás egy bizonyos fokú halál, mert az az „én”, akinek te része voltál, már többé nem lehet. Nincs. Ugye, tudjuk azt, hogy milyen az, amikor egy én-nek a „te” részévé válik, és akkor megtörténik a szakítás, és az illető azt nem hajlandó tudomásul venni. Az szörnyű! Akkor ugye rátelepszik az a… milyen szerelem? Emlékeztek erre? Nem elvakult szerelem… Van egy jó magyar szó… Na, mindegy… Végzetes! Nagyon köszönöm! Egy ember, csak egy, talpon a vidéken! Végzetes szerelem! Az az, amikor én úgy döntök, hogy márpedig az én „én”-emnek a te az örökkévalóságig része kell, hogy legyél. Na, ezért olyan nagyon nehéz mindenféle szakítás, de hogy igazából az intimitás azon múlik, hogy nem csak „mi” van, hanem tudunk „én-te”-ben is lenni.

12. Merem meglátni a különbségeket.

Nagyon érdekes kutatások vannak, kiderült az, hogy minél hosszabb ideje élnek együtt a házaspárok, vagy egyáltalán az, hogy már házastársi kapcsolatban egy közelségben vagy szoros kapcsolatban vannak, az egyenesen aránylik ahhoz, hogy azt gondolják, hogy a másik is úgy gondolkodik, mint ő, hogy a „te” is ugyanazon a véleményen van, mint az „én”. Ez most már lélektanilag nagyon érthető. Ha a „te” az „én” része, egy szoros kapcsolatban, akkor persze, hogy azt gondolom, hogy te is azt gondolod, amit én, hiszen „te” már az „én” részévé lettél, lélektani értelemben. És ez nagyon sokszor nincsen így, természetesen. Ezért, hogy ha, megint csak házaspárokkal beszélgetünk, nagyon érdekes az, hogy előbb-utóbb elkezdenek „mi”-ben beszélni. És úgy kell őket rávenni, nem a „mi”-ben való beszéd a nehéz! A legmegdöbbentőbb az, hogy sokszor ádáz küzdelemben lévő házaspárok is „mi”-ben beszélnek! „Mi nem vagyunk jóban”. És te hogy vagy a másikkal? Ez a kérdés. „Mi nem vagyunk jóban”, ezzel semmit sem lehet csinálni. Akkor nézzük meg, hogy te mit nem tartasz jónak, és ő.

Ülök egy csoportban. És csak annyit kértem, ez volt a feladat, hogy a házaspárok menjenek el 20 percre, és az egyik a másiknak mondjon két gondolatot, az egyik kezdődjön azzal, hogy „a mi közös pénzügyeinket illetően nekem jó az, hogy…”, és a másik mondat: „a mi közös pénzügyeinket illetően nekem rossz az, hogy…”. És aztán hallgasd meg a társadat! Visszajöttek húsz perc múlva, és azt mondták. „Hát olyanokat hallottunk egymástól, sose gondoltuk volna!” Tehát az, hogy „mi”-ben gondolkodunk, az még semmit sem jelent, hogy ott van-e intimitás, vagy nincs. Hogy van függés, meg ilyen jó… Ez nagyon furcsa. Nem furcsa? Hogy ahhoz, hogy egy kapcsolatot fejlesszünk, és az az intimitás irányába menjen, ahhoz őket, a „mi”-t szét kell szedni! Hogy legyen megint „én”, meg „te”. És akkor utána történik valami. Nagyon érdekes! Persze, az a másik, hogy ha valaki meg a „mi”-re nem képes. Mindig „én”, meg „te”! Külön számla! Te fizud, én fizum. Hm. Nem tudom.

Volt egyszer egy jegyespár nálam, azt képzeljétek el, hogy a hűtőszekrényben külön polcuk volt! Na, az már nem pite! Külön izé! Hát ott volt „én”, meg „te”. De az már lehet, hogy „én”, meg „ő”. Vagy „én”, meg „az”. Inkább, nem? Na, szóval, hogy merjünk látni a különbségeket. Milyen szép az, mikor egy házaspár azt mondja, vagy egy pár azt mondja, hogy „mi ebben nem értünk egyet!”. Az tök jó. És milyen bajos az – ez is gyakran történik -, hogy beszélgetek a házaspárral, és akkor azt mondja a feleség: „Tudod, Feri atya, az a mi bajunk, hogy a férjemet nagyon zavarja az, hogy…” Most tulajdonképpen az az érdekes nekem, hogy ennyire nevettek ezen. Tudjátok, miért? Mert ez annyira gyakori! Na, most ez izgalmas… És akkor erre a férj azt mondja, hogy „igen, nekünk igazából az a bajunk, hogy a feleségemnek az nem megy, hogy…” „Mi”-ben beszélnek, és egymást interpretálják, egymás nevében beszélnek. Csak ú, álljunk meg! Azzal, hogy mind a ketten itt vagytok, elértünk egy óriási dolgot: hogy mindenki elmondhatja, hogy ő mit gondol. Ez nagyszerű dolog! Most ezt gyakoroljuk. És milyen nehéz! Iszonyú nehéz! Mert emlékeztek, a hiánymotivált életút… Hát ha valaki úgy növekszik föl, naná, hogy nehéz neki elmondani, hogy „én azt érzem, vagy azt gondolom”. Nehéz neki! Azt meg, hogy rögtön belemenni egy „mi”-be, azt meg már megszokta. Egy picit sem gúnyolódom. Tök nehéz neki! Emlékeztek arra az asszonyra: „Hogy érzed magad?” „Én nem érzem magam.” Hm. Jó, és gyorsan még egy pontot elmondok. Mert erről már úgyis volt szó.

13. A kapcsolatot folyamatnak tekintem.

Akkor ez azt jelenti, hogy az intimitásnak része az elköteleződés. Ez akkor azt jelenti, hogy önmagában a kapcsolat még nem egyenlő az intimitással. Attól, hogy én kapcsolatban vagyok valakivel, ez még nem egyenlő vele. Tudom, hogy ez egy primitív kijelentés, de mégis sokan azt gondolják, hogy ez nem így van! Elég kapcsolatban lenni, és akkor van intimitás, de hát attól még nincs. Viszont, milyen gyönyörű szép tud lenni olyan embereknek a kapcsolata, akik 30 éve vannak együtt. Ezt úgy akarom megfogalmazni, hogy az a fajta intimitás, ami egy 30 éve együtt lévő párban meg tud valósulni, azért egy más minőség, mint az az intimitás, amit egy 1 éve együtt lévő emberek élnek át. Mind a kettejüknél van intimitás, de azért amikor mély intimitást látok, kipróbált házaspárok között, hát azért az… azért az nem egy hangulat. Nem a szerelemből jön, meg nem egy rock’n’roll-feeling, hanem… Ú, a nemjóját! Szóval az olyan, hogy… Ilyen nagyon… Tudjátok, ezért jó a papnak. Tudjátok, ilyen aranylagzit tartani, ilyen arany-áldás, meg 60 éve házasok! Hú! Szóval, ezek gyönyörű dolgok, ismerni ilyen párokat! Hm.

Vagy olyan papok, tudjátok… Hát, most 10 éve vagyok pap… Na, jó, hát 10 év! Majd, ha leszek 40 éve! Ah! Azért akkor az már valami lesz. És, hogy önmagában az, hogy mondjuk egy pap, főleg, hogy ha az normális maradt a 40 év alatt… az se könnyű… Hogy ha egy normális pap már ott 40 éve nyomja az ipart, hát azért az… Van egy-két ilyen idős pap, hát önmagában érdemes őket hallgatni! Tehát, hogy… Na, végre most eljutottam oda, hogy, mert itt most csak makogok. Hogy, tudjátok, van pl. egy öreg jezsuita atya, 80 éves. Amikor előadást tart, nem mond semmi igazán nagyot. S mindenki hallgatja. Egyszerűen az, hogy egy 80 éves öreg jezsuita mondja, és ismerjük az élettörténetét, ettől minden szavának lesz súlya. És ez ugyanígy van egy kipróbált intimitással is. Tényleg, olyan nagyszerű idős papjaink vannak! Fantasztikus!

Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy életének egyik legszebb pillanata, hogy elment Pannonhalmára, és ott egy öreg, már nem tanító, 70 fölött lévő szerzetessel beszélgetett. És azt mondta, hogy ahogyan az az öreg szerzetes, aki egyébként egy zseni volt, nézett rá, és figyelte, hogy ő, ilyen huszonéves kis nyikhaj, hogy éppen most mit mond, hogy azt mondta, hogy olyan intimitás-élménye lett… Azt mondta, hogy ez számára az egyik alap alapélmény, ahogyan az az öreg ember figyelte őt.

Na jól van, most már. Ez volt a szép kicsengetés. Nagyon köszönöm a figyelmeteket. Van még legalább ennyi pont.