Satir terápiás alapelvei 2. - Satir-féle túlélési pozíciók 1.

Isten hozott benneteket, szerbusztok!

Virginia Satir terápiás alapelvei

Ismétlés

Elnézést, hogy késtem! Belevágok akkor minden laca-facázás nélkül. A múlt alkalommal elkezdtünk arról beszélni, hogy Virginia Satir szerint milyen nézőpontból érdemes azokra figyelni – mert hiszen ő ebben az összefüggésben gondolkodott – akik hozzánk érkeznek, férj, feleség, gyerekek. A könyvében ez úgy szerepel, hogy milyen terápiás alapelvei vannak Satir asszonynak. De ez nekünk éppen nagyon jó, mert az ő terápiás alapelveivel le tudja írni azt a nézőpontot, ami nem egy alá-fölé rendelő nézőpont, nem annak a folytonos keresése, hogy kinek van igaza és kinek nem, ki a hibás és ki nem, ki a vétkes és ki a bűnös, és ki az oka. Vagyis, nem egy alá-fölé rendelő hierarchikus nézőpont, ami úgy tűnik nem segíti a kapcsolatokat, hanem inkább a fejlődésre ösztönző látásmód. Akkor gyorsan ismétlés, hogy melyeket említettük már. (01:20)

1. Lehetőség van a változásra. A belső változásra biztosan, ha a külső nem is lehetséges. (01:30)

2. A szülők mindig a tőlük telhető legjobbat tették. Itt, itt ajánlottam nektek azt a gyakorlatot, hogy mondogassátok egy párszor el magatokban a szüleiteknek a nevét, vagyis nem azt, hogy Anya meg Apa, mert ez nem az ő nevük, hanem van nekik rendes nevük, és hogyha a nevüket elkezdjük mondogatni, talán a személy egy kicsit közelebb kerül hozzánk, nem pedig csak az a szerep, amivel velünk kapcsolatban voltak, hogy az anyám és az apám. Ameddig a szüleink kizárólag így élnek bennem, hogy apám, anyám, addig biztos, hogy nem látom őket még, még… hát még a lehetőségekhez képest sem a maguk teljességében. Aztán egyébként meg pláne. (02:25)

3. Rendelkezünk a szükséges erőforrásokkal. Ami nagyon furcsán hangozhat, de ő ezt mondja, egyszerűen csak segíteni kell előhozni ezeket, segíteni a másikat, hogy ő elő tudja hozni magából azokat az erőforrásokat és képességeket, amelyek az életéhez kellenek. Ugye itt arról beszéltünk, hogy az ember alapvetően jó, de van, aki ezt tudja is magáról, és vannak néhányan, akik e szerint is élnek. (02:55)

4. A reagálásnál többre van lehetőségünk. Akció vagy reakció, ez itt a kérdés. (03:05)

5. A terápiának, vagyis hogyha szeretnénk egy kicsit boldogabban élni, az egészségre és a lehetőségre kellene koncentrálnia, nem a betegségre és a problémára. Emlékeztek, ezt a Gottman nevű embert hoztam, aki azt mondja „Mindenféle vizsgálataim alapján azt mondom, a házastársi konfliktusok 70%-a megoldhatatlan. Tehát ha a problémára koncentrálunk, csak nagyon el fogunk keseredni, és ha azt gondoljuk, hogy a problémákat mindig meg kell oldani, akkor teljesen ellehetetlenülünk. Itt egyébként a spiritualitásnak nagyon izgalmas szempontjai vannak, csak most ezt el akarom kerülni, hogy most mindenfelé ágazzunk. (03:55)

Megoldhatatlan problémák a társkapcsolatban. – John Gottman kutatásai.

Egy megközelítést azért emlegetek nektek. Megint csak próbáljátok ki, aztán majd még beszélhetünk róla a második félévben, hogy amikor úgy tűnik föl számunkra, hogy eljutottunk egy megoldhatatlan problémához… Házastársi kapcsolatban megoldhatatlan problémának nevezhetjük azt… Beszéltünk erről múltkor? Már csak az, hogy miket például? Azért említettem, ugye, hogy én katolikus vagyok, te nő vagy, és akkor mit csináljunk. Jaj, összekevertem két példát! Na tehát! Te férfi vagy, én nő… akarom mondani, tehát egyikünk férfi, másikunk nő, föloldhatatlan. Vagy például, hogy én katolikus vagyok, és gyermekeimet a katolikus egyház szertartásai szerint akarom nevelni, te református vagy, és te a református egyház hagyománya szerint akarod nevelni. Két megoldás van, az egyik, preventív, nem házasodunk össze. Hát nézd, szabadok vagyunk, nem? Ha te így akarod, én így akarom, ebből nem lesz énekes halott, hát akkor… Ne mondjátok, hogy nem megoldás! Megoldja a helyzetet. Na jó. De tényleg megoldja. Ez a… bár kezd a felé a megoldás felé csúszni, hogyha fáj a fejem, vágjuk le. Tehát van árnyéka, kétség kívül. De mondjuk hogyha úgy döntünk, hogy megházasodunk, és elég nyitottak vagyunk arra, hogy nem ott belül kimondva-kimondatlanul „Majd hajlik a jó szóra!” (05:50)

Mert hogy mi szokott bennünk tudva-tudatlanul, akarva-akaratlanul lenni, hát arról lehetne regéket mondani. Szerintem három perc alatt egy olyan sziporkát tudnánk itt előadni ezekből a hipotézisekből. Mondjuk hogy „Hát, ha igazán szeret, majd biztos ő is katolikus lesz, mert látja, hogy nekem mennyire fontos. Mmm? Nem, hát ha igazán szeret, látja, hogy én élek-halok ezért.” Na jó. Szóval. Nevezzük ezt, mint ahogy ez a kedves valaki nevezte, megoldhatatlan problémának a házasságban, megoldhatatlan. Az élet ott kezdődik, amikor egy megoldhatatlan probléma elé állunk, és az a kérdés, hogy mit kezdünk egy ilyen helyzettel. Ez a Gottman azt mondja, hogy attól, hogy egy megoldhatatlan probléma elé kerültünk, ez nem jelenti azt, hogy el kell válni. Nem jelenti azt, hogy itt vége az életnek, hogy nem lehet mit tenni. A kérdés azonban, hogy milyen viszonyt veszünk föl egy megoldhatatlan helyzethez. Akkor azt mondja, rengeteg pár van, aki rájön arra, hogy lehetséges olyan viszonyt fölvenni egy megoldhatatlan helyzethez, ami a helyzetnek a szó szoros értelmében nem adja megoldását, azon a szinten, ahol a probléma van, mert az ott marad megoldhatatlannak, de mégis csak az élet tovább tud menni. Hmm! Ez az izgalmas. (07:35)

Akkor mondom a gyakorlatot. Hogyha eljuttok egy ilyen helyzethez, például hogy én katolikus vagyok, és az, hát… el se bírom képzelni, hogy a gyerekeim ne legyenek katolikusok, de te református vagy, és el se bírod képzelni, hogy a gyerekek ne legyenek reformátusok, akkor nézd ezt az egész helyzetet úgy, hogy ez már nem probléma, mert úgy megoldhatatlan, hanem ez egy misztérium. Nem probléma, amit meg kell oldani, hanem valamiféle titok, valami titok, amivel kapcsolatban az ember úgy közeledik, mint Mózes Istenhez. Leveszi a saruját, és azt mondja „Na, Uram, itt valami nagyon-nagyon kényes, érzékeny, finom helyzet van, ami nincsen a kezemben. Hála Isten a feleségem kezében sincs. Hát Uram, nézzük most meg úgy, hogy ez valamiképpen egy misztérium, egy titok, ami…” Ha így nézem, akkor mit gondolok ez után róla? Lehet, hogy esetleg eszembe jut, hogy „Hát, talán nem azon múlik az üdvösség, hogy most katolikus vagy református.” Például eljutok egy ilyenre. Megdumcsizom Istennel, és eljutok, hogy nincs katolikus mennyország, meg református mennyország, meg ilyesmi. Tehát hogy is mondjam? Szűzanya szobrok országos találkozója van. Olyan létezik, igen, hallottam ilyesmiről, Hordozható Szűzanya szobrok országos találkozója. Milyen… nem sok érzéketek van mások hitélete iránt, bocsássatok meg. Tehát ilyen létezik, Hordozható Szűzanya szobrok országos találkozója. De hogy katolikus mennyország nincs, az biztos, meg réformátus mennyország sincs, evangélikus sincs. Most fölsorolhatnánk az összes többit, ortodoxok ne örüljetek, mert olyan sincs, nincs. Tehát úgy tűnik, hogy ez a helyzet, ha misztériumként nézem, megoldható, ha problémaként, nem. (10:10)

Na, hát erről ennyit, így, így, így. Tessék? „De mi lesz a gyerekkel?” Mi lesz a gyerekkel? Há-hháá! Mondhatom? A kérdés: „Mi lesz a gyerekkel? Most akkor marad pogány?” Hogy szeretnéd? Ó, ez így nagyon misztikus, de most én izzadjam ki helyetted? Nem, ezt teljesen rád bízom. Fontosat mondasz, mert azt mondod, hogy „Jó, nagyon szép… hogy kell csinálni?” Ugye, ez egy nagyon, nagyon… „Hogy kell csinálni?” Hát, ez az. Most, de most… ez a helyzet olyan, mint hogyha most ilyen nesze semmi, fogd meg jól, ugye? Pedig nem. Hát most vagyunk a témánál. Mert amíg azt mondom „Én katolikus vagyok, megkereszteljük a katolikus egyházban. Minden más egyházat elrúgunk, eltolunk, fuj, fuj, fuj!” Amíg én azt gondolom, hogy én pontosan tudom, hogy mit kell a gyerekkel csinálni, és a feleségemnek gőze sincs, mert még mindig leragadt Luthernél… Ha hűségesek akarunk lenni, és reforfmátus feleségünk van, akkor Kálvinnál… leragadt, leragadt, leragadt. Ugye, amíg azt gondolom, hogy „Én pontosan tudom, hogy mit kell csinálni, és a feleségem…” „Ez hát teljesen evidens! Túlhaladtuk a katolicitást. Hát azért vagyunk protestánsok, mert rájöttünk, hogy ők nemjók, és mi meg jók. Na, hát ezt…” Amikor elérkezünk a te kérdésedhez, hogy van egy férj, meg egy feleség, és együtt ülnek, és fölteszik azt a kérdést, hogy „Most akkor viszont mit csináljunk?” Hát most jutottunk el valahova. Oké ez? Nagyon köszönöm, ahh, ahh! (12:20)

Hát… különben leélhetjük 50 évig az életünket így, hogy mind a kettő tudja, mit kell csinálni. Akkor egy megoldhatatlan probléma, annyi nekünk, meg a gyerekeknek. Ugye, mert mennek az anyucival kéthetente az evangélikus/református/metodista/unitárius templomba, s akkor mondja az anyuci. „Ugye sokkal jobb nálunk? Ugye, ugye! Mert nálunk nem kötelező vasárnap menni, csak azoknál a gyagya… teljesen korlátolt katolikusoknál, azoknál muszáj vasárnap. Nálunk nem, mi szabadon megyünk, csak úgy, mikor tetszik.” Mennek az apával. „Na, anyátokkal jó volt ott, az evangélikusoknál? Ott, csupasz falak, csak ott a pap dumál? Na, jó volt 30 percig hallgatni a lelkészt? Na, jó volt?” Szóval amíg így állunk, a helyzet azt gondolom teljességgel megoldhatatlan, és a gyerekek jól rajta vesztenek. Ahh, ahh! Na, na, valami, valami történt. Assz’em abbahagynám itt most a csúcson. Ez most rettenet! Negyed óra telt el? Már mindent beleadtam, komolyan. Most megnéznénk a pulzusunkat, 100 fölött vagyok én ám. Átmentem egy ilyen működésmódba. Ne szólj többet, légyszi! Ne…! De kösz! Na, huhh, megyek. Komolyan, leizzadtam az ismétléstől, azért ez nagyon durva. Na! Tehát, tényleg. 5-ös pont volt ez, huhh! (14:10)

6. Nem a probléma a gond, hanem a megküzdés módja, és a módon van lehetőségünk változtatni.

Ugye ezt mondja Gottman, 91%-ban meg tudom mondani, hogy ez a pár előbb-utóbb el fog-e válni vagy nem, mert annyit figyeltem őket videón, hogy van erről tapasztalatom. És akkor elmondtuk az apokalipszis négy lovasát. Hogy mi az, hogyha ezek ott vannak, akkor majdnem tuti, hogy rossz felé mennek a folyamatok. (14:50)

Az apokalipszis négy lovasa és a pót pacik.

1. Defenzív viselkedés. Úgy tenni, mintha kizárólag a másikban lenne a hiba, nekünk nincs részünk a probléma kialakulásában. A másikat hibáztatni. Ha te nem így, ha te nem úgy, én előre megmondtam, törörö. (15:05)

2. Obstrukció. Az egyik fél kikapcsol, hogy hárítsa a másik támadását. Lelépni, kilépni, abbahagyni, nem, tirim. Jó! Érthető azért még? Főleg, aki nem volt itt, az rettenthetetlenül értheti. (15:25)

3. Bírálat a másik személyére vonatkozóan. (15:30)

4. Megvetés. A másik lenézése nem csak szavakkal; gesztusokkal, pillantással, legyintéssel, akármicsodával. Nem odafigyeléssel, nem meghallgatással, plöm-plöm-plöm. Annak a vágya, hogy kellemetlenséget akarunk okozni másoknak. „Az, csak fájjon neki! Érezze, hogy hogyan fájt nekem, mikor azt csinálta, hogy. Akkor kvittek vagyunk.” Ellenséges hozzáállás. Ez az apokalipszis négy lovasa. És utána jönnek a pót pacik. Amikre ő nagyon-nagyon fölfigyelt, és azt mondta, hogy hát, ha ezek is ott vannak a lovardában, akkor még nagyobb a baj. (16:20)

5. Durva nyitás. Igen. Durva nyitás. Durva nyitás. Majd próbálok jobban artikulálni. Bíráló, gunyoros, megvető, viccesnek gondolom én megjegyzés, és ezzel indítani. (16:45)

6. Elárasztás. Amikor a másikat verbálisan agyon nyomjuk, és közben az van bennünk, most próbálom megbeszélni a helyzetet. Hát, ezek után, h-hmm. Jaj, és itt fejeztük be, patkány a WC-ben. Ó, tehát hogy az elárasztás életellenes, kifejezetten, kifejezetten tönkre megyünk bele, és olyan rettenetes, mint a patkány a WC-ben, ami nem egy mese, hanem a mi valóságunk. És 7. Ezt mondtam el ugye 20 másodpercben a végén, mikor kifutottunk az időből. (17:30)

7. Korrekciós próbálkozások folyamatos kudarca. Vagyis hogy amikor belemegyünk ebbe az alá-fölé rendelő, csihi-puhi, adok-kapok, te a hülye, én a hülye, nem én, te, töröröm. Hogy akkor képtelenek vagyunk már kiverekedni magunkat belőle. Nincs megállás, nincs önreflexió, egyik fél sem képes azt mondani, hogy „Te, hát ez most sehova se vezet. 10 éve így veszekszünk, hát álljunk már le!” Vagy ha… milyen gyakran láttam azt, az egyik tesz egy ilyen tétova kísérletet, és a másik rögtön úgy értelmezi, hogy „Na most védtelen!” És akkor még nagyobbat rúg bele. Ismeritek ezt, ugye? Ez olyan, mint amikor a ringben az egyik azt mondja, hogy „Jaj, hagyjuk, hagyjuk”, és leengedi a kesztyűt, és tesz egy gesztust a másik felé, hogy „De nem akartalak megbántani.”, s a másik látja, hogy leemelte a kezét, és puff, egy nagyot bevág. „Akkor minek kell ilyeneket beszélni?!” Ez szerintem rettentően ismerős mindannyiunknak. Ilyenkor mi a józan reakció? „Na, akkor kesztyűt föl, és akkor amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten.” Ez volt a hatos pont, és akkor van még egy pár. (18:50)

7. A megküzdés módja az önértékeléstől függ.

Hogy képesek vagyunk-e megküzdeni adott esetben megoldhatatlan problémákkal, hogy képesek vagyunk-e hitelesen kommunikálni, az az önértékelésünk minőségétől függ. Ebben az is benne van, hogy Satir asszonynak volt egy alap-alapelve, ez pedig az, hogy a klienseknek segíteni kell az önértékelésük emelésében. Mert ameddig az önértékelésük a bányász béka popója alatt leledzkedik, addig képtelenek, bár szeretnének, másképpen nyúlni a helyzethez, a másikhoz, másképpen látni az embert, egy helyzetet, egy konfliktust, a változást, de nem megy nekik, egyszerűen nem megy. Hiába tanítjuk meg őket jobban kommunikálni, hiába nem t’om mivel trükközünk. A gyönge önértékelésük állandóan – és itt jön a fontos befejezés – a túlélésre serkenti őket. Tehát akinek gyönge az önértékelése, az állandóan, és szinte folyamatosan a legegyszerűbb helyzetekben is támadva érzi magát, és veszélyben érzi a saját életét, a helyzetét, a személyiségét és minden. Ezért pedig – mondja Virginia Satir – túlélési pozíciót vesz föl. A túlélési pozíció pedig, ahogy a nevében is benne van, semmi másra nem jó, mint túlélni. Problémát vele megoldani nem lehet, fejlődni vele nem lehet, csak ki lehet valamit bírni. Csak az a baj, hogy rosszul. Tehát a gyönge önértékelésből állandó veszélyérzet fakad, és az állandó fenyegetettség, vélt, valós fenyegetettségből elképzelt, hipotetikus, akármiféle fenyegetettségből túlélési pozícióra váltunk. Négy féle van, de ezt majd később akarom elmondani. (21:15)

Mond egy nagyon egyszerű példát, hogy a feleség örömmel várja haza a férjét, mert főzött neki vacsorát. Hát, ha 10 évenként egyszer teszi ezt, tényleg nagy esemény a családban. És odateszi, és a férfi elvágja a husikát, és fölszúrja a husikát, és beveszi a szájacskájába a husikát… És megállapítja, hogy „Te, ez a hús odakozmált.” Most mi történik? Ha a feleség pityeregni kezd, beszalad a fürdőszobába, magára zárja a WC ajtót, mert oda szaladt be, nem is a fürdőszobába, mert rögtön hány is egy kicsit, ez annak a jele, hogy a hús állapotát nem tudja elválasztani az önértékelésétől. Tehát a hús színe és íze közvetlen viszonyban áll az önértékeléssel. Ez történik. Hallottátok, mit mondott a férfi? A férfi egyszerűen csak azt mondta „Ez a hús keserű.” Ennyit mondott. Nem vádolta, nem szidta, nem mondott semmit, csak kijelentett valamit. A nő azonban valahogy értette. És mi alapján értette valahogy? Virginia Satir azt mondja, a gyönge önértékelése alapján. Ha a mi kedves feleségünknek jó az önértékelése, akkor azt mondja „A betyárját! Na gyorsan ki a mélyhűtőből egy másik disznót! Dezsőnek meg kellett halnia, hogy te jóllakj drágám. Ez a Dezső bosszúja az előző korszakból. Na, gyere!” És csinál egy újat. „Odaégett? A csuda egye meg! Akkor ma is rántotta lesz.” Tehát valahogy konstruktívan megoldja. (23:40)

Na, most nem akarok hosszabban, mert a kommunikációról akarok még külön. Tehát, a gyönge önértékelés azt jelenti, hogy szinte minden pillanatban olyan mondatokat vélünk hallani, amelyek kikezdenek bennünket, félelmet keltenek, fenyegetőek számunkra, valamiképpen megkérdőjelezik azt, hogy értékesek vagyunk, hogy jók vagyunk, hogy igazak vagyunk, hogy érdemes élnünk, hogy jó bízni, hogy biztonságban vagyunk, hogy számítunk, hogy fontosak vagyunk egymásnak, és az összes többi. A legegyszerűbb mondatok erre alkalmasak, hogy kibillenjünk. Ugye van, van saját élmény? A leg-leg-legegyszerűbb mondatok is. (24:30)

„Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!”.

Tehát valami olyasmi történik, ez a… hogy bemegy az információ, és itt az önértékelés alapján alakul valamivé, és valami egészen mást hallunk, mint amit elmondott a másik. Erre mondanék egy példát. Húsvétkor szoktuk zengedezni nagy erővel, meg Krisztus király vasárnapján, hogy „Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!”. Ugye, szép magyar szöveg, és ezt szoktuk teli torokból, nagyon szép, jó, tényleg olyan, hogy lehet zengedezni. Jaj, Krisztus győzött a halálon, ez a lényege, nem az, hogy mi jó fejek vagyunk, az ateisták meg nem. Nem, nem erről éneklünk, hanem hogy Krisztus győzött a halálon, és kész. Na, és az egyik néni hátul ugye, a latin oktatás hiányai, a következőt zengedezi, de ugyanolyan mélységes hittel. Mondom az eredeti szöveget, ha valaki nem katolikus lenne, ugye, és nem az anyatejjel szívta volna magába a latin és gregorián kultúrát. Tehát: „Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!” Na most, ez a következőképpen módosult ennek a kedves valakinek az agyában: „Krisztus nincs itt…” Végül is hát föltámadt, tehát ez még stimmel. „…Krisztus nem lát…” és akkor „…Krisztus, Krisztus nincs tehát.” Az irodalomban ezt nevezik szövegvariánsnak. „Krisztus nincs itt, Krisztus nem lát, Krisztus nincs tehát.” És hogy a hit milyen erős, ezt lehet ugyanúgy, tehát fényes arccal. (26:55)

Próbáltam érzékeltetni, hogy mi történik egy gyönge önértékelésű emberrel. Tehát jön a mondat, átalakul, és lesz belőle valami… tehát valami ilyesmi. (Köhög valaki – szerk.) Óh, megbetegített ez a példa? Neurotizállak titeket? Kóla? Szegény! Na, tehát azt mondja Satir, ha valódi, mély változást szeretnénk segíteni magunkban, mert most nem terapeuták vagyunk, most se, akkor az önértékelés növelése útján tudjuk megtenni. Még mindig a történet? Azt mondja… (28:05)

8. Az ember azért vesz föl túlélési pozíciót, hogy önmagát megvédje.

Ezeket a pozícióinkat pedig szoktuk váltogatni. néha ilyen pozícióban vagyunk, néha olyanban, néha amolyanban. Tehát a stílusunk tud változni, de ami összeköti őket, fenyegetve érezzük magunkat, és meg kell védelmeznünk az életünket. (28:35)

9. Gyerekkorban kezdődik velünk egy folyamat, hogy a szüleink túlélési pozícióit szeretnénk megváltoztatni.

Minden erőinket befektetjük, hogy a szüleinkkel valami hiteles, normális viszonyban tudjunk lenni, de miután a szüleink sincsenek ilyen viszonyban önmagukkal, ezért az igyekezetünk, gyermeki igyekezetünk kudarcra van ítélve. Ezért van bennünk egy mélyről jövő tapasztalat, hogy meg kellene változtatni a másik embert, hogy szót tudjak vele érteni, föl kéne rázni, mit t’om én, valamit kéne vele csinálni, hogy értse már, hogy mit mondok. De gyerekkorból van egy élményünk, hogy ez akkor se sikerült, tehát a szüleinkkel se sikerült. Mondtuk neki, mondtuk, sírtunk először, aztán mit t’om mi, de hát nem hallottak meg. Aztán ezt a kísérletünket átvisszük a házastársunkra, őt próbáljuk megváltoztatni, és mikor ott is kudarcot szenvedünk, jönnek a gyerekeink. Ők tűnnek még a legképlékenyebbnek. És amikor ott is kudarcot szenvedünk, macska, kutya, macska, szomszéd. Vagy politikusnak megyünk. (30:10)

10. Amit gyerekként fenyegetésként éltünk meg, felnőttként is ugyanolyan fenyegetőnek tudjuk tartani.

Tehát ha valaki hangosan szólt ránk, gyerekként az rettenetesen fenyegető. És felnőttként is egészen vissza tudunk bújni a csigaházunkba, mikor valaki fölemeli a hangját. Vagy egy másik, talán ez egy érdekesebb példa. Elrontunk valamit, ilyen nagyon gyakran előfordul, szerintem nap mint nap. A kérdés az, hogy amikor otthon, mikor pici gyerekek voltunk, és elrontottunk valamit, akkor a szüleink mit tettek, mikor ezt mi elmondtuk, vagy hát persze be voltunk ijedve, szégyenkeztünk, bűntudatunk volt. Dehogy mondtuk! Szüleink rájöttek. Mi történt akkor, amikor elrontottam valamit? Ezt érdemes volna mondjuk egy pár percben átgondolni, hogy hogy is van ez. Elrontottam, vajon… És hogyha nem emlékszünk konkrét élményre, nem baj. Akkor fantáziáljunk, azok mindig majdnem ugyanolyan jók szoktak lenni. Hogy mit gondolok most, a mai eszemmel, hogy az anyukám mit csinálhatott, ha én elrontottam valamit? Apám hogy is reagálhatott? Nem baj, ha nincs konkrét élmény. (31:45)

Ha az én szüleim következetesen nagyon lesújtóan, vádlóan, ítélkezően, minősítően, becsmérlően és akárhogy reagáltak erre, akkor valószínű hogy felnőttként is, lehetek 50 éves, és valami egész pici dolgot elronthatok. Mondjuk 50 éves férfi reggel, a nagy kapkodásban megbeszélik. „Ugye, földobod a csekket a postán? – Persze, hogy földobom.” És elfelejti, és 50 éves férfi megy haza, és a felesége rákérdez. De nem vádlón, vagy nem t’om hogy. „Bedobtad a csekket?” Na, itt a pillanat, hogy 50 év… „Húúú, el-elrontottam!” És 50 évesen képesek vagyunk simán, zsigerből hazudni, és ez első sorban nem morális kérdés. E-ee! Nem, gyönge önértékelés, mert azt gondolom, hogyha elrontottam valamit, akkor valami nagyon-nagyon nagy baj történt, nagy baj van. Ha nagy baj van, az azt jelenti, hogy „Énvelem van valami nagyon nagy baj. Én rossz vagyok, és most is ez derül ki. Ezt nem ismerhetem be.” Nagyon érthető, ha én azt gondolom, hogy most azt mondanám, hogy „Jaj, elfelejtettem a csekket föladni!” Ha én közben azt gondolom magamról, hogy ezzel a halálos ítéletet mondom ki önmagam fölött. „Tehát rossz vagyok.” Hogy ez azt jelenti, hogy egy rohadt csekket nem vagyok képes bedobni. Hát mit ér az olyan? Hát mit ér az olyannak a szava, aki csak mondja, hogy bedobja a csekket, ’oszt nem dobja be? Hát akkor ki se nyissam a számat, akkor nulla vagyok. (33:35)

Kegyes hazugságok

Hú-úú, de kíváncsi lennék, mi van a gyomrotokban most. De nem a vacsorára, hanem hogy ez úgy lejön-e nektek élményként. Én, én kezdek rosszul lenni. Még mondom, egész, egész… strapás ez a mai nap nekem. Ugye, ez milyen… csak fordítok egyet. Jön valaki gyónni, és azt mondja „Feri atya, hát, csak a szokásos.” Hát kinek mi, ugye, tehát… ezzel én még nem kerültem beljebb ebben a folyamatban, tehát ha gyilkosnak tetszik lenni, akkor azért úgy… érdemes volna egy kicsit részletezni. Nem nagyon, tehát csak hogy hányszor, vagy ilyesmi. De mondjuk… tehát hogy mennyire érte… (Hangos sípolás a háttérben, esetleg autó riasztó – szerk.) Szuper tücsök. De mi ez? Mi? Ja, autó riasztó. Óh! Most egy milyen jó ötletet adtam magamnak. Olyan autó riasztókat kéne gyártani, ami állathangokat adna. Nem odafigyelnénk sokkal jobban? Ilyen oroszlánüvöltés, vagy… Micsoda ötlet, ahh! Na! Egyre hangosabbnak tűnik, ha hallgattok. Most elvesztettem a fonalat. Ja, a gyónás. Ugye, hogy „Csak a szokásos.” Most… Haver vagyok. Ez a mai nap! Szóval. Nem, tényleg, régi cimbi. „Csak a szokásos.” Akkor utána azt hallom „Hát tudod, csak a szokásos, mindennapi kegyes hazugságaim.” (36:20)

És hogy én ezt értem, és hogyha ismerem Virginia Satirt, akkor még jobban értem, hogy miért, miért kenjük ezt el. Miért mondja azt…? Énnekem ez egy kedvenc témám. Assz’em minden évben fárasztottalak már titeket ezzel, hogy a kegyes hazugságot, ha a kapcsolat szempontjából nézem, azt gondolom, nagyon ártalmas. Azért, mert a bizalomnak a szövetét tönkreteszi. Mert, egy teljesen kettős kommunikáció van benne, amit általában a másik fél szokott érzékelni. „Jaj, tetszik a könyv, amit adtam? – Nagyooon.” Nagyon, és a másik pont… hát lejön, pontosan érzi. „Ja, megvolt?” Már nem Katinak a Peti, vagy Petinek a Kati, hanem hogy „Megvolt a könyv?” És hát persze, hogy megvolt. Hhh-hhh! Megint a gyönge önértékelés. Miért nem mondod meg azt, hogy „Te, megvolt, megvolt. Megvolt, ez egy nagyon jó könyv, és iszonyúan örültem neki, hogy azt gondoltad, hogy én fogom szeretni ezt a könyvet. De tényleg szeretem, de már három évvel ezelőtt is.” Nem, ezt nem kellene hozzá mondani. (37:40)

Szóval miért van az, hogy ilyen ártatlan helyzetekből állandóan úgynevezett kegyes hazugságokkal megyünk ki? „Jaj, hogy nehogy megbántsam. Rosszul fog esni.” Az a vicc, persze, hogy lehet, hogy neked tényleg rosszul esik. Nemde? Tehát hogy adsz egy ajándékot, és „Jaj, nagyon-nagyon köszönöm, megvan. De nagyon tudok neki örülni, de megvan.” Ez egy hiteles kommunikáció. „Nagyon örülök neki. De megvan. De ez az örömömet nem rontja el.” Ez egy hiteles kommunikáció. De amikor te ezen akkor megbántódsz, vagy megsértődsz, ez a te gyönge önértékelésed. Hát miért ne lehetne elfogadni? Benne volt a pakliban, hogy megvan neki. Most mondja, hogy örül neki, ez teszi esetleg azt hitelessé. Hát remélem, úgy akarom, hát örülök neki. „Ilyenkor a másik nem hiszi, hogy tényleg örülsz neki, ez a baj.” Aha, hát igen, lehet ezt aztán még ötször tekerni. Hogy a másik akkor nem hiszi el, hogy tényleg örülök neki. Igen, mert ő abból indul ki, hogy az okozza az örömet, hogy nincs meg. „És ha nem örülök neki?” Óh! Jó. Hogy… mi van, hogyha tényleg nem örülök neki? Ez egy izgalmas helyzet, hogy miért van az, hogy kapsz egy ajándékot, és nem örülsz neki? Óh! (39:25)

„Ha igazán ismerne, akkor tudná, hogy ennek nem örülök.” Óh! Ez, jó, ez milyen érdekes! Azt gondolom, hogy ha engem igazán ismerne, nem ilyen ajándékot adna. Óh! Ebben mintha lenne egy csomó elvárás. Hát miért, erről beszélünk, hogy tele vagyunk elvárásokkal. Ez, ez, így, így van, van nagyon sok elvárásunk, és ez a példa tudod miért jó? Mert hogy az elvárásunk elveszi az élet örömét. „Elvárás nem szabad, hogy legyen?” Ó, hogy szabad-e, vagy nem szabad-e, hogy legyenek elvárásaink? Óh, erről sokat beszéltem. Igen, igen, nem voltatok. De miért nem voltatok?! Hülyéskedek. Igen, ez az a nehéz helyzet, amiben én vagyok. Ugye, hogy beszélek, és egy csomó dolgot már úgy veszek, hogy hát ezt már úgyis tudjátok, erről már beszéltem. De hát miért tudnátok? Ó, ezt sajnálom, hogy valami olyasmire utalok most, ami… de azért mindenképp. Mert az, hogy ti szóltatok, ez nagy bátorság, ó, és én ezt nagyon… Hogy most nekik, három mondatot kell velük beszélgetnem. (40:55)

Egy… minden kapcsolatnak vannak föltételei. Minél szorosabb, tartósabb, mélyebb kapcsolatban vagyunk valakivel, úgy tűnik, annál jogosabb az, hogy a kapcsolatnak vannak föltételei, és ezek bizonyos értelemben elvárásokat jelentenek. Tehát a férj a feleséggel szemben elvárhatja, hogy az ne csalja őt meg. Ez a kapcsolat keretéhez tartozik hozzá, mert különben, mert különben hogy lehet ott biztonságban lenni. A nehézség nem ezzel szokott lenni, hogy ahhoz, hogy az a kapcsolat az lehessen, aminek mondjuk, tehát hogy egy életre szóló kapcsolat lehessen, az általában valahogy mégis csak valami hűség, meg bizalom kell hozzá. Ha nincs, akkor nem tud az lenni, aminek hívjuk. De… hogy ilyen értelemben azt érdemes föltenni magunknak kérdésként, hogy milyen kerete, föltétele van, hogy egy kapcsolat az lehessen, ami. Ezen túl pedig a tapasztalat az, hogy van 150 teljesen fölösleges elvárásunk, rengeteg, rengeteg elvárásunk, amivel a kapcsolatot tönkre tesszük. Óh, sajnos ennyit tudtam nektek adni. Igen, mert jó kérdéseket teszel föl, csak mi lesz akkor ezzel az egy-két emberrel, aki itt most… Rubik kockázik? (42:30)

Itt izgalmas ez, hogy elvárás. Ha abba az összefüggésbe helyezzük az elvárás témáját, amiről most beszélünk, akkor azt lehetne mondani, hogy például azért van rengeteg elvárásunk, mert gyönge az önértékelésünk. Mert azt gondolom, nem vagyok elég értékes, ezért muszáj, hogy te bizonyítsd be nekem, hogy én értékes vagyok, ezért elvárom tőled azt, hogy mindig megdicsérj, hogy jó legyél hozzám, hogy figyelj rám, hogy ne felejtsd el az összes névnapomat, és nem t’om mi. Ezt mind neked kell csinálni azért, hogy ennek révén én tudjam, hogy mégis csak értékes vagyok, mégis csak szerethető vagyok. Ha csak egy is elmarad… Nincsen jóéjszakát puszi. Hogy egy ilyen példa jutott eszembe. A pasi bedobott mindent, reggeltől estig lehozta a csillagokat, de nincs jóéjszakát puszi. Akkor ő horkol, ugye, hrrr-hrrr, te meg forgolódsz. „Lehet, hogy nem szeret, nem, nem, nem szeret. Nem adott puszit, és így horkol.” Na valami ilyesmi ez. A legkisebb dolog is kibillent abból, hogy szerethető vagyok, és értékes. Másnap reggel én se adok puszit, jelzem, hogy valami történt. Hát a pasi meg, se kép, se hang. Tehát… és elkezdjük futni a köröket. Természetesen sose a pusziról van szó, dehogy is! Hanem a puszi kifejezi azt, hogy ebben tudom magamat értékesnek, fontosnak, szerethetőnek, szépnek, szépnek, szépnek tartani. Ó, tehát önértékelésről van szó. H-hmm. (44:40)

11. Miért alakul ki bennünk a gyönge önértékelés?

Azt a kérdést feszegeti Satir asszony, hogy miért alakul ki bennünk akkor a gyönge önértékelés, aminek következtében alá-fölé rendelő viszonyban látjuk a világot. „Én vagyok a gyönge vagy te? Nekem erősnek kell lennem.” Nagyon egyszerű a válasz, senkinek sem kell különösebben semmit elrontani, egyszerűen arról van szó, hogy egy gyerek pici, és egy felnőtt nagy. Hogy a fizikai különbség bőven elég ahhoz, hogy mindannyiunkban legyen nyoma, lenyomata annak, hogy én kicsi vagyok, ügyetlen, tehetetlen, béna, nem t’om milyen. Bezzeg a másik, az, az… sokkal okébb. (45:35)

Pedagógusokkal, de nem tudom melyik országban, végeztek egy nagyon… Ez nem kísérlet volt, hanem valamit, valamit meg akartak számukra mutatni, egy saját élmény nyomán. Vagyis azt, hogy a pedagógus nagyon könnyen elfelejtkezik arról, hogy mekkora fölényben van a gyerekkel szemben. Hogyha én odaállok egy kilenc éves pötty elé, aki készül az elsőáldozásra, hogy pusztán az által, hogy ő 120 (cm), ez stimmel?, én meg mhh-hmm, hát hogy ez önmagában egy milyen nézőpont, ez egy milyen helyzet. Tudjátok, hogy mit…? Egyetlen egy dolgot tettek ezekkel a pedagógusokkal, hogy ki tudjanak billenni abból, hogy brutálisan csak ebben az alá-fölé rendeltségben tudnak létezni, és nem tudják a gyerekeket partnernek tartani, jó értelemben, amennyire a gyerek az. Berendeztek egy szobát, székek, asztal, szekrény, nem t’om micsoda, olyan arányokkal, ahogyan az óvodában a gyerek a felnőtt tárgyakat látja. Ott kellett néhány órát élniük. Ekkora szék, s úgy kellett a felnőtteknek fölmászni rá. Idáig ér az asztal, óriási kanál, kilincsek itt. Egy ilyen szobát csináltak. Ennyi, két óra egy ilyen szobában, és… A nemjóját! Micsoda zseniális ötlet! Nem kell magyarázni, meg… csak éld át két órára, hogy az milyen. (47:45)

Tehát Satir asszony azt mondja, hogy pusztán a fizikai különbségből. Azt mondja, hogy hát képzeljük el, hogy hány éven keresztül éltünk úgy, hogy az a valaki, aki számunkra az életföltételeket adta, annak a térdét látjuk. Hogy aztán az övét látjuk, meg a gyomrát látjuk, és hogy így telt el 12 évünk. Hát ez nem múlik el nyomtalanul. Tehát nem ítélkezik Satir asszony a fölött, hogy most alá-fölé, és… Hmm. (48:30)

12. A kommunikáció megváltoztatása önmagában az önértékelés növelésére nem elegendő.

Azonban a kommunikáció nagyon jól jelzi, hogy miféle gyöngeségeink, elakadásaink vannak az önértékelésünkben, ami aztán egy ilyen alá-fölé rendelő nézőpontot szül. Ezért a kommunikációnak Satir asszony számára kiemelkedő fontossága van, mert nagyon jól mutat valamit. Úgyhogy most akkor erről legyen néhány szó. Ezt a témát, emlékszem, assz’em 9 évvel ezelőtt már elmondtam, de hát nem voltatok még… Ő ezt úgy hívja, hogy amikor az önértékelésünk gyönge, és a legegyszerűbb mondatot is fenyegetésként élünk meg, legegyszerűbb helyzetet, satöbbi, akkor ösztönösen egy túlélési pozíciót veszünk föl. (49:40)

Túlélési pozíciók.

Négy féle klasszikus túlélési pozíció létezik. Mind a négy túlélési pozíció hátrányunkra van a kapcsolatainkban, egyáltalán nem segíti a meghittséget, sőt az ellenében hat. A túlélési pozíciók vélt, néha valós, elképzelt fenyegetettségből fakadnak, és hogyha valakinek gyönge az önértékelése, akkor szinte folyamatosan túlélési pozíciókban van. Van egy ötödik pozíció is, ez a hiteles pozíció, és ha ezt a kommunikáció felől nézzük, akkor Satir asszony, emlékeztek, azt mondja, az emberek 4,5%-a képes úgy általában hiteles pozícióban lenni. Ezt a kommunikáció vizsgálatával, egyszerűen megfigyelésével mondja. Az mindig benne van, hogy amikor nem érezzük magunkat fenyegetve, akkor normálisak vagyunk. De csak egy kicsit is érezzük magunkat fenyegetve, rögtön kitör a dögvész. (51:00)

A túlélési pozícióknak azon túl, hogy valódi fizikai fenyegetettséget élünk át, bár ez nem tudatosul, a célja az, hogy az önértékelésünket a fenyegetéssel szemben meg tudjuk őrizni, amit egyébként is gyöngének tartunk. Tehát muszáj megvédeni. Ez a négy fajta típus, elmondom a négyet, és akkor utána egy picit mindegyikről. Az engesztelő. A vádló. Az okoskodó. Az elkerülő. Tehát engesztelő, vádló, okoskodó, elkerülő. A magyarul megjelent Satir könyvekben mind a kettőben jól le van írva, de az egyikben ez van egy picit hangsúlyozva, a másikban az. Összeszedtem, és akkor mindegyiket mondom. Tehát összeköti ezeket az, hogy a cél a túlélés, az önértékelés megőrzése. Miért okozhat nehézséget, hogy fölismerjük, hogy éppen egy túlélési pozícióban vagyunk, ami egyáltalán nem segít a kapcsolatainknak a fönntartásában, elmélyítésében? Azért, mert ezek a túlélési pozíciók összekeverhetők értékekkel. (52:35)

Az engesztelő pozíció az összekeverhető azzal, hogy jót teszek másokkal, képes vagyok a megbocsájtásra, a békességre, empatikus vagyok, érzékeny, gondoskodó, törődő, odafigyelő, másokat értkelő, másokat tiszteletben tartó. Ugye ez egy csomó, csomó érték. De valójában nem ez történik, hanem egy túlélési pozícióban vagyok. Mondom a példát. Kilenc évvel ezelőtti jegyzetemet elővettem. Aha! Ha megtalálnám! S akkor még annyira tüchtig voltam, hogy a példákat leírtam. Ó, hát hol vagyok már ettől! Minden esetre előszedtem, és akkor most el tudom mondani, hogy hogyan láttam ezt kilenc évvel ezelőtt. (53:40)

A helyzet mindig ugyanaz, utazunk a buszon. A busz hirtelen fékez, és mi nekiesünk egy utastársunknak. Az utastársunkat pedig kissé föllökjük, és a kosarát, amiben almák vannak, elgurítjuk, vagy mi, elgurulnak az almák, ennyi történik. Egy teljesen hétköznapi helyzet. (54:05)

1. Engesztelő pozíció.

Mit mond az engesztelő? „Jaj, Istenem! Borzasztóan sajnálom! Megint milyen ügyetlen voltam. Mondja, most mit csináljunk? Velem mindig ilyesmi történik. Meg lehet még ezeket az almákat enni? Jaj, hát üljön le, és majd én összeszedem. De bocsásson meg! Én annyira hülye és béna vagyok!” Ez ez. Tehát történik valami, ami az én önértékelésemet fenyegeti. Ebben a pillanatban elkezdek valakit engesztelni, bocsánatot kérni. „Jaj, de hülye vagyok, jaj de béna vagyok, jaj, én rontottam el, én vagyok a hibás. Tídi-dídi-dim.” Az emberek 50%-a első sorban ebbe a típusba tartozik, illetve miután váltogatni szoktuk ezeket a pozícióinkat, általában 50%-ban ebben leledzkedünk. (55:10)

Például, adom a könyvet. A másik kibontja, és én megkérdezem. „Na? Megvolt? – Igen. – Jaj, ne haragudj! Jaj, ne haragudj, olyan hülye vagyok, hogy nem tudtam, hogy megva-e vagy nem! Bocsáss meg! Hát annyira… Látod, hogy egy rohadt ajándékot nem tudok venni. Ez nem lehet igaz, hogy… semmi se sikerül! Nem lehet igaz… ajándék… Nem érdemes élni!” Ez ez. Pedig hát történhetne úgy, ahogy 4,5%-ban történik. „Na, megvan? – Nem, de nagyon örülök neki. Annyira jól esik, hogy gondoltál rám. Egyébként pedig szeretem ezt a könyvet.” Mire én azt mondom „Ó, de kár, hogy megvolt. De örülök neki, hogy örülsz.” Mintha egy UFO jött volna ide, nem? Tehát… Tessék? Elrontottam? Jaj, de jó! Mondjátok! Elszólás, Freud forog a sírjában. Mit mondtam? „Megvan a könyv? – Nem.” Ezt mondtam… Óóó! Na látjátok, ezzel rögtön tanújelét adtam annak, hogy én elsősorban engesztelő vagyok, engesztelő. „Jaj, ne haragudj, de hát várnod kell rám, nem tudok időpontot adni, csak két hét… Nagyon sajnálom, hogy az én…” (57:05)

Persze… na, tehát engesztelő, engesztelő vagyok. A másikat meg úgyis kitaláljátok. Mondjátok, hadd fájjon! Tessék? Naa! Hát hét éve ide jártok, hát csak, csak… Tehát okoskodó, okoskodó. Vádló, a kapcsolatokban szinte sosem vagyok vádló. Ilyen jó nagy távolságból, úgy már bátrabb vagyok. Tehát ilyen nagy izé… úgy igen, de nem, egyébként tehát kisnyuszi. Elterelő, nem, nem annyira. Van azért, de nem annyira. Engesztelő, teljesen átlag, B Rh Negatív. Vagy AB, az a leggyakoribb? Melyik a leggyakoribb? A Rh Negatív? Nah, nem kívánt rész törlendő! Igen, most teljesen egy ilyen Vágó István műsorban éreztem magam, tehát hogy a közönség segítségét kérem, és akkor oszlopok, tehát A Rh Negatív, A Rh Pozitív. Na tehát! (58:55)

Engesztelő. Engesztelni csak önmagunk rovására lehet. Az engesztelő túlélési pozícióval az a legnagyobb baj, hogy magunkat begyalázzuk érte. El kell szakadnunk a saját érzéseinktől, a saját vágyainktól, a saját szükségleteinktől, a saját – most a szó jó értelmében vett – érdekeinktől, hogy mi volna nekem jó, ettől el kell szakadni, mert baj van. Mert ha nem engesztellek, akkor megharagszol rám, és ha megharagszol rám, akkor jaj nekem, akkor végem van. Ha nem szeretsz, akkor nem tudok majd élni. Ugye minél szorosabb kapcsolatban van valaki engesztelőben, akkor annál inkább az van mögötte „Hogyha elhagysz, vagy nem szeretsz, akkor abba belehalok, nem tudok nélküled élni. Nélküled nem vagyok értékes. Satöbbi. Ezért nem hagyhatsz el.” Ezért mikor úgy érzem, hogy fenyegetés van, akkor nekiállok, és engesztelek, és inkább magamra veszem az egészet. (60:05)

Milyen klasszikus ez, hogy az egyik azt mondja, hogy „Te, annyira nem, nem jó nekem, hogy mindig én viszem a gyerekeket az iskolába. Ez és ez történt, sokkal többet kell dolgoznom. Nem lehetne valamit ezen változtatni? Legalább egy időszakig, most kaptam… egy hónapig? Most iszonyú sok munka lesz. Nem vinnéd-e te a gyerekeket?” És akkor a másik azt mondja „Én, én nem viszem. Dehogy viszem!” Erre rögtön történik egy ilyen pozíció-váltás, hogy „Híí, híí, úúú, ezt kár volt szóba hozni. Jaj, jaj, ne, ne haragudj! Hát hülyeség volt. Hát persze… pesze, hát van neked is egy csomó, hát persze, persze, majd én viszem őket.” S mi van belül? Tehát az engesztelés azt jelenti, hogy le kell mondanom saját magamról, a szónak legrosszabb értelmében. Elidegenedek magamtól. (61:05)

Egy szép megközelítést akarnék mind a négy pozícióhoz mondani. Azt mondja Satir asszony, hogy a kapcsolatban szerepel az ÉN, a TE, és a helyzet, amiben vagyunk. Ez egy picit más, mint amiről eddig beszéltünk. Mert tavaly azt mondtuk, hogy van ÉN, a TE, és a kapcsolat. Satir asszony nem ezt mondja, ő azt mondja, van az ÉN, a TE és a kontextus, a helyzet, amiben az ÉN és a TE van. Ezt a hármat nézi. Az engesztelő az látja a TE-t, nagyon figyeli, érzékeli a helyzetet, de teljesen beáldozza az ÉN-t. Ez a baja. Az ÉN eltűnik a TE és a helyzet rovására. (62:05)

Az engeszteléssel, ez az engesztelő akármicsodával az is nagyon nagy baj, hogy nagyon hajlamos párba állni a vádlóval. A vádló egy engesztelő típusú embert keres, az engesztelő típusú meg simán együtt él egy vádlóval. És ez persze egyikőjüknek sem jó. Sőt, Satir asszony azt is mondja, ami teljességgel tapasztalati tény, hogy minél inkább meghunyászkodó valaki, azt mondja, minden pozíció egy testtartásnak is megfelel. Valaki meg akarja érezni, hogy mit jelent, hogy engesztelő túlélési pozíció, akkor az térdeljen le, tegye az egyik kezét a szívére, kicsit így védve a szívét, ilyen rettegve nézzen fölfele, és a másik kezével így… (Esdeklően felfelé nyújtva – szerk.) Ezt. Maradj benne percekig, éld át, hogy ez mi. Hogy milyen iszonyatosan fárasztó, ilyen teljesen, a másik áll, te meg így vagy. Véded a szíved, vagy támadnak, vagy nem is tudod, mindjárt meg akarnak döfni. Ez, így. Ő csináltatja is ezt a párokkal. „Ne csak beszéljünk róla, vegyétek föl, érezzétek meg, hogy ez milyen egy rettenetesen kényelmetlen.” Tehát nyomja a térdedet, a hátadat, a kezed, egy ilyen… így nem lehet létezni. Így. (63:40)

Hogyha valaki ilyen engesztelő túlélési pozícióban van, az szinte magára húzza az agressziót. Minél inkább ilyen valaki, az embernek kedve szottyan belerúgni. Így, így, így, így, ne finomítsuk. Az engesztelő pozíció nem egyszer – most nem akarok ilyen nagy izéket mondani – az egyik összetevője a szexuális erőszaknak. Tehát az, hogy valakivel ezt meg lehet tenni. Most nem, nem, nem, nehogy félreértsétek! Ne értsétek félre, kérlek! Működjön az ott jól! (64:30)

Azért mondom ezt, mert emlékszem egy kliensemre, aki éppen csak megúszott egy szexuális erőszakot. De egészen a végsőkig képes volt elmenni azzal a férfivel, aki aztán megpróbált erőszakot elkövetni rajta, azért, mert teljesen egy ilyen, egy ilyen engesztelő pozícióban volt. Szinte magára húzta ezt a férfit. Ezzel én most a férfit egy kicsit se mentem föl, ne, gondoljátok rólam a legnormálisabbakat, légyszi’! Tehát hogy mit mondok, és mit nem. Tudjátok, hogy ez milyen… hogy amikor előjött ez a helyzet, a segítésnek az volt a formája, hogy… Köszi! Hogy játsszuk el ezt a helyzetet, játsszuk el. De, váltsunk szerepet, legyél te az agresszor. Próbáld ki, hogy milyen lenne, nézd meg, hogy mi is történt onnan nézve. Gyere ki ebből, és éld át másképpen ugyanazt. És azt gondoljátok, hogy képes volt belemenni az agresszióba? Nem. Nem. De… de, nekem segített Virginia Satir. Mert én bementem az ő szerepébe, én voltam ő, és én olyan meghunyászkodó voltam, hogy sikerült belőle előcsalogatni az agressziót. Én ugyanez… ültem… így, és egyszerűen látszott, hogy így gyűlik benne, hogy „Na ezt, ezt letarolom, ezt a kicsi bénát! Ennek úgy…!” Nekem is esett. El tudtuk játszani úgy, hogy ő volt az agresszor, és én az áldozat, el, el tudtuk játszani. De a kulcsa, beszélhettünk volna akármeddig, sehova se jutunk el. A kulcsa az volt, hogy föl kellett vennem ezt a rettentően… „Velem minden…én béna vagyok. Bármit megcsinálhatsz, mert hát hülye vagyok…” Házastársi kapcsolatban ez a dinamika nagyon tud működni. Az egyik eng… és a másik erőre kap, és css-ssss! (67:10)

Ugye valami ilyen gondolat: „Mindegy, hogy mit érzek most, csak éljem túl.” Hát ha azt gondolom, hogy éljem túl, a veszteség nem számít, hiszen beledöglenék különben, akkor tényleg óriási áldozatokat vagyok képes hozni, csak hogy éljem túl. Hmm. Ha egy mondatba kellene összefoglalni, akkor az így hangzik: „Igazad van. Neked van igazad.” És akkor aztán ezt lehet cifrázni. „Jaj, kár volt mondanom, te, teljesen hülye vagyok. Tényleg, ne haragudj, ne haragudj!” Ez, mikor valaki ezt állandóan: „Jaj, ne haragudj!” (67:50)

Miért nem engedhetem meg azt, hogy te haragudj? Hát miért ne haragudhatnál? Nyilván azért nem, mert az fenyegető számomra. Pedig csak haragszol. Hát hadd haragudjál. Itt most nem az agresszióról beszélek, hogy jössz felém a késsel, és „Csak nyugodtan, hát szabad, szabad. Az agresszió az emberi élet része.” Nem ezt mondom, hanem hogy azt mondod, hogy… Jött hozzám valaki néhány nappal ezelőtt, és azt mondta „Hát Feri, én olyan dühös voltam rád, de olyan dühös, de olyan dühös…!” S akkor óriási ziccer. Hát ha rám iszonyatosan dühös, hát ennél elevenebb téma nem is kell. „Na mesélj!” És egy nagyon, egy roppant-roppant, roppant izgalmas dologig jutottunk el. Na, ezt el is mondom. Pont van akkor két perc, ezt el, ezt elmondom, hogy mi történt itt. (68:55)

Brünhilda nagyon dühös

Ugyanis az előző valaki, kliens… ezt a szót ugye nem szeretjük, 10 perccel tovább volt. Na, és akkor 10 óra 10 perckor ment el, és jött volna ő, nevezzük most Brünhildának. Jött volna Brünhilda, és… így ült le. Ó, hát… nem tudtam nem észre venni. Kérdem tőle „Ez a testtartásod mit fejez ki? – Iszonyú dühös vagyok! – El lehet mondani, hogy miért? – Rád! 10 perc! Ha még 5 perccel később jöttél volna, elmentem volna. Az én időmből…!” Elkezdett, nagyon dühös volt. „Az én időmből elvettél! Én itt ülök, én…” Iszonyú dühös volt rám. Természetesen elismertem, hogy elvettem az idejéből 10 percet. Mondtam neki, hogy „Nagyon sajnálom, hogy kellett 10 percet várnod, ezt nagyon sajnálom, mert nem így szerettem volna. Úgy szerettem volna, hogy te be tudj jönni 10-kor, és 11-ig tudjál lenni, és sajnálom ezt. Foglalkozhatunk a haragoddal?” És akkor elkezdtünk a haragjáról beszélgetni. Kiderült… Hát miért haragszik? Hát miért haragszik? Mert azt mondta „Feri, percről percre erősebben azt gondoltam, hogy na ezt is csak velem lehet megcsinálni. Ha én fontos lennék neked, akkor nem várnék most 10 percet. Neked ez a másik sokkal fontosabb, mint én.” Ugye, ez a „Krisztus nincs itt, Krisztus nem lát, Krisztus nincs tehát!” (71:10)

Én nyugodtan ücsörgök a szobámban, és ővele univerzumok fordulnak meg. Ez történt. Képzeljétek el, hogy hozott valami témát. De hát konzerv doboz? Dehogy nyitottuk ki. Jött a friss hús, a haragja, és a haragon keresztül döbbenetes dolgokig jutottunk el. Ennél jobb lehetőség nincs is. Azt mondta „Tudod Feri, igazából dühös vagyok az egész világra, csak veled meg mertem engedni, hogy kieresszem. Dühös vagyok.” Eljutottunk… „Azért vagyok rettenetesen dühös, mert nem találom a helyem a világban. Tulajdonképpen a szüleimre vagyok dühös.” De ezt csak ott tudta kimondani, hogy „Tulajdonképpen az apámra meg az anyámra haragszom, mert nem segítettek nekem abban, hogy fölismerjem, miben vagyok tehetséges. És hogyha csak egy-két dolgot mondanak, vagy segítenek, és akkor tudnám, hogy miben vagyok én tehetséges, akkor… Most itt vagyok 70 évesen, és nem tudom, miben vagyok tehetséges.” Hmm. (72:30)

Ezzel azt akartam mondani, hogy miért ne haragudhatna. Haragudjon! De én azért ezt nem vettem magamra. Ez az ő haragja. Szívesen, szívesen beszélgetek róla. Az én részem annyi volt, hogy, mert úgy korrekt, hogy azt mondjam „Elnézést kérek, és sajnálom.”, mert tényleg sajnáltam. Miközben belül azt gondoltam „Micsoda ziccer!” (72:55)

Na, jól van. Óh, óh. Ugye jövő héten leszünk, és október 23-án nem. De utána megint leszünk. Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: vinkozoli

Vázlat

Címszavak

• Virginia Satir: A Satir- modell,
• Satir-asszony terápiás alapelvei, folyt. (6.-12)
• Túlélési pozíciók: Az Engesztelő, A Vádló, Az Okoskodó, Az Elkerülő
• A hiteles kommunikáció
• Én, Te (mások), A helyzet (kontextus)

Téma

Virginia Satir: A Satir- modell. Satir-asszony terápiás alapelvei, folyt. (6.-12). Túlélési pozíciók: Az Engesztelő, A Vádló, Az Okoskodó, Az Elkerülő. A hiteles kommunikáció. Én, Te, A helyzet (kontextus)

Előző előadás ismétlése
Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy: Ki a hibás: Ki a vétkes? –> egy hierarchikus nézőponthoz jutunk, ami ne segíti a kapcsolatot.
Satír szerint, egy fejlődésre ösztönző nézőpontból érdemes szemlélődi (1-5.).
Gottman-féle Apokalipszis lovasai: Defenzív (védekező), Obstrukció (eldugulás), Bírálat, Megvetés.
Tartalék „pacik”: Durva nyitás, Elárasztás, Korrekciós próbálkozások kudarca.

Gyakorlat
Amikor eljutunk egy „megoldhatatlan” helyzethez, (pl. férfi-nő, katolikus-református, stb…), nézd úgy a helyzetet, hogy ez nem egy probléma, amit meg kell oldani -ráadásul megoldhatatlan-, hanem kezeld úgy, hogy ez egy misztérium, titok! Egy kényes, érzékeny helyzet. Nem ezen múlik a boldogság! Nincs keresztény, vagy református mennyország!

Összefoglaló
Satir terápiás alapelvei. folyt. 6-12
6. Nem a probléma a gond, hanem a megküzdés módja
Van lehetőségünk változtatni!
7. A megküzdés módja, az önértékeléstől függ.
Hogy képesek vagyunk-e megküzdeni az adott esetben, megoldhatatlan problémákkal, vagy képesek vagyunk-e hitelesen kommunikálni.
Satir szerint, a klienseket segíteni kell az önértékelésük emelésében, mert amíg az alacsony szinten van, addig képtelenek másként látni: „egy embert, egy helyzetet, egy kapcsolatot”. Az „önértékelésük” állandóan a „túlélésre” serkenti őket, és a legegyszerűbb helyzetekben is támadva-, és veszélyben érzi magát –> ” Túlélési pozíciót” vesz föl ( Engesztelő, Vádló, Okoskodó, Zavarodott), később tárgyaljuk részletesen.–> Állandóan vélt, vagy valós veszélyhelyzetben , fenyegetettségben érzi magát!–> Problémát megoldani így nem lehet!
Példa: ” A nemsikerült vacsora”
Olyan mondatokat vélünk hallani, amik kibillentenek bennünket, félelmet keltenek. Megkérdőjelezik, hogy értékesek-, jók vagyunk, hogy érdemes élni, hogy jó bízni, hogy biztonságban vagyunk, hogy számítunk, fontosak vagyunk, stb…
Példa: Krisztus nincs itt, Krisztus nem lát, Krisztus, Krisztus nincs tehát.:)
8. Az ember azért vesz föl védekezési pozíciót, hogy önmagát megvédje.
9. Gyerekkorban, kezdődik velünk egy folyamat, hogy a szüleink túlélési pozícióit, szeretnénk megváltoztatni.
Van bennünk egy mélyről jövő tapasztalat, hogy meg kellene változtatnunk a másik embert hogy szót tudjunk vele érteni, de gyerekkorból van egy élményünk, hogy ez akkor sem sikerült….hiszen a szüleinkkel sem sikerült! Mondtuk, sírtunk, de nem hallottak meg minket.–> Ezt a kísérletünket átvisszük a házasságunkra, gyerekeinkre, szomszédra, kutyánkra, macskánkra, stb…
10. Amit gyerekként fenyegetésnek éltünk meg, felnőttként is ugyanolyan fenyegetőnek tudjuk találni.
Pl.: hangos szónál visszabújunk a „csigaházba”, vagy ha elfelejtünk, elrontunk valamit, gyerekkorban a szüleink–>ordítás, verés, vádló, ítélkező reakció–>megilyedünk, hazudunk, azt gondoljuk, nagy baj van.–>Gyönge önértékelés.
A „kegyes hazugság”, igen ártalmas, mert a bizalom „szövetét”tönkreteszi.
Kettős kommunikáció–>semmi értelme, a másik, pontosan érzékeli, hogy nem mondunk igazat.
Pl. ahogy általában reagálnuk, ha egy olyan könyvet kapunk ami már megvan.
Elvárásaink, elveszik az élet örömét!
11. Miért alakul ki bennünk a gyönge önértékelés, amik következtében „alá-fölérendelő” viszonyban látjuk a világot?
Pl. fizikai különbségek: gyrek-felnőtt–> kicsi-nagy, gyönge-erős, stb…
Példa: Pedagógus ˇkísérlet”, elnagyolt szoba, tárgyak.
12. A kommunikáció megváltoztatása önmagában az önértékelés növelésére nem elegendő, azonban a kommunikáció jól jelzi hogy milyen gyöngeségeink, elakadásaink vannak az önértékelésünkben.
Nem elég egy tanfolyamon megtanulni jól kommunikálni. Hasznos lehet, de nem megoldás az önértékelésünkre vonatkozóan.
Satir-féle „túlélési pozíciók”.