Az intimitás témakörének összefoglalása 2.

2007.02.06.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott Benneteket, szervusztok!

Bevezetés, ismétlés

Nagyon megtisztelő a jelenlétetek. Kíváncsi voltam, hogy jöttök-e máma. Nagyon, mert hogy beígértem, ne kapjunk családmérgezést, ezért aztán egy-két alkalmat szánjunk a függés és az istenkapcsolat összefüggéseire. De akkor úgy látszik, hogy ez nem riasztott el titeket. Ugye úgy jutottunk el ide, csak egy kétperces vázlat a mai alkalom bevezetőjeként, hogy beszéltünk először a vonzalomról. Aztán beszéltünk a szoros emberi kapcsolatokról. Aztán a szoros emberi kapcsolatokból kiemeltük a számunkra legfontosabbat, ez volt a meghittség. Akkor megpróbáltuk leírni a meghittséget. Utána volt néhány alkalom, amikor arról beszéltünk, hogy az Istennel való meghitt kapcsolatnak milyen kritériumai, milyen lehetőségei vannak. Utána pedig visszatértünk a meghitt kapcsolatok leírásához, ami az emberi kapcsolatokat illeti, és akkor pedig azt néztük meg, hogy ami leginkább a meghittségnek tűnik, miközben a meghittség ellentéte, ez a függő emberi viszonyok, hogy hogyan tudnák leírni a függő emberi kapcsolatokat éppen szemben a meghittséggel. Ez volt az a hatvan pont. Akkor, mikor ezt túléltétek, akkor történt az, hogy megpróbáltuk megnézni, hogy mi is van akkor az intimitásnak és a függésnek a hátterében. Hogy miért alakulunk olyanná, amilyenek vagyunk. És mikor ezt befejeztük, akkor mondtam tíz pontot a meghittség összefoglalásaként, és utána történt az, ami múlt alkalommal volt, hogy azt mondtam, hogy nehogy családmérgezést kapjunk, ezért most nézzük meg a függő kapcsolat és az istenkapcsolat összefüggését.Tehát megvan ennek a logikája, látjátok? Bárcsak az év elején tudtam volna, hogy ez így lesz! Nem tudom, ti mit gondoltok arról, hogy én mit gondolok arról, hogy amikor kezdődik az év, mi lesz… Hát úgy egy-két mondat van a fejemben, de egyébként lila köd. És aztán valahogy egy lépéssel szoktam előttetek járni.

A függő kapcsolat és az istenkapcsolat

Na, ugye oda jutottunk el, erről mondtam néhány szót, hogy az Isten, és nyugodtan mondhatom így, az Isten Jézusban egyáltalán nem kíván bennünket függő helyzetbe hozni, vagy függő helyzetben tartani. Az egy másik kérdés, zárójeles mondat, hogy természetesen az életünkhöz, az életünk realitásához hozzátartozik az, hogy sok mindentől függünk. Ez nem kóros vagy beteges, egyszerűen függünk például attól, hogy eszünk-e vagy nem. Nyilvánvaló. Tehát ilyen értelemben a függést sosem fogjuk tudni fölszámolni, de nem is akarunk elrugaszkodni a valóságtól, hanem csak azt állítjuk, hogy az Isten egy picit sem szeretne nagyobb függésben tartani bennünket, mint amennyi éppen a mi teremtett voltunknak a realitása. Sőt, épp az ellenkezője az igaz, hogy Isten mindent elkövet azért, hogy mi lehetőleg minél nagyobb szabadságban tudjunk lenni, mert hiszen Istennek van annyi sütnivalója – hogy ezt így mondjam, paposan –, hogy ne ilyen függő helyzetben lévő marionett bábukat akarjon, és hogy ezen élvezkedjen, hogy mi függünk tőle, és a birtoklás élményében velünk packázzon. Nem hinném, hogy Istennek ez bármiféle örömet okozna. Ugye kiindulhatunk abból, hogy amire mi vágyunk, meg ami a mi gondolatainkban van, hogy „de jó lenne így élni!”, hát Isten is minimum valami ilyesmit gondol magáról. Ezt azért mondhatjuk. Tehát amilyen képeket tudunk az Istenről kitalálni, hogy ő – nem tudom… – örömét leli abban, hogy mi – nem tudom én – mik vagyunk, hát ez aztán a realitástól igen-igen messze van.

Isten nem akar minket függő helyzetbe hozni – Lukács evangéliuma alapján

Na, és akkor gyóntattam csütörtökön. És nem jött senki. Parlagon hevertem, meg a gyóntatószobában. És tíz perc után: hát miért nem jön már valaki, hát értelmetlen az életem, vagy mit csináljak? És hát a gyóntatószobában van Szentírás, és arra jutottam, hogy ezt a kis időt, ameddig nem jön be valaki, a pók a hálójában nem találja meg a kis bogárkát, hát addig elolvasom Lukács evangéliumát. Legalábbis abból a szempontból, aminek itt a bevezetőjét elmondtam múltkor, hogy Jézus hogyan távolítja el azokat az embereket, akik éppen valamilyen csodás esemény kapcsán – éppen azért, mert ő nagyon közel került hozzájuk – alkalmasak lennének a függésre. Mert hogy az intimitás a közelítés-távolítás művészete. S akkor engedjétek meg, hogy ezeket csak nagyon röviden elmondjam, kizárólag a Lukács evangéliumát fogom hozni. Most akkor ezt szorozzátok meg mondjuk néggyel, és az még csak az evangéliumok.

A kafarnaumi gyógyítás

Na, azt mondja, kafarnaumi gyógyítás után – tudjátok, amikor meggyógyítja Péter anyósát. Bármire képes volt a Mester. Ú, most majdnem azt mondtam, hogy semmi sem volt neki szent, de hát… minden esetre… Aztán utána látták, hogy még egy anyóst is meggyógyít, na, erre – a Szentírás mondja – mindenkit odavittek neki. Tehát látszik, hogy nem személyválogató. Ez a legnagyobb bizonyíték. Na, és akkor meggyógyította a… ugye, hogy ott tolongott a küszöb előtt egész Kafarnaum – mondja a Szentírás, kissé túlzásnak tűnik, de hát nyilván jó páran ott voltak, és akkor mi történik? Napkeltekor elindult, és kiment egy lakatlan helyre. De a sokaság megkereste őt, odamentek hozzá, és tartóztatták, hogy ne menjen el tőlük. Ő azonban azt mondta nekik: „a többi városban is hirdetnem kell Isten országának örömhírét, mert ezért küldettem”. Majd pedig lelépett.

A leprás meggyógyítása

Kettő: amikor a leprás embert meggyógyítja, akkor azt mondja neki: „senkinek se mondd el ezt, hanem menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánlj föl áldozatot megtisztulásodért, ahogyan Mózes rendelte bizonyságul nekik”. Milyen fontos mondat ez! Benne van, hogy az illető tudjon visszatérni, és továbbra is meg tudja tartani a gyökereit, ahogy Mózes rendelte, ahogy a törvényben van. Menjél haza. Mutasd meg magad a papnak. Ismét térj vissza a kultuszhoz. Tehát nem arról van szó, hogy látod, ami eddig volt, az semmi, hülyeség, az volt az Ószövetség, én már csak tudom. Hanem, hogy térj vissza a gyökereidhez, s aztán, aztán majd lesz ebből valami. Na, és akkor azt mondja: „… de híre annál jobban elterjedt, és nagy sokaság gyűlt össze, hogy hallgassák, és meggyógyítsa őket betegségeikből. Ő azonban visszavonult a pusztába, és imádkozott.”. Áh, kihagyja a ziccereket.

A béna ember meggyógyítása

Három: a béna ember meggyógyítása. „Így szólt a bénához (mindig csak a lényeget olvasom): kelj föl, vedd az ágyadat, és menj haza. Az pedig Istent dicsőítve hazament.”

A kafarnaumi százados

Négy: kafarnaumi százados. Azt mondja: „Uram, nem tartom magamat méltónak, hogy elmenjek hozzád”. Hoh! Ez egy nagyon szimbolikusan izgalmas történet, mert a százados azt mondja: tulajdonképpen nem is kell az, hogy ilyen nagyon közel kerülj hozzám, még a gyógyítás-történetben sincs arra szükség, hogy átölelj engem, és akkor, mert ha nem ölelsz át, akkor megdöglök. Hanem, ha egy szóval mondod, meggyógyul a szolgám. És erre Jézus ezt mondja: „Izraelben sem találtam ekkora hitet”. Mire a küldöttek hazatértek a házba, a szolgált egészségesen találták. Ó! Tehát a függő helyzetből adódó „nem eresztlek el”, ez úgy tűnik, az Istennel való kapcsolatnak nem része. Az Isten akkor is tud velem lenni, hogyha…

A naimi ifjú feltámasztása

Öt: a naimi ifjú föltámasztása. Olyan szép! Nem voltam ott, de nagyon tetszik. Azt mondja, ugye, viszik. Ott az édesanyja, és ott az egy szál gyerek, és akkor… „Ifjú, neked szólok, kelj föl!” És amikor az fölkel, Jézus pedig átadta az anyjának. Ó, de szép! Milyen piszokságot is el lehetett volna követni. Hát, eddig voltál az anyádé, most meg leszel az enyém. Mert az anyád nem bírt föltámasztani, bezzeg én! Anyád csak bőgött, én láttam. Te halott voltál. Hat: kissé be vagyok rekedve. Halljátok? Tudjátok, ez mitől van? Balázs-áldás. Nincs olyan év, hogy a Balázs-áldás ne tenne be nekem. Hát, tudjátok, mikor háromszázhetven-nyolcadszor mondom el, hogy Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására óvjon meg téged az Isten a torokbetegségtől és minden más bajtól… Ebből is látszik, nem tudom én, mi, de az, hogy a torkom, az látszik.

A bűnös nő megkeni Jézus lábát

Hat: a bűnös nő – haha! – megkeni Jézus lábát. Ugye ez az, amire emlékeztek, egy kislány azt mondta, hogy „mi az, hogy bűnös nő?”. S akkor a hitoktató meg bevörösödött. Hát izé, hát, hogy olyan bűnös. Mire a kislány: de hát azt tetszett mondani, hogy mindenki bűnös! Akkor most mi ez, hogy a bűnös nő? Hát ő, izé… szóval… De hát maradjunk ennél a – hogy mondjam – ilyen laza megközelítésnél. Tehát megkeni Jézus lábát, és azt mondja: „Megbocsáttattak a te bűneid. Hited megtartott téged, menj el békével.”. Szóval nem kívánja a nő áhítozó szemeit magán látni nap mint nap. Nem úgy, mint egyéb férfiak.

Gadarai megszállott meggyógyítása

Hét: gadarai megszállott gyógyítása. Igen. Próbálok tempós lenni, mert egy csomó minden eszembe jut, de nem hiszem, hogy azért jöttetek, hogy hallgassátok, hogy mit mondok. A nép arra kérte őt, hogy távozzék tőlük, miután meggyógyította azt a nyomorultat. Tehát meggyógyította a nyomorultat, erre beijedtek, hogy az összes többit is meggyógyítja. Itt is vannak anyósok, apósok, ez nagyon gáz lesz így, ez az egy elég. És akkor a nép megy Jézushoz, hogy menjen el tőlük, és Jézus nem azt mondja: micsoda hálátlan népség! Nem jövök többet ide, rohadékok. Hanem azt mondja a Szentírás: „Jézus pedig hajóra szállt, és visszatért”. Ugye a Genezáreti-tónak, átment Gadara, ott van a Genezáret… á, mindegy. Na, tehát… Nem hittan óra, tudom, tudom. Hogy? Gazdasági érdekből sajnálta. Igen, mert a malackák beszaladtak a Gadarai-tóba. Genezáreti-tócskába belefulladtak. Szegények. Tehát. Az ember pedig, akiből kimentek az ördögök, arra… Mit látok a tévében! Összeházasodott a malac lány a malac fiúval. Láttátok? Menyasszonyruhát vett a malacfiú, és ünneplőt a malac, ja, fordítva. Az se lenne furcsa. Ez a liberális esküvő lett volna. Na, tehát az az ember pedig, akiből kimentek az ördögök, arra kérte, hogy vele maradhasson. De Jézus elküldte őt. Ezt mondta neki: „térj haza, beszéld el, mit tett veled az Isten”. És most jön a csattanó! Az pedig elment, és hirdette az egész városban, milyen nagy dolgot tett vele Jézus. Jaj, hát valamiből meggyógyult, de valamiből nem.

Jairus lányának feltámasztása

Nyolc: Jairus lányának föltámasztása közben – úgy suttyomban – meggyógyul a vérfolyásos asszony. Tényleg, ha ismeritek, Lukács 8,48. Azt mondja, „lányom, hited megtartott téged, menj el békességgel”.

A megszállott fiú meggyógyítása

Kilenc: megszállott fiú meggyógyítása. Meggyógyította a gyermeket, és visszaadta apjának. Egyszer a fiút az anyukájának, lányt az apukájának.

A leprás meggyógyítása

Tíz: leprás meggyógyítása, tízedik pont. Ez megint csak nagyon frappáns. Hogy tudjátok! Kilenc elszelel, egy meg visszajön. Ez aztán tényleg az a történet, hogy Jézus mondhatná, hogy na, te visszajöttél, jól tetted, maradj itt! Helyette: „Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? És azt mondta neki az Úr: kelj föl, menj el! Hited megtartott téged.”. Na, ezt akartam volna demonstrációul.

Az Istentől való függés: megszállottság és bálványimádás

És akkor itt két kifejezést szeretnék a teológiai irodalomból hozni. Mind a kettőt nagyon ismerjük, de biztos sokféleképpen halljuk ezt a két szót. Az Istentől való függés, az nagyon egyszerűen, szerintem megszállottság. Másfelől pedig bálványimádás. Ezt a két kifejezést használnám rá, de rögtön egy picit pontosítom is ezt, ugyanis az embernek a nagy nehézsége az, hogy Istentől nem tud függeni. Nem tud annál jobban függeni, mint amennyi a realitáshoz és a teremtett voltunkhoz hozzátartozik. Az embernek a nagy szenvedése éppen az, hogy jobban szeretne függni Istentől, mint amennyire Isten ezt lehetővé teszi. Emiatt szenvedünk úgy, mint az állat. És emiatt van az, hogy bálványimádásra adjuk a fejünket.

Hogy mit értek ez alatt, hadd hozzam azt a klasszikus történetet: Mózeshez szól az Úr, Jahve. És azt mondja: te Mózes,(most olyan – hogy mondjam – egy egyszerűbb változatát mondom el) jöjj fel hozzám a Sínai hegy púpjára, dumcsizzunk egy kicsit. Mózes fölmegy, s ott van negyven napot. Mi történik közben lent? Hát ott van Áron meg a többiek, telik az idő. A Szentírás azt mondja, csak egy nagyon egyszerű mondat: és mikor azt tapasztalták, hogy Mózes sokáig marad ott a hegyen, és ugye Istennel éppen beszélget, hát akkor elbizonytalanodtak. Ugye Mózes ott beszélget Istennel, és akkor hol van a mi istenünk? Hát, ha éppen Mózessel beszélget, akkor hajjaj. Hol van ez a Mózes, aki kihozott minket? Ő tudott Istennel beszélgetni, hát… És akkor fogják magukat, és ugyebár az arany ékszerekből készítenek egy aranyborjút, és akkor azt simogatják, és fogdossák, és élvezik, hogy ott van, és azt mondják: ő a mi istenünk, aki kiszabadított bennünket Egyiptomból.

Tökéletes leírása az ember működésének. Vagyis átélünk csak egy hónap Istentől való elszakítottságot, s ebben a pillanatban már beindul a reflex-szerű valami, hogy félünk, és egyedül vagyunk, és aggódunk, és szorongunk, és minden. És muszáj, hogy Isten velünk legyen. Közben velünk van, de mi most éppen úgy éljük meg, mintha nem lenne velünk. Mert hiszen nem tudunk olyan mértékben biztonságosan kötődni. Ha egészen biztonságosan kötődnénk, akkor azt az egy hónapot vígan bírnánk. Nem lenne könnyű, de bírnánk. Ám nem kötődünk elég biztonságosan Istenhez, ezért mi történik? Jaj, Isten távol van, nem szeret. Mindegy, gyorsan csinálunk egy borjút, és akkor az itt van. Jaj, hát itt van! Őt iszom. Megnyugtat és feldob. És ő az élet a coke oldalán, mindig szép és gyönyörű, és… Nem ezt csináljuk? Vagyis hogy azokban a pillanatokban, amikor mi – persze azért, mert az agyacskánk nem elég fejlett – azt éljük meg, hogy Isten távol van tőlünk, gyorsan készítünk egy képet, és arra azt mondjuk, hogy „te vagy az Isten, aki kihoztál bennünket”. Majd pedig elkezdjük őt imádni. Zanzi-manzi…

És mi történik? Lejön Mózes a hegyről, látja, hogy ez van, és két szimbolikus dolgot is tesz. Persze nem szimbolikus, amit tesz, de szimbolikusan érdemes értelmezni. Többek között az egyik: összetöri a kőtáblákat. Ami azt jelenti: valójában az, amit az Isten akart nektek adni, az nektek nem kellett. És a másik – brutálisnak tűnik, pedig lélektani szempontból valami hallatlan frappáns megjelenítése valaminek. Tudja-e valaki, hogy mi történik? Van-e itt hitoktató? Vagy egyszerűen csak egy rendes református testvérünk? Úgy van, de te katolikus vagy. Azt mondja: igen, ő katolikus, de református hittanra jár. Ez jó! Szóval azt csinálja Mózes, hogy széttöreti velük az aranyborjút, és megitatja velük. Fú! Nem azért, mert perverz, hanem azért, mert ez belőletek jött ki, nem sok köze van ahhoz az Istenhez, aki nem belőletek jön ki. Ezt igyátok meg magatok. Mert ez pontosan belőletek jött, és nálatok semmivel sem több. Ez hozzátok tartozik, igyátok meg. Belőletek jött, menjen vissza tibelétek. És aztán…

Az, ami történik itt, gyönyörű leírása annak, ami velünk is történt már, és mindig is történik. Hogy amikor az Istennel való szabadságunkban átéljük azt, hogy most szabadon vagyunk távol, vagy az Isten szabadon van távol tőlünk, vagy hogy a függésnek a biztonságát el kellene vagy lehetne engedni, akkor rögtön kapunk egy képhez. Hogy az a kép erősítsen meg bennünket. Pontosan úgy, mint az aranyborjú: az legalább itt van. Az legalább segít nekem. Azt legalább át tudom ölelni, azt esetleg tudom szidni, de az legalább itt van, és biztonságot ad. Persze nem így van, csak elkezdjük azokkal a funkciókkal fölruházni, amelyekkel egyébként nem rendelkezik. Az aranyborjú nem szabadította ki Egyiptomból a választott népet. De az történik, ami a tárgykapcsolat-elméletben leíratott, hogy az aranyborjút fölruházzuk azokkal a funkciókkal, amelyek aztán lélektani nyereséggel járnak nekünk. Vagyis ameddig itt az aranyborjú, nem kell félni. Ameddig itt van, nem vagyok egyedül. És ez éppen eltávolít attól a valakitől, aki tényleg tudna adni biztonságot. Most kicsit elébe vágtam valaminek. Jó, inkább befejezem ezt a gondolatmenetet.

Hogy tulajdonképpen mi történik ilyenkor? Most hagyjuk ott a választott népet háromezer évvel ezelőtt. Hagyjuk őket, és térjünk vissza magunkhoz. Mondjuk ott fekszel a betegágyon. Vagy mondjuk elhagyott a szerelmed. Vagy mondjuk… hát, más bajt nem is tudok, hogy lehet. Szóval valami nagy baj ér. És egyszer csak azt éled meg, hogy Isten nincs velem. Hogy nem segít, hogy elhagyott, hogy büntet. Ezt Istenről mondod? Természetesen nem, hanem él benned az Istennek egy reprezentációja, egy képe. Ezeket a kijelentéseket az Isten reprezentációjáról mondod. Ez egészen nyilvánvaló. Itt akkor egy nagyon fontos válaszút elé érünk. Ez az, ahol kilencvenkilenc ember a százból a rossz utat szokta választani. A válaszút az így fogalmazható meg: most vagy azt mondom, hogy akiben eddig hittem, az éppen egy valaha általam készített aranyborjú volt. Ugyanis én most épp azt gondolom Istenről, hogy elhagyott, hogy nem szeret, hogy büntet, hogy mit tudom én… Az Isten pedig pont nem ilyen. Ha tehát én most ezeket a tulajdonságokat gondolom Istenről, akkor ez azt jelenti, hogy most eljött egy nagyon fontos pillanat. Végre megláttam a saját istenképemet a maga hitelességében. Varázslatos pillanat.

A legtöbb ember ilyenkor azt csinálja, hogy elkezd hazudni magának. Azt mondja: de nem, Isten mégiscsak velem van, Isten mégse hagyott el, nem, az Isten szeret. És mit csinál? Valójában elkezd a saját tapasztalata és meggyőződése ellenében élni. Ugyanis nem meri beismerni magának azt, ami a tapasztalatában van, ami ténylegesen van: hogy elhagyott, hogy nem szeret. A tapasztalat, az abból a szempontból reális, hogy éppen az Isten képének a gyöngeségét bizonyítja és mutatja. A legtöbb ember ilyenkor nem cseréli ki a képet, hanem továbbra is a saját tapasztalata, és a lehetőség szerinti igaz meggyőződése ellenében erre a képre újból és újból rávetíti azokat a funkciókat, amiket tulajdonképpen az a kép nem birtokol. Majd így évek és évtizedek során tökéletesen elidegenedik az Istentől. A valóságos Istentől is. Mert ahhoz az istenképhez ragaszkodik, amely istenképet fölruházta ezekkel a funkciókkal, amelyekkel az az istenkép nem is bír. Ezt szoktuk csinálni.

És csak százból egy bátor van, aki azt mondja: igen, ebben a pillanatban most azt élem meg, hogy Isten elhagyott. Akkor tehát ez azt jelenti, hogy én eddig nem is abban az Istenben hittem, akiben akartam. Mert az az Isten nem hagyott volna el. Az az Isten nem hagy el, az az Isten biztos, hogy szeret engem, de én most nem találom őt. És akkor az illető, a százból az egy, elindul az istenkapcsolat- meg a személyiségfejlődésnek az útján. Százból egy. A többi pedig áltatja magát, hogy de, de, az az istenkép képes közvetíteni nekem az engem szerető Istent. Csakhogy éppen nem képes. Annak a képnek ripityára kellene törnie. Egyszer beszéltem erről. Utána odajött hozzám egy férfi, és azt mondta: Feri, elvesztettem a hitemet a beszéded után. Tizenöt perc alatt kipurcantottam őt. Azt mondta: én egyébként is egy nehéz élethelyzetben vagyok. Azt gondoltam, hogy minden bizonytalan az életemben, kivéve Isten. De meghallgattam a beszédedet, és rájöttem, hogy Istenben sem bízhatok. Ő a bátor. Mert el kell jutni ennek a tapasztalatnak a mélyére. És amikor teljesen összetör a mi barátunk, akkor van esélye a valódi Istennel találkozni, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy az Istennek egy hitelesebb reprezentációját képes így belül kialakítani. Aki ezekben a helyzetekben mer padlót fogni, ő fog fölnőni. Ő lesz Istennek igazán társa. A többiek pedig önáltatásban lesznek továbbra is, és továbbra is, és továbbra is.

Ez ugyanaz a helyzet, amikor én a férjemet vagy a feleségemet fölruházom ezekkel a funkciókkal, ő pedig nem adja meg azt, amivel én fölruháztam, és akkor megpróbálom belőle kipasszírozni, kiverni, kirugdosni. Ahelyett, hogy egyszer beletörnék, és azt mondanám, ő nem is az. Nem az. Például nem simogat meg mindig, amikor szeretném. Nem. Kulturális változata ennek Japánban: a japán férfiak azt mondták kollektíve: majd hülyék lennénk ezt a képet elengedni az ideális nőről. Ezért rávettek nőket, hogy legyenek gésák. A gésa a japán ember számára az ideális nő. Ez aztán szép! Nehogy pofára kelljen esni, hogy az a nő olyan, amilyen. Nem idealizálunk egy nőt, és megkérjük őt, hogy játssza el nekünk azt, hogy ő pont olyan, amilyennek szeretnénk, hogy legyen az ideális nő.

A közösségben

Kicsiben ugyanezt szoktuk csinálni. Ugyanezt csináljuk a közösségekkel is. Jaj, de mennyit hallgattalak benneteket! Egyfelől ti azt szoktátok mondani: jaj, de vágyom egy közösségre, jaj, egy közösség, jaj, ott szeretnek, és akkor ott jók, és befogadnak, és ahol a barátság… Ti meg azt szoktátok mondani: nincsen egy közösség, ahol rendes emberek lennének, már hányszor csalódtam, és ez hihetetlen, hogy nem találok egy közösséget, ahol tényleg a kereszténységet megélnék. Sehol se élik meg a kereszténységet. Baromi rossz. Van egy Jean Vanier nevű ember, filozófusként kezdte, és szentként fejezte be. A Bárka Közösség alapítója. Életközösségben élt értelmi fogyatékosokkal. Na, most ő leírta a tapasztalatai alapján nagyon egyszerűen, hogy egy közösséggel kapcsolatban hogyan éljük meg ezt az utat.

Első lépés: főleg, amikor már nagyon ki vagyunk éhezve, hogy valakihez tartozzunk, hogy valaki meghallgasson minket… Tehát amikor már teljesen ki vagyunk szomjazva, akkor nagy nehezen vesszük a bátorságot, hogy: na, jó, hajlandó leszek bemenni egy közösségbe. Én. De az én, az öt ilyen nagy É betűvel kezdődik, hogy ÉÉÉÉÉn, na, jó, odaadom magam másfél órára. ÉÉÉÉÉn. Ott leszek. Hát gratulálok. Te mennyit megteszel ezért a közösségért! Nem vársz közbe egy kicsit sokat el a közösségtől? Tehát tartozzak valahova, szeressenek, minden, és te meg annyit teszel, hogy „ott vagyok”. Ha van kedved. Ugye ezt rögtön tegyük hozzá. Miért nem jöttél, Laci, hittan órára? Nem tudom, nem volt kedvem… Hát jól van akkor, de akkor mit vársz a közösségtől? Tehát, ha csupa olyan emberek lesznek itt, akik akkor jönnek, ha kedvük van, hát akkor az pont jó lesz nektek… Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, hogy ebben a közösségben aztán jól fogják-e érezni magukat? Ha mindenki azért jön, hogy a többiektől kapjon, és ő meg akkor jön csak, hogyha kedve van hozzá. Na de… Nem akarlak leértékelni benneteket. Tehát az első lépés az szokott lenni, hogy amikor majd megdöglünk az individualizmusunkban, de már úgy kikészültünk, már senki nem szeret minket, meg mi se őket, de ezt nem szeretjük beismerni, mert az áldozattal jár, meg akkor akkor is meg kell hallgatni, hogyha fáradt vagyok, de mindegy.

Szóval, na jó, akkor ott vagyok a közösségben, és már akkor az mekkora áldozat! Nem? Ugye, hogy katolikusként egy protestáns hittan órára… Ez hihetetlen! Ez… Nem mutatnád meg magad? Értitek. Ilyen, ilyen… oda jár! És milyen gyakran? Hetente! Elalélok. Tessék? Ú! Plusz házi ifi vasárnap. Havonta egyszer. Ú, de brutális! Nyáron egy hét. Hú! Te, egész rosszul vagyok, segítség! Vannak ilyen őrültek. Egy közösségért ilyeneket csinál. Meg vannak bolondulva. Hát nincs neked jobb dolgod? Hát a karriered nem pang? Na, mindegy. Szóval, tehát, és akkor az, hogy… itt vagyok. Ugye, ő már meghozta az összes áldozatot azzal, hogy ott van. De már mindent! Tehát, hogy ő, ő… Na. Mennyi indulat van bennem! Jaj. Igen, mert tudjátok, úgy van… jó. Szóval ez az első.

Most mi szokott a második fázis lenni? Az illető rájön, hogy miközben ő életét, vérét, zsigereit, – múltkor említettem – bélbolyhait is odaadta a közösségnek, egyszer vissza tud emlékezni, hogy vett házastár… házastársi kekszet. Tehát vett háztartási kekszet. Látszik, na. Kicsit asszem, ilyen család izében vagyok. De ez milyen jó! Ezt így kéne… házastársi keksz. De jó! Ezt véletlenül mondtam, ez tök jó. Na. Tehát visszaemlékszik, ott, kilencvenöt évesen, haldokolva, hogy ő milyen jó ember is! Mert egyszer a közösségnek vett háztartási kekszet, hogy hadd egyenek. Saját pénzből. Hát, ez hihetetlen, te mit meg nem tettél! Igaz, hogy az Auchiban vette, lejárt már a szavatossága, de hát akkor is! Te gondoltál másokra. Hű! Na, második fázis, ami sokaknál egy alkalom után be szokott következni. Egy alkalom után, tehát értitek! Ő már ötven éve keres egy hívő közösséget, és most akkor eljutott oda, hogy na, jó, elmegy egybe. S akkor iszonyat kritikusan néz, s az első alkalom után a mondja: hát én nagyon csalódtam. Nagyon. Ti ilyenek… Hát az egyik ilyen volt, a másik olyan! Lehet, hogy kell neki két hét is, két hónap, egy év. A csalódás biztos, hogy megtörténik. Mert miben csalódok? Abban a képben, amit gondoltam, hogy majd a közösség olyan lesz, és a közösségből is borjút csináltam. Na, jó, ezüst, ezüst… bronz borjút. Csalódok. A csalódásom törvényszerű. Annak úgy kell lennie, hacsak egy kicsit is normális vagyok.

Mi következik ezután? Vannak okok, akkor huss! Aki még egy kicsi bírja – párak –, akkor eljutnak a harmadik fázisig. Még jobban padlót fognak, és azt mondják: engem itt nem is szeretnek. Stimmel? Már megvolt ez a fázis. Nem, nem, nem fogadnak el. Nem, nem, az ezt mondta, és azt mondta… Ez meg ugyanúgy az illúziónk világa. És amikor ebbe is beletörünk, ez is törvényszerű, akkor jön a legmélyebb krízis, amitől aztán az is padlót fog, aki addig nem fogott padlót. Hú, de nagy dolog, aki ide eljut! Csalódik magában. Mekkora… Megvolt? Mikor rájövök, hogy ó, idealizáltam a közösséget, ó, irreális elvárásokat támasztottam feléjük, ó, hát egyszerűen csak olyan emberek, mint én, valakinek szimpatikus vagyok, valakinek nem. Én is csak pontosan ugyanezt csináltam velük, vagy még kétszer olyanabbul. És akkor a negyedik fázis, amikor rájövök, hogy csalódok magamban, vagyis összetörik az a kép, az az én reprezentációm. Hogy énrajtam semmi se múlik, hogy én iszonyú nyitott vagyok és baromi toleráns. És én nagyon elfogadó vagyok, és ilyenkor kiderül, hogy egy kicsit sem. Na, jó, egy kicsit. Egy kicsit.

És amikor az illetőben összetörik ez az önmagáról alkotott kép, akkor az ötödik fázisban van esélye, hogy valóban elköteleződjön. Már a közösség mellett, ami olyan, amilyen. Amiben olyan emberek vannak, amilyenek, és ő is olyan, amilyen, és az egyház is olyan, amilyen. De ezen az úton végig kellene menni. Ha valaki ezen az úton nem megy végig, az egyenlő: ragaszkodik a borjúhoz. Ragaszkodik a saját illuzórikus elvárásaihoz, ahhoz a képhez. Durva? Hát, nem tudom. Hát egy kedves… na, jó.

A csoda nem segít rajtunk

Mondok még durvábbat: a csoda nem segít rajtunk. De szeretnénk! Van ez a folyamat, és akkor azt mondjuk, hogy talán a csoda… a csoda meg nem. Ugyanis az ember sokkal értékesebb annál, hogy egy csodával ki lehetne fizetni. A csoda az emberen nem segít. Föl lehet támasztani Lázárt a halálból, utána meg fog halni. És nem mondhatja azt: ha egyszer bejött, miért ne jöhetne be másodszor? Igaz, a százalékos esélye most mindenkinek nagyobb a világon, mint nekem, mert ővelük még soha, velem meg már egyszer, de hát… A beteg, aki meggyógyult. Hát végül is, most miért ne gyógyulhatna meg még egyszer? A csoda az emberen nem segít.

Épp a vasárnapi evangéliumra hadd hivatkozzak. Voltatok templomban? Nem kell, hogy legyetek. Kell? Hát dehogy kell. Na, most, Péter egy rendes halász. És megy, és halászkodik, és minden. Erre jön Jézus, aki azt mondja: na, figyelj, Péter! Itt van a nappal, jó meleg már a víz, az összes hal bement lefele. Ugye, mert ott még van valamennyi oxigén, itt meg fönt megdöglenek. Hát, én azt mondom neked, gyere, vesd ki a hálót, aztán fogjál itt a jó huszonhét fokba’. Halat. Hát… Uram, hát, ha te mondod… Kicsit be vagyok ijedve, hát… S fognak irgalmatlan mennyiségű halat. Nagy csoda. Mire Péter azt mondja: Uram, én most úgy félek tőled, hogy az lenne a legjobb, hogyha elmennél tőlem, mert én egy bűnös ember vagyok. Ez a történet zseniálisan mutatja azt, az emberen a csoda nem segít. Sőt, ha önmagában csak a csodát nézzük, akkor a csoda az ember sorsán ront. Ezt állítom. Ront. Még nehezebb helyzetbe fog utána kerülni. Mert az emberen nem a csoda segít, hanem az Isten. És ez nagyon nagy különbség.

Nem a tárgyhoz ragaszkodunk, hanem a funkcióhoz, amivel felruháztuk

Ez tehát akkor azt jelenti, hogy foggal-körömmel ragaszkodunk az istenképünkhöz, a tárgykapcsolat-elmélet alapján az isten-reprezentációnkhoz foggal-körömmel. Azért, mert az természetesen az önmagunkról alkotott képünknek a része. Én az a valaki vagyok, aki… Na. Mi is az, amit tulajdonképpen elvesztünk? Hm. Egy alkoholbeteg, amikor lemond az alkoholról. Egy kólafüggő, mikor lemond erről. Akkor mit veszít el? A naivok azt gondolják, ezt a fél liter kólát. Iszom is egy picit, nehogy… de jó. Nagyon jó. Szóval azt hinnénk, hogy az ember a fél liter kólát veszti el. Hadd legyen egy kérdésem: ha valóban úgy lenne, hogy egy kólafüggő ezt a fél liter kólát veszíti el, nincs abban valami abszurditás? Hogy egy fél liter lötty elvesztése, az valaki számára halálfélelemmel, fizikai tünetekkel, elvonási tünetekkel, rettegéssel, szorongással és nem tudom én, mivel tud járni. Természetesen, amikor lemondok a kóláról, akkor nem a kóláról mondok le, hanem mindarról a funkcióról, amivel fölruháztam a kólácskámat. A függésben ez a tragikus, hogy ezt a fél liter löttyöt igazán nem nehéz kiönteni a lefolyóba. Miből áll az? Hát ez egy semmiség!

Igen ám, csakhogy mit mond a tárgykapcsolat-elmélet? Emlékeztek a példára? Ott van az a kisgyerek, aki beüti magát, és nagy seb van a térdén. S odaszalad az anyucihoz, és azt mondja: anya, anya! És nagyon, rettenetesen sír. Az anyukáját fölruházta a megnyugtatásnak és a bizalom adásának a funkciójával. És az anyukája megnyugtatja, ad neki két puszit. És az anyuka, miután tudja, hogy ő föl van ruházva ezzel a funkcióval, azt mondja: ugye, már nem is fáj? És erre a kislány vagy kisfiú azt mondja: igen, nem fáj. És persze szivárog a vér, meg minden. Azért, mert – emlékeztek erre – mert fontosabb, hogy ez a funkció működjön az életemben, hogy valaki meg tudjon engem nyugtatni. Fontosabb a realitásnál is. Ezért a kólát nem nehéz kiönteni a lefolyóba. Dehogy nehéz! Egy lötty. Amit nehéz elengedni, az az, hogy megszoktam. Hogy olyan jó, olyan otthonos, mikor jövök, és valaki mindig ideteszi ezt a kólát. És a kólában benne van az, hogy hát szerettek engem, és gondoskodtok rólam, és figyeltek rám. És ez a kóla, ez valamiképpen azt fejezi ki, hogy értékes vagyok, és nem hiábavaló az életem, és hogy ti pont azt adjátok, amire nekem szükségem van. És hogy ti ennyire ismertek, és értetek engem. Akkor mi nagyon közel vagyunk egymáshoz. A mi kapcsolatunk tulajdonképpen egy meghitt viszony. Évről évre valahogy meghittebbé válik, és, és, és… ó, hát ezt nehéz elengedni! Hát ezt ki az, aki könnyen kiönti a lefolyóba?

És így vagyunk az összes reprezentációnkkal. Az istenképünkkel pontosan ugyanígy vagyunk. Hát, hiszen azt mondtuk, igaz, hogy borjú, hát az elején még tudtuk, hogy mi csináltuk ékszerből, de aztán már azt mondjuk: nem, nem borjú, ő hozott ki minket Egyiptomból. Hát ő szabadított meg, ő segít nekünk. Hát pusztán azt a borjút be lehet csapni a zaciba. Hát azt tudjátok, hogy mi az a tárgy, amit a legkevésbé, legutoljára váltanak ki a zaciból? Jegygyűrű. Az ember még a jegygyűrűjét is úgy becsapja a zaciba, ha éhes, mint a pinty. Nem olyan nehéz azt a kis aranykarikát bedobni oda. Ó, de! Lemondani arról, hogy ezen a tárgyon keresztül – a tárgy lehet személy, lehet az istenképem – ezektől a funkcióktól megfosztott legyek. Az brutális. Az tényleg brutális. De közben ez akadályoz meg abban, hogy az Istennel ténylegesen találkozzak.

Az emberi természethez hozzátartozik az imádat

Pontosan ugyanúgy – emlékeztek? A tárgykapcsolat-elmélet – kialakul bennünk egy mintázat, a mintázat segít bennünket abban, hogy egyáltalán a valóságot valahogy lássuk, és értelmezzük, de éppen azért, mert a mintázat korlátolt, be is korlátozza azt, ahogyan a valóságot képesek vagyunk fölfogni. Ugyanígy van az összes istenképpel, ami bennünk van. Segít nekünk kapcsolatba kerülni az Istennel, de a töredékességei folytán éppen el is választ bennünket Istentől. És ez mindnyájunkkal így van. És akkor visszatérve a sebes térdű gyerekhez: ugye ebben az van, hogy kész van bennünk a szerelem. Emlékeztek erre. Ott van, kész van. Mint Petőfi Sándor, azt mondja: tizenhat éves vagyok, de már úgy szeretnék szerelmes lenni valakibe. De még nem vagyok szerelmes senkibe. De már a szerelmet dicsőítem.

Úgy tűnik, hogy az emberi természethez hozzá tartozik az imádás, a hódolat. Hogy ez valahogy egy nagyon-nagyon jó funkció. Egy jó dolog, amikor az ember tud imádni valakit. Az egy jó dolog. Amikor hódolattal tudok lenni valaki előtt, az egy jó dolog, egy izgalmas érzés és lelkiállapot. Valamit ad. Ezek a poharak… A nehézség csak az, hogy kit ruházok föl ezzel a funkcióval. Ezért szokott – tudjátok, mikor jegyespár leül. Szoktak ilyenek, leülnek. És hát első találkozás: na, hát hogy vagytok egymással? És akkor azt mondja: hát én imádom ezt a Rozit! Na, akkor így a nagy vörös lámpa elkezd itt égni nekem. Mert ha ő imádja a Rozit, az egy kicsit sok. És ez most hallatszódhat úgy a Rozinak: hát ennél szebbet! Nem csak hogy szeret, imád! A lábaimnál hever. Hát ez a mennyei pasi. Na-na! Ugyanis éppen most fölruházta Rozit az Istennek kijáró funkciókkal. Van ennek viszont egy másik oldala. Én imádom Rozit, Rozi viszont, mint a Jóisten, megtesz nekem mindent. Hát a Jóistennek van hatalma arra, hogy gyógyítson, föltámaszt még a halálból is. Hát akkor, Rozi, lássuk a vacsorát, de finom legyen! Csak az imádatnak megfelelően. Nem kell jobban. Csak amennyire imádlak. Ezért van az, hát… ha azt a belső funkciót, hogy de jó dolog is imádni valakit. Szerintem jó dolog. Jaj, imádjátok Istent, micsoda röhej! De azért akkor meg imádunk valakit. Mert valahogy ez a funkció itt van bennünk. Jó dolog, az emberi természet része. Csak jól pórul járunk vele.

Ennél még rosszabb, ha valami tárgyat imádunk. Az még rosszabb. A tárgy nagyon nagy előnyökkel rendelkezik a Rozihoz képest. Ismeritek azt az általam szellemesnek tartott leírást a nő és a sör összehasonlításáról. Ugye ismeritek? Tehát a sör nem beszél vissza. Így kezdődik. Tehát, végül is egyszerűbb egy tárgyat imádni, mint egy élő személyt. Sokkal jobb. Fölruházzuk őt ezekkel a funkciókkal, és utána azért nem tudunk tőle szabadulni, mert fölruháztuk őt ezekkel a funkciókkal. Húha.

Meseszereplők az istenképünkben

Bárcsak érzékelném, hogy mi van bennetek. Hogy ezt most már unjátok, vagy már ismétlésnek tűnik, vagy… De nem nézek rátok, nehogy véletlenül megtudjam. Azt lehetne mondani, hogy nem bírjuk kivárni Istent. Ezt így fogalmaztam meg. Egyszerűen nem bírjuk kivárni Istent. Mint ott, Mózes már harminc napja nem jött vissza, ezt nem bírjuk kivárni. Gyorsan egy istenképet! Mi itt a nehézség? Ugye pontosan az, hogy az aranyborjúra azt mondja: ő hozott ki bennünket Egyiptomból. A legnagyobb nehézségünk az istenkapcsolat tekintetében az, hogy ha az Istentől függünk, vagy függeni akarunk tőle, azt talán a legnehezebb rossznak látni. Mert az istenképünket egy fölirat övezi, és a föliraton az van: a Mennyei Atya. Mert ha az lenne ráírva: jelenlegi istenképem… Nagy bátorság kell hozzá. Nem az van ráírva. Az: Mennyei Atya. De persze nem az. Csak egy ilyen-olyan reprezentáció.

Akkor most ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen azt szeretnénk, hogyha Isten olyan lenne, mint mondjuk a Jó Tündér, a Jóságos Öreg Király meg az Aranyhal együttvéve. Végül is, ha én találom ki ezt a képet, akkor természetesen legyen ez a három együtt. Hát miből áll nekem az Isten képébe olvasztani az Aranyhalat? Kifoglak, szólok hozzád, három kívánságomat teljesítsd! A legtöbb ember gyerekkorban kialakít egy reprezentációt Istenről. Egy képet, ami éppenséggel a mesefigurákhoz áll a legközelebb. Sajna-bajna. Majd pedig az ő mesefigurákból gyúrt istene, az nem olyan, mint a valódi. Ilyenkor azt mondja: rájöttem, Isten nincs. Rájöttem, Isten nem is szeret. Isten nem is teljesítette a kérésem, pedig imádkoztam hozzá este. Jól van, hát imádkoztál hozzá este, de hát… És akkor? Anyukáddal is csak akkor beszélsz, hogyha kérsz tőle valamit, vagy hogy? Tessék? Uh, köszönöm, hogy ezt mondtad. Valaki azt mondta, hogy egy négylábú székem volt, és már három lábát kirúgtam ma este. És még van negyed óra. Mi legyen? Bátor vagy, hogyha hagytad, hogy három elszálljon. Hű. Az hangzott el: tudott-e valaki az ellen tenni, hogy én kirúgjak három lábat? Valaki leült a földre, hogy ne essen nagyot. Akkor kicsit lassítok.

Igen, eszembe jutott, valaki azt mondta, dühösen mondta nekem: Feri, azért utállak – nagyon hiteles volt – azért utállak, mert nálad a tíz perces beszéd húsz percig tart, pedig tíz perc is épp elég lenne. Igen, kicsit most megilletődtem. Mit csinálok én? Hogy folytassam akkor? Ó, nem, nagyon jó, hogy szóltál. Igen, mert most még durvább akartam lenni. Jó, akkor inkább… tessék? Hogy mi lesz a mesefigurás istenképpel? Hát, ez, azt hiszem, pont rajtatok múlik csak. Tanultam lélektanból, hogy az ellenállásnak milyen sok jele lehet: köhögés, tüsszentés, poharak véletlenszerű elborulása… Egy nagyon izgalmas gyakorlatot ajánlok nektek. Izgalmas gyakorlat. Hogyha egy picit vissza tudtok menni oda, ahol leginkább él bennetek az Istenről alkotott képetek, azt valahogy próbáljátok meg olyan érzés- és élményszinten tartani, tudatosítani magatokban, átélni. És utána keressétek meg, hogy ez vajon melyik mesefigurákhoz hasonlít leginkább? Nagyon jó gyakorlat. Nagyon.

Feri és a Csillagok háborúja

Segítségetekre elmondom, hogy én hova jutottam többek között. Mindjárt valami eszembe kell, hogy jusson. Ez az! Mikor mutatták be a Csillagok háborúját? Hogy? Hetvenhét. Ezt te íg tudod? Filmfüggő. Csillagok háborúja: ’77. Ferike születik: ’66. Tizenegy éves vagyok ezek szerint. Hm. Megnéztem a csillagok háborúját, lenyűgöző. Nem tudom, hogy ti mit éltetek meg, de hát az első rész, hát egy… Értem. Nálunk csak ’79, ’80 vagy ’81-ben mutatták be. Most már biztonságba kerültünk. Szóval, akkor lehet, hogy már voltam tizenhárom is. Ha meg tizennégy, még rosszabb, mert serdülőkori válság van. Önazonosság fölbomlik. Na, egyszerűen zseniális. Tehát ahogy az az űrhajó be… én emlékszem, hogy ültem a moziban: kóla,# kukorica. És mikor láttam, hogy az az óriási hajó – mi a neve? A Csillagromboló –, amikor a Csillagromboló így elmegy, én emlékszem, vissza tudom idézni, hogy azt mondtam, hogy elég! Tehát, hogy ezt akarom nézni, hogy ne menjen el. Énvelem ez így volt. És akkor utána ugye ott a hajóban lövöldöznek. Hát hogy? Mondjuk a Leia hercegnő nem tetszett. Emiatt lettem nem-függő. De, na. És tudjátok, mire jöttem rá, hogy elvégeztem magammal ezt a gyakorlatot? Mert nem mondok olyat, amit én ne próbáltam volna ki. Tehát marihuána, LSD…

Szóval, na, hogy Yoda mester. Istenkép része. Papként végeztem el ezt a gyakorlatot. Magamnak találtam ki, forró fürdőt vettem, tudjátok, mikor tudom, hogy ú, ez most nagyon megalázó lesz, akkor fürdőkád, s akkor már jöjjön. És ki jött először? Yoda mester. Tehát Jahve, Mennyei Atya, Yoda mester meg bejelentkezett. Ez van. Tehát rá kellett döbbennem, hogy miközben Krisztus papjaként misézek már egypár éve, mikor kimondom azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen veletek, hát Yoda mester… Ez van. Azért elég brutál, nem? Hát, szóval ülök ott a kádban, Yoda mester, akkor állj egy kicsit el, hadd jöjjenek , többiek is. Hogy végül is ennél brutálisabb már nem lehet most már. Belenéztem a vízbe, Aranyhal el. Hát én kész vagyok. Kérek egy év szabit, vagy valami. Ez így volt. Megreccsentem, megrendültem.

Szóval most, tudjátok, mindig úgy van ám, hogy amikor ezt megélem, akkor mindig eldöntöm, hogy na, ez az, amit sose mondok el senkinek. Ez mindig így szokott lenni. Ez legalább a tizenötödik ilyen dolog, hogy na, ezt nem! Tehát ez a keddi előadás… jó, hát itt mindig… de ezt nem! Ezt nem. És akkor eltelik két hét, és ahogy kezd az Isten-reprezentáció tisztulni, kicsit… na, jól van, jól van, akkor már megint megszabadultam egy ilyen függő hülyeségtől. Akkor egyszer csak föl, és akkor eltelik egy hónap, és akkor merem elmondani. Egy hónap körülbelül. Ez azt jelenti, hogy az én képem is súlyosan alakul át. Elviselhetetlen fájdalom, hogy azt a képet, hogy én hiszek a teremtő Istenben, meg jó biblikus képem van, hogy a Yoda mester, meg „az erő veled van”… Hogy az én képembe képes legyek integrálni ezt a tartalmat. Az egy hónap, két hónap, x idő, valami még sokkal hosszabb ideig tart, hogy egyáltalán a realitáshoz közelebb menjek egy lépéssel. Ezt tudom mondani. Yoda mester oda való, ahova szánták. A Csillagok háborúja című filmbe. Ott pont megvan a helye. Pont. Na de a teremtő Isten helyére… Mi nem aranyborjút készítünk, hanem Yoda mestert. Vagy voltak nála szebbek is. Tehát a nők nem hinném, hogy Yoda mesternél megálltak, hanem azért egy rendes jedi lovag. Nem? Na, jó. Most már mondhatom tovább? Megerősödtél. Igen. Nagyon bölcsen tetted. Talán hallottátok.

Jézus Isten ikonja

Valóban, éppen múltkor tettem erre egy utalást. Hogy hát Jézus Isten ikonja. Isten képe, mása. Jézusból is tudunk persze egy reprezentációt készíteni, természetesen sosem látjuk Jézust. Mindig csak a róla alkotott képünket látjuk. Kétségkívül így van. Ezért a keleti kereszténységben milyen zseniális az: készítünk egy Krisztus-képet, és nézzük nyolcvan évig! Hogy hadd lássuk meg az újabb és újabb és újabb és újabb vonásait. Ú, de gyönyörű ez! Krisztus valóban nagyon nagy segítségünkre van, és emlékszem hogyan, a bécsi valláspedagógia professzora, ő tartott egyszer egy előadást, és mondott egy zseniális dolgot. Azt mondta, hogy a katolikus egyháznak az egyik legnagyobb tévedése az volt, hogy az Istennek valamiféle képét próbálta megmutatni az embereknek ahelyett, hogy Jézusnak a képét mutattuk volna meg.

Ezért olyan nagyon fontos, ahogy ezt szokták mondani, hogy Istent ne ábrázoljuk ki. Ne! Ne rajzoljuk le. Gyerekekkel, amikor foglalkozunk, egy pedagógia professzor azt mondta, hogy ha egy gyerek az Istent rajzolja, akkor mondjuk azt, hogy Istent nem tudjuk lerajzolni. Nem lehet. Rajzoljuk le Jézust! Istent ne rajzoljuk le. Ne ábrázoljuk. Ne! Pont azért, mert az segíteni fog bennünket abban, hogy legalább a lehetőség egy üres papírként ottmaradjon, és ne gondoljuk azt, hogy a reprezentációnk az pontosan megfelel az Istennek. Ezért valóban az Ószövetségnek ez a gondolata, hogy Isten nevét hiába ne vedd, ráadásul pedig Istent ne ábrázold! Ez egy óriási lépés egy reális Istenkapcsolat felé. Óriási lépés. Mert az ember ugye ösztönösen is oda egy képet rajzol. Nem bírjuk elviselni, hogy Istennek valami képe ne legyen bennünk. Csakhogy az egy borjú, amire ráírjuk, hogy Mennyei Atya. Ezért nagyon-nagyon… Igen, ez egy klasszikus, úgy szokott lenni, valaki nagyon rosszban van az Istennel, vagy valami baja van vele, hogy akkor a Jézussal való kapcsolatot megerősíteni. Ez egy nagy lehetőség.

Asszem, most befejezem. És maradt még egy székláb, és akkor azt hagyjuk meg. Akar-e valaki hirdetni?