A tárgykapcsolat-elmélet 3. - A meghitt kapcsolat fejlődése 1.

A tárgykapcsolat elmélet – Ismétlés

Egy rövid ismétlés. Oda jutottunk el, hogy a meghittség, az intimitás témát megpróbáljuk a mélylélektan felől megközelíteni, illetve a tárgykapcsolat elméletet hívjuk segítségül, és megpróbáljuk kitalálni, hogy ha használjuk ezt a nagyon jól használható elméletet, a tárgykapcsolat elméletet, akkor mit mondhatunk el az intimitásra való képességünk kialakulásáról, fejlődéséről. Ez valamiféle nyomozással ér föl, hogy mindaz, amit eddig hónapokon keresztül leírtunk, mint egy jelenséget aztán vizsgáltuk és körbejártuk, annak most a hátterét próbáljuk megérteni. Így mondtam el már több, mint 20 pontot, ha jól emlékszem, és jutottunk el oda, hogy nem tudjuk megérteni az intimitásra való képességünket, vágyunkat, készségünket, vagy annak a hiányát, vagy az azzal kapcsolatos sebzettségünket, illetve, hogy miért sodródunk bele olyan gyakran függő helyzetekbe, vagy függő kapcsolatba az intimitás helyett, pedig azt sokkal jobban szeretnénk, ha nem vizsgáljuk a kora gyermekkort, az újszülött-kort, a csecsemőkort úgy látszik, hogy valahogy ezt ide kell hozni, mert különben sosem értjük meg, hogy mi történik velünk.

Akkor eljutottunk oda – itt szeretném az ismétlést kezdeni – hogy mindnyájan egy nagyon sajátos folyamaton megyünk át, jó esetben, ez pedig az, ugye a tárgykapcsolat elmélet arról beszél, hogy a tárgy az a nekünk fontos másik, ő a tárgy, a te. Az én pedig – ezt így hívja a tárgykapcsolat elmélet – hogy szelf. Nem teljesen ugyanazt jelenti, de ezzel elégedjünk meg, ezért én nem használom ezt a kifejezést, hogy tárgy meg szelf, ezt most hagyjuk, hanem azt fogom mondani, hogy én meg te. Hogy is van akkor ez a folyamat az én meg te között? Úgy, hogy először ott van az a pici csecsemő, meg az a 2 éves gyerkőc, meg az a 3, és ő jut el szépen lassan arra az állapotra, hogy először az van, hogy én egy pici babuci vagyok, mondjuk egy újszülött, egy 1 hónapos kis pötty, és mi mást is tudnék, semmit nem tudok csinálni. Pisilek, kakilok, eszek, levegőt veszek, alszom, álmodok. Szóval szinte semmire sem vagyok képes, nem bírok megfordulni se. Mit jelent ez? Én, bár megvannak a magam szükségletei, nem tudom őket kielégíteni, képtelen vagyok rá. Ezért aztán van egy te, egy nekem fontos te, aki segít nekem. A te az, aki engem táplál, a te az, aki engem szeret, a te az, aki megnyugtat, a te az, aki békét ad, a te az, aki megerősít, szóval mindent a te csinál nekem. Pedig ezek az én funkcióim, ez nekem kell, az életem ezen múlik, de nem tudok értük semmit sem tenni, ezt mind a te csinálja.

Akkor szép lassan, ahogy fejlődünk, egyszer csak ez a te, ez már nem csak ott van kint, hanem van róla egy képem itt bent. Ez a második lépés, hogy ez a te, amennyiben ez egy jó te volt, egy elég jó anya, ahogy mondja a szakirodalom. Ha ez egy elég jó anya volt, akkor nekem itt bent lesz egy képem, egy reprezentációm arról, hogy az, az elég jó anya az milyen is, és az már itt van bent. Ezért aztán, amikor az a pici babuci, ne adj Isten, bölcsödébe kerül, akkor már nem csak egy pici mackót visz magával Lacika, meg a kisbabát a Petike, hanem az anyukájáról való képet, azért bírja ki a gondozót, a dadust. Ez a bennem lévő anyuka nyugtat meg, és aztán jön a hármadik fázis, amikor szép lassan ennek a jó, és engem szerető anyukának a képe már nem csak egy te-nek a képe, hanem az önmagamról alkotott képnek a részévé válik. Amikor állok a sorban 40 évesen, és szeretnék a la carte, de nem megy, mert te is ott állsz, akkor már nem kell az édesanyám képéhez folyamodnom. Szóval már nincs szükségem erre a képre, mert a Ferike a Ferikét megnyugtatja, a Ferike a Ferikét szereti, a Ferike a Ferikének el tudja mondani, hogy: „Semmi baj, Ferike! Egy kicsit gáz van, de csak túléled!” Ez lenne a jó folyamat, és amilyen egyszerűnek tűnik, még ezen sem szoktunk zökkenőmentesen átmenni, sajnos. A többségünk nem szokott. 

(Most az jut eszembe, hogy ha harci leírásokat, ha olvastok, olyan megrendítő, hogy kiderül az, hogy amikor valakit ott meglőnek és már egy fél ilyen olyan módosult tudatállapotban van, hogy azok a kemény, 120 kilós emberek, azok az anyukájukat hívják. Erről nagyon sok beszámoló van. Milyen érdekes, hogy aztán az életünkben tudunk annyira regrediálódni, annyira visszacsúszni, hogy abban a pillanatban senki más nem segíthet, csak az anyukánk. Amikor idős emberekkel beszélek, az is mindig megrendít, hogy ott van valaki 90 éves, mit élt át? Első világháború, tanács közt, gazdasági világháború, második világháború, 56 így vagy úgy, és utána megtorlás, Kádár elvtárs. Ott van 90 évesen és azt gondolnád, hogy az ilyen életutammal, ahogy megy ki az életből, egyre inkább az anyukám, és az hogy volt, hogy az anyukámmal…Ültetek már le idős emberekkel? Olyan megrendítő tud lenni.)

Azt hangsúlyoztuk nagyon, hogy akkor tud nekem lenni elégséges, kellő önbizalmam, akkor nem szorulok rá a függésre, akkor nem szorulok rá, arra hogy állandóan ellenőrizzelek, birtokoljalak és manipuláljalak, hogy ha éppen ebben az első 3 évben, ha akkor átélhettem azt, hogy én vagyok anyukámnak a világ közepe. Erre van szükség. Erre azt mondja a lélektan, egy nagyon egyszerű mondatot mond, hogy: Ha valaki csecsemő korában nem élhette át azt, hogy ő a világ közepe, hogy az ő narcisztikus szükségletei nem nyertek kielégülést, hogy most nekem ide, de azonnal. Se testvér, se férj, én vagyok. Ha ezt valaki nem élhette át, ha valakinek ilyen élménye nincs, akkor erről nem is tud lemondani. Itt van a fájdalom gyökere. Ha nem kaptuk meg ott és akkor, az nekünk akkor nincs, és nem jutunk el oda, hogy arról le tudjunk mondani, ezért aztán mikor 30 éves vagy és az 5. kapcsolatoddal próbálkozol, ugyanazt végigcsinálod. Rátelepszel, elárasztod őt, belegabalyodsz, kizsarolod, és mindez már nem tűnik agyamentnek, hogy ez féléves korodban dőlt el.  Van azért egy jó hírem. Ez egyfelől nagyon igaz, amit nem éltünk át arról nem tudunk lemondani, ugyanis az nekünk nincs, hát, ami nincs, arról nem tudok lemondani. Nekem akkor föllobban, épp az intimitással együtt föllobban ez a hiányom, és azt mondom, hogyhogy lemondani, hát most kapom meg. Itt van ez a nő, akitől megkapom. Csak nekem, csak velem, utálom annak a nőnek az addigi életét, ameddig nem én voltam neki a nagy ő, minden percét gyűlölöm, hogy ismer másokat. Szóval, ami nem volt és legalább az élménye nincs meg, arról nem tudunk lemondani, ez van egyfelől. Ezért tudunk végigtámolyogni egy életet, és végig szerencsétlenkedjük a kapcsolatainkat. Másfelől azonban mégiscsak felnőttek vagyunk. Semmi sincs veszve, csak nem adják olcsón, nem adják könnyen.

Tudok egy másik fájdalmas mondatot is mondani: Nem tudunk mindig boldogok lenni, nem megy. Aki ezt szeretné, hogy ő mindig boldog, nagyon boldogtalan lesz. Ez nem megy. Igen, szeretnénk boldogok lenni, de ilyen nincs. Létezik olyan érzelem, vagy lelki állapot, ami örökké tart? Ezt gondolja a féléves csecsemő, egy szoptatás után félálomban. Ez az örökkévalóság. Egy kisgyereknek is az advent milyen hosszú. Mikor lesz már Karácsony? Meg van nektek az élmény, hogy egy nap milyen elviselhetetlenül hosszú tudott lenni? Akkor jön a nagy fordulat, hogy a kapcsolatban tulajdonképpen azt tesszük, hogy a bizalmunk által a másikat ruházzuk föl olyan pszichés funkciókkal, olyan tulajdonságokkal, adottságokkal, amelyeket tulajdonképpen mi ráruházunk, hogy téged most alkalmassá teszlek, látlak, akarlak tudni, hogy te engem meg tudsz nyugtatni. Jó esetben egy 23 éves ember önmagát meg tudja nyugtatni. Egy 25 éves ember képes a csöndben békére lelni. Egy 28 éves ember tűri a frusztrációt. Egy 30 éves ember egyedül is tud boldog lenni, ha nem sérültünk volna meg. Ez történt volna, ha minden jól megy, és akkor egy párkapcsolatban az történik, ami az intimitásnak egy elemi közege lehetne, hogy én – bár képes vagyok ezekre egyedül is – de most rád ruházok olyan lehetőségeket, funkciókat, amiket én is meg tudok adni magamnak. Ezeket rád ruházom elég szabadon.

Akkor egy párkapcsolatban az történik, ami az intimitásnak egy elemi közege lehetne, hogy én bár képes vagyok ezekre egyedül is, de most rád ruházok olyan lehetőségeket, funkciókat, amiket én is meg tudok adni magamnak. Az más kérdés, hogy ebben a folyamatban egy kötödés meg egy bizonyos fokú függés mindenképpen kialakul, de azért egy relatív szabadságunk megmarad és megőrződik. A nehézség ott van, ha ezt én nem tudom szabadon tenni, hanem mint az ordító oroszlán járok körül, hogy kit nyelhetnék el, hogy a szentírás szavaival éljek. Ez volt a társkapcsolat elméletnek egy zseniális gondolata, hogy nagyon sok érzés és érzelem tulajdonképpen már készen van bennünk, csak a tárgyat keressük. Azt a példát mondta, hogy az asszony mondta nekem, hogy igazából most azt keresem, hogy kibe tudnék szerelmes lenni. A szerelem már kész van, csak a tárgyát szeretném megszállni. Amikor a munkahelyen belénk rúg a főnökünk, és itt van a harag, akkor a harag már kész van, csak keressük, hogy kin töltsük le. Az érzelem már meg van, csak a tárgy hiányzik. Aztán a tárgy meg lesz? Előbb-utóbb biztos.

Ezzel az a nagyon nagy nehézségünk, hogy természetesen az a nő, meg az a férfi, meg aztán a gyerekeink is, megkapják az összes projekciónkat. Belelátunk rengeteg mindent, és nyilván az igényeink a vágyaink, az elvárásaink, a képzelt szükségleteink a gyerekkori belső struktúráinknak felelnek meg. Vagyis ténylegesen arra vágyunk, mondjuk, egy nő arra vágyik, hogy az a férfi mindig őt megerősítse, mindig. Ha az a férfi egyszer bejelenti, hogy: „Te, drágám!  Most eltelt 8 év, ma egy kicsit fáradt vagyok.” Mi lesz velem, és az a világfájdalom és rettegés. Rögtön telefonálás a barátnőknek: „Egyedül vagyok!” A férfi ott van, csak most egy kicsit gyöngébb. Ezzel terheljük, tesszük tönkre egymást, hogy ilyen értelemben totálisan illuzórikus igényeink, szükségleteink, elvárásaink vannak, de ezeket reálisnak éljük meg. Azért éljük meg őket reálisnak, mert ott és akkor az is volt, csak nem kaptunk rá választ. Nem értjük, hogy a másiknak most miért lóg a nyelve. Hihetetlen olyan illúzióban tudunk ilyenkor lenni, hogy az döbbenetes. 

Ismeritek a vak férfi és a felesége történetét? Elmondom. Egy férfi sajnálatos módon elveszti a szeme világát és a felesége ápolja és aztán az történik, hogy 20 év alatt gyámság alá is kerül. Egyszer csak a városban, ahol laknak egy szemgyógyító specialista érkezik. A szemgyógyító specialista azt mondja, hogy: „Én meg tudom ezt a férfit gyógyítani.” Miután gyámság alatt van megkérdezik a feleséget, hogy szabad-e gyógyítani. A feleség belenéz a tükörbe és azt mondja: „Inkább ne.” 

Teréz anyának van egy gyönyörű szép mondása. Mikor a Nobel Békedíjat átvette, akkor a következő mondatot mondta: „Végül is megtesszük azt a keveset, amit ránk bíztak, aztán távozunk.” Az a szép ebben a mondatban, hogy eljuthatunk oda, hogy a másik embert, a világot, az Istent meg önmagunkat se terheljük agyon elvárásokkal. Hogy már nem gondoljuk, hogy a világnak mindent meg kell nekünk adni. Nem gondoljuk, hogy a férjünknek olyannak kéne lenni, mint egy nőnek. Mert sok nő gondolja, erre jutottam. Ez a melegágya a leszbikus kapcsolatoknak. 

Néhány mondat az ideális férfitől, a nők örömére. Tökéletes mondatok férfiaktól:

• Engem is jobban érdekel Rozalinda sorsa, mint az a buta VB döntő.
• Igazad van drágám, a boksz túl brutális, nézzünk inkább ritmikus gimnasztikát.
• Olyan magányosak vagyunk ilyenkor hétvégén, nem hívjuk át édesanyádat egy kis trécselésre?
• Utálok gondosan vasalt ingekben járni, az olyan konzervatív.
• Imádom, hogy nem is gondolsz a fogyókúrádra, és mindennap megeszed a főztödet.
• Édesanyám tényleg túl fűszeresen és egészségtelenül főzött.
• Szeretnék én is úgy kinézni, mint a Schobert Norbi.
• Most, hogy elárultad, ki ebben a könyvben a gyilkos, legalább nem kell fárasztanom a szemem az olvasással.
• Képzeld, fölemelték a cigaretta és a sör árát. Hála Istennek a gyümölcslevét meg a müzliét nem.
• Ma busszal megyek dolgozni, itt hagyom neked a kocsit, hátha el kell ugranod a műkörmöshöz.
• Igaza van a Cosmopolitannek. Most, hogy én is elolvastam azt a cikket, már nem is vonz az orális szex.
• Mesélj, mit sikerült vásárolnod ezeken a fantasztikus őszi árleszállításokon.

Ezt tovább nem vagyok képes folytatni. Szóval körülbelül ilyenek vagyunk.

Mi a nehézség abban, hogy ha bennünket pici korunkban nem értek azok a jó behatások, benyomások, mint amiről eddig beszéltünk? Az fog történni, hogy teljesen irreális igényekkel, elvárásokkal fordulunk majd a másik felé, de mindezeket egyrészt reálisnak tartjuk, de mindenesetre reálisnak érezzük. Ez azt jelenti, hogy akkor egyrészt túl nagy felelősséget akarunk a másikra rátenni, másrészt pedig nem csak az elvárásaink lesznek túl nagyok, hanem valójában lemondunk a saját kompetenciánkról, arról, hogy mi képesek vagyunk erre vagy arra, és ezt szépen áttesszük a másikra, hogy majd ő képes helyettünk, meg értünk, meg nekünk. Ebben van egy nagyon furcsa csavar, hogy ez tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy nem is bízunk a másikban. Ugyanis ha bíznánk benne, akkor ezek az irreális elvárások és a követelések és az ellenőrzés és birtoklás nem történne meg. Mert a bizalom által tudnánk a másikat elengedni. Ha én állandóan arra vágyok, hogy te megerősíts engem, hogy te megnyugtass engem, hogy te biztosíts arról, hogy tényleg értékes ember vagyok, tényleg jó, hogy megszülettem. Ha én erre állandóan vágyom, ez tulajdonképpen a bizalmatlanság jele, mert nem hiszem el, hogy ha nem mondod, akkor is így van, vagy ha nem mondod, akkor is így gondolod. Hanem ezt állandóan vágyom.

Ez utal egy nagyon korai bizalomvesztésre, sajnos. Bennünk kialakul egy minta, egy reprezentációs világ, és aztán a valóságot is inkább ehhez igazítjuk, és nem ezt igazítjuk, szép lassan fejlesztjük, hogy ez hasonuljon a valósághoz, hanem inkább mindent ehhez igazítunk és nyomorítunk. Tehát mindaz a tapasztalat, azok a közelségek, távolságok, határok, amiket megtapasztaltunk piciként, ezek is részeivé válnak ennek a belső reprezentációnak, és ezt szeretnénk életünk árán is megvalósítani, megélni és kipaszírozni a másikból. Egy csecsemőnek normális, hogy amikor ő kinyitja a szemét, akkor a szemével először az anyukáját keresi, hogy legyen ott, és ha éhes, akkor kapjon enni. Ez azt jelenti, hogy egy nagyon komoly, szoros közelséget igénylünk és vágyunk és ez teljesen reális is. Az olyan megrendítő, hogy egy szülő megteszi azt, hogy úgyis alszik a gyerekem, elmegyek 2 órára vásárolgatni. A csecsemő meg ott egyedül van? Ez ritka dolog lenne? Dehogy ritka dolog. Fél óra múlva fölébred. Másfél óra egy ilyen picinek? Az örökkévalóság fele.

Ezt a mintát, hogy muszáj, hogy közel legyél, mert amikor távolodsz, akkor ezt a fél örökkévalóságnak a félelme jön elő, mint tapasztalat. Ezt élem át akkor, amikor el akarsz menni a haverokkal sörözni. Ez jön vissza, és fogalmam sincs, hogy miért jön ez. Rettenetként élem át, hogy te elmész, és hiába mondja a férfi, hogy: „De csak sörözök, ezt csinálom 40 éve, és vissza fogok jönni.” De egy gyerek nem tudja, hogy az anyukája visszajön, egy gyerek ezt honnan tudná. Mikor nincs anyuka, benne ott van ez a mély szorongás, hogy talán nem jön vissza. Ezért van arra szükségünk, hogy az anya visszajöjjön. Vágyok rá és sírok és jön. Szép lassan megszokom, hogy ha nincs, akkor sincs baj, mert ő van, és majd visszajön. De ha ezt nem kaptam meg, akkor, amikor elmegy a barátom sörözni, bennem nem az van, hogy: „Majd visszajön.” Nincs ez, lehetsz te a világ legszebb nője. Akkor sem ezt fogod gondolni, hogy: „Egy ilyen nőért, naná, hogy visszajön.”Ő nem ezt gondolja, hanem azt, hogy: „Most van vége a világnak.” 

Mi az, amire szükségünk van? Ezt így mondja a társkapcsolat elmélet: Az én-te állandóságra. Vagyis, ha te nem erősítesz meg engem, én akkor is tudom, hogy nincs semmi baj. Értékes vagyok, jó vagyok, jó hogy megszülettem, jó hogy élek, fogok még élni. Ha nincs te, akkor is szilárd az én, de ott van a másik is, hogy ha nincs te, akkor is szilárd a te. Vagyis, ha elutaztál egy hétre, akkor a napok előrehaladtával a féltékenységem nem növekszik. Ha azt mondod, hogy 9-re jössz, akkor 10 percenként nem kezdek megőrülni. Meg van a te állandóság. Ha te azt mondtad 13 évvel ezelőtt, hogy holtomiglan-holtodiglan semmiféle bajban téged el nem hagylak, akkor ez számomra a te állandóságának a része, és amikor azzal a szemtelenül csinos titkárnőddel vagy 8 órán keresztül, én akkor is tudom élni az életem, mert számomra ott van a te állandósága. De a te állandóság gyökerei pici korba, csecsemőkorba visznek vissza, ezért ilyen értelemben valóban van, akiből a féltékenység úgy tör elő és robban be…Akiben ilyen eszeveszett féltékenység van, hát ott nagyon komoly sérülés van igen pici korban, ezt föltételezhetjük. Nincs te állandóság, egyszerűen nincs neki.

Ezért a bizalomnak van egy párja. Nem elég azt mondani, hogy: Bízzatok, higgyetek! A bizalomnak van egy párja, ez pedig a megbízható magatartás. Ha embereket ráveszünk arra, hogy bízzanak, és nem hívjuk fel a figyelmüket arra, hogy ennek arányában el kéne sajátítani a megbízható magatartást is. Akkor becsapjuk az embereket, jól pórul járnak. Akkor naivitásra serkentjük őket. Majd pofára esel, te csak bízz. Ezért a gyermek, a pici csecsemő számára a megbízható anya. A férj meg a feleség számára a megbízható házastárs. Nem elég azt kérni, hogy bízz bennem, hanem nekem megbízhatónak kellene lenni. Úgy tűnik, hogy elég nagy próbatétel egy erkölcsi teljesítményt produkálni az életünk során. Az erkölcs élet-halálkérdés. Megdöglünk nélküle. Az más kérdés, hogy senki se moralizálja lehetőleg, főleg a papok ne moralizáljanak, mert az undorító. A moralizálás az, amikor valamit, egy erkölcsi normát nem tudunk hitelesen visszavezetni annak a normának az eredetéhez, a gyökeréhez. Az moralizálás. Ez tehát azt jelenti, hogy jó esetben eljutunk egy valósághű értékeléshez. 

A tárgyállandósághoz mi tartozik még? Ezt nagyon érdemes tudni. A tárgyállandósághoz tartozik az hozzá, hogy képes vagyok benned, mert te vagy a te, akiben képes vagyok egyszerre látni a jót is meg rosszat is. Nem kell hasítanom. Vagy csak idealizállak, teljes abszurdum, irreális. Vagy amikor csinálsz valami olyasmit, hogy az irreális elvárásaimnak nem felelsz meg, akkor pedig gonosznak látlak, és akkor gyűlöllek. Ez a hasítás, és ez az, amikor nincs tárgyállandóság, mert vagy ilyen vagy, vagy olyan. Képtelen vagyok egyben látni, és a tárgyállandósághoz az is hozzátartozik, hogy azt is tudom, hogy néha jó vagy hozzám, néha rossz vagy hozzám, de e mögött van valaki, aki több is mint az, hogy jó vagy rossz, akinek a puszta léte számomra egy érték, attól függetlenül az előtt és az után, hogy bármit is tenne. Képes vagyok így is látni és rád nézni. Ez a tárgyállandóságnak egy nagyon fontos része. Nem is olyan könnyű. Mennyit gyakorlom azt, hogy valaki, aki nekem antipatikus, hogy mindig belelássam a jó dolgokat. Egy kicsi sérelem után valakit totál le szoktunk írni. Ez a tárgyállandóság, hogy egyszer mondott nekem egy olyan mondatot, amit én ott éppen akkor érzékenyen vettem, és utána 10 évig nem bírok vele normális kapcsolatban lenni. Egy mondatért kipurcanunk. Ez is, meg az is, és mögötte van valaki, aki pedig érték. Ez a tárgyállandóság.

A másik része a tárgyállandóságnak, hogy tudok akkor is kötődni hozzád, akkor is fönn tudom tartani a veled való jó kapcsolatomat, ha nem vagy jelen. A férfi, aki reggel szerelmes csókkal búcsúzik a feleségétől, és 2 óra múlva elfelejti, hogy van felesége, mert ott van, és hát ha ott van, akkor…Ez a tárgyállandóságnak a hiánya. Akkor sem esem kétségbe, hogy ha a tárgy nem elégíti a szükségleteimet. Ezt is képes vagyok bírni, de nem úgy, hogy az első nap, amikor nem történtek pont úgy a dolgok, ahogy gondoltam, előveszem a főkönyvet és beírom az első tételt. Nem így bírni, hanem utána nyugodtan aludni és azt mondani: „Hát a Lacinak ma nehéz napja lehetett. Ennyit bírt.” Akkor ide tartozik a tárgyállandósághoz az is, hogy a kapcsolatban a férjemre, feleségemre ráruháztam ezeket a pszichés funkciókat, hogy ő az, aki mellett megnyugszom, ő az, aki mellett, tudom, hogy bár baromi rossz előadást tartottam, de mégis egy értékes ember vagyok, hogy képes vagyok a tárgy hiányában visszahozni ezeket a funkciókat ide és magamnak megadni. Ez is a tárgyállandóság része. A tárgyállandóság nélkül nincs is empátia. Az önmagam állandóságához hozzátartozik az önmagam reális valósághű érzékelése – erről már beszéltem – illetve, hogy a belső erőforrások elérhetők. Nemcsak amikor te ott vagy. Az én, a szelf állandóságnak része, hogy nő nélkül is férfi vagy. Az én-te állandóságnak az is része, hogy nem irreálisan, de mégis csak téged is, magamat is és a kapcsolatot is folyamatosan tudom értékesnek tartani és látni. Erre képes vagyok. Ennek a tudata mély meggyőződésként bennem él. Mos akkor ezzel itt végeztünk.

A meghitt kapcsolat fejlődése

Arra gondoltam – mert tényleg nem bírom befejezni – hogy most gyorsan átnéznénk akkor egy meghitt kapcsolat fejlődését. Gyorsan elmondom, és utána pedig levonjuk az intimitásra vonatkozó végkövetkeztetéseinket. 

Elemi szükséglet a másik jelenlétére, nagy vágy a testi kapcsolatra. Erős, ösztönös szükséglet a kötődés kialakítására és megszilárdítására. Egységélmény a másikkal, az én és a nem én határai elmosódnak. Teljes érzelmi átadásra való törekvés, átéljük a kielégülést, vágyakozunk azután, aki a kielégüléshez juttatott, és közben szinte mindenhatónak érezzük magunkat. Azt akarjuk, hogy a másik szavak nélkül is ismerje föl és igazodjon a szükségleteinkhez. Illuzórikus világ épül föl bennünk, azt hisszük, reméljük, hogy ez örökké fog tartani.

Második szakasz:Kezdjük elveszíteni az illúzióinkat, a realitás kezd megjelenni, egyre többet kell késleltetnünk a vágyaink beteljesedését. Megjelennek a határok, amelyeket eddig nem érzékeltünk. Fontos tárgyaink lesznek, amelyek a másikra, a kapcsolatra emlékeztetnek. Néha gyengéd érzelmeket, máskor viszont már haragot is érzünk a fontos másik iránt. Átéljük annak fájdalmát, hogy nem tudunk teljesen egyek lenni. Hosszasan is tudjuk és akarjuk nézni a másikat, rácsodálkozunk az arcára meg az alakjára. Idegenekben is várakozva a másikat látjuk, és amikor kiderül, hogy nem ő érkezik, akkor csalódottak leszünk. A másik hiányát nehezen viseljük. Szeretünk szemezni és csókolózni. Olyan szavakat alkotunk, amelyeket csak mi értünk. Jó élményeink, tapasztalataink nyomán túlértékeljük magunkat.

Néha terhesnek érezzük már a másik közelségét. Az önállóságunkat fenyegetve tudjuk néha már érezni. Viszont nagyon élvezzük a gyakori találkozást. Autonómiánkat, önállóságunkat kezdjük labilisnak megélni. Egyszerre akarjuk is a kapcsolatot meg nem is. Felismerjük, hogy a másik nem azért van, hogy mindig megtegye, amit kérünk. Igényt tartunk a másik figyelmére, de nem akarunk függeni tőle. Fontos, hogy a másik elérhető legyen és megtudjuk vele beszélni a dolgainkat. A kapcsolat maga válik fontossá az érzelmi nyereségek miatt. Már merünk veszekedni és nemet mondani. Kezdünk dolgokat megtanulni a másiktól. Átéljük mit jelent férfinek és nőnek lenni.

Egyre reálisabbak leszünk, meg tud rendülni a hitünk magunkban és a kapcsolatban, meg a másikban. Sok elvárást támasztunk a másikkal szemben, ami konfliktusokat okoz. Arra vágyunk, hogy az ütközések ellenére és hogy kiderült nem vagyunk tökéletesek, továbbra is szeressenek. Végül, megértjük és elfogadjuk, hogy a másik szabad és önálló ember. Elfogadjuk, hogy bár néha jó, néha rossz, egy és ugyanaz az ember. Megszilárdul a bizalmunk és az önbizalmunk, nem szorulunk rá a másik állandó megerősítésére.

Mit gondoltok, most miről beszéltem? Nem a szerelem leírását hallottátok. Ez volt a csecsemő útja 0-tól 3 éves korig. A szakirodalom alapján nem tettem hozzá, nem vettem el belőle. Hogy legyen egy élményetek arról, hogy a szerelemben éppen végig éljük, újra csináljuk a személyiségfejlődés első három évét. Ilyenkor derül ki éppen, amikor az intimitásba megyünk, vagy abban vagyunk benne, hogy hol vannak a sérülések. Ezért olyan viszonylag egyszerű már most ezt a két folyamatot egymás mellett látjuk, szoros társkapcsolat és az első három életév, hogy tudjunk következtetni, hogy hol van a gyilkos. Mert, hogy nyomoztunk, hogy hol sebződött az intimitásra való képességünk. Akinek köszönhetjük azt, hogy párhuzamba hozta a szerelemnek, a párkapcsolat elmélyülésének az útját az első három életévvel, azt a valakit úgy hívják, hogy Margaret Mahler. Neki köszönjük. Elolvassam még egyszer? 

Első fázis: normál autisztikus fázis

Az első fázist úgy híják, hogy normál autisztikus fázis. Első hónapra jellemző. Elemi szükséglet a másik jelenléte, nagy vágy a testi kapcsolatra. Erős, ösztönös szükséglet a kötődés kialakítására és megszilárdítására. 

Második: Szimbiotikus fázis.

Második és ötödik hónap között. Egységélmény a másikkal. Én és nem én határai elmosódottak. Teljes érzelmi átadásra való törekvés. Szánkkal keressük az élvezeteket. Átéljük a kielégülést, vágyakozunk azután, aki a kielégüléshez juttatott. Szinte mindenhatónak érezzük magunkat. Azt akarjuk, hogy a másik szavak nélkül is ismerje föl és igazodjon a szükségleteinkhez. Illuzórikus világ épül föl bennünk. Azt hisszük és reméljük, hogy ez örökké fog tartani. Ilyenek vagyunk 3 hónaposan meg 30 évesen. Ha ebből a kezdeti korszakból vesszük a muníciónkat a fölismerésekhez, akkor a következőt mondhatjuk itt a meghitt kapcsolatok szempontjából. Hogy ne legyünk függő helyzetben a másiktól a csecsemő ezt úgy oldja meg, hogy fejlődik a realitásérzéke. Ilyen egyszerű. Egy csecsemőnek a realitásérzéke nő, függés csökken. Felnőtteknek is ezt ajánlom. A függés elkerülésére, érzelmi érésre van szükség, érzelmileg éretlenül mindig is függő helyzetbe fogunk esni. Tehát érzelmi intelligencia fejlesztése.

A leválás és a fejlődés teremtik meg az önazonosság feltételeit. A leválás és a személyiségfejlődésünk teremtik meg annak a lehetőségét, hogy önazonosságra jussunk. Azt mondják a kutatók, hogy akkor tudunk fejlődni, hogy ha az édesanyánk, szüleink, nekünk fontos személyek szeretete által az lesz az élményünk, hogy a képességeink és a világ elég jó megfeleltethetőségben vannak egymással. Hogy a világ pont olyan, hogy megfelel a mi képességeinknek és adottságainknak. Ez mit jelent? Csecsemő mit tud, mi az ő képessége? Bőg. Az anyuka jön és kielégíti a szükségletét, olyan élménye lesz, hogy a képességei megfelelnek a világnak. Ha egy édesanya, mikor 2 éves vagyok, enged engem, hogy a homokozóba egyedül játsszak, de azért néha visszaszaladhatok hozzá, akkor az én képességeim éppen megfelelnek a világnak.