Alice Miller neveléskritikája a "Kezdetben volt a nevelés" c. könyve nyomán

Isten hozott benneteket! Sziasztok!

Még így sosem voltunk. Nem csak arra kell néznem, hanem jobbra, balra, meg mindenfelé, lábam alá. Majd nagyon igyekszem.

Emlékeztek, a hitelességtől indultunk el a múlt alkalommal. Onnan, hogy a hitelességnek van három szintje, az érzések és a testem, a második szint az észlelés, vágyaim, s abból fakadó elvárások, s a harmadik szint pedig a spiritualitás. Nagyon hangsúlyoztuk, hogy a hitelesség nem erkölcsi kérdés. Nem arról van itt szó, hogy valaki jól csinálja, vagy rosszul csinálja, hogy valaki helyesen vagy helytelenül adja elő magát. Nem erről van szó. Arról sincsen szó, hogy a hitelesség, az valamiféle pusztán kommunikáció vagy technika vagy módszer vagy nem tudom én milyen kérdés lenne, hanem a hitelesség elsősorban önazonosság téma. Nehéz akkor hitelesnek lennem, ha nem tudok önmagammal azonos lenni. Ahhoz pedig, hogy önmagammal azonos legyek, ahhoz elvileg magzati koromtól kezdve egy nagyon sajátos folyamaton kellett volna átmennem, hogy ezt megengedhessem magamnak. De az emberek többsége nem ilyen folyamaton ment át, hanem egy olyan történésláncolaton, amelyben elidegenedett önmagától. David Lenght egyszerűen azt mondja, hogy a mi világunkban az elidegenedett ember a normális. Azt tartjuk normálisnak és az a norma. Itt kezdünk a nevelés témájához jönni, mert most egy-két alkalommal egy picit a nevelés felől nézve, hogy ez mennyire így is van, vagy így lehet legalábbis, vagy ha mást ne is mondjunk, legalább tegyünk föl kérdéseket magunk számára. Olvasunk pedagógiai műveket - én most jó pár ilyen könyvet elolvastam a középkortól kezdve (már nem akkor kezdtem el olvasni, hanem a forrás) - még a XVIII. században is - nagyon leegyszerűsítem persze - körülbelül a nevelés arról szólt, hogyan törjük meg annak a rohadt gyereknek az akaratát. Aki semmi mást nem tud, csak lázadni az okos, bölcs és jó felnőtt - természetesen - jóakaratával szemben. Mintha ez lett volna a vezérfonala, megtörni azt a komisz gyereket a komisz akaratával együtt. Azt gondolom, hogy a második világháború utánig ez virult főcsapásként, árnyalódott ugyan annyival, hogy nahát azért a nevelésnek valamilyen szocializáció a célja. Ez legalább valami picit árnyaltabb. Akkor egy elidegenedett világba sikerült szocializálni a gyerekeket. Vagyis elidegenítettük őket megint maguktól, hogy ebben a világban valahogy otthon tudjanak lenni.

Amit ma nagyon a zászlóra tűznek: valami individualizáció. Szépek ezek a kifejezések. Ezalatt is nagy kérdés, hogy ki mit ért. Nagy kérdés. Mert ma minthogyha ez inkább annak a fedőneve lenne, nem az, amiről szólna valójában, amiért ezt a szót megalkották. Hanem minthogyha annyit jelentene csak sokaknak a fejében, hogy fiam jobban tudjál törtetni, mint mások. Tehát, képes legyél úgy agresszívnak lenni, hogy ne csukjanak börtönbe. Legyél olyan jó érdekérvényesítő, hogy ne is vegyék észre, hogy milyen jó érdekérvényesítő vagy! Hogyan tudod mások zsírján a pecsenyédet megsütni? Ez nem individualizáció. Tehát, a helyzet nem könnyű. Szeretjük a nem könnyű helyzeteket, mert ismerjük őket, ebben vagyunk. Az alaptörténet, tudjátok, hogy apuka, anyuka és gyerek. Az anyuka elmegy a gyerekkel játszani. A gyerek megy föl, mászik lépésről föl a létráján a csúszdának, és még nem elég ügyes. De mihez képest nem elég ügyes? Az anyuka elvárásaihoz képest. Mert az anyuka fejében ott van, hogy muszáj, hogy az én fiam ügyesen másszon föl azon a létrán. De az én fiam úgy mászik, hogy lép, zár, lép, zár, lép, zár. Ezért az anya (valós történet, emlékeztek) egyre dühösebb és kétszer odakiabál a gyerekének, és harmadjára aztán már elmondja, hogy neki, hogy édes fiam ezt hogy kell csinálni. A gyerek persze teljesen természetes haragjával reagál a helyzetre, és éppen ekkor érkezik az apuka a játszótérre, aki leüvölti a gyerek haját: Hogy beszélsz te anyáddal? Mit képzelsz te? Anyáddal így nem beszélhetsz! És elkezdi a gyereket rángatni, mire az anya elkezdi a férjét rángatni: Mit tudsz te, hogy mi történt köztünk? Akkor egymással is összevesznek, a gyerekkel is összevesznek. Az apuka erre sértetten elmegy - akkor neveld a gyerekedet! - fölkiáltással, és mindenki rosszul van. De aki a leg- leg- legrosszabbul van, az a gyerek. Akitől a játéknak minden örömét sikerült elvenni, de ennél sokkal-sokkal több történt vele. Miközben ez egy egyszeri hétköznapi jelenet. Annyira triviális, hogy napjainkban sok ilyen történhetett velünk azt hiszem különböző forgatókönyvek szerint. Nincs benne semmi rendkívüli, csak ahogyan fölnőttünk. Ez volt az alaptörténetünk. Emlékeztek, hogy itt a spiritualitás szintjéig jutottunk, ami az, hogy a feleség, amikor eljutott egy mélyebb önazonosságra, akkor az nem az volt, ami az ő családi hiedelme, hogy: "Az én gyerekem nem lehet béna! Az én fiamnak ügyesnek kell lenni!" Ezt hozta otthonról: Édes lányom akkor vagy az enyém, ha elég ügyes vagy. Így nem kellesz! Ez az ő családi hiedelme. A férfinek is nagyon sajátos családi hiedelme volt. Mikor rákérdeztem, a következőt mondta, nem is nagyon kellett gondolkodnia. Azt mondta: Azért üvöltöttem a gyerekemmel - nem azért, mert ilyet nem lehet csinálni, hogy üvölt a feleségemmel, néha az nem is olyan rossz, ha egy kicsit üvölt vele, nem ez a baj, hanem az -, hogy az olyan gyerekek, akik haragjuktól eltorzult arccal kiabálnak, olyan felnőttek lesznek, akik elvesztik az önkontrollt. És az olyan felnőttek, akik elvesztik az önkontrollt, azok más felnőttek szemében nevetségesek, és velük sosem állnak szóba. Ezt mondta. Ez az ő hiedelme: Ha haragszol kisfiam, nem állok veled szóba! Valami ilyesmi üzenet lehet gyerekkorban. És most azt mondja: Az én gyerekem ne veszítse el így a fejét, mert majd felnőttként nem tekintik őt partnernek. Ez a két családi hiedelem. S a feleség, amikor egy mélyebb önazonosságra jut, akkor azt mondja: Igazából az egész történet mélyén az a vágyam van, hogy hiányzol nekem - mondja a férjének -, annyira jó lenne, ha többet tudnánk együtt lenni, és a gyerekünkkel együtt is többet tudnánk lenni így hármasban, erre vágyom. És a férfi, amikor erre a mélyebb önazonosságára eljut, akkor azt mondja: Én pedig annyira szeretném, hogyha te engem értékelnél, és partnernek tekintenél a gyereknevelésben. Hogyha elismernéd azt, hogy én ennek a gyereknek az apukája vagyok. Azt gondolnád, hogy tudok értéket hozni a gyerekünk számára. Tehát a férfi meg a nő, látjátok, nem olyan értelemben hiteltelenek - amikor ordibálnak, amikor egymást rángatják, a hiedelmeik szerint, a családi előírások szerint élnek -, hogy rosszak, nem ilyen értelemben. Vagy, hogy rosszul kommunikálnak valamit, hanem olyan értelemben, hogy nem tudják, hogy kik is ők legmélyebben. Ezért nem tudnak hitelesek lenni.

Akkor gyorsan nézzük - Alice Miller neveléskritikája - elsősorban azt a könyvét hozom ide, ami A kezdetben volt a nevelés címet viseli, a Pont Könyvkiadónál jelent meg ki tudja, mikor. De úgysem kapható.

Tehát a nevelés különböző jellegű felnőtt szükségleteket árul el.

1. pont. A nevelés tehát nem a gyerekről szól, hanem a felnőttről. A nevelés felnőtt szükségleteket tükröz. Mégpedig nem elég szabad, bizonytalan felnőttek szükségleteit tárja föl.

2. Ezek a szükségletek gyakran gátolják a gyerek fejlődését. Mert a gyerek természetes életmegnyilvánulásai veszélyeztetik a felnőtt ember érzelmi, lelki egyensúlyát. Ezért a gyereknek meg kell tiltani, hogy kifejezze magát, mert a szülő szomorú lesz, dühös lesz, csalódott lesz, fáradt lesz, ingerült lesz, agresszív lesz és egy csomó ilyesmi történik majd vele. Miközben a gyerek, egyszerűen csak gyerek.

Mikor keresztelek, hányszor történik az - mondjuk a gyerek éppenséggel nem sír picit sem, amikor a keresztelési szertartás 25 perce zajlik - és azt mondom a szülőnek: Ó, hát ez a gyerkőc 25 percen keresztül milyen jóízűen aludt. Mire a szülő azt mondja: Ó, igen, ő egy jó gyerek! – s akkor hozzáteszi – hányszor hallottam: Atya, ezt nem is tudod elképzelni, annyira jó gyerek, egész éjszaka alszik. Hátha ez nem ez egy szülői szükségletnek az elárulása, akkor mi a csuda? Ha ötször fölébred, mert nyűgös, meg akármi baja lehet, akármi, akkor pedig rossz gyerek. Tehát a nevelés a felnőtt szükségleteket árulja el, és a gyerekek szükségletei akadályozzák a felnőtteket. Mégpedig miben is? Hogy tovább éljenek a saját sérültségeikben. Tulajdonképpen ezt akadályozzák.

3. A szülő pedig meg van győződve arról, hogy a gyerek érdekét tartja szem előtt. Ha mondjuk, a szülőket megkérnénk, hogy mondhatnak három mondatot, ami a gyereknevelésükben arc poétika szerint bennük élt, ezt biztos mondanák: A gyerekem érdekében tettem, amit tettem. Ezt tuti, hogy benne lenne.

4. A gyerek számára a határt nem a szülő szabadsága, hanem nevelői megfontolások szabnak.

5. A szülők általában korán megtanulták, hogy saját érzéseiket ne vegyék tekintetbe és megvessék, tehát a neveléshez a legfontosabb érzékszervük hiányzik. Saját maguk. A saját hiteles megnyilatkozásaik hiányoznak, hiszen ők is elidegenedtek maguktól. Mire van tehát szükségük? Nevelési elvek mankójára. Ezekkel a nevelési elvekkel aztán totál szétzúzzuk azt, hogy a gyerekünk az lehessen, aki, vagy azzá válhasson, aki. Mind a kettő igaz. Mert egy gyereknek nagyon sok mindenre van szüksége, hogy növekedni tudjon. Ez egy nagyon szép szójátékra ad alkalmat. Olvastam egy cikket ezen a címen: Nevelés vagy növelés. Nagyon, nagyon szép. Mondhatjuk azt is, a szülők legnagyobb többsége nevel, ahelyett, hogy növelne. Mert inkább a nevelés címszóval elveszi a gyerektől azt a sok mindent, ami neki még ott lenne, ha a szülő azt bírná. Valódi hiteles érzelmek szabadság, autonómia hiányában tehát nevelési elvek protézisekhez folyamodunk és nevelési szabályokba gyömöszöljük a gyerekeinket.

7. A szülők belső bizonytalansága elbizonytalanítja a gyereket is. A szabályok ellenére is.

8. A szülői ambivalencia szadisztikus és mazochisztikus köntösöket ölt. De ha visszaemlékszünk, hogy miről van szó, akkor nagyon egyszerű: ütjük, vágjuk a gyereket, ez a szadisztikus fázis, utána meg bűntudatunk van, akkor meg a gyerek a fejünkön ugrál. Tehát, vagy az történik, hogy a gyerek nem bírja megvédeni magát tőlünk, vagy mi nem bírjuk megvédeni magunkat a gyerektől. És ebben a kettőben ingadozunk. Ezért aztán a gyerek valóban nem tudja, hogy ki az ő anyja vagy apja. Tehát, hogy egy brutális állat vagy egy nyomorult kisegér. És azért a gyereknek mégsem mindegy, hogy ki az apja, ezért aztán provokálja őt. Most kisegér vagy állat? Nem mindegy. Tehát a gyerek agresszióval próbálja szüleit, hogy azok valódi arcát fölismerhesse.

10. Pedagógiailag nehéz helyzetek, ahol túl messzire mentek a dolgok, igazolni látszanak a fenyítés és büntetés logikáját.

Egy gyönyörű szép gondolatot olvastam abban a cikkben, ahol arról volt szó, amiről eddig beszéltem. Tehát nevelni vagy növelni. Ebben a cikkben azt mondja a szerző: "A legtöbb szülő ítéletalkotó pillantással méri végig gyermekét. És csak néhány olyan szülő van, aki értékfölfedező pillantással nézné a gyerekét." Tehát, ítéletalkotó pillantással méregetjük a gyerekeinket, ahelyett, hogy értékfölismerő, fölfedező nézéssel tekintenénk rájuk. Ez megint szép. A legtöbb szülő számára kimondva kimondatlanul előbb-utóbb elérkezik az a pont, ahol azt mondja magának, hogy önmagát is meggyőzze - ha még nem győzte meg -, hogy végül is a verés az egyetlen eszköz. De ha nem a verés, akkor súlyos szóbeli presszió. Akkor nagyon oda kell nyomni. De azért előbb-utóbb a pofon. Ez maradt már egyetlen eszközként. Mire is? Hogy a gyerekemnek jót tegyek. Hogy a gyerekemmel megértessek valamit, ami a számára majd egy egész életen keresztül nagyon fontos lesz. "Már nincs más, ezt kell tennem." Rengeteg tanulmány van arról, hogy a verésnek milyen hatása van. Nagyon sok, nem kell a fantáziánkra bízni magunkat. A verés hatásairól – ami adott esetben, hogyha nagyon brutálisan szavakban történik, majdnem ugyanazt éri el – elég pontos képet kaptunk. Azt lehet mondani, hogy ahogy a halálbüntetés a bűnözésre nincs hatással – nincs, ezt tudjuk, nincs – ugyanígy a verés nincsen hatással olyan értelemben a gyerekre, hogy a gyerek elsősorban azt tanulná meg, amit a szülő szeretne elérni a veréssel. A gyerek egészen más dolgokat tanul meg, de azokat egy életre szólóan. Erről szeretnék beszélni. A fenyegetés és a verés egyszerűen csak elrettenti a gyereket. Ennyi történik. Ideig-óráig van valamiféle elrettentő hatása. A halálbüntetésnek pedig egyáltalán nincs elrettentő hatása.

11. A szülő a szülősített gyerekétől rengeteget vár el, ami a gyerek számára teljesíthetetlen. Miért neveztük a gyereket szülősítettnek? Azért, mert a gyerek szolgálja a szülője érzelmi, lelki egyensúlyát. Nem pedig fordítva. A szülő lenne azért, hogy a gyermek érzelmi, lelki egyensúlyát növelhesse, vagy annak növekedését segítse, de itt fordítva történik ez, ezért a gyerek a saját szülőjévé lesz. Vagyis a maga nagyszülőjévé. És ez egy hülye helyzet. Ezek a teljesíthetetlen elvárások - egy nagyon egyszerű iskolai példát hadd hozzak. Ami egyfelől a teljesíthetetlenségről, másrészt a nevelési brutalitásról szól, amit egyébként teljesen normálisnak tartunk. Mondjuk, van egy osztály és az osztályban matematika óra zajlik. És a matematika óra keretében a pedagógus megkérdezi, hogy a 12/6-odot hogyan mondhatnánk másképpen. Iszonyú sok gyerek jelentkezik – ugye, már jól meg vannak nevelve -, de ő nem őket szólítja föl, hanem azt mondja, hogy: Na, Csilla! Nem tudod? Érdekes térbe kerül a gyerek egyszer csak, az összes gyerekekkel szemben ő máris egy hülye, béna, szerencsétlen kis valaki, és amikor Csilláról végül is kiderül, hogy ő ezt tényleg nem tudja, akkor a pedagógus csak annyit mond: Na, Csilla ülj le! És nézzük, hogy ki tudná Csilla helyett megmondani, mert ő nem tudta? És természetesen 25 gyerek, aki a kezével nagyon jól mutatta, de ehhez még föl is kellett egy kicsit állni, ugye – normálisan ülnek a gyerekek, de amikor lehetőségünk nyílik arra, hogy begyalázzuk egy osztálytársunkat – ÉN! én! Nem döbbenetes az, hogy tulajdonképpen az úgynevezett neveléssel szinte folyamatosan a gyerekeket egymástól is elidegenítjük? Hogy ebben a pillanatban ez a teljesen hétköznapi nevelési módszer azt jelenti, hogy hogyan tudok a másik zsírján sikeres lenni? Pontosan ez a logikája. "Akkor érhetek el eredményt, ha jobban tudom, mint a Csilla." És a Csilla csak gyalázódjon, alázódjon be. És végül már legalább az osztály felének nincs is kedve jelentkezni, szépen lemorzsolódnak, akkor én lehetek a legjobb, akkor engem egy jó gimibe vesznek föl, egyetem és a többi. A legegyszerűbb pedagógiai dolgok nem arról szólnak, amiről gondoljuk, hogy szólnak. Azt mondja David Lenght: Az efféle pedagógiai magatartás a hopi indiánok körében súlyos megbotránkozást kelt. Tehát, hogy az egyik gyereket a másikkal elárultatom, az egyik gyereket a másikkal szemben kijátszom. Papként ezen azért forogtam egy-két álmatlan éjszakát, hogy- ne árulkodj! Ugye, ezt a gyerekeknek mondjuk: Ne árulkodj! És a szülő hányszor lép oda a gyerekéhez azt mondva neki: Azonnal mondd meg nekem, hogy ki kezdte! Mi történt itt? Mi ez itt? Tulajdonképpen a gyerekeinket folyamatosan árulásra vesszük rá, mégpedig, hogy a kortársaikat árulják el. Hogy ne maradjon számukra, csak alá- fölérendelt viszonyok. Hogy csak abban tudják magukat elképzelni.

Tehát az iskolai feleltetés egy életidegen lidércnyomássá válik. "Aki sikeres akar lenni, meg kell tanulnia a kudarcra számítania." Ezt mondja Lenght. Ugyanis, amikor versenyeztetnek bennünket egymással, ez még önmagában nem volna baj, de amikor ez egymás legyőzésével jár, akkor történik az, hogy mindig ott fenyeget a kudarc réme. Mindig húzhatom a rövidebbet, lehetek rossz.

12. A gyakran ellentmondó kívánságok agresszivitáshoz, függéshez, neurózishoz és ennél súlyosabb dolgokhoz vezetnek.

Olvastam most kutatásokat. Mit gondoltok, hogy jelenleg az óvodások hány százalékát mondják agresszívnek? Azt mondják, hogy 5-10 %-a az óvodásoknak agresszív. És lenne egy kérdésem, hogy a szülőknek hány százaléka az. Azt nem tudom, mert ilyen kutatások, nem születnek. De az biztos, hogy több szülő agresszív, mint ahány gyerek. Ez teljesen biztos. Most eszembe jut egy-két olyan dolog, hogy elit családokban mi minden történik, hogyha kiborul a csontváz a szekrényből. Hogyha belelátunk jámbor, katolikus családok életébe. Hát?

A szülők azt gondolják, hogy szigorúbb bánásmódra van szükség, és még jobban eltávolodnak gyerekeiktől.

14. A gyerekek félreértettnek, manipuláltnak érzik magukat, valódi tanácstalanság és indokolt agresszió jelenik meg bennük. Ha egy gyereket bántalmazunk tettel vagy szóval - miközben a gyerek javáért tesszük -, akkor a gyerekben nagyon indokolt harag fog megjelenni, bosszúfantáziái lesznek, de a sor végén elkezdi magát utálni.

15. A gyerek valódi sérüléseit senki sem tekinti annak. A gyerek egyedül maradt kívül és belül is, vagyis a gyerek nem talál otthonra. De nem csak otthon nem tud igazán otthon lenni, hanem "itt bent" sem talál igazán otthonra. Ez azért van, mert két dolgot tanul meg. Az egyik, hogy ő rossz. Ez az egyik legnagyobb hazugság, amit egy gyereknek meg lehet tanítani, hogy rossz vagy. De ez elkezdődik ugye csecsemőkorban - emlékezzetek, félórával ezelőtt -, jó, ha alszik, rossz, hogyha éhes. Ez ugye itt kezdődik, tehát hogy megtanulja az első hazugságot, hogy rossz vagy, és a másikat, hogy azért kapsz, mert rosszat tettél. "Azért kellett kikapnod, mert rosszat tettél." "Azért verünk, mert rossz vagy. Különben nem vernénk. Hát az anyád nagyon szeret, de mert rossz vagy, ezért kaptál ki." A gyerek tehát mind emiatt már önmagát teszi felelőssé. Ezt elhisszük a szüleinknek, hogy rosszak vagyunk és azért kaptunk ki, mert rosszat tettünk. Ez elhisszük nekik.

Mondanék nektek most valamit, mert eddig csak beszéltem. Tudjátok, vasárnap pöttyös mise volt. Diákmise, sok pötty. Arról beszélgettünk, hogy milyen nap volt múlt héten. De hát ez még vasárnap volt, tehát akkor két héttel ezelőtt. Az egyik kislány rögtön tudta: halottak napja. azt kérdeztem tőle, hogy hogyan mondhatnánk másképpen azt, hogy halottak napja. A gyerekek elég hamar kitalálták, hogy mondhatnánk úgyis, hogy föltámadottak napja. Ez nagyon megtetszett nekik, hogy halottak napja, föltámadottak napja az ugyanaz. S akkor azt kérdeztem tőlük, hogy mit gondoltok, nem volna-e lehetséges az, hogy a halottak napja mintájára legyen élők napja. Nagyon néztek rám: Micsoda hülyeség, ilyet nem mondott se anyu, se apu. Élők napja - marhaság. De aztán - miután hiszteroid alkat vagyok - belelkesítettem őket. Azt mondtam: Nézzétek, ma délelőtt eresszük a fantáziánkat! Ha normálisak vagytok, és nem értitek ezt a szót, akkor a képzelőerőtöket. Ha pedig ez is túl sok lenne, egyszerűen csak mondjátok, amit gondoltok. Ugye, ez már érthető? Tehát, kérlek benneteket, találjuk ki, hogy mit tennénk az élet napján, az élők napján? Mit csináljunk az élők napján? Rövid csend, és utána nem lehetett őket leállítani.

Elhoztam nektek, hogy a gyerekek, amikor engedjük őket, hogy arról gondolkodjanak - nem szentmise, szocializáció, akarat letiprása - tehát nem, egy kicsit gondolkodjunk, vagy ötleteljünk vagy valami, hát misén vagyunk. Hát az egy jó dolog! Értitek, ha mi nem álmodozunk az Istenről, akkor a teljesen bedarált és megszégyenített és a nevelés által eltorzult emberek fognak az Istenről beszélni. Azért olyan a teológiánk! Tehát sok fantázia nincs benne. Milyen érdekes volt ez a teológián, hogy ez még az egyetem is pontosan ugyanígy megy, mert óhéber, ógörög, latin. Mi történik? Ülünk a padban, első, második, harmadik ezzel telik. Ez azt jelenti, hogy a viszonylag normálisabbak, akiknek van képzelőerejük meg, ha tavasz van, éreznek valamit a sejtjeinkben, valami élet van bennük, ők ezt nem bírják ki. Ki bír egyszerre tanulni óhébert, ógörögöt, latint meg nyilván angolt, németet, valamit egyszerre. De ezek csak a nyelvek. Ennek az a következménye, hogy a legjobb fejek harmadik év végére kibuknak. Akiktől várhatnánk valami olyan teológiát, amitől az embernek az arca föl tud derülni. Kik maradnak meg? Tudjátok meg, hogy én sem maradtam meg, mert engem hatod év elején kirúgtak az egyetemről is. Negyed-ötöd évre, amikor elkezdődne az, hogy egy szemináriumon, a bennünk élő gyerek kezdjen súgni a felnőttnek, hogy látunk itt valamit? Se kép, se hang. Olyan dögunalom, hogy bele lehetett pusztulni. El lehet ezt képzelni, ugye? Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel? Szoktatok misére menni? Én nem. Én szoktam misézni, de úgy különösen misére menni, nagyon óvakodok tőle. Hogy lehet például 15-20 percen keresztül úgy beszélni, hogy valaki semmit nem mond. És minden mondatát a felénél tudom, hogy fejezi be. Előre lehet tudni. Emlékszem, tartottam egyszer egy próbaprédikációt. Hát ilyen nincsen, de mindegy. Akkor végül kritikát kaptam. Az mondja a nevelő (nem növelő, nevelő): Érdekes volt a beszéd, de sajnos a végén nem hangzott el az utalás az örökélet örömére. Mert minden rendes katolikus beszéld végül is az örök életre fut ki. Én ki is futok az olyan templomból, ahol minden beszéd erre fut ki.

Tehát élők napja. Azt mondja az egyik kislány: Misére jönnék. (El kell fogadni a gyöngébb válaszokat is! Ne szegjük kedvét, próbál megfelelni a pap bácsinak.) Jó ötlet, mert a másik azt mondja - mert hát természetesen iskolaszünet lenne, akkor egy mise bele fog férni. Következő is egy lány jelentkezik: Na, de mise után mennénk át a Plébániára kajálni. Egy négyéves kislány a következőt mondja: Én az élők napján énekelnék és táncolnék. A másik azt mondja - ez egy kisfiú volt: Hát az élők napján, azt hiszem, hogy ráérnénk egymással beszélgetni. Mire egy másik fiú leghátul, iszonyú komoly volt, azt mondja: Az élők napján nem volna TV adás.

Ugye, ez megihletett egy másik fiút: Az élők napján nem lehetne számítózni. Egy harmadik - a fiúk beindultak, ugye: Az élők napján senki se menne autóval, mert a növények is élnek. Eljutottunk a spirituálisabb dimenziókhoz. Azt mondja egy kisfiú, drága - emiatt akartam mondani - iszonyú szomorú arccal: Az élők napján nem lenn büntetés. - Puszit neki! - Mire egy másik azt mondja: Az élők napján nem követnék el bűnt. Egy kislány azt mondja: Az élők napján bocsánatot kérnének egymástól azok, akik megbántották egymást, de meg is bocsátanánk. (Ez a kislány már tud valamit: - Anya bocsáss meg! - Takarodj a sarokba!) És a záró, ez a kedvencem - kisfiú a tribünön azt mondja (komoly kisfiú): Az élők napján én már előző este rendet raknék, hogy élők napján ne kelljen. Ugye, ez azt jelenti, hogy az élők napja fő ünnep státuszba került, mert van vigíliája.

Ahogy ezen töprengtem, rájöttem valamire. Hogy nem jön a számra az, hogy Úr. Mert ugyanis beszélgettem valakivel. Ez a valaki azt mondja: Ez a kedves házaspár, akiket én eskettem, átadták életüket az Úrnak. Elgondolkodtam, hogy én átadtam-e az életemet az Úrnak? Nincs kedvem hozzá. Az Úrnak, nem. Egyszer csak rájöttem valamire, hogy a legtöbb ember számára van Kovács úr, Péter úr, Isten úr. Énnekem Isten úrnak nincs kedvem átadni az életem. Igaz, hogy mi ezt úgy szoktuk mondani, hogy Úristen. De úgy sem hangzik jól. Mert az Úristen valójában Isten úr. Csak ez hülyén hangozna. "Kedves Isten úr! Kötelező esti imádságomat kezdem, nagyon álmos vagyok." De ennél több személyességet nem szeretnék vinni a kötött imáimba. Nem azzal van problémám, hogy eljuthatunk ahhoz a nagyon átható, spirituális tapasztalathoz, hogy Istennek milyen hatalma, végtelensége, lenyűgöző ereje és szeretete van. Ha valaki átélte ezt, az lenyűgöző. A szent élmény fantasztikus, és a szónak legjobb értelmében rettenetet keltő. De nem azért mert Isten félelmetes, hanem mert, mint egy óriási hegy vagy egy szakadék, hát egy szakadék előtt az ember előtt egy kicsit megretten. Az ember elámul. Csak ezt nem gondolom, hogy ezzel a kifejezéssel kellene definiálnunk, hogy Isten úr.

A fájdalomra a gyerek nem reagál előbb-utóbb haraggal, mert az veszélyezteti szülei szeretetét vagy a törődést. Tehát a harag, amiben csomó életerő van. Ezért nagyon gyakran a harag csak felnőtt korban tud levezetődni. És a legjobb irány a saját gyerekeink.

17. Megtanulunk hálát mutatni az úgynevezett jótettekért. Itt, látjátok, kezd bezáródni a kör. Egy kedves idős valaki volt nálam, azt mondja: Ó nekem micsoda csodálatos papom volt - most nyolcvan éves a bácsi, tehát ez nem tudom én hányban volt, kilencszázharmincban -, milyen egy csodálatos volt, mennyit tanultunk tőle, és most is, ha én ott járok Vácon, Tahiban, Szőcsön (nem tudom én hol), hát én elmegyek a sírjához és mindig viszek neki virágot. Akkor elkezdi mondani: Mert tudod, ez a Pityipalkó atya, ha tudnád, hogy ezt csinálta, azt csinálta, csodálatos pap volt a Pityipalkó atya! Az igaz, volt neki nádpálcája, használta is. Használta. De a mi érdekünkben tette. És képzeld el, hogy abban az osztályban - ahol én is voltam - tízen mentek el papnak. S akkor azt mondja: Na, elmesélem, hogy hogyan, milyen zseniálisan nevelt engem ez a Pityipalkó atya. Az mondja: Késtem valamelyik alkalommal az iskolából. Természetesen, mikor megérkeztem, meg kellett állnom az ajtóban, s Pityipalkó atya rám nézett, s azt mondta (szóval ment a dresszúra): Na, fiam. Két dolog között választhatsz. Vagy vasárnap a késés miatt a reggel 7 órai misére jössz ministrálni (Értitek? Büntetésből mise. Megvan?), vagy pedig kapsz hármat a nádpálcámmal. Ugye, még elég kicsi a gyerek, hogy szoruljon benne annyi hitelesség, kongruencia, hogy azt mondja, inkább a hetes mise. És mit csinál ez a zseniális nevelő? Azt mondja: Volna pofád a szüleidet fölkelteni vasárnap hatkor, hogy te hétre elmehess a misére, te szégyentelen? Papi ideál. Tehát a nyolcvan éves elbeszélésében papi ideál, akinek a sírjához megyünk és visszük a virágot hálából. Lehet, hogy van köztünk egy-két igazi rendes katolikus. Nektek szólok. Eszem ágában sem volt a papokat gyalázni, vagy az egyházra köpködni. Azt te hallottad így. Én nem ezt mondtam, az biztos. De hogyha valaki - hű ez most micsoda botrány, ilyeneket az egyházról - jó erősítjük meg ezt a rendszert, fedjük el - de igen az jó volt, legalábbis jó szándékkal tette. Tehát, megtanulunk hálát mutatni, az úgynevezett jótettekért. Vagyis azonosulunk az agresszorral. Mi marad más, mikor már teljesen elidegenedtünk magunktól, de közben totális függésben vagyunk, hát mi mást tegyünk, mi marad nekünk? Minthogy azonosulunk az agresszorral. Ez marad. Ennek az a legfélelmetesebb verziója számomra, mikor a spiritualitást áthatja mindezt. Amikor az azonosulás az agresszorral végül Isten úrra is rámegy. Tehát Isten úr lesz az agresszor. Így büntet, úgy büntet. Közben pedig hálásnak kell neki lenni, és misére kell menni. Nem lehet kifejezni azt, hogy valami nem stimmel. Ez tönkreteszi a spiritualitást, darabjaira szedi. Egyszerűen emberek ellen elkövetett súlyos bűnnek tartom egy ilyen istenképet megerősíteni valakiben. Az agresszor istenképét. Akkor aztán csoportosan azonosulunk ezzel az agresszor Istennel. Aki a fő foglalata mindannak, amit nevelésből, pedagógiából szülőktől vettünk, és akkor ezt már Isten nevében adjuk tovább a következő nemzedéknek. "Nem, én nem vagyok rád mérges - mondja az apa - de hát a katolikus erkölcs - csihipuhi."

Mondok egy olyan rémisztőt! Valaki azzal jött - egy körülbelül negyven éves hölgy: Azt hiszem, hogy nem teljesen jó az istenképem. Kezdjünk el erről beszélgetni! Akkor mondja a klasszikusat: Átmentem azon, hogy Isten mindent lát, Isten mindent hall, Isten mindenről tud, sőt Isten a gondolatainkat is ismeri. És ez nem elég. Nem elég, hogy lát, hall, tud mindent, tehát a fejemben is ott van, sőt az érzéseinket is ismeri. - Hátha egy gyereket nyomorulttá lehet tenni? Ezzel tuti. Mert utána, hogy folytatódik a történet?: Isten annak örül, hogyha nem haragszol, hogyha jó kis Peti vagy, ha jó kis Annácska vagy. Akkor örül. Nem szabad haragudni, nem szabad, semmit sem szabad. Hát csodálkozunk, hogy nem tudunk hitelesek lenni? Tehát az Istent egy olyan szerepbe hoztuk, hogyha a szülő nem tudná - mondjuk este 10 és reggel 6 között, meg amikor megy az iskolába - valahogy dresszúrázni a gyermekét, akkor ott van Isten. Sikerül rátolni ezt az egész szerepet. Nem brutális? Ez az Isten úr. "Zsebre raktad a kezed, te rohadék? Fütyürészel?" S akkor kiderül, hogy ez a valaki Erdélyből származik. S azt mondja, hogy kialakult bennem ez a képzet, de a legrosszabb az az volt, hogy egy nagyvárosban laktunk és a nagyvárosban nagytemplom és a nagytemplomban nagyszentély és a nagyszentélyben nagy szentélykép. Ott volt természetesen a hatalmas háromszög, benne egy szem. - Maga a brutalitás. Protestánsok hajrá meszelővel, szemeket, legalább a szemeket. - A következőt mondja, hogy lehet ennél még rosszabb is. Azt mondja: És én meg vagyok róla győződve, hogy ott a szemnek a közepe ki volt vágva, és ott volt egy kamera. - Az a vicc, hogy ez lehet is. Hogy ez nem is lehetetlen. Romániában vagyunk. Értitek ezt? Hogy az Isten szemébe a Szeku berakja a kamerát? Ugye, mondtam, hogy lehet még szörnyűbb is? Egy ilyentől a szavam eláll. Ez azért akartam így, hogy negyven éves korában áll őbenne valamiféle összefüggés össze, hogy ez hatott az ő istenképére, ettől rosszul érzi magát, hogy emiatt nem nagyon tud Istennel meghittebb viszonyba kerülni, mert senki neki soha el nem ismerte. Ez az egész folyamat el van fedve. Mindent elfelejt.

Na, most olvasok. Lenghtnek egy gondolatát hadd olvassam föl a mindent elfelejtésről. Hogy úgy zárul be a kör, hogy végül el kell felejtenünk ezt az egészet, amit átmentünk. Ő most nem a nevelésről, hanem a párkapcsolatról beszél.

"Ha Jacknek sikerül elfelejtenie valamit, ami számára kellemetlen volt, az mindaddig mit sem ér, ameddig Jill folyton emlékezteti rá. Jacknek tehát el kell érnie, hogy Jill ezt ne tegye többé. Ez akkor sikerülhet a legjobban, ha Jack nem csak arra veszi rá Jillt, hogy ne beszéljen a dologról, hanem arra is, hogy felejtse is el. Jack többféleképpen is befolyásolhatja Jillt. Például bűntudatot ébreszt benne amiatt, hogy örökkép fölhozza dolgot. Meg is kérdőjelezheti Jill élményének érvényességét. Ezt aztán lehet nagyon és kevésbé radikálisan is művelni. Jack azt is sugalmazhatja Jillnek, hogy a szóban forgó dolog teljesen jelentéktelen. Holott Jill nyilván fontosnak tartja. Továbblépve módozati változtatást is javasolhat. Tegye át Jill a dolgot az emlékezet modalitásából a fantáziájába. "Te csak képzeled ezt az egészet!" Érvénytelenítheti továbbá a dolog tartalmát is. "Nem is úgy volt, ahogy mondod!" Végül pedig nem csak a dolog jelentőségét, módozatát, tartalmát kérdőjelezheti meg, hanem Jill emlékezőtehetségét is, amivel végképp bűntudatot ébreszthet benne. Az ilyesmi egyáltalán nem ritka, az emberek nap, mint nap ehhez hasonlókat művelnek egymással. Ha azonban azt akarjuk, hogy az élmény érvénytelenítése sikerüljön, nem árt a dolgot jó alaposan misztifikálni is. Például azzal, hogy kerekperec letagadjuk, miszerint azt műveltük, amit. Legyintünk arra, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet. Megkérdezzük például: Hogy juthat eszedbe ilyesmi? Vagy azt mondjuk: Neked elment az eszed! És persze lehet tovább is cifrázni a dolgot."

Vagyis a jó pszichiáter azt mondja, hogy ami alá-, fölérendelő helyzetben már a vérünkké vált, azt elkezdjük továbbadni a horizontális kapcsolatainkban is. Ezért felnőttként, hogy egy ilyen folyamaton átmentünk, ez a folyamat már nem tudatos bennünk. Ha vannak is emlékképeink, általában az emlékképeink az akkor átélt érzéseinktől függetlenül jelennek meg. Tehát, nem tudom igazán fölidézni azt, hogy ott és akkor, mit is éreztem. Mintegy szemlélőként látom azt, hogy mi történt azzal a kislánnyal vagy kisfiúval kétévesen. Milyen gyakran hallom azt, ahogy emberek azt mondják: Ó gyerekkoromban nem történt semmi. - Hogy történt ez, hogy történt az, hogy csináltátok, a családban ez hogy volt? - Egyszerűen nem is emlékszem. - Volt ilyen, volt olyan? - Egyszerűen nem emlékszem. Vagyis a kör bezárult. Felnőttként sem azt nem tudja, hogy vele mit tettek, sem azt, hogy ő mit tesz. Mivel gyerekként nem volt szabad mindezt észrevennie. Vagyis, hogy mit teszek a férjemmel, a feleségemmel, a gyerekemmel, az sem tudatos. Nem veszem észre, hogy épp ezt csinálom, hanem azt mondom, hogy a gyerekem javát akarom, és ezért csinálom. Azt sosem felejtem el - emlékszem, mondtam ezt nektek már egyszer -, hogy egyszer egy apa éppen válófélben volt. Eljött és beszélgettünk a párkapcsolatról. És egyszer csak azt mondja: Mondd, Feri! Ugye, nem ártok ezzel a gyerekemnek? Ez egy szívbemarkoló kérdés. Jól mutatja azt, hogy mennyire szeretnénk nem tudomást venni arról, hogy mi történik ilyenkor. Mind ennek a következménye: megerősödik a gyönge önbecsülés. Ugye, innen indultunk el.

Miután most már kezdünk fáradni, még egy történet.

Tudjátok, hogy ilyenkor mindenféle iskolákba szoktak jelentkezni gyerekek. Ez számomra azzal a tehertétellel jár együtt, hogy plébánosi ajánlásokat kell írnom. Gyártom ezeket az ajánlásokat és ma reggel is fölhívtak telefonon - az anyuka - hogy xy szeretne fölvételezni ide és ide, és a plébánosi ajánlást kellene megírnom. Mondom - rendben. Mit tudom mikor, bejöhet érte. Lerakja a telefont, és elkezdem megírni. És a mostani gondolataim nyomán írtam egy plébánosi ajánlást. Ezt szeretném fölolvasni. Munkatársaimmal aztán egyeztettem. Elmondom, hogy meddig bírták hallgatni. Le is pecsételtem, hogy hivatalos legyen, látjátok?

"Ajánlás. Ezúton ajánlom intézményükbe fölvételre xy-t. Tamás jó fej. Szeret játszani és néha tud rossz lenni, mint minden normális gyerek. Nem könnyű neki minden elvárásnak megfelelni, és szerencsére nem is akar." - Idáig jutottam, pont idáig. Egy szöggel sem tovább. Ebben a pillanatban ketten üvöltöttem rám: Feri állj már le! Mit csinálsz? Mit beszélsz? Mit mondasz? Mondom: Miért? Megírtam az ajánlását. Kinézték belőlem, hogy képes vagyok egy ilyet föladni, és akkor az egyik azt mondja: Feri, hát ilyen nem lehet föladni! Az ajánlásnak arról kell szólni, hogy a gyerek megfelel az iskola elvárásainak! Az ajánlás arról szól, hogy a gyerek majd meg fog felelni mindannak, ami az iskolában az ő nevelését majd szolgálja. Vagyis az összes felnőtt érdekeinek majd meg tud felelni. Ilyet nem lehet föladni! A másik azt mondja (de kellett volna őket látni): Ilyet nem lehet írni, hogy nem is akar minden elvárásnak megfelelni, ilyet nem lehet írni! Mondom: Miért, egy gyerek nem ilyen? - Hát persze, hogy ilyen, de ezt nem lehet leírni! Életemben először gondoltam arra, hogy te jó ég, micsoda ajánlásokat írtam eddig életemben! S tudjátok, mi a legszomorúbb? Hogy milyeneket fogok? Olyanokat, mint eddig. Pont olyanokat. Hogy fölvegyék.

Volt egy aranyos, próbált engem menteni. Azt mondja: Végül is azért elképzelhető, hogy lenne egy jó humorérzékű pedagógus, egy jó fej, aki azt mondja, hogy nahát…. , de nem valószínű.

Elolvassam még egyszer?

"Ezúton ajánlom intézményükbe fölvételre Pétert. Péter jó fej. Szeret játszani és néha tud rossz lenni, mint minden normális gyerek. Nem könnyű neki minden elvárásnak megfelelni, és szerencsére nem is akar." Azért nincs tovább, mert tudtam, hogy körülbelül eddig fogom tudni olvasni.

Záró történet. Akkor is, ha már ismeritek.

Első gimnázium, magyar óra. A pedagógus azt mondja: Na, most mindenki vegyen elő papírt, írja föl a nevét, dolgozat. A dolgozat címe: Igazolja, hogy a Candide tézisregény. Az egyik gyerek fütyörészik. Dolgozata a következőképpen szól: Igazolom, hogy a Candide tézisregény. Ha egy amerikai happyendes történettel szerettem volna befejezni, itt most nem mondanám el a történet végét. De ez nem egy amerikai történet, mert a tanár egy óriási egyest írt rá, és kikérte magának, hogy a diák szórakozzon vele.

Köszönöm, hogy itt voltatok!

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika