Mit tehetünk, milyen válaszokat adhatunk a bennünket ért igazságtalanságokra 3.

Isten hozott benneteket! Szerbusztok!

Hat pontot gondoltunk át a múlt alkalommal, ami az egészséges önértékelést, önbecsülést megalapozó tapasztalati háttér - gyerekkorra gondolva. Gyorsan csak a hat szempont: 1. Szülök feltétel nélküli elfogadása a gyerekekre vonatkozóan. Mert a gyerekek kénytelenek a szüleiket elfogadni, a szülők azonban nem kénytelenek a gyerekeiket elfogadni. Úgyhogy az a nagy dolog, ha egy szülő a gyerekét fogadja el föltétel nélkül, mert a gyerektől ezt meg fogja kapni viszont. Tehát így legalább egyensúly van. 2. Valamiféle világnézet átadása. Különös tekintettel arra, hogy a világ nem egy szörnyű, elviselhetetlen, rettenetes hely, amitől félni kell és aggódni kell, és csomó rossz dolog történik velünk ott, és a többi. És a világnézet átadása jelentheti azt, hogy valaki ki tud kristályosodni. Az a kontextus, amiben az ő élete, a szülei élete, a család élete, a rokonság élete belekerül, az alkalmas arra, hogy úgy nézzük, ami felé valami hivatásunk lehet. Akkor az ember ki tud kristályosodni valami köré, és tud egy hivatásszemélyiséget kialakítani. 3. Kielégítő, interperszonális kapcsolatok. 4. Gyújtsunk sok fényt gyermekeink számára, hogy megláthassák a valóságok. Tehát tapasztalatból kiemelkedő kompetenciatudat. Vagyis, a gyerek olyan helyzetekben, közegben, tapasztalásban részesülhessen, ahol átéli az ő saját hatékonyságát, kompetenciáját. Hogy ezt neki lehet, hogy ő ezt csinálja, szabad neki, hogy szabad kísérletezni, szabad elrontani, de dicséret jár azért, ha valamit jól csináltunk. Ha valamit az ember rosszul csinál, nem dől össze a világ. És attól, ha valaki valamit rosszul csinál, még nem rossz, ezért aztán újból lehet kísérletezni. 5. Életszeretet. Ez sokszor szerepelt. És 6. Önelfogadás. Ha a szüleink el tudják fogadni magukat, és nem pedig egy szadista-mazochista játszmában vergődnek, akkor a gyerekek számára is jó hátterét adják annak, hogy ők önmagukat is el tudják fogadni.

Ez volt a hat pont. Ez egy kutatásnak volt az eredménye. Aztán most visszakanyarodtunk Alice Millerhez, hogy Alice Miller nyomán mit mondhatunk arról, hogy mit lehet tenni az egészséges önbecsülésünkért, önértékelésünkért, amiből az fakad majd, hogy tudunk hitelesek lenni, amiből az fakad, hogy hiteles a kommunikációnk, amiből az fakad, hogy tudunk normálisan élni.

1. Engedélyezzük a tudást magunkról, szüleinkről, gyerekeinkről.

Erről beszéltem hosszabban. Lenne itt egy közbevetésem. Az, hogy engedélyezzük a tudást, az milyen hihetetlen nehézségeket jelenthet: hogy a szüleinket már többé nem idealizáljuk és meglátjuk, hogy velük mi volt, hogy engedélyezzük a tudást arról, hogy velünk mi történt, mit éltünk át, vagy mit nem élhettünk át, vagy mit nem volt szabad érezni, vagy hogy a szüleink milyen nevelési módszereket alkalmaztak, és hogy ez jó-e nekünk, vagy jó volt-e nekünk. Ezt a tudást kifejezetten nehéz megengedni magunknak. Vannak emberek, akik sosem engedélyezik. Soha, soha, soha. Ahogy nem engedélyezik a tudást arról, hogy velük mi történt, hogy "mit is élhettem én át, akkor, amikor az apám vert" vagy "mit éltem át akkor, amikor az anyám megszégyenített" vagy "mit éltem át akkor, amikor elhanyagoltak". Ha ezt a tudást nem engedélyezem magamról, ha nem megyek a családfába vissza egy-két nemzedéket, hogy tudjam, hogy a szüleim miért voltak olyanok, amilyenek voltak, ennek egy nyílegyenes következménye lesz valószínűleg, hogy a gyerekeimnek sem engedélyezem majd azt a tudást, hogy ővelük mi történt akkor, amikor én ezt tettem, azt tettem és amazt tettem. Akkor megy tovább ez a folyamat. Itt a megjegyzésem az az, hogy azért azt gondolom, hogy ennek a tudásnak lehetnek természetes határai. Ez azt jelenti, hogy érdemes azt meggondolni, hogy az én - bár gyermeki, de felnőtt gyermeki - kompetenciám mire fontos, hogy kiterjedjen a szüleim vagy a nagyszüleim életére vonatkozóan. Tehát vajon szükséges-e nekem az én saját életemhez tudni a szüleim szexuális életének a részleteit? Szerintem, nem. Tehát amikor arról beszélek, hogy engedélyezni a tudást, akkor nem arról beszélek, hogy ami a csövön kifér mindent, ha kell nekem, ha nem, ha rám tartozik, ha nem tartozik rám. Nyílván vannak itt józanészszerű határok. De ezek nem biztos, hogy azok a határok, amelyeket a szüleim húznának meg. Ezt én nem nagyon láttam, hogy egyetlen gyereken is sokat lendített, hogyha a szülei szexuális életének a részleteibe beavatást nyert. Azt gondolom, hogy nem. Avatódj be a saját szexuális életed részleteibe. Épp elég nehéz az is.

2. A tanuláshoz empátiára van szükség.

Mert különben az empátia nélkül, nem lesz erőm tanulni. Az empátia segít abban, hogy átlépjünk ezeken a korlátokon, és határokon. Az együttérzés nagyon segít, hogy tudás birtokába kerüljünk. Az együttérzés önmagunk iránt, önmagunk iránt gyerekkorunkra vonatkozóan, a szüleink iránt az ő gyerekkorukra vonatkozóan satöbbi.

3. A szüleinkkel nem rendezett kapcsolatunkat átvisszük a társunkra, majd a gyerekeinkre. Erről nagyon sok szó esett már. A legkisebb energia-befektetés a szüleinkkel való kapcsolat rendezésére busásan megtérül. Nagyon megtérül a párhuzamos kapcsolatokban meg a gyerekeink felé, tehát iszonyúan érdemes.

4. A serdülőkor nagy lehetőség az "én", önmagunk megismerésére.

A serdülőkor kitüntetett kor, azért mert ilyenkor az "én" gyengének bizonyul, vége a latencia korszakának, amikor egész jól elvoltunk, különösebben nem fogtunk padlót minden reggel és minden este. Fejlődtünk látszólag magától értetődően, és akkor mikor serdülők leszünk, akkor vége ennek a biztonságnak. Kiderül, hogy az énünk egy nagy fejlődésen, változáson megy keresztül, a határaink képlékenyek lesznek, mi gyengének érezzük magunkat, minden fölborul. Óriási lehetőség arra, - mi szokott ilyenkor történni? - az, hogy a serdülő - bár nem akarja -, olyan intenzitással él meg érzéseket, élményeket, olyan tapasztalásai lesznek, amelyeket lehet, hogy pici gyerekkorában élt meg utoljára, mert azóta nem szabad neki. Azóta tanulni kell, különórára kell menni. "Fiacskám, kötelességeid vannak, készülj az életre!" Ismeritek azt? Volt egy ilyen iskola. Annyira zseniális, kiírták: Nálunk a gyerekek nem készülnek az életre, hanem élnek. Ez egy jó pedagógusi arcpoétika egy suliban. Ú, de jól hangzik! Tehát, mi úgy tekintünk a gyerekekre, hogy már most is vannak. Ez a gyerekek számára egy minimális biztonságot mégis csak ad. Egy pedagógus jutott eszembe - ez is elszomorító számomra (már nem az, hogy egy pedagógus jutott eszembe) -, családos körben ültünk, tehát családos közösség, olyan emberek voltak benne, akiknek családjuk van, plusz én, és az egyik anyukán látszott, hogy éppen egy akcióból érkezik - a serdülő gyerekével való akcióból -, és azt mondja: Ez egyszerűen elviselhetetlen! Miért van az, hogy a gyerekeim számára - akik nem olyan régen még annyira aranyosak voltak -, hivatalból ellenség vagyok? - Ezt mondta. Látszott, teljesen föl volt dúlva. Egyébként pedig pedagógus volt. Azt nem értem, hogy ez miért olyan újdonság. Gimnáziumban volt pedagógus. Tehát, a saját gyerekével kapcsolatban esett neki le? Hogy tanított eddig? Igen, hivatalból. Pont beléd kell rúgnia. Ez így működik. Ne is akarj gyereket, drága, ha ezt már most nem vállalod. De most még nem kell hozzá elég erősnek lenni, majd 15 év múlva. Addig még megerősödsz. Ezt nem lehet elkerülni. Ezért a serdülő gyerekből elemi erővel tör elő az, ami talán gyerekkorban, pici korban - amikor még azt hitték, hogy lehet -, tört elő utoljára. Ezért ez mindenki számára óriási lehetőség lenne, ha a szülők ezt bírnák. Na de ez az a pont, amit a szülők aztán már igazán nem szoktak bírni. Mert ilyenkor a szülők méltán élik át azt, hogy velük szörnyű igazságtalanság történik. Bizonyos szempontból így is van. Ha csak azokat a helyzeteket nézzük, amik éppen történnek 15, 16, 17 éves korban, amit képesek mondani, megtenni serdülő fiatalok, azért az durva. Gondoljunk csak vissza saját ifjúságunkra! Azokból a helyzetekből nem jön ki. Természetesen máshonnan jön a dinamikája, ezért azokat viselni kifejezetten emberpróbáló. De Alice Millernek van egy nagyon érdekes gondolata, hogy mi történik gyakran, hogyha a szülők ezt az utolsó, szinte természetadta, magától jövő lehetőséget a gyerekeik fejlődésére nem tudják értékelni és jól kezelni, akkor az történik, hogy jön a drog, jön az alkohol. Mégpedig azért, mert az alkohol és a drog, az segíti a fiatalokat abban, hogy a nem engedélyezett élményeiket, érzéseiket, tapasztalataikat, vágyaikat, azt, amit már olyan régóta nem lehet - utoljára talán kiskorukba lehetett valamennyire -, hogy ezt megéljék. Hogy ezt megtapasztalják, hogy mégis csak talán van egy olyan világ, ahol ő lehet önfeledt, egy olyan világ, ahol szabadság van. Persze, ez a tönkremenetelükhöz vezet. Ahogy addig a szüleiktől függtek, ezt a szüleiktől való függést, a drogokra és az alkoholtól való függésre cserélik majd föl. Nagyon elgondolkodtató Alice Millernek a gondolatmenete. Nagyon. Hogy az a fiatal már csak valami külső dologtól való függésben merheti megélni azt, ami még lehetne, ha kapna rá engedélyt, vagy ha lennének felnőttek, akik tartják az ő érzelmi hullámzását. Mert egy felnőttnek elvileg azt kellene, hogy bölcsességgel, megfelelő énerővel tartsa a dühöngő, vele igazságtalan fiatalnak a hullámzását. Ez nem azt jelenti, hogy nem védhetem meg magam a magam természetes módján. Dehogynem. De ha belemegyünk játszmákba: "Ezt érdemlem tőled, az én emlőimen nevelkedtél?" - Mit csináljon egy serdülő az anyja emlőivel? Hol van már attól? "Hát anyám, ezzel a dumával menj apához!"

Tehát a gyerekkortól kezdve távoltartott érzések föltőrnek, áttörnek. Nagy lehetőség ez.

Az összes gimist én tanítom a plébánián. Tudom, milyen egy 15 éves, egy 16, egy 17. Pontosan tudom, hogy néha évekig az az érzésem, hogy csak beleteszünk a kapcsolatba, csak belerakunk. Évekig. Semmit nem lehet belőle kivenni. Semmit évekig. Ül fa arccal, aztán semmi nem jó neki. Utána 19 évesen: "Mennyit tanultam tőled! Én is pap akarok lenni."

Persze nekem sokkal könnyebb, mert én nem élek együtt egy serdülővel. Még csak azt kéne! De hát mindennek van jó és rossz oldala. Nincs mindenből csak a jó. Gyerek kellet? Kaptál! Azt gondolom, hogy nagyon sokat bénáznék a gyereknevelésben. Teljesen ezt gondolom. Ezért vasárnap egy órás mise körülbelül elég. Akkor tudok az önreflexiónak, meg az érzelmi tartásnak a keretei között lenni, aztán gyorsan iszom egy nagy pohár kakaót.

Tehát, a serdülőkor. Nagyon izgalmas lehet, ha önismereti munkában vagy, és miért ne lennél. "Mi is volt velem serdülőkoromban? Mit próbáltam ott átélni? Mi is volt? Mit tiltottak meg? Ott valami eredeti dolgok előjöhettek." - Azt izgalmas átgondolni.

5. Függőségeink, a függőségek és alávetettségek, kiszolgáltatottságok ismétlései.

Amikor serdülőkorban függőhelyzetekbe kerülünk, akkor sok esetben megismételjük azt a dinamikát, ami már gyerekkorból egyébként ismerős.

6. Valójában nem gyűlölni akarjuk a szüleinket, hanem szeretni.

Azért mert valójában szeretjük is őket. Minden felnőtt gyerek - mi - szeretni akarja a szüleit. De ez néha nagyon nehezen megy. Nagyon, nagyon, nagyon nehezen. De a végpontja mindig ez. Hogy szeretni akarjuk a szüleinket. A gyereknek azért olyan iszonyatosan nehéz ez, mert van egy nagy különbség aközött, ahogyan gyerekkorban sérültünk a szüleinktől, a szüleink által, meg aközött, ahogy felnőtt emberként érnek bennünket az igazságtalanságok, a manipulációk. Mert amikor ezt felnőttként ér engem, tudok védekezni. Vagy legalábbis valamennyire tudok védekezni, vagy legalábbis - és ez itt a kulcsmondatom -, felnőttkorban, hogyha engem igazságtalanul elvisznek valahova, mondjuk a gulágra - most csak a Placid atyára gondolok, mert múltkor előjött -, akkor ez azt jelenti, hogy ott, ha akarom, gyűlölhetem a fogvatartómat, minden nehézség nélkül gyűlölhetem őt. Szabad nekem őt gyűlölni. Ahogy Placid atya mondja: Ebben a helyzetben az segített nekem, hogy különb akartam lenni a fogvatartóknál. Ez a gyűlölet megszentelése. Nagyon kreatív megoldás. Mert megőrzött benne valamit, ami nem a teljes alávetettség. Nem azt mondta: Ők is csak emberek, ők is csak áldozatok voltak valamikor, szeretnünk kell! - Nem ezt mondta. - "Többnek kell lennem, mint a fogvatartóknak emberségben! Ha már ő nem, akkor nekem kell annak lenni! Szabadon lehetek az." - Ezen a mondatán Placid atyának sokat gondolkodtam, mert látszólag nem elég keresztény. Tehát, nem az, hogy fogadjuk el feltétel nélkül, szeressük a minket agyabugyáló kápót, nem ezt mondja. Hanem merítsünk erőt abból, hogy lehetek különb ember, mint ő. Azért ebben van harc. Ez jó irányba tereli az agressziót, a haragot, az indulatot, a gyűlöletet, a bosszúvágyat és mindent. "Majd én megmutatom neked, hogy ezt lehet emberségesen! Megmutatom neked, hogy én szeretlek!" Milyen izgalmas dinamika ez? S ebből valódi szeretet jöhet ki. Mint a Tabódy István atya. Ismeritek őt, ugye? Tabódy István atya Bicskén volt plébános - már meghalt -,18 évet ült börtönbe. Ebben benne volt neki 6 év Recsk. Recsken minden nap jött egy börtönőr és iszonyatosan megverte. Egyébként katonatiszt volt. Rajongtak érte a katonái. Súlyosan megsebesült a második világháborúban. A bal kezét ellőtték, és attól bénán lógott maga mellett a keze. De egy hős ürge volt. Elment papnak, megtért - ötvenes évek. Ott volt Recsken nagyon sokáig, és minden nap megverte őt az őr. "Ha ő megver, én szeretem." Aztán mikor huszonnyolcadszor verte őt meg, akkor azt mondta: "Még egyszer bejön, agyonütöm." Értitek? Azt mondta: Itt segített rajtam Isten, mert bejött az őr és azt mondta: Mondja Tabódy! Ha én most magát százhuszonnyolcadszor is megverem, szeretni fog? Azt mondta: Igen. De azt gondolta, hogy agyonütlek, mit érdekel engem. Akkor az őr megállt és azt mondta: Idefigyeljen! Ameddig maga itt lesz, én magát megvédem. - És ez az őr, amíg ő Recsken volt, minden megtett érte. Ez egy döbbenetes dolog, amikor az agresszor egyszer csak képes váltani, és az áldozattal azonosulni. Emlékeztek, hogy a múltkor erről beszéltünk? Hogy a legbrutálisabb erőszakoknak a dinamikája az, hogy az illető annyira el van vágva a saját áldozatvoltától, hogy nem tud a saját áldozatával sem azonosulni. Átment? Tehát, amit Tabódy mond, látszólag ez a keresztényibb, ugye? "Te megversz, én szeretlek." De azért előbb-utóbb betelik a pohár. Amit a Placid atya mond, az a zseniális. "Ha te olyan, én emberebb ember leszek."

Jó, ezt most itt befejeztem. Ott tévedtem el, hogy amikor valaki ott van, vagy volt Recsken vagy a gulágon, akkor szabad neki gyűlölni azt a valakit és szabad azt gondolni, ha még egyszer bejössz és kezet emelsz rám, agyonütlek. Szabad neki ezt gondolni. Azonban a gyerek a szüleivel szemben minél kisebb, annál kevésbé nem szabad neki ezt gondolnia. Tehát, a kiszolgáltatottságunk ezért sokkal nagyobb. Ezért sajátosan embertelenebb helyzetbe tud kerülni egy gyerek, mert természetes érzések nem engedhetők meg számára. Nemcsak azért, mert a szülei nem engedélyezik, hanem mert annyira kiszolgáltatott, hogy magának sem engedélyezi. Ezt úgy lehetne mondani - csak szeretném nagyon pontosan, ha már jól össze van ez állva - a gyerek egy szeretett üldöző előtt áll, ezért védtelenebb. Sokkal kiszolgáltatottabb.

7. (Ez a gondolat folytatódik, csak külön pont.) Önmagunk elárulásához a szüleink szeretete is kellett.

Nem csak a félelem és a kiszolgáltatottság. Nagyon fontos. Vagyis - most nagy betűkkel szeretném kiírni -, hogy most szó sincs a szülők démonizálásáról. Szó sincs erről. A szüleink úgy szerettek, ahogy tudtak, de biztos, hogy szerettek bennünket a maguk módján. Szerettek! Biztos! A maguk módján. Ez mit jelent? Hogy egy gyerek a szüleivel szemben nemcsak azért árulja el magát, mert kiszolgáltatott, hanem mert egy őt valamennyire mindenképpen szerető ember veszi erre rá. Ez a csavarnak a csavarja. Nem így van? Azért tesszük meg végül, mert szeretnek. Ez felnőtt korban, hogy megy? Egy pap jött hozzám, aki új állomáshelyre került. A pap ötven éves. Azt mondja: Eddig minden állomáshelyemen kikészültem. - Azért, mert mindig túlvállalta magát. Képtelen volt önmagát megvédeni. Azt mondta: Most egy úgy helyre kerültem. Nagyon várnak itt. Ezek az emberek kérték, hogy én menjek oda. Iszonyatosan lelkes vagyok, ötven és vagyok, még egy csomó erőm van, de nem akarom ötödször is megcsinálni azt, amit minden állomáshelyemen megcsináltam, hogy túlvállalom magam és teljesen kikészülök, és már a reális lehetőségeim alatt teljesítek. - Akkor eljött, hogy nézzük meg, hogy mi a kulcsa annak, hogy ő mindig elárulja magát a hívekért. Miért árulja el a kedves atya önmagát a hívekért? Ugyanez a logika jött elő. Elmesélt egy történetet. Mindig a történetek hozzák azt a gazdagságot. Néhány hete van ott. Azt mondja, ő azt szokta meg, hogy plébániának az ajtaja nyitva van. Ő ott van, akkor bárki bejöhessen. (Már ez nagy gáz szerintem, de mindegy.) És azt mondja, hogy fehér klottgatyában fetrengett az ágyán, mert pihent. Éppen ahogy fetreng, egyszer csak jobbról-balra fordul, egy hetvenéves néni áll az ágyánál, miközben fehér gatyában fetreng. - "Jaj, jaj atya, bocsásson meg, de annyira jó, magához mindig lehet jönni!" - Kérdeztem, hogy mi vesz téged arra, hogy nyitva hagyd az ajtót? Mi vesz rá? Azt mondja: Hát a hívek szeretete. Szeretnek. Olyan szeretettel fogadtak, azt mondták: De jó, téged vártunk, milyen szépen beszélsz vasárnap! De szeretünk téged! - Vagyis egy ötven éves papot szeretettel rá lehet venni a saját szabadságának az elárulására. A saját önvédelmének a föladására. Csak szeretni kell. Ez a durva! Ez nagyon fontos mélyítése vagy kiegészítése annak, ha valaki azt gondolta volna, hogy a szülőkből sötét árnyékot kreálunk itt, és démonizáljuk. Nem. A helyzetünk azért annyira nehéz, mert mi szeretni akarjuk őket, mert valójában a szíve mélyén mindenki szereti a szüleit. A másik, mert a szüleink pedig a maguk módján szerettek minket. Ezért olyan rettenetesen nehéz - a szeretet és a másik ember vagy önmagunk elárulásának tűnik - , ha gyógyulni akarunk. Azt gondoljuk, hogyha föl kell ismernünk, hogy a szüleink, akik szerettek minket, és akiket mi is szeretni akarunk vagy szeretünk is, ezt meg ezt tették, ha ezt fölismerjük, ezzel eláruljuk őket. Hűtlenné válunk, szeretetlenek leszünk. Hálátlanok, becstelenek, igazságtalanok - ezeket gondoljuk, és ezért bele sem megyünk inkább. Ezt nagyon fontosnak tartom.

8. A harag, a gyűlölet, a bosszúfantáziák átélése nélkülözhetetlennek tűnik. Amikor elindul valaki az önismeretnek ezen az útján, egyszer csak - ha nem nagyon sérült -, jönnek a bosszúfantáziák. Jön a harag. De gyűlöletszerűen, agressziószerűen. Iszonyatosan tudjuk egy ideig utálni a szüleinket vagy a nagyszüleinket, papokat, tanárokat. Ez újabb félelmeket kelthet bennünk, mert indokolatlannak tűnik. "Itt vagyok, egy felnőtt ember, mi ez az eszméletlen bosszúfantázia, mi ez az iszonyatos harag?" Megrémülünk magunktól. "Te jó ég! Mi lesz velem? Ez biztos, hogy nem jó út, ha katolikus vagyok. Mi ez? Negyven évesen bolondulok meg? Eddig azt hittem, hogy tudok szeretni. Most kiderül, hogy nem tudok szeretni? Most kiderül, hogy tulajdonképpen rossz vagyok? Honnan jön ez a gátlástalan agresszióra való vágyam?" Az énképünkbe ezek aztán igazán nem férnek bele, mert már négyévesen kezdtük őket onnan kirakni. Ezt úgy mondja a lélektan, hogy ha az érzéseket, az indulatokat a szülővel szemben a szülő nem engedélyezi, akkor ezeket az érzéseket le kell hasítani. Az akkor nem én vagyok. A haragot, a gyűlöletet, az indulatot, bármi mást, azt le kell hasítani, és úgy növök föl, hogy az önmagamról alkotott képnek az nem lehet része. Mert le kellett onnan hasítani, mert nem kaptam rá engedélyt, hogy az legyen bennem. S amikor felnőttként van már öltönyöd, nyakkendőt is tudsz kötni, gyerekekért felelsz, és most őszülő halántékkal jön gyűlölet meg bosszúfantázia. "Hova jutottam, mi lesz így velem? Innen már csak egy lépés: Hát ez a sátántól van!" - Ez a katolikus elhárítása ennek. - "Hát ez a jólélektől nem lehet, ez a csúnyaság, piszokság." Pedig úgy tűnik, hogy ezeknek - a felnőtt ember esetében már indokolatlannak tűnő - érzéseknek az átélésére szükség van. Ez nem azt jelenti, hogy akkor fogom a revolvert, és rendet rakok otthon. Nem erről beszélek. Csakhogy most már felnőttként elég nagy vagyok ahhoz, hogy engedélyezzem magamnak azt, hogy igen, ez bennem van. Mert már úgyis kidugta a fejét. Mint a giliszta esőben, nem kap levegőt.

(Nyáron a táborban, ott vertük föl a röplabdapályát, ahol tele volt vakonddal a föld alatt. Reggel azzal kezdődött, hogy a pályát vissza kellett állítani az általunk óhajtott állapotba. Óriási kupacok. Mindig arra gondoltam, ha elkezdem betemetni, kárt okozok a vakondnak. A vakond annál sokkal okosabb. Egyetlen kupac alatt sincs vakond. Ha gyerekkorban játszottátok ezt, pontosan tudjátok. Mire ötven méterre ott vagy a kupacnál, ő már rég máshol van.) Tehát ez, amikor jönnek elő gyerekkorból a dolgok és ezek megijesztenek, és nem az önképeddel, a kereszténységeddel. Mindennek ellentmondanak. Tehetjük azt (mint mi a vakondtúrással), hogy jól betemetjük őket, nincs is ott semmi. (S akkor próbálunk önfeledten röpizni.) Csakhogy alattunk a vakondokok. Van egy zseniális mondás, amit csak papírból tudok, de sose felejtem el, mert annyira jó: A harag a fájdalom előszobája. Ez egy nagyon jó tapasztalati megfigyelés. Ez két dolgot is üzen. Az egyik, hogy a harag meg a bosszúfantáziáink, a gyűlöletünk átélése sosem a végpont. Nem, nem, nem. Utána rosszabb jön. Aki már attól megrettent, hogy "micsoda indulatok vannak bennem", annak a következő fázis teljeséggel elviselhetetlennek tűnik, miközben ez még nem is tudatos. Mert még ha a haragomat valamennyire engedélyezem, azért az egyfajta megkönnyebbüléssel jár, egyfajta fölszabadulással. Anthony de Mello jezsuita atyának van egy jópofa története erről, hogy emberek néha a csúnya beszéd által jutnak a legnagyobb szabadsághoz életükben. Így összefoglalva. Tehát, én ezt gyóntató papként is hallom. (Már nem magukat a kifejezéseket.) Jött egy aranyos gyónó, azt mondja: Atya, el kell mondanom, hogy mit mondtam? - Nem. Elég volt egyszer! Ugye, megvan nektek ez az élmény. Rendes emberek vagyunk, meg minden, de azért néha de jól esik, elkanyarítani. Nem úgy van? Ú, de jól tud esni! Azt nem mondom, hogy sokat segít rajtunk, de azért valami megkönnyebbülés jön, valami csak kiszakad. Egy nagyon becsületes, magas polcon lévő katolikus házaspár autóval közlekedett. A férfi ült a volánnál és a felesége mellette, és ahogy mennek, egyszer csak valaki bevágott eléjük és a köztiszteletben álló öltönyös, nyakkendős férfi megcifrázta. Erre a felesége a következő mondatot mondja: Na, arra lennék kíváncsi, hogy a Feri atya mit mond egy ilyen helyzetben. Én is kanyarítom. Tudjátok, hogy van különbség a káromkodás és a csúnya beszéd között? Ezt nagyon sokan összekeverik. A káromkodás szentekre, szent dolgokra, Istenre vonatkozik. Csúnya beszédnél nagyobb a szabadság. Tehát, az ember legyen ebben is igényes, nem? Azt akarom csak mondani ezzel, olyan jókat lehet ám cifrázni, ki lehet találni olyan kifejezéseket… - hallgassátok meg egyszer Berecz Andrást, ő hogyan cifrázza! Nem kell a legordenárébb dolgokra gondolni, de cifrázni azt lehet.

Tehát, ha valaki meri engedélyezni a haragját meg az indulatát, azért az rögtön egy valamiféle megkönnyebbüléssel jár, rögtön van valami nyeresége. De abba beleragadni - ezt akart a b pont lenni - az elakadás. Tehát, ha valaki 20 éve, 30 éve is haragszik a szüleire, akkor az elakadt. Tehát, a haragnak, az indulatnak az átdolgozása az egy lépés a fájdalom felé. Mert a harag és a bosszú mögött a gyász kezdődik. Amit még nehezebben engedünk meg magunknak. Ott jön egy mélységes szomorúság, egy mélységes csalódottság. Hogy "ez megtörténhetett velem." "Ezt megtették velem." "Ezt pont a szüleim tették meg velem." "Pont azok, akiket szerettem." Nagyon sok fájdalom jön ilyenkor. Nagyon. Van, aki azért marad meg a haragjában, hogy elkerülje a fájdalmat, a gyászt. Tehát megint egy fontos lépést tettünk - hogyha az elmúlt alkalmakkor valakiben az erősödött volna meg, hogy tombolni kell, gyűlölködni évtized számra - én ezt nem mondtam. Csak valamit átélni, hogy aztán gyógyulhassunk és mélyebbre jussunk. Ezek nélkül az indulatok átélése nélkül, nehezen jutunk el a valódi szeretetünkig, amit már szabadon élhetünk meg azok felé, akik ugyanúgy nem tökéletesek, mint mi. Nehezen. Tehát, ha valaki azt mondja: Ó, de énbennem nincs is harag! Azt gondolom, hogy akkora rétegek vannak rajta, hogy messze van még tőle. Ezt gondolom róla.

9. A harag mögött a valódi fájdalom, a veszteség, gyász átélése lehetővé válik.

Most csak kimondtam, ahova eddig is eljutottunk. De egy gondolat ide: A saját veszteségeink, gyászunk, fájdalmunk átélése a haragon keresztül, nem egyenlő azzal, hogy sajnálom a szüleim. Itt szoktunk csúsztatni. Azt gondoljuk, hogy valamennyi haragocskát engedélyeztünk, valamennyi ismeretet engedélyeztünk, és utána - mert, hogy ez nem ment elég mélyre, sem a harag, sem ennek következtében a gyász - marad a sajnálat. Akkor sajnáljuk a szüleinket. Ez kevés. Nekem. Ti döntsétek el, hogy mit akartok. Ha azt mondjuk, hogy ó, én szeretem a szüleimet, de valójában csak van már egy reflexiónk és sajnáljuk őket, ezt nem látom még egy mély szeretnek, ami esetleg lehet. Vagy legalábbis egy szabad szeretetnek. Az még csak sajnálat.

10. Minden abszurdnak tűnő viselkedésünknek megvan a maga kora gyerekkori előtörténete. Ez nemcsak serdülőkor. Felnőttkor. Mikor egyszer csak beleesünk valami regresszióba. Csinálunk valami olyat, azt sem értjük, ez most, hogy jött elő belőlünk. Lehetetlen dolgoknak ott van a gyerekkori előtörténete. Ezek nagy kincsek az önismeret szempontjából, mikor egyszer csak kiakadsz. Mint Örkénynek a novellája. Emlékeztek arra? Egyperces. Mindig a nő megy le vásárolni, és egyszer megbetegszik a nő, és leküldi a férfit. És a férfi először megveszi a listán szereplő dolgokat, és valahogy, ahogy Örkény írja, elkapja egy furcsa érzés. Egy, talán soha nem tapasztalt élmény. A sorok között sétál, egymás után veszi le a polcról a szappanokat, az öblítőt, a mosószert, szép lassan nem tudja már, hogy mit tesz be a kosarába, de az élmény már magával ragadta, és vásárol. És újabb és újabb dolgokat tesz be, és átél valamit, amit még soha. Na, ez az Örkényféle verziója. Tehát itt, valamit gyerekkorban nagyon megtiltottak, amit aztán a feleség továbbszaporított. Tehát, mindig volt egy lista, mit kell megvenni. Kötelességteljesítés. Erről biztos tudnátok nagyon sok jó példát mondani.

A szerelem. Az nagyon jó! Mikor szerelmesek leszünk, olyasmiket teszünk, magunk sem gondoltuk volna. Megvan ez az élmény? Nem azt mondom, hogy akkor kell vele a legtöbbet foglalkozni, amikor éppen benne vagy, mert akkor éld át, viszonylag maradj normális, de egyébként hadd szóljon! Jó az neked, hogy szerelmes vagy, de nem engeded meg magadnak? Állandóan azon agyalsz, hogy nem vagyok hülye, hogy három szál rózsát vettem? Lehet, hogy csak egyet kellett volna? Vegyed tonnaszámra, bolondulj meg, tarts szerenádot, legyél őrült! Majd reflektálsz később. Úgyse tart örökké. Ereszd bele magad! Csak ne legyél ön- meg közveszélyes! Úgyis annyi kontroll van bennük. Nem igazságtalanság? Hogy van az, hogy olyan társadalomban élünk, ahol például, ha szerelmes vagyok, az nem ok arra, hogy szabadságra menjek?

Tehát az abszurd viselkedésünknek megvan a maga kora gyerekkori előtörténete.

11. Annyira kellene tisztelni a gyerekeinket, mint a szüleinket. Ha csak annyira tisztelnénk a gyerekeinket, mint a szüleinket, a gyerekeinknek nagyon jó gyerekkora lenne. Mert a szüleink iránt hallatlanul a lojálisak vagyunk, még akkor is, ha most felnőttként ilyen-olyan kifogásaink vannak, tudattalanul lojalitásunk óriási. Mert szeretni akarjuk őket, mert szeretettel vettek rá mindarra, ami igazából nem volt nekünk jó. Egy hároméves kislány a következőt mondta panaszosan az anyukájának. Idézem: "Anya, a papa elrontotta az életem. Nincs más megoldás, minthogy megkérlek, hogy engedj ki." (Az elrontott életemből.) - Na, a gyerekek azért tudnak!

12. A szüleink bántalmazó - mindenféle értelemben - magatartását később mi folytatjuk önmagunkkal. Itt megint csak egy fontos mondat átgondolásra: Ahogyan bánunk önmagunkkal, nagyrészt úgy bántak a szüleink velünk. Tehát, ha te önostorozó vagy, ha szidod magad, ha bántod magad, ha valamit nem csinálsz jól. Ezért nagyon fontos információkat jelent az, ha rájövünk, hogy hogyan bánunk magunkkal. Ezt szebben is tudom mondani: Mindenkiben él egy gyerek. Minden felnőttben és minden idősben. Az a kérdés, hogy azzal a benned élő gyerekkel, hogyan bánsz. Az a tapasztalatom, hogy nagyon durvák szoktunk lenni a bennünk élő gyerekkel. Rettenetesen. Ennek a durvaságnak megvan az a logikája, ami gyerekkorban rakódhatott ránk, hogy ha jó vagyok, szeretem magam, ha rossz, nem. Megvonjuk önmagunktól a szeretetet akkor, ha úgy gondoljuk, hogy rosszak vagyunk. Nagyon, nagyon, nagyon ridegtartásban tartjuk magunkat. Ennek nem mond ellent az, hogy mindenféle élvezetekkel próbáljuk elviselhetővé tenni azt, hogy mélyebben gyűlöljük magunkat, bántjuk magunkat, cikizzük magunkat, elítéljük magunkat, moralizálunk magunk fölött, nem engedélyezzük, hogy átéljünk valamit. Akkor maradnak a függések meg az élvezetek. A látszat, nem hiszem, hogy be kellene, hogy csapjon bennünket. Mert nem maradt más, azért. Mert az élet szeretetéhez meg az élet öröméhez sokkal nehezebb eljutni. Maradt az élvezet. Ha mi papként a szószékről még ezért is szidunk titeket…?

Itt van a síelési idény. Emlékeszem, hogy mentünk föl minden évben síelni, és akkor láttuk a kabinos fiút. Azt hiszem Franciaország volt ez. Elkezdtünk erről beszélgetni, milyen lehet 4-5 hónapon keresztül naponta 148-szor föl-le menni, és kinyitni az ajtót, becsukni. Kinyitni, becsukni. Valaki szarkasztikusan azt mondta: Neki ez jutott. Erre gondolok én, amikor valakinek már csak a függés meg az életnek az élvezetei jutnak. Ez jutott neki. Juthatna sokkal több is, csak oda nehezebben visz el az út.

13. Ismerjük meg szüleink életét, hogy a saját életünket élhessük. (Van itt folytatás is, mert eddig ez még ismétlés.) Minél kevésbé ismert, tudatos a szüleink élete, annál intenzívebben jelenítjük meg az ő életüket. Nem is a sajátunkat éljük. Az ő életüket jelenítjük meg. A második világháború utáni Németországban döbbenetes dolgokra figyeltek föl a pszichológusok, pszichiáterek, hogy miközben a szülők - adott esetben - semmit sem mondtak a gyerekeiknek a saját életükről, a gyerekek elkezdték ennek az életnek egyfajta szimbolikus megélését és továbbvitelét. Például egy anorexiás kislány, akinek a szülei (zsidó családban született) nem mesélték el, hogy az anya és az apa is Auschwitzban volt, és az apa hogyan halt meg és az anya hogyan jött haza. A kislány, miközben a pszichiáterrel az anorexiájáról beszélgettek, azt mondta: Én is éppen 28 kiló vagyok, mint az anyám Auschwitzban. Ez volt a gyerek számára az egyetlen szál, ami a kapcsolatot jelentette anyjának az életéhez, az életével, az ő traumájában. De az anya nem volt hajlandó erről beszélni. Ennek az lett a következménye, hogy a gyerek szép lassan magára rakta ezt a titkot, ezt a terhet, és próbálta továbbélni azt, amit az anyjánál kellett volna hagyni. És hogyha a pszichiáter nem jön erre rá, akkor lehet, hogy … - a legnagyobb halálozása a pszichiátriai betegségek közül az anorexiának van. Minden tízedik beteg belehal. Úgyhogy nem móka. Olyan gyerekek, akiknek a szülei bujdostak az erdőben meg menekültek kivert kutyaként, ezeknek a szülőknek a gyerekei elkezdtek el- eltünedezni otthonról, és bementek az erdőbe és ott bújócskáztak meg rettegtek meg játszottak meg féltek és vesztek el. Ezeknek a helyzeteknek a földoldása akkor történt meg, amikor a szülők - akár felnőtt-, akár még kisgyereküknek - emészthető formában el tudták mondani, hogy mi történt velük, és visszavették azt, hogy ezzel nekik kell foglalkozni és törődni és nem a gyerekeknek. Az idei évnek a második felében erről a témáról kifejezetten nagyon sokat szeretnék beszélni. Mert ez egy akkor a téma, itt most csak idehoztam nektek. Rengeteg történetet, példát fogok nektek mondani, azt hogy milyen lehetőségei, formái vannak annak, hogy a szüleink életét éljük tovább és ne a sajátunkét. Itt annál még mélyebb dolgokról van szó, hogy a szüleink hatnak ránk, ez valamiképpen elidegenít minket önmagunktól, és aztán élünk valahogy. Ennél még sokkal mélyebb dolgokról van szó. Egészen odáig, hogy ameddig nem tudunk elég szabadok lenni, és a szüleink nem tudják eléggé a maguk életéért vállalni a felelősséget, addig mi visszük tovább a szüleink életét, és emiatt sem a saját életünket éljük, mint ahogy a szüleink is gyakran nem a saját életüket élték. Ennek a dinamikáját viszont már értjük. Egy gyerek kiszolgáltatott. Egy gyerek azon van, hogy a szüleit semmi baj ne érje, mert tőle függ az élete. Ezért egy gyerek megpróbálja a szüleit a nehézségektől megóvni. Egy hároméves gyerek is odaáll az egymást püfölő szülei közé. Simán odaáll. Azért mert tudja, hogyha a szülei egymást verik, akkor ő nincs biztonságban. Ezt nem tudja, csak belül, belül, belül.

Jártam egyszer valakihez. - Mondok egy saját élményt. - Egy nagyon súlyosan depressziós hölgy volt - emlékeztek, meséltem nektek, újból meg újból öngyilkossági kísérletei voltak -, vagy azért mentem hozzá, hogy arról beszéljünk, hogy meg akarja ölni magát, vagy mentem gyóntatni, mert megpróbálta. Általában ez a két témánk volt. Vagy utána volt vagy közben volt. Tehát ezért mentem hozzá újból és újból, és nagyon jóban lettünk. (Meghalt már. Én temettem. Természetes halállal halt meg.) De ő volt az a valaki, aki egyszer egy öngyilkossági kísérlete után azt mondta: Feri, engem mindenki hülyének tart, mert én annyira szeretnék egy koponyát. Az a vágyam, hogy legyen a szobában egy koponya jó fehéren, jó halálosan, mert azt szeretném látni. - Abszurdnak tűnő cselekvés. Pedig ő pontosan tudta, hogy a lelkének mi lenne jó. A halált szerette volna kirakni. Az egy óriási lépés. "A halál ott van, nem itt van, én élek, ő halt meg." Sikerült rávennem a családtagjait, hogy ne tartsák emiatt bolondnak. Kértem őket, hogy higgyék el, hogy segíteni fog neki. Vegyék meg neki azt a koponyát! Megvették a koponyát, akkor ő kérte, hogy rakjanak rá sapkát meg egy pipát a szájába. Addig évente próbálta megölni magát, utána már csak három-, négyévente. A koponya. Ott feküdt ez a nő - teljesen munkaképtelen volt - harmincöt kilósan. Milyen tárgy volt az éjjeli szekrényén? Az édesanyjának a kiskanala, amit Auschwitzban használt. Körülbelül annyit is evett, mintha az édesanyja auschwitzi kiskanalával enne. Nem volt hajlandó többet enni. Tehát ismerjük meg szüleink életét, hogy a saját életünket élhessük! Ne azt kelljen nekünk továbbélni. Miután már felnőttek vagyunk, erre megvan a lehetőségünk.

14. Nem kell a szüleink életét élni, magunkban megélni vagy kifelé is ezt élni, feldolgozni és megoldani, mert ez az ő dolguk.

Adjuk vissza a szüleink életét nekik! Oldják meg maguk! Hány és hány játszma szól arról, hogy a gyerek, aki felnőtt már, de gyerekkorban megszokta, hogy megmenti az anyját az apjával szemben, vagy az apja, amikor részeg, akkor ő megy, és a lelkére beszél, hogy apa, ne igyál többet. Felnőttként is újból és újból megy, és megpróbálja megmenteni a szüleit. Nem az ő dolga. Mer engedélyt adni valaki arra, hogy a szülei életét a szülei oldják meg. Az nem az enyém, nem. Ha az apám alkoholista, nem kell megmentenem. Nem az én dolgom. Segíthetek neki, de nem az én dolgom megmenteni. Nem. Tehát, nem kell énnekem azért egy jobb állásba menni, hogy legyen pénzem az apám adósságát kifizetni. Nem az én dolgom. Mondhatnék még ezer, ezer, ezer dolgot. Hogy hogyan gondolják azt lányok, hogy az anyukájukat a végtelenségig kell pátyolgatni? Hogyan gondolják fiúk, hogy az anyukájukat végtelenségig kell kísérgetni, pátyolgatni? Nem a te dolgod!

Az, hogy a szüleidnek van annyi respektje előtted, hogy segítesz nekik, amennyit tudsz, ez természetes! De nagyon sok ember a határt nem ott húzza meg, ahol az ő felelősségének a reális határa van. Ez pedig általában a következő generációnak a kárára szokott történni. Valakinek a kárára kell történnie! Ezt most azért mondom, mert az idő pénz, energia, odafigyelés, érzelmi munka. Nem kell a szüleink életét megoldani. Oldják meg ők! Ennek megvan a fonákja is. Könnyebb neked a szüleid életét megoldani? Ugye, ott lehetsz okos! Ugye, ott sokkal egyszerűbben jársz. Lehet szidni az apámat, hogy miért iszik, az anyámat, hogy miért panaszkodik. Ott lehetünk okosak. A saját életed meg szépen megy gajra. Azt tudom, hogy ez iszonyú nehéz. Aki belekerült abba, hogy "neked kell felelősséget vállalni mindenestől a szüleidért", ebből kijönni mestermunka. Tudom, hogy nagyon nehéz. Nem úgy mondom: Csináljátok már meg!

Hogy én magamat alkalmasnak gondoltam a papságra emberileg, ugyanebből a dinamikából is érthető egy része. Mondom ezt a két dolgot. Az egyik: Egész pici koromtól kezdve a szüleim között nincsen meghitt viszony. Egyáltalán nincsen. Amióta az eszemet tudom, nem aludtak együtt. Apukámnak nagyon korán lett saját ágya, és az úgy is maradt. Ebből az következett - hogy ebből, azt nem tudom - de mindenesetre ténykérdés, hogy apukám ment egyik nőtől a másikig. Mi lett ennek a következménye? Először nem tudatosan, aztán tudatosítva fölfogtam azt, hogy az én apám megcsalja az én szegény anyámat. Akkor bennem kialakult egy nagyon sajátos összefüggés: majd én hűséges leszek az anyámhoz. "Én nem leszek olyan férfi, mint az apám, aki megcsalja a szeretett nőt. Én nem. Az én anyámnak ne kelljen miattam is csalódnia! Őneki miattam ne kelljen átélnie!" Van itt egy másik nagyon sajátos motívum, amire már jó pár éve jöttem rá, és hála Istennek - bár nem volt könnyű szembetalálkozni vele -, hogy a papságomnak a másik motívuma az az, hogy láttam, ahogy apám erkölcsi szempontból végigerkölcstelenkedte az életét, s én azt gondoltam, hogy majd én vezeklek. Majd én vezeklek helyette. Vezeklek érte. Már nem az anyámért teszem, hanem az apámért. Apám megcsalja anyámat, majd akkor én kipótlom, hogy az egyensúly létrejöjjön. A családi rendszer, a családi igazságosság talán helyre tud állni, ha én nem csalom meg anyámat, ezzel az anyámnak állítom helyre az életét - gondolja valaki tudattalanul, értitek, ez csak kialakul -, az apám életét meg a vezekléssel állítom helyre. Tehát, az egyik, hogy nem csalok meg, a másik, hogy nem házasodok meg. Én majd levezeklem. Ebből természetesen a szüleim mit sem tudtak. Mit is tudtak volna? Természetesen én sem tudtam. Ezt azért is mondom el, mert ezen már régen túl vagyok, ezzel már régen szembesültem. De ilyenkor megfordul velem a világ. Ezt nem lehet megúszni. Ott vagyok papként, harminchat éves vagyok, előttem az élet, és rájövök, hogy ilyen motívumok vannak benne a papságomban. Ettől csak padlót lehet fogni, nem? Fogtam is. Ezt azért akarom mondani, hogy talán így most egy egyensúly helyreáll, hogy látszólag okoskodva odavetettem nektek ezeket a pontokat, hogy csináljátok, de nem ez akar jönni. Hanem az, hogy tudom én, hogy ez milyen. Olyanokra jövünk rá, azt gondoljuk, eltoltuk az életünket, vagy ezután már nem is tudjuk, hogy kell élni, hogy mi lesz ezután. Ez a minimum. Amiket mondtam nektek… - én azért bementem ebbe a málnásba. Nem könyvekből mondom. Olyat nem szoktam mondani, ami bennem nincsen meg. Akkor arról inkább hallgatok. Azért merem mondani, mert tudom, mi van mögötte, mert én azt magamon átgyúrtam. Ezért. Nem vagyok fölöttetek egy kicsit sem.

Egy szép ponttal fogjuk folytatni.

Van-e valakinek hirdetnivalója?