Virginia Satir: A Satir- modell 2.

Isten hozott benneteket, szerbusztok!

A családtörténet hatása az egyéni sors alakulására.

Ismétlés

Óh, óh, zavarba ejtő, hogy ilyen gyorsan csönd lett. Húha! Egy alkalmunk volt, amit gyorsan összefoglalok, és akkor a veszteségeket minimalizáljuk, hogyha valaki nem volt itt a múlt alkalommal. Ennek a fél évnek, minimum fél évnek az a témája, hogy a családtörténetünk – három generációt beleszámítva – hogyan határozza meg, nem determinálja, csak hogyan határozza meg a saját egyéni életutunkat. Ez, ez nagyjából a téma, és mindenképpen, miközben erről beszélek, azért Istenről nem felejtkezünk meg, bele fogjuk őt szőni. Egyébként is benne van, de legalább akkor néha észrevesszük, hogy ott van. (01:00)

Ami összeköti azt a három szerzőt, akinek a segítségével fogunk gondolkodni, az egyik Virginia Satir asszony, akit ezentúl már csak Satir asszonyként fogok megnevezni. Azután Hellinger és ki… Verena Kast, ők hárman. Tehát ez bőven, egy fél év, fél év. Ami összeköti őket, az az, hogy a gondolkozásmódjuk három generációs, ez biztos, hogy összeköti őket. Az is biztos, hogy a három nézőpont teljes egészében egymással nem békíthető ki. Ahh, vannak ütközések, ellentmondások, és ezt nagyon szeretem. Tehát nem kívánunk itt valami egyedül üdvözítő utat megtalálni, s miután három nézőpontból megnéztük a témát, azt mondani, hogy „Na ez a tuti.” (02:00)

Akkor, Satir asszonynál tartunk, és Satir asszonynak van egy – ugye családterapeuta volt, az Egyesült Államokban. Azt mondja, hogy nagyon egyszerűen, ha nézzük magunkat, vagy nézünk egy családot, de most először is vegyünk egy embert. Akkor megállapíthatjuk raja, vagy róla, hogy hierarchikusan látja-e a világot, hierarchikusan gondolkodik-e, cselekszik-e, hozza meg a döntéseit, vagy pedig – ő ezt így mondta, a másik oldalt – növekedésre nyitottan, vagy a növekedésre alkalmasan? (02:40)

A múlt alkalommal belekezdtünk, hogy mit jelent az, hogyha valaki túlságosan is hierarchikusan látja a világot, hogy az mennyire nem segít neki abban, amiben egyébként szeretne, hogyha előrébb tudna jutni. Ez nem azt jelenti, hogy a hierarchikus szemléletmódról teljesen mondjunk le. Micsoda badarság lenne, hogy akkor most kitaláljuk, hogy ez teljesen rossz, és találunk egy másik teljesen jó, üdvözítő megközelítést. Hát ez… akkor sikerült a csöbörből vödörbe kerülnünk. Ez körülbelül olyan, mint amikor egy liberális azt mondja, hogy „Liberálisan kell gondolkodni. Mert eddig sajnos nem gondolkodtunk liberálisan, de liberálisan kell gondolkodni, mert úgy a jó gondolkodás.” Nem, tehát sokkal inkább, én legalábbis azt gondolom, hogy érdemes a hierarchikus látásmódunk mellé megtanulni ezt a másikat, s akkor majd eldöntjük, hogy mikor melyik ízlik nekünk. Akkor rájöhetünk, hogy ó, milyen jó, hogy így is tudjuk látni a világot, néha pont így tudunk aztán átlépni bizonyos nehézségeken. Na, ezért mondom, tehát nem azért, hogy lebecsméreljem a hierarchikus nézőpontot, mert abban is van igazság. Csakhogy…(04:05)

Az embert mindig meglepetések érik. Látjátok, ez milyen jó példája volt a koncepció alkotásnak, az előítéletességnek, ugye? Hogy én rögtön kitaláltam, hogy hova szeretnél menni, ugye? És nem oda szeretett volna menni, le akart ott ülni. Na, ez jó, nagyon köszönöm! A legváratlanabb helyzetekben tanulunk valamit. (04:35)

Akkor Virginia Satir azt mondja. Nézzük meg négy összefüggésben azt, nem vagyunk-e túlságosan hierarchikusak. Az egyik: eleve hogyan látunk egy kapcsolatot, hogyan látunk egy embert, magunkat vagy mást, hogyan nézünk rá egy eseményre, és hogyan értelmezünk, értékelünk, élünk át, kommunikálunk, és aztán beszélünk el egy olyan helyzetet, amiben változás van. Tehát: esemény, ember, kapcsolat, változás. Ezt a négyet fogjuk megnézni. A múlt alkalommal egyel végeztünk. Hogyan határozunk meg egy kapcsolatot? Azt mondja, ha a hier… Hát ezt… Ha alá-fölé rendelő nézőpontban vagyunk a világra vonatkozóan – ezt most így, ettől kezdve, na, velem nem szúrsz ki, Satir asszony. Akkor ugye állandóan azt a kérdést boncolgatjuk, hogy „Most akkor ki van fönn és ki van lenn?” Nem önmagáért tesszük ezt, a küzd… (…) Jobb, mint a szellemek. Hát azért mikor tavaly Karácsonykor jött a zenekar, hát, az komolyan, nyugdíjig kitart. 75 év. A papoknak annyi, tudjátok? 75! Hahh! Úgyhogy derülve hallgatlak benneteket, hogy hogyan maceráztok, hogy 62, 60… Na, ahh! Szóval. (06:25)

1. Hogyan határozunk meg egy kapcsolatot?

Ez az alá-fölé rendelő nézőpont, cselekvésmód, satöbbi, értelmezése az életnek, ez élet-halál kérdéssé tud válni, amikor kapcsolatokban vagyunk. Mert nem csak azt próbáljuk eldönteni, hogy hány naponként kell port törölgetni, hanem azt is, hogy ki határozhatja meg, hogy hány naponként kell port törölgetni. Mert akinél a varázspálca van, hogy ő mondhatja meg, hogy mi a jó és mi a rossz, ő van igazán fölül. Az igazi küzdelem tehát ebben a világban nem azon megy, hogy egyes helyzetek hogyan dőlnek el, hogy most szombaton délelőtt takarítani kell-e, vagy elmehetünk a Planetáriumba, vagy bicajozhatunk. Én tudnám, hogy mit válasszak. Hanem mindig van egy sokkal mélyebben, rejtetten menő küzdelem, ki mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz. És ha sikerül nekünk ebbe a helyzetbe kerülni, akkor a másik alávetetté válik, és mi határozhatjuk meg, hogy minek hogyan kell lennie. (07:40)

Ez állandóan ilyen zsarnok-áldozat világba fog bennünket kényszeríteni. A jutalmazás és büntetés helyzeteivel állunk akkor szemben. És, azt mondja Satir, az alá-fölé rendelő viszonyt nagyon gyakran a szerepeinkkel írjuk le. Pap és hívő, tanár és diák, apa-fia, anya-lánya, anya-fia, apa-lánya. Ezek mind valamiképpen ezt az alá-fölé rendelő viszonyt mondják el, és kevésbé beszélnek arról, hogy ember az emberrel, Peti a Marival, Peti a Petivel. Mari a Marival. Na, ezt hagyjuk is! (08:30)

Amikor alá-fölé rendelő világban létezünk, akkor sűrűsödik a gyomrunkban nagyon sok harag, sok szorongás és félelem, frusztráció. Elégedetlenség, csalódottság vagy lázadhatnék, és ilyesmi. A felszín alatt lelki sebek vannak. Valójában azt állíthatjuk, ez volt az utolsó gondolat, hogy nem nagyon tudjuk elfogadni azt, hogy különböző értékek mellérendelő viszonyban vannak. Tehát hogy nem azt kell állandóan eldönteni, hogy most a biztonság a fontosabb vagy a bizalom, hanem megtanulhatjuk az életet úgy látni, hogy a biztonság és a bizalom is elemi módon fontos, tehát a kettő között egy egyensúlyt keresünk. Vagy a szocializáció és az individualizáció között is egyensúlyt keresünk. Azt sem kell eldönteni, hogy a férfinek van-e igaza, vagy a nőnek. Hogy a nő látja jól a világot, vagy a férfi. Ezek mhh-hmm. Oké. 2-es pont, akkor most ebbe belemászunk. (09:50)

2. Hogyan határozunk meg egy embert?

Hogyan határozzuk meg, vagy hogyan határozunk meg egy embert, magunkat, vagy mást? Egyáltalán hogyan látjuk őt? Az alá-fölé rendelő világban általában azt nézzük, hogy ki az, aki behódolt, és ki az, aki fölül van. Ezt nézzük, ezt keressük, sikerül-e ebbe a helyzetbe kerülni, vagy belecsúsztunk-e a másikba? Ez tölti ki a gondolatainkat. (10:20)

Ha alá-fölé rendelő viszonyban látunk, akkor ennek az a következménye, hogy állandóan minősítünk, állandóan ítélkezünk, és szabad folyást engedünk az előítéleteinknek. Mert akkor természetesnek tartjuk, hogy van valaki, aki meghatározza és meg is kell hogy határozza, hogy mi a jó és mi a rossz. Ehhez pedig vagy igazodunk, vagy lázadunk ellene. De mindenképpen ez létezik, tehát valakinek ezt tudnia kell, hogy mi a jó, mi a rossz, mi az igaz, mi a hamis. Ezért aztán magunkra is mindig ebben az összefüggésben gondolkodunk. „Nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég karcsú. Nem vagyok elég kövér.” Ez… egyébként én ezt nem is értem. Tehát mint hogyha, ha, tudjátok, van az Anyaszentegyház öt parancsa. Tudjátok. Na szóval. Nem kérem, hogy valaki is elmondja, minden esetre mint hogyha gyakran a hatodik parancs a következő volna: „Etesd a papot!” Tehát vasárnap, a mise után. „Szerbusz! Isten áldjon! Hello! Rég láttalak, egy hete. Tüdüdüdüm.” S körülbelül háromból egy ember „Feri, olyan sovány vagy. Feri, egy kicsit rosszul nézel ki. Feri, mielőtt elmentél volna szabira, jobban néztél ki. Feri, mint hogyha most beesett volna az arcod.” A legjobb szándékkal is, de ebben a világban vagyunk, ebben. Túl sovány, túl kövér, beesett, nem beesett, szőrös, nem szőrös, túl szőrös, kevéssé szőrös, miért olyan szőrös, miért ott szőrös, miért úgy szőrös. De persze mindig van valami, amihez képest szőrösnek kell lenni, és amihez képest nem szabad szőrösnek lenni. (12:20)

Jaj, ezt sosem felejtem el, egy drága kliens. Min nevetsz? De tényleg, ez izgalmas, mi jutott erről eszedbe? A kliens szó? Te azon. Jó, hogy nem a drágán. Na jó. Hát mit mondjak róla? Próbáltam valahogy körbeírni. Béna? Látjátok, ez is. A kliens szó nem jó, de mást, mást kell mondani. Ha ember… nem csak úgy ember, ember, ez olyan személytelen. Mondjuk a nevét! De azt ne mondjuk, mert az személyiségi jogokba ütközik. Mondjunk más nevet. Akkor hazudik a pap? Így bízzunk benne? Tehát! De jó, jó, nyugodtan nevethetsz. Na szóval. Egyébként, ez milyen érdekes. Na jó. Mert volt ilyen, szentmisén bemondtam. „Kedves testvérek, ezt a szentmisét mutassuk be most a Karitász tagjaiért – tehát azok ilyen segítők – , és a klienseikért.” Gondolhatjátok, hogy a mise után többen odajöttek, és azt mondták, hogy ez annyira csúnya, hogy leklienseztem embereket. Az szebb, hogy „Ezt a szentmisét ajánljuk föl a segítőkért, és a segítettekért.” Az szép, segített. Na mindegy. És most így elvesztettem a fonalat, tehát annyira… Jaj, hol tartottam? Ja igen. (14:10)

Tehát, hogy mindig van valami, amihez képest meg kell határoznunk azt, hogy mi jó, mi rossz, mi igaz, mi nem, és ezt a végtelenségig tesszük. Ezért mindig ítélkezünk, előítéletesek vagyunk, véghetetlenül kritikusak. Óh! Nagyon jó dolog a kritika, de az biztos, hogyha a kritikusságunk egy mértéken túlnő, az a kapcsolat rovására megy. Az biztos, hát mindig ezer dologgal lehetünk kritikusak. Ha valaki túlságosan kritikus, alá-fölé rendelésben látja a világot, nagyon valószínű. Mindig eldönti, hogy ehhez képest mi hogy van. Tessék? Mi volt a klienssel? Ja, a drága kliens. Egy ember, aki, aki fogja Ariadné fonalát. Ja! De tényleg drága, mert annyira kedves volt. Hozta 15 pontban a nehézégeit. Mondta, hogy „Nem vagyok elég elfogadó. Apámmal súlyos kapcsolati zavaraim vannak. A kommunikációs stílusom nem elég megfelelő.” Nagyon, nagyon képzett volt. 13. pont: A szőr. Úgy ítélte meg, hogy szőrösebb annál, amennyire szőrösnek kéne lennie. És akkor ez így volt. „A szőr.” Hát ez tetszett a legjobban, rögtön meg is álltunk itt. (15:50)

Ebből az adódik, hogy folyamatosan igyekszünk a dolgokat rendbe hozni, mindig valamit megjavítani, valamit meggyógyítani. Mert a dolgok nem, nincsenek úgy jól, ahogy vannak. Nem, mindig azt… Ebből az is adódik, hogy az értékességünk mindig valami külső dologtól függ. Attól a valamitől, vagy valakitől, amihez képest megmondjuk, vagy mások megmondták, és most mi is már ahhoz képest mondjuk meg, hogy jók vagyunk, vagy rosszak. Ez mindig valahogy kívül van, itt belül nem. Tehát az a kijelentés, hogy „Önmagában értékes vagyok. Önmagamban értékes vagyok.”, Óh, ez jó. „Önmagamban értékes vagyok. Belül tágasabb.” Önmagamban értékes vagyok! Alá-fölé rendelő gondolkozásmódban ez a kijelentés értelmetlen. „Nem, ha elég rendes vagy, akkor értékes vagy. Ha elég sokat segítettél másoknak, majd akkor. Majd az Isten megmondja, hogy értékes vagy-e!” Mhh, mhh, ne már! (17:15)

Ebből aztán egy, nem is tudom, egy hipotézis adódik, hogyha valaki megmondja majd, hogy mihez képest jó és rossz, akkor ha sikerülne végre soványabbnak lenni, szőrösebbnek lenni, nem t’om mi, akkor rendbe jönnének a dolgok. Tehát az… a klasszikus. „Az a baj velem, hogy gyönge az akaraterőm. De ha erősebb lenne az akaraterőm, rendbe jönnének a dolgok. Ha a feleségem egy kicsit megértőbb lenne, rögtön rendbe jönnének a dolgok. Ha a férjem egy kicsit több lóvét hozna haza, rögtön rendbe jönnének a dolgok.” Ebből aztán az is következik, hogy mások által adott szabályok révén határozzuk meg magunkat reggeltől estig. Miközben persze ezek a szabályok már itt vannak bent. Valójában nem kell már másokkal találkozni, így is találkozunk velük, ez épp elég rossz nekünk. De ha nem lennének ott, akkor is elég rossz nekünk, mert már mindez belül van. (18:35)

Gyakorlat – Mély vágy a társra vonatkozóan.

He-he! Kitaláltam egy egyszerű gyakorlatot. Megcsináljuk? Elvégezzük? Jó. Az lenne a kérd… tényleg, csinálni, érdemes csinálni, mert ha nem csinálod, ugye 10 perc múlva lelövöm a poént, és akkor már nem lehet megcsinálni, mert van benne poén. Hogy… Ha jársz valakivel, ha nem jársz, tehát valami társkapcsolatban vagy, ez most mindegy. Ha benne vagy, az nagyon jó, ha nem, az is jó, nekem. Akkor a képzelőerődre lenne szükségem. Képzeld el, hogy ha lenne… társkapcsolatban élnék, akkor… Légyszi’, de nem kell csinálni, de lehet. Gondolj valamire, hogy a társadra vonatkozóan milyen mély vágy van benned! Egy vágy, egy igény, valami, amit szeretnél tőle megkapni. De egy valamit kérek, konkrét legyen. Tehát az nem jó, hogy szeressen. Hát ilyen válasszal? Nem! Kérlek gondold azt át, hogy mit tegyen ekkor és akkor, ilyen és olyan helyzetben, hogy én azt éljem át, hogy szeret! Tehát juss el egy konkrét képig, helyzetig. Jó, most várok. (20:20)

Meg-e van-e? Hmm? Talán, talán egy megvan. Oké. Akkor most az lenne a kérésem, azt képzeld el, hogy ezt nem kapod meg. Mi történik veled? Mit fogsz érezni, gondolni, mit mondanál neki? (…) Talán ennyi elég. A tapasztalatom az, beleértve magamat is, hogy ha én azt nem kapom meg, ami egy ilyen, számomra fontos és értékes, és mély vágy van bennem, akkor természetesen valamilyen formában nekiugranék a másiknak. Körülbelül, nagyon egyszerűen. Olyan gondolatok vannak bennem, vagy lennének bennem, hogy „Ez őrjítő, így én nem tudok élni. Muszáj, hogy megkapjam. Ha te szeretsz, akkor meg kell, hogy add. Lehet, hogy egy ideig még türelmes vagyok veled, de hosszú távon ez így nem megy. Tehát az a minimum, ezt neked be kell látnod. Tehát jó, most még elketyeg a vekker, de… Hát abba az irányba megyünk, drágám, hogy ezt szépen belátjuk…” És ha nem kapom meg, szorongani kezdek. Iszonyatosan dühös leszek, azt gondolom nem szeretsz. „Azt gondolom, hogyha ezt nem adod meg nekem, nem vagyok neked elég fontos. Hát… ennyit nem kaphatok meg tőled? Az lehet, jó, egy nap lehetsz fáradt. De utána gyerünk, gyerünk!” Ez a tapasztalatom. (23:35)

Na, ez az alá-fölé rendelő világ itt benn, ez, amivel kapcsolatban nem is vagyunk elég tudatosak. Ugye, mert csak az van bennünk „Ó, de szeretném…!” Ó, ez olyan normális, olyan egészségesen természetesen emberi. Hogy megsimogassanak, hogy ezt csináld, dídidí. De ha nincs? Akkor az derül ki, hogy valójában ez bennem már régen elvárás. Ez a kulcsszó, elvárás, elvárás. Az alá-fölé rendelő világban valójában lehet, hogy szépeket mondunk. „Ó, én…!” Elvárásaink vannak rengeteg, rengeteg. Jegyespárokkal szoktam ezt a gyakorlatot, és sosem ejtem ki a számon ezt a szót, hogy elvárás, soha. Most se mondtam, én nem. Igény, vágy, szeretnéd megkapni – ezeket a kifejezéseket használtam. A pároknak körülbelül 50%-a egy órás beszélgetés alatt biztos, hogy kiejti a száján az elvárás szót. Vagyis, őbenne már az én mondataim átalakultak a saját képükre és hashasonlatosságukra. Az, hogy a párok 50%-a ezt mondja, nem azt jelenti, hogy a másik 50% mentes tőle. A-aa! Biztos, van egy kisebbség, de a többség simán, pedig nem hagyom őket sokat beszélni. Tehát ahhoz képest is kimondják ezt a szót. (25:20)

Elvárások a csoportban

Év eleje van, kezdődtek a csoportok. Akkor ez a csoport, amiről most beszélek, ez is elkezdődött. Kérdeztem a csoporttagoktól, hogy „Milyen igényeitek vannak? Mi az, amit nem szeretnétek, hogyha én milyen lennék ebben a csoportban?” Akkor a következőket mondták. „Hát Feri, nagyon szeretnénk, ha tartanád az időt, ne csússzunk el. Nagyon szeretnénk, hogyha a csoportdinamikával jól tudnál bánni.” Tehát hogy amikor egymást püföljük, akkor mégis csak csinálj valamit. Ez a csoportdinamika. Neki meg az a jó. Hát ez hogy van? Na, Péter, jó, hogy megjöttél. Tehát. Mondtak még 5-6 ilyen dolgot, és utána a következőt kérdezte az egyik csoporttag. „Most, hogy ezeket elmondtuk, engem nagyon érdekel Feri, hogy mit kezdesz az elvárásainkkal?” Óhh! Hát én ezt a szót nem használtam. Mit, milyen legyek, milyen ne legyek, mit szeretnétek, én erről beszéltem. Olyan… Satir asszony segített megint. Nagyon, annyira… A következőt találtam mondani. „Én csupa nagyon jogos, méltánylandó, normális igényt és vágyat hallottam tőletek. Egytől egyik, egy se volt olyan, amiről azt gondolnám, micsoda hülyeség. Amennyiben azonban ezek elvárások felém, nem akarok megfelelni.” Hát miért akarnék ennek megfelelni? Áhh! Izgalmas, ugye? Már nekem az. H-hmm-hmm. (27:35)

Satirnak van egy… Satir asszonynak, ez nem a nők felé való negatív kritikám, van egy fontos mondata. Azt mondja. Ha valaki egy növekedési modellben gondolkodik, cselekszik, érez, plöbb-plöbb, akkor lázadás nélkül képes félretenni mások elvárásait, és rátalálni önmagára. Nagyon, nagyon szép mondat. Lázadás nélkül képes vagyok félretenni a te elvárásaidat, és önmagam lenni. Mert ha te elvársz tőlem valamit, és én ezen fölfortyanok, és beszólok neked, és kikérem magamnak, és dühös leszek rád, és csalódok, akkor még ugyanúgy az alá-fölé rendelt viszonyban vagyok. Ugye, akkor meghatároztam, hogy te milyen rosszul működsz. Tehát lázadás, különösebb érzelmi fölháborodás és egyéb nélkül együtt élni a te elvárásaiddal. Aztán majd alakulnak azok, meg én is. Ez volt a második pont. De gyorsan megyünk. (28:55)

3. Hogyan határozunk meg egy személyt?

Alá-fölé rendelő világban mindig ok-okozati összefüggések mentén, lineárisan. Ilyen egyenes vonal. Tehát: „Azért vagyok ilyen nyomorult, mert az apám tönkretett. Azért nehéz számomra az intimitás, mert az anyám nem volt elég gondoskodó, mikor csecsemő voltam. Azért nem találom az életpályámat, mert a szüleim nem fogadtak el eléggé, és nem dicsértek eleget.” Azt gondolom, hogy többé-kevésbé éjjel-nappal ebben gondolkodunk. Satir asszony azt mondja, ameddig így gondolkodunk, nehéz lesz a növekedés. Ugyanis rejtetten milyen dinamikában vagyunk? Az apám-anyám fölé kívánok kerülni, és minősíteni őket, ítéletet hozni, és megmondani, hogy mit hogyan csináltak rosszul. Csak a szerepet cseréljük. Amíg én voltam kicsi, és ők voltak nagyok, ők dirigáltak, és ők mondták meg, hogy mi hogy lesz. Most, hogy tudok gondolkodni, most én hozok ítéleteket, és én mondom meg, hogy az apám ilyen, az anyám olyan. Csak szerepet cseréltünk, a logika változatlanul megy tovább. Mhh. Ezért hosszú távon nem szokott gyógyítani bennünket az, hogyha rengeteg mindent föltárunk az apánkról és az anyánkról, és utána rengeteg ítéletünk van velük kapcsolatban. Ez hosszú távon nem gyógyít bennünket, mert a lényeg érintetlen marad. Most mi ítélkezünk fölöttük, ennyi történik csak. (30:55)

Szexuális abúzus.

Egy másik példát hadd hozzak, amin talán a legjobban be tudom mutatni, hogy milyen végletesen tudunk ilyen egyenes vonalúan, vagy egyvonalúan, vagy hogy mondjuk, ilyen ok-okozatban gondolkodni, ami nagyon-nagyon kevéssé festi le a valóságot. Ez pedig a szexuális abúzus, szexuális gyermekbántalmazás, családon belül szexuális erőszak. Ugye, rögtön már a gyomrunk összeugrik, már hogy halljuk ezt, hogy úú-úú-úúú. Elképzelünk egy kislányt, vagy egy nagyobbat, vagy egy még nagyobbat, és akkor az első gondolata általában az embereknek mi, ha egyáltalán erről elkezdünk gondolkodni. Az, hogy van egy szemét pasi, ugye, egy – most mondhatjuk, hogy – szemét pasi, szemét apa, egy rohadék. Mondhatunk nagyon csúnyákat, mondhatjuk nem t’om én, becsomagolva, de valami ilyesmi jelenik meg bennünk. Igaz? Tehát hogy van egy ilyen, egy ilyen gátlástalan, egy aberrált, egy… Körülbelül ez mit fog hozni? Azt, hogy látunk egy ilyen szörnyeteget, és látunk egy szerencsétlen áldozatot. Ez volna esetleg az a valaki, akivel mi beszélgetünk. Próbálnánk ebben a gondolatban őt segíteni. M-mm! És nem megy. (32:40)

A tapasztalat a következőt mutatja. Most a tapasztalat alatt nem hogy én ezt gondolom, vagy ilyesmi, szakirodalom. Az első. Ha a családtagok…, tehát ez kiderült. A családtagok, akik a szűkebb vagy tágabb környezet, elkezdik nyomatni ezt a szemléletmódot annak a nőnek, aki átesett ezen a szexuális bántalmazáson, akkor természetesen el lehet vinni oda a helyzetet, hogy a lány följelenti a saját apját. Ez a helyzet el tud odáig jutni, hogy az apa bekerül a börtönbe. A helyzet el tud odáig jutni, hogy az apa több évig ott van a börtönben, akár sok évet is. Ez majdnem minden esetben oda vezet, hogy a család szétesik. A helyzet a férfinek a puszta börtönbe zárásával – most a családi helyzet, az ő személyes élettörténete, aki a bántalmazást átélte – azzal, hogy ebben a logikában próbáljuk az igazságot érvényre juttatni, hogy az majd, az majd megelégedéssel tölti el – mondjuk így most – az áldozatot, egyszerűen nem történik meg, nem jön be. Ezt gondolhatjuk, csak nem működik. Ezért aztán, persze honnan tudjuk? Mert így működtünk. Rengeteg tapasztalatot… mentek el ebbe az irányba a terápiás folyamatok. „Állj ki magadért! Milyen nagyszerű ez. Apád egy gazember, méltó büntetését vegye el!” Most egy picit se mondom, hogy kenjük el. Ugye nem értitek félre? Csak egyszerűen nem gyógyultak a kliensek, nem gyógyultak. (34:40)

Tágítsuk ezt a kört! Az derül ki ezeknek a családoknak a nem tudom, átvilágításánál, hogy míg a beszélgetés elején elsősorban az apáról van szó, főleg hogyha az egész család együttműködő, tehát apa, anya és a lány is ott van, vagy esetleg a testvérek, egyszer csak a fény az anyára vetődik. Ma már a szakirodalom nagyon egyértelműen mondja, a családban történő szexuális bántalmazás mindig a két szülő közös részvételével történik, amelyben azonban a feleség általában rejtve marad. De a családi dinamika például úgy működik, hogy megromlik… Most egy nagyon egyszerű példa, nyilván nagyon sok féle dinamika lehet. Megromlik a feleség és a férj között a kapcsolat. A kapcsolat annyira megromlik, hogy már évek óta nincsen szexuális viszony. Az apa elkezd érdeklődni a saját lánya iránt, és az anya tudva-nem tudva, tídi-dídi-dí, de valójában valamiképpen érdekelt abban, hogy a saját lányát fölkínálja az apjának. Egyszerűen azért, mert akkor ő ezzel a témával nem kell, hogy foglalkozzon. Létrejön a családban egy egyensúly. A férfi is egész jól megvan, az anyát se macerálják, hogy feküdjön már le, a gyerek meg nem nagyon tud ellenállni, mert gyerek. (36:30)

Ugye ezekben az esetekben szinte mindig az derül ki, hogy a gyerekek vagy nem mertek szólni, vagy ha szóltak, éppen a közvetlen környezet nem hitt nekik. Háhá! Vagyis az egész család valamiképpen benne van. De hát nyilván az első személy, akihez megyek, az az anyám. Az anyám azt mondja „Hát ne, hát ez nem, nem, miket…? Biztos álmodtad.” Nem t’om micsoda. Tehát a gyerekek szexuális bántalmazásában nem csak a tényleges bántalmazó van benne, az apa, hanem benne van a felesége is, az anya, még pedig vastagon. A családterápiában mindig, nem az elején, mert az elején ugye az apáról van nagyon szó, az apa és a lánya közti viszonyról. A második lépésben azonban egyszer csak az apa kerül háttérbe, és kiderül, hogy itt az anyáról is szó van. Ha most azt gondoljuk, hogy ennyi elég, még szeretnék tovább menni. Mert a terápia legvégén egyszer csak a lány eljut saját magához, és rádöbben arra, hogy ebben a történetben ő is benne van. Hogy valamiképpen ő sem csak egy szerencsétlen és nyomorult áldozat. (37:55)

Mondok rögtön két megtörtént, valódi mondatot vagy helyzetet. Az egyik, amikor a lány a terápia során eljut oda, felnőtt már. Azt mondja „Tulajdonképpen ha most nagyon őszintén belegondolok abba, hogy miért hagytam a nagypapámnak, hogy szexuális kapcsolatot kezdeményezzen velem, és miért maradtam éveken keresztül benne ebben a kapcsolatban, ebben a kap….(A nem kívánt rész törlendő.), akkor azt kell mondanom, hogy azért, mert a nagypapám nagyon szeretett engem. Mert valójában a nagypapámtól nagyon sok jót kaptam. A nagypapám volt az a személy az életemben, aki e mellett, de tudott nagyon jó fej lenni, és nagyon gyöngéd lenni, és szerettem a nagypapámhoz járni. Egyszerűen végül is oda jutottam, gyerek fejjel, hogy úgy látszik azért a nagyon értékes szeretetért, amiről nem akartam lemondani, ezen az áron tudok csak hozzájutni. Tehát hogy valószínű hogy ezt kell megtennem a nagypapámmal, hogy ahhoz a nagyon értékes kincshez jussak, amit egyébként a szüleimtől nem kapok meg. Ebben az esetben a lány többé már nem egy szerencsétlen áldozat, természetesen nem is tettes, mert ez az alá-fölé rendelő logika, hogy tettes van, meg áldozat. Egyszerűen csak a lány reális helyére kerül ebben az összefüggésben. Egyszerűen ő is benne van. Nem jó és nem rossz, mert nem minősítünk és ítélkezünk, csak rádöbbenünk, hogy milyen módon volt része ennek a helyzetnek. (39:50)

Mondom a másikat. Ott pedig a lány a következőt mondta, természetesen megint csak felnőttként. „Rájöttem arra – de ez néha évekig tart, míg először a lány is eljut onnan, hogy <<Én egy szerencsétlen áldozat vagyok, egyáltalán tudok róla beszélni.>>, tídi-dídi-di – hogy azt mondja, hogy – tulajdonképpen én azt akartam, hogy az apám boldog legyen. Hát én ezt akartam. Ezekben a helyzetekben bennem volt az is, hogy nekem fontos, hogy az apám boldog legyen. Az apám azt mondta <<Én így tudnék boldog lenni.>>. Én nem csak áldozatként voltam benne ebben a helyzetben, hanem valamiképpen én egy döntést is hoztam, mert nekem az apám fontos volt.” Húhh! (40:50)

Amikor egy ilyen helyzetet nézünk, akkor egy nagyon frappáns mondatot érdemes még elmondani, amit a szakemberek el szoktak mondani, ahogyan, ha látják ezeket a családi összefüggéseket, akkor van esély valóban az összes félnek a fejlődésére és gyógyulására. Ez pedig az, hogy amikor látunk egy apát, aki szexuálisan bántalmazza a lányát vagy a fiát, akkor valójában két áldozatot látunk, ha már ebben a logikában akarunk gondolkodni. Vagyis, mellérendelő helyzetbe hozzuk őket. Nem mi hozzuk őket, hanem rájövünk, hogy ez van. Ilyet egyetlen egy ember sem tenne meg a saját gyerekével, ha 20-30-40-50-60, akárhány évvel ezelőtt ő maga nem lett volna – most mondjuk így ebben a logikában – áldozat. Valójában tehát nem egy tettest és egy áldozatot látunk, hanem két áldozatot. Csak aki most tettesnek látszik, az 40 évvel ezelőtt volt áldozat. Ugye ez a megközelítés nem szakít az áldozat-tettes gondolattal, de mellérendelő helyzetbe hozza őket. (42:10)

Az a tapasztalat, ugye ez most már nagyon sok évtizedes terápiás munkának a következménye, hogy ha látjuk, hogy a család egy rendszerként, egy élő szövetként működik, amiben mindenkinek a helye valamiképp ott van, és mindenki valamiképp ezt az egyensúlyt fönntartja, akkor van a legnagyobb esélyünk arra, hogy mindenki tudjon fejlődni és gyógyulni. Amíg ebben az alá-fölé rendelő szemléletben látunk, addig nem. Legföljebb csak szerepet cserélünk. (42:45)

Ugye, ugye tudjátok azt, hogy ezzel egy picit se mentettem valakit, aki ilyet tesz? Hogy egy picit se mondtam, hogy ezt szabad, vagy belefér, vagy… Dehogy mondtam! Dehogy, dehogy, dehogy! Szőrnyű úgy, ahogy van. Csak nem mindegy, hogy erre a szörnyűségre hogyan nézek rá. Nekem nem mindegy, mert tudom, hogy akikre ránézek, azoknak sem. (43:15)

4. Hogyan határozunk meg egy eseményt?

Úhh, azért most megállok. Hú, hú, hú! Aki először hall ilyet, az, az… gondolom nehezen megy le. Na tehát, hogyha ez a kérdésem, hogyan határozunk meg egy eseményt, akkor ebben az is benne van, alá-fölé rendelő világunkban, hogy az események jók vagy rosszak, hogy az eseményekben van egy jó és egy rossz. Illetve, hogy az események megoldásának a végkifejlete vagy az hogy jó, vagy az hogy rossz. Tehát tudunk jól megoldani egy helyzetet, meg rosszul megoldani, és csak ez a kettő létezik. Ez látszólag milyen természetes, nem? Hát vagy jól oldjuk meg, vagy rosszul. Azonban ez a szemléletmód teljesen beszűkít. Egyrészt, mert elkezdünk rettegni, hogy nehogy elrontsuk. Ugye, hát ha vagy jól, vagy rosszul lehet megoldani, akkor szörnyű lenne, ha mi rosszul csinálnánk. Ha pedig a dolgokat vagy jól, vagy rosszul lehet megoldani, akkor meg lesz bennünk egy görcsösség, hogy muszáj jól megoldani, mert ha nem jól oldjuk meg, akkor rosszul oldjuk meg. (44:50)

Hát ha valahogy boldogtalanná tehetjük magunkat, akkor ezzel az alá-fölé rendelő megközelítéssel. De ez még cifrább szokott lenni. Ugyanis általában azt gondoljuk, hogy a helyzeteknek egy jó megoldása van, egy igazán jó megoldása van, és ezt az egy igazán jó megoldást kell megtalálni, mert különben az összes megoldás ennél rosszabb, tehát rossz. Hú, de… úú, áll föl a szőr a hátamon. Lebuktam, szőr! Ez, hogyha mi kapcsolatba kerülünk egymással, akkor vezethet oda, hogy neked az az elvárásod felém, hogy én az egyetlen jó megoldáshoz elsegítselek téged. Tudok nagyon nagy csalódásokat okozni, mikor én nem gondolom, hogy ilyen van. Nagyon izgalmas párbeszédeket szoktam ezen a témán folytatni. Hogy de mondd, de nem, de mondd, de nem, de mi, de nem tudom. Akkor minek jöttem, ha nem tudod? Hát azt én nem tudom. (46:15)

Kapunyitási pánik

Ennek a keresztény változata, de gondolom a muzulmán változata is ugyanilyen, vagy a hindu változata is. Ez az, mikor valakinek ez beég az idegrendszerébe, az agyába besül, és akkor egyszer csak elkezd azon gondolkodni, hogy „Akkor ez az istenkapcsolatban úgy néz ki, hogy az Istennek van egy terve velem.” Hát nem? „Isten tudja, hogy mi a jó.” Ez az Isten tudja, mi a jó… Isten TUDJA, mi a jó. Láttalak! Tehát „Isten tudja, mi a jó, ő abszolút jól tudja, hogy mi a jó. Istennek van velem terve, ezért Istennek van egy abszolút terve, egy fölülbírálhatatlan, Ő mindent előre tud. Akkor van egy abszolút terve, hogy énnekem minek és hogyan kell lenni.” Nem? Teljesen logikus. S akkor 19 éves vagyok, 37 kilóra fogytam. „Papság? Házasság? Házasság? Papság?” És kész vagyok ettől. Tehát Isten, Isten elgondolta. „Pap vagy mindörökké, Melkizedek rendje szerint.” Ebből az egészből még a Melkizedek a legérhetőbb. Ez a… oké, megvan ez nektek? Muszáj, ebből aztán kifejlődik egy kapunyitási pánik. (48:00)

Nem merünk elkezdeni élni. Hát hogy? Hát ha Istennek van egy terve, hogy hogyan kell, és én meg nem tudom? Hát a legjobb, nem csinálunk semmit. 25 önismereti csoport, 1500 óra terápia. Hát valahogy… és hát nem babra megy a játék. Mert ugyanis 19 évesen úgy el lehet szúrni, hogy vége. Nem? Hát Isten azt gondolta, hogy pap legyek, nekem meg van nyolc gyerekem. Hát ennél szörnyűbb dolgot el sem bírok képzelni, ez maga a katasztrófa. Tehát egy szeretetteljes családi élet ebben az összefüggésben maga a kudarc. Na de hát fordítva is. Na jó, kicsit fáj a derekam most itt. Na, most megint egy picit, picit bűntudatom lett. De nem magam miatt, persze, hanem azért, hogy tényleg, ez megint, a szavaim alkalmasak voltak arra, hogy valaki felé ez bántó legyen. Hogy én most gúnyolódtam a te legmélyebb szenvedéseden. De nem, nem ezt akartam. Nem is mondtam volna, ha nem tapasztalom, hogy ez milyen őrületbe kergető tud lenni. Láttalak akkor, mikor… Kapunyitási pánik. Ugye nem szorulunk rá, hogy most a mási verziót elmondjam? Ugye nem? Én nem mondom el. Én nem mondom el. Oké. (49:55)

Utolsó gondolat még ehhez. Ebből az is következik, hogy a fent lévő ember tudja megmondani, hogy mi a jó, és mit hogyan kell tenni. Hát ez nyilván az ő dolga, és neki ezt tudni is kell. Ő tudja tehát a jó választ. Záró történet ehhez. Megy a pszichiáterhez a… páciens. Oké! Tehát megy a pszichiáterhez a páciens. Sokadik alkalom, kezdett kialakulni a bizalom légköre. A következővel kezdi. „Jaj, drága doktor úr! Most mielőtt elkezdenék beszélni, mondok valamit.” Ezt nyugodtan értelmezhetjük úgy, hogy mielőtt ebbe az alá-fölé rendelt páciens-pszichiáter viszonyba sodródnék, amiért 6000 forintot fizetek, legyen két percünk úgy ember az emberrel. De utána jó fiú leszek. Na, még 20 perc… nekem. (51:30)

5. A változáshoz való viszony.

Ez az utolsó. Ha hierarchikus – jaj, most kimondtam – alá-fölé rendelő, hát akkor természetesen a változás az engedelmesség és az engedelmeskedés erősítésével tud leginkább történni. Tehát végül is bűnbánatot tartok, és rájövök, hogy nem voltam elég engedelmes. Megtalálom azt a személyt, aki tudja a tutit, belevisz a frankóba, és nekem csak engedelmeskedni kell. És jön a biztonságérzet, a melegség, az Istennek szeretett gyermeke vagyok élmény. Nem? M-mm! (52:20)

Jött hozzám valaki gyónni. Szokott ilyen lenni. Vakmerőség! Nem a gyónás, hanem hogy hozzám. A Városmisszió gyümölcse. Jött, miniszoknyában. Kifestve, bejött egy nő. Hmm. Ajtót becsuktuk, és… Nem így szoktak jönni, tehát látszott, hogy valami történt. Ugye ez milyen érdekes, hogy… Az egyháznak van olyan parancsa, hogy smink nélkül gyónjál? Ez a hetedik. Etesd a papot, smink nélkül menj gyónni. Hát a miniszoknyát azt lábjegyzetben ilyen… Tehát ő jött, smink, miniszoknya, bűnök. Minden volt, tehát ami… De látszott, hogy tényleg megérintette őt valami, na, hát tényleg. Hát sz’al úgy jött be, ahogy volt. Tehát… zzz. És a… és hát persze, mitt’om, 30 éve nem gyónt, és csak 29 éves volt. Elkezdte mondani, de hát látszott, hogy iszonyatosan zavarban van, szorong, hát szóval, hát na, na… Azt mondja, hogy „Én, hát olyan rossz dolgokat tettem, és hát…” Sz’al látszott, körülbelül az volt a benyomásom, hogy itt egy bűnt sem fog kimondani, az tuti. Tehát az, hogy ő bejött, miniszoknyában, kifestve, hát ez… (54:25)

Tehát hogy most viszem ezt a klasszikus, „Én vagyok a gyóntató atya.” A másik oldalon: gyónó. „Kedves, úgy kell gyónni, hogy a súlyos bűneinket határozottsággal nevén kell nevezni.” Tehát hiába érdemes úgy gyónni, hogy az ember kimondja, mert úgy érdemes, hát úgy érdemes. Nem azért, mert ez egy szabály, hanem hogy ott tudjon történni egy gyógyulás, hogy azt múlttá lehessen tenni. Hát ha csak ilyen „Néha nem voltam jó…”, akkor nekem mindegy, de te ott nem fogsz gyógyulni. Érted, ott lehet gyógyulni, azt mondom „Doktor úr! Van egy akkora afta a nyelvemen, hogyha kinyújtom, rosszul lesz tőle. Úgyhogy na erre az aftára tessék valamit mondani!” Na, hát akkor lehet gyógyulni. Bemegyek a doktorhoz… (Csukott szájjal – szerk.) „Baj van!” Hát ez, ez… hát ez, ez nem lesz elég. De most… szokott nektek lenni? (55:45)

Nyár végén elharaptam a nyelvem, de úgy elharaptam, majdnem kettő lett belőle. Úhh! A legnagyobb tanulság az volt, ugye állandóan alá-fölé rendeltség, minősítünk, ítélkezünk, ilyesmi. „A Úú lenyen veletee!” Három napig így miséztem. Nem, nem túlzok. „A Úú lenyen veletee! – Emejjüü öö jívünkee!” Így, ez ment. Tehát próbáltam úgy a nyelvem egy ilyen vízszintes állás… Semmihez hozzá ne érjen. Tehát például az áldoztatás nagyon nehezen ment. Tehát az a ropogós R, az, az… „Kjisztuss tesstee”. Ezt három napig. Na, és akkor kezdett gyógyulni, vagyis már kezdtem beszélni. Akkor azt találtam ki, hogy megkérdezem az emberektől, hogy mit gondolnak, mi volt velem. Rettentően izgatott, hogy mit, mit…? Hát tudjátok, ahány ember, annyi félét mondott. „Hát tudtuk, hogy fogorvosnál voltál.” Körülbelül így. „Én tudom, hogy veled mi van, én tudom, hogy…” Egymás… olyanokat mondtak, hogy soha eszembe nem jutott volna. Volt valaki, kicsit megszeppent „Hát azt, azt gondoltam, dühös vagy ránk. Rövidek voltak a beszédek, egy-két betűt is kihagytál, sz’al…” Még vasárnapra is maradt belőle. Úú-úú! Ja, a gyónó, gyónó, gyónó, gyónó. (58:00)

Tehát teljesen ép nyelvvel ültem bent a gyóntatószobában, és arra gondoltam, hogy ha én most ezt az alá-fölé rendelő viszonyt nyomatom, még ha ebben az esetben van is benne valami, hogy hát… ebből semmi nem lesz. Tehát tönkre teszem, tönkre teszem a helyzetet. De oké, de közben meg tudtam, hogy fontos volna neki kimondani. Ott ültem, és „Na, Feri! Ilyenkor mit kell csinálni? Érdekes, a teológián erre nem tanítottak meg. Nagyon sok mindent tudok, de hát… azokat se jól. De hát ezt meg…” A következő jutott eszembe. Múltkori történetnek a párja, van Szentlélek. Ez igazából a történet erről szól, csak most ki is mondom, tehát van Szentlélek. Az jutott eszembe, hogy a következőt mondjam. „Mondd csak, meg tudnád-e fogalmazni most itt azt, hogy mi az, amit soha többé nem akarsz megtenni? Amit nem akarsz megtenni?” S akkor egy ilyen lavina. Képzeljétek el, ha azt mondom „Akkor most mondjad el tételesen!”, akkor akkora szorongás, minden. „Mi az, amit te nem akarsz?” Ugye, erről tudunk beszélgetni. Te nem egy szerencsétlen nyomorult gyónó vagy, itt most szorongsz, és én most jól rád olvasok, és bíróként ülök veled szemben. „Ó, te azzal jöttél, hogy dolgokat nem akarsz. Na mondjuk ki! Te!” És tényleg, egy ilyen lavina, és elkezdett zokogni. Ááá, már csak ülni kellett. Ami a legszebb, hogy utána egy ilyen klasszikus, utána maga, minden… „Mert nem ezt akarom, hanem azt akarom, hogy…” És elkezdte mondani, hogy hogyan akar élni. Tehát nem volt szükség erre az alá-fölé rendelő, okos ember megmondja a kis hülyének, mit kell csinálni, a kis hülye meg boldogan távozik, és engedelmeskedik az okos embernek. Nem, nincs rá szükség. Mhh. Jaj! És miniszoknyában, kifestve, boldogan távozott. Itt is fekete volt mindenhol, így. Komoly gyónás. (60:40)

Kóros egyensúly

A változásról ebben az alá-fölé rendelő viszonyban akkor azt gondolom, hogy a változás félelmetes, lehetőleg el kell kerülni. Az egyensúly a jó dolog. Egyensúlyban kell lenni, a változás nem jó dolog. Azt el kell kerülni, mert az egyensúly jó, a változás rossz. Mindaddig, ameddig Satir asszony el nem mondja nekünk, hogy van olyan, hogy kóros egyensúly. Óhh. A családok nagyon gyakran többé-kevésbé kóros egyensúlyban vannak. Egyensúlyban vannak, ezért látszólag a fölszínen nem érdekeltek a változásban. Valójában az az egyensúly, amit létrehoztak egy kódos egyensúly. Ez még az olyan abszurd helyzeteknél is így van, amikor az édesapa szexuálisan bántalmazza a saját lányát. Ez fönn tud maradni akár 15-20 éven át is, és nyilván a rendszer nem maradna fönn, ha ott nem létezne egy egyensúly. Hát ha nem létezne egyensúly, akkor megváltozna. De hogy nem változik meg, ez azt jelenti, hogy egy egyensúlyi állapot jött létre. Az egyensúly: kóros egyensúly. (62:10)

Ha a saját családtörténetünkre gondolunk, nagyon izgalmas volna ezzel a megközelítéssel nézni, hogy milyen egyensúlyi állapotról, egyensúlyi állapotra jutottunk, és ezek mennyire voltak egészségesek vagy nem. Minden normális ember törekszik az egyensúlyra. Csak néha nagy árat fizetünk érte. (62:30)

Satir asszony a következő, nagyon egyszerű képet hozza. Azt mondja, hogy a családi egyensúly amikor kóros, akkor az ahhoz hasonlít, amikor egy nagyon sovány ember, és egy nagyon kövér ember libikókázik. Akkor az történik, hogy a nagyon sovány ember iszonyatosan ki kell hogy üljön a libikókának a szélére, a kövér ember pedig nagyon közel ül a súlyponthoz. Ezért a kövér ember eszeget-iszogat, és még jobban érzi magát, a szegény sovány meg tgg-dgg-ggg-zzz, így, így. Ez az egyensúly nem egy túl jó egyensúly, miközben egyensúly, kétség kívül a libikóka…(63:20)

Vasárnap találtam egy csúnya mondatot mondani, mire valaki megállított, és azt mondta „Feri atya! A kijelentéseidnek a 90%-ával egyet tudok érteni. Na ez abba a 10%-ba tartozott.” Azt találtam mondani, hogy Plö… az életünknek vannak kulcs területei. Evés, ivás, szexualitás, hatalom, pénz. Ott voltál? Pénz. Ezek nagyon alkalmasak arra, hogy eluralkodjanak az életünkben. Amikor függő helyzetekben vagyunk, akkor is egyensúlyban vagyunk, csak az egyensúly kóros. Kibillentem az érzelmi biztonságomból, iszok egy csomót. Meg vagyok zavarodva, elkezdek enni. Jaj, egy kedves ismerősöm olyan aranyosat mondott. Most is itt van. Mondhatom? Nem merek oda nézni. Inkább nem mondom, majd ha nem lesz, akkor mondom. Szóval, amikor függő helyzetekben vagyunk, az is egyensúly, egyensúly. De teljesen tönkre tesz minket. (65:00)

Ha nézzük ezt a négy területet: pénz, hatalom, étel-ital, szexualitás. Elkezdtem gondolkodni rajtunk, papokon. Hogy vajon a mi életmódunk az vajon milyen egyensúly irányába lök bennünket. Ugye szexualitás, ííí-nííí. Hm-hm-hm. Természetesen a papnak is van szexualitása. Most nem az önkielégítésre gondolok. Van, azért, mert nem t’om, nem történik az életemben ez, az, vagy amaz, attól még van. Remélem, mert az azt jelenti, hogy férfi vagyok. Remélem. Szóval. Hát a szexualitás, egy nagy kanyarra vagyunk ítélve, ez komoly, a személyiségfejlődésnek komolyan adunk, ugye, jó kis kihívás. Na de akkor, ha ez így van, nem lehetséges-e az, hogy a mondjuk jelenlegi egyházi közgondolkodásunkban a libikóka másik oldalán is van valami? Például az, hogy olyan egész barátságosan szemet tudunk hunyni a fölött, hogyha egy pap rengeteget zabál. Még sajnáljuk is. „Szegény atya, milyen túlsúlyos! Nehéz lehet így misézni. Nem fér oda az oltárhoz, nehezen, látszik. Szegény, szegény…!” De ez még hagyján. (66:40)

Azt gondolom, hogy egy kóros egyensúly alakul ki ott, hogyha a szexualitás terén a pap a pszichoszexuális, pszichoszocio-szexuális fejlődésében nem valódi jó irányban fejlődik, hanem megreked, és a kóros egyensúly a hatalom kompenzatórikus hatásával jelenik meg az életében. Ugye? Azt gondolom, hogy például ilyen papi, vagy nem t’om milyen hatalom, ilyen kakas a szemétdombon, ezt olyan egész jól bevesszük. Nem? Mintha a papnak ezt lehetne. Na, ezt egy kicsit… De hogy a papok egymással kapcsolatban nagyon toleránsak, az biztos. Komolyan, nem emlékszem a papi életem, vagy kispapi életem során külön hallottam volna az egyik pap azt mondta volna… Azt igen, hogy „Te, kicsit kövér vagy. Nem kéne valamit…? Tudok egy jó valamit.” De az, hogy „Hát, én úgy látom, hogy te egy kicsit hatalommániás lettél. Hát ha a hívek nem mondják, majd én mondom.” Ilyet nem nagyon hallottam. Képzeljük el, bekopogtatunk egy püspök atyához, és azt mondjuk „Kedves püspök atya! A hívek nagy árat fizetnek a szexuális absztinenciájáért.” Most tehát ezt a 10%-ot nyújtottam át nektek, amit nem szabadna. Tehát az, hogy milyen kóros egyensúlyokat fogadunk el. A társadalom milyen kóros egyensúlyokat tart elfogadhatónak, és normálisnak, és melyeket bélyegez meg, nagyon önkényes tud lenni. (68:45)

Na, jó, van három perc. Satir asszonynak egy gyönyörű szép mondata, hogy mi van a másik oldalon. Azt mondja: A változás nem jó vagy rossz, szükséges. A változásra szükségünk van. Változás nélkül nem lehet fejlődni. Nem jó vagy rossz, szükséges. Aztán azt mondja: Azért szoktunk rettegni a változástól, mert az állandóság a legbiztosabb alapja a biztonságérzetünknek. Azt mondja, ez annyira szép, hogy: Nem csak az állandóság lehet a biztonságérzet alapja. Hanem valami más is. Itt fejezném be, és akkor… Nem, ezt még elmondom, annyira szép. Muszáj, hogy én mondjam el. Nehogy már te gyere rá! Azt mondja. A biztonságérzetnek – most nyilván jobb esetben a valódi biztonságnak – nem csak az állandóság lehet alapja, hanem az önbizalom, és a másikba vetett bizalom. Amikor valaki elég – ugye így szokták mondani – kompetensnek tartja magát a saját életében, akkor azt mondja. Bármilyen változás történhet, ez esetleg nagyon megviselhet engem, meg persze nyilván a változás veszteséggel is jár. De én elég hatékony, elég jó fej vagyok ahhoz, hogy én majd el tudjam dönteni, hogy mi lesz nekem jó, és mi nem. Majd én képes leszek meglátni azt az irányt, azokat az értékeket. Hát miért ne rendelkeznék azokkal az adottságokkal, hogy egy jobb egyensúlyba tudjak kerülni egy rosszabb után. Miért ne rendelkeznék én ezzel? Hoppá! Hát, ha körülnézek, azért azt látom, a legtöbb ember biztonságérzete mégis csak az állandóságon alapul, és nem azon, hogy azt mondja „Ó igen, sok minden történhet, néha én magam megyek bele, mert tudom, hogy alkalmas vagyok az élethelyzeteimnek a megoldására.” Hozzá tehetem azt, hogy Isten segítségével, vagy szeretetével, ezt nyugodtan, attól még én vagyok hatékony. Húú, azért ez a Satir asszony! Olyan egyszerű, hogy… ütős nekem nagyon, nagyon. (71:30)

Jó, köszönöm a figyelmeteket. Szeretne-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: vinkozoli