A meghitt Istenkapcsolat jellemzői 3.

Bevezetés

Ma biztos, hogy befejezzük azt a témát, amit elkezdtünk, vagyis a meghitt istenkapcsolatnak a körbejárását. Legszívesebben azt mondanám, hogy tulajdonképpen ötletelünk csak azon, hogy mitől lehetne az istenkapcsolatunk valóban meghitt. És ha egy kicsit visszatekintünk, mondjuk a tavalyi évre, akkor mondhatom azt is, hogy ezt a témát tavaly kezdtük el. Azért, mert a tavalyi évet szeptemberben úgy nyitottuk, hogy elkezdtünk arról beszélgetni, hogy mi történik akkor, amikor egy pici lány hazamegy az óvodából. Talán erre emlékeztek. És aztán, ha a hitünk a tapasztalatba tud ágyazódni, akkor az a hit élő és eleven tud lenni. Ha csak okoskodásokba kapaszkodunk bele, annak egyszerűen különösebben érzelmi hatása nincs ránk. És aminek nincsen ránk érzelmi hatása, az körülbelül annyit is ér.

És ezért aztán, amikor a tavalyi évben arról beszéltünk, hogyan lehetne az istenkapcsolatunk élő és eleven, tulajdonképpen ez a téma annak a folytatása. Mert ahogyan lehet élő és eleven egy szoros kapcsolat, lehet élő és eleven a maga módján egy függőségi viszony, ilyen értelemben nem akarunk megelégedni azzal, hogy az istenkapcsolatunk egyszerűen csak élő és eleven legyen. Hanem szeretnénk, hogy ez az istenkapcsolat meghitt is legyen. És engem tulajdonképpen nagyon izgat, érdekel ez a téma. Sehol sem olvastam még arról, hogy „a meghitt istenkapcsolat”. Mindenféle más megközelítésben hallottam erről. Szerintem jól járunk, hogy ezen tudunk töprengeni.

Ismétlés

Úgyhogy egy gyors ismétlés:

1. Istenkapcsolatom által ismerem meg magam.

2. Személyes imaélet tabuk, illem, szégyen, prüdéria, szorongás nélkül. 

3. Szeretem magam, és meg tudok bocsátani magamnak és Istennek. 

4. A kapcsolatom élő a jelenben is.

5. Elfogadom Istent és a teremtett világot hibáival együtt.

6. Elfogadom, hogy Isten mondhat nemet is.

7. Az Istennel való kapcsolatomat folyamatnak tekintem, amely átível az egész életemen.

8. Erkölcsös életvitelre törekszem, amelynek sarokpontja a hitelesség, vagyis hűség a legmélyebb önmagamhoz.

9. Meghitt helyzeteket teremtek az Istennel való kapcsolathoz.

10. Testemet az istenkapcsolat részévé emelem, illetve teszem.

11. Istennel szemben nem élek a hatalom eszközeivel. 

12. Belátom, hogy az istenkapcsolat nem old meg minden nehézséget az életemben, és ezt nem is várom tőle.

Majd a végén megkérdezem, ki bírta ezt most lejegyzetelni. Annak hozok csokit legközelebbre. Tizenhárom: Megfáztam, képzeljétek! Tudom, hogy ez egy nagyon fontos információ nektek. Ez csak… nem, a tizenhármas nem, hogy megfáztam, azt ne úgy írjátok. Hanem hogy mondok két mondatot, és szipogok egyet. Most hallom, úgyhogy ezt nézzétek el nekem. Mert különben két mondatonként ki kéne fújni az orrom. Az sokkal lassabb. Ez egy kicsit gusztustalanabb, viszont praktikusabb. Az első sornak megengedjük, hogy félidőben hátraüljenek. Majd legközelebb valami védőfelszerelést osztok szét. Tehát tizenhárom: (jaj, ez a mondat. Hogy tudok ilyen mondatokat írni…)

13. Merem tudatosítani, és reflektálok az antropomorfizáló törekvéseimre és a vallási egyoldalúságaimra.

Hát, ha ez jelentene is valamit…

14.Vállalom az Istennel való kapcsolatból fakadó kockázatot, és nem akarok minden áron biztonságban lenni mellette.

15. Elfogadom a fájdalmat és a szenvedést mint a kapcsolatunk fejlődésének velejáróját. 

16. A meghittség nem szívja föl Istent mint transzcendenst vagy teremtőt.

Ugye: „annyira jóban vagyok az Istennel, olyan jól eldumcsizunk mostanában”. Hát jól van, jól van, azért néha le is térdelhetnél

17. Tudatosítom és megnevezem az istenkapcsolatom minőségeit.

Vagyis hogy a meghittség nem egyenlő a misztikával, szenvedéllyel, függéssel, személyességgel, közelséggel, szoros kapcsolattal, erős vonzalommal, vággyal, gondoskodással, biztonsággal, szerelemmel, egyesüléssel, nyitottsággal, romantikával, hangulattal. Ezt már kívülről ismerjük. 

18. Istennek felnőtt gyermeke is akarok lenni.

Nem csak gyermeke, hanem felnőtt. És ez iszonyú nehéz, bele fogunk dögleni. És akkor tizenkilenc, itt hagytuk abba:

19. Elég időt és energiát szánok a kapcsolatra.

Ugye ez volt az utolsó? Azt hiszem, elég időt és energiát szánok rá. Ugye Coelho… Tényleg, nemsokára itt lesz a fazonja, vagy mije, az idénye. Hát hó. Coelhó. Ugye pleni sunt coeli, ugye az égből a hó, Coelhó. Nagyon szép neve van. Úgy lehetne fordítani, ez egy latin szó, égből a hó. Na, gyönyörű. Most elolvasok egy könyvet tőle, ilyen szép neve van… Na, jaj, Feri. Tehát. Ugye ismerjük ezt: Tizenegy perc. Hát, lehet, hogy tizenegy perc alatt le lehet zavarni egy numerát. Lehet. De az istenkapcsolathoz kevés a tizenegy perc. Kevés.

Megállok, szexualitás. Ugye erről beszéltünk bőven? Hogy amikor valaki a meghittséget összetéveszti a közelséggel. És a legnagyobb illúziója a közelségnek a szexuális kapcsolat. És hogy milyen sokan, sokan állandó csalódásban és kiábrándultságban leledzkednek. És ugye, hogyha valaki nem ébred föl, hogy a közelség (beleértve a szexuális közelséget) önmagában nem meghittség, ezek a mi barátaink meg testvéreink szokták akkor „talán lehet, hogy hármasban kéne csinálni, talán akkor jobb kezemen is egy közelség, bal kezemen is”. Ilyen teljes közelség: előttem is közelség, mögöttem is közelség, hát ez a legtutibb. S ugye akkor ez se jön be, és nem érti: „hát már négy oldalamon egy nő van, hogyhogy nem érzem az intimitást? Mindenhol nők, és hol van az intimitás? Hát akkor biztos hiányzik valami szexuális segédeszköz… Valami trágya vagy tárgy, vagy mi…”.

Eszembe jutottak mondjuk kis óvodások. Képzeljük el. Azért egy normális óvodás már tud szerelmes lenni, nem? Ötéves, és beleszeretett mondjuk az óvónénibe. Ez is egy verziója. Olyan is lehet, hogy hat éves, és beleszeretett az ötéves Rozikába. Na és akkor, amilyen normális, most képzeljük el ezt a hatéves gyereket. Ábrándozik: „Ó, ó, a Panni néni! Elveszem feleségül. Egy meghitt viszony! Csak még egy-két segédeszközhöz kell hozzájutnom addig, mert a nélkül meg nem megy. Ez nem lehet.”. Elképzelek egy óvodást, aki szexuális segédeszközökön fantáziál. Hát ez elég nehezen megy. Jó a fantáziám, de ilyet nem nagyon birok elképzelni.

Szóval azt akartam csak mondani, hogy amikor valaki még mindig nem ébred föl, és még mindig nem ébred föl, hát az intimitásra vágyik szerintem. Csak fogalma sincs, hogy a szexualitás vagy a szoros kapcsolat önmagában ezt nem hozza meg. Most én marhultam meg hülyéskedtem ezen. Nem hinném, hogy kizárólag morális megközelítésből kellene erről beszélni vagy ilyen prűden, hogy állandóan hujjogni kéne a papoknak: „és olyan emberek is vannak, akik hű…”. Hát jól van, vannak. Szegény, ez az ő baja, hát nem? Még nyomorultabb. Húsz: (ez az eszméletlen sok papír, hát mit kell ennyi papírt összeírni…)

A meghitt istenkapcsolat jellemzői – folytatás

20. Felelősséget vállalok és kölcsönösség jellemez minket.

Felelősséget vállalok Istenért. Hát, érdekes. Ő felelősséget vállal értem, ez tuti, de hogy én is őérte! Azt is mondhatnám, hogy Isten úgy is rám bízta magát, hogy ő úgy akar személyesen jelen lenni ebben a világban (nem csak okos gondolatok formájában), hogy az én személyemen keresztül szeretne megtestesülni, és személyesen jelen lenni. Ha az Isten ezt bízta rám, hogy az én személyemen keresztül tud személyesen jelen lenni, akkor én nyugodtan vállalhatok felelősséget az ő jelenlétéért. Akkor ez rajtam is múlik. Akkor, ha azon panaszkodom, hogy Istent még soha senki nem látta, miért nem jön el? Hát, lehet, hogy nagyon kevés ember vállalja azt a felelősséget az Istenért, hogy az ő személyén, az ő testén keresztül az az Isten meg tudjon jelenni.

Van egy nagyon szép mondás: ha én egy lépést teszek Isten felé, Isten ezret lép felém. Ez engem nagyon szokott bátorítani meg vigasztalni. Igen, ez azt jelenti, hogy mi kölcsönösen akarunk egymással mélyebb kapcsolatra jutni. Kölcsönösen. Én is felelősséget vállalok a kettőnk kapcsolatáért, nem csak őtőle várom ezt. Nemcsak neki kell állandóan jönni, hanem én is folyamatosan megyek. Néha érezhetem azt, hogy most én megyek, és ő meg egyáltalán nem megy. De hát ez minden rendes kapcsolatban van, nem? Hogy néha nálam találkozunk, néha meg nálad. Néha te főzöl teát, néha én. Hát ez elég normális így.

Tehát itt megint valami, megint a kapcsolatainkból. Hogy mondjuk hazamegy a férfi, meg hazamegy a nő a munkából. Mert a nő nem várja a férfit, ő is dolgozik. Mind a ketten fáradtan hazamennek a munkából. A férfi rögtön kiszúrja, hogy a nő azt a rohadt tejet már megint nem rakta vissza a frigóba. Mert mindig csak iszik. Természetesen a nő is nemhogy fölismerte, hanem elbotlott a férfinek a rohadt büdös cipőjében, amit meg a férfi nem képes a helyére rakni, amit a nő már vörös mázzal kijelölt a padlón. Mindenkinek vannak gyöngéi. Mi történik ilyenkor? Hát azon túl, hogy egy szokásos este kezdődik a házaspárnál, valami olyasmi, hogy a férfi azt mondja: „egyszerűen hihetetlen, hogy azt a rohadt tejet nem bírod berakni abba a rohadt frigóba, te rohadt!” Mire a társa azt mondja, a feleség: „tudod mit, pusztulj meg, ahol vagy! Te is olyan hülye vagy, mint a cipőd! Az se áll sehogy se.” Ennek vannak finomabb verziói, kicsit. Nem hiszem, hogy nagyon elvetettem volna a sulykot.

Bár, tudjátok, meghívtak… Családkonferencia. Egy évben egyszer. Egyházi program. Ó, hát nagyon jó téma volt: miért nem örülnek néha a szülők annak, hogy a gyerekük megházasodik? Erről kellett beszélni. Tök jó téma, nem? Bizony, néha nem örülnek. Miért nem örülnek? Mert a fiatalok házasságkötése veszteséget is jelent. Ilyen egyszerű. Hát minden változás veszteséget is jelent. Na, erről beszéltem. Ezt a szép mondatot egy órán keresztül mondtam, nagyon ügyesnek bizonyultam. És aztán komoly kritikát kaptam. Elárulom nektek: „Feri atya, ezt mondta egy neves valaki: neked annyira szélsőségesek a példáid”. Szerintem meg nem. Én ismerem az életet.

Na, szóval, tehát megy a balhé, most akkor hogyan lehetne itt valahogy az intimitás felé menni? Nyilván úgy, hogy én hajlandó vagyok kettővel mélyebbre ereszkedni. Bekapcsolni a zenét, az kicsit hangol. S utána azt mondani, hogy „Jaj, ne haragudj rám, megint ideges és feszült voltam, ahogy hazajöttem. Tök fölösleges volt fölszívnom magam. Különben is, ahogy kifejeztem magam, hát az elég gagyi volt.”. Mondjuk. Ez azt jelenti, hogy a kettejük közötti intimitásnak a titka, hogy az egyik hajlandó mélyebbre menni saját magában. S akkor itt van a ziccer, ő már mélyebbre ment, a másik még följebb van. Ugye van két verzió. Az egyik: hol van a palacsintasütő? Adunk neki, harc! A másik? én is mélyebbre megyek, és azt mondom: „Látod, te voltál ma a nyerő, te mertél először kezdeményezni egy mélyebb találkozást. Én nem bírtam volna. De rendes vagy! Tulajdonképpen jó, hogy megházasodtunk.”. Na, most mit szóltok, három perc alatt hova el lehet jutni?!

Szóval azért akartam csak ezt elmondani egyrészt, mert hogy a meghittség nem csak a kapcsolat titka, hanem annak a titka, hogy mi ketten hajlandók vagyunk ezt kölcsönösen, állandóan megtenni, mélyebbre megyünk önmagunkban. Ami mindig azzal fenyeget, hogy az önazonosságunkat elveszítjük. Mert ebben az esetben mi a nőnek mondjuk az elképzelt önazonossága? Az, hogy nekem mindig igazam van. Vagy az, hogy a férjem egy lusta disznó. És én azt gondolom, hogy nekem most igazam van, és én látok jól. És a férjem nem lát jól. Ahhoz ezt az önazonosságomat el kell engedni. Azért az nem könnyű.

Na, még két érdekes dolog. Emlékeztek, múltkor mondtam azt, hogy amikor Jézus kemény dolgokat mond, az mindig egy realitás. Nem fenyegetés, nem megfélemlítés, hanem egy realitás. És akkor most nézzünk meg itt egy példát! Hogy mondjuk azt olvasom a Szentírásban, hogy aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül. Aki nem hisz, elkárhozik. Hoppá! Elég durva, nem? Ó, most belehúztam a lecsóba. Most hogy jövök ki innen? Meg ti! Na. Ne vedd el az élét a szavaimnak, te! Mit jelent akkor ez? Próbálok egy gondolatmenetet elmondani.

Az intimitás a szeretet része. Erről már beszéltünk. Elképzelhetetlen meghittség szeretet nélkül. De mi a szeretetnek a föltétele? Hát a bizalom. Bizalom nélkül nem tudlak szeretni. A bizalom pedig azt jelenti, hogy én hajlandó vagyok önmagamból kilépni, és kockáztatni. Ha nem lépek ki magamból, és nem kockáztatom az önazonosságomat, akkor sosem foglak tudni szeretni, nem jutok el hozzád, és ennek hiányában nem lesz köztünk meghitt kapcsolat. Ez azt jelenti, hogyha én sosem lépek be a bizalom világába, akkor igazából sosem tudlak igazán szeretni, aminek az lesz a következménye, hogy köztünk meghittség nem jön létre. Egyszerűen nincsenek meg a feltételei. És ahol az ember nem mer belépni a bizalomnak a világába, ahol önmagát kockáztatja, az ilyen ember szerintem a kárhozatban él. Ez a pokol az ember számára. Ez olyan pokolszerű élmény, hogy képtelenek vagyunk egy meghitt kapcsolatra, aminek föltétele a szeretet, aminek föltétele az önmagamból való kilépés, aminek föltétele a bizalom, hogy a legesztelenebb dolgokat tesszük meg azért, hogy valamit csináljunk vele, hogy ezt enyhítsük. Még képesek vagyunk szexboltban különböző eszközöket is vásárolni. A legképtelenebb hülyeségekkel tesszük tönkre az életünket csak azért, mert valahogy vágyunk valamire, amiről nem tudjuk, hogy hogyan lehetne elérni.

Ezért aztán, mikor Jézus azt mondja, „testvérem, aki nem hisz, elkárhozik”, akkor ez nem egy fenyegető mondat, hogy „Kivárom, hogy katolikus leszel-e, és ha nem, először küldöm Szent Pétert, ő majd elviszi a balhét, én meg dörzsölöm kezeim. Én megmondtam.”. Hát ki a fene hisz egy ilyen Istenben? Hát senki. Amikor Jézus azt mondja, „aki nem hisz, az a kárhozat fia”, akkor egy realitást írt le. Egyszer jött hozzám egy asszony, a következőt mondta: „Te Feri, te itt beszéltél a bizalomról… tudod, ahogy erről beszéltél, és mondtál néhány történetet, én rájöttem, hogy életemben talán csak egy-két pillanat volt, amikor én a lábamat kidugtam a bizalom világába. Talán ennyi történt össz-vissz egész életem során. Néhányszor kidugtam ebbe a világba a lábam.”. Ez egy ötven éves hölgy, házasság, gyerekek, minden az életében. Húha.

S akkor ezt hadd kössem össze egy másik dologgal, amiről megintcsak beszéltünk, hogy az istenkapcsolat folyamat. Ugye ha az istenkapcsolat folyamat, ez tulajdonképpen mit jelent? Egy bizalmi viszonyt. Ha nem folyamat, akkor az történik pl., hogy hát élem az életem, esetleg még hazudok is magamnak, hogy jaj, nekem nagyon jó a kapcsolatom az Istennel, tök jóba vagyunk, szoktunk dumcsizni. Lehetséges, és akkor jön egy nehézség, s akkor fölkiáltasz az égre: „Jaj, Uram, segíts nekem! Ne hagyj el!”, nem tudom, valamit kérsz tőle. Mi ezzel a helyzettel az alapvető nehézség? Az, hogy ezzel a kéréseddel, mondatoddal valahogy odafordulásoddal még nem léptél be a bizalom világába. Még nem vagy ott. Sőt, inkább azt lehetne mondani, még három lépéssel odébb vagy. Kérsz az Istentől valamit, de közben az van benned, hogy vagy megadja, vagy nem. Amikor valaki nem lépett be ebbe a világba, akkor igazából állandóan azt kockáztatja, hogy minden ilyen helyzetben csalódni fog. Nem azért, mert az Isten esetleg nem adja meg, hanem azért, mert nincsen ebben a világban bent. Hanem kívül van rajta. Nem tudom, hogy ez érthető-e.

És akkor a másik, amit nagyon szerettem volna, hogy kölcsönös kapcsolat Istennel. Lehet, hogy nektek is van hasonló élményetek, mint nekem, hogy mikor én néha megköszönök egy-egy dolgot az én Istenemnek, akkor ő gyakran azt mondja: „Jól van, Feri, jól van. Tudod mit? Azt, amit én adtam neked, azt egy embernek add vissza! Nagyon köszönöm, hogy megköszönted nekem, tök ari vagy, bírlak, jóban vagyunk, de légy szí’ ne fuss most már még három kört körülöttem, hanem keress valakit, akinek ezt tovább tudod adni.”. Az Istennek ez nem tudom, ilyen heppje. Ezt valahogy így szereti mondani, nekem legalábbis. Ezt a lélektan úgy hívja, hogy szublimálás. Mondom itt a példát. Annyira jó lenne az Istent viszont szeretni, és egy ilyen meghittségben elandalogni mellette. Isten pedig azt mondja, „tudom, hogy neked tök jó velem. Most akkor azt, ami itt benned megszületett, ezt add át másoknak! Ne felém, másoknak.” Úgy tűnik nekem, hogy a fejlődésünknek az egyik kulcsa éppen ez a folyamat.

Mondjuk képes vagyok megszeretni egy kisgyereket. De a kisgyereknek nem én vagyok a szüleje. Hát van egy kislány, tudjátok! Mikor a pöttyökkel misézünk, ők is miséznek. Van egy kislány, hát olyan aranyos és drága, hogy sokszor legeltetem rajta a szememet. Olyan drága az arca, hogy egyszerűen hihetetlen. De hát nem az enyém. Nagy veszteség. És tudjátok, egy csomószor ötleteltem ezen, hogy hogy tudnám én kifejezni e felé a kislány felé, hogy annyira drágának tartom, meg annyira szeretem. Hát szeretem… mit szeretek rajta? Na, annyira jó érzéseket kelt bennem, hogy csak no. És akkor rájöttem arra, ennek a kislánynak megvan az apukája, az anyukája, a testvérei, meg minden. Feri, te nem kellesz oda! Ez egy tök jó érzés, egy nagyszerű érzelem, ami benned keltődött. Hogy ennek kapcsán eljátszottam azzal a gondolattal, hogy ó, ha nekem ilyen kislányom lenne! Hát azért már érdemes lenne. Na. S akkor kicsit kotlok ezen a gondolaton, s akkor rájövök, hogy majd hülye leszek én ezeket a bennem föltámadt érzéseket és érzelmeket szégyellni, eldugni, meg nem történtté tenni, mit tudom én, mit csinálni vele. Hanem mindannak, ami most bennem előjött, találjam meg a „tárgyát”. A tárgy idézőjelben, ugye a lélektan szokta mondani. Keressem meg azokat az embereket, akik felé megfelelő keretekben ez a szeretet tovább tud menni. Na, ezt nevezzük szublimálásnak.

Hát ez a zene, tudjátok… Ezt a zenét kéne szublimálni valamivé, mondjuk csenddé. Vagy nem tudom, na. Ja, tudjátok, függő embereket szokták azzal gyógyítani, pszichiáterek szokták alkalmazni ezt terápiaként, hogy az illető függő képtelen a kölcsönös kapcsolatra. Függő kapcsolatra képes, de egy meghitt, szabadságon alapuló, kölcsönös, egymást tisztelő kapcsolatra nem képes. Szokták mondani, nem? „Ide figyelj, először is vegyél egy növényt. Gondozd fél évig. Ha kibírta, jöhet a tengeri coca. Ha a tengerimalac is kibírja, jöhet egy férfi. Vagy egy nő. Tehát addig, ameddig az összes növény kipusztul nálad, hát, rád van bízva… Ez ismerős nektek? Veletek is megtörtént? Én egyszer egy egész anyósfül-garmadát döglesztettem meg. Később olvastam ám, hogy az anyósfül olyan igénytelen növény, hogy teljesen gondatlan gazdáknak is ezt ajánlják. Úgyhogy ez az a növény, amikor egy évre lecsuknak valakit a börtönbe, s hazamegy, és így minden szétrohadt, az anyósfül meg… Én ezeket is kipusztítottam. Ezért lettem pap. Nem nagy dolog az önismeret. Na, huszonegy:

21.Az istenkapcsolatomban adjak teret a játékosságnak.

Ó, hát a pöttyökkel való mise! Az remek alkalom erre. Te is meg vagy fázva? Szegény. Elmondok egy történetet, szokásomtól eltérően. A történet egy családról szól, szokásomtól eltérően. Apuka, anyuka, kisfiú. A történet mondjuk játszódjon az Egyesült Államokban. Azért játszódjon ott, hogy jól tudjunk rajtuk röhögni. Hát, milyen hülye amerikai család, bezzeg mi! No. Apuka, anyuka és a gyerek elmennek kajálni, és jön a pincér. Pincér megkérdezi: „Kedves édes anyuka mit kér?”. Elmondja. „Apuka mit kér?” Elmondja. „Hát te, kisfiam, mit kérsz?” „Big Mac.” Erre az anyuka közbeszól: „Nem, nem. Hasábburgonyát kér rántott hússal, káposztasalátával, ásványvízzel (enyhén buborékossal).”. A pincér úgy tesz, mintha semmit nem hallana abból, amit az édesanya mondott. „Ketchuppal kéred, vagy majonézzel hozzam a Big Mac-et?” A gyereknek fölcsillan a szeme. „Mind a kettővel!” A szülők köpni-nyelni nem tudnak, ugyanis a pincér ezzel az információval elviharzik. Ezért aztán a gyerek  jut szóhoz, s a következőt mondja: „Láttátok? Ez a pincér azt hiszi, hogy én tényleg vagyok!”. Hm.

22. Amikor rábízom magam Istenre, az nem jelenti azt, hogy az akaratom, vágyaim, a személy voltomat föladom.

Odaadhatom szabadon, de nem adom föl. Az akaratomat nem béklyóba kötöm, hanem addig dolgozom magamon, míg meg nem tanulok egyet akarni Istennel. Ez nehéz! Gyomros. Ha van alkalmam papokat, apácákat, szerzeteseket, szőrzeteseket lelkigondozni, és miután van egy-két vakmerő ember, aki el mer hozzám jönni, még a papfajtából is, meg a szőrzetesből, igen-igen tanulságos az, hogy milyen sokuknál alapmotívum az, hogy azt gondolják, hogy akkor lesznek jó szerzetesek, jó papok, illetve, hogy az az alapmotívuma sok esetben az ő döntésüknek, hogy lemondanak magukról. Az összes szükségletükről. Ennek a hátterében rengeteg minden lehet. És komoly munkába kerül az, hogy egyáltalán ő aztán fölismerje a saját szükségleteit. Ha valaki fölismeri a saját szükségleteit, ha a testét az istenkapcsolat részévé emeli, ez azt fogja jelenteni, hogy az istenkapcsolatnak az a háboríthatatlan nyugalma megszűnik. Az többé nyugodt kapcsolat nem lesz. Ahol én mindig automatikusan belátom Isten akaratának a felsőbbrendűségét, vagy hogy hát ő természetesen jót akar nekem. Hát persze, ezt beláthatom itt a fejemben, és a gyomrom meg tiltakozik ellene. Nem akarnád máshogy azt a jót? Úgyhogy ne adjátok fel az akaratotokat! Hát akkor mi lesz veletek? Ilyen Mikrobi vagy mi?

23. Az istenkapcsolatban teret adok annak, amihez kedvem van, amire vágyom.

Ami igazodik a szükségleteimhez, amiben tudok önfeledt vagy szenvedélyes lenni, vagy amiben átélem, hogy természetes vagyok. Tehát szenvedélyes, önfeledt, természetes, kedvem van hozzá. Ezeket nem szoktuk az istenkapcsolat alapelemeinek tartani, pedig kellene. Igen gyakran, amikor valaki eljut oda, hogy már semmi kedve nincs imádkozni, vagyis mindnyájan többé-kevésbé… Ugye, ahogyan a Bizottság együttes megénekelte: bestia, bestia, látlak, hogy zsezsegsz. Ó, az istenkapcsolat, imaélet! Ugyan, ugyan. Unjátok. Tisztelet a kivételnek. Na, most, amikor valaki eljut oda, ami szerintem természetes, hogy megunod azt a meghittséget egyáltalán nem tartalmazó fölszínes istenkapcsolatot, ami eddig volt, hát akkor milyen kedved volna imádkozni? Miért, becsöngetsz a házmesterhez minden reggel meg este? „Megjöttem a munkából!” „Hülye vagy, vagy mi?” Szerintem mindnyájan el tudunk menni úgy dolgozni reggel, hogy ezt nem közöljük a szomszéddal. Hát ez megy nekünk egyedül is, ugye? És akkor ez úgy kerül át a paphoz, hogy „elfelejtem a reggeli imádságot, valahogy úgy mindig elfelejtem”. Hát én se csöngetek be a szomszédhoz, igaz nincs is. Tehát egy meghitt kapcsolat, hát ha én…

Most valami filmet láttam, de csak ilyen pár percet, de jópofa volt az a pár perc. Valami olyasmi volt, hogy a férfi alszik, a nő meg talán mindig akar neki valamit mondani, és akkor így nézi. És amikor reggel fölébred, akkor látszik egy ilyen szép… Úgy van a kameraállás, hogy csak a nőt látod, és tudod, hogy a férfi mellette van, és azt látod, a nő fölébred, és nagyon jó a színészi játék, mert hogy a nő fölébred, rögtön lehet tudni, hogy az első gondolata a férfi. Miközben a férfit nem látod a képen. Hát ha nekem Istennel ilyen kapcsolatom van, akkor mit lehet ezen elfelejteni? Hát amikor fölébredek, eszembe jut. Alszol még? Mi van veled? Napot fölnyomtad? Szóval, ha már így teljesen beleuntál ebbe a huszonöt éve a szomszédnak elmondom, hogy hogy vagyok verzióba, meg bemegyek a szomszédhoz, és elmondom, hogy mit éltem át ma, és mit köszönök neki, hát ezt nem is értem. A szomszédnak mit köszönsz?

Na, akkor az első kérdés. Most hagyjuk ezt az egész imatörténetet. Mihez van kedved? Ezt az egyet kérdezd meg magadtól! Mit csinálnál végre szívesen? S onnan lehet akkor elindítani egy imaéletet vagy egy istenkapcsolatot. Az, hogy mit kéne… az összes hajam égnek áll. Látjátok? Hajat kéne mosnom. Elfogyott a WU2, az a baj. Tényleg, a WU2 megújult. Sokkal jobb, mint volt. Ajánlom. Szebb dobozban van, meg minden. Azt kenem a hajamra, a dobozt. Szóval… hol jártam? Ja igen, hogy mitől áll föl a hajam. Na, szóval jön valaki, s akkor azt mondja: „tudom, atya, hogy többet kellene gyónnom, többet kellene imádkoznom, de ez semmi ahhoz képest, hogy a Szentírást is többet kellene olvasnom”. Hát ez az a három mondat, amivel semmit se lehet csinálni. Dobd már ki az ablakon ezt! Mihez van kedved? Vagy van-e számodra az Istenben bármi is, ami csak egy kicsit is vonz? Hát mert ha nincs, ha nem vonzó… Hát ez olyan, mint hogyha minden nap le kellene gyűrnöm valami kaját, amit utálok. Én például utálom a kefirt. És mikor gyerek voltam, voltak olyan orvosságok, amiket kefirrel kellett bevenni, vagy mivel. Ú, én sose gyógyultam meg! Nincs az a pénz! Szóval, hát hogy vonzó-e egy kicsit?

Mikor egy vasárnapi szentmisén, az egy tipikus helyzete a kölcsönösségnek. Adok-kapok. Mi az, amit adok? Ha én dumálok, te meg hallgatsz. Nagyon kényelmes helyzet. Mi az, amit te visszaadsz? Hát az arcodat. A papnak a drámája, hogy én látlak titeket. Mert az hagyján lenne csak, dumálok, de ott ültök velem szemben. Tehát ez elég durva visszajelzés. Most ezt miért mondom? A szenvedély miatt. Hát azért, tudjátok, lehet ám látni, hogy aki mondjuk vasárnap reggel, mondjuk a Terézvárosban voltam káplány, hogy akkor mondjuk a reggel rákoskeresztúri hét órai mise… Ugye arról ne is beszéljünk? Azért, tudjátok, eléggé ordít, hogy mondjuk egy reggel hétkor mindjárt jön a roráte. Hoppá, hoppá. Azért’ egy durvább. Mondjuk egy reggel fél hetes, hatos roráte mise! Azért ott lehet látni, hogy kinek az istenkapcsolatában van csak egy kicsi szenvedély is. Most komolyan, én egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet az, hogy az istenkapcsolatomban a szenvedélynek egy szikrája nincs, de ott vagyok minden vasárnap a misén. Ezt én egyszerűen nem bírom elképzelni. Hogy az milyen lehet. Hát ezeknek az embereknek valami vallási Nobel-díjat kéne alapítani.A mazochizmusnak egy… Tényleg, tehát valami, egy ilyen pszeudo szentté avatást kéne nekik.

24.Elköteleződöm.

A huszonnégyes pontot azért szeretem, mert most el tudok mondani valami szerintem fontos dolgot. Az elkötelezettség a személyesség föltétele. Ez alatt azt értem, hogy többé-kevésbé mindnyájan – erről tavaly sokat beszéltünk – sérültek vagyunk. Többé-kevésbé sebzettek vagyunk. Ez mit jelent? Hogy nem nagyon tudjuk egymást személynek tartani. Nem tudjuk. Egy sérült ember kötve van a hiányaihoz, a szükségleteinek a görcsös beteljesítéséhez, ahhoz, hogy mindenképpen találjon valakit, aki ővele jót tesz, és őt szereti, mert a nélkül ő most nem tud létezni. Mindnyájan többé-kevésbé sérültek vagyunk, a hiányaink motiválnak.

Ennek a következménye az, hogy hiába van itt mondjuk a Terike, én nem tudom őt személynek látni. Annak arányában látok valakit személynek, aminek arányában én szabad vagyok itt bent. Különben Terike egy eszköz. Eszköz ahhoz, hogy hozzon nekem almás pitét. Szokott. Hogy ő valami szükségletemet, kielégítse, ami nekem tök jó. Minél sérültebb vagyok, annál inkább te mindig csak eszköz vagy ahhoz, hogy én valahogy életben maradjak, meg ne gyógyuljak, ne változtassak magamon, hanem csak valahogy ezt a sebzett életet valahogy továbbvigyem. Ezért aztán szerintem nagyon nagy bátorság kell annak a fölismeréséhez, hogy miközben azért többé-kevésbé rendes emberek vagyunk, egymást állandóan kisebb-nagyobb mértékben használjuk és fölhasználjuk a saját igényeinkre, szükségleteinkre. Állandóan hajlamosak vagyunk birtokolni, manipulálni, befolyásolni, ezer dolgot tenni, ahol te eszköz vagy.

Végül is az elkötelezettség az igazi remény arra, hogy végre valaki ne eszköz legyen, hanem személy. Ugyanis amíg a középpontban én vagyok, és az én szükségleteim és hiányaim, tulajdonképpen mindegy, hogy ki vagy te. Akkor nem olyan izgalmas egy életen keresztül házastársi kapcsolatban lenni. Minek? Hát ha én a hiányaimból élek, és azt akarom, hogy valaki beteljesítse, akkor nekem olyan valakire van mindig szükségem, aki ezt megteszi, nem pedig egy társra. Nagyon sok ember tehát, aki nem köteleződik el, valójában azért sem köteleződik el, mert közben indirekt módon azt mutatja, hogy neki a hiányai betöltésére eszköz-szerű lényekre van szüksége. Ezért ő mindent ennek fog alárendelni. Válogat, és lecseréli az öregecskedő férjét. Az is tud öregecskedni, vagy mit csinálni… A férfiak is bármire képesek. Ez az, amikor én elköteleződöm. Akkor tulajdonképpen annak a föltételét teremtem meg, hogy legyen egyvalaki, akire próbálok személyként tekinteni. Valaki, akit megpróbálok azon a határon túl is szeretni, vagy rá igent mondani, amikor már az én aktuális szükségletemet nem tudja kielégíteni. És ez minden házastársi kapcsolatban megtörténik.

Meg az istenkapcsolatban is megtörténik. Hogy én kérek valamit, és Isten azt mondja, hogy tididididididiii… Akkor válik el, hogy én az ajándékot szeretem, vagy az ajándékozót. Hát milyen istenkapcsolat az?! Akkor jóban vagyok vele, ha kapok valami. Ezért állítva állítom, hogy az elkötelezettség a személyességnek kerete, föltétele. Ezzel akkor most befejeztem az istenkapcsolaton való ötletelésemet, hogy hogyan lehetne az egy meghitt kapcsolat. Ezért egy illúzió nem elköteleződni Isten mellett, de közben várni, hogy ő majd minden szükségletemet betölti. Ezek abszurdumok. Az Isten nem azzal bizonyítja, hogy isten, hogy őt eszközként használhatom. Ez az én illúzióm róla.

Hű, de sok idő van. Bírjátok még? De jó lenne kifújni az orrom! Látjátok, a szükségleteimről lemondok értetek! Holnap meg lesz egy homloküreg-gyulladásom. Na, most mit is csináljak? Fújjam ki az orrom? Ez jó ötlet, tényleg. Colát is igyak?

Az intimitás és a függés közti különbség – tévhitek a meghittségről

Úgy beszéltünk az intimitásról, mint aminek az ellentéte a függés. Csak hogy a helyzet annyiban bonyolult, hogy ezt a fejünkben könnyen belátjuk, vagy megértjük, de mindenki, akinek van hajlama függő helyzetekben lenni, a kapcsolatokban függeni, ilyen, vagy olyan oldalról, az ezt a helyzetet intimitásként fogja átélni, vagy azt fogja gondolni, hogy ez intimitás. Nagyon egyszerű lenne, hogyha pontosan érzékelné magát, hogy „ó, hát ez nem intimitás! Dehogy is, hát függök, kiszolgáltattam magam, stb.”. Csakhogy önmagunkra nem könnyű reflektálni, és aztán belátni, hogy ez nem is így van velünk. Ezért szeretnék elmondani körülbelül olyan huszonöt pontot, de ezt gyorsan fogom tenni, hogy mindenki tesztelhesse magát. Fogok tenni huszonöt kijelentést, ez egy teszt. Megnézheted, hogy ezek a kijelentések mennyire illenek rád. S annak arányában eldöntheted, hogy tárádidádárádáá… Ezért aztán a pontok után nem fogok sokat sztorizgatni. Írjátok! Számoljátok! Azt mondja, ezek a kijelentések általában magatartásmódra vagy tévhitekre vonatkoznak. Hogy mit gondolok én.

1. Én képes vagyok gyorsan meghitt kapcsolatot és helyzeteket teremteni.

Ez nekem könnyen megy, van rá érzékem. Ez úgy illúzió, ahogy van. Hiszen láttuk, hogy a meghittségnek milyen sok föltétele van. Rakhatsz te nyugodtan a fürdőszobába 123 illatos gyertyát, és leolthatod az összes villanyt, attól az még csak egy gyertyafényben úszó fürdőszoba. Ha beülsz a kádba, akkor gyertyafényben és Kis Roziban úszó fürdőszoba. Ha beszáll oda a barátod is, akkor már három úszó valami van: a fürdőszoba, a Rozi meg a Pisti. De hogy ez még önmagában nem… Én a meghittség zsenije vagyok! És természetesen, mert te egy meghittség-teremtő zseni vagy, van magnó is a fürdőszobában. És onnan szól… Ezek hangulatok, ezek tök jó dolgok. Baromi jók, nem gyullad föl a fürdőszoba. Vagy nem fagysz meg a kádban, vagy… tehát ilyen nincs!

Valami fontos dolog: bizonyára vagytok néhányan olyanok, akik ültetek már csoportban. Pszichodráma csoport, Bibliadráma csoport, önismereti csoport, önsegítő csoport, csoport csoport. Ezer csoport. Ugye már van ilyen élményünk? Ma már, hát… Így jelent meg egy nagyszerű könyv: Csoportok és csoportozók. Ez ma már egy ige: csoportozni. Ma már nem csak személyeskedhetünk, hanem csoportozhatunk. Láthattátok azt a filmet, ami két csoportfüggőről szól, akik aztán egymástól függenek. Mi annak a filmnek a címe? Hogy? Harcosok klubja? Bizti. Csak ne járjak vele úgy, mint az ópiummal, vagy mivel. Hogy az tágítja a szemet. A Harcosok klubja. Egy férfi, aki csoportfüggő, meg egy nő, aki csoportfüggő. És ebben a# Nem az, nem, nem! Megúsztuk, még nem ment mélyre. Huh. Akkor mi? Kifújom az orrom még egyszer, ha ezt csináljátok velem. Tényleg az? Az az. Ú, de meggyőző volt. Nem „az a film”, „az az a film”. Szóval van benne egy jelenet, zseniális. Rájön az a két ember, egy férfi meg egy nő, hogy tulajdonképpen mind a ketten csoportról csoportra élnek. És akkor elkezdik egymás között a csoportokat elosztani. Tehát az valami zseniális. Azt mondja: „én adok egy anonim alkoholista csoportért egy szexfüggő meg egy romantikafüggő csoportot”. Azt mondja: „azt nem, az anonim alkoholista csoport az nem csak kettőt ér, az hármat”. „Jó, akkor odaadom neked még a jogosítványukat elvett gyorshajtók csoportját.” „Na jó, az kettő és félnek számít akkor.” Üzleteltek a csoporttal. Mi is ez?

Az, hogy amikor beülünk egy csoportba, akkor egy – mondhatjuk így – egy mintha-térben, egy mintha-időben, egy mintha-kapcsolatban vagyunk egymással. Ez azt jelenti, hogy ami ott történik, az természetesen valóságos, reális az ottani beszélgetésünk, az ottani élményeink, egy önismereti csoportban természetesen reális az, amit megosztunk egymással, amit hallunk. Odahozhatjuk az életünket, de reggel kezdtünk kilenckor, este hatkor befejeztük – én ma pont ezt csináltam egy csoportban – és amikor hat óra van, akkor fölállunk, és hazamegyünk. Lehet, hogy az életem legmélyebb traumáját megosztottam ebben a csoportban, de utána ez a kapcsolat nem folytatódik. Ez azt jelenti, hogy ezek a csoportok zseniális lehetőséget adnak arra, hogy mondjuk egy napon, vagy egy délelőttön, vagy két órán keresztül úgy működjünk, ahogy érdemes. Hogy egy napig a legsérültebb ember is tud valamennyire olyan szabályok szerint élni, ahogy élni érdemes lenne. Tehát például, hogy bizalommal ajándékoznak meg titeket, hogy nem pletykálok rólad, hogy nem minősítelek téged, hogy meghallgatjuk egymást, nem vágunk egymás szavába, hogy amikor te beszélsz, akkor nekem te fontos vagy. A legsebzettebb emberek is valamennyire képesek néhány órára így élni. Ez nem azt jelenti, hogy ő erre képessé vált egy életre, hanem ott, ebben a csoportban megalkottuk annak a közegét, hogy ez lehetséges legyen. Ezért történhetnek ezekben a csoportokban nagyon komoly változások, gyógyulások, fölismerések, hogy „te jó ég, néhány napig tudtam így lenni!”.

Nagyon sokan azt gondolják – itt van a függés –, hogy ilyen csoportban mély intimitás van. Én azt mondanám inkább, a bizalomnak egy nagyon mélységes légköre alakult ki, amiben egy mintha-intimitást éltünk át. Ez nem pejoratív vagy degradáló arra, amit ott át tudunk élni. Kicsit se. Tehát tudjuk, hogy az intimitás az egy folyamat, elkötelezett, egy csomó minden kell hozzá. Itt pedig ez még nincsen, és nem is lesz. Én óriási dolognak tartom, hogy lehetek csoporttag, vezethetek csoportokat. Azt gondolom, vagyunk annyira sérültek, hogy ez mindenkinek jót tesz. Hogy egy kicsit fejlessze magát. De egy kicsit sem gondolom azt, hogy mikor egy csoport befejeződik, akkor nekem el kéne vennem feleségül egy csoporttagot, mert olyan mély izéket éltünk át. Nagyon mély izéket éltünk át, de most este hat óra van, és én hazamegyek. Ott egy nagyon mély bizalmi légkör alakul ki.

És ez nagyon hasonlít nekem ahhoz, mint amikor mondjuk két ember szerelmes lesz. És kimondva/kimondatlanul úgy élnek néhány hétig vagy hónapig, mintha. Mintha ők már egymáshoz tartoznának. Mintha ők már kipróbáltan szeretnék egymást. Mintha már elkötelezték volna magukat egymás mellett, mintha valóban az igazit találták volna meg, akivel egy életen keresztül stb. A szerelemben, a vonzalomban egy ilyen mintha-intimitást át tudunk élni kétség kívül. Egy jól fölvezetett jó pillanatban, jó helyen, jó emberrel egy szexuális együttlét is tud egy ilyen mintha-intimitás élményt adni. A nehézség azonban az, hogy amíg egy csoportban pontosan tudjuk, hogy reggel kilenctől este hatig szerződtünk, ezt pontosan tudjuk, amikor odaadom magamat neked, ez a fejemben nincs benne. Hanem azt gondolom, hogy tényleg te vagy az igazi, hogy te tididididiii… És mi lesz ebből? Úgy megsérülünk, mint a fene. Megsérülünk. Egy valódi intimitásban – óvatosan mondom ezt – érhetnek nagy sebek, meg minden, de az be is gyógyul. Mert ott olyan a közeg. Azzal lehet valamit ott kezdeni. Ezért hogyha sokan azt mondják, „én nem merek bízni, nem merek nyitni, nem merek ezt vagy azt, vagy amazt, mert sérültem, mert csalódtam, mert én már megütöttem a bokámat, mert már megégettem a kezem”, akkor én majdnem biztos vagyok, hogy olyan kapcsolatokba ment az illető bele, amiben a mintha-intimitást intimitásnak gondolta. És azt gondolta, hogy azért, mert tudott venni százhúsz gyertyát, és van meleg víz a kádban, hogy ez őt majd megvédi a sérüléstől. Nem védi meg. Ezt én nagyon-nagyon jelentősnek tartom. Nagyon. Mert te nem az intimitásból ábrándultál ki, arra még mindig vágysz.

Azt mondtam, hogy rövid leszek, hát ez nagyon szép, jó. Sikerült egy negyed órácskát… Belehúzok!

2. Akkor is kitartóan hallgatom a másikat, ha az nem érdekel.

Ilyen egyszerű mondatokat mondok. Kitartóan, kipeckelt szemmel. Oxigénpalackkal. Azért tudjátok, én ifjúkoromban nagy bulizós voltam. Jaj, hát én a Moszkva téri generáció vagyok. Na, szóval minden hétvége buli. Egy nap nem egy buli. Hát a kispolgárok buliznak egy helyen… Három-négy buli. És az az izgalmas, ha nem vagy meghívva. Akkor kiderül, hogy elég vagány csávó vagy-e. Éveken keresztül azzal szórakoztunk a barátaimmal, hogy hogyan tudjuk beenni magunkat egy bulira, ahova nem hívtak meg. Hát jó, hát voltam tizenöt éves. Tizenhat, hét, nyolc. A többit nem árulom el. Na, szóval, én két helyről, a bulikból meg a kocsmázásból nagyon sok tapasztalatot merítettem. És a rengeteg 4-24-es… Az nem csak egy mozdony, hanem egy vendéglátói iparegységnek a száma. Tehát amikor eljutsz oda, ahogy számról ismered a helyeket…Ez nem azt jelenti, hogy részegségről részegségre éltem, hanem a kocsma, miután ott isznak az emberek, remek terület arra, hogy az emberismeretünket bővítsük. Nagyszerű. De a buli is.

És nem egyszer láttam azt… Ugye bulin pörgünk. Mondjuk este nyolckor kezdődik a buli, mi tízre érünk oda. Nem szabad rögtön menni, mert akkor még mindenki éber. Még számon tartják, ki van ott. Na, és akkor látok egy fiút meg egy lányt. A fiú ül a sarokban egy állólámpa fényénél, mellette egy lány, és a férfi magyaráz. Eltelik egy órácska, odapillantok, az állólámpa fényénél a férfi magyaráz. Két óra, megjártam egy másik bulit, visszajöttem, mert ez jobb volt. A férfi magyaráz. Hát érted, szólj már közbe, vagy mondjál már valamit! Hogy „igaz, hogy ez az első találkozásunk, de ezt most már fejezd be, mert most már mindent tudok a BKV működéséről, most már…”. Szóval szabad azt mondani még az első randin is, hogy „te, mondjuk ezt most itt hagyjuk abba, és akkor esetleg térjünk át egy…”. Ugye? De mit szoktunk mondani? Nem akartam szólni, nehogy megbántsam. Hát én ezt a mondatot igazából nem is értem. Hát azért ül három órán keresztül, mert hallgatod. Már fél óra után… nő vagy, levettél róla mindent! Hát tudod már, de még két és fél órán keresztül hallgatod, hogy „ne bántsam meg”. Hát két másik pasit elszalasztasz közben.

3. A kapcsolat érdekében a saját szüségleteimet figyelmen kívül hagyom.

Három: várom a párom. Azt szokták mondani a háromra, nem? A kapcsolat érdekében a saját szükségleteimet figyelmen kívül hagyom. Két klasszikus van. Az egyik: a nő, aki hosszú távon fektet be. Tehát most nem bankos szakemberként mondom ezt, tehát figyeli a férfit. Hallgat. Aranyos. Kipuhatolja, kineszeli, kiszagolja, kifigyeli, kifüleli, kitapintja. Ja de azt a férfi csinálja. Kitapintja a férfinek az igényeit, rácuppan a szükségleteire.

Tudjátok, miért vagyok ilyen vagány? Mert a teológián megtanultam, hogy a papszenteléssel a lelkemben egy eltörölhetetlen karakter jelenik meg. Tehát akármilyen hülye vagyok, maradok pap. Na, azért hogy finomítsam, a realitás felé vigyem ezt, nem biztos, hogy kapok munkát. Tehát két-három évet a nő kibír, de nem rossz szándékból. Hanem mert erre szocializálódtál. Hogy aranyosnak kell lenni, rendesnek, megtanulsz érte főzni, minden. És aztán megtörtént a házasságkötés, szép lassan kezdesz leadni ebből. S akkor eltelik húsz év, legyen nyolc – ez nagy lépés a realitás felé –, és elkezded mondani: „én mindent odaadtam, én akkor, amikor te másoddiplomáztál, az emlőmön tartottam a gyermekeidet, tüdüdüdüdüdüdüü…”. És akkor kapunk egy olyan ötvenéves nőt, aki az áldozat megtestesült szobra. Hát akárhova lépsz, az ő áldozatainak a nyomába… Amikor eszel, az áldozatait eszed. Amikor a leporszívózott kanapéra ülsz, ott is az ő áldozatát találod. Illyés Gyulának Egy mondat a zsarnokságról című verse kismiska ahhoz képest. Mindenhol az ő áldozata van. Intimitás meg nulla.

Ennek az esetnek, helyzetnek szokott az is része lenni, de lehet, hogy az egy másik eset, hogy valaki a következőt mondta nekem: „XY megházasodott, egy hölgyről beszélt, XY megházasodott, és hát nagyon-nagyon remélem, hogy ő nem lép be azon nők társaságába, akik a házasságkötés után hülyék lesznek”. És nem a férjük miatt. Ez sok nőben egy ilyen zsigeri program. Nem szidlak titeket, nem ezért, csak akkor történik az, mint a kedves kliensemmel, aki jött hozzám a feleségével együtt – jó fejek voltak, együtt jöttek –, s akkor azt mondja a férfi, mikor egy órát beszélgettünk, és úgy eljutott valahova, a mélyére a saját fájdalmának, azt mondja: „és tudod, eddig sosem mertem kimondani azt, hogy azt gondolom, te becsaptál. Hogy amíg mi jártunk, az alatt a két és fél év alatt te engem átvágtál. Hogy az egész lényeddel, a magatartásoddal, ahogy velem voltál azt üzented, hogy…, és aztán azt kaptam, hogy…”. Mire a feleség azt mondta: „ezt én is így gondolom, hogy te is becsaptál engem”. Mi is tudunk így működni.

Eltelt az idő. Következő alkalommal laza huszonhárom pont. Folytatódik a teszt. Hirdetnem kell valamit. Amíg valaki még akar hirdetni, addig én szólok. Tovább folytatódik az úgynevezett ateista klub. Ez azt jelenti, hogy várjuk azokat, akik nem járnak templomba, akiknek nincsen a formális egyházzal túl sok kapcsolatuk, de érdekli őket a hit-téma, az istenkapcsolat csoportos formában. Akiknek ehhez kedvük van, jövő csütörtökön (tehát kilenc nap múlva) a Háló-klubban. Hány órakor? Hét órakor. Háló-klub, Ferenciek tere, Kárpátia udvar. Hét órakor. Ha valaki pontosan is szeretné tudni a címet, az megkereshet itt. Akar-e valaki még hirdetni?