Az intimitás témakörének összefoglalása 3.

Ismétlés

Az Isten-ember kapcsolatról beszélünk, mégpedig az intimitás és a meghittség összefüggésében. Úgy jutottunk el ide, hogy a tárgykapcsolat elméletből a kapcsolati mintáknak a fölismerése hoz(hat)ott számunkra egy nagyon fontos belátást: van egy nagyon fontos alappozíciónk, valamiféle alapmintánk és meggyőződésünk arról, hogy mit jelent számunkra kapcsolatban lenni bárkivel. És aztán Eric Burn és a tranzakcióanalízis hozzátett még egy nagyon fontos dolgot. A kapcsolati mintánkban nemcsak a kapcsolatról van egy (általában reflektálatlan) meggyőződésünk arról, hogy mi jellemző ránk: biztonságos kötődés, bizonytalan kötődés vagy elkerülő módon kapcsolódás – ez alapján látjuk a világot. Ezen túl: a tranzakcióanalízis nagyon pontosan leírta azt, hogy mi van a kapcsolat két végpontján. Hogy mit gondolok akkor én magamról és a másikról – függetlenül attól, hogy ki is vagyok én valójában. Függetlenül attól, hogy ki is az a másik valójában. És függetlenül attól, hogy mi van a kapcsolatban, és mi lehetne köztünk. Ez a két megközelítés segített bennünket, hogy aztán most az Istennel való kapcsolatunkra is megpróbáljunk következtéseket levonni.

Arról beszéltünk a múltkor, hogy az intimitás, a közelítés-távolítás művészete az Istennel való kapcsolatban is pontosan ugyanígy van. A vallás sohasem csak azt az egyoldalú célt szolgálta, hogy hogyan tud az ember az Istenhez közel kerülni, hanem azt is, hogy hogyan tudja az embert megóvni attól (és itt jön a két – most már vallásos – kifejezésünk), hogy az ember megszállott legyen. Mert milyen jó lenne, ha az ember (a szó legjobb értelmében) az igaz és élő Isten megszállottja lenne. Csakhogy miért pont az igaz és élő Isten megszállottjai tudnánk lenni, mikor van bennünk egy kapcsolati minta. Hallatlan módon meg vagyunk kötve. Függünk mindattól, amire örülünk, ha éppen csak egy kicsit rá tudunk nézni. Az ember, amikor vallási megszállott lesz, akkor egyáltalán nem az Isten iránti hite csap az egekig, hanem valójában az történik (és itt a második kifejezés), hogy megszállottjává leszek az Isten-reprezentációmnak. Hmm, ide jutottunk! Elég fájdalmas.

Valójában Istenről van egy képünk, de ehelyett a reprezentáció szót használtam, mert ebben talán több minden benne van. És ennek a reprezentációnak, ennek az általunk elképzelt képnek a függőivé válunk. Ez pedig tulajdonképpen – vallási szóval élve – bálványimádás. Aztán – ez olyan megmosolyogtató nekem – ha én azzal kezdtem volna nektek, hogy „ó, az ember bálványimádó!”, hát, nagyot nevettetek volna. Rám néztetek volna, hogy „Feri atya… teljesen hülye. Hát eddig egész normálisnak tűnt. Most jön ezzel a bálványimádás szóval… Hát… Sokáig bírta, hogy ne bújjon ki a szög a zsákból. De most elvesztette a talajt a lába alól, és most kiderült, hogy ő is csak egy olyan, mint a többiek”. Hát a bálványimádás (vallásos nyelven) egyszerűen csak valaminek az idealizálása. Ennyi. Ebből a szempontból igazán mindegy, hogy az Ószövetséget olvassuk, és ott látjuk, hogy a választott nép nagy választottságában aranyborjút készít, és rárakja a táblát, hogy „az élő Isten”, vagy pedig arról beszélünk, hogy az Isten-reprezentációnkat idealizáljuk. Hmm, ugyanarról van szó. Csak az egyikre azt mondjuk: „milyen röhejes!”, a másikra meg azt, hogy „ó, milyen izgalmas gondolat!”. Ez már önmagában is lebuktat magunkat önmagunk előtt. Ó, mennyire nem a valóság fölismeréséről van szó. Hanem hogy úgy kapjuk-e, hogy azt mi értsük. És ha igen, jaj, hát akkor jó, akkor megengedjük, hogy érthetjük.

Aztán tettünk egy villanást egy olyan területre, amit nem nagyon szoktunk a beszéd tárgyává tenni. A kapcsolati mintánk, az én- és a te-reprezentációnk kihatással van az én és a közösség viszonyára is. Természetszerűleg. Jean Vanier-nak (filozófus, a Bárka közösség alapítója) volt az a nagyszerű gondolata, hogy ahhoz, hogy valaki eljusson oda, ami a cél: én is oké vagyok meg a közösség is oké, ahhoz legalább négy krízisen át kell menni. Az első krízis: otthagyni az önző, individuális életünket, és azt mondani: tartozni akarok valakihez, és ezért akarok valamit tenni. Van, aki már ezt se csinálja meg. Második krízis: amikor csalódom a közösségben, és azt mondom: én még mindig oké vagyok, de hát a közösség nem. Ha-hajj! De mennyire nem! Magyar Kaotikus Egyház! A harmadik krízis: az Egyház engem nem fogad be! Nem, a papok nem szeretnek, mert engem ilyennek látnak, engem csak egy bűnösnek látnak. Engem csak egy ilyen megtérésre rászoruló kis békának. Vehhh! (Ez is persze csak az én fantáziám. Én azt gondolom, hogy az Egyház engem ilyennek lát, az Egyház engem elítél és elutasít; azért, mert elváltam, az Egyház engem nem szeret! Azért, mert elváltam, meg mert nem vagyok katolikus, az egyház engem nem# szeret, rám köp.) Ki mondta ezt? Te! Te. Engem nem szeretnek, nem fogadnak el – akkor nem kell az Egyház, dögöljenek meg ott, ahol vannak. (Csak úgy mondom, ahogy szoktuk mondani itt belül. Ferike, miket mondasz! Csak úgy normálisan.) A negyedik fázisnak a krízise az, amikor rádöbbenek, hogy talán én nem vagyok oké. Vagy legalábbis nem vagyok úgy oké, ahogy gondoltam. Talán nem csak az előző három dologról van szó, hanem rólam is. Ó, ez szokott a legnagyobb krízis lenni. S mikor átmegyünk ezen a négy krízisen, akkor juthatunk el oda, hogy elfogadjuk magunkat is, meg az Egyházat is, meg a köztünk lévő kapcsolatot.

S aztán az istenképről beszéltem, de azt már nem akarom ragozni. Azt mondtam végül, hogy valójában arról van szó, hogy nem bírjuk kivárni Istent. Egyszerűen nem bírjuk őt kivárni. Muszáj, hogy valakit imádjunk. Muszáj, hogy valakivel vagy valamivel kapcsolatban egy ilyen hódolatban legyünk. Ahogy ezen töprengtem a múlt héten, egészen fölmagasztosítottam, idealizáltam ezt a gondolatomat. Arra jutottam, hogy ez már-már istenbizonyíték, hogy az emberben adva lévő, kikerülhetetlen imádat és hódolat iránti igény indirekt módon az Istenre utal. Azért esünk állandóan nagy bajba, mert egyszerűen kikapcsolhatatlan ez a hódolat és imádás utáni vágyunk. Nem? Inkább… nem tudom én… Robert Redford. Ó, de lejárt már… Brad Pitt! Az sokkkkal inkább… És egy modern nőt mondjatok (segítsetek már!)… Liv Ulmann. Istenem, ennyire öreg vagyok! Kit, hát kit… Jaj, tudom!

Összejöttünk Szent Család vasárnapján, mint minden évben, azokkal a családokkal, akik első, 5., 10., 15., 20., 25., 65. házassági évfordulójukat. Nem az első megcsalástól számítva. Eljöttek. Nem én szerveztem, én csak aranyosan ott voltam, ahogy szoktam. Az volt, hogy a férfinak és a nőnek ki kellett találnia, hogy a házastársának ki az ideálja! Ú, brutális, nem? Ott ülnek ötven éve egymás mellett, és most… óóóriási lebukás. Úúúú. „Azt hittem én vagyok!”. De nem. Ez azért jutott eszembe, mert az egyik színésznő két szavazatot is kapott. Hat házaspár, és két befutó! Na, kit gondoltok? Nem reprezentatív a fölmérés. Nem barkochba. De amerikai, ennyit segítek. Nagy segítség, mi? Majd Juliette Binoche biztos. Tessék? Madonna? – Ez egy bálványimádó megjegyzés volt. Meg Ryan? Nem. Julia Roberts. Langyos. El akartam kerülni azt, hogy meleg. Elmondjam? Tudjátok mit, majd a következő alkalommal. Milyen függők vagyunk, ugye, drágáim? Sandra Bullock! Ez jött be a katolikus pasiknak. Hát, ugye… Na jó. Hát igen. Szóval, minthogyha ez már-már egy istenérv lenne. Muszáj, hogy rajongjunk. Egyszerűen jólesik. Nem esik jól, funnak lenni?

Függés a hitetlenségtől

Aztán egy másik gondolat. Há! Ez mi?  Ennyiből nem jön be senkinek?  Sandra Bullock a háztetőn. Kókai Rezső. Na, hogy nemcsak az istenképünket, a bálványainkat nehéz elereszteni és a függő helyzettől megszabadulni, hanem úgy tűnik, a hitetlenséget is nehéz elveszteni. Erre jöttem rá. Ugyanúgy tudunk függeni a hitetlenségtől, mint a hittől! Valójában sok ember a hitetlenségétől függ olyan módon, hogy görcsös kézzel kapaszkodik abba, hogy ő nem hisz! Micsoda rettenetes változás volna egyszer csak hinni! Ó! ó. Hát az talán még félelmetesebb. Tehát… Istentől averzív módon függeni.

Istentől averzív módon függeni az olyan… mondok egy alaptörténetet. Van egy édesanya. Születik az első gyerek (hát az még nem sok). A második. A harmadik… és az anyuka már hat éve van otthon. Összejön, ugye, nem számoltam rosszul? Hat éve van otthon a gyerekekkel, napi 24 órában. Az alváshiány egy kicsit már úgy… el lehet ezt képzelni. És mi történik? Egyszer csak a mi kedves hősünkből pánikbeteg lesz. Mitől lesz averzív függése? Attól, hogy amikor kinyitja a családi otthon ajtaját, és belép? Ettől fog pánikbetegséget kapni, vagy a tüneteket produkálni? Nyilván nem. Hanem, nem bír fölszállni a metróra. Nem bír buszon ülni, repülőre szállni. Nem, a repülő száll, ő nem száll, ő csak fölmegy. Vagyis az történik, hogy kialakul egy averzív (ellentétes) függés busztól, repülőtől, zárt helyektől, tömegtől, keddi előadástól, tökmindegy. Ó. Nem lehetséges-e az, hogy nagyon sokan, akik görcsösen ragaszkodnak a hitetlenségükbe – mert számukra az a kötődési minta, alappozíció, kapcsolati alap, amiben ők értelmezik a világot – akkor ők averzív függésben vannak Istentől. Egy rettenet vesz erőt rajtuk. Úgy félnek Istentől, mint ahogy jámbor asszony az egértől. Amennyire semmi fenyegető nincs egy buszban (kivéve, ha Izraelben ül valaki föl a buszra), hát annyira semmi fenyegető nincs Istenben sem. Tessék? (Kérem ennek a megjegyzésnek a törlését.) Ezért aztán beszélhetünk Isten-fóbiáról. Én ide jutottam. Ha van egérfóbia meg pókfóbia, akkor van Isten-fóbia is, ami úgy tűnik, hogy egy olyan félelem és olyan averzív függés, ami valamiről ment az Istenre. Eredetileg nem az Istenre vonatkozna, de ráment. Ráment az istenkapcsolat is, meg sok minden ráment.

Mesefigurákban hiszünk

Akkor tehát úgy tűnik (gyors ismétlés), hogy valahogy mesefigurákban hiszünk. Az istenképünk tele van mesefigurákkal! A Jó Tündér, az Aranyhal – kinek mi. Nekem például ugye… Nincs itt az én kedves ismerősöm! Hol vagy?! Jól vagy? Nem látlak… Jaj, visszajöttél, jól van! Jó! Egy lábbal jöttél? Jó, majd óvatos leszek.Kedves barátom azt mondja: Te Feri! Nem tévesztetted össze Yoda mestert Obi van Kenobival? Látjátok, így próbált engem menteni! Így. Ennyire szeretnek. Mert hát Yoda mester mégiscsak… Legalább az Obi van Kenobi volna az istenképedben! De nem. Yoda mester. Na puff.

A kötődési elmélet tapasztalatai az istenkapcsolatban

És akkor – hogy megint egy picit visszaszaladjunk a kötődési elmélethez – akkor tudjuk ezt most már a kutatásokból a kilencvenes évektől. A kötődési elméletnek a tapasztalatait elkezdték az istenkapcsolatra vonatkozó kutatásokra is kiterjeszteni. Innen van egy csomó adatunk. Azt lehet mondani, hogy a biztosan kötődő embernek ebben a „jaj, muszáj valakit imádni; ráteszem a borjúra, hogy te vagy az élő Isten, és akkor…” tí-ri-rí-ri-rí, nincs olyan értelemben előnyben, hogy ő is csinálja ugyanezt. Ami a biztosan kötődő számára előny, az az, hogy képes egy picit könnyebben váltani. Képes egy kicsit könnyebben feladni az Istenről meg a magáról alkotott torz reprezentációkat. Mert számára valamiképpen a kapcsolat biztos. Ezért nagyobb bátorsággal tudja fölismerni azt, hogy amit eddig Istennek mondott, az nem is ő. Vagy ahogy magát látta hívőként, katolikusként… Hmm… hmm… Ezért a biztos kötődés nem ment meg bennünket attól, hogy… természetszerűleg nagyon sok torz reprezentációs eleme legyen a képeinknek. De azért mégiscsak nagyon sokat segít. Hogy amikor semmi biztosat nem tudunk mondani, mikor fogalmunk sincs, hogy ki isten, és azt sem tudjuk, hogy mi kik vagyunk, akkor sem esünk olyan nagyon kétségbe. Mert tudjuk, hogy azért a kapcsolat mégiscsak van. Aztán majd lesz valami.

Eljátszottam akkor azzal a gondolattal, hogy az az alappozíció, hogy

• „Én oké vagyok, Isten nem oké”
• „Én nem vagyok oké, Isten oké”
• „Se én, se Isten nem vagyunk okék”
• „Én is, meg Isten is oké”,

milyen klasszikus helyzeteket vagy összefüggést teremt.

Szerintetek kik azok, akik azt mondják: „Én oké vagyok, Isten nem oké”? Az ateisták? Tessék? Szkeptikusok? Nem. Egoisták? Nem. Én arra gondoltam, hogy a humanisták. Én oké vagyok, Isten nem oké; egy rendes ember vagyok: szerintem ez egy humanista pozíció. Aztán: „Én nem vagyok oké, Isten oké”. Az hangzott el, hogy a szentek. Hát… sajnos némelyik igen. Ugye az érett személyiség meg az életszentség nem jár mindig kart karba öltve. Szerintem ők a vallásos kultúrkeresztények. „Hát én nem vagyok oké, de majd a Jóisten… és megyünk…”. Szerintem ez ez. Kik azok, akik szerint „Se én, se Isten nem vagyunk okék”? Nihilisták? Nagyon kritikusok vagytok! Én azt gondoltam, hogy ők ezek a praktikus ateisták. Gyakorlati materialisták. „Végül is az az élet, hogy eszünk-iszunk… az legalább van. De Isten meg én… Mit számít! Jól meghízunk; nem baj, hadd szóljon!”. Valami ilyesmi, nem? Nem tudom, csak ezen ötleteltem. „Én is, meg Isten is oké”. Gyerekek?! Hát itt voltál te három alkalommal ezelőtt? Hát micsoda naivitás! Hát ilyet még nem hallottam: kísérleti teológusok. Ők kísérleteznek Istennel, vagy velük kísérletezik az Isten? „Uram, leszek a te kis egered. Szúrjál, itt van… na, bökj! Aztán majd megnézem, tudok-e cincogni. Aszkézis után.” Nem tudom. Szerintem ők a hívők. Ugyanaz. Milyen sokféleképp látjuk az életet! Jó. Most kicsit mászkálok, ez annyira jó! Szabadon járhatok-kelhetek. Milyen sokféleképp tudjuk látni az életet!

Szombaton nagy nap volt, mert a kilenc éves kis gyerkőcök életük első gyónását… csi-nál-ták! Fú, micsoda szó! Az történt, hogy … hát mi is történhetne?! Hát egy rendes pap vagyok! Természetesen átvettem velük a gyónás menetét. Az nagyon fontos. Egy kilenc éves gyereknek fontos. Neked nem kell, hogy tudjad, de egy kilenc éves gyerek úgyis tele van stresszel, frusztrációval, szorongással. Életem első gyónása! Hát ilyen pici a gyomra! Hát naná, hogy segíteni kell, hogy így van, úgy van… na! S akkor… Meg tudja-e nekem valaki mondani, hogy „hogyan megyünk be a gyóntató szobába”? Úgy, hogy köszönünk! Peti! Te vagy a cupp az éjszakában! Hogy köszönsz? „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Szuper, Peti! Mi történik ezután? „Leülök és keresztet vetek.” Rozi! Tökéletes! És így végigmentünk a gyónás menetén, és eljutottunk oda, hogy azt kérdeztem: „Mondjátok meg, hogy amikor vége a gyónásnak, hogy mentek ki?” „Boldogan!” Tehát van ott abban valami igazság! Azért a kis pöttyök tudnak valamit!

Függő viszony a hitünkkel

Mit is jelent akkor az, amikor egy egészséges hit helyett függő viszonyban vagyunk a saját istenképünkkel? Az egészséges hitben Istennel tartok kapcsolatot. Ennek az ellentéte: függő viszonyban vagyok a saját istenképemmel. Ezt neveztük bálványimádásnak. Ennek mindig komoly ára van. Ez a komoly ár már kitalálható. Az egyik: idealizálnom kell a képet. A másik: ez realitásvesztéssel jár. Nincs mese! Csakis azon az áron tudom fönntartani a reprezentációmnak az idealizálását, és hogy ráírjam, hogy „a Mennyei Atya, aki szeret engem”, hogy a realitásból kezdek kicsúszni. A függés mindig egyfajta realitásvesztést jelent, és erről már az emberi kapcsolatoknál nagyon sokat beszéltünk.

Mi következik ebből? Az, hogy függés alakul ki vallásos tárgyaktól. És ez a függés természetesen nemcsak vallásgyakorló embereknél lehetséges. Emlékeztek arra a klasszikus történetre, amely Max Planck-kal vagy Bohr-ral történt. Ment haza. Látja, hogy Pista bácsi a szemöldökfára szögeli föl a lópatkót. Hát mégiscsak a huszadik század… megszólítja: Pista bácsi! Hát a huszadik században, a tudomány virágba borulásakor te lópatkót nyomsz föl a szemöldökfára?! Mire Pista bácsi azt mondja: Hát csak nem gondolod, kedves Schrödinger (végül is a tények fontosak), csak nem gondolod, hogy én hiszek a lópatkóban?! De azt mondják, anélkül is hat!!! Úgyhogy elkerülheted te a templomot messze ívben. ÓÓÓóó! Mikor nem tudom én ül, és azt mondja: „Atya! Hahaa!! Hát maga hisz az Istenben! Háháááá! Na most Atya! (Ez megtörtént velem. Most is történik, mert pap vagyok.) Azt mondja: „Atya! Magunk között vagyunk. Meghívtalak ebédelni, mert egész normálisnak tűnsz. Most… magunk között. A gyerekeket már elküldtem játszani. Te azért ugye a feltámadást nem hiszed? Ugye nem? Maradhatunk jóban – nekem nyugodtan mondd el. Az elöljáróknak ne mondjuk el. Meg úgy a híveknek se. Mégiscsak kicsit ciki. De mi most így magunk között, normális emberek…” Ez az élmény annyira lenyűgözött. Látjátok, ez a megszállottság. Teljesen elsodort az élmény, azt sem tudom, hol vagyok, mit akartam mondani… Mit akartam mondani? Talán eszembe jut. Függés a vallásos tárgyaktól, anélkül, hogy … S akkor azt mondja: „Atya! Végül is az élet élet! Az a lényeg, hogy legyen egészség! Na, le is kopogom…”. Hát végül is kettőnk közül nem tudom, ki a gyagyább. Most, hogy így lekopogtad a „legyen egészség” mondatodat, végül is annyira nem szégyellem a föltámadásba vetett hitemet.

Függés az Egyháztól

Szóval nagyon sokféleképpen válhatunk függővé vallásos tárgyaktól. Ezeket aztán idealizáljuk, abszolutizáljuk. Ilyen lehet például az Egyház, mint egy gigantikus vallási tárgy! Ugye?! „Én ka-to-li-kus vagyok! Hogy pusztuljon ki mindenki, aki nem!” Vannak nagyszerű püspökök. Az egyik szerényen csak annyit mondott erről a témáról: „Én azt gondolom, az én karizmám az, hogy katolikus vagyok.” Az egy adomány. Egy ajándék a sok közül. Az én ajándékom az, hogy katolikus vagyok. Nem az, hogy addig pumpálom, míg mindent betölt! Mindegy, úgyse jut eszembe. Ki volt Krisztának az öccse? Aladár! Aladár jutott eszembe! Ahogy a szódásszifonnal fölfújja az 5-ös jelű űrhajóját! Ez! Psszssgyyyhh! Sokan ezt csinálják az Egyházból. Gyerekként én ezt mindig alig vártam. Nem? Ez olyan jó volt, ahogy fölfújódott! Megvan nektek ez az élmény? Hát az.. Fújjad, Aladár! Van, aki ezt csinálja az Egyházzal vagy valamelyik részével. Jezsuita vagyok! Na és akkor mi van? Jól van, örülj neki, és kész. Ezt lehet csinálni lelkiségi mozgalmakkal, szektákkal. Mit tudom én, mivel. Fölpumpáljuk! Aladár tudott valamit. Leengedte! Megjárta vele ott a mennyeket, aztán lejött, és azt mondta: mégiscsak itt van apám… hát akkor engedjük le. Egy érdekes mondat: „Az Egyház java nem az Egyház javai.” Hűűű! Mit gondoltok, ezt ki mondta? Csak úgy a foglalkozásáról… Tessék? Egy jogász? Ezt egy XX. századi pápa mondta. Hú, de jó! Valaki megszállottja az Egyház érdekeinek. Hhhuúú, az Egyház ér-de-ke-i szerint kell élni! Az ér-de-ke-i! És az micsoda?!

Függés a Szentírástól

Aztán vannak Szentírásfüggő testvéreink is. Ismerjük őket? Azt meséltem, amikor a gyóntatószékben ücsörögtem nagy bátran, és jött két Jehova tanúja barátom? Nem?! Hát ott ülök; gondoltam, csak gyóntatok mán úgy egy kicsit. Végül is mindennap beülök egy kicsit, hogy ne rozsdásodjak be. Ülök és kopognak. Ez eleve gyanús. Katolikuséknál nem szokás. Pap van? Kopogtak, aranyosak voltak, benyomultak. Van egy ilyen kis szoba. Néztük, hogy most mi lesz? Két szék, három ember. Mondtam, üljetek le. Aztán kitaláljuk, hogy ki gyóntat és ki gyón. Átadom nektek szívesen, csak szóljatok. Hatkor kezdtem a misét, addig fejezzétek be. De nem így volt, mert velem akartak beszélni. Ez nemrég volt. „Innen jöttünk a lakótelepről. (Most is ott vagyunk – már hogy én.) Hallottuk az Atya beszédét. Atya nagyon közel van Isten országához!” Kihúztam magam. Rólam beszélnek mégiscsak. „Atya, maga Istenhez híven mondja az evangéliumot.” Akkor kedvesen rám mosolyogtak mind a ketten (szerintem ezt külön gyakorolták tükör előtt), és azt mondták: „Azért… itt hagynánk egy könyvet.” Egy kicsit megijedtem, hogy most kapok egy Szentírást – ugye, egy tizenhetediket a tizenhat mellé. Most akkor melyiket fogom olvasni? De nem, de nem! Már nem is tudom, mi volt a címe. Nagyon, nagyon érdekes volt. Azt írták le, hogy mit kell csinálni, amikor megyünk téríteni. Roppant izgalmas. Kérdés-felelet. Ha becsöngetsz és azt mondják, hogy „sajnos, nem érek rá”, akkor milyen mondatot kell mondanod? Kézikönyv! Odaadták nekem! Mit szóltok? Engem szinte már bent lévőnek láttak! Ilyen mondatok voltak (ha azt mondják, hogy „sajnos, nem érek rá”); ezt kell mondani: „Ó, igen! Manapság senki semmire se ér rá! Ó, ó! Mivel leszünk így, polgártárs?!” – és így, öt verzió erre. Vagy, ha valaki azt mondja: „a múltkor már voltak nálam”, akkor erre: „Ó, nem én voltam!”. Mindenre 4-5 mondat. Ha valaki mindet megtanulja, az tényleg egy életprogram. Szóval, kaptam egy ilyen könyvet.

Szentírásfüggés. „A Szentírásban m-i-n-d-e-n ben-ne van! M-i-n-d-e-n!” Hallottátok már ezt? Én nem tudom… Például Csipkerózsikáról nem olvastam. Pedig annyira szerettem. Akkor Csipkerózsika nincs? A Szentírás alapján? Csipkerózsikát akarom! Meg Hamupipőkét! Ebből a Szentírás-bálványozásból tud csak olyasmi kijönni, hogy „Nincs szó benne Darwinról! Evolúció, hülye vagy! Ezek a képtelenségek, hogy hadat kell viselni a tudománnyal… Én ezeket nem is értem! Már fényévekre lehetnénk ettől. De mindig vannak, akik a Szentírást bálványozzák, függő módon ragaszkodnak hozzá, és… na.

Felekezettől, vallásgyakorlattól való függés

Aztán. Vannak, akik felekezetfüggők; vannak, akik vallásgyakorlat-függők. Jönnek a katolikus testvérek szentáldozni. Jönnek, és „Krisztus teste”. Az lehetetlen, hogy ne legyen legalább egyvalaki, akinek muszáj letérdelni. Ő állva nem! Csak térdelve! Ott vagyunk négyszázan. Van egy kedves testvérem, aki megáldozik, majd pedig… Száz ember áll mögötte. „Én is Krisztusra várok, itt állok…” Ezt már nem bírja megtenni. Tehát ennyit kéne, és akkor a másik is odajut. (Azt akartam mondani, hogy nem is értem… de hát értem én. Értem én, hogy …) Ez vallásgyakorlat-függés. Mindegy, hogy mi, csak sok legyen. Szője át az egész napot.

Istenfüggők

És aztán persze vannak istenfüggők. Az istenfüggő tulajdonképpen szeretne függeni Istentől, csak Isten ezt nem engedi meg neki. Ezért ő kikristályosít egy képet egy olyan Istenről, akitől tud függni. Isten azt mondja, hogy „az nem én vagyok”, de ő ragaszkodik ehhez a képhez. Ő a fundamentalista. Az. Istenfüggő. Fundamentalista. Megszállott fundamentalista.

Realitásvesztésünk alakjai

A következő pont szerint… Realitásvesztésünk különböző alakokat ölthet. Különböző súlypontjai lehetnek. Egy olyan dologra találtam rá (egy kicsit biztos röhejes lesz), hogy a nagy I helyett (Istenről beszélek) mindenféle kis i-t teszünk. Mindjárt mondom. Az elsőről már sok szó esett:

1. Isten helyett idealizálás.

Idealizáljuk Istent. Nem furcsa ez? Hát Isten ideális! A teljesség, a tökéletesség. Igen ám, de egészen más dolog, hogy én idealizálom Istent, vagy fölismerem őt (vagy inkább csak valami villanásszerű intuícióim lehetnek) az ő teljességéről. Az egy egészen más folyamat. Hogy néha bele-belepillantok egy ilyen misztikus pillanatban Isten határtalanságába vagy nagyságába. Az szép. Be tud épülni a hitbe. Egészen más az, amikor az Istent idealizálom. Hiszen az Istent nem tudom idealizálni, csak az Istenről alkotott képemet. Vannak, akik ezt csinálják. Az Isten idealizációja (ami az Isten-reprezentáció pumpálása) az, amikor valaki ragaszkodik ahhoz, hogy az Isten olyan, mint az Aranyhal. És ha ehhez ragaszkodik, akkor állandóan csalódni fog. Mindig és újból és újból. Hogy miért nem olyan?! Azt gondolja, hogy az Istenben csalódik, pedig hát egy idealizált képnek nem felel meg az élő Isten! Csak ennyit történt. Az idealizált Isten képe pont attól szakítja őt el, hogy egy valódi bizalma tudjon kialakulni Istenben, aki tényleg nem hagyja őt el. Ezért az istenképünk idealizálása függésünket erősíti, szabadságunkat elveszi, az Istennel való meghitt kapcsolatot ellehetetleníti.

2. Isten helyett ideologizálás.

Amikor valamit ideologizálunk. Istent ideologizáljuk. A kereszténységet ideologizáljuk. Azt hiszem, hogy a világnak hihetetlenül elege van abból, hogy mi ideologizálunk. Mit jelent az, hogy Istent ideologizáljuk? Például azt, hogy én azt mondom a gyereknek: az erkölcsi rend alapja az, hogy Isten nagyon dühös lesz rád, ha nem leszel jó, Petike! Tehát Isten micsoda? Isten az erkölcsi rendet fenntartó rendőr. A szülő erre használja Istent. Hogy megideologizálja Petikének, hogy miért kell jónak lennie! Majdnem elájultam, amikor egy szülő azt mondta a gyerekének, (ültek az első sorban és lóbálta a lábát, mert nem ért le neki – mit csináljon vele?), hogy „ha lóbálod a lábadat, a Sátánnak integetsz!”. Tehát látjátok, az ideologizálásnak nincs határa! Ha ideologizálunk, akkor egyszerűen semmi se szent! De az Isten legkevésbé. Ebben az esetben Isten nem szent, hanem valaki, aki… Áááá. Nem.

Gyorsan, hogy milyen példa jut eszembe „csak úgy”. Ha megtalálnám. Kisbetűvel írtam a példákat – ez a legnagyobb hülyeség. Mert azt kéne a legnagyobb betűvel írni, hogy csak rájuk nézek, és „Jaj, képzeljétek!…”. Ugye nem ez történik, hanem (tétovábban) „képzeljéééteeek…”. Szóval, amikor Istent ideologizáljuk (erkölcsi rend, törvény, állam, hatalom, társadalmi berendezkedés, bármi – az Istent bármire föl lehet használni). Szegény, hogy bírja! Hát, el is ment. Szóval (ezt visszavonom). A számomra a legundorítóbb ideologizálás, amit az Istennel el lehet követni, az az, amikor Isten „az illem őre”. Na, attól… Az brutális! Hogy az Istent arra használni, hogy egy aktuális szubkultúrájának az ilyen-olyan illemtanát vele legitimáljuk… Hát énszerintem ettől jóérzésű ember hányingert kap. Vagy kifújja az orrát. (Szipog.) Kicsit megtámadott az influenza.

Azt hiszem, meséltem nektek, hogy keresztelés volt Mézgáéknál. Meghívott a Mézga nagymama meg a Mézga család. Ott volt a kisgyerek, aki három-négy évesen vette föl a keresztséget. Addig lehet egy gyereket keresztelni. Tehát azért már volt neki öntudata. S akkor leültünk a konyhában, és a keresztelő papot megkínálták finomságokkal. (Keresztelni jó!) És akkor a kisfiú, mint afféle normális kisfiú, mit csinált? Beviharzott a konyhába. Megállt, és már repült is rá a sütire. Egész normális reakció. És akkor a nagymama (de tudjátok, amikor ez valaki zsigerből jön): „Laci ÁLLJ!!! Ha elveszed azt a mézes puszedlit, Feri atya még egyszer megkeresztel!!!”. Azt hiszem, valahogy tudtam demonstrálni, hogy mit jelent az, hogy semmi se szent. Semmi! Ne is haragudjatok, amit Luther Márton vagy Kálvin János tett, az semmi ehhez képest! Mint amit a katolikus nagyi.

3. Isten helyett illúziók.

Kapaszkodni az illúziókba. Sosem megkülönböztetni a képet a valóságtól.

4. Isten helyett infantilizálás.

Ez tudjátok, mi? Ez az, amikor valaki ott van a mélyponton, és azt mondja: „Ó, ó, bárcsak Isten segítene nekem!” Van benne egy őszinte vágy. Ki az, akihez fordulhatnék? És akkor lecsap rá egy szekta, és azt mondja: „Ha gyerek maradsz, és megmaradsz ebben a kiszolgáltatott állapotban (hogy senki vagyok, semmi vagyok), és engedelmeskedsz nekünk, akkor majd mi adjuk neked Istent! Majd akkor biztonságban leszel. Majd akkor fizeted a tizedet!” Milyen érdekes, elég komoly ára van a biztonságnak, nem? Ott aztán fizetik a tizedet! Csak úgy füstöl! A legnagyobb vicc, hogy olyan biztonságért fizetik a tizedet, ami nincs is. És komoly árat fizet érte az illető: személyiségfejlődés: sitty! Ott aztán nincs fejlődés többet! Maradj csak ott! Majd mi mindig segítünk. Te csak áhitattal figyelj ránk, és mi megmondjuk a tutit. Na ez az infantilizálás. És aztán azt is megmondani, hogy „a pásztor tudja”, hogy mi kell, hogy te üdvözülj! „És most az kell, hogy a lakásodat írasd rám.” Egyik oldalon az üdvösség, a másik oldalon a lakás… Hát akinek csak egy kis spirituális érzéke van, már íratja is!

5. Isten helyett image (imidzs; imágó).

Amikor elkezdjük idealizálni magunkat, a vallásosságunkat és mindent, és egy képet éltetünk magunkról. Bemegyünk a templomba, és pontosan tudjuk, hogy ilyen egy „igazi hívő”! Jézus elmondta azt a példabeszédet, hogy „előremegy a farizeus” (De lassan telik az idő! Unom magam egy kicsit.) „Én, uram, uram, én nem vagyok olyan” és hátul áll a bűnös. „Uram, segíts rajtam; én nem vagyok méltó”. Ez a példabeszéd a kultúrkereszténységben már régen nem így megy. Hanem kultúrkeresztény testvérünk megáll hátul. Mert én nem vagyok méltó. Ó, nem. (Szóljatok már.) Ó, én itt állok. Nem is ülök le. Csak állok. (Ezek a rohadékok nem mondják, hogy üljek le?!? A 60 évemmel?! Majd szólok az atyának, hogy hirdesse ki! Én állok. Én ezt is. Uram, teérted. Itt állok. Sőt, most – teérted – bejövök ide az oszlop mögé. Így. Én úgy veszek részt a szentmisén, hogy nem is látlak. Még az oltáriszentséget se látom. Úúóóó. A rendes bűnös vámos meg odamegy az Isten elé, és azt mondja: Uram, tökmindegy, hogy hátul vagyok, vagy elöl; az rajtam nem segít. Na. Szóval, imidzs. Mit szóltok az i betűkhöz Egyébként a Sátánnak jó a píárja. Jó. Abban nagyon profi. Nagyon.

Egy másik gondolat: a pocskondiázás is az idealizálásból fakad. Amikor valaki úgy éli le az életét, hogy „áhh! a papok!!”, „Én azért nem járok templomba, mert van ez a Feri atya! Nem is tudom a másik nevét. Jobb is neki! Mert úgy feljelenteném, mint a sicc! Miket mond! Hát én ezért nem megyek templomba!” Vagy: „Voltam egyszer egy kedden. És van itt egy ilyen végtelenül egoista, hedonista, nihilista, biciklista… Amíg az Egyház ilyen, addig én nem megyek be a templomba! Amikor köpködünk, az is az idealizálás – csak az árnyéka! „Majd én azt be fogom venni, hogy ő ezt…” Értettétek, ugye? Nem kell már feleslegesen beszélni (úgyis azt csinálom, legalább egy kicsit kevesebb lesz).

Az a baj, hogy túl sok időm van gondolkodni. A buddhistáknak van egy zseniális gondolata. Öt alapérzés van. Mentem egy tanítóhoz. Beszélgettünk erről-arról, és azt mondja: na, melyik lehet az ötödik? (Ez nem a Bruce Willis féle „Öt elem”, hanem az Öt alapérzés.) Bár nem pont ezekkel a szavakkal, de azt mondja: A „keleti bölcseletben” (ilyen nincs, csak egy-egy irány van): harag, félelem, szomorúság, elégedettség (öröm). És van egy ötödik. A zseniális keletiek szerint az ötödik alapérzés (a léleknek egy folyamatos állapota) a gondolkodás. Az is egy lelkiállapot, mikor az ember állandóan pörög-pörög, sose bír leállni. De izgalmas ez! Rájöttem, hogy ez egy alapvető érzésem! Rrrrrrrrrrrrrr!

Ebből a pörgésből kijött egy gondolat: ha a világ kihányja ezt az öt kis i betűt (mi azt mondjuk, hogy Isten ilyen, de tulajdonképpen idealizáltunk, ideologizáltunk, infantilizáltunk, illúziókat adtunk-vettünk. A világ ezt (nagyon jó érzékkel) kiköpi. Hányingerük van attól, ha Isten nevében ezt csináljuk velük, az Egyházzal, a hittel… Hányingerük van! A világ elég szabad már ahhoz, hogy lebuktasson bennünket. És szerintem mi ennek nagyon hálásak lehetünk. Ugyanis az az Isten, ami nekik nem jó, az nekünk se jó. Csak mi még ezt nem fogtuk föl. Mi még mindig azt gondoljuk, hogy ezen az öt úton majd valami jóhoz jutunk. S akkor a világ azt mondja: na ezt nem! Ezt velem te ne csináld meg! Csináltátok eleget. Akkor nagyon hálásak lehetünk. Én legalábbis nagyon! A világtól nagyon sokat tanulhatunk azzal kapcsolatban, hogy ki az Isten. Éppen azért, mert ha hiszek abban, hogy Isten… Mit is jelent a Krisna szó? Nincs itt egy rendes Krisna-tudatú ember? Hát hogy éltek? Csak bolyongtok, lézengtek a világban? Krisna azt jelenti: Mindenkit Vonzó! Ez az egyik jelentése! Ha én azt gondolom, hogy az élő igaz Isten „mindenkit vonzó”, hát akkor ezt nyugodtan bízzam rá! Majd ő vonz
3488# mindenkit! Nekem csak legföljebb az útról el kell söpörni ezt-azt! S milyen jó, hogy a világ visszautasítja a mi Isten-reprezentációinkat, és az abból fakadó hiedelem-rendszereinket! Nagyon hálásak lehetünk.

Van bennünk egy vágy, hogy megpróbáljunk gyerekek maradni. Nem kell bennünket nagyon rávenni arra, hogy infantilisek maradjunk – maradunk mi magunktól is. Egyszerűen azért, mert nagyon nehéz felnőni. Nagyon, nagyon! De nehéz felnőttnek lenni! Milyen vágy él bennünk? Kedves Isten! Szabadíts meg engem a realitásoktól! Légyszi, légyszi, légyszi! Ez a vonat megy Miskolcra! Ez?! Há ez Zalaegerszegre megy! Légyszi, légyszi, légyszi! Az imáinknak nem is tudom hány százaléka az (csak ezt nem szoktuk mondani) ámen helyett: „és Isten, szabadíts meg engem a realitásoktól!”. Nem a gonosztól! Hát a gonosszal egész jól megvagyunk. A realitásoktól. Mert annál félelmetesebb, kísértőbb rettenet nincs is, mint egyszerűen csak ami van.

Ezért úgy tűnik nekem, hogy (amennyiben egy ilyen „függő viszonyuk” van Istennel a szó eddig mondott értelmében), nagyon sokan azt gondolják, hogy választanuk kell a hit és a realitás között. Ez óriási tévedés! Ugyanis a hit és a realitás puszipajtások! Kifejezetten jóban vannak egymással. Ugyanis a realitáshoz a hit is hozzátartozik. Én azt gondolom, hogy az az ember van realitásvesztésben, aki ezt az egész témát negligálja, és azt mondja: „Ilyen nincsen. Mi, hogy az ember tud hinni? Hülyeség! Isten?!??” Én azt gondolom, hogy ő realitásvesztésben van. Mert legalábbis mondhatja azt (ha egy korrekt humanista), hogy az biztos, hogy az Isten téma (hit téma) létezik! A vallás téma van! Kikerülhetetlenül van kereszténység. Az európai alkotmányból ki lehet száműzni a kereszténységre való utalást – attól még Európa történetéből nem lehet kivenni. Megpróbálhatjuk, hogy „nem beszélünk róla”. Már annyira felnőttek vagyunk! Hát ez a realitásvesztés. A hit a realitás része, a realitás pedig a hit része. Mert ha a hitnek nem része a realitás, akkor az babonaság, hiszékenység, mágia, minden egyéb. Tehát a hit és a realitás nagyon szeretik egymást, szinte szerelmesek egymásba. Milyen szép kép! A hit és a realitás sétálnak. Most nem tudom, hogy hogy van tovább, de majd ezt kigondolom. Ezért azt merem állítani (sok ez már?)…

De azért ugye nem tunkolom? Mondom, mondom, de ti ugye szabályozzátok? Jó, tényleg. Ezt akartam mondani neked, hogy tudod, mitől ijedtem meg a múlt héten? Hogy „hát mit tehettem volna”? Ahogy mondtam ezeket, estek ki a széklábak, és valami ilyesmi jött, hogy „hát mit tehettem volna”? Ez ijesztett meg. Hú. Tudjátok megvédeni magatokat tőlem! Ez nagyon fontos! Remélem, hogy ezt készség szintjén tudjátok csinálni. Hát különben életveszélyes vagyok! Nehogy úgy gyere ide, hogy nem tudod magad megvédeni!

Szóval: a megtérés = találkozás a realitással. Ezt állítva állítom. A legnagyobb megtérés-élmények egyszerűen abból fakadnak, hogy az illető a kapcsolati mintából, a reprezentációkból (magáról és a másikról), egyszer csak ebből fölébred. És van egy megvilágosodás-szerű pillanat, amikor egyszerűen csak minden olyan, amilyen. Ez bőven elég a megtéréshez. Hadd hozzam a példát, ahol én erre rájöttem. Pál apostol (akkor még Saul), azt mondja a Szentírás… Engem Saulnak hívtak. Az atya, akihez jártam és akinél elsőáldozó lettem felnőtt koromban, engem Saulnak hívott. Már régen papnövendék voltam, mentem a sekrestyébe… Ó, itt van Saul! Nagyon szeretett engem. Tényleg. Csak tetszett neki ez a név. Ezt mondja a Szentírás: Saul lihegett a dühtől, és levelet kért, hogy elmehessen Damaszkuszba és összegyűjthesse ezeket a gaz keresztényeket, ezeket a krisztusiakat, és elhurcolhassa őket Jeruzsálembe, és majd jól megkövezzék őket. Ezt mondja a Szentírás. ApCsel 5 (talán).

És akkor mi történik? Tudjátok, ugye? Most ne Caravaggiora gondoljatok, hogy az apostol leesik a lóról… A Szentírásban nincs szó lóról. Ezt nagyon sajnálom! A Szentírásban nincs Gáspár, Menyhért, Boldizsár! Pál apostol nem a lóról esik le… Mit mondjak még? A Szentírásban nincs benne az a mondat, hogy „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”. Képzeljétek, ez egy magyar szólás-mondás. Nagyon érdekes; ateista emberek ezt szokták idézni a Szentírásból. Rendszeresen. „Hát én azért nem vagyok keresztény, mert a Szentírásban benne van, hogy ha megdobtak kővel, dobd vissza kenyérrel. Na, atya, ez nekem nem megy.” Nagyszerű! Még én sem csináltam soha. Ez ne legyen akadály! Ráadásul nincs is benne a Szentírásban. Most tegye fel a kezét, aki meglepődött. (Jaj, nem gondoltam komolyan. De te már a múltkor is valami okosat mondtál. Te, te bátor vagy! Látszik, valami jó reprezentáció van az agyadban.)

Hát tudjuk: elesik! Ahh. Elterül. Hall egy mondatot, és utána három napig vak. Úgy kézen fogva vezetik be a városba. Ki emlékszik, hogy mi ez a mondat, amitől az apostol a földre esik, megvakul, utána megtér, és háromszor oda-vissza bejárja a korabeli világot? Ó, tudjátok! Csak nem értettem. Ez olyan, mint az én héber vizsgám. Zrbrrrre-bzzzzvea-zbbbbbre. Úúú! Mi van odaírva? Krre-bzzzzvea-zbbbbbre. Azt mondja az Úr, hogy „Én vagyok az a Jézus, akit te üldözöl.” És erre az apostol három napra padlót fog, megvakul, majd megtér. Ettől a mondattól. Mit csinál Jézus? Egyszerűen csak odamegy Pálhoz, és azt mondja: Mondanék én valamit magamról. Jézusnak hívnak. Itt vagyok, ez vagyok. Te meg az a Saul vagy, aki engem üldözöl. És mi a kettő közti kapcsolat? Hogy te engem el akarsz pusztítani. Szia, én mentem! Hát ettől kell megtérni? Ennyi. És hogyha most a szentírást elkezdjük ebből a szempontból nézni, hát megdöbbentő. Jézus ezt csinálja az emberrel! Tehát nem ilyen, hogy: „Na ülj le! Papírt, ceruzát vegyél, mert olyan tit-kos ta-ní-tás jön…! Írjad, írjad, írjad! Csak neked! És aztán elmélkedj 50 évig róla! De ne mutasd meg senkinek!! Nagy titokkk!”. Ehelyett azt mondja: „Én az a Jézus vagyok, akit te halálra üldözöl.” Ennyi.

Amikor Bertalan apostol ott ücsörög, akkor jönnek a testvérei és hívják. Odamegy Jézushoz. Ott is mi történik? Jézus lenyűgözi az apostolt. Mit mond? „Bertalan, láttalak a fügefa alatt, ott ültél.” „Mester, tényleg te vagy a Messiás!” Ez volt a válasza, és tényleg apostol lett belőle. Örülök, hogy nem volt benne semmi. Ellenállás!! Vagy: a szamáriai asszony találkozik Jézussal. Beszélgetnek. Sokat kell ott óvni, védeni ezt az asszonyt, mert… húha! És akkor Jézus egyszer csak azt mondja: „Te vagy az a valaki, akinek már volt hét férje.” Dob egy hátast az asszony. Ezt mondja a Szentírás! (Na jó, a hátas az nincs benne.) Rohan a falujába (Szamáriában vagyunk): „Mindent tud rólam!” És fölveri az egész népet. Képzeljétek el: egy asszonynak a szavára az érett, felnőtt férfiak sereglenek Jákob kútjához. Azért egy kicsit föl lehetett ajzva ez az asszony! Mitől is? Amit az egész falu tudott. És utána a történet úgy folytatódik, hogy azt mondják a férfiak: „Most már nem csak a te szavadra hiszünk.” Jézus egyszerűen ezt csinálja velünk. „Nézd meg a valóságot!” És mi ettől éppen padlót fogunk. Szebb szóval: megtérhetünk.

Péterrel mit csinált? (Szerencsére most leírtam.) Mekkora baklövést követtem el két hete. Benne voltam, kicsit olyan megszállottan beszéltem. Akkor mondom: „Hát mert nem úgy volt, hogy Mire a kakas háromszor kukorékolt, Péter kétszer is megtagadta Jézust!” A számok stimmelnek, csak fordítva. Tehát kétszer kukorékol, háromszor tagad meg. Na jó! De én nem gyerekkoromtól jártam hittanra. Akkor biztos meg tudtam volna tanulni ezt a bonyolult hitigazságot. Mindegy, összekevertem – de arra emlékeztem, hogy a kakas benne volt. A számokkal mindig bajban voltam. „Humán vagyok.” Na. Mi történik? Ennyit mond Péternek: „Te Péter!” – mire a kakas… „Te megtagadsz engem.” – Péter el. Folyik az élet. És egyszerűen csak megtörténik. Talán Péter nemcsak azért… Ugye, azt mondja ott a Szentírás: Péter keserves sírásra fakadt. Nem gondolom, hogy csak azért, mert ó, Jézus megmondta előre. Micsoda próféta!! Nem. Hanem, hogy a nemjóját, ez tényleg így van. Tehát a realitás, a hit és a megtérés egy triád.

Na, ennél nagyobb hülyeséget már nem szeretnék mondani, úgyhogy itt most elrakom magam egy hétig. Akar-e valaki esetleg hirdetni?