Az intimitás témakörének összefoglalása 7.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Igyekszem nagyon óvatosan mozogni, nehogy valakiben kárt tegyek. Olyan megtisztelő, hogy itt vagytok.

Ismétlés

Ott tartottunk, hogy a múlt alkalommal (Sándor mutatja, hogy van ott egy szék. Azt hitted, van egy jó napod… De így viszont tudod őt nézni. Az is jó… Szemétség; itt elöl tudjátok, hogy mi történik, hátul meg nem. Ezt most be is fejeztük.) Megnéztük (teljesen önkényesen, esetlegesen összegyűjtött szempontokat, pontokba szedve)… (Még nem melegedtem be. Rita, segíts!), hogy milyen tapasztalataink… Bizonyos szempontból létezésünknek, az ember voltunknak alaptapasztalatai lehetnek azok, amelyeket átélve, amelyeken keresztül ráébredhetünk arra, hogy vajon az Istennel való kapcsolatunknak milyen is a minősége. Illetve, ahogy megpróbáljuk kitapintani azt, hogy mi az a sajátos alappozíció (ha sarkosan akarom mondani: mi az a sajátos megrögzöttség és megszállottság) és nagyon sajátos nézőpont, ahonnan mi eleve nézzük önmagunkat, Istent és a kettőnk kapcsolatát.

És azért kellett eléggé mélyre menni, olyan élethelyzeteket keresni, amelyek nem a hétköznapi életnek a mindenféle eseményeiből valók, mert hiszen ezek az alappozícióink mindenféle kapcsolatunkban is nagyon sok tudattalan elemet hordoznak. Azért az egy külön nagy művészet, hogy tudjuk, hogy valójában hogy is állok én az Istennel. Mert különben csak azt tudom megmondani, hogy mit gondolok róla. Vagy hogy mit gondolok arról, hogy én hogy hiszek benne? És aztán jön egy igazán komoly pillanata az életemnek, és kiderül, hogy teljesen más a viszonyunk. Ezért volt muszáj ezeket az élethelyzeteket idehozni, és egy picit magunkat az élethelyzetek türkében meglátni.

Pozíciók az istenkapcsolatban

És utána (persze egészen esetlegesen, önkényesen) próbálok néhány pontot mondani arról, hogy akkor hogyan írhatnánk le azt a pozíciót, azt a mintát, ahogyan mi Istennel vagyunk. Kifejezetten igyekszem elkerülni azt, hogy olyan istenképeket (meg olyan emberre vonatkozó kijelentéseket) mondjak, amelyeket már nagyon megszoktunk. Hogy próbáljuk meg ezt egy kicsit másképpen. Így jutottunk el valamiképpen a sporttal kapcsolatos… (Most miért szegény Andrást nézem. Az ember állandóan tettest keres, bűnbakot – ki a felelős?!)

És akkor egy gyors ismétlés, hogy mi volt az a négy pozíció, ahova eljutottunk, hogy mit gondolok akkor magamról, mit gondolok Istenről, és
 mit gondolok a kapcsolatunkról.
Az első így szólt:

1. Az embernek sehogy se megy.

Tudjátok. Sehogy se megy, hogy elérje igazán a céljait. Az ember mégiscsak halandó és gyönge. Az ember végül is hogy a fenébe tudna boldog lenni stb. Hogyan tudnám elérni azokat a vágyakat, amelyek bennem vannak?! A legmélyebb élethelyzetekben arra jövök rá, hogy sehogy se! Sehogy. Az Isten pedig vagy nincsen, vagy pedig van, de csak úgy szurkol nekem. A kapcsolati modell valami olyasmi, hogy én vagyok a sportoló, Isten meg a szurkoló. Vagy pedig én vagyok a ringben, Isten pedig, mint a gladiátor-küzdelmekkor, ott van valahol hihetetlen messzeségben, én pedig remegek azért, hogy legalább, mikor meghalok, akkor ezt mutassa: ^= Ugye, ez egy nagyon sajátos modell.

2. Arra gondolok, hogy nagyon is megy a saját erőmből.

Miért ne menne?! Csak eddig nem ment, de majd… aztán menni fog! Istenről azt gondolom, hogy nincs. Vagy azt, hogy van, de csak szurkol. Ez pedig valamiképpen olyan, hogy Isten az én nevelőedzőm, akiből már most kigyógyultam. Felnőttem. Köszönöm, átveszem a tapasztalatait; átveszem, amit eddig mondott az emberiségnek, és akkor most jövök én. Vagy pedig, esetleg, hogy egy-egy tanácsot elfogadok tőle, ha van – de úgy egyébként köszönöm szépen.

3. Saját erejéből, de azért Isten néha segít.

(Egészségedre) Vagy nem tud, vagy nem akar segíteni. Ezt direkt nem akarom külön pontba venni, mert nem érdemes. Akkor itt Isten az edző. Adott esetben több-kevesebb pedagógiai érzékkel nevelget engem. Amikor nem segít, akkor nevel engem. Amikor segít, akkor belátja, hogy most már nélküle sehova sem jutok. Szóval Isten mint egy jó pedagógiai érzékkel megáldott edző, működik.

 4. Folyamatosan iparkodva próbálom az emberi céljaimat elérni, de rájövök, hogy ez nem elégséges.

Isten pedig segít, hogy aztán ne legyen rá szükség. Vagyis, ha nagy bajban vagyok, akkor mindig mellém áll, jön, segít – ez a Gyógytornász Isten. Vagy pedig: Isten néha besegít. Néha nagyon besegít! Ez az a nagyon életjáró edző, aki ismeri azokat a doppingszereket, amiket a többiek még nem. És ezért, amikor tízen jelentkezünk egy állásra, végül engem választanak, akkor azt mondom: „Ó, Uram, köszönöm! Köszönöm. Kilencnek nem jött be, de nekem igen – te vagy a tuti! Nagyon, nagyon hálás vagyok! Ezt csak nekem! Hát szóval… jó nekünk együtt lenni!” És akkor ennek lehet még egy verziója.

Szekták kapcsán láttam ezt igen gyakran. Olyan embereknél, akiknek olyan szektákban edződött hite volt. Ők tudtak ilyeneket mondani, hogy „Ha én az Istenre bízom az életem, minden nagyon frankón bejön!” És akkor ezt az ATV-n lehet is hallgatni. „Az nagyon frankón bejön. Amióta átadtam az életemet az Istennek, Isten mindig olyan, olyan tutin emeli azoknak a részvényeknek az árát, amiket pont (persze az ő sugallatára) vettem meg…”

Vagy ez: „Amióta az Istent (ez a Menedzser Isten), amióta rátaláltam erre a zseniális kapcsolatokkal rendelkező menedzserre, annyira jól csinálja! Tényleg, az én életemet úgy segíti! Ez fantasztikus. Most kiállok elétek, és nektek is csak ezt tudom tanácsolni. Válasszátok őt menedzsernek. Néha majd mond olyat, ami majd nem tetszik, de megéri! Megéri. Tele van lóvéval a zsebem. Negyedik diplomámnak megyek neki (csak mindig visszapattanok). De megéri.

Pozíciók az istenkapcsolatban – folytatás

5. Folyamatosan iparkodom; Isten viszont folyamatosan segít.

Folyamatosan iparkodom; ez az emberi élet. Iparkodom, gyűröm, de nem elégséges. Isten viszont folyamatosan segít. Egész szimpatikus viszony ez! Ez azt jelenti, hogy énnekem nem megy, amit igazán szeretnék kihozni az életemből, de Isten mindig segít; ezért aztán van egy örömhírem: együtt megy!

Ez tulajdonképpen az a kép, amikor, tudjátok, (nem nézek rád, András – te oké vagy, technika nem oké), szóval ez az a végtelenül szakállas vicc, amikor az elefánt és a kisegér mennek át a hídon, és a kisegér azt mondja: „Hallod, hogy dübörgünk?” Tehát: énnekem nem, Istennek igen. Ez azt jelenti, hogy én akkor Istennel együtt megyünk, és együtt dübörgünk. Ez egy nagyon szimpatikus.

Tudom másképpen is mondani; ez a paralimpia világába visz el bennünket. Én egy hátrányos helyzetű, látássérült (vagy egyáltalán nem látó) olimpikon vagyok. Biztos láttátok ezeket a versenyeket. Fut mellettem valaki. Én a fizikai kontaktus által tudom, hogy hol a pálya; mikor és hogy kell kanyarodni. Ő természetesen nem segít nekem. Ugye láttátok? Főleg 400 m-en. Megrendítő, gyönyörű, ahogyan vak emberek futnak. És milyen jól! Bárcsak úgy tudnék még futni! Akkor az Isten valami ilyesmi. Én végül is belátom, hogy vak vagyok, de azért szeretnék az olimpián indulni. És akkor Isten fut mellettem, és így valamit, amit én egyedül nem tudnék csinálni, vele tudom. Ó, szép! Szép…

6. Mikor azt mondom, hogy „én nem!”, ezért folyamatosan átadom az életem Istennek.

Ezt tudom csinálni, hogy folyamatosan átadom magam neki. Isten pedig vagy segít folyamatosan, vagy nem. Tehát néha „átadom neked magam, Uram”, és nem jön ki belőle semmi. Néha pedig „átadom neked magam, Uram”, és akkor ebből meg kijön valami. Végül is a kapcsolatunk az, hogy „ha Isten segít, akkor okék vagyunk; akkor én is oké vagyok”, de ha nem, akkor nem.

Ez számomra valami olyasmi, mintha én a mester tanítványa lennék, és a mester is még aktív sportoló. Jól van, jól van, én is próbálkozom, de én még a citrom övnél tartok. Megnézem a nagy Mestert, fekete öves. Iszonyat szurkolok neki. „Mester, te vagy a legjobb! Mester, Mester, de jól, de jól csinálod!” És aztán, mikor a Mester győz, elmegyünk együtt sörözni. Megbeszéljük, hogy milyen jó is, hogy énnekem te vagy a mesterem! És hogy a citrom övből talán lesz narancssárga öv is. Nem biztos – a magam erejéből nem, de…

Ilyenkor az ember (Szervusz, Zsuzsanna. Van helyed? Döbbenetes! De csókos vagy!) végül is részt kap a sikerből. Istené a siker, a győzelem, de annyira rendes, hogy ad nekem belőle. És akkor, mikor átveszi ő az olimpiai aranyérmet, akkor a nyilatkozatban azt mondja, hogy ez az aranyérem nem sikerült volna, ha nem lennének lelkes támogatóim: Feri atya és a többiek. És akkor végül is én is megdicsőülök.

7. Miközben tudom, hogy énnekem nem sikerül, folyamatosan erőfeszítést teszek a cselekvésre és az önátadásra.

Mind a kettőre: cselekvésre is meg önátadásra is. Isten pedig folyamatosan cselekszik.

Nektek melyik tetszik? Van egy-két egész jól hangzó! Mindenesetre most lelövöm a poént. Nekem az utolsó tetszik. Folyamatosan cselekszem és folyamatosan önátadásban vagyok. A kettőt egyszerre vagy egymás után, nem tudom hogy csinálom. Ami egy óriási paradoxon és ellentmondás. Egyszerre mindig cselekedni is meg önátadni is, és közben pedig annak a tudadában létezni, hogy Isten folyamatosan velem van és segít. Én ezt találom még a legjobbnak. Direkt nem hozok erre képet vagy hasonlatot. Direkt. Azért, mert különben bálványimádásba fogunk esni. Elkezdünk ragaszkodni ahhoz a képhez, amit ide de szeretnénk mondani. Hogy akkor ez hogy is van?!

Isten nem akar minket függőségbe, bálványimádásba hozni

Az egész üdvösségtörténetünk tulajdonképpen ez, hogy amikor már majdnem célba érünk, akkor Isten azt mondja, hogy öö-öö! – és egy picit odébb megy. Ezzel a legnagyobb jót teszi nekünk.

Mózes és az égő csipkebokor

Mondom az ószövetségi példát. Ott ég az a csipkebokor (de nem ég el). Mózes meg leveszi a saruját, és azt mondja: A nagy pillanat itt van. Elbeszélget Istennel, és jön a legfontosabb kérdés: Ki vagy te? Mondd meg, ki vagy te! Mert ha tudom, hogy ki vagy te (ezt nem Mózes mondja, hanem én), akkor már a következő másodpercben elkezdelek bálványimádni. Ezért az Isten – mikor már a mi kedves Mózesünk azt hiszi, hogy megragadta az Urat, akkor – azt mondja: „Vagyok, aki vagyok”. Ezt csinálja velünk. Csak eddig talán azt gondoltuk, hogy ez talán azért van, mert Isten ki akar velünk szúrni! És aztán innen már sokfelé juthatunk. „Ilyen Isten nekem nem is kell. Ne szórakozzon velem! Mikor már pont elérem, akkor elugrik?! Milyen Isten az ilyen?!” Ez az ószövetségi alaptörténetünk. Hogy ott a mézes madzag – aztán „Vagyok, aki vagyok”. És utána… erről, hogy Isten azt mondja, hogy „Vagyok, aki vagyok”, féléves szemináriumot hallgattam a teológián. Jópofa, nem? Tehát végül is azt ragoztuk, hogy hogyan illant el az utolsó pillanatban; még beleszagolunk a levegőbe. (Szaglászik egyet-kettőt) Kb. ennyi. De azért erről lehet sokat beszélni.

Fülöp kérdése az utolsó vacsorán

És aztán ennek az újszövetségi megfelelője (legalábbis az én meglátásom, gondolatom szerint), az utolsó vacsora. Kérdezi Fülöp. Szegény, már valamit tudott, hogy most már muszáj valamit Jézusból kicsikarni, mert föltámad és aztán már nincs tovább. Azt mondja: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég lesz nekünk!” De szerény! Látszik, hogy Jézus tanítványa. Ott érlelődött, nevelődött, és akkor a legfontosabb pillanatban a legnagyobb alázattal… Ez ugyanaz. „Uram, Jézus – mondod, hogy utolsó vacsora, meg hogy el fogsz innen menni. Gyorsan még a tutit áruld el!

Jézus pedig ugyanazt teszi, mint amit az Ószövetségben tett Isten. Van valami közük egymáshoz. Azt mondja: „Fülöp, aki lát engem, látja az Atyát is.” Ha csak egy pici érzékünk van ahhoz, hogy itt mi hangzik el… Most mondhatnánk azt, hogy „Jézus, tudod: miből állt volna azt mondani: Nézz rám, én vagyok! Hogy hogy csinálhatod ezt velünk?!” De éppen erről van szó, hogy nem mondja, hogy „én vagyok”. Hanem csak annyit mond: Nézz rám – ha látsz engem, látod az Istent is.

Győz az Istenről alkotott kép

És az Isten azóta is folyamatosan ezt teszi velünk. De talán most már megvan az, hogy nem azért, mert állandóan magunkra akar hagyni… Nem ezért. Hanem – mert hogy mi történik Jézussal, hogyha ebbe az összefüggésbe helyezzük az életét? Az, hogy ott a választott nép próbálja gyúrni, gyömöszölni, kipasszírozni belőle, hogy mondja meg, hogy ki! Jézus erre nem hajlandó. Ezután pedig azt követelik tőle, hogy mondja meg, hogy ő a Messiás, vagy sem. Erre se hajlandó. Nem haj-lan-dó rá! És ez aztán oda vezet, hogy – mi győz? A korabeli farizeusoknak, írástudóknak, vallási vezetők egy részének az istenreprezentációja! Végül is ez történik. Tudjuk, hogy Jézus nyilvános működése maximum három év – de lehet, hogy csak másfél. Három évnél biztos, hogy nem több.

Ebből azt a következtetést szűröm le, hogy a korabeli hívő ember maximum három évig bírta ezt a bizonytalanságot. Isten hiába van jelen. Győz az Istenről alkotott kép. A valóságot elküldjük, a valót elküldjük – éljen a reprezentáció! És akkor ezt aztán lehet tovább bálványozni! Egy-két évnél tovább nem bírták. Ezért azt a kettősséget, azt a feszültséget, hogy „énnekem a saját erőmből nem megy, de mégis cselekszem – de közben önátadom magam”, és közben, miközben megjárom az élet legnagyobb mélységeit, és az a tapasztalatom, hogy Isten mindig elillan, és csak az illatát hagyja a szobában, aközben pedig ragaszkodom ahhoz a bizalmamhoz, hogy velem van. Ez nem kis emberi teljesítmény.

De úgy tűnik, hogy ha ezt a szinte őrjítő és elviselhetetlen ellentmondásosságot nem éljük meg, akkor azon nyomban – vallásos szóhasználattal élve – bálványimádásba esünk. Lélektani kifejezés szerint pedig függő helyzetbe kerülünk. Megszállottjai leszünk az éppen meglévő istenreprezentációnknak. Ez a reprezentáció valamit mindig közvetít(ett) Istenből. Most azonban már akadályává válik annak, hogy a következő nap Istennel tényleg kapcsolatba tudjunk kerülni. (Nem működik, András. Hátul? Halljátok? András mondta, hogy kontakthiba van. Akkor most nem beszélek, nehogy elrontsam. „Nyerő csapaton ne változtass”)

Amit mondtam, bizonyos szempontból az eddigi gondolataink lezárása. De tudom, hogy ha csak ennyit mondok, az nagy piszokság. Tehát nemcsak ennyit mondok. Meg van írva már itt két vagy három előadás, ahol ezt a semmit ki fogom fejteni. Tehát Isten elillanó illatáról fogok beszélni háromszor egy óra tizenöt percet.

És látjátok, milyen érdekes, hogy erre szoktunk vágyni. Nem baj, hogy nem bírjuk, meg hogy csináljuk, meg fogalmunk sincs, hogy akkor ez igazából hogy is van; csak valami sejtésszerű valamink van. De legalább beszéljünk róla. Hát beszéljünk. Én is csak ezt tudom vele csinálni.

Jézus az imádságról

Lenne egy kérdésem felétek. Mennek a tanítványok Jézushoz, és azt mondják: „Mester, taníts bennünket imádkozni, mint ahogy más mesterek
 is tanítják az ő tanítványaikat.” Szeretném tőletek kérdezni, hogy szerintetek az imádságra vonatkozóan mi itt az Istennek az üzenete? Jézusnak mi a legfontosabb közlése a kérésre és kérdésre, hogy „Uram, mondd meg, hogy mi mit tegyünk az ima kapcsán?”

„Tudja a ti Atyátok, mire van szükségtek, még mielőtt kérnétek tőle. Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És nem vígy minket kísértébe, de szabadíts meg a gonosztól.”

Szerintetek Jézusnak mi itt a legfontosabb üzenete a tanítványok kérésére, hogy „taníts bennünket imádkozni!” Hogy nem Istennek van szüksége a mi imánkra. Ezt abból veszed, hogy „mert a ti Atyátok tudja, hogy mire van szükségtek”. Legyen meg a te akaratod. Hát, fontos mondat! Ó, hogy saját magunknak adunk útmutatást akkor, amikor imádkozunk? Ó, nincs a másik oldalon senki? Aha. Hogy emlékeztetjük magunkat arra, hogy mi volna helyes. Tehát akkor egy múltbéli istentapasztalathoz nyúljunk vissza az imában. Jaj, olyan gonosz tudok lenni. Nem tippelek többet. Aki ilyenkor szól, annak dupla cupp. Aki négyszáz ember előtt azt mondja, hogy „nekem van egy gondolatom”, meghajtom a fejem.

Én nem tudom megmondani, hogy melyik a legfontosabb, csak azt, hogy nekem melyik. Az a szó, hogy „így”. „Taníts bennünket imádkozni!” Jézus azt mondja: „Ti tehát így imádkozzatok!” Nem azt mondja, hogy „ezt”. Óóó! Évekig éltem úgy, hogy azt gondoltam: Jézus azt mondja: „Ezt imádkozzátok!” Ezért esténként lefekvés előtt elmondtam a Miatyánkot. Mígnem aztán, ahogy a Szentírás a kezembe került, olvasom ám a szöveget. Néha nem árt ám a szöveghez kicsit kapcsolódni… Azt mondja, hogy „így”.

Ebből én azt a következtetést tudom csak levonni, hogy Jézus nem azt mondta, hogy „ezt”, hanem „valahogy úgy, ahogyan mi most imádkozunk”. És még csak nem is azt, ahogy „én”, mert azt mondja, hogy „Mi Atyánk!” És együtt imádkozik velük. „Valahogy így”. Tehát azt, amit Jézus itt mond, hogy hogyan imádkozzunk és legyünk vele kapcsolatban, hát annak a legnagyobb része ebben a szövegben nincsen benne. A szavai benne vannak. De hogyha azt akarta volna mondani, hogy „ezt”, akkor ezt mondta volna. Ő azt mondta, hogy „így”. Nagy teher ez nekünk, Uram!

„Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek benneteket”

Van ennek egy párja. Ezt meg a jegyeseknek szoktam mondani – nekik is rossz legyen! Mert ez így az összes hívőnek fájdalmas, és akkor a jegyeseknek meg duplán legyen rossz. Mert ott meg Jézus azt mondja. De inkább mondom a mondatot. Ha elolvassuk Jézus főpapi imáját, búcsúbeszédét: „Az az én parancsom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek benneteket.” Mi ennek a mondatnak a legfontosabb  Úgy! Nagyon szokták szeretni! Úgy.

Tehát a Szentírásunkban van két kulcsszó. Máténál van egy: így És Jánosnál: úgy. Mondjam a pontos helyeket? Mert megkereshetitek… Számomra valahol itt van a lényeg. Mert abban a pillanatban, amikor azt mondom, hogy „ezt!” kell imádkozni, vagy
 „azt!” kell csinálni, máris beléptem a bálványimádás és függés kapuján. És aztán ezzel az „ezzel” meg „azzal” elkezdjük egymást manipulálni, hatalmat gyakorolni, mit tudom én, mit csinálni.

Nem tudjuk, hogy mi Isten neve

Nem gyönyörűséges az, hogy fogalmunk sincs, hogy Istennek mi a neve? Gőzünk sincs róla! Nem mondta meg. Hát az Ószövetségben: „Vagyok, aki vagyok” Erre mi persze azt mondjuk: az Istennek van neve: JaHVeH! J-H-V-H! Csak az ószövetségi ember ezt nem ejtette ki. Hát azért nem ejtette ki, mert volt annyi… És Jézus sem mondja, hogy „ez” vagy „az” – hanem csak annyit mond, hogy „aki lát engem, látja az Atyát is”. Ezzel a legnagyobb jót teszi velünk.

És hogy milyen az ember… Nem akarok senkit bántani vagy kritikus lenni, nem ezért mondom. De akkor ott vannak azok a testvéreink, akiknek az életében bizonyára csomó-csomó jó dolog van, és azzal csöngetnek be hozzánk: „Tudjuk az Isten nevét!” Mi tudjuk! Jehova! Hühh! Hát hogy éltünk 19 évszázadot Jézus után e nélkül? Vagy 18-at, én nem vagyok Jehova-szakértő. Ha ők nem lennének, sötétség borulna a világra. Ők tartják fönn a napot az égen! És előbb-utóbb majd mi is rájövünk, hogy hát tényleg, ez a neve! Sose tudjuk meg. Hát ez benne a jó! Jó abból a szempontból, hogy ha megtudnánk, nekünk annyi lenne. Emlékeztek erre a mondásra? „Amikor a bölcs a napra mutat, az oktalan csak a kezet látja.” „Nézzétek!” És erre a legtöbb ember a kezet nézi. Nem azt, ahova a kéz mutat.

Az Istennel való pozíciónkat nem tudjuk elviselni – így egyre inkább távolodunk

Mindezzel azt akartam csak egy picit érzékeltetni, hogy az a pozíció, amely pozícióban az élő Istennel vagyunk, az az ember számára szinte elviselhetetlen, tűrhetetlen, kibírhatatlan. Emiatt aztán állandóan próbálunk menekülni ebből a pozícióból, és ez az Istentől való távolodásunkat szokta eredményezni. Ezt próbálnám most leírni. Hogy mire gondolok itt. Van tehát egy folyamatos tapasztalatunk arról, hogy vagy mindent megteszünk, vagy próbálunk, próbáltunk mindent megtenni, de végül is azt hiszem, hogy beismerhetjük a vereségünket. Én legalábbis beismertem – már elég régen. De közben pedig lesz egy tapasztalatom, hogy Isten cselekszik bennem. Hogy Isten folyamatosan velem van. És akkor – jönnek azok a helyzetek, amelyek „megpróbálják” ezt a meggyőződésemet. Kikezdik.

Mondok egy őrjítő dilemmát. Nem én találtam ki – elmentem egy beteg testvérünkhöz. A beteg testvérünk tudja már azt, hogy gyógyíthatatlan beteg. Ott fekszik a betegágyán. Hívja a papot. És elkezdünk beszélgetni, és a következőt mondja: „Feri atya, tudod, hogy mi a legszörnyűbb? Hogy rádöbbentem valamire. Azért hívtalak, hogy ezt elmondjam neked. Itt vagyok halálos betegen. Tudom, hogy meg fogok halni. Pontosan tudom, hogy a magam erejéből semmi esélyem a gyógyulásra. Másfelől meg a magam erejéből semmi esélyem a föltámadásra. Tehát a totális vereségemet (azt gondolom) beláttam.A következő jutott eszembe: ha megállna itt a betegágyam mellett Jézus, és a következő kérdést tenné föl nekem: Mondd csak Panni, mit kérsz? Meggyógyítsalak, vagy az Istenkapcsolatodat gyógyítsam meg? Melyiket kéred? Én nemsokára meg fogok halni, de én még mindig a gyógyulást kérném.”

Lehet, hogy az utolsó pillanatig – végül is, ha azt mondjuk, hogy „valamit” szeretnénk kérni Istentől, vagy pedig a Kapcsolatot kérjük – akkor még mindig azt mondjuk, hogy azt a „valamit” inkább. Inkább a boldogságot. Inkább egy jó feleséget. Sok lóvét. Jó állást. Inkább, mint a veled való kapcsolatot…Nekem ez a Pannika azért olyan nagyon fontos az életemben, mert kimondott valami olyasmit, amit lehet, hogy én sosem mertem volna. Hogy még az utolsó előtti pillanatomban is lehet, hogy azt mondanám, hogy… Mert mit mondott Panni? Ahogy beszélt, még mondott egy nagyon-nagyon szép dolgot. „Mert tudod, azt gondolnám, hogy most gyorsan csak gyógyuljak meg, aztán majd az Istenkapcsolatra ráérek.”

Egy ilyen helyzet olyan világossággal mutatja meg a pozíciónkat Istennel, hogy nehezen viseljük. Vagyis, hogy tele vagyunk olyan mondatokkal, hogy „Isten miért nem szeret?” Vagy hogy „…miért nem szeret jobban?!” „Most velem van-e Isten, vagy nincs velem?” „Most mellettem vagy? Most jó vagy hozzám?” Nemde tele vagyunk egy csomó ilyen kérdéssel. „Miért hagytál el? Miért nem segítesz? Miért nem jobban?” Most már nem mondom ezt többet, mert nem tudok semmi okosabbat. Miközben az igazi kérdésünk az az, hogy „Uram, szeretlek én téged?!” „Mondd, Istenem, veled vagyok én?” „Istennek fontos vagyok-e én?” A kérdés nem ez, hanem, hogy „Mondd, Istenem; fontos vagy te nekem?”

Ezt azért hozom ide, mert ez azt jelenti, hogy többé-kevésbé (mint ahogy az emberi kapcsolatainkban – most itt a„kevésbét” nyugodtan dobjuk ki a szemétbe), tehát „többé” egy illúzióban élünk. Úgy, ahogy vagy, abszolútizáljuk azt a látásmódot, azt az agyi és idegrendszeri állapotot, amiben éppen vagyunk, és innen kérdéseket intézünk Istenhez. És aztán ebből persze mindenféle válaszok születnek.Ezt mindig is így fogjuk tenni – erről nem tudunk lemondani.

Csakhogy ezt, hogy ezt állandóan csináljuk, ki kéne egészíteni valamivel. Ez pedig az, hogy – bár mindig megsejtek valamit, meg rájövök, meg nem tudom, micsoda – de ami igazán fontos, az az, hogy én hozzád ragaszkodom. Mert ugyanis, ha én nem vagyok elkötelezett az Isten mellett, akkor még esélyem sincs, hogy igazán komoly dolgokra el tudjak jutni. Akkor legföljebb a kegyelem tesz velem néha valamit. Most szeretném akkor ezt egy picit megvilágítani.

Férfi-nő kapcsolat és istenkapcsolat

Vegyünk egy férfit meg egy nőt, és az ő kettejük kapcsolatát. Mondjuk mindketten hívők. Ez egy jó példa, ugye? És az ő kapcsolatuk zátonya fut. Nézzük ennek a zátonyra futásnak a négy lépését. (++ +- -+ –)

1. Mi okék vagyunk, Isten is oké

Amikor még jól mennek a dolgok, azt mondják, hogy „mi okék vagyunk, Isten is oké”. És elkezdik ezt a helyzetet abszolútizálni. Ez a függés (vagy bálványimádás). És akkor mondjuk a következő kérdést teszik föl: „Istenem, meddig fog ez tartani?! Most nagyon jó, de vajon meddig lesz ilyen jó?” Volt, aki hozzám egyszer azért jött el, merthogy semmi baja nincs. Olyan szorongás lepte meg – életében úgy nem szorongott, mint amikor ez tudatosult benne. A bejósolható veszteség olyan szorongást idézett elő… Mondta, hogy nagyon sürgős! Nagyon sürgős, mert nagyon jól vagyok. Valamit ezzel a helyzettel csinálni kell! Tehát jön akkor ez a kérdés: „Ó, hát meddig tart ez?” (Rettenet, félelem, szorongás)

Próbálom a jó kérdéseket is mondani. Ezek persze körülbelül olyanok, mint hogy Jézus azt mondja, hogy „hát, most az jutott eszembe, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma – mert éhesek vagyunk, és…” Például, ha azt mondom: „Kinek adhatnék abból, amit kaptam?” Ez egy sokkal jobb kérdés! Ezzel azt akarom mondani, hogy amikor abszolútizáljuk a helyzetünket, amiben vagyunk; a pozíciónkat, amiben létezünk, akkor olyan kérdéseket teszünk föl, amelyek értelmetlenek. Majd pedig az értelmetlen kérdéseinkre igyekszünk értelmes válaszokat nyerni. És így botorkálunk egy útvesztőben.

Egy ilyen helyzetben, ha nincs az a rálátásom, hogy „most nagyon jól megy – de tudom, hogy majd néhány óra múlva sokkal rosszabb lesz”. De, hogy ami biztos, az a kettőnk kapcsolata. Ezért most örülök annak, ami van; és azt kérdem, hogy kinek adhatnék ebből? Mert ha kaptam, nem magamnak kaptam.

2. Én oké vagyok, Isten nem oké.

Miért hagytad, Isten, hogy megromoljon a kapcsolatunk? Miért nem szóltál és segítettél? Miért vagyunk ilyen gyarlók, hogy a nagy szerelem se elég egy jó házassághoz?! Pedig hogy szerettük egymást!!! Akkor az ember azt kérdi: „Hát meg lehet benned bízni?” Úgy, ahogy van, rossz kérdés. Elmondom, hogy én mit kérdeznék, ha egy ilyen helyzetben képes lennék jól kérdezni. De ezekben a helyzetekben én sem szoktam tudni. Csak mindig, mikor nem vagyok benne – akkor nagyon okos tudok lenni. Ez pedig így hangzik: „Hogyan vagy, Istenem, megbízható?” Erről beszéltünk a múltkor. Tudom, hogy megbízható vagy – bízom benned, de hogy? Nem úgy, ahogy eddig gondoltam. Aztán jön a harmadik fázis, mikor már nagyon rosszul vagyunk.

3. Én nem vagyok oké, Isten oké.

Azt mondjuk: Lehet, hogy tényleg velünk van a baj, és már csak Istenben bízhatunk. Uram, már csak te tudsz segíteni. Mi reménytelenek vagyunk. Nem tudunk se cselekedni, se önátadni magunkat. Tök reménytelenek vagyunk, Uram – te segíts! És akkor jön a kérdés: „Miért nem segítesz? Amikor estünk, akkor miért nem kaptál el?!” Ezeket értelmetlen kérdéseknek tartom. Mondok egy másfajta kérdést: „Istenem, mit akarsz nekem megmutatni azzal, hogy hagytál, hogy elessek? Mit akarsz nekem ezzel mondani? Ez nagyon érdekel!” És aztán eljuthatok oda, hogy

4. Én nem vagyok oké, de Isten se oké.

Ez a krízisnek a mélye. Akkor meg, mondjuk valami ilyesmit kérdezek: „Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Miért ilyen… kiábrándító az emberi élet, beleértve Istent is? Tudod, ki lelkesedik azért, hogy ‘Vagyok, aki vagyok’… Lelkesedjen érte Feri atya! Hhhah. Hülyeség ezért lelkesedni.” Mondok egy másik kérdést, aminek talán van értelme: „Ki az, aki nekem ebben a helyzetben tud segíteni?”

Akkor a kérdésem most az, hogy Istent ebben a kapcsolati fejlődésben vagy krízisben melyik fázisban hagyhatjuk el? Hát mindegyikben! Bármelyik fázisban csinálhatunk belőle bálványt, és bármelyik fázisban elhagyhatjuk őt. És a bálványozás (függés) is meg az elhagyás is rólunk szól, és nem Istenről. Van egy jó hírem: Isten néha a rossz kérdésekre is szokott jó válaszokat adni. Ezek a kegyelem pillanatai.

Zavarban vagyok. Ahogy hallgatom saját előadásomat, az a benyomásom, hogy valahogy túl elvont lettem. Nem tudom… ez emészthető-e.

Én és a közösség viszonya

Most ugyanezt szeretném a visszájáról megnézni, Mondjuk: én és a közösség viszonya. Ahogy Jean Vanier beszélt erről.

1. Én oké vagyok, közösség is oké

Az első fázis az volt: ó, de nehéz nekem az, hogy el kell hagynom egy csomó mindent ahhoz, hogy egyáltalán ehhez a közösséghez tudjak tartozni. S akkor lesz valami olyasmi, hogy „én oké vagyok, közösség is oké”. Érdemes ezt a lépést megtenni.

2. Én oké vagyok, közösség nem oké

Második fázis: Húha. Ezek az emberek nem is olyanok, mint én gondoltam. Hú, ez a közösség nem is olyan jó hely. (Én oké vagyok, közösség nem oké.)

3. Én nem vagyok oké, a közösség sem oké

Harmadik fázis. Vanier azt mondja: Ha még nem mentünk el ebből a közösségből, akkor az fog történni: „Engem itt nem is szeretnek. Én nem kapom meg azt, amit szerettem volna.” Ez az: se én nem vagyok oké, se a közösség.

4. Én nem vagyok oké, a közösség oké

És aztán jön a legmélyebb krízis, Vanier szerint, amikor azt mondja az illető: „Lehet, hogy velem valami olyasmi van, amire rá kellene jönnöm – hogy miért éltem át ezt az egészet. Hogy ebben valahogy én is benne vagyok. Ez pedig: Én nem vagyok oké, a közi meg oké. Lehet, hogy nem a közösséggel van a baj. A közösséggel is van baj, mert nem tökéletes. De az én helyzetem nem azért ilyen, mert a közi nem oké.

Akkor most itt a költői kérdésem az, hogy Isten melyik lépésben, melyik állomáson van jelen. Nyilván az a válaszom, hogy mindegyiknél ott van!

Most már muszáj lenne valami pöttyös történetet mondani, mert belepusztulunk ebbe a sok okosságba. A mai miséről mondok nektek egy történetet. Mikor azt gondoljuk, hogy az a világ meg az az Isten, akinek mi gondoljuk… Minden misén van valaki, aki fölolvassa a Szentírási részt. Nem az evangéliumot, mert azt én olvasom, hanem az előtte lévőt. Kiment egy nagyon kedves néni – szokott olvasni. A következőt olvassa: „Uram, ugye nem engeded és nem hagyod azt, hogy a te szövetséges partneredet megsimítsd?” Láttam, hogy azok, akik nem aludtak, fölkapták a fejüket. Hogy Isten ne simítsa meg a szövetségesét?! Már hát ez az ember vagy a választott nép. Elkezdtem vívódni, hogy mi lehet a szöveg?! Jó, hogy hirdetjük az örömhírt – de nem ártana tudni, hogy mi az. Az öröm benne volt, csak a hír nem. „Meg ne simítsd a te szövetségesedet.”

Az, aki ott olvasott, az a drága néni, az egészből semmit nem vett észre. Ő a saját valóságában élt. És a végén mondta: „Ez az Isten igéje.” Hát igen. Az Istené meg Mari nénié. Az van benne, hogy „Isten, meg ne simítsd a te szövetségesedet” – meg ne semmisítsd! Meg ne semmisítsd; de hát ez túl hosszú. Margit néni – úgy hívják? Azt mondtam? Mari (mert hát nem így hívják.) húsvét hetében megy szemműtétre. Tehát szabad neki az örömhírt így interpretálnia. Meg ne simítsd. Most… Na, valahogy ilyenek vagyunk. Ilyenek. Azt hisszük, hogy jót olvastunk. Jól látjuk. De hát…

Az elviselhetetlennek tűnő pozíció az Istennel – mit teszünk ilyenkor?

Szeretném most az ígéretemnek megfelelően ezt az elviselhetetlennek tűnő pozíciót valahogy leírni. Tehát, hogy tudom, hogy a magam erejéből nem, de azért folyamatosan cselekszem és átadom magam Istennek, és közben tudom, hogy Isten velem van. Hogy miért olyan elviselhetetlen ez, és hogy mit szoktunk ilyenkor tenni (amikor már azt gondoljuk, hogy ez tényleg elviselhetetlen). Írtam jó sok pontot.

1. Vannak világos pillanataink, amikor meglátjuk magunkat.

Meglátjuk ezt a helyzetet, hogy a nemjóját, ez tényleg így van?! Ghandinak van egy szép mondata: „Áhitat és az Isten rákövetkező kegyelme nélkül az emberiség minden erőfeszítése hiábavaló.” Ő ezt így mondta.

Vagyis fölismerjük azt, hogy képtelenek vagyunk függések nélkül élni – beleértve, hogy az Istentől is szeretnénk függeni. Képtelenek vagyunk anélkül élni, hogy ne bálványoznánk az istenképünket, hogy ne lennénk függők az aktuális istenképünktől meg az önmagunkról alkotott reprezentációnktól. Belátjuk, hogy képtelenek vagyunk enélkül létezni. Átéljük azonban annak a mélységét, ha ettől nem szabadulunk meg, akkor nem tudunk az Istennel kapcsolatban lenni. Ez egy őrjítő ellentmondás lesz, hogy valamitől nem tudunk megszabadulni, ami pont attól választ el, mindet, akivel szeretnénk kapcsolatban lenni.

És akkor ébredünk arra rá, hogy úgy tűnik, hogy Istennek a segítsége nélkül egyszerűen reménytelen a helyzetünk. De ezt a segítséget nem tudjuk megragadni. Mert a következő felismerésünk az, hogy azokban a kivételes tapasztalatokban, amikor elmélyült az Isten iránti bizalmunk, azt is megéltük, hogy Istent nem tudjuk birtokolni! Nem tudunk tőle függeni, nem tudjuk őt manipulálni – egyszerűen az, ami a kapcsolatunkat biztonságossá tudná tenni, azt az Istennel nem tudjuk megtenni.

2. Rájövünk, hogy aki segíthetne rajtunk, nem birtokolható.

De közben rögtön jön a következő gondolat: De közben nem bírunk kivetkőzni a magunk emberi természetéből, és mégis biztonságossá akarjuk tenni a kapcsolatot – vagyis máris elkezdünk bálványozni valamit, ami ebben a pillanatban az Istennek tűnik. Valamit, amin az Isten átsütött – tehát „joggal” tesszük ezt; érthető módon. Ez szerintem egy őrjítő helyzete az embernek. Herakleitosznak van egy mondása: „Amit (az ember) meg kíván szerezni, azt a lelke árán veszi meg.” Tehát az segíthetne rajtunk, akit nem tudunk birtokolni. Az menthetne meg bennünket, akit nem tudunk magunktól függő helyzetbe hozni. Csak az tudna rajtunk segíteni, akitől nem tudunk függeni, merthogy szabadságot ad, és erről valahogy nem hajlandó lemondani.

Ez vezet el aztán minket oda (jó esetben), hogy talán teszünk egy ugrást. Ez az önátadásnak a az ugrása. Az önátadás sosem lépés – az mindig ugrás. Ahol önmagunkat át kell adni, ott szakadék van – ott csak ugrani lehet. Amikor az ember megpróbálja úgy megtenni az önátadását, hogy csak „egyet lép”, mert az egy kicsit biztonságot ad, akkor bezuhan a szakadékba, és kezdheti elölről. Az önátadás tehát egy szakadék fölötti ugrás, amit azért teszünk meg olyan rettentő nehezen, mert hiszen éppen azért vagyunk olyan nehéz helyzetben, mert bizalomra lenne szükségünk, amire nem tartjuk magunkat alkalmasnak, és azt mondjuk, hogy csak Isten segíthetne rajtunk! És mégis nekünk kell ugrani. Elég nehéz az emberi élet…

És akkor vannak olyanok, akik egy életen keresztül állnak a szakadék előtt, és azt mondják: „Uram, segíts!” És eltelik 10 év és 20 és 30 és 40 és 50, és ahogy Kafka mondja „A Per” című kisregényében, végül jön a nagy Kapuőr a nagy kucsmájában, és azt mondja: „Most letelt az életed, és én ezt az ajtót becsukom.” S az illető akkor jön rá, hogy ugrani kellett volna. De ő ott állt, és azt mondta: „Uram, segíts! Itt egy szakadék! Hát én a magam erejéből nem megyek át… Uram, segíts.” És az Úr pedig áll a túloldalon, és mondja: „Ugorj!” „Nem tudok ugrani, ha nem segítesz!” „Ugorj.” Valami ilyen helyzetben vagyunk minden nap.

És amikor – merthogy sok olyan emberrel találkozom, akik keresitek az Istent – és tesztek egy kört, odaértek a szakadékig; lenéztek, és ….öööööööúúúúúúúú. És akkor, nem tudom, egy évig éltek egy kicsit másképpen. És akkor megint végigmegy a tapasztalat, megint odaálltok a szakadékhoz. Elmentek egy paphoz, azt mondjátok: „Nem segít nekem az Isten! Nem segít!” Az ugrást nem tudjuk megspórolni. Mert az a biztonság, ahogy álluk a szakadék szélén, az illúzió. Azt azért tartjuk biztonságosnak, mert ebben a pillanatban mi kitaláltunk egy világot az Aranyhallal meg a Jó Tündérrel, és azt gondoljuk, hogy talán ugrás nélkül is meg lehet… Itt azért legalább biztonságban vagyok. Ez ugyanaz, mint amikor az alkoholista végül is azt mondja: „Azért egy felest megiszom, mert attól egy kicsit könnyebb lesz.” Nem ugrani = függeni.

Mondanék egy másik képet ugyanerről a helyzetről. „Nem kell ugrani. Megúszhatjuk az ugrást.” Ez jobban tetszik? Nem kell ugrani. Azért, mert Isten komolyan vesz bennünket. Ha nem megy, hát nem megy. Akkor azonban a következőt kell elviselni: hogy az Isten teszi meg az utolsó lépést. De az olyan lesz, ahogyan ő lép. Mert ameddig én mentem a szakadékig, én mondtam a tempót. „Most kicsit jobbra, kicsit balra. Szakadék, szakadék! Higgyek, ne higgyek? Tegyem? Szeressek? Bízzak? Itt vagyok.” Ez valami ilyesmi: „Holtomiglan, holtodiglan! Szeretlek!” De nem ugrom, csak úgy mondom! Könnyű addig, ameddig mindig eljövünk – ó, én itt szabadon táncolok. S akkor, ha azt mondom: „Uram, mi más lehetne az utolsó lépés. Te tudod megtenni, én nem. Erről szól az emberi élet. Te vagy a teremtő, én a teremtmény. Hogy tudnám az utolsó lépést én?” De az úgy lesz, ahogy ő akarja. S ezért van az, hogy ott vagyunk a szakadéknál, és „Várjunk egy napot még! Majd holnap is jövök, jó? Szia!”

Ó, látom egyikőtök-másikótok arcát. Szinte a kétségbeesésig sikerült eljutnunk a mai nap. Hát, nagyböjt van! Az, hogy ténylegesen eljutunk a kétségbeesésig, az nem kétségbeejtő! Amíg azt gondoljuk, hogy a kétségbeesés kétségbeejtő, álomvilágban vagyunk. Akinek már sikerült csak egyszer is ugrani, vagy egyszer is azt mondani, hogy „Uram, te tedd a következő lépést, én meg majd… megyek veled”, az tudja, hogy a kétségbeesés nem kétségbeejtő. Erről majd akarok egy picit később. Ez nagyon fontos. Ugyanis a kétségbeeséstől vezet az út a kegyelem megtapasztalásához. Az Isten szeretetének és erejének az átéléséhez.Mi azonban pont ezt próbáljuk mindig elkerülni. Valójában mindent „elkövetünk”, hogy Isten erejét ne tapasztaljuk. Ezt nem direkt módon tesszük, hanem csak így csináljuk.

A hitoktató társamhoz ment egy kereső ember. Azt mondta, hogy szeretne megházasodni. Mi ennek a föltétele? A hitoktató társam azt mondta, hogy a szentség fölvételének az a feltétele, hogy kell egy megkeresztelt fél, és az Egyház tanítását el kell fogadniuk a házasságra vonatkozóan. A szentség vételének vannak követelményei. Erre a következő kérdés érkezett: „Pénzzel meg lehet-e gyorsítani a folyamatot?” A hitoktató társam elájult ettől. Méghogy pénzzel meggyorsítani? Hát pénzzel nem lehet. Jött, és fölháborodással vegyes csodálkozó értetlenséggel mondja nekem. „Te Feri, ez történt! Elmondtam, hogy a szentség vételének mik a föltételei, és erre… pénzzel meg lehet-e gyosítani?” Te! Szó szerint vette. „a szentség vétele”. Jól értette. A szentség vételének vannak föltételei. Hát akkor mennyi? Most úgy vagyunk ezzel, hogy jaj, kis buta. Hát azt hitte, hogy a szentséget „venni” lehet. Mi is pontosan ugyanígy szoktunk járni. Csak rajtunk mások röhögnek.

3. Helyzetünk elfogadása fölszabadít attól, hogy emberektől vagy a világtól várjuk azt, amit azok sosem fognak tudni megadni. 

Helyzetünk elfogadása – már hogy nem tudjuk magunkat megmenteni, és hogy egy olyan „ugrok-nem-ugrok, te teszed az utolsó lépést” dilemmában vagyunk – ez elvezet minket oda, ami a mi nagy lehetőségünk: rájöhetünk arról, hogy mi a világtól, emberektől, másoktól vártuk azt, amit a világ, emberek és mások sosem tudnak megadni. Hogy amikor álltunk a szakadék szélén, akkor azt mondtuk, hogy „Uram, nem ugrok, mert végül is a feleségemmel… majd valahogy… az úgy biztos jó lesz”.

Ennek azonban az a következménye, hogy a feleségemet túlterhelem. Mert azért a vágyaim meg megmaradnak. Ezért a feleségemtől kezdek el olyasmit várni, amit ő sosem adhat meg. Egyszerűen azért, mert ő is olyan ember, mint én – miért is bírná megadni. Az, amikor eljutunk egy látszólag reményvesztett helyzetbe, az életünknek a nagyon nagy lehetősége. Mert akkor rájövünk, hogy rajtam a feleségem se segít. Csak eltelt már tíz év, és már éppen tönkretettük egymást. Azért tettük egymást tönkre, mert amikor ugrani kellett volna Isten felé, akkor visszamentünk a feleségünkhöz, és elkezdtük tőle várni. Mert közben meg ezeket a mély vágyainkat meg naná, hogy nem adjuk föl! Ezért aztán a feleségem mindig álljon mellém. Az Isten mindig velem van és mindig mellettem áll – ebben biztos lehetek. A feleségem meg néha nem. Ilyen egyszerű.

És akkor én elkezdek csalódni és kiábrándulni, és elviselhetetlennek tartom, és azt gondolom, hogy a feleségem becsapott. „Nem ezt ígérte meg ott az oltár előtt”. Hát megígérte, de azt nem, hogy sikerülni is fog neki! Ígérte? Hát ha jön hozzám egy gyónó, és elkezdi mondani azt a bánatimát, hogy „ígérem, hogy többé nem vétkezem…” Laci bácsi! Újabb bűn? Hazudozunk? Ilyet nem ígérünk. „Többet nem vétkezem.” Hála Istennek vannak olyan idős testvéreink, akik megtanulták ezt a bánatimát, hogy „…és többé nem vétkezem, és a bűnre vezető alkalmat kerülöm”. Atya, nem tudom, hogy érvényes-e a gyónás, de nem tudom, hogy ez sikerülni fog-e. Hát ha ezt most mondtad, akkor érvényes. Most így érvényes. Hát hogy ígérhetnénk meg, hogy „többet nem”. De nem erre vágyunk? Nem tudom, énnekem nincs feleségem. Na de ha lenne! Az biztos, hogy elkapna engem a nagy lendület, és akarnám, hogy a feleségem mindig szeressen! Nem akarnám? (Segítsetek már.) Naná, hogy akarnám. 

Csak arra nem jönnék rá, hogy amit én akarok a feleségemtől, az … hmm-hmm… sose fog sikerülni. A „sose fog sikerülni” arra vonatkozik, hogy „mindig”. Ezért ott vannak az életemben a pillanatok, amikor ugrok. Vagy hagyom, hogy az Isten tegyen velem valamit. Mert ha ezt a kapcsolatot nem építem (fölfelé), akkor ennek arányában megy tönkre a többi. Mert ebből a vágyamból szerintem nem vagyok kigyógyítható, hogy akarom, hogy mellettem állj. Hát engem ne is gyógyítson ki engem ebből senki! Hogy én akarjam, hogy legyen velem valaki, aki mellettem van. Én ebből nem akarok kigyógyulni!

Nem vagyok teljesen megelégedve magammal. De lehet, hogy ez csak egy illúzió. Már hogy belecsúszom az „én nem vagyok oké, ti okék vagytok” pozícióba. És lehet, hogy csak valami olyasmi történik, hogy az Isten illatáról próbálunk beszélni. Hát naná, hogy nem sikerül! Lehet, hogy csak ez történik. Ez a jobbik forgatókönyvem.

Egy utolsó mondat: hihetetlenül nem tudom kifejezni azt, hogy mennyire fölülmúl engem az, hogy ti itt vagytok.Szóval. Idejövök, és tudom, hogy most az Istenről fogok beszélni, és igazából egyszerűen nem tudom nem azt gondolni, hogy ez lehetetlen, hogy miattam van. Látjátok, itt makogok. Valami olyasmit szeretnék mondani, hogy hihetetlenül megrendítő, hogy ti Istenért eljöttök ide. Ezt akarom mondani. Nem is bírom fölfogni. Itt állok, és … elfog egy tehetetlenség. Ezt csak el akartam nektek mondani. És hogy nem lettünk sokkal kevesebben, amióta most a függés és intimitás történetét az istenkapcsolatra vonatkoztatva beszéljük. Ez egészen zavarba ejtő nekem. Nem is tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel – ezt gondolom. Nem tudom, hogy fogunk-e tudni, így, így, vagy úgy, de azért azokat a szavakat elmondhatjuk. (Mi Atyánk…)