A meghitt kapcsolat fejlődése 2. - Kötődési modellek 1.

Ismétlés

A meghittség a téma, hogy ezzel a váratlan fordulattal kezdjem a mai alkalmat, és a tárgykapcsolat elmélet gondolatvilágában mozgunk, ami tulajdonképpen az én-te kapcsolatról szól. Arról, hogy döntő módon meghatározza azt, hogy később mit gondolok magamról, a másikról és egyáltalán a kapcsolatról, és hogy mindez, vagyis az én-te kapcsolat hol máshol kezdődne, mint a magzati élettel, és hogy hol volna leginkább képlékeny az ember, mintsem éppen akkor, amikor a leginkább képlékeny, vagyis mikor picik vagyunk. Hogy ezért nincs abban semmi pszichológusi agyamentség, hogy állandóan a pici gyerekkorra utalunk. Annyira logikus, hogy amikor még éppen alakulunk, amikor még éppen minden változik és fejlődik bennünk, nyilván az akkori behatások a legdöntőbbek az életünk szempontjából.

Aztán eljutottunk oda, hogy megpróbáltuk leírni ezt a tárgykapcsolat elméletet, mégpedig nagyon koncentrálva, hogyha ebben a világban mozgunk, akkor mit mondhatunk el az intimitásról, illetve hogyan válunk alkalmassá az intimitásra, illetve, hogy sebződünk, és aztán nem vagyunk alkalmasak az intimitásra. Erről volt szó és aztán leírtam nektek egy kapcsolatnak a fejlődését, és kétórai munkámba került, hogy az újszülött és a 3 éves korra eljutó pici baba fejlődését az anyukájával és a számára fontos személyekkel leírva, ezt úgy fogalmazzam meg, hogy kiderüljön milyen hihetetlen nagy párhuzamok vannak a szerelmes ember állapota, ha belekezd egy kapcsolatba, és aközött, ahogyan a pici baba az édesanyjával van, és eközben fejlődik. Nem, hogy kísérteties hasonlóságok, párhuzamok vannak, hanem ordít ez.

A meghitt kapcsolat fejlődése – párhuzamok a csecsemőkorral

Most gyorsan ezt néznénk meg, hogy hogyan is vannak ezek az ordító párhuzamok. Itt csak egy-egy megjegyzést fogok tenni. Az ordító párhuzamok azért lehetnek érdekesek, mert arra biztos, hogy nehezen emlékszünk, hogy mondjuk 2 hetes korunkban hogyan szenderegtünk édesanyánk kebelén. Hogy mondjuk egy 2 hónapos kapcsolat után hogyan szenderegtem a hölgy kebelén, arra már jobban vissza szoktunk emlékezni, és hogy aztán a szendergésből mi lett, arra is vissza szoktunk emlékezni. Ha megnézzük azt, amire visszaemlékszünk, ha voltatok valaha szerelmesek, ez egy feltétel. De itt sajnos ez nem elég még, legalább 1-2 éves kapcsolatra szükség van, hogy ennek az egésznek legyen valami komoly értelme, de ha neked ez már összejött, akkor az ott való elakadásaink jól mutatják azt, hogy hol akadhattunk el anno. Nagyon jól megmutatják.

Normál autisztikus fázis

Az első hónapban körülbelül volt a normál autisztikus fázis. Te is voltál ilyen. Elemi szükséglet a másik jelenlétére, nagy vágy a testi kapcsolatra. Erős, ösztönös szükséglet a kötődés kialakítására és megszilárdítására.

Szimbiotikus fázis

Második szakasz, a szimbiotikus fázis. A 2. meg a kb.5. hónap. Egységélmény a másikkal, én és nem én határai elmosódottak, teljes érzelmi átadásra való törekvés. Szánkkal keressük az élvezeteket, átéljük a kielégülést, vágyakozunk azután, aki a kielégüléshez juttatott. Szinte mindenhatónak érezzük magunkat, azt akarjuk, hogy a másik szavak nélkül is ismerje fel és igazodjon a szükségleteinkhez, és illuzórikus világot építünk föl, épül föl bennünk. Azt hisszük és reméljük, hogy ez örökké fog tartani. Ezt így gondolja az 5 hónapos csecsemő, meg az 5 hónapja szerelmes valaki. Tök egyforma. Kis eltérések lehetnek.

Leválás

A harmadik szakasz, a leválás. A kezdeti differenciáció, 5. 9. hónap. Kezdjük elveszteni az illúzióinkat, a realitás kezd megjelenni. Egyre többet kell késleltetnünk vágyaink beteljesedését, megjelennek a határok, amelyeket eddig nem érzékeltünk. Fontos tárgyaink lesznek, amelyek a másikra, a kapcsolatra emlékeztetnek. A szerelmes embernek is vannak átmeneti tárgyai. Egy szerelmes ember ugyanúgy kapaszkodik a maciba, mint az a pici gyerek. Átéljük annak fájdalmát, hogy nem tudunk teljesen egyek lenni. Néha gyengéd érzelmeket, máskor haragot érzünk a másik iránt. Hosszasan is tudjuk és akarjuk nézni a másikat, rácsodálkozva az arcára és alakjára. Idegenben is várakozva a másikat látjuk, és mikor kiderül, hogy nem ő érkezik, csalódottak leszünk. Ez klasszikus csecsemő magatartás. Ha állunk a Moszkva téren, az óra alatt, és leszállnak a villamosról és mindegyik ajtónál úgy látod, hogy ő az, és akkor közelebb jön, és egy oly fájdalom, késik, szörnyű. A szeparációs szorongás erőt vesz rajtad, csak nem tudod, hogy úgy hívják, ettől még elviselhetetlenebb. A másik hiányát nehezen viseljük. Szeretünk szemezni.

Már itt megtörténhet a baj. A baj abból a szempontból, hogy már nagyon gyakran egy pici babát, aki kezd egy kicsit önállósodni, egy kicsit elindulni, már az anyukája nem engedi el, mert már itt beléphet az, hogy az anya szükséglete a gyermeke iránt erősebbnek bizonyul, mint a gyermek szükséglete az anya iránt. Tehát bizony már egy 7-8 hónapos pici babának vannak megindulásai, megmászás, mászó túrára elindul és az anya: „Jaj, vigyázz, leesel!” A padlón csúszik-mászik, honnan tudna leesni? Akkor jöhetnek a kedves mondatok: „Hát nem nálam a legjobb? Hát kinél lehet olyan jó, mint énnálam. Hova mennél?” Már itt jön a súlyos csalódás. Már 8 hónaposan csalódtam benned. Nem szeretsz. 

Egy érdekes történetet hadd mondjak el. Egyszer jött hozzám valaki, ifjú hölgy, és azt mondta ki vagyok készülve, teljesen ki vagyok purcanva, itt vagyok ifjú hölgyként és az történt velem, hogy véget ért egy három hónapos kapcsolat. Akkor tökéletes leírását adta annak, hogy meg van bolondulva, nem érti, hogy mi történik vele, meg van őrülve. Föl ment a vérnyomásom meg a pulzusom. Akkor arról beszélt, hogy mindennap epekedve várja, hogy az a fiú, akivel kölcsönösen szakítottak, ír-e egy sms-t. Hogy majd megőrül, reggel ül a számítógépnél, hiába szakítottak, akkor is nézi, hogy jött-e valami, és egy ilyen véghetetlen csalódottság, egy ilyen katasztrofális elhagyottság érzés, egy ilyen teljes kilátástalanság, hogy az egész élete nem volna értelmes. Pedig csak 3 hónapot voltak együtt, és nagyon érdekes, ahogy mondta, hogy ilyen iszonyat erővel beleégtek azok a pillanatok, amikor olyan hihetetlenül jó volt együtt, és hogy ő átélt valami gyönyörű szépet és ezt lehetetlen elengedni. Látszólag nem banális, hogy te kívül hallgatsz valakit, és szívesen mondanád, hogy megőrültél, hát 3 hónapot voltatok együtt, és a 3 hónapból meg együtt töltöttetek nem tudom hányszor 2 órákat? Ettől nem bírsz elszakadni? És nem bír elszakadni, és szenved iszonyatosan.

Az történt, hogy amikor 2 hónapja voltak együtt, akkor egyszer csak mert, hogy már ő ki volt írva egy műtétre, bevonult a kórházba. De ő azt mondta, hogy itt vagyok 2 hónapos kapcsolatban és én nem akarom, hogy az én új szerelmem engem egy ilyen pizsamás, elgyötört, műtött pacniként lásson. Ezt nem akarom. Úgyhogy megkérte a barátját, hogy amíg ő a kórházban van és lábadozik, és nem tökéletes a séró, addig ne…Mi történt? A barátja is kb. a 2 hónapos csecsemő állapotában leledzett meg ő is. Mi történik akkor, amikor 2 hónapos csecsemőként az anyám egy hétig elmegy. Tök mindegy, hogy sérv műtétje van, vagy pasizik, teljesen mindegy, nincs egy hétig. Mi történik ilyenkor? Akkora bizalomvesztés, mint ide Honolulu. Akkor mikor újból találkoznak, akkor az ifjú hölgy azt mondja, na, most itt vagyok megint teljes bájomban és a férfi elutasító. Mi történt vele egy hét alatt? Átélte azt, hogy ő nem kell. Ez az élmény, hogy ők 2 hónaposan átélték ezt az 1 hónap kórházat, totál fölszámolta a kapcsolatukat. Miért olyan nehéz kijönni egy ilyen helyzetből? Azért, mert mikor 2 hónapos vagyok, honnan tudom látni az életet? Csak magam felől, kizárólag magam felől látom. A fiú is meg a lány is, a nő meg a férfi 40-en túl egy picit, kizárólag maguk felől tudják látni. Mind a ketten azt élik meg, hogy de hát én a teljes pompámban akartam virágozni. A lány honnan látta ezt a helyzetet? Onnan, hogy mindent megtett ezért a férfiért, hogy őt csak tökéletesen és csak szépen…és a férfi ebből semmit nem értékel. A férfi meg a maga módján mit lát? Ugyanezt onnan, hogy ez lehetetlen, hogy én ezt a nőt úgy szerettem, ahogy csak lehet, és ő elutasított, és eltaszított, és nem voltam neki jó, és nem kellettem, pedig én minden nap ott lettem volna és nem kellettem.

Akkor, hogy a szerelemben hogy ismétlődnek meg a dolgok, persze ott a Balaton partján, egy naplementekor a férfi adott egy kagylót annak a nőnek. Mikor a férfi nincs ott, és még nem éltek együtt 1 hetet, másfelet, addig azt a néhány napot, azt a pici átmeneti időt az együttélésig, a kagyló segítségével, a kagyló ott van…Mit csinál egy kagylóval egy szerelmes nő? Kicsit koszos, kicsit büdös, de Tőle kaptam! Valahogy érezni a férfi illatát. Egy igazán szerelmes nő, eleve nem is tud aludni, de mondjuk, hogy el-elszenderedik egy kicsit, és akkor mire ébred? Nyomja a hátát a kagyló, és mit csinál a kagylóval – két hónapnál nincs még harag – rájön, hogy az a kagyló, rögtön megenyhül, elolvad az arcán a mosoly. A kagyló. Ez a mi örök szerelmünk szimbóluma. Szóval ez a kapcsolat zátonyra futott, nem lesz belőle soha semmi sem. Pedig csak 2 hónap, 2 és fél. Amikor a nő végül egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy ez a kapcsolat megmenthető legyen. Egy dráma játszódik le. Akkor a nő könnyes szemmel átadja kagylót a férfinek. Micsoda dráma. Egy szerelmes nő mire vágyik ilyenkor? Átadja a kagylót, a férfi a kezébe veszi, és aztán megint visszaadja, és megint minden folytatódik. Jön a varázslat, és az a kagyló újból az a kagyló, de már valahogy több, már benne van egy fájdalom és benne van az újrakezdés, és az a kagyló most igazán kagyló. Hát ez a vágy. Szóval, amit ilyenkor átélünk, hát az ez. 

9.-től kb. 18. hónapig, minél inkább megyünk előre, annál nagyobb az egyéni szórás. Tehát ez nincs azért kőbe vésve. Leválás második szakasza, gyakorlás. Olyan szavakat alkotunk, amelyeket csak mi értünk. (Képzeljétek eszembe jutott valami, miután nekem ikertesóm volt, mi egy külön nyelvet találtunk ki. Tök jól megértettük magunkat tesómmal, meg voltak a saját szavaink, jól eldumáltunk, a szüleink meg jártak a gyerekpszichológushoz, hogy mit kell csinálni.) Jó élményeink, tapasztalataink nyomán túlértékeljük magunkat. Néha terhesnek érezzük a másik közelségét. Az önállóságunkat fenyegetve tudjuk érezni, de nagyon élvezzük a gyakori találkozást. 

Újraközeledés

Újra közeledés, 18. hónaptól a 3. életévig kb. Autonómiánkat labilisnak éljük meg. Ez már az a klasszikus pont, ahol jegyesek szoktak jönni házasságkötési szándékkal. Aztán ahogy megyünk beljebb, egyszer csak kiderül, hogy akkor már mind a kettőnek sötét gondolatok terhelik az agyát. Jó, jó, tényleg kéne, tök cuki ez a menyasszony, de azért néha azt gondolom, hogy azért mégse kéne. Ha valaki egészségesen 2 és fél éves kapcsolatban van, akkor ilyen gondolatok nagyon jó, hogyha jönnek. Inkább az a nagy kérdés, ha ezek a gondolatok nem jönnek, az gyanús, máris függ. Az a jó, ha azt mondja, hogy ahogy közeledik a házasságkötés időpontja, kezdek berezelni. Ezzel a csávóval fogok egy életet élni? Ez egy nagyon egészséges kapcsolati útra utal, és amióta a nők is autonómabbak, itt most már a nők is ugyanúgy átélik, mint a férfiak. Azt gondoljuk, ez a sztereotípia, hogy a nők meg úgy vannak, minél közelebb jön az esküvő, annál inkább „kisapám, már nem menekülsz”. 

Felismerjük, hogy a másik nem azért van, hogy mindig megtegye, amit kérünk. Főleg ha megszületett az újabb kistesó. Mikor a kedvesünk ragaszkodik ahhoz, hogy mégis csak dolgozzon. Igent mondunk a másik figyelmére, de nem akarunk függeni tőle. Fontos, hogy a másik elérhető legyen és meg tudjuk vele beszélni a dolgainkat. A kapcsolat maga válik fontossá az érzelmi nyereségek miatt. Már merünk veszekedni, nemet mondani. Kezdünk dolgokat megtanulni a másiktól. Átéljük mit jelent férfinek és nőnek lenni. Egyre reálisabbak leszünk, meg tud rendülni a hitünk magunkban és a kapcsolatban. Sok elvárást támasztunk a másikkal szemben, ami konfliktusokat okoz. Arra vágyunk, hogy az ütközések ellenére is, és hogy kiderült nem vagyunk tökéletesek, továbbra is szeressenek. Így van a 3 éves gyerek, meg a 3 éves kapcsolatban is. Itt egy fontos dolog. Az értékek átadása. Egy 3 éves gyerek, az már utánoz, egy 3 éves gyerek már kirúzsozza magát, a lányok. Ha fiú és rúzsozza magát, gyanús. Utánzás. Ezt később hívhatjuk úgy, hogy értékek átvétele, és az derült ki – nagyon komoly kutatások vannak – hogy ki az a felnőtt, aki képes az értékeket tanulni és átvenni. Aki megfelelő módon tudott fejlődni az első életévekben, ő, miután egy biztonságos, bizalmi világban él, magát is meg a másikat is jónak látja, ezért nagyon alkalmas a tanulásra, az értékek elsajátítására és a többire.

Sajnos, ahol itt probléma történik, miután a kapcsolat megrendült, ezért az értékek sem tudnak elég harmonikusan átjönni. Ezért Jézusnak az a kijelentése, hogy: Akinek van, annak még adnak. Akinek meg nincs, attól még az is elvétetik, amiről azt gondolta, hogy van. Ez az életnek egy ilyen nagyon szomorú reális leírása. Pont így működik, szóról-szóra. Nem elég neki szegénynek, hogy a kapcsolataiban is nehézségei vannak, az értékeket is nehezen veszi át. Ilyen értelemben személytől személynek való tanulása sokkal nehezebb. Aki jól járt gyerekkorában, annak valahogy végig jól megy, aki meg rosszul, annak meg…Ezért találtuk ki, hogy átok, meg rontás, meg delej. Mert van egy ilyen élettapasztalata sokaknak, de ez nem átok, meg delej, meg nem rontás. Csak van egy mintánk itt belül és ezt ismételjük, és azt gondoljuk ilyen a világ.

A kutatók mondanak egy nagyon érdekes dolgot, mégpedig…Egyszer kértek, hogy tartsak előadást arról, hogy mit mondhatunk el a konfliktusról és a konfliktus feloldásáról. Azzal kezdtem az előadást, hogy nyilván naivul azt hihetjük, hogy mindig abban vagyunk érdekeltek, hogy ne legyenek konfliktusaink. Valójában az eseteknek számtalan százalékában abban vagyunk érdekeltek, hogy konfliktusaink legyenek. Akkor itt most intimitás, függés összefüggésében egy példa. Ha én sérültem pici koromban emiatt, függő helyzetekre vagyok ráhangolódva, azonban ösztönösen is vagy tudatosan is félek attól, hogy a másiktól függeni fogok. Ebben az esetben érdekemben fog állni konfliktusokat kirobbantani, veszekedéseket előidézni, mert éppen a folyamatos konfrontáció óv meg engem attól, hogy azt éljem meg, hogy nagyon függök tőled. Ezért nagyon sok kapcsolatban, a kapcsolatok többségében, természetesen az intimitással fordított arányban igenis meg fogja érni nekem a veszekedés. Mert az által van egy olyan benyomásom, hogy sikerül, nem függeni tőled, és akkor járhatunk a paphoz, a pszichológushoz, a pszichiáterhez, a kineziológushoz, meg a sarki cigányasszonyhoz, és mondhatjuk neki azt, hogy úgy szeretnénk csak egy kis békét, egy kis szeretetet, és közben itt belül azt nekünk nem is éri meg. Mert sajátos módon a fejlődésünknek egy érdekes megoldása az, hogy legalább akkor nem függök, amikor veszekszünk, legalább annyira vagyok független tőled, hogy merek beszólni. Ezek persze inkább csak játszma nyereségek, nem jutunk sehova, mert van előnye, legalább nem függök annyira, vagy úgy tűnik, vagy magam meg tudom nyugtatni vele, közben meg a kapcsolat megy tönkre. Ez nagy fölismerés.

A féltékenység is nagyon jól megokolható akkor, már ezen megfontolásaink után. A féltékenység egyértelműen azt jelenti, hogy sérült a tárgyállandóság. Amikor te távol vagy tőlem, máris bizonytalan vagyok abban, hogy kitartasz, hogy hűséges vagy, hogy nem szeretsz, stb. Amikor nem vagy velem, mint ahogy a pici csecsemőt elhagyja az anyukája, máris az a rettenet fog el, hogy nem jössz vissza, hogy nem szeretsz engem igazán. Ugyanaz a történet. Egy féltékeny ember újból és újból annak a mintázatnak a nyomán éli át a maga szörnyű érzéseit, ahogy egy pici csecsemő éli át azt, hogy az anyuka elmegy és nem jött mindig vissza, és sírtam és nem törődött velem. Nézzétek meg az Arany here című filmet, nagyon ütős. 3 évesen megint csak nagyon meg tudom erősíteni azt, hogy egy 3 éves gyerekre igazán, végletesen rá tud cuppanni az anyukája. 3 évesen az a gyerek már bontogatja a szárnyait. Akármilyen életkorról is van szó, a pici babának a nagy nehézsége az, ha a mama kellő időben és helyen nem áll rendelkezésre. (Ma együtt voltam délelőtt egy csoporttal, és volt ott egy édesanya, egy hónapos a babája, de jött a babával együtt, mert fontos volt neki a csoport. Én a csoport felében én csoporttag voltam, azt néztem, hogy a babuci aludt, ott volt hátul, de ahogy kezdett nyöszörögni, kinyitotta a szemét, akkor az anyuka odament, átvette és megint elaludt akkor visszarakta. Annyira jó volt látni.)

Konszolidáció, érzelmi tárgyállandóság.

3 éves kor fölött már ilyet tudunk. Megértjük és elfogadjuk, hogy a másik szabad és önálló ember. Elfogadjuk, hogy bár néha jó, néha rossz, egy és ugyanaz az ember. Megszilárdul a bizalmunk és önbizalmunk. Nem szorulunk rá a másik állandó megerősítésére. Egy megfelelő személyiségfejlődésben 3 éves kor után erre már képesek vagyunk. Közben azt látjuk, hogy felnőttként meg nem vagyunk rá képesek. 

Végkövetkeztetések az intimitásról

1. Az intimitás előfeltétele az intimitásra képes személyiség.

Vagyis úgy tűnik ebből az egészből, amit itt mondtam, hogy személyiségfejlődésre vagyunk kárhoztatva, vagy utalva. Ezért érdemes inkább önként, inkább érdemes szabadon. Szóval személyiségfejlesztés, fejlődés. Szeptemberben feltettem egy kérdést: Egy egyéjszakás kalandban van-e meghittség? Létrejön-e az intimitás egy egyéjszakás kalandban? Ez foglalkoztatott, de nem adtam rá választ. A meghittségnek pillanatai megjelenhetnek, ezek a pillanatok inkább utalnak valami gyerekkori meghittségnek valami fölsejlésére, egy megelőlegezésre, de ezek csak pillanatok maradnak és elillannak. Nem akarom én megkérdőjelezni, hogy valaki egy ilyen egyéjszakás valamiben átélt ilyen meghittség pillanatokat. De, hogy ezek pillanatok legfeljebb, és ezek a pillanatok is inkább egyfajta általunk gyártott illúziókból fakadnak. Nagyon sokat kell belül dolgozni ahhoz, hogy elhitessük, hogy ez nagyon jó nekünk, hogy pont ez a legjobb nekünk, hogy ez a másik nagyon szeret minket, és mi is őt nagyon szeretjük, és így teljes biztonságban vagyunk, és adhatom magam, és őszinte lehetek, és nem kell szégyenkeznem. Óriási emberi teljesítmény egy egyéjszakás kalandban a meghittséget átélni. Olyan fantáziára van hozzá szükség, hogy inkább írj meséket. (Látjátok, dúsgazdagnak lehet lenni. Hogy hívják azt a kis varázslót? Harry Potter. Tehát érdemesebb Harry Pottert írni, mint egyéjszakás kalandokba bocsátkozni szerintem.)

2. Az autonómia feltétele az intimitásnak. 

3. Az intimitás a közelítés-távolítás művészete.

Végül is az a valaki tud meghitt kapcsolatban lenni, aki képes nagyon közel lenni, nagyon távol lenni. És képes elviselni, hogy a másik nagyon közel van, és elviselni, hogy a másik nagyon messze van, és mind a kettőt készség szinten tudja. Közel is lenni, távol is lenni, közel engedni, távol hagyni. Ha valaki ezt tudja, képes az intimitásra. Ha valaki csak azt tudja, hogy közel legyél, az a függés. Ha valaki csak azt tudja, hogy legyél távol, ő menekül az intimitás elől.

Itt egy istenkapcsolatra vonatkozó, talán furcsa kijelentést had tegyek. Tavalyelőtt, ha jól emlékszem, rengeteget beszéltünk az örömről Csíkszentmihályi Mihály alapján, hogy mi az, ami az életben örömöt ad, és akkor Csíkszentmihályi Mihály azt mondta, hogy öröm ez a „flow-érzés”, az áramlás élménye, a rock and roll feeling, az, amikor így önfeledten benne vagyok valamiben, és ezekért a pillanatokért, napokért, időkért érdemes élni. Ezért az áramlás élményért. Csakhogy az, aki ezeket az élményeket megszállottan keresi, aki mindig az örömben lenni, mindig a mámorban, mindig a rock and roll feelingben, ő a függő ember. Ő szokik rá a piára, a narkóra vagy lesz társfüggő, vagy szerelemfüggő vagy romantikafüggő. Tucat számra vehetjük a könyveket, hogy légy mindig boldog.

A realitásnak a teljes elvesztése, ezért – és itt jön az, ami érdekes lehet talán – ki az, aki valóban egy meghitt Istenkapcsolatban tud lenni? A./ Az e az a személy, aki állandóan egy misztikus egyesülésben fetreng az Istennel? B./ Az a valaki…inkább megmondom, a b. a jó válasz. Akarom, hogy sikerélményetek legyen. Rájöttem rövidke életutamon, hogy nekem voltak Isten élményeim, még olyan is volt, merem állítani, hogy jutottam el Isten élményben, imádságban, módosult tudatállapotig. Volt szinte ilyen testen kívüli élményem. Imádságban, meditációban, és elég naiv voltam ahhoz, hogy azt gondoljam, hogy az a megfelelő és jó, és igazán gyümölcsöző Isten kapcsolat, ha mindig ebben az állapotban, vagy tudatállapotban próbálnék lenni. Hogy mindig ebben a világában akarnék maradni, és mindig, amit itt átéltem az a normális és a szerint kell látni mindent.

Aztán telt-múlt az idő, és rájöttem valamire. A normális egészséges Istenkapcsolathoz az is hozzá tartozik, hogy tudok tőle távolságot tartani, hogy tudok az Isten élményemtől távolságot tartani, hogy tudok nem ebben az élményben leledzeni, hogy az legalább annyira hozzátartozik a jelenlegi Istenkapcsolatomhoz, mint hogy vissza tudok emlékezni, és fontos nekem az, amikor nem tudom mit átéltem. Hogy éppen akkor nőttem föl az Isten mellett, amikor azt tudtam mondani, hogy: Tudod mit Uram, most menj el, de nem azért mert haragszom rád, nem azért mert csalódtam, tárgyállandóság meg van.Az Isten állandóan mintha próbálna bennünket arra is tanítani, hogy: szerinted vagyok akkor is, hogyha nem vagy az ölemben? Ha elmegyek 3 méterre, még látsz? Tehát az Istenkapcsolatunkban is tulajdonképpen ugyanez történik. (Egy olyan jó mondást hallottam: „a szerencse Isten művészneve.”) Az Istennel való kapcsolatomnak az intimitása is függ attól, hogy tudok e távolságot tartani, inkább akkor így mondanám, hogy nem az Istentől, tőle meg nem nagyon lehet. De az Isten tapasztalatomtól, az Isten élményemtől lehet, és ez pont elég. Mert ugyanis az, hogy Isten mindig közel van, ez valójában nem nyomasztó, csakhogy az én fejlődésemhez hozzá tartozik, hogy őt eltávolítsam.

Amikor 3 éves kisfiú voltam, és rávágtam az anyukámra és azt mondtam, hogy: Hagyjál! Akkor az anyukám nem akart engem éppen lenyelni, nem volt benne semmi fenyegető, de nekem mégis arra volt szükségem, hogy eltávolítsam őt magamtól. Ezt ugyanígy gondolom az Istenről is. Nagyon jó, hogy mindig velem van, semmi fenyegető nincs benne, csak a köztünk lévő fejlődésnek ez egy fontos lépése. Vannak, akik félnek attól, hogy függő helyzetbe kerülnek Istentől. Ez persze teljes félreértése az Istennek meg a vele való kapcsolati lehetőségeknek. Istennek ugyanis egyáltalán nincs szüksége rám, hogy én függjek tőle. Ez neki semmilyen mámoros, gőzös örömöt és kéjt nem okoz, ő ennél sokkal szabadabb. Ez az én mintám itt belül, hogy én azt gondolom, hogy az valami rettenet, hogy majd függök az Istentől.

Mit szoktunk ilyenkor tenni? Véleményt alkotunk róla. Nagyon érdekes párhuzamot figyeltem meg a között, hogy függő helyzetekben lévő emberek kapcsolati függésre nagyon ráhajlottak, és közben milyen sokan tudják az Istent teljesen távolítani maguktól például azzal, hogy mindig véleményt alkotnak róla. A véleményalkotás a távolításnak egy jó módszere. Függő kapcsolatokban miért moralizálok, miért okoskodok, miért diagnosztizálok, miért pszichologizálok, a helyett, hogy egymás keblére borulnánk, a helyett azt mondom, hogy: egyszerűen kibírhatatlan ez a negatív apakomplexusod! Ezt miért csinálod? Mert félek a függéstől. Ezért a véleményalkotás kísérletet tettem a mostani karácsonyon. Az volt a kísérlet, hogy mi lenne, ha 24-én, 25-én és 26-án lemondanék a véleményalkotásról, és éltem 3 napot úgy, hogy mindig mikor kezdtem véleményt alkotni, akkor leraktam, és azt mondtam: „Feri ezt most hagyd. Most csak élj. Itt van egy ünnep, éld át.” Tehát az éjféli misére borgőzösen támolygó fiatalemberek csapata nyomult be. Akkor azt mondtam, hogy: „Feri, te erről ne alkoss véleményt. Itt vannak és kész.” Amikor eldőlt a karácsonyfa a plébánián, amit én állítottam föl, akkor is azt mondtam: „Feri, ne alkoss véleményt. Az történt, hogy eldőlt. Éld át, emeld föl és ennyi.” 3 napig boldog voltam, aztán belefáradtam.

Azon képzelegtem, hogy karácsonykor valamelyik rádió riportere, vagy tv riporter közvélemény kutatást tart és a következő kérdést teszi föl a szentestén valamiféle áhítatot átélő családtagok körében: „Kedves édesapa. Most, hogy elénekelték a Csordapásztorok kezdetű éneket, mi a véleménye a kis Jézusról? Vagy mondjuk miután elénekelték a „Dicsőség a mennyben Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek” kezdetű nótát, és most fogják még egymás kezét, és félhomályban nézik, hogy a csillagszóró gyújtja meg a fát, most ebben a meghitt pillanatban mi a véleménye a szentestéről?” Szóval az, amivel tele van a tv meg a rádió, hogy be lehet telefonálni, hogy nekem az a véleményem, hogy…Most mondok egy papos mondatot. Kit érdekel? Én szenteste, szentestézni szeretnék és kész. Nincs véleményem a csordapásztoroknak a kottájáról, a dicsőség a mennybennek a liturgikus fölhasználásáról.

4. Az intimitáshoz szükségünk van a világról alkotott képünk radikális megkérdőjelezésének képességére.

Az intimitásnak a feltétele akkor, hogy ha sérültünk, ha nem sérültünk, pont jól látjuk a világot. De ha sérültünk, akkor radikálisan legyünk képesek megkérdőjelezni azt, hogy ki vagyok én, ki vagy te, milyen a kapcsolat, milyen a világ és egyáltalán. Tulajdonképpen arra lenne szükség, ez a cél, hogy kialakuljon egy olyan belső mintám, ami alapján aztán az összes kapcsolatot, önmagamat, a másikat és minden élethelyzetemet látom, hogy végül is én is jó vagyok, oké vagyok, te is oké vagy, meg a világ is oké, meg Isten is oké. Erre a mintázatra kellene áttérnünk, de ez nagyon sokunkban nem így van, hanem másfajta mintázatok alapján látjuk a világot. Ahhoz, hogy erre a mintázatra át tudjunk térni, sok esetben egy élet is kevés, de azért lehet szelídülni, és itt akarok most arról beszélni, hogy mindabból, amit mondtam, kifejlődött egy új irányzat, az úgynevezett kötődési modell, ami tulajdonképpen azt mondja, amiről eddig beszéltünk. Hogy négyfajta klasszikus kötődési modellben érzékelhetjük a világot, magunkat és a másikat, és ez nagyon egyszerűen a következő:

1945 után kezdték azt nézni, innen alakult ki ez, hogy nagyon sok gyereket a bombázások miatt, London bombázása miatt vidékre küldtek, és utána ezek a gyerekek nagyon sajátosan hasonló életutakat kezdtek befutni. Nagyon hasonló problémákkal jelentkeztek a szakembereknél, és valakinek föltűnt, hogy nagyon nagy a hasonlóság a problémák és a későbbi életút, és a között, hogy pici korban ezeket a gyerekeket, hogy túléljék London bombázását, elküldték idegenbe, olyanokhoz, akik persze kevésbé szerették őket általában, mint az anyuci. Mert anyuci meg maradt. Akkor elkezdték ezt vizsgálni, elkezdték azt nézni, hogy milyen életutat futnak be azok a pici gyerekek, akik kórházba kerülnek csecsemőkorban, akiknek az anyukája kórházba kerül, inkubátor szökevények meg a többi, mint én magam is.

Akkor egy nagyon egyszerű ívet állapítottak meg, ami bombabiztosan bejött. Az egyik, hogy azok az emberek tudtak boldog, kielégítő, hatékony életet élni, akik hogyha sírtak, jött az anyuci. Ennyi. Szükségleteknek megfelelő gondoskodást kaptak, ők azok az emberek, akiknek az a belső mintájuk, ahogy egyáltalán észlelünk, az az, hogy én is oké vagyok meg te is oké vagy. Ha azonban az történt mondjuk, hogy a gyereknek rögtön szívműtétre kellett menni, és ezért ott feküdt 3 hétig, megfigyelték ezeket a csecsemőket – elég brutális megfigyelések ezek – nézték, hogy a 3 hét alatt ott fekszik benn a kórházban, a gyereknek a külvilághoz való viszonya hogyan alakul. Kiderült az, hogy sírt, nem jött senki, sírt nem jött senki, még meg volt arról győződve, hogy majd jön valaki, szép lassan azonban kezdte elveszteni a reményt. Nyilván a gondozó személyzet azért néha jött. Mit lehetett látni ezeken a csecsemőkön? Ordítottak, máskor meg egészen elhallgattak, itt olyan reményvesztettek voltak, aztán akkor megint ordítottak teli torokból. Egy ilyen hullámzást figyeltek meg náluk azzal egyenes arányban is, hogy néha kaptak gondoskodást. Ők azok a valakik, akikről később azt mondja ez a kötődési modell, hogy bizonytalanul kötődnek. Aztán, amikor mondjuk egy pici csecsemő esetében egy hónap bőven elég ehhez a sérüléshez, milyenné váltak ezek a csecsemők? Rezignálttá. Tehát valahogy úgy a 4. héten jó kisbabák lettek, már nem kiabáltak, már nem sírtak, már nem üvöltöttek. Ez látszólag egy jó jel lehet az anyukának, az anyuka megkapja 3 hónaposan a csecsemőjét, és az anyuka azt mondja: „Milyen aranyos ez a kisbaba, hát alig sír, olyan békés.” Közben pedig nagyon nagy baj történt. Már lemondott arról, hogy önmagát meg a másikat okénak tartsa. Mert a szükségleteit nagyon hosszan, egy pici babának a világához képest, nem elégítették ki. Az ilyen emberek később egy olyan modellben élnek, hogy igazából se én nem vagyok jó, se a másik nem jó.