Kötődési modellek 2.

Szerbusztok! Isten hozott benneteket!

Ma valószínűleg befejezzük - legkomolyabban - az intimitás témát. Valahol ott járunk, hogy azt ígértem, hogy próbáljuk meg a végkövetkeztetéseinket megfogalmazni. És a végkövetkeztetésekből a következő pontok hangoztak el, hogy:

1. Az intimitás előföltétele az intimitásra képes személyiség. Vagyis nem egyszerűen csak valamit kell megváltoztatni, nem csak a magatartásunkon, a kommunikációnkon, az élethez való hozzáállásunkon kell változtatni, hanem a személyiségünknek kell alakulnia – a „kell”-t ne erőszakoskodásnak vegyétek, tehát felőlem nem kell, de hát… . És így különböztettük meg a meghitt pillanatokat. Akár a meghitt pillanatok összeállhatnak egy meghitt éjszakává, azonban azok nem alakítanak bennünket meghittségre alkalmas személyiséggé. Ráadásul a másikat sem meg a kapcsolatot sem. Ezért aztán senkitől sem irigylem a meghitt pillanatokból szövődő meghitt éjszakákat, de hogy attól önmagában nem leszünk meghittségre képes emberek, az tuti. 

2. Az autonómia föltétele az intimitásnak.

3. Az intimitás a közelítés-távolítás művészete. Tudok én közel lenni a másikhoz, és tudok tőle távol is lenne, és nem lesz tőle halálfélelmem. És a másik: ha a másik jön közel, ezt el bírom viselni, és nem kezd viszketni a bőröm, és azt is el tudom viselni, ha ő van távol.

4. Szükség van a világról alkotott képünk radikális megkérdőjelezésének képességére. Ez az az a pont, amit az összes többi ponttól eltérően, hosszabban szeretnék elmondani. Utána még mondok 4-5 pontot megint körülbelül ilyen röviden. De ezt még érdemes egy picit, mert itt kezdtünk el arról beszélni, hogy a kilencvenes évektől egyre-másra szaporodott a szakirodalom, ami a kapcsolati mintákról szól. Ez pont belevág a mi témánkba. A kapcsolati mintákkal összefüggésben az első megfigyelés: a második világháború, London bombázása, gyerekeket elküldték; megszakadt a megbízható biztonságos csecsemő-anya, vagy gyerek-, kisgyerek-anya kapcsolat, és ez egy nagyon sajátos, de hasonló személyiség mintázatot, életutat mutatott ezeknél a gyerekeknél, akik aztán felnőttek lettek, és kiderült, ahogy ők a világot látják meg magukat meg a másikat meg egyáltalán a kapcsolatot - mint valami munkahipotézis, vagy mint valami előzetes létismeret, mint valami struktúra a sejtjeinkben – ez összefügg azzal az élettapasztalattal, ahogy ők pici korban egyszer csak elvesztették azt a lehetőséget, hogy egy őket folyamatosan szerető anyukával legyenek. Azt nézték meg, hogy ugyanez a jelenség ismétlődik akkor, ha a gyerek kórházba kerül, vagy ha az anya kerül kórházba, tehát teljesen vétlen lehet mindenki, nincs rossz meg tettes meg bűnbak jó esetben, akkor is ugyanez megtörténik. És leírtak 3 fázist, hogy ez hogyan is esik meg. Az első fázis így hangzott: A pici baba először még csak sír, vagy a gyerek hívja az anyucit, és még abban a biztonságban és bizalomban van, amivel beköszönt ebbe a világba, hogy az anyuci úgyis jön. Ha ebben a fázisban az anyuci tényleg jön, akkor azt mondja a kötődési elmélet, hogy biztonságosan kötődő ember lesz belőle, és az, hogy ő biztonságosan tud kötődni, ez egyfajta alapstruktúra benne. Ha nem jön az anyuci, akkor a gyerek, persze hogy egyre elkeseredettebb lesz és kétségbeesettebb és segítséget fog kérni, és ezért nagyon fog sírni és nagyon fog üvölteni. Ha csecsemő, akkor így csinálja, ha egyéves úgy csinálja, ha hároméves amúgy csinálja, de ugyanaz történik, hiszen az életéért küzd. Ez aztán vagy meghozza az eredményt vagy nem, de hogyha csak akkor hozza meg, ha már eszeveszetten sír, vagy ha eszeveszetten sír, akkor is vagy jönnek, vagy nem. Mindenképpen valahogy azt az alapstruktúrát alakítja ki a személyiségben, hogy ő bizonytalanul kötődő lesz. Még hogyha mondjuk, az a nő, aki sosem fogja őt megcsalni, él vele hatvan évig, ő akkor is teljesen, bizonyos értelemben attól a nőtől függetlenül, egy nagy hullámzást fog átélni. Tök mindegy, hogy a nő mit csinál. Mert, ha a nő késik, ő már megy a pokolba. Ha a nő átöleli, megy a mennybe. Milyen könnyű neki! Szóval, a bizonytalanul kötődő, attól függetlenül, hogy a társa mit tesz, bizonytalanul fog kötődni. Egy-két évtized alatt egy picit perszer ez alakul, és biztonságba lehet, azért lehet gyógyulni. De ez a hullámzás ott lesz mindenképpen. Hogyha úgy alakul ki egy párkapcsolat, hogy van egy bizonytalanul kötődő meg egy biztosan kötődő, akkor a biztosan kötődőnek ezt végig kell - jó értelemben – asszisztálni, míg a másik valahogy tényleg elhiszi, hogyha sír, akkor jön a másik. Tényleg bízik abban, hogy őt nem hagyják el. Tényleg elhiszi, hogy őt szeretik és nem a Lacit. Mi történik akkor, hogyha ez tart mondjuk egy hónapig a csecsemő esetében, vagy vidékre küldik a gyereket, mint szegény anyukámat a második világháború után, azt mondta az én nagymamám: Jaj, szegény, itt nem fog Pesten jó kajához jutni, küldjük el vidékre a zalai rokonsághoz. Akkor a zalai rokonságban meg lett árva gyerek. Kenyér volt, szeretet meg nem. Ez annak a generációnak klasszikus tapasztalata lehet, és az én anyukám ezért a maga kötödésében sosem tudott biztosan kötődő lenni. Neki az nem ment. Mert árva gyereknek az nem olyan könnyű, ha egyáltalán lehetséges. Már ilyen értelemben árva gyereknek. Így aztán kialakul az, hogy valaki elkerülő lesz. Kisebb-nagyobb mértékben félni fog az intimitástól. Inkább elkerül, mert még akkor van leginkább biztonságban. Mert úgy leginkább kiszámítható az élet. Ezért aztán három ilyenfajta kötődési stílus van, de az négyfajta mintát mutat. Majd mindjárt mondom a trükköt. Van a biztonságosan, bizonytalanul, elkerülő módon. Mégy egy kísérlet. Az nagyon érdekes volt – magam is szinte ott voltam, de igazából csak olvastam -, hogy az Egyesült Államokban ezeket a kötődési stílusokat nézték, és a következő trükköt találták ki – persze megint a nőknek volt a nehezebb -, nőknek azt mondták, hogy ez egy kísérlet, mindenesetre a kísérlet arról fog szólni, hogy őket egy kifejezetten szorongást előidéző helyzetbe fogják majd hozni, és ezzel kapcsolatos lesz a vizsgálat. Ténylegesen így történt. A nőket egy szorongás előidézésére alkalmas helyzetbe sodorták, és aztán magára hagyták. S ebben a pillanatban egy másik valakinek, egy férfinek - aki szintén a kísérlet szereplője volt -, be kellett mennie ehhez a nőhöz, de a férfi nem tudta, hogy mi történt előtte a nővel. Ez az alaphelyzet. Azt nézték, hogy a különböző tesztek meg vizsgálatok által nagyjából meg tudták nézni, hogy ki, hogyan kötődik. Melyik kötődési stílus jellemző rá, és utána nézték, hogy ez a kötődési stílus, milyen magatartást fog előidézni ebben a helyzetben. De jó lenne, most lenne sok időnk, és nem én mondanám el, hanem itt ötletelnénk ezen. De most elmondom. Szóval azok, akik biztosan kötődtek, mit gondoltok mit csináltak? (A biztosan kötődő nők.) Egy biztosan kötődő nyilván azt gondolja, hogy semmi baj nincs azzal, hogy én most megijedtem, én attól még oké vagyok. Itt van egy férfi, éppen jó nekem, mert nyilván ő is oké. Egy biztososan kötődő nő számára evidens, hogy azt, hogy ő fél, azt nem kell takargatni, ezzel semmi baj nincs, ezt ő nem szégyelli, ez nem okoz neki frusztrációt, és közben pedig a biztosan kötődése miatt, biztos abban, hogy ez a férfi majd fog neki segíteni, ezzel nincsen semmi probléma, ez neki nem megalázó. Tehát ezért a biztosan kötődő nők a legnagyobb százalékban segítséget kértek. A segítségkérés nagyon egyszerűen történt, elmondták, hogy …. . Mit csinálnak a biztosan kötődő férfiak ebben a kísérleti helyzetben? Az hangzott el, hogy nem kérnek segítséget. Ez teljesen igaz, így van, hanem kompetensnek élik meg magukat és természetesen segítenek a nőnek. Így valami szép dolog történik, még a kísérlet alatt eljegyzésre kerül sor.. . Szóval, ez egy ilyen jó mintázat. Tehát, a nő segítséget kér, és vele nincs semmi baj. A férfi segítséget ad, és vele sincs semmi baj, és akkor túlélik a kísérletet is, és megfelelő lóvéval távoznak. A bizonytalanul kötődő a bizonytalanul kötődővel, most már el tudjuk képzelni. Általában kér segítséget, de bizonytalan, néha nem kér, általában ad segítséget, de néha nem ad. A legnehezebb a helyzet akkor, ha a nő, akit ér ez a helyzet, elkerülő módon kötődik. Az elkerülően kötődő nőknek kimutatható százaléka - hogy ezt a semmitmondó kifejezést mondjam – el sem árulta a férfinek, hogy mi történt vele. Úgy csinált, mintha semmi baja nem lenne. Úgy csinált. Aztán vagy történt ott valami vagy nem. Ez máris a párkapcsolat szempontjából mekkora kérdőjelek hoz ide. Ott van a félelem, a rosszérzés, naná, hogy azt szeretné, hogy valami jó történjen vele, de ennek semmi jelét nem adja. Sem annak a jelét nem adja, hogy mi történt vele, sem annak, hogy segítségre szorul, sem annak, hogy bízik a férfiben. A férfi ezt vagy megérzi, vagy nem. De ez általában inkább még rontja a helyzetet, nem? Mert nem szólok, nem kérek, de nem is kapok. Mi volt a helyzet az elkerülő módon kötődő férfiakkal? Ez még szomorúbb. Azt történt, hogy minél intenzívebben kért a nő segítséget, a férfi annál intenzívebben utasította el. Elkerülő. Ezt megint vigyük át egy párkapcsolatra. Képzeljünk el egy elkerülő férfit, aki egyébként egy rendes csávó. Amikor a nőnek baja van, és akkor mikor szeretne nagyon segítséget kérni, a férfi számára ez félelmetes, hiszen fél az intimitástól. Ez nagyon félelmetes egy elkerülő ember számára. Itt egy fordított arányosságot lehetett megfigyelni. Tehát ez a három klasszikus kötődési stílus, és ez nem azon múlik, hogy jó-e a pasi, vagy szép-e a nő. Ezeken kicsit sem múlik. Nem múlik a helyzeten, semmin sem múlik, csak azon, hogy ez bennem adva van. Tehát izgalmas föltárni, hogy én vajon melyik kötődési stílusra álltam rá. Itt jön egy trükk. A három kötődési stílus mégiscsak négy pozíciót rejt. A pozíciókat már nem a kötődési elmélet világából hozom, hanem Eric Berne-től. Mert miközben a kötődési stílusokat a kilencvenes évektől kezdik el leírni meg kidolgozni, Eric Berne már 20 évvel azelőtt leírja ugyanezt a maga nyelvével. Erre mondtam azt, hogy van több mint 30 év tapasztalatunk, és ezt hadd osszam meg veletek, mert a kettő hihetetlen jól egymásra vonatkoztatható, és sok érdekes fölismerésünk lehet. Az derült ki - és később a kötődési stílusokat kidolgozó elmélet is átvette, hogy hiába van három stílus, mégiscsak négy pozíció, a valóság mégiscsak győzött az elmélet fölött -, hogy a biztosan kötődő az azt gondolja magáról, hogy én rendben vagyok. Amerikai nyelven: oké vagyok. Így van a szakirodalomban. Én oké vagyok, és te is oké vagy. Ez az az életpozíció, ami egy biztosan kötődő embert jellemez. Tehát a kötődése biztonságos, az önmagamról alkotott kép, hogy oké vagyok, és a rólad alkotott kép, hogy te is oké vagy. A bizonytalanul kötődő kötődik az istenadta, ez nyilván úgy lehetséges, hogy egyáltalán merészkedik a kötődéshez, azt mondja, hogy te oké vagy, ezért tud kötődni, vagy legalábbis remélem, hogy oké vagy. Azonban a bizonytalanság itt megjelenik. Tehát a bizonytalanul kötődő az azt gondolja magáról, hogy velem valami baj van, akkor valaki csak tud segíteni, ez vagy te. Vagyis én nem vagyok oké, te oké vagy. A bizonytalanul kötődőre ez jellemző. És az elkerülőnek van két verziója. Az elkerülő módon kötődőnél vagy az lehet, hogy én oké vagyok, de te nem, úgyhogy kerüljön veled kapcsolatba a radai búbánat. Ennek is van előnye, mert én legalább oké vagyok, de te meg… . Belőlük lesznek nagyszerű segítők. Komolyan. Elég furcsa, nem? Érdekes ám az a segítő – sokan vannak itt is. Miért segítesz? Azt mondod, hogy én tudom, mi a te bajod. Meg is tudlak gyógyítani, kis hülye. Segítő alapállás. Kis hülye mindig van, én meg mindig oké vagyok. Nem sokat kell töprengenem, mi az élet értelme, vagy mit kell csinálni. Cél mindig van. Nagyon sok segítő ilyen alapállásban van. Én vagyok az oké, majd segítek rajtad. Milyen más pozícióból jönnek még segítők? Én sem vagyok oké, te sem vagyok oké. Klasszikus segítő alapállás. Segítek, mert akkor legalább egy kicsit okénak tarthatom magam. Ők lesznek a kényszeres segítők. Ugye, mert az életben maradás, hogy egyáltalán egy picit okénak érezze magát, az csak akkor megy, amikor éppen valami kis sikere van. Ez nem változtatja meg az ő alapállását. Elviselhetővé teszi az életet. Ezért kényszeres segítő a drága, mert állandóan güriznie kell azért, hogy egy picit elhiggye magáról, hogy mégiscsak oké. És jó esetben, néhány pillanatra még azt is elhiggye, hogy talán a kliens is oké, ha meggyógyult. Ez tehát röviden, de nem gyorsan a négy alapállás és a három kötődési stílus. 

Nézzük meg ugyanezt egy picit kifejtve, hogy el tudjon bennünk mélyülni, és ami alatt én beszélek, ti tippelgessetek arra vonatkozóan, hogy vajon melyikek vagytok. Nem kell majd elmondani a végén. Nem is olyan könnyű ám! Nem könnyű. 

1. A biztosan kötőnek a jellemzői: Rokonszenves vagyok, örülök, hogy élek. Mások meg általában jószívűek. A szerelem fönn tud maradni, érdemes megházasodni. Kér és ad érzelmi támaszt. Értek ahhoz, amit csinálok. Tudok, tudunk együtt működni. Tudomásul vesszük a jót és a rosszat, és ezzel együtt a jó és rossz örökös változásával el tudjuk fogadni egymást meg a helyzeteinket. Van realitásérzéke. Az életét nem kerüli el a siker. És ráadásul a négy alapérzést is elég érdekes módon tudjuk társítani ezekhez a mintákhoz. Az alapérzése: az öröm. 

2. A bizonytalanul kötődő: Ő a klasszikus hamupipőke. (Hamupipőkéről szeretnék a mai alkalommal fél órát beszélni. Komolyan. Képzeljétek el, az egész délutánt vele töltöttem. Nagyon érdekes volt, nagyon. Beszélgettünk a sorsáról, gyerekkoráról, férjhezmeneteléről, nagyon érdekes volt. Amit elmondott nekem, szeretném nektek elmondani, mert megkért, hogy nyugodtan, hogy okuljunk belőle. Csak el kellett mennie, azért, mert este van és a gyerekek várták. Rám bízta, hogy beszéljek róla.)

Tehát, a bizonytalanul kötődő: Sokszor kételkedik önmagában. Nehéz kiismerni. Kevés olyan ember van, aki ugyanúgy hajlandó elköteleződni, mint én (ez a hiedelme). Könnyű szerelembe esni. (Ugye, ez a rácuppanok gyorsan valakire, hogy megmeneküljek.) Partnerem nem szeret igazán. (Akkor is, ha szereti, akkor is ezt gondolja.) Közel akarok lenni, de valahogy a másikat ez riasztja. Mások rátermettebbek, mint én. Valahogy vesztes helyzetben vagyok. Könnyen kapcsolódom olyanokhoz, akik magukat okénak tartják, de engem nem. Alapérzés: a félelem. Hangulat: lehangoltság, aggodalom. Amely érzéseket nem szívesen tudatosítja magában, az a fájdalom és a szomorúság. Ezeket próbálja elkerülni. Játszik egy játszmát: ha megismertek, majd rájöttök, milyen értékes vagyok. Fantázia: végül szeretni fogtok és elismertek. Amivel megpróbálja az életét elütni, az, hogy áldozatokat hoz. Olyasmit ad másoknak, amit ő nem kapott. Ez a bizonytalanul kötődő.

3. Nézzük az elkerülő elutasítót, aki azt mondja: én oké vagyok, de te nem.

Jobb vagyok nálad. (Ugye, amiket mondok, ez bele van égve a személyiségébe. Belesült. Tök mindegy, hogy kivel találkozik, előbb-utóbb beindul a rendszer.) Fontos a verseny és a teljesítmény mások rovására is. (Ez a klasszikus mai férfi. Tehát, ha még erre is szocializáljuk, akkor aztán annyi neki meg a feleségének.) Fölszínen győztes vagyok, de belül nem igazán érzem jól magam. (Hány bugyuta amerikai film szól erről, nem? Már a karrierje csúcsán van, de valami hiányzik.) Leereszkedően segítek neked. Megvetés vagy megmentés. (Vagy megmentlek, vagy megvetlek.) Nehéz olyat találni, akibe érdemes beleszeretni. (Ezért is házasodik csak negyvenévesen. Vagy olyan, mint Nagy Heródes. Tízszer házasodott. Csak az a baj, hogy a feleségeit meg megölette. Saját gyerekét megölette. Ez elég durva. Ez aztán az én oké vagyok, te nem vagy oké mintázat!) Nehezen engedek magamhoz közel, vagy bízok bárkiben. Partnereim, minthogyha meghittebb kapcsolatot szeretnének velem, de az nekem nem esik jól. Nehezen kérek segítséget. Alapérzése: a harag. Az a nagy hiedelme, hogy én tudom, hogy mi a jó, te meg nem tudok, úgyhogy majd irányítlak téged. Az elnyomott érzése: a félelem. Játszma: na most elkaptalak, ugye megmondtam, mégiscsak én vagyok az okosabb. Mi a fantázia az életről?: A végén úgyis nekem lesz igazam. 

Nézzük a kedvencemet: Se én nem vagyok oké, se te nem. Minket nem lehet szeretni. (Ez egy érdekes házasságfilozófia. Itt ülünk te meg én, én meg te, és ez nagyon szar. Ezt a szót hangulatfestésül használtam.) A világ rossz és elutasít engem. (Tényleg, egy ilyen házaspár elképzelem egy estéjüket: Nézzünk TV-t! Minek, csupa baromság van a TV-ben. Akkor játsszunk valamit! Játszani? Ugyan már, mind a ketten veszteni fogunk. Te, én éhes vagyok. Én is, de már késő van. Akkor éhezzünk! Te, és mi lenne, ha rendelnénk pizzát. Jó, de múltkor is annyira rossz volt. Nem baj, ezt már megszoktuk. - De legalább együtt vannak, nem?) Legjobb, ha mi utasítunk el másokat. (Na, ezért kifogyhatatlan a témájuk. Hazaérnek, és végiganyázzák a világot. Ebben tudnak nagyon egyetérteni. Ismerős ez valakinek?) Öngyűlölő, önpusztító gondolataik vannak. Kísértés jelent számukra az alkohol, a drog és a szekták. Feleslegesség érzés, kiúttalanság. Alapérzés: a szomorúság. Hiedelmük: senki sem tud segíteni rajtam vagy másokon. Elnyomott érzés: a kétségbeesés. (Akkor már inkább a depresszió!) Helyettesítő viselkedés - pont, amiről beszéltünk -: akkor inkább segítek másoknak, mert akkor valamennyire normálisnak érzem magam. Játszmája: nézd, hogy igyekszem! (Aztán sose sikerül.) Fantázia: csak túléljük valahogy! 

Most egy picit bővebben elmondtam ezeket a pozíciókat, és most jöjjön Hamupopóka. Hamupopókat bizony, akit csak az illedelmes utókor nevezett el Hamupipőkének. Szeretnék róla mesélni. Hamupipőke azért érdekes, mert Hamupipőke élettörténete kapcsán, arról is tudok beszélni, hogy hogyan lehet fejlődni, gyógyulni. Meg arról, hogy olybá tűnik, a nők hajlamosak - ha nem sikerült nekik pozitív-pozitív pozícióban lenni -, akkor hamupipőke pozícióban él. A negatív-pozitív a nőkre több okból is stimmel. Ennek komoly irodalma van, de most nem akarlak fárasztani titeket, meg nem is emlékszem rá. A nőkre ez jellemzőbb. A férfiakra mi jellemzőbb? Naná, hogy az, hogy én oké vagyok, te meg nem vagy oké. Ez meg a férfiakra jellemzőbb. A kapcsolatra meg az jellemző általában, hogy ezek ketten keresik egymás társaságát, mert éppen hallatlan jól megfelelnek egymás, már beégett hiedelmeinek. Nézzük meg, hogy mi lesz hamupipőkével, ha megházasodik és mi lesz vele utána. Hamupipőke negatív-pozitívból indul, és az az álma, mint nagyon sok hamupipőkének, aki azt gondolja, hogy velem azért valami baj van - de majd a fehér herceg a szürke lovon! - találok egy királyfit. A királyfi milyen? Ő oké, pozitív. A királyfi pozitív. Ha sikerül egy királyfihoz hozzámenni, akkor meggyógyul a negatív-pozitív beállítódásom. Mert egy pozitív királyfi mellett - aki közben király lesz, mert az apát eltemetjük -, mi más is történne velem, minthogy a pozitív király pozitív tükrében én magam is pozitív leszek majd. Tehát a negatív-pozitívből lesz majd pozitív-pozitív. Nagyon sok nő tehát rácuppan olyan férfire, akiből süt a magabiztosság, az önbizalom, védelmezi atyaian, lehet a vállán hüppögni - és az egész egy nagy kamu. Ugyanis addig, ameddig járogatnak, az az egy-két év el tud telni abban, hogy a férfi nárcisztikus szükségletei is kielégülést nyernek: segítek én ennek a nőnek, s tényleg milyen kis védtelen, és én milyen oké vagyok! És a nő ezalatt a két év alatt nem kap szagot. Nem, nem. Hanem azt gondolja, ez az út, ez a nyerő. Be kell vásárolni egy királyfit. Ráadásul a mi kultúránk ezt meg is erősíti. Meg biza. Amikor vége a mesének, akkor úgy tűnik, hogy minden happyend. Nem? Nagyon szépen fejeződik be a mese. De Eric Berne azt mondja: "Minden mese ott kezd izgalmassá válni, ahol véget ér." Ő már csak tudja. Egy zseniális ürgéről van szó. Egyik - bizonyos értelemben - fő műve a Sorskönyv. Megjelent magyarul, ha jól látom. És miközben ugyebár ír egy fő művet - csak elmondom, hogy milyen stílusra számítsatok -, tehát, különösebben nem ad arra, hogy én egy nagy tudós vagyok, kitaláltam egy tök zseniális valamit, nagyon vegyetek komolyan, hanem a műve azzal kezdődik, hogy azt mondja - ezt már sokat idéztem - : "Az élet úgy kezdődik, hogy mondunk egy hellót, és úgy fejeződik be, hogy megint mondunk egy hellót. Az élet arról szól, hogy a két helló között mivel ütjük el az időt." Ez a berne-i szarkazmus. A művét, ami főmű szerűség a következőképp fejezi be: Sokat beszéltem arról, hogy a helló után mi mindent lehet tenni, de hogyha ez nem volna elég, akkor azt mondja: hát valahogy így működnek a dolgok (már hogy az első helló után mit csináljunk), íme néhány további ötlet. (Mondja nekünk olvasóknak.) Elvont nőkhöz való recept: - Helló! - Helló! Járt már Afrikában? - Nem. - Én sem. Néha úgy érzem, többet kellene utaznom. Maga biztosan sokat utazik! Biztosan nagyon sikeres a munkájában…. . Naiv nőkhöz való recept: - Helló! - Helló! - Járt már Afrikában? - Nem. - Sajnálhatja, az aztán az érdekes hely. Egyszer, amikor ott jártam, láttam, amint egy ember épp oroszlánt falafel. - Oroszlánt falafel? - Milyen kedves, amikor így fúj. Na, lehet, hogy nem oroszlán volt, de falafel szereti a falafelt. - Hát… - Tudod, hol lehet kapni a város legjobb falafeljét? Na, gyere, meghívlak, és közben elmesélem az oroszlánt is. 

A főmű utolsó három mondata: "A fenti recepteket csak azért mellékeltem, hogy a kedves olvasó jó hangulatban tegye le a könyvet. Biztos vagyok benne, hogy magától is kitalálja, mit mondjon a helló után."

Nézzük akkor berne-i szemlélettel a Hamupopóka meséjét. 

Előzmények. Az előzményekhez hozzátartozik az, hogy a történet úgy kezdődik, hogy van neki apukája meg anyukája. A történet jól kezdődik. Csecsemőként jó - apuci, anyuci. Ezért Hamupopóka nem pszicotikus. Kezdeti nagy trauma nem éri őt. Nem tudjuk, mikor hal meg az édesanyja, de valamikor meghal, van és volt esélye a személyiségfejlődés legnehezebb időszakában valami munícióhoz jutni. De utána jönnek a nehézségek. Anyuka meghal, apuka nem hal meg, de hát legalább ő él. Új asszony jön a házhoz. Új asszonynak van két lánygyermeke, kibírhatatlanok, kiállhatatlanok, hárpiák. Jól lenyomják a mi kis főhősünket. Mi történik ebből? Pipőke popójával hamuba ül, és szép lassan megtanulja azt, hogy bár az élet - mikor még nem tudtam arra gondolni, hogy milyen is az élet -, jól indult, de most már bizony rájöttem arra, hogy velem valami nincs rendben. Mert apám nem véd meg, itt van ez a nővérem, lehülyéz, másik nővérem leköpdös, a mostohaanyám meg mángorlóval veri a fenekem. Jobb, hogyha a kis popsimat a hamuban csücsültetem. Ami kialakul, ez a mintázat: én nem vagyok oké, de a nővéreim okék, a mostohaanyám meg az apám, ők okék, de én nem. Nővéreit irigyli, utánozza, miegymás. Viszont szegényke nem sok tapasztalattal bír az életről. Ez nagy hátránya. Itt elindulhatnánk egy kultúrkeresztény irányba is: házasodjunk meg az első férfivel, akivel összehoz a sors. Nincs túl sok élettapasztalat, főleg a férfiakat nem ismerem, azt gondolom magamról, hogy nem vagyok oké, de hát egy férfi mellett majd biztos kiteljesedik az életem, és az ő tükrében mégiscsak oké leszek. Ez a kultúrkeresztény változat. Arról álmodik, hogy egyszer majd őt is szeretni fogja valaki. Számára tulajdonképpen egy megoldás létezik: kell valakit találni, aki pozitív, mert én negatív vagyok. Itt történik az első nagyon súlyos, tragikus fordulat, mert azt gondolja, hogy majd azáltal gyógyul meg, és lehet ő is pozitív, és láthatja a másikat is pozitívan, ha olyan valaki veszi el, aki azt mondja magáról, hogy pozitív, és abban a néhány napban - mint ez a királyfi - lohol utána lógó nyelvvel. Bár aztán nagyon trükkös ez a királyfi, mert szolgát küld azzal az arany cipellővel. Nem is maga megy! Ha lett volna a mi Hamupipőkénknek élettapasztalata, már itt gyanút fog. Csakhogy ez a király rápróbálta volna Hamupopóka lábára azt a cipőt? Egy olyan valakinek, akinek az a struktúrája, hogy én oké vagyok, de te nem? Meg sem látta volna. Ez a nagy helyzet. Ezért így csak azért jön létre a házasság, mert szolgát küld. A szolga elég állhatatos ahhoz, hogy még Hamupopókának is a lábára próbálja azt a cipellőt, különben ebből semmi sem lenne. Na de ez mégiscsak így történik. És a házastársi kapcsolatban hogy megy tovább ez a helyzet? Nagyon egyszerűen. Hogyha én attól várom a gyógyulást, hogy egy pozitív-negatív férfihez megyek hozzá, hát szép lassan majd megkapom, hogy ő negatívnak lát engem. Vagyis egy életen keresztül sikerült, kőbe véstem ugyanazt a pozíciót, ugyanazt a kötődési mintát, ami eddig is volt nekem. Ez nagyon sok nőnek az életútja. Rengetegnek. Mi történik? Miután az élete első szakasza valahogy mégiscsak jó volt, van valamennyi én ereje. Rájön arra, hogy valamit mégiscsak lehetne tenni. S tényleg így is van. Belemegy a nagy kalandba, mikor jön a tündér vagy a keresztanyukája, akkor azt mondja, nosza, menjünk el abba bálba, és próbáljunk szerencsét. Ez az a pillanat nők házasságában, amikor egy nő úgy dönt, hogy na, most ebből elegem van! Mégiscsak érek valamit! És akkor elindul valamilyen irányba, fölfedezni azt, hogy hol tudna ő értékes lenni. Akkor úgy dönt, hogy mi lenne, hogyha versengene? Mi lenne, ha beszállna ebbe a nagy buliba? Hátha ő lesz a győztes. Elég ügyes ahhoz - mert az élet kezdeti szakaszán mégiscsak volt apukája meg anyukája -, hogy egy rövid ideig - nem sokáig, éjfélig -, ő a pozitív és a többiek a negatívok. Mindenkit lenyom. Ő a legszebb, a legkívánatosabb, és bizony a királyfi is őrá cuppan rá. A mesében zseniális az, hogy éjfélre vissza kell érnie. Ez zseniális. Annyira jól mutatja azt, hogy általában a nők - de persze férfiak is vannak ilyen pozícióban -, egy ideig-óráig elhiszik, hogy talán fordítva van. Egy ideig-óráig el merik hinni, hogy talán ők okék, és néha a másik téved. De éjfélre vissza kell térnie az alapállásba, és továbbra is úgy élni, ahogy eddig. 

Berne-nek van egy eredeti gondolata - ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg -, hogy a keresztanya miért mondja azt, hogy éjfélre kell hazajönni, amiben nem csak az van, hogy éjfélre legyél itthon, hanem az is, hogy éjfélig nyugodtan maradj a bálban. Hogy ebben mind a két üzenet benne van. Eric Berne gondolata az: "A történet rejtett szállja: az apának és a keresztanyának a szerelmi viszonya." Amíg a három nő oda van a bálban, addig megy az etye-petye. Berne jó fantáziával volt megáldva. 

Szóval Hamupipőke győz, de vissza kell térni az alapmintához, amit persze úgyis értelmezhetünk, hogy előbb-utóbb befészkeli az agyába magát meg a gyomrába a félelem, mi lesz, ha kiderül, hogy nem is én vagyok a legszebb. Mi lesz, ha kiderül, hogy nem is én. Ezt nőktől mennyit hallottam, hogy nem lehet-e az, hogy a férjem majd egyszer rájön, hogy nem is én vagyok az igazi. Egy rettegés, hogy majd ő lebukik, és kiderül, hogy félreértés volt az egész. A királyfiról azért gondoljuk, hogy egy klasszikus. "én pozitív vagyok, te negatív", mert neki az összes nő az országban nem elég jó. Neki az ismeretlen kell, a titokzatos, aki után lehet rohanni, akit még nem ismert. Neki csak az a jó. Férfitársaim! Tehát, csak a legjobb és a legrendkívülibb lesz ehhez a királyfihoz való. Hogy folytatódik a történet, miután egybekelnek? Ez a nagy kérdés. Elmondhatom nektek, hogy Berne mit gondol a történet folytatásáról? Ezt olvasni fogom. Asszonyok pedig lejjebb fognak zuhanni a székbe, fölismervén sorsuk alakulását. Azt mondja:

"A valódi emberek ismeretében nem túl nehéz kitalálnunk, mi történik Hamupipőkével az esküvő után. Úgy találta, hogy a hercegnőség végtelenül magányos létforma. Egy ideig még szeretett volna "próbálj meg megint elkapnit" játszani a királyfival, ám a férj nem ment bele a dologba. Az újdonsült feleség kicsit még játszotta magát a nővérei előtt, hadd irigykedjenek, de egy idő után az sem volt túl nagy mulatság most, hogy már olyan magas rangra emelkedett. A király néha-néha különös pillantásokkal méregette (Ugye, itt az öreg királyról van szó. PF), minthogy nem volt még olyan öreg, mint amilyennek látszott. Ám nem volt már olyan fiatal sem, amilyennek mutatni szerette volna magát. Hamupipőke mindenesetre nem nagyon sietett elérteni e különös pillantásokat. A királyné kedves volt hozzá, ám tartózkodóan viselkedett, már ahogy a királynék szoktak. Az udvar többi lakójával pedig Hamupipőkének kellett tartózkodóan viselkednie. A kellő időben Hamupipőke egy szép fiúgyermekkel ajándékozta meg önmagát és a királyságot, s ennek okán ismét nagy ünnepséget rendeztek szerte a birodalomban. Több gyermeke azonban nem lett. És mivel a kis trónörököst dadák és nevelőnők nevelték, egy idő után Hamupipőke éppen úgy unatkozott, mint korábban. Nappal azért, mert a királyfi vadászni járt. (Ismerős? PF) Este meg azért, mert férjecskéje azzal töltötte az időt, hogy a barátaival kártyázott és óriási összegeket vesztett. Egy idő után Hamupipőke különös fölfedezést tett. Bár nem akarta nagydobra verni, mégis leginkább önmaga előtt be kellett vallania, hogy őt bizony a mosogatólányok és a tűzhely hamuzó lányok érdeklik a legjobban. Mindenfajta ürüggyel a közelükben tartózkodott és figyelgette, hogyan dolgoznak. (Most hadd legyen egy fél mondatom! Mit gondoltok, Szent Erzsébet élete és Hamupipőke története mutat-e párhuzamokat? PF) Csakhogy már a saját tapasztalatából származó ötletekkel és javaslatokkal traktálta őket. Még később már azon kapta magát, hogy könnyű kis kocsiján keresztül-kasul utazgat a birodalomban, néha kisfiával és annak nevelőnőjével, máskor meg egyedül, és sorra bejárja a nyomornegyedeket és az eldugott apró falvakat, hogy megtudjon valamit, amit már úgyis régóta tudott, (Megint lenne fél mondatom. Láttok-e valami párhuzamot Diana hercegnő és Hamupipőke között? PF) hogy a királyságban ezer és ezer olyan asszony él, akik mosogatással és tűzhely vakarással múlatják az idejüket. Hamupipőke pedig szívesen elidőzött a társaságukban. Csakhamar szokásává vált, hogy rendszeres látogatásokat tett az ország legszegényebb házaiban, ott ahol a nőknek a legkeményebben kellett robotolniuk. Visszaöltözött a régi rongyaiba, (Szent Erzsébet ne haragudj rám! PF) betelepedett új társnőivel a hamuba, (Láttok-e valamennyi összefüggést Szent Margit és Hamupipőke története között? PF) tehát segédkezett másoknak a konyhában. A királyságban hamar híre ment az úrnő új hobbijának. A királyfi még veszekedett is vele emiatt, ám Hamupipőke hajthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy senkise szóljon bele a dolgába. (Az első életévek még sikerültek. PF) Egy napon egy unatkozó udvarhölgy megkérte, hadd tartson vele a kirándulásra. Az idő múltával egyre többen kapcsolódtak be a mozgalomba. Végül már nemes hölgyek tucatjai öltöztek rongyokba minden reggel és szerteszaladtak a városban, hogy borzalmas és lealacsonyító munkában segítsék az elgyötört háziasszonyokat, és közben mindenféle érdekes dolgokról pletykálkodjanak velük. Hamupipőke hercegnő egy idő múlva kitalálta, hogy a szociális segítő hölgyeknek egymással is össze kellene jönniük, hogy megvitassák a tevékenységük során fölmerülő problémákat. Megszervezte (most nagybetűvel van minden szó PF) az ELŐKELŐ HÖLGYEK HAMU- ÉS MOSOGATÓDÉZSA EGYLET-ét, és természetesen ő maga lett az elnök. Ettől kezdve akárhány kemencepucoló, krumpli hámozó konyhalány és szemétguberáló nő vetődött a városba, mind meghívást kapott a palotába, hogy beszámoljon az egyletnek arról, hogy mi újság a szakmában, hogyan űzik az ipart más országokban. (Láttok némi párhuzamot a prostituáltak és Hamupipőke történetében? PF) Hamupipőke tehát végül megtalálta helyét az életben, s az ő és barátnői tevékenysége révén valóban jobbá, gazdagabbá és nemesebbé vált a birodalom."

Így fejezi be Berne. De most egy picit nézzünk bele ebbe az életútba, hogy mi is az, ami segít? Ugyanis Hamupipőke függő kapcsolatban van a királyfival. Intimitás - hol van az már!

Tehát, mit gondol a királyfi? Nézzük egy picit felőle! A királyfi azt gondolja, megütöttem a főnyereményt, itt van ez a legszebb nő, a legkivételesebb, legrendkívülibb, majd ő fog nekem szolgálni. Hát ezt gondolja. Én oké vagyok, ő nem, az ő dolga, hogy engem szolgáljon, hát én vagyok oké. Hamupipőke ezrét is kerül nehéz helyzetbe, hiszen egy királyfihoz kéne fölérnie. Úgy lehetne csak ő is pozitív, hogyha túl is tenne talán azon a királyfin. Ez majdnem lehetetlen. Ha egy nő meg egy férfi házasságában a férfi azt gondolja, hogy ő oké, és neki ez az alapmintázata, s közben azt gondolja, hogy a nő nem, az a nő, hogy tudja kinőni ezt a férfit? Nem könnyű. Ezért aztán nyilván Hamupipőke egyre szomorúbbá válik. Ez valószínű. A fejlődés hogyan történik? A vesztes pozíciónk az, hogy kell nekünk valaki, aki majd segít nekünk abban, hogy a negatív-pozitívból pozitív-pozitív struktúrára térjünk át. De ez - ahogyan Hamupipőke teszi -, csak megerősíti őt ugyanebben a rossz struktúrában. És itt jön egy nagy illúzió. Illúzió két dolgot gondolni. Az egyik, hogy csak úgy ukmukfukk egy negatív-pozitív, bizonytalanul kötődő pozícióból pozitív-pozitív, biztosan kötődő pozícióba lehet kerülni. Hogy innen van átjárás oda. Mondok nektek egy nagyon szomorú tényt. Megtérés, élmény nélkül nincs. Lehetséges, egy negatív-pozitívból átmenni pozitív-pozitívba, vagy egy negatív-negatívból átmenni pozitív-pozitívba, megtérés erejű élményre van szükség. Mégpedig azért, mert a megtérés élmény segít abban, hogy elhiggyem, hogy a hiedelmeim tévesek voltak, és kicseréljem azt más hiedelemre. Most a hiedelmet tegyük idézőjelbe, mert hátha az nem hiedelem, hanem a valóság. Ezért van az, hogy akik megtérnek, az a személyiségnek a változásával szokott együtt járni, és egyszer csak ugrásszerűen a hit meg szokta tudni adni - amennyiben ez egy átforgató megtérés élménye, ami a személyiség mélyét is érinti -, hogy egyszer csak képesek elhinni magukról, hogy ők okék. És a másikról is elhinni, hogy okék. Három éve beszéltünk nagyon sokat erről, a statisztika az, hogy a nagyon nagy megtérés élmény után, eltelik egy év, kettő, három, és minél nagyobb volt a megtérés élmény, annál nagyobb az esély, hogy az illető visszarendeződik. Mert valójában a személyiség nem szilárult meg ebben az új formájában. Csak történt egy óriási élmény és egy ideig hihetővé vált az, amiért egyébként évtizedekig kell megdolgozni. Ezért egy negatív-negatív, negatív-pozitív vagy pozitív-negatív struktúrából nem lehet csakúgy átugrani a pozitív-pozitívba, egyszerűen nem megy. Kivéve a megtérés élményszerű személyiséget valóban átalakító élmény nyomán, de akkor is csak úgy - és ezt megint a megtérés tapasztalatból jól tudjuk -, ha az illető a megtérés élményét földolgozza. És akkor is csak úgy - emlékeztek erre -, ha az illető olyan közösségbe kerül, vagy olyan emberekkel találkozik, vagy van velük, akik pozitív-pozitívak. Tehát, akik kívülről is megerősítik, hogy amit ő el tudott hinni egycsapás szerűen - hogy az Isten jó, és én szerethető vagyok, és a másik is, az életnek van értelme -, az tényleg elhihető. Erre, még a katartikus megtérés élményen áteső embernek is szüksége van, hogy ezt kívülről megerősítsék neki. Ezért nagyon nagy naivitás azt gondolni, hogy előveszek egy amerikai sikerkönyvet, van benne 10 pont, hogyan térjek át a pozitív gondolkozásra, és azokat gyakorlom, és sutty. Mert ilyen nincsen!

Akkor viszont, mi van? Mert ez az izgalmas. Hogy hogyan tud Hamupipőke ebből a függő helyzetből kikerülni a királyfitól. A kulcs, hogy fölismerem, hogy van valamennyi erőm. Hogy kompetens vagyok a saját életemre vonatkozóan. Nem tudom még, hogy fog menni, mert nem látom előre a dolgokat, de merek egy lépést tenni. Na, nézzük azt a bált! Mit tudom én, lehet, hogy ötvenezer nálam szebb nő lesz, de én mégis most elmegyek. Mit tudom én, csak lesz valahogy! És lesz is! Hamupipőke tehát, próbálkozik. Ez a nő próbálkozik. Van egy olyan lehetősége, hogy azt mondja - egy-két kudarc után, mert megkóstolta, hogy ez milyen - nem érdemes, nagyon macerás, ú, ezzel a férfivel ez nagyon macerás. Igaz is van! Dönthet úgy, hogy az egészet hagyja a csudába. Ez is lehetőség. Csak nem a legjobb. A legkonstruktívabb lehetőség, ha megmarad ebben a helyzetben az az, hogy tovább erősítgeti a férfit. A férfiak meg itt szoktak lépre menni. Találkozunk egy nővel. Ez megesik. Elkerülhetetlen. És a nő mit csinál? Etet, és zanzi-manzi. És én mit gondolok? Ez rólam szól, ez lát engem, ez szuper! Két órája ismerjük egymást, de már tudja, ki vagyok. Ezzel a nővel érdemes továbbra is! Aki ennyire tisztán lát. Akinek ekkora realitás érzéke van. Aki így köpi-vágja a valóságot, és áhítatos szemmel figyel rám, pedig nem is beszélek. Ez a nő, ez igen! Miről szól a történet? A történet arról szól, hogy ez a történet a nőről szól. Hogy a nő azt mondja: Minél jobban megerősítem ezt a pasit az erősségében, és közben én hozzátartozhatok, annál inkább vagyok én pozitív. Erről szól a történet. Érdemes a pasit megerősíteni, mert az kihat rám, mert mi kapcsolatban vagyunk egymással. Ezért aztán erősítem őt, szolgálom őt, és jönnek a nyereségek. Ez archaikus változat. Ezt mondanám. Egyre kevésbé járható. A ma világában ilyen nagyon-nagyon sajátos mikroklímában kell egy nőt fölnevelni, hogy ezt még tudja választani. Lehetséges! Szekták alakulnak erre a pozícióra. A férfiak okék, nők nem. Nők nem okék, férfiak igen. Csináljunk egy kommunát, jól szocializáljuk őket és menni fog a dolog. Mi a másik lehetőség? A másik lehetőség az, amit Hamupipőke is választ, hogy rivalizál. Fölveszi a kesztyűt. Itt megint két irányba megy a történet. Az egyik, hogy azt mondja, hogy a férjem az nagy falat, de ne ott kezdjük, mert vele együtt kell élni. Akkor elmegy és karriert csinál. Ott begyűjt egy csomó pozitív megerősítést. Fordítva is lehet. Elég nyuszi ahhoz, hogy kint próbálkozzon, akkor elkezdi a férfjét nyögtetni-nyegtetni, már nincsen zanzi-manzi, hanem éppen azt gondolja - egyébként nem irreális módon -, hogy muszáj győznöm, s ha nincsenek itt a mostoha meg az a két undorító nővér, és a férjemmel élek együtt, majd akkor őt legyőzőm. Segítségre siethetnek a gyerekek. Ilyenkor történhet az meg, hogy a saját gyerekeivel rivalizál. Bizony, ilyet már láttam. Nő a saját lányával rivalizált. Lehet mind a kettő. Előbb-utóbb ez szokott történni. Tehát, pozíció: muszáj, hogy jöjjön az, hogy én oké vagyok, és hogy te nem vagy annyira oké, mert én okébb vagyok nálad. A munkában lehet, hogy ezt könnyebb elérni. A párkapcsolatban viszont sokkal nehezebb. Azért, mert egy "én pozitív vagyok, te negatív vagy" férfi nagyon csökönyös tud lenni. Mert egy "én oké vagyok, te nem vagy oké" férfi, mit fog gondolni? Klasszikus helyzet, a nőnek kell változni. Hát, ha én oké vagyok, akkor a nővel van baj. Drágám te meghülyültél az utóbbi időben. Mi ez a marhaság, amiket elővezetsz, hogy dolgozni akarsz, nézzél már magadra! Ez úgy szokott történni - elnézést a sztereotipizálásért -, hogy negyven-ötvenéves korban a nő végleg lelép, a férfi meg végleg megcsontosodik. Végül a férfit már senki más nem pátyolgatja, csak valamennyire - amikor már a férfi nemi hormon szintje is leesett -, az egy szem lánya. Valamennyire. Igazából a fejlődés szempontjából - utolsó mondat - az a pozíció, hogy én oké vagyok, és te nem, sokkal rosszabb. Sokkal. Mert ha én azt gondolom magamról, hogy én nem vagyok oké, de te igen, ez állandó önvizsgálatra késztet. Legalább van valami ösztönzés, hogy magammal törődjek, és tudok elkezdeni ilyen alapból fejlődni. De a férfiaknak ez a lehetetlen hozzáállása sajna, hogy én oké vagyok, te meg nem, ez éppen elvágja őket a fejlődéstől. Tényleg, nincs annyi ujjunk itt együtt, ahány házastársi kapcsolatot láttam így, hogy a nő egy idő után azt mondta, hogy elég, elkezdett fejlődni, a férfi maradt ott, ahol volt. Nincs annyi ujjunk itt, ahány ilyen házasság van keresztül-kasul. Ők tudnak aztán paranoidok lenni, tele lesznek téveszmékkel, az egész világ összeesküdött, mindenki hülye. Lesznek tökéletesen kibírhatatlan vénemberek, ha megérik azt a kort. Meg szokták! Ez is tapasztalat, aki magát igazán okénak tartja és a másikat nem, hihetetlen sokáig tud élni. Nagyon. Olyan erővel gyaláz le mindenkit a környezetében, hogy az lenyűgöző. Ismertem egy 93 éves bácsit. Meséltem is itt a történetét. Mentem áldoztatni. Haldoklott a bácsi, 93 éves. Bementem, köszöntem, és tudjátok mit mondott? - Mit akarsz? Haldoklott. Nem hülyéskedek! Nem sokra rá meghalt. De még haldoklásában is volt annyi ereje, hogy begyalázza a papot. Megrendítő volt. Úgy éltek a feleségével, hogy külön leválasztották a házat. Végig egy falat húztak. Külön kerítésük volt. A lány ment, a lány volt az, aki itt is volt, ott is volt. 93 évesen engem úgy lenyomott, hogy…! 

Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika