Az intimitás témakörének összefoglalása 6.

Isten hozott benneteket, szervusztok!

Muszáj elkezdenünk. Remélem, majd valahogy találtok helyet – még itt van pár ülőhely.

Ismétlés

Arról beszélünk, azon töprengünk, hogy az Istennel való kapcsolatunkra vonatkozóan mit profitálhatunk a függés és az intimitás témájából levont következtetéseinkből. Vagyis abból, hogy nagyon sok fölismerésre jutottunk azzal kapcsolatban, hogy egyfajta alapállásunk, egyfajta kapcsolati mintánk van belénk ivódva. Ez alapján látjuk a kapcsolatainkat. Ebből a szempontból mondhatjuk azt, hogy az Istennel való viszonyunk és kapcsolatunk is egy kapcsolat a sok közül. Miért pont az volna kivétel? Abból a szempontból, hogy miért pont arra ne vonatkoznának azok a tapasztalataink, amelyek az összes többi kapcsolatra vonatkoztak? Innen indultunk el. Most az első részt nem ismétlem egyáltalán.

Ha föl tudtuk ismerni azt, hogy milyen alappozícióban vagyunk, vagyis, hogy én oké vagyok, te is, én oké vagyok, te nem, én nem vagyok oké, te oké vagy, vagy egyikünk se oké, akkor ebből nagyon sok következtetést vonhatunk le az istenkapcsolatunkra nézve. Vagyis, hogy nagyon sok minden, amit valóságnak tartunk, talán nem az. Hanem egy illúzió, aminek természetesen megvan itt bennünk az idegrendszeri háttere. Az persze megvan: aranyos kis sejtecskék megfelelő módon összefüggésben vannak egymással. Ezt én mind tudom meg értem, bár nem látom. És ez aztán elhiteti velünk, hogy az a valóság, amiről azt gondoljuk, hogy az a valóság.

Helyzetek, amelyekben reflektálhatunk az istenkapcsolatunkra/istenképünkre

Ha ez nem adna elég segítséget, arra gondoltam, hogy egy-két olyan, életünknek mélységes helyzeteit próbálom megnevezni, amelyekben nagyon jól föltárható önmagunk számára az, hogy mit is gondolok én az Istenről, mit gondolok magamról és mit gondolok a kettőnk viszonyáról. Erről volt itt szó. Tehát nem öncélúan mondom ezeket a helyzeteket, amelyekbe talán előbb-utóbb mindnyájan belekerül(het)ünk, hanem hogy fölismerjük azt, hogy mi is lakik itt belül. Mert hiszen egyébként a valóságról  alkotott téveszméink teljesen elborítanak bennünket.

Az első az az volt:

1. Mindent beleadunk, és mégsem sikerül.

Mit gondolunk akkor magunkról, Istenről meg a kapcsolatunkról.

2. Amikor az igaz vágyaink nem teljesednek be.

Hogy éljünk ezek után?

3. Istenre hivatkozva, rá építve, az ő nevében… nem lesz semmi eredmény.

Mi történik velünk ezután?

4. Minden jó szándék is kevés volt, hogy valami jó történjen.

5. Rádöbbenünk arra, hogy vannak sebeink, amelyek sosem gyógyulnak be.

Milyen céljaink lesznek ezek után az életben. Mit várunk ezek utána az élettől, egymástól, magunktól?

6. Rádöbbenünk arra, hogy vannak hiányaink és veszteségeink az életben, amelyek sosem nyernek pótlást.

Mindig hiány és veszteség marad!

Helyzetek, amelyekben reflektálhatunk az istenkapcsolatunkra/istenképünkre – folytatás

Azt hiszem, erről a hatról beszéltem – tizenöt van összesen. Ez teljesen önkényes. Lehetne harmincat is… most csak úgy írogattam.

7. Amikor olyan gyöngéinkre ismerünk rá, amelyekről még csak nem is volt sejtésünk.

Néhány nappal ezelőtt beszélgettem egy idős valakivel, egy nagyon kedves valakivel, aki azt mondta: „Ó, Feri atya, énnekem olyan gyöngéim, hülyeségeim, baromságaim jöttek elő idős koromra – teljesen oda vagyok! Azt gondoltam, hogy telt az élet, ezen túl vagyok, ezt uralom, ezt legyőztem, a képességeim kifejlődtek, ilyesmi. Most itt vagyok 70 évesen, és ahogy alakulok, változok, rosszabb vagyok, mint voltam. Pedig nem is csináltam érte semmit.” Mert akkor legalább tudnám valamire fogni. „Áj, de hülye vagyok, elrontottam.” De nem rontott el semmit. Egyszerűen csak idősödik, és rájött… Nem arra, hogy elfelejt dolgokat, mert az semmi. Hanem, hogy sokkal idegesebb, mint húsz éve, pedig akkor még dolgozott is. „Ó, Teri néni!” Ez ismerős. 70 fölött mindenki elpirult a teremben. Szóval hogy legalább volt valami reményünk. Hogy bölcsülünk, higgadunk, meg a tapasztalat – és az élet ezt keresztülhúzza. Hát van élet hetvenen túl? Na de milyen? Ez a kérdés. Van, van. De milyen?

Aztán. Hogy magamról is beszéljek. (Szia – megvagy! A széklábas barátunk.) Mondtam, hogy így oké keret, úgy oké keret. Persze, én oké vagyok, ti okék vagytok – ez volna egyfajta cél. Milyen jó lenne, ha így élnénk. Bár nincs rajtam öltöny, de azért mégiscsak tarthatom magam valakinek. Na jó. És akkor, ahogy töprengek azon, ahogy itt állok, és valamiféle kapcsolat van köztünk… Tudjátok, egyszer-egyszer rájövök a saját hanghordozásomból, mondataimból, hogy én nem egyszer azt gondolom, hogy én oké vagyok és ti nem. Bizony. Erre iszom. Mekkora gáz ez, nem? És ti ültök, és engem hallgattok. Ennyi mazochista van. Fölismerni azokat a pillanatokat, amikor valakivel beszélgetek, és elönt egy indulat, amit nagyjából így lehet megfogalmazni: „Jaj, te! Ha hajlandó lennél úgy élni, ahogy mondom, már rég jobban lennél!” Elönt ez az indulat minden nap jópárszor: „Jaj, már 45 perce hallgatok; most már fejezd be. Megmondom neked a tutit, aztán menjél Isten hírével. Ne bosszantsál engem a bajoddal!” S aztán este belenézek a tükörbe. „Na, Feri, jóvan. Jóvan! Ez is te vagy! Akkor integráld az én-képedbe ezt a piszokságot. Ne hazudozzál.” Úgyhogy számomra is egy vágy, hogy magamat is meg titeket is okénak lássalak. Mert ugye úgy szokott lenni: én oké vagyok, ti nem. Aztán egyszer csak megreccsenek, és akkor nem arra váltok, hogy ti is, hanem, hogy ti okék vagytok, én meg nem. Az élet kegyetlen. Akkor utállak titeket. Szóval úgy elvagyok, mint mindnyájan. Igazából az élethez mintha tényleg nem kéne a másik ember.

Tehát mondjuk az első három évben valami úgy belénk kerül – abból már bőven végigéljük az életet. Tök mindegy, hogy aztán kivel találkozol, milyen… Abból a tapasztalatból már simán. És azt is gondoljuk, hogy tényleg úgy van.

8. Akit legjobban szeretünk, nem is szeretjük igazán.

S aki legjobban szeret bennünket, nem is szeret igazán. Volt már ilyen tapasztalatotok? Mondjam, hogy „remélem, hogy igen”? Hogy azt a fájdalmat, amikor azt mondod, hogy „én azt gondoltam, hogy őt szeretem a legjobban ezen a világon”. És jön egy helyzet, és rájössz, hogy akit legjobban szeretsz a világon, azt se szereted. És megvolt benned az illúzió, hogy „Ő tényleg szeret! Az összes többi, az előző pasik nem annyira, de… de hát a Peti! A Peti más!” Ezt szoktuk is mondani. Ez a klasszikus.

Ezek a mondatfordulatok, amiket mindig komolyan veszünk; ebben ez az érdekes. Ötven éves vagy, odaáll eléd egy hatvanéves, és azt mondja: (ebben az a szép, hogy ötvenévesen tényleg nagyot szól ez a mondat…) „Én már annyi nőt ismertem, Klárika drága… De hát magácska! Én ilyen nőt még nem láttam! Klárika, magát ki kéne találni, ha nem volna! Nekem!” Ezek a mondatok egyszer csak elérnek, és azt gondoljuk, hogy ez rólunk szól. „Tehát végre valaki fölismert bennünket! Miért kellett ötven évet erre várni?! Lacikám, magát az Isten küldte! Mondja még!!! Van gyűrű az ujján, drága? Van? Nem baj. De hát…”

Szilágyi Domokostól elolvasok most egy verset. Nagyon tudott. Hajjaj. Hogy mire is gondolhatunk itt. MIELŐTT – ez a vers címe. (Elnézést az előadásért.)

Mielőtt elmegyek, egy s más akad
intéznivaló. Hiszen még nem is szerettelek
Nem volt idő, mert szeretkeztünk,
dolgoztunk is, biztattuk egymást,
hogy lesz még idő azelőtt.
Lesz idő, óriás szivarból
szennyezhetetlen kékekig
fújni, ki, föl a smogot,
sivalkodni a születőkkel
s meggyilkolódni az áldozatokkal,
hiszen még nem is szerettelek,
csak sivalkodtam s gyilkolódtam,
tanítottam, hogyan kell szeretni,
hiszen még nem is szerettelek.
Élnem adjatok, mielőtt elmegyek!
Nem szabad pucérul látnom a földet,
ölelés után, mely halált szül.
Hiszen még nem is szerettelek!
Ne nézz rám, hadd enyhüljek meg, mielőtt
elmegyek és nem leszek többé.”
(39. zsoltár, 14. v.)

Mikor ez a tapasztalat elönt bennünket, mit gondolunk magunkról, Istenről meg a kapcsolatunkról?

9. Föl nem ismert kísértések.

Ezekről nem tudok semmit sem mondani. Nem emlékszem rájuk. Nem sikerült őket fölismerni. Természetesen vannak föl nem ismert kísértések, melyeket sikerül egy év, tíz év vagy ötven év múlva fölismerni, és akkor a homlokunkra csapunk, hogy „A nemjóját! Hát, ha én ezt fölismertem volna…” se csináltam volna másképpen. Mindegy is, hogy hogy csapok a homlokomra. De hogy olyannyira tudok vak lenni, hogy még azt sem tudom beazonosítani, hogy ez egy kísértés-e vagy sem.

A megkísértés-történetben zseniális az, ahogy a Kísértő próbál játszadozni a Mesterrel. És azt mondja: „Bizonyítsd be, hogy Isten fia vagy! Ha Isten fia vagy, mondd ezeknek a köveknek, hogy váljanak kenyérré! Bizonyítsd be, hogy Isten fia vagy; és ha Isten fia vagy, akkor vesd le magad innen a templom párkányáról, mert hiszen meg van írva: Angyalainak parancsolt felőled, hogy kőbe ne üssed lábad.”

Amikor feltámad bennünk, hogy „bizonyítsd be”, az majdnem mindig kísértés.

„Bizonyítsd be, hogy értékes vagy!”
„Bizonyítsd be, hogy jó vagy!”
„Bizonyítsd be, hogy érsz valamit!”
„Bizonyítsd be, hogy szeret téged az Isten… hogy te szereted!”
„Bizonyítsd be!”

Ó, ezt a Kísértő szokta velünk játszani. Ezt nem kell bebizonyítani ugyanis. Azt, hogy értékes vagyok, nem kell bebizonyítani. Mert így van. Hogy jó vagyok, nem kell bebizonyítani. Mert így van. És amikor elkezdem elkezdeni bebizonyítani, ó, ó, a Kísértő röhög a markába. Jézusnak a megoldása egyszerűen zseniális. Nem hajlandó a Sátán előtt bizonygatni semmit. Azt mondja: „Ez így van, és kész. Így van. Nem bizonyítom.”

Csak ugye az a nagy szám, hogy ő fölismerte, hogy kísértés. Mi meg nekiállunk görcsös akarattal bizonyítani. És amikor elkezdjük bizonyítani, akkor szoktak a többiek áldozatul esni ennek.

Tudtok ide fantáziálni példákat, nem? Amikor azt gondolod: ó, én nem vagyok elég jó nő! És akkor a Kísértő azt mondja: bizonyítsd be!!!Hmm? És elmész, és fölszedsz egy pasit! Nem így szokott lenni? És akkor bebizonyítom, hogy jó nő vagyok! Jaj már… Énnekem sose sikerült még.

„Értékes vagyok!” Ezt bizonyítsd be. És akkor ilyen munkamán leszel. Teljesítmény-megszállott, mert be akarod bizonyítani azt, amit nem kell bebizonyítani, hanem le kell higgadni. Csak nyugi, nyugi! Következő:

10. Szenvedéseink, amelyek értelmetlennek tűnnek.

Megintcsak a héten találkoztam valakivel, aki azt mondta sírva (bent a kórházban látogattam meg): „Feri atya, annyira szeretnék meghalni. Egy valamiért imádkozom az Istenhez. Hogy vegyen már magához!” Ott ülünk mind a ketten, és akkor tudjátok, én is azt gondoltam: lehet, hogy az lenne a legjobb. Hát lehet. Hát csont és bőr. Morfium-injekciókkal él valamennyire. Homályos a tekintete. Hát ne értsem meg az imáját? Hogy: „Istenem, de lennék már nálad! Meddig csinálom ezt még?!” Hát naná, hogy megértem. Én nem győzöm meg: „Marika néni, nem szabad ilyet mondani! Szép az élet a morfinnal is! Fiatalok mit nem adnának érte?!” Olyan … hát szóval, nem tudom, hogy ezt a tudatalatti csinálja, vagy egy angyal, de hogy itt van nekem ez a tapasztalatom tegnapelőttről, és akkor egyszer csak kezembe kerül ez a vers:

KAMASZ ANGYAL (a szerző u.a.)

I.
Kamasz angyal vagyok. Ne haragudjatok,
se mást őrizni, sem elbukni nem tanultam meg még.
Egy kamasz ördögbe vagyok szerelmes,
bár nincs nemem. Higgyétek el:
ez a legeszményibb szerelem,
mert csupa vágy az elérhetetlenért.
Amit elértél, már nem a tied.
Nem akarok elérni semmit:
nem akarom, hogy ne legyen mire vágynom.
Chagall-szárnyú angyal vagyok,
Bosch-pofájú ördögbe szerelmes.
Csak egy helyet adjatok a háztetők felett.

II.
Helyet a háztetők felett!
És varázsos szemet, parázs-
szemet, hogy bekukkintson a
családi szentélyekbe, mint Lesage
sánta ördöge, s undorát
kötvén, Belzebúbnak, csokorba,
kívánkozzék vissza a meghitt
tűzhelyhez: haza, a pokolba.

III.
S a föld fölül s a föld alól
vissza a földre – ez a próba!
Végignézni az emberi
történetet, eme karóba
húzottat, s mégis itt maradni
és megmaradni, mert hiszen
olyan ólomsúlyos az élet.
És nem könnyű meghalni sem.

Az ördög büntetése, hogy a Földön kell lennie. Elég komor kép.

11. Bűneink, amelyeket nem tudunk jóvátenni.

Emlékszem, hogy emlegettem nektek egy olyan valakit, akitől sokat tanultam. Kórházi lelkigondozó az illető – évtizedeket töltött azzal, hogy beteg emberek ágya mellé ült. Egyszer kérdeztük tőle: Mondd meg, mi történik akkor, amikor egy haldokló mellett ülsz, és hülyeségeket mondtál. És a haldokló másnapra meghal, és nem lehet kijavítani a hülye mondataidat! Azt, amit mondtál, amit nem mondtál, amit hallgattál, mikor szólni kellett volna; szóltál, mikor hallgatni kellett volna! Ezt már nem lehet kijavítani. Na, te lelkigondozó, mondd meg, mit kell ilyenkor csinálni?! Mit gondolsz magadról, az Istenről meg a kapcsolatról.

Ez a valaki (ő már megjárta a hadak útját) azt mondta: „Ó, ó. Ez bizony így van. Ezeket a helyzeteket már a múltban nem lehet jóvátenni. Mert ezek a helyzetek elmúltak. Egyvalami tehet az ember: jóváteszi a jövőben. Hogy ezek után is leülök a következő beteghez, és nála már nem rontom el. És hálát adok ennek, aki már odaát van, hogy rajta megtanulhattam, és a következőnél nem szúrom el. Ezzel már mondtam is valamit, hogy mit gondolok magamról, az Istenről meg a kapcsolatunkról. Igen. Merem kimondani, hogy ezt és ezt őnála jóvátenni nem tudom.”

Minden mélységes tiszteletem és megbecsülésem azokért a szülőkért – ültök itt egy páran – akik már ezt a pokoljárást megjártátok. Akik tudjátok, mit rontottatok el. És a gyereketek olyan, amilyen. És már felnőtt. És ott érzitek a kezetek nyomát a tévedésein, a bolyongásain, a zsákutcáin, a gödörbe esésein. Ott van az ujjlenyomatotok rajta. Fáj-e? Úúúú.

Mondok akkor egy történetet magamról. Ne csak rátok nézzek. (Hogy is hívják ezt? Hittantábor?) Hittantábort csináltunk tízéves gyerekeknek. Elsőáldozás után. Hááá, de jó lesz! Hmm! Vettük végig a sarkalatos erényeket – amikről a múltkor beszéltünk. Hogy a sarkalatos erényekkel Istenig nem lehet jutni. És akkor; „egy sarkalatos erény: a bátorság!” Mit találtam ki? Bátorságpróba a gyerekeknek! Emlékeztek erre a történetemre? Bátorságpróba! Persze fölvezettem én! Élvezitek? Fogjátok bírni? Hát látom, szeretnétek!

Na szóval, kimentünk az erdőbe, sötét volt. Este. Akkor egyszer csak piff-puff, eltűntem. Milyen jó fej vagyok! Hát ha bátorságpróba… majd a személyiségük hogy fog fejlődni! És a gyerekek… most nem is mondok sok mindent, amit szoktam ilyenkor mondani, csak a végét, amikor már kezdtem hallani, hogy egyik másik már mintha sírna… Így volt. Na és akkor előjöttem: „Haha, itt vagyok!” A gyűlölet materializálódott. Ugye, én még ilyen naivan: „Most akkor hazamegyünk, és megbeszéljük, mi történt!” Na jó. Mindenesetre másnap az egyik kislány a következőt mondta a záróimádságnál: „Hát, én azt hittem, hogy eljövök a hittantáborba, az olyan lesz, mintha a mennyországba jutnék. De a pokolba kerültem.” Ferenc atya! Bejött. Ráéreztél. Jó ötlet volt! Megcsináltad. Úgy elhárítottam ezt – azt se tudom már, ki volt. Gőzöm sincs. Na. Hogy tegyem én ezt jóvá?

Mondok egy viccet (nem mintha jóvá tudnám tenni). A mennyországban új látogató van. Örök időkre, de azért… mindegy. Lóbálja a lábát. Nézi az órát: ebédidő van. Jön egy angyal, ffty, ffty, ffty: és hozza az ebédet: celofánpapírba csomagolt szendvics. Hmm, ma biztos szendvics van. Megeszi. Másnap lóbálja a lábát, felhőn ücsörög. Jön az angyal, ffty, ffty, ffty. „Hoztam az ebédet! Szendvics. Celofánpapírban.” Hmm. Kezd egy kicsit gyanakodni, de azért megeszi. Harmadnap. Ebédidő. Ffty, ffty, ffty: „Hoztam a szedvicset.” „Ne haragudj, angyal. Hogyhogy a mennyországban szendvics van?!” Erre az angyal: „Hát ilyen kevés emberre nem főzünk.”

Hát ezt éltem át, miután a gyerkőc elmondta, hogy sikerült őt a pokolba vinnem. Körülbelül ezt gondoltam a saját üdvösségemről.

12. Jólétben élek, megvan mindenem, mégis boldogtalan vagyok.

Ez ma sokaknak… Ma már a szociológusok mondják és mutatják azt, hogy egy nagyon nagy, Isten iránti érdeklődés indul el – nem az életút delétől kezdve, hanem már harminc fölött. És az az ezzel kapcsolatos hipotézis, hogy ez azért van, mert kb. 30-35 éves koráig azok, akik totálisan bevetettek mindent, hogy „ezen a világon”, és tényleg el is érték, azok már ki is ábrándultak belőle. Ebből a szempontból kívánom nektek, hogy legyetek nagyon sikeresek! Hamar, hamar! Tíz év alatt fussatok mind a csúcsra. És lássátok, hogy nem lesztek tőle boldogok Milyen jó azoknak, akik a csúcsra jutottak, és már látják – hogy az nem az a csúcs. Az csak a K2. Az a másik az odébb van egy kicsit, délebbre meg keletebbre.

Még egy vicc eszembe jutott. Vagy ezt már nem kéne, mert ez egy komoly alkalom?… Honecker elvtárs beszélget a Nappal. Ismeritek? Jaj, hát ismerjétek meg.
– Jó reggelt, kedves Nap!
–  Jó reggelt, kedves Honecker elvtárs!
Eltelik a nap. Másnap:
– Jó reggelt, kedves Nap!
– Jó reggelt, kedves Honecker elvtárs!
Harmadik nap:
– Jó reggelt, kedves Nap!
– Jó reggelt, kedves Honecker elvtárs!
Erre, ahogy telik a nap, Honecker elvtársnak eszébe jut: „Milyen hülyeség ez, mindig jó reggelt kívánok a napnak, de sosem kívánok neki jó estét.” Ezért aztán a következő nap megvárja, míg nyugszik le a Nap, és odakiált:
– Jó estét, Nap!
–…
– Jó estét, Nap!
–…
– Nap, Nap, jó estét!
– Dögölj meg, én már nyugaton vagyok

Több viccet nem mondok. Most a mai napra valót elmondtam.

Most tudjátok, megosztok veletek valamit. Ú, de aztán majd adom az anyagot… Bízzatok! Idejött hozzám a múlt alkalommal valaki, és azt mondta, az előadásaink mehetnének élőben a Mária Rádióban. Ez a viccem elcsúszna? Most azóta ezen vívódom. Ne? De? Ne. De ne. Vívódom ezen. Mert akkor lehet, hogy valami öncenzúrát kéne gyakorolnom. De hát akkor… Na jó. Csak megosztottam veletek, hogy ti is nyűglődjetek.

Szóval sikerek, eredmények, minden után rájössz, hogy „Te jó Ég”.

13. Nem találom helyemet a világban.

Pedig mennyi mindent kipróbáltam! Még egy csomó bűnt is elkövettem, hátha izgi lesz. Hát izgi volt, izgi volt… Na jó. Ráébredünk a történelmi talajvesztettségünkre. Nem tudom, nektek ez szívbemarkoló tapasztalat-e, hogy a szüleink generációjának a tapasztalataiból alig tudunk valamit átvenni. Egyszerűen az előző generációk bölcsessége nem adható át. Nem tudjuk átvenni a saját életünkre. Annyit változik a kor. Emlékeztek a múltkori példámra? (Én már nem. Vagyis igen, de nem volt olyan jó, hogy még egyszer elmondjam.)

Hogy kitől tanuljuk az életet? Ki a csudától? Hát az apámtól nem! Nagyon szeretem az apámat, de… Hát jó az anyukám is. De az életet, tőle?! Hát mikor megkérdezem tőle, hogy „Te Anya, hogy csináltad?”, hát olyanokat mond, hogy sírhatnékom lesz. Hát az itt ülő belevaló anyukák még Spock szerint szoptatták a gyereküket. Ugye így volt? Volt? Volt. Hát az jó volt? Hát nem mondanám. Ugye a Spock-csecsemőkből lett egy csomó kényszeres, riadt tekintetű felnőtt. „Három órája nem ettem, most már akkor…” Olyan érdekes, hogy melyik korosztály nevet. Tehát azért ez is egy… Aztán a következő. Van ebben valami marhaság. Az életünk legdrámaibb pillanatait mondom, és akkor jól szórakozunk rajta.

14. Minden relatívnak, esetlegesnek és múlandónak tűnik.

Egyszerűen nem találunk fogást. Szoktátok nézni a szumót? Azért egy kicsit… „Mértékkel mindent lehet!” Ez aztán egy mekkora marhaság! Gyorsan azt a történetet, amit már egyszer elmondtam.
Papnövendékek voltunk. Kamerával mentünk és interjúkat készítettünk. És az egyik interjúban az történt, hogy odamentünk emberekhez, és azt kérdeztük: „Kedves András! Mi a véleményed az ordinációról?” Kíváncsi lennék… Tegye föl a kezét, aki tudja, hogy mi az, hogy ordináció? Az ordináció azt jelenti, hogy papszentelés. Az ordo fölvétele. Az egyházi rendben való részesedés. De csak ha ezt a szót hallom, hogy ordináció, nem tudom, kinek milyen asszociációja támad erről a szóról… Hát nekem is támad egy pár. Mi pedig ugye komoly papnövendékek voltunk, szentelés előtt. Sose felejtem el: Déli Pályaudvar. Mikrofonnal, kamerával meginterjúvoltuk a baktert. Így volt, ahogy mondom! „Kedves Bakter Úr, önnek mi a véleménye az ordinációról.”# Kicsit hunyorított az egyik szemével. „Mértékkel mindent szabad!” Aztán elárultuk neki. Mégiscsak.

Arról beszélek itt, hogy olyan hihetetlenül esetlegesnek… Ja, a szumótól jutottam ide! Tegnap is volt, ha jól emlékszem. Mert abban van az, hogy … Aki közvetíti, az férfi vagy nő? Hát egy olyan hangú riporter közvetíti a szumót. Nézzétek meg; Eurosport. Nem bírom eldönteni: férfi, nő vagy gyerek. A háromból bármelyik lehet. (Tudom, hogy a gyerek is férfi vagy nő, de…) Egyszerűen hihetetlen. Iszonyú magas hangon beszél, és köpi-vágja ezeket a szakkifejezéseket, amiket nem magyaráz meg. Tehát ízig-vérig szakkommentátor. „Már kijött a kandzsi3-ból, és már a pubóka4-be halad. A pubóka4 nagyon közel van, de csak akkor, hogyha a takika-kokokónak a hetedik szintjén is túljut.” Látok két ilyen benga embert, és nem tudom, hogy miről van szó. Ott szokott lenni az, hogy csak nézem… Azok a csöcsök, ahogy rezegnek. Egymásnak feszülnek. Amikor valamelyik szumós ilyen iszonyat nehezen megragadja az egyetlen ruhadarabot. Nem a szuszpenzorra gondoltam. És akkor ez a (nem tudom, hogy gyerek, nő, vagy) valaki fel szokott sikítani. „Övet fogott! Fogást talált!” Hát tényleg, máshol nem lehet. Legföljebb még a szemét megkaphatja, abban van még valami érdes; más semmi. Ez, mint élettapasztalat.

Most mondjátok meg: a Mária Rádióba ez hogy megy át?! Hát azt a Mária Rádiót nem találták ki, amin ez átmegy. Tényleg, na.

Azt érezzük, hogy nincs fogás az életen. Csecsemőként nem tudtuk honnan elkezdeni. Farfekvés, hogy gyüjjek ki… Anyám, nem lehetne császárral, akkor kicsit lazább volna. Hát akkor valahogy… Nincs, nincs fogás az életen. „Akkor kezdjük újra. Kezdjük újra? Na jó, kezdjük újra. De honnan? Mi alapján? Hát most kiben bízzak? Hát nincs ember, akiben érdemes bízni. Hát hülye mind!” Már van önismereted – tudod, hogy ő is csak olyan, mint te. Most, most… Sok minden történt ma velem, ennek a lenyomatát látjátok. Mi az, ami maradandó? Miért volna érdemes élni? És akkor az utolsó:

15. Nem tudok eléggé beleszólni a saját életembe.

(Odaadom a jegyzetemet… Fél tízkor megkérdezem, hogy sikerült-e egyeztetni a pontokat. Túl egysíkúnak tűnt, és gondoltam, hogy variálok rajta. Ja, de ezen nincs rajta semmi, amiről akartam beszélni. Mi az a 15-ös pont, mondanád? Amihez ragaszkodsz, ahhoz ragaszkodsz. Lap tetején. Akkor a 14-est mondd el, légyszi.” (ismétli) Kell ezt még ragozni?

Az a tapasztalatom, hogy nem tudok eléggé beleszólni a saját életembe. Nem tudok eléggé hatást gyakorolni a saját életemre. Mintha a fejem fölött dőlne el minden. Van ilyen élményünk? Mindenféle szinten. Gazdasági, társadalmi, szociális, politikai szinten. Valahogy, mintha minden a fejünk fölött dőlne el, és közben mintha még azt is meg kéne ennünk, hogy ezt mi akarjuk. Hogy ezt én akarom, erre én szavaztam és tulajdonképpen minden jól van! Tehát hogy közben még gondoljam ezt is róla! Amikor ilyen élményünk van, hogy „dehát akarta a …”. Ugye, van ilyen élményünk? Hát dehogy! Én nem akartam! És akkor mit csináljak? Várjak még három évet, és akkor dobjak be egy cédulát? És higgyem, hogy akkor én az életemet a kezembe vettem és tartom? Egy picit sem szeretnék politizálni. Ezt most nem politikai kijelentéseknek szántam. Hanem csak vagyunk egy adott közegben, és ott vannak mindenfajta élményeim. (Gondolhatjátok, persze, hogy annak szántam. Persze.) De most ezt komolyan nem annak szántam.

Ugyanezt éltük át a puha diktatúrában is. Most tökmindegy. Nem 2006-ról beszélek. Beszélhetnék a 86-ról is, vagy 84-ről. Beszélhetek sok mindenről. Ugyanarról beszélek. Milyen zseniálisat mondott egyszer valaki! „Puha diktatúra! Mekkora félreértés!! Nem a diktatúra volt puha, hanem mi.” Mert a puha is elég volt. Hogy sorba menjünk. Na, ez aztán szívbemarkoló. Nem a diktatúra volt puha, hanem mi. Azért, mert talán volt egy olyan tapasztalatunk, hogy tökmindegy, hogy mit csinálok, úgyse változik semmi. Hát ebből a szempontból a rendszerváltást, hát, nem hiszem, hogy mit csináltuk volna. Sokaknak sok igaza volt akkor, amikor azt mondták, hogy „köszönjük, Uram!”. Jó, hogy egy-két gyufaskatulyát odébb raktunk – ez idáig rendben van. De úgy egyébként… Nem? Hát őrülteknek tartottuk azokat, akik úgy éltek, mintha demokrácia lenne. Nem? Azokra mondtuk, hogy őrültek.

Magyarországon volt a világon a legmagasabb az öngyilkosság aránya. Miért? Mert nagyon sokan átélték ezt. Tehát nem a tavalyi évről beszélek már, hogy ilyen kormány, olyan kormány, hanem emberi léttapasztalatról. Valahogy úgy tűnik, hogy a demokrácia ezen nem segít. Sok mindenre jó a demokrácia, de ettől nem ment meg. Mint ahogy a szerelem sem ment meg attól a tapasztalattól, hogy a fene egye meg, téged szeretlek a legjobban, de téged sem szeretlek.

Ezeket gondoltam olyan XXI. századi alap léttapasztalatainknak. Ezekben a tapasztalatokban tárulhat fel önmagunk számára, hogy mit gondolok magamról, mit gondolok Istenről és mit gondolok a kapcsolatunkról.

Pozícióink az istenkapcsolatban (én, Isten és a kapcsolat)

Akkor most összeírtam hét pontot, amiben lesznek a, b variánsok, hogy milyen következtetéseket vonhatunk le ezen léttapasztalatok nyomán.

Egy történettel szeretném kezdeni. Ugye az a kérdésünk, hogy akkor most hogyan éljek?! Akkor most ezután miben bízzak? Akkor most ezután mondd meg, Uram, hogy segítesz, vagy nem segítesz? Most akkor vagy vagy nem vagy? Most akkor velem vagy, vagy nem vagy velem? Most akkor én képes vagyok emberi életre, vagy nem is vagyok képes? Ez, ez. Mikor itt tartunk, itt vagyunk. S akkor egy mottó meg egy másik (egy vers), így előzetesen.

Parasztember nézi a termést. Mellette áll a pap. S akkor azt mondja: „Hát, ezt jól megcsináltam! Gyönyörű vetés! Gyönyörű! Ekkora kalászok!” Hát és a pap azért mégiscsak… Így összevonja a szemöldökét, és azt mondja: „Haaa! Hát Gazsi bácsi! Hogyhogy megcsináltad?! Hát legalábbis mondjuk a Jóisten adományából vagy ajándékából, nem, Gazsi bácsi?” Mire Gazsi bácsi, huncutul ránéz a papra és azt mondja: „Hát, tudja, atyám, tavaly hagytam a földet csak úgy. Úgyhogy én ezt most jól megcsináltam.”Na ez az egyik. Most akkor ki csinálta, mi csinálta – ki segít, ki nem segít? Kin múlik? Rajtam? Az Istenen? Senkin sem múlik – úgy, ahogy van, rossz? Szóval…

A másik egy vers. Egyszerűen zseniális

Belémhalni (Szilágyi Domokos) Ott vagyunk a mélyponton, és akkor. Hű. De jó, hogy nem megy adásba…

Istenem, kit ószeren
vettem, légy ma óvszerem,
óvj az ebtől, óvj a sebtől,
óvj a tökéletesebbtől,
hagyjál engem, balga tagot
és kipletykált hallgatagot
látszatomnak látszanom,
hagyj továbbra játszanom,
bár lehet, hogy léha, talmi.
Hagyj magamba belémhalni.

„Látszatomnak látszatom, hagyj továbbra játszanom. Bár lehet, hogy léha talmi: hagyj magamba belém halni.” De zseniális! (Kár, hogy ezt most mondtam.)

Akkor a példák. Mind a sport világából valók. Mert arra gondoltam, hogy hagyjuk ezek a klasszikus istenképeket. Hogy a (nem bíró – mert vannak rendes bírók is, hanem mondjuk) ítéletvégrehajtó meg büntető meg rendőr Isten, meg haragvó Isten meg bosszúálló Isten – ezeket már ismerjük. A sport világából fogom most hozni az istenképeket.

1. Az élet nekem sehogysem fog menni. – Nincs Isten, vagy ha van, akkor Szurkoló

Ezekben a léttapasztalatokban hozhatom azt a választ, hogy végül is nekem az élet sehogy sem fog menni. Sehogy. SEHOGY! Ahogy én akartam, akartam volna – akarnám, az úgy nem megy. Isten meg nincs. Hát, hogy ebből mi jön ki – nem kívánom senkinek.

Ennek van egy puhább változata. Puhábbaknak, akik nem ilyen radikálisak. Ők azt mondják: „Hát nekem ez az élet nem megy sehogy. Ez nekem nem megy. Isten van – szurkol!” Ez a Szurkoló Isten képe. Isten, a drukker. Ez annak megfelelő, ahogy szoktatok volt jönni: „Feri atya, kérünk egy jegyesoktatást! Nem rázva, keverve.” És akkor jegyesoktatás rendel. A következő mondatot mondjátok: (elfelejtettem; ja igen) „Azért akarjuk, hogy templomban legyen az esküvőnk, mert azt szeretnénk, hogy a házasságunkat Isten előtt kössük meg!” Az esetek 90%-ában ezt szoktam hallani tőletek. Hát azért fontos a templomi esküvő, mert a polgári az egy
 hülyeség, de (nem én mondtam) a templomi az igazi, mert akkor ott Isten előtt kötünk házasságot. Ez a Szurkoló Isten.

Tehát Pannika, Petike, virágos arccal, fényes tekintettel, reménnyel csordultig telve, ott állván az oltár előtt azt mondják: „Na, mi most ezt megpróbáljuk!” És akkor sandán kikukucskálunk. Először talán a szentély falára, máskülönben pedig oda fel a kórus ormára, hogy az Isten milyen zászlót lobogtat. „AC Milan” „Inter” „Róma” (Most az Isten nekünk szurkol, vagy nem? Nagyon reméljük!) És „Feri atya, te olyan pap vagy, hogy meg tudod testesíteni a nekünk szurkoló Istent. Hát végül is sok közöd nincs az esküvőnkhöz, de ott fogsz állni, ugye a mi mezünkben leszel…” (hát igen, miért? esküvői mez, ő a mi drukkerünk), és akkor nagyon kedvesen fogod mondani, hogy „Mondjátok utánam, plllalalallla”. Nekem semmibe se kerül. Ez a Szurkoló Isten. Tehát az Isten szurkol.

Ennek a modellnek talán a legjobb variációja az az, hogy egy arénában vagyunk; ott folyik az élet küzdelme. Mint egy gladiátor! Ott harcolunk, és Isten pedig a császár. És amikor belehalunk az életbe, és ott fekszünk a porban, akkor látjuk, ahogy Isten ezt mutatja… S akkor: „Na, jól van, jól van. Becsülettel.” Hát talán még ez a legjobb. Hősies, abszurd élet. Nagyon-nagyon hősies.

2. Nekem akkor is menni fog! – Nevelőedző-Isten

Azt mondja az ember: magamról azt gondolom ezekben a helyzetekben, mint ahogy nagy költőnk mondta: „Köpök a sírotokra! Majd nekem sikerül!” „Én vagyok a legjobb. Nekem akkor is menni fog! Majd ha nem egyszerre, majd kétszerre-háromszorra. Majd én megmutatom! Nekem menni fog!” Isten meg vagy nincs (hát ha menni fog, igazából mindegy is), vagy pedig szurkol. Na, ez micsoda? Ez valami olyasmi, hogy „biztatást elfogadunk a mennyből”.

Tehát ez a „hajrá, hajrá, Margit néni”. Ismeritek a viccet: Margit néni / patkány versenyeznek a kuka felé, ki ér oda először. És akkor hallja Margit néni, hogy „Hajrá, hajrá, Margit néni! Menni fog!” Tehát szurkolást elfogadunk, de egyébként hmmm – mindhalálig. Mit gondolok Istenről? Azt, hogy végül is nem kell – én a saját edzőm vagyok.

Ugye régen úgy volt, hogy jártam egy nevelőedzőhöz. Utána volt egyesületi edzőm. Most már elég nagyfiú vagyok. Kijártam a TF-et, szakedzőim megvan. Most már nem kell nekem edző! Majd én megírom magamnak az edzéstervet, és majd okulok a tapasztalataimból… Isten itt valamiféle nevelőedző. Ha van – akkor jó. Kicsit úgy nevelgetett, minden – aztán kigyógyultunk belőle, és most már magunknak írjuk az edzéstervet.

3. Saját erőmből, de Isten segít. – Edző-Isten

Nemcsak szurkol, meg nemcsak nevelőedző, akiből kinőttünk, hanem segít. Segít. Ez a jobbik verziója. Hogy Isten segít. Akkor ez olyan, hogy Isten folyamatosan ott ül a kispadon, és mondja, hogy hogy csináld. Van szünet (ez a gyónás), és akkor hhh,hhh,hhh,hhh, vége 45 percnek, már kaptunk öt gólt. Jól van, rúgtunk egyet (volt egy egész tűrhető nagyböjtünk). Hhh,hhh,hhh, Uram, azt az ötöt azt nagyon bekaptuk – három potya volt. Hú, az nagyon gáz volt, az a három. Úúúú. És akkor persze mindenre van magyarázat. Mert az ellenfél tizenegy játékossal játszik… (mi is, de…)Ismeritek? Zseniális mondatok foci VB alatt, nőktől. Egyet azért elmondok: „Te, szabad erősen belerúgni a labdába?” Ennyi, ennyi, ennyi. Nekem tetszett. Mindegy.

Szóval, itt Isten az edző. Néha kifutunk, akkor iszonyú fáradtak vagyunk. Hát van olyan! Elfekszünk a földön – mi úgy hívtuk, hogy a büdösbogár-póz. Nagyon szerettem focizni, kosarazni – ami belefér, rogyásig. Volt egy kedves ismerősöm (sakk nagymester egyébként). Zseniálisan focizott. Mindig játszottunk 2 a 2 ellen. Komoly meccseket csináltunk. Nem 11:11… 2 a 2 ellen! Tüdőkitépődésig fociztunk. Ez a barátom (sakk nagymester) azt csinálta amikor már iszonyú fáradt volt (mert volt rajta tíz kiló súlyfelesleg – hát ott ült a tábla előtt egész nap), akkor elterült. Büdösbogár-póz.

Valahogy az életünk is ilyen, hogy amikor már teljesen kivagyunk, akkor fölvesszük a büdösbogár-pózt. Kkkkhhhhh. És akkor berohan az edző, hogy egy kis innivalót. Kh, kh, kh, kh, iszunk, és akkor jaj, de jó, az Isten mégis segít, és akkor megint, és nyomatjuk tovább. Hányaknak van ilyen istenképe! Úúúú, úúú. Tehát Isten edző.

Van ennek egy nehezebb verziója: Isten néha segít, néha nem. Ezt pedig általában pedagógiai érzékkel dönti el, amit mi persze utálunk. Amikor atléta voltam. 4X2000 m. Csak annyi volt a követelmény, hogy mindegyik 2000 gyorsabb legyen, mint az előző. Ilyen egyszerű edzésprogramok voltak – nem lehet csodálni, hogy előbb-utóbb elkezdtem a magam edzője lenni (nem is vittem sokra). Akkor az edző meg üvölt, mikor úgy besavasodtál… kb. úgy érzed, mintha a két lábadban benne lenne két márványasztal. Ahhh, gghhhh. Nem haladsz, csak így a térded megy föl-le. Nagyon szép látvány. Az atlétikai EB-t néztétek? Kicsit? Egy kicsit? Van 5. hely, 6. hely! Nem én csináltam, de örülök neki! Szóval, beöntik az ólmot a lábba, és teljesen készek vagyunk.

Halljuk, ahogy az edző üvölt kivülről, hogy „Ha-lagy-gggyá!” Szerintem ez felfüggesztettet ér. Ilyenért demokráciákban börtön jár. Ilyen beszólásokért. S akkor mi történik? A hívő ember az, aki… Állsz a zuhany alatt (lehet, hogy aki nem sportolt, az unja, de nekem ezer emlékem van, és jót szórakozom), és… Megcsináltad! Mindegyik 2000 jobb volt, mint az előző! (Lehet, hogy az edződ hazudott, pedagógiai érzékkel, de mindegy.) Állsz, jön a meleg víz, és remeg a lábad a meleg víz alatt. Kész vagy. Jön a víz, így… Hányszor csináltam ezt így. És akkor átfut egy gondolat, hogy „Basszus! Mégiscsak igaza volt! Rohadék.”

Na, ez az istenkép megvan? Ha nem vagyunk prűdek, meglesz. Bizony, hogy meglesz. A pap előtt meg ezt úgy szoktuk kommunikálni, hogy „végül is aztán hálát adtam az Úrnak, hogy megsegített”. De hogy közben nem éreztem semmit, az biztos; és hogy mit gondoltam, azt most nem mondom. Mert azt egy másik papnál gyóntam meg, hogy ne legyen ciki. Ó. 

Most azért annyit a mai előadásról elmondanék, hogy a múltkori előadás után idejött egy valaki, és azt mondta, hogy mi lenne, ha a katolikus rádióban is lemenne… Így volt. És azt mondtam, hogy jó. Tényleg. Csak meg fogják vágni. Szerintem az összes ilyen sztorit benn fogják hagyni, és utána mehetek a püspök úrhoz. És akkor kapok mondjuk 30 évet Bugyiban. A katolikusokat kivonják onnan – csak ilyen „beszélőm” lehet katolikusokkal.

Itt az Isten pedagógiájához még az is hozzátartozik, hogy szoktuk kérni tőle: „Uram, csalj már egy kicsit!” Ezt is szoktuk kérni. „Igaz, hogy bent volt a labda, de nem lehetne kicsit… NEM VOLT BENN!” Ismeritek ezt? Jaj, persze! „Nem volt benn!” „Nem volt kéz!” – a labdán meg egy óriási tenyérnyom. Sárban fociztunk. S akkor megpróbáljuk Istent rávenni, hogy csaljunk már. Csaljon már egy kicsit a mi kedvünkért. „Kicsit-kicsit mifelénk-mifelénk légyszi-légyszi”! Aztán nem. Akkor meg elkeseredünk. És ezt is később belátjuk. „Mennyire javunkra vált, amikor Isten igazságos volt velünk. Az na-gyon a ja-vunk-ra vált.” Mondja a fejünk. Csak a gyomrunk nem ezt mondja. „Á, de azért…” Még egyet elmondok, aztán eltűnök.

4. Folyamatosan iparkodva próbálom az emberi céljaimat elérni, de rájövök, hogy ez nem elégséges. – Gyógytornász-Isten

Magamról azt gondolom, hogy folyamatosan iparkodom… Mélypont meg egyéb, de azért folyamatosan iparkodom erőfeszítve, de azért nem elég, azt én tudom. (Na. Kis realitás!) Istenről meg azt gondolom: segít, és aztán mindig eltűnik. Isten az a valaki, aki segít, és aztán elmegy, hogy ne legyen rá szükség. Isten néha nagyon besegít, aztán néha kicsit segít, néha nem segít. Néha nekem segít, néha meg úgy látom, hogy másoknak. Ezt látom, de… Valamennyit segít, és aztán köd előttem, köd utánam. S akkor megyek az atyához. „Atya, már két hónapja imádkozom, és … nem jön onnan semmi. Utoljára, mikor jött, akkor az volt, mikor baromi beteg voltam. Akkor volt egy kis istentapasztalatom. Azóta meg semmi.” Ez ez a kép.

Na, ez akkor milyen Isten? A Gyógytornász Isten! Néha megy, néha nem. Egy kicsit. Akkor elmegyek: „Istenem, elszakadt a keresztszalag. Nagy gáz van!” S akkor megyek, akkor bemozgatjuk. Ott fekszem, nyűglődök. Megint elkezdek imádkozni. Ez ez. Megtanulok járni. Ó, tényleg. S akkor járok. Na, megy ez egyedül is. Tudom, néha nem megy. Akkor jobban vigyázok már. Van „élettapasztalatom”. De Isten meg sehol. Ez a Gyógytornász Isten.

A Gyógytornász Istennek is van egy nagyon sajátos változata. Ez az, amikor tudom, hogy nekem nem megy; az Istenre nagy szükségem van. És akkor a papnak is olyan cinkos kacsintással azt mondom, hogy „Azért, Atya, Isten néha nagyon oké ám! Nagyon velem van!” Ismerős ez? „Azért nagyon megérem a pénzem – de Isten nem tud róla!” Nekem erről a helyzetről az alaptapasztalatom az…

Terézvárosi káplán vagyok. Jött hozzám valaki, hogy kereszteljük meg a gyerekét. Jó! Ezzel kezdjük. Nade! Milyen alapon? És akkor azt mondja: „Atya! Én nem mondom, hogy jó ember vagyok. Tényleg, csináltam csúnya dolgokat. Na, pap előtt nem hazudunk: csinálok!” S akkor földerül a tekintete: „De azért én bejövök ám ide a templomba! Én az Istennel mindig megbeszélem! Én mindig… vele mindig!” Most ezért kereszteljük meg a gyerekét…? Szép örökség, bátyám!

Tudjátok, ez milyen istenkép? Ez az a furfangos edző, aki ismeri azoknak a gyógyszereknek a listáját, amik még nincsenek a doppinglistán! Ő nagyon… Ő tudja a tutit. Őneki ez megvan, ezt mindig lebeszéli. Rengetegszer hallottam olyat, hogy emberek óriási gazemberségeket követtek el, és utána ártatlan arcot öltöttek és azt mondták, hogy „de én az Istennel ezt megbeszéltem!” Le van rendezve! „Megbeszéltem!…” 

Lesz még akkor néhány ilyen istenkép. Hú. Nagyon köszönöm a figyelmeteket. Akar-e valaki hirdetni?