A függőségre való hajlam 3.

A függőségre való hajlam – folytatás

Múltkor volt egy rövid alkalom, de azért tartalmas volt. Nem akarom ezt ismételni. Van egy drámai bejelentésem. 35, 36 pontra taksáltuk ezt a valamit, de eltelt egy hét, és nem tudtam nyugodni. 51-nél járok. Szörnyű, nem bírok leállni. Úgyhogy rájöttem, pontfüggő vagyok. Ez óriási fölismerés volt, úgyhogy már nem ígérek semmit. Azt tartom valószínűnek, hogy ez a mai alkalom úgy ahogy rámegy a témánkra, vagyis arra, hogy vizsgálgassuk magunkat a függés és az intimitás összefüggésében. Hogy vajon mennyire vagyunk hajlamosak a függő helyzetekre, amely függő helyzetek kiszorítják belőlünk az intimitásra való lehetőséget. Azért is tartom ezt nem fölösleges szájtépésnek – még hogyha ötven pont fölé megyünk, szerintem ez csúcs, még semmivel kapcsolatban nem tudtam több, mint ötven pontot elmondani -, éppen a függő helyzetben lévő ember az, aki előszeretettel alkalmazza azt a stratégiát, hogy igyekszik nem tudomást venni arról, hogy ő már réges-régen függő helyzetben van. Ezért is érdemes tehát ezt elővenni és tudatosítani, mert olyan szívesen áltatjuk magunkat, és mondjuk azt, hogy hát ha valakire nem érvényes, akkor rám. Természetesen. 

Azzal szórakoztam tegnap – ha jól emlékszem, nem jött valaki, aki ígérte, szörnyű volt -, komolyan ültem-ültem, percekig nem tudtam, hogy éljem túl, mi lesz most? De aztán rájöttem, végül is a függés mindig segít. Így aztán elővettem egy papírlapot és elkezdtem irkálni, hogy vajon hány dologgal vagyok bizonyos értelemben legalábbis függő helyzetben. De hogy nem vagyok szabad, ez biztos. Harmincnál csöngettek. Ez mentett meg, hogy ne jussak harminc fölé. Ezt csak azért mondom, hogy talán nektek is van egy-kettő. Csakúgy mutatóba, ami még nehezíti a helyzetemet, ül rajtam egy fáradtág. A roráté-mise megtette a hatását. Holnap is lesz, remek. Annyira jó öt órákat aludni, nagyszerű! És így eljutunk Karácsony ünnepéhez hulla fáradtan. Óriási!

Ott tartottunk: 32. pontnál. Tud imádattal tekinteni a másikra. Tehát, ezt már elmondtam. Ezt most már nem mondom, csak rátok nézek boci szemeimmel. Jöjjön a 33.

33. Problémái elől másokhoz menekül.

Mit is értek alatta? Hogy ne legyek nagyon félreérthető, mert úgyis félreérthető vagyok. Nem mindegy, hogy a problémáimmal megyek valakihez vagy a problémáim elől. A kettő között nagyon nagy különbség van. Szívesen megyünk nem a problémáinkkal megoldandó azokat, hanem a problémáink elől. Egy másik általam szójátéknak nevezett katasztrófa: megoldás helyett megosztás. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a megoldás felé vezető útnak nem lehet az egyik legjobban járható ösvénye az, hogy megosztunk. Nagyon jó megosztani, egyszerűen csak elmondani és közben már egész normálisak leszünk. Csak nem mindegy, hogy a megoldás helyett van-e a megosztás. Ha a megosztás annak a része, hogy megoldjak valamit, az nagyszerű. De helyette?

Amikor lehetőleg mindig társaságban vagyok. Szóval, mondjuk egy keddi előadás után, lenne-e valaki, akivel haza tudnék menni, ne kelljen már egyedül! Véletlenül egyszer egyedül kell mennem, az annyira borzasztó. Aztán. Valami ér téged és rögtön telefonálsz. Rögtön. Ha más nem veszi föl a telefont – tudakozó. Mindegy, csak valami emberi hang legyen. Tehát, problémái elől máshoz menekül.

34. Nehezen éli meg a veszteségeket.

Úgy egyáltalán. Ezt mindig érdemes nézni, vajon hogy állok én, ha ér valami veszteség? Ez egészen odáig mehet, hogy van, aki egyszerűen belebolondul szinte már a gondolatától is, hogy veszítsen, vagy hogy elveszítsen valamit. Bizonyára voltatok már gyerekekkel táborban, biztos nem csak a saját élvezetek miatt jöttetek erre a világra. Amikor játékot rendezünk a gyerekeknek, az biztos, hogy van ott olyan kisfiú, aki amikor az ellenfél csapata egy góllal vezet, akkor a személyiségének súlyos torzulását véljük fölfedezni, ami komolyan érinti a labdarúgó tehetségét is, és amikor már két góllal vezet a csapat – már-már pszichózisnak mondanám -, amikor pedig 5 perc van a lefújásig, és két góllal vezet az ellenfél csapata, akkor sírva fakad, toporzékol, lejön a pályáról. Azt mondja, ez igazságtalanság, szemétség, rohadtság. Az a dög Dezső, az úgy cselez, hogy közben belerúg és belerúgott. Ismerős? Nem tud veszíteni, képtelen rá. Nem tudom, lányoknál is van ilyen? Van? Jó, hogy mondjátok, akkor nem szorongok annyira. Szóval, veszíteni nem tudni gyerekkorban, és aztán felnőttkorban meg azt látjuk, hogy képtelen a veszteségekkel mit kezdeni. Ez nagyon-nagyon árulkodó tünet.

Volt egyszer egy valaki, egész megrendültem tőle. Öngyilkosságot követett el. Nem tudom, hány éves lehetett, egy ifjú hölgy. Akkor kezdtem bogozni az életútját, ahogy a hozzátartozóival beszélgettem. Kiderült számomra az, hogy az életútján folyamatosan gyerekkortól kezdve mindig az életkornak megfelelően ott voltak a tünetek, hogy képtelen a veszteséggel mit kezdeni. Képtelen, egyszerűen nem megy neki. E mögött persze nagyon gyakran egy eredeti, kezdeti nagy sérülés van, nagy veszteség. Ezért a rákövetkező veszteségek olyan rémülettel, félelemmel töltik el, ami persze indokolatlan. De valahogy mindig megpiszkálják azt a kezdeti nagy veszteséget. Amivel szemben – talán ott pici babuciként -, egészen tehetetlen volt. Ha tudunk fejlődni a veszteségek viselésében, az az egész életünket döntően átalakítja. Ezt bátran mondhatom. Ha szeretnénk boldogok lenni, akkor a veszteségekkel muszáj valamit tudni kezdeni. Ezt biztosan állítom.

Olvassunk egy kis Ken Wilbert! Ugye, érdekel titeket Ken Wilber sorsa? Ken Wilber és az ő felesége, Treya. Eljutottak a mélypontig, emlékeztek? Múltkor azt történt velük, hogy egymásnak estek, és egy kevésbé szellemes szócsata után megverték egymást. Akkor folytatom:

„Van egy elméletem arról, hogy nem kell erőfeszítést tenned, hogy megváltoztass, vagy abbahagyj egy bizonyos neked nem tetsző viselkedést vagy gondolatot. (Függésről beszélünk PF). Valójában, maga az erőfeszítés áll az utadba. Az a fontos, hogy világosan lásd, figyeld meg minden oldalról, légy csak tanúja, és bármikor, ha fölmerül, vedd észre, így nem ér meglepetésszerűen. Ezután szerintem van valami titokzatos, amit hívhatnánk evolúciós impulzusnak, ami teljes potenciálunk felé fejleszt minket. Isten felé vagy bármi felé. De ha kiterjeszted az éber tudatosságodat a problémára, hibára vagy fönnakadásra, akkor úgy tűnik, ez a titokzatos valami képes azon tartani minket, hogy kijavítsuk a hibát. A változás nem akarat kérdése. Ezt minden szenvedélybeteg tudja. Az akarat az éberség kifejlesztéséhez kell, de az akarat gyakran akadályozza a finom, mély belső változást. Az ilyen változás olyan irányba mozdít bennünket, ami fölfoghatatlan számunkra, és bizonyosonan túl van a tudatos akaratunk képességein. Ez inkább egyfajta megengedés vagy kinyílás. Kicsit olyan, mint a kegyelem – szólalt meg egy barátunk. Pontosan tudom, mire gondolsz. Igen, ez az, mint a kegyelem. Erre így nem gondoltam eddig.” 

Ahogyan a terápiák során gyakran előfordul – ugye, elmentek párterápiára. Mind az egyéni, mind a párterápiáknál az igazi, fontos áttörések rendkívül egyszerűek és nyilvánvalóak. A neheze akkor jön, amikor ezeket a fölismeréseket át kell ültetni a mindennapokba. Újra és újra és újra, míg a beidegződött szokások ki nem kopnak és szelídebbek nem veszik át a helyüket. Akkor egy idézet tőlük: 

„Azt kell megtanulnom, hogy arra figyeljek, hogyan mondok valamit, s nem csak a tartalomra. Beláttam, nem azzal volt a baj, amit a házastársamnak mondtam, hanem azzal, ahogy azt mondtam. Gyakran úgy érezzük, teljesen igazunk van a tartalmat illetően, de mindketten hajlamosak vagyunk ezt az igazságot kellemetlen, haragos, védekező vagy provokatív hangon kimondani. Utána pedig nem értjük, miért az eltorzult hangnemre reagál a másik, nem a tartalomra. A legnagyobb megértés számomra az, hogy miképp ütközik a védekező stílusunk és hogyan hoz létre egy negatív, lefelé vivő reakcióspirált. Ken az utóbbi időben nyugtalan. (Ez most talán érdekes lesz, most leírja ezt a folyamatot. PF) Ken az utóbbi időben nyugtalan, meglepi barátait, mert egyébként sohasem ideges. Ehelyett mérges és rosszindulatú lesz és így kontrollálja nyugtalanságát. Én nem voltam képes meglátni a nyugtalanságot, csak a haragot. Amit persze fölébresztette az alapvető félelmem, melyet gyerekkorom óta érzek, azt, hogy elutasítanak és nem szeretnek. Hogyan reagálok, ha úgy érzem, hogy nem szeretnek? Visszahúzódok, hidegen viselkedem, elrejtőzöm, pont úgy, mint kislánykoromban, amikor visszavonultam a szobámba olvasni. A visszahúzódásom miatt Ken úgy érzi, hogy nem szeretem. Emiatt elkezd aggódni, és ettől rosszindulatú lesz. Erre én még jobban magamba húzódok, lemerevedek, majd az akaratos kontrolláló oldalam tör elő, s hajlamos leszek parancsokat osztogatni, amitől Ken meg mérges lesz. És így tovább. Már értem, Ken miért utasította el egy ponton túl, hogy bármelyik problémánkat megbeszéljük. Ahogy ő mondta: beszélgetés irányító nélkül. Ugyanis, tönkre tudtuk egymást tenni.”

Most megyünk tovább. Itt már – látjátok – a fölismerések jöttek. Nehezen éli meg a veszteségeket – talán idetartozik még az is, nem vagy-e te egy gyűjtögető. Vannak, akik gyűjtögetnek és képtelenek elengedni. Az még csak hagyján, hogy csak bélyeget gyűjtesz – jó foglalatosság -, azonban, ismertek-e olyan férfit – jó párat ismerek -, aki nem tud kidobni? És az asszonyok, akikben általában lehelettel több praktikum szorult előbb-utóbb, ahogy kiszorulnak a lakásból, próbálkoznak egy-egy 27-28 éves, az utcán talált tárgyat kidobni egy adandó lomtalanításkor, ám ez totális ellenállásba szokott ütközni. Ez valami ilyesmi. Ismertem asszonyokat, akik a praktikáknak változatos arzenálját fejlesztették ki, hogy hogyan lopják ki a lakásból a dolgokat, nem pedig, hogyan lopjanak el valamit és hozzák haza. Nagyon nagy áldás tud lenni ebből a szempontból, ha a férj külföldre utazik. Nem kívánjuk a férjeknek a néhány napos kórházi tartózkodást, de a feleségek sok szempontból megkönnyebbülnek tőle. Mert be-beszaladnak meglátogatni urukat, majd pedig kidobják a fél spájzot. Volt egy kedves ismerősöm, műszaki ember volt. Időről-időre rabjává vált a kukázás. Nem hülyéskedek. Kukázott. Azt mondta a kukákban eszméletlen sok értékes dolog van.

Mondok nektek egy pöttyös történetet. Pöttyökkel misézünk. Azt mondja Jézus – ott volt, vasárnap mindig ott van -, azt mondja, hogy ami elnehezíti az ember szívét, az a tobzódás, a részegeskedés, az aggodalmaskodás. Arra gondoltam, hogy a második, harmadik szót biztos ismerik. De ismerik-e azt a szót, hogy tobzódni? Mit gondoltok? Ismeri egy kis pötty ezt a szót, hogy tobzódni? Föltettem még a kérdést, tudjátok-e Jézus mond három dolgot, de mi a csuda az a tobzódás. 8 éves kislány ül a tribünön és azt mondja nagyon komolyan: A tobzódás az, amikor 100 játék között ülök és unatkozom. Ilyenkor szoktam az igeliturgiát befejezni. Hagyjuk abba a csúcson! Enné már csak az Eucharisztia szól nagyobbat. Múltkor – ugye, emlékeztek a kísértés definíciójára? Hadd mondjam el még egyszer! Csak ezt egy kisfiú mondta: Kísértés az, amikor éjszaka már lefeküdtem, félálomban vagyok, és fekszem a puha takaróm és a dunyhám alatt, és akkor jut eszembe, hogy elfelejtettem berakni a fogszabályozót. Sok időm lenne, ezeket megírnám.

35. Magát gyakran áldozatnak tartja.

Klasszikus, tipikus. Az áldozat szerep, az mindig utal arra, hogy itt nincsen intimitás. Csak van ebben egy trükk. Ha van áldozat, akkor van agresszor is. Könnyen gondoljuk azt – én vagyok az áldozat, te vagy a rohadék agresszor, és akkor te vagy a rossz, én meg a jó. Én áldozatot hozok. Csak ennek a dinamikája nem így néz ki. Ez benne a szomorú, és én ezt most rögtön, íziben elmondom nektek. Az áldozatszerepnek a dinamikája az, hogy ki az, aki képes áldozatszerepbe menni. Nyilván az, aki képes önmaga helyett, valaki mással jobban azonosulni. Ha én mindig igazán itthon lennék, majd hülye lennék begyalázódni alád! Hát gyalázódjon be a Fedák Sári! De én nem, mert én annál magamat jobban szeretem. Ha tehát, valaki szívesen van áldozatszerepben, ezt azon az áron teheti, hogy nem önmagával azonosul – hanem kivel? Az agresszorral. Az áldozat az agresszorral azonosul, miközben önmagát éppen elveszti és elvesztegeti. Csak ezt nem ízlik belátni. Nem tetszik. Mert az áldozatszereppel való azonosulásunkban tulajdonképpen az összes előnyt rejtve megkapjuk, ami az agresszorból jön nekünk: a hatalom, a birtoklás, a tekintély, az erő. Nagyon sajátos módja ezeknek a megszerzésére. Mégis elég furcsa, hogy igen sokan vállalkoznak rá. Ajánlom nektek Verena Kast: Búcsú az áldozatszereptől című könyvét, Mérleg könyvkiadó. Nem lehet kapni. Ezt elolvassátok és már nem lesz annyira kedvetek hozzá. 

Szüntelen vádaskodás, vád és önvád hullámai. Vádlom magam, aztán önvád, aztán vád, akkor téged vádollak. Az azonosulásnak – ahogy Verena Kast mondja – van egy zseniális fordulata, ez pedig így szól: „Ha azonosulok veled, mint agresszorral, akkor már nem kell attól félnem, hogy függök tőled, mert akkor már hozzád tartozom.” Milyen zseniális megoldása annak a problémának, hogy utálom, hogy függök tőled. Akkor inkább azonosulok veled, akkor inkább hozzád tartozom, akkor már egyek vagyunk. Akkor már nem kell azt látnom, hogy függök tőled, mert egyek vagyunk. Az összes játszmanyereség bezsebelhető. 

36. Azt igényli, hogy mások oldják meg az életét. 

Halottam olyat, valaki azt mondta valakinek (hogy az anonimitást megtartsuk): – Voltam néhány „pálferin”, de hát ez a Feri, ez nem mond elég sokat nekem. Ezen elgondolkodtam. Bizonyára van olyan, hogy nem mondom azt, amit kéne, vagy ami jó lenne nektek. Csak az a kérdésem, hogy akkor te mire vágysz? Mit mondjak? Én ötvenegy pontnál nem tudok többet mondani. Hát esetleg ötvenkettediket mondok, mert azon már nem múlik. Szóval, receptek nincsenek. Ilyen nincsen. Tudjátok, már van némi lelki gondozói múltam, most már nem vagyok annyira ideges. Tudtam ideges lenni kliensekre. Tudtam, most már kezdek lehiggadni. És mikor jön egy olyan valaki, aki mondjuk, leül, és akkor ülünk. Végül is, én itthon vagyok, jól elücsörgök, csak nem tudom, hogy mi van. Ülünk. A kliens a következő mondatot mondja: – Én kezdjem? (Végül is bármelyikünk kezdheti – ez egy jó kérdés. Miről szeretnél hallani? Meséljek az életemről? Hát – mondom – szerintem.) – De hát mivel? – Mivel te kértél tőlem időpontot. – Most mit mondjak? (Hát én azt honnan tudjam, hogy te mit mondjál. Értitek?) Akkor 5 perc után eljutunk oda, hogy – idáig jutottam. (De még csak az időjárásról beszélgettünk.) – De mi a téma? – Azt nem tudom. Nem akarok se gúnyos, se cinikus lenni, csak ha valakinek jó volna fölébredni, akkor neki mondtam. Nem dolgoztál rajta? Tőlem várod, hogy én dolgozzak meg a te életeddel? Én nagyon szívesen ott leszek, úgy elfáradok a nap végére, mint a sicc. De hát helyetted én ezt nem tudom. Ez a tipikus visszatérő fordulat szokott lenni, hogy jön valami és akkor fölteszek egy kérdést: Te, és most akkor mit gondolsz arról, hogy miért van ez és ez? – Nem tudom. 

Szóval, ezt én értem – mikor még kezdő voltam, itt mindig megijedtem. Hátha ő nem tudja, akkor én honnan tudjam, és még van negyven perc, mit fogunk itt csinálni? Gyorsan misézek egyet, vagy valamit csinálok, nehogy már értelmetlen legyen az életem. De most már van egy kis rutin. Mi van a „nem tudom” mögött? Hoppá! És képzeljétek, a „nem tudom” mögött mindig van valami. Nem érdekes? Csak könnyű azt mondani, hogy nem tudom. Oké, értem, hogy ezt most nem tudod. Van-e valami, amit tudsz? Valamit mindig szoktunk tudni. Na, ezt azért mondom, hogy annyi mindennel tudunk dolgozni. Nekem néhány héttel ezelőtt volt egy olyan álmom, majd beledöglöttem. Ah, micsoda álom volt, dehogy mondom el nektek. Mindenesetre olyan mélyen fölkavarodott a lelkecském, hogy már fönn voltam, feküdtem az ágyamban és még egy vízió is jött. Teljesen fönn voltam, egyszer csak azt láttam, hogy jön két kéz és elkezd engem fojtogatni. Azért az már szép. Ezt csak azért mondom, hogy ti sokkal egészségesebbek vagytok, mint én. Cserélhetnénk, csak hát ez ilyen véletlen. Ez a két kéz csuklóig volt, elkezdett engem fojtogatni. De nagyon ám! Én meg jól be voltam ijedve, mert közben meg ébren voltam. A kézhez meg nem tartozott pasi, se nő. Ezzel lehet dolgozni. Nem kell rögtön elrohanni valakihez, hogy – jaj egy ilyen álmom volt, két kéz szorongatta a torkom és közben ébren voltam, help! Két hétig nyomultam. Egy csomó mindenre rájöttem, de rengeteg mindenre. Azt gondolom, az életemet bizonyos értelemben ez az álom megváltoztatta. Amit nem mondok el. Mégiscsak az én életem, hát mit számít neked, hogy én mit álmodtam? De két hét után persze már nem bírtam, akkor elmentem a pszichológushoz, hogy ellenőriztessen a hipotéziseimet. Rábólintott, azt mondta: Jól van Feri, mehetsz!

Utolsó gondolat ehhez: szabad nekünk megdolgozni a magunk dolgával. Valamire rájöttem: kereszténynek nem lehet születni. Mit szóltok? Erre még sosem gondoltam így. Valaki Indiában születik egy hindu családban, ő hindu. Született és hindu, nem kell már semmit csinálni vele. Valaki születik egy zsidó anyukától, ő zsidó. Mit csináljunk mi? Valaki születhet keresztény családban, attól ő még nem keresztény. Hanem meg kell keresztelni. Amiben perszer az van, hogy a szülők azt mondják, mi tudjuk, hogy ameddig a kisfiúnk, kislányunk magáért nem tud dolgozni, elég neki, ha szopizik meg büfizik meg kakil, pisil, ameddig ő ezt tudja csinálni, addig nekünk van itt fokozott felelősségünk. Akkor viszik a kisbabát és öntjük a vizet. Utána azt, ami a keresztségben történik, azt szép lassan magamra veszem: ez velem történt, de nem nélkülem történt. Nem jó hír ez? Nem lehet kereszténynek születni. Csak azzá lehet lenni. Fantasztikus! 37. (Utána olvasok egy kis Ken Wilbert) Ez egy csavar.

37. Az intimitást fontosabbnak tartja, mint a másik személyét.

Mekkora trükk ez! Mikor a nő azt mondja a férfinek: de hát én csak egy kis intimitásra vágyom. Ezért elkezd parancsolgatni, uralkodni, zsarolni, manipulálni, birtokolni, és ő csak egy kis intimitásra vágyik. Le tudunk bukni magunk előtt. Az intimitásra hivatkozunk, valójában az intimitás nagyobb cél számunkra, mint a másik személye, aki az általunk elképzelt intimitás eszköze. Hallottam erről gyönyörű szépeket mondani: a meghittség, és együtt – de nem a másikról szólt. Ígértem Kent Wilbert. Nézzük:

„Treya valóban megváltozott az elmúlt három év során, és ha másért nem, ezért mindenképpen hálás volt az áttétjének (Ugye, a rákjáról van szó. PF), hogy megmutatta neki, meggyőzőbben, mint bármi más, hogy milyen mély volt az a belső változás. Úgy érezte, hogy régi énje meghalt, és új született: Treya. Újjászületésként jellemezte, és Treya nem volt a túlzó szavak embere.”

Akkor most a nő a naplójából idéz. Nem ő idéz, hanem a férje: „Ma este a meditációmban úgy éreztem, többé nem kerülöm el az emberi kapcsolatokat. Már nem állok ellen az életnek és mindannak, ami vele jár. Kinyílok az életre minden értelemben. Kockázatot vállalok teljes bizalommal. Többé nem használom arra az éles elméjűségem, hogy igazoljam a védekezéseimet az elkerüléseimet. Követem a megérzéseimet, a zsigerből jövő érzést, hogy valami helyes, és eltávolodok azoktól a dolgoktól, melyeket helytelennek tartok, még akkor is, ha sokféle indokkal támogathatnám őket. Teljes életet élek és megtapasztalok. Nemcsak megízlelem, majd eldobom. Átölelek, befogadok, magamba zárok. Észrevettem, hogy ez csupa feminin minőség. Akkor többé nem próbálok férfi lenni, és élvezem, hogy nővé válok.”

Megintcsak Ő: „Befogadom a félelmet a szívembe. Nyitottan fogadni a fájdalmat és a félelmet, átölelni, nem félni tőle, megengedni. Erről van szó, ez történik. Ez a szenvedés, mely tudjuk, hogy mindig állandóan változik és változik. Ettől a fölismeréstől válik az élet csodává. Tényleg így érzem. Ha csak meghallom a madarakat az ablakom alatt, vagy átutazunk a vidéken, elégedettséggel tölti el a szívem és táplálja a lelkem. Akkora örömet érzek. Nem próbálom legyőzni a betegségem. Beleengedem magam és megbocsátom. Amikor ugyanazt a fájdalmat szeretettel érintjük meg és hagyjuk olyannak lenni, amilyen, s megbocsátással fogadjuk félelem vagy gyűlölet helyett, akkor az maga az együttérzés. Az utóbbi időben különösen Ken iránt éreztem rengeteg nyitottságot és szeretetet, ő annyira nyitott és jelenlévő, miután átment ezen a válságon. Azt hiszem, ez a gyógyulás lényege. Akár meggyógyulok fizikailag, akár nem, meglágyulni a szívem körül, kitárni magam. Mindig erről van szó, nem igaz? Mindig erről van szó.”

Még fél óra. Nem tartom elégnek azt, amim van, ha több mindenem lenne, boldogabb lennék. Mint egy tévhit, vagy valami ilyesmi. Nem tarom elégnek azt, amim van. Ha több mindenem lenne, boldogabb lennék. Azt gondolom, hogy az életem az ajándékon múlik. Hogy ezen múlna az életem, hogy több mindenem van-e. Mert ehhez a több mindenhez kötök nagyon nagy értékeket. Ha több mindenem lenne, biztonságban lennék. Ha több mindenem lenne, akkor egészségesebb lehetnék. Ha több mindenem lenne, akkor jobban szeretnének.

A múltkor elmélkedtem ezen, hogy hogy állok ezzel. Aztán arra jöttem rá, olyan vagyok, mint egy mohó gyerek. Mint egy olyan mohó gyerek – emlékszem egyszer Karácsony után, 24-e, Szenteste ültünk tesómmal (ikertesóm van) a szobánkban. Két szoba volt és a nagyszobában laktak a szüleink, a kisszobában meg mi ketten. És a kisszobában ott ültünk az ajándékaink között. És én éppen egy autót tologattam, vagy ilyesmi – de már tíz év fölött voltam, erre emlékszem. Ahogy én ott játszottam a játékommal, néztem a tesómat, aki pedig egyetlen játékához sem nyúlt, hanem nagyon szomorúan és dühösen meredt a kis kupacra, ami a karácsonyfa alól neki odakerült. Én ezen egész megdöbbentem, és kérdeztem tőle, hogy most mi van. Most kaptál egy csomó ajándékot. Neked is van autód, mint nekem. Akkor a tesóm (jó fej, mindjárt mondok valami szépet róla, hogy súlyosbítsam a saját helyzetem) – emlékszem tizenvalahány évesen – végigmérte a kupacot, és azt mondja: – Hogy a fenébe ne lennék szomorú? Mikor a Karácsony az a nap, amikor az évben a legtöbbet kapom. És ennyit kaptam csak! Annyira bennem van ez az emlék: hogy csak ennyit kap. – Várhatok megint egy évig egy nagyobb kupacra.

Aztán, hogy hova jutott a tesóm, most mondok róla valamit. Egész eredeti, ezt kétévente el szoktam mondani. Tesóm öt napot dolgozott, aztán úgy döntött, hogy az élet legszebb része a hétvége. Ezért bevezette a négynapos munkahetet. Ő elkezdett csütörtök este bulizni és vasárnap estig meg sem állt. Majd pedig – miután ügyes és tehetséges valakiről van szó -, ezért aztán egyre jobban ment sora. Azt mondta: – Akarom-e én azt, hogy egyre jobban menjen s orom? Dehogy akarom! Elég, ha jól megy a sorom. Ezért aztán leállt: háromnapos munkahét. Az én tesóm egy zseni. Kitalálta a háromnapos munkahetet négy nap hétvégével. Nem szeretnétek így élni? Nagyon nagy ára van. Nem nő a kupac. Ez az ára. A kupac konstans. Viszont a hétvége nő. Mindenki eldönti, mit szeretne. Ja, és szerda este kezdődik a hétvége. A kupacról jutott az eszembe, ha ez lenne, meg az lenne, hogy olyan vagyok, mint egy gyerek.

Kitört az Advent. A vulkánok meg az Advent, ezek szoktak kitörni. Egyszer csak arra ébredtem, hogy öt óra van és Advent van és rohanok misézni. Eszembe jutott, hogy vajon mit hoz nekem az idei Advent. De izgi. Egy kicsit nagyobb kupacot kérek, mint tavaly. Tavaly is jó volt, de idén Uram – megyek, most roráté-mise lesz – látod, milyen jó kisfiú vagyok? Majd kérek egy szép nagy kupac kegyelmet, de édes legyen, mert az a kedvencem. Akkor ezen elgondolkodtam. Feri, hát hülye vagy te, vagy mi van? Rájöttem valamire: hogy ti is ilyenek vagytok. 

39. Ha nagyobb hatalmam és befolyásom lenne, nagyobb biztonságban lennék. 

Egy szerző a következőt mondta erről: Három dologgal veszünk biztonságot. Pénzen, hatalmon, befolyáson és kapcsolatokon. És a legtöbb ember élete akörül forog, hogy ebből a háromból minél többet gyűjtsön. Nem azért, mert önmagában a pénz, a hatalom, a befolyás meg a kapcsolatok – hanem azért, mert azt gondolja, hogy majd ezek által jön a biztonság. És akkor majd jól megy sora. Ezt, már többször emlegettem nektek: bizonyos értelemben mindig döntéshelyzetben vagyunk. Biztonság és ragaszkodás: akkor ha az van, akkor legalább van valamink, vagy pedig: bizalom és szabadság. Mindig, mindig, mindig e között választunk, minden kapcsolatban, helyzetben. Biztonság vagy bizalom. Ha a biztonságot választjuk, akkor lesz valamink, ha a bizalmat választjuk szabadok leszünk. Így látom. Az életünk akkor tud nagyon bezáródni és nem tudom milyen lenni – itt sok negatív dolgot tegyetek hozzá -, ha amikor a bizalom felé kéne mennünk – nem kell mindig afelé menni, de amikor vagy amilyen mértékben -, akkor is a biztonság felé lépünk. Ott vannak a vereségeink. Főleg az intimitásban. Ott vannak a pillanatok és a helyzetek, amikor ha a biztonság felé megyünk, akkor pont az intimitásból jövünk kifelé.

Az intimitás hatalmas kockázattal jár, ahogy erről beszéltünk, mert mindig a meglévő önazonosságunkat kockáztatjuk. Arról nem is beszélve, hogy az ember olyan életet él – ez egy paradoxon -, hogy igazából jó lenne, ha belátnánk, hogy nem vagyunk biztonságban. Ha a biztonság által szeretnénk biztonságban lenni, akkor elvétettük szerintem az irányt, mert olyan nincs. Ha másért nem, hát mert meg fogunk halni. Azt igazán nem fogjuk megúszni. Pedig nagyon szeretnénk. Hogy lehetne a halál elől biztonságba kerülni? És nem lehet. Nem lehet. Egy kedves ismerősöm mondta: – Rájöttem, minden félelmem és aggodalmam mögött végül is a halálfélelmem van. Nem tudom, hogy így van-e. A halállal szemben az ember nem tud biztonságba kerülni, mert át fogjuk élni, ha tetszik, ha nem. A paradoxon úgy jön létre, hogy közben meg azt gondolom, ha a bizalom felé lépek, akkor sajátos módon mégiscsak biztonságba kerülök. Ezt nem tudom jobban elmondani nektek. Így tudom.

Akkor nézzük meg azt a helyzetet a fonákjáról: mit mondhatunk magunkról, amikor a biztonság felé megyünk, ahelyett, hogy amikor a bizalmat kéne választanunk, nem azt választjuk. Azon túl, hogy elkezdünk uralkodni másokon, pénzt gyűjteni, hatalmaskodni, manipulálni satöbbi, tehát, hogy tönkretesszük mások meg magunk életét, most ezen túl valójában ez egy nagyon sajátos önistenítés. Mert azt gondolom, kézbe tudok venni és kézben tudok tartani valamit, amit nem tudok. Amit az Isten tud kézben tartani, azt én nem tudom kézben tartani. Azt hagyjam, hogy ő tartsa kézben! Ezért mikor én a biztonság felé megyek, úgy látom, ma lehet nevetségessé tenni a vallást, röhejesnek tartani egy keresztény embert, csak akkor azt nem értem, hogy aki ezt gondolja, vagy így él, az az önistenítésének ezen rejtett formájában hova fog jutni? Nem látom, hogy boldogabb lenne

Egy másik gondolatom: Tudjátok, egy picit sem megalázó az, hogy teremtmény vagyok. Akkor a teremtőnek van akkora tenyere, hogy én elférjek rajta. Ez nekem pont jó lesz. A ma embere azt mondja: én önmagamat teremtem meg. Önmagam teremtménye akarok lenni. Én vagyok a teremtő és a teremtmény egyszerre. Mi fog ebből következni? Állandóan vereséget fog szenvedni. Nem tudod magadat megteremteni. Nem megy. Mert előbb-utóbb beteg leszel, akkor az is a te kudarcod. Te lettél beteg, nem vigyáztál az egészségedre. Elfojtottál valamit. Nem vagy elég integrált. Akkor jól megszívtad. Ha én a saját magam teremtménye vagyok, állandóan majd azzal találkozom, hogy nem bírom magamat olyanná teremteni, amilyenné szeretném. Tudod, ki akar önmaga teremtménye lenni?! Sokkal jobb az Isten szidni. (Ezt hülyéskedve mondtam!) Nem éri meg nekem, úgy tűnik, azt gondolni, hogy majd a pozitív gondolkozásommal majd egészségesen halok meg. Jó, csak gyere vissza és mondd el! Őérte még imádkozni sem kell, mert majd ő átmegy, és magáért imádkozik. Tök jó, gratulálok! Nem leszel egy kicsit egyedül? (Ha engem egy rendes teológus hallana?)

40. Nagyon zavar, ha mások nem elég megértőek és szeretetteljesek velem.

Ez iszonyúan zavar. Meg tudok bolondulni tőle. Ha egyszer csak kiderül, hogy valaki nem szeret engem. Voltunk egy szupervízión. Ez majdnem olyan, mint a televízió, csak egy kicsit élvezetesebb, mert mi csináljuk. Ott ültünk és valaki mondja, hogy nekem az a problémám, hogy elmentem a főnökömhöz a problémámmal. És arra vártam, hogy a főnököm majd megérti az én problémámat. A főnököm azonban azt mondta, hogy ugyan már, hát nekem is vannak ilyen problémáim. Szedd össze magad! Másodjára is próbálkoztam. Mentem a főnökömhöz és azt mondtam: – De hát értsd meg, hogy nekem most nehéz, én most bajban vagyok, én segítséget kérek. A főnököm azt mondta: – Micsoda hozzáállás ez az élethez? Akkor ott ültünk a csoportban, azt mondja ez az illető: – Most akkor mit csináljak? Most teljesen tehetetlen vagyok. Ebből a helyzetből nincsen számomra kiút. Erre a következő kérdést kapta, mielőtt az egész csoport mély, együttérző ellehetetlenülésbe csúszott volna. A szupervizor a következő kérdést tette föl: – Ahogy hallom, kétszer próbálkoztál valakivel, és kiderült, hogy ő nem tud segíteni. Valaki más esetleg tudna? Ennyi. Tehát, lehet 50 évig: jaj, a főnököm nem segít, mindig rossz főnökeim vannak. Jó, hát bemész kétszer, kiderül, hogy egy …., hát akkor kész, akkor megtanultad, és kopogtatsz máshol. 

41. Gyakran aggodalmaskodom a jövővel, a jövőmmel kapcsolatban. 

Ha azt mondjuk magunkról, hogy aggodalmasak vagyunk, az nem hangzik túl szépen, ezért inkább azt szoktuk mondani: felelősségteljes vagyok; együttérző vagyok; én nagyon szeretlek téged; én csak vigyázok rátok; én nekem az a dolgom, hogy gondolkodjam helyettetek is; én legalább körültekintő vagyok. Mindig valami erénybe szoktuk csomagolni az aggodalmaskodást, mert olyan gagyi, hogy aggodalmas vagyok, főleg, hogy keresztény is. 42. (Jaj, ez fájni fog.)

42. Félek, hogy a szeretteim közül valakit elveszítek, vagy elveszíthetek.

Állandóan ebben az újból és újból visszatérő félelemben lenni. Ugye, ezt hányszor hallottam édesanyáktól. Mentünk bulizni, fölmentünk a haverunkhoz és onnan indultunk és az anyukája búcsúzott: – Hívjál föl, ne késsél! Tudod, anyád, hogy izgul, ameddig meg nem jössz! Hát izgulj, de legalább, ne mondd! Hát hadd menjen már! Szerintem, jó pár kéz lendülne a magasba, ha azt kérdezném, hogy van-e ilyen ismerősötök, aki a következő játékot játssza. Elmegy a számodra fontos hozzátartozó. Ebben a pillanatban beülsz a TV elé, de úgy csinálod, mint a profik. TV, hang nélkül, Kossuth rádió. Mint a régi szép időkben. Szepesi mondja, egyébként meg nézzük. Az összes híreket megnézed és meghallgatod, volt-e valahol, valamilyen baleset. És mindig van. „Biztos ő!” Beállt a frász. És hát, ez a szeret jele.

43. Ha valaki nem szeret, egészen elbizonytalanodom, és szinte világvége hangulatom lesz. 

Képzeljétek el – ezt említettem nektek -, egy hónappal ezelőtt tartottam egy családkonferencián előadást. Nagyon jó téma volt. Ugye, mondtam ezt nektek? Utánam egy másik valaki tartott előadást, akit annyira fölbosszantott az én előadásom, hogy körülbelül az ő előadásába ötször is belefűzte, hogy én az én előadásomban, miért mondtam hülyeséget. De én ott maradtam ezen a konferencián és hallgattam az ő előadását, amiben azt adta elő, hogy én miért vagyok hülye. Nagyon élvezetes volt számomra. A dolgot az tetézte, hogy én nagyon fölnézek erre a valakire. Képzeljétek el, hogy én ebbe szinte belebetegedtem. Nem hülyéskedek. Lehet, hogy engem nagyon sokan szeretnek, de ott volt az az egyvalaki, és az azt mondta, amit. És nekem begyulladt a szemem. Akkor kitisztult a szemem, begyulladt a torkom. Kitisztult a torkom, begyulladt a homlok- meg az arcüregem. Mikor ezeken túlvoltam, begyulladt a fogam. Amikor ezen túlvoltam, lett egy nagy gyomorrontásom. Hát, ez. Ez. Szerethet téged akárki, egy valaki szól neked egy mondatot, és három napig rosszul vagy. Ez nem függés, ugye? Nem, nem. Ez a harmincból az egyik. Most lebuktam. Még egyet mondok, és akkor egy kis Treya, jó? 

44. Birtoklásra irányuló magatartásomat szívesen leplezem, tagadom vagy pedig mentegetőzöm miatta.

Ez lehet tárgy is vagy személy. Ó, ezt nem szívesen ismerem be, nehogy lebukjak! Eszembe jutott Sámson. Ezt most muszáj elolvasnom. Sámson nem meghitt kapcsolatban volt azzal a bizonyos Delilával, hanem most már tudjuk: függött tőle. Sámson és Delila a függő kapcsolat prototípusa. Bírák könyve 16:4. „Történt azután, hogy megszeretett egy asszonyt a Sórek völgyében, akinek Delila volt a neve (Most kihagyom a többit, tehát, egy nagy ugrás. Háromszor Sámson kikerüli, hogy kiderüljön, miben van az ereje és most eljutunk a végső próbához. Nagyon szereti ezt a Delilát.) Delila azt mondta neki: Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, ha nem enyém a szíved? (De tudnak a nők!) Már háromszor csaptál be, mert nem mondtad meg nekem, mitől olyan nagy az erőd. Amikor minden nap zaklatta és gyötörte szavaival, halálosan megunta a dolgot. (Komoly könyv a Szentírás!) Föltárta előtte egészen a szívét. És azt mondta neki. (Nem mondom el, mit mondott, mert úgyis tudjuk. Epilógus) Amikor Delila látta, hogy egészen föltárta előtte a szívét, elküldött és hívatta a filiszteusok városfejedelmeit és ezt üzente. Most jöjjetek, mert egészen föltárta előttem a szívét. Elmentek hozzá és a pénzt is vitték magukkal. Ekkor elaltatta Sámsont a térdén. Hívott egy embert és levágott hét hajfürtöt a fejéről. Azután elkezdte szólongatni, de azt már elhagyta az ereje. Ezt mondta Delila: Jönnek a filiszteusok, Sámson! Ő felébredt álmából, de azt gondolta: Kiszabadulok most is, mint máskor, csak megrázom magam! (Ezt szokták mondani a szenvedélybetegek is. Bármikor meggyógyulok, bármikor lerakom, bármikor, csak megrázom magam) – mert még nem tudta, hogy elhagyta őt az Úr. De a filiszteusok megragadták, kiszúrták a személt és elvitték Gázába. Bilincsbe verték és malmot kellett hajtania a foglyok házában.”