Komplexusok, leválás a szülőkről

2008.05.13.

Megosztom
Elküldöm


Isten hozott Benneteket! Szerbusztok!

Még 3 alkalmunk van, beleértve a mait is. Ezt azért akartam mondani, mert az utolsó alakalom, az mindig kérdezz-felelek. Tehát ez azt jelenti, hogy ma, meg a következő alkalommal ha kis papíron írtok kérdéseket, ezeket én el fogom olvasni. Ezt ígérem. Tudjátok, nem kell, hogy a témánkhoz kapcsolódjon, hanem kapcsolódjon hozzád.

Most egy kis ismétlés, de rögtön tovább is szeretnék menni. A három generációs családtörténet hátterében igyekszünk saját magunkra rátalálni, és megnézni azt, hogy hogyan hat ránk a szüleink és nagyszüleink életútja, és hogyan tudnánk, természetesen relatív, de mégis csak egy megfelelő, egészséges kellő szabadságra jutni, amely azt teszi lehetővé, hogy a szülői, nagyszülői generációkon átívelő örökség és mindenféle pozitív tartalom és energia és áldás valóban az életünket tudja gazdagítani. Nem az a cél, hogy lemetsszük magunkat egy termékeny fáról, dehogyis. Az a cél, hogy képesek legyünk szabadon bőséges termést hozni. Tehát, amikor függetlenedésről meg felnövésről beszélünk, akkor nyilvánvaló ennek egy kihagyhatatlan állomása, hogy dacolunk és lázadunk és azokkal szembe fordulunk pont, akiktől aztán nagyon sok mindent kaptunk, és fogunk kapni azután is, de ezt a fázist nem nagyon lehet kihagyni.

Az eredetileg pozitívnak nevezett komplexusainkról azt nagyon fontos még kijelentenünk, hogy a pozitív erejüket és tartalmukat egy életen keresztül tudnák adni számunkra, hogyha tudnánk tőlük függetlenedni, hogyha az már csak egy pozitív örökség lenne, amihez való viszonyunk azonban már nem egy komplexusos viszony, nem egy függő viszony valamihez, valakihez, akitől akkor, amikor az a komplexus született, nagyon pozitív dolgokat kaptunk. Tehát egy pozitív komplexusban óriási lehetőségek rejlenek, hogy a pozitívumát megtartsuk, a komplexus részét meg valahogy meggyógyítsuk, és akkor ott áramlik az élet, jön az áldás meg az erő. De, amennyiben komplexus marad, a pozitív tartalmait már csak komplexusos formában tudja nekünk átadni. Vagyis például 70 évesen ott rekedtem a 92 éves anyukámnál, ennek is vannak komplexusos áldásai, végül is ameddig az anyukám él, átélhetem azt, hogy én vagyok neki a legfontosabb, hogy mennyire szeret, hogy sosem vesztettem el.

A serdülőkort nagyon emlegettük, hogy milyen hihetetlenül fontos, mert ott tudunk váltani, gyógyulni, elszakadni, fejlődni, felnőni, vagy ennek az alapvető lépéseit megtenni. Ide akarom mondani azt, hogy nagyon nehéz azoknak, főleg anyáknak, ha nektek nagyon negatív komplexusaitok vannak, főleg klasszikus durva negatív anyakomplexus. Van olyan nő, negatív anyakomplexus, elhanyagolás, nem szeretés. Mi ennek a következménye? Az, hogy egész normális vagy, míg meg nem születik a gyereked, és látszólag nem lehet előre kitapintani azt, hogy mi fog történni, valójában azonban nagyon is lehet előre látni. A negatív anyakomplexus viszonylag egész jól békében van a házastársi kapcsolatban, azonban mikor megszületik a gyerkőc, akkor a nagyon negatív anyakomplexussal élő nők egyszerűen nem nagyon tudnak mit kezdeni a gyerekeikkel. Mi ennek a háttere? Roppant egyszerű – és most egy közbevetett valami – tulajdonképpen szörnyű, amit csinálok, katasztrofális tipizálás, sztereotipizálás, én is hallom. Azért beszélünk csak ilyen nagyon egyszerű modellekben, képletekben, hogy valamit meg tudjunk ragadni, aztán eresszük el ezeket a hihetetlenül primitív sablonokat. Nehogy ebbe akkor belevackoljuk magunkat. Csak azért mondom, hogy egy mélyebb megértésre jussunk, és utána dobjuk ki a kukába. Miért is van így? Képzeljünk el egy pici magzatot, pici csecsemőt, egy pici babát, akit az anyukája nem szeret megfelelően. Mi ennek a következménye? Az, hogy egy pici baba pozitív visszatükrözés híján, vagyis, hogy jók a szükségletei, nincs veled semmi baj, adok enni, tisztába raklak, jó, hogy élsz. E nélkül természetesen elidegenedik saját magától. Mi történik ilyenkor? Általában szép lassan kialakul egy negatív anyakomplexus, mert hiszen az anyám nem adja meg a szükséges gondoskodást, és amikor megszületik a pici babám, mi volna annak az egészen természetes útja, hogy tud vele valamit kezdeni. Ennek egy nagyon egyszerű alapja van, hogy tud azonosulni vele. Ilyen egyszerű, hogy nem idegen, nincs tőlem fényévekre.

Ha én gyerekkoromban önhibámon kívül elidegenedtem a saját piciny voltomtól, a saját pici önmagamtól, akkor, amikor ott van egy másik piciny valaki, akkor már csak olyan viszonyba tudok úgy alapból lenni, amilyen viszonnyal a saját belső kis csecsemőmmel, gyerkőcömmel tudok lenni. Ezért van az, hogy egy durván negatív anyakomplexussal rendelkező nő, mikor megszüli a gyerekét nem tud vele mit kezdeni. Akkor elindulnak rettenetes projekciók, elképesztő áttételek mennek. Akkor képesek vagyunk az összes sérelmünket, bajunkat azon a pici babán elverni. Mert egy gyerek, egy pici baba van tekintettel a szüleire? Hát nem az a dolga. Neki az a dolga, hogy jelezze, ha valamire szüksége van. De ha én egy negatív komplexusos látásmóddal nézek egy csecsemőt, akkor elkezdek olyanokat mondani, hogy nem hagy békén, hogy rám telepszik, hogy uralkodik rajtam, hogy nincs rám tekintettel, hogy képtelen rendes, normális életvitelre, mert sír. Mondaná, ha tudná, de nem tudja. Sokszor ezek a komplexusok egészen váratlanul elevenednek föl akkor, amikor megszületik a következő generáció, és akkor dolgunk van vele.

Kompromisszum aközött, amit a saját élet akar, és aközött, amit a világ akar.

Szükségünk van a szüleinkre, akiktől leválunk. Néztük, hogy lánygyereknek anyja, apja, fiú gyereknek anyja, apja, végig megy megint a sor, tehát arra van szükségünk, hogy legyen egy anyukánk, akihez oda lehet menni, szeret bennünket, majd elenged – bár mondhatnám, hogy ez a szeretet része. Tehát nem szeret bennünket és elenged, hanem valóban szeret bennünket, tehát szeret, és abban benne van az is, hogy elenged. Aztán kell egy apukánk, akihez oda tudunk menni, aki szeret bennünket, és mert szeret bennünket elenged. Ha ez a négy lépés meg van, hogy odamenni, leválni, odamenni, leválni, akkor lehet elindulni egy csajszi felé, egy pasi felé. Úgy, hogy viszonylag jól vagyunk, és nem ilyen rettenetes földolgozatlan örökséggel, komplexusokkal bóklászunk. Ilyenkor aztán nagyon érdekes dolgok vannak, ugyanis a szülőkomplexusainkhoz hozzátartoznak a szüleink árnyékszemélyiségei is. A szüleinknek a meg nem élt dolgai. Akkor látjuk, hogy az apánk vagy az anyánk sosem csinálta, de ráhangolódunk és látjuk, hogy csinálta volna, ha lett volna mersze. Na, akkor majd mi. Hihetetlen finom érzékkel és nem tudatosan vagyunk képesek a szüleink árnyékszemélyiségére, tehát nem tudatos, de bennük nagyon elevenen lévő személyiség részeire ráhangolódni, és azt mondani, hogy na, akkor én ezt most megélem. Az árnyékunkban vannak nagyon jó dolgok, és nagyon negatív dolgok. Ha ateista vagy nem vallást gyakorló emberek Istenképzeteivel foglalkozunk, akkor az derül ki, hogy minél tudatosabban ateista valaki, szóval nagyon utálja az egyházat, a vallás egy marhaság, a keresztes háborúk, meg pedofil papok, és mikor ez mindenkinek a fejében nagyon tudatosan ott van, és csinálunk egy vizualizációt, olyan gyönyörű Istenképzetei vannak, gyönyörű képzetek, tudattalanok. Ahol a felszínen rettenetesen negatív dolgok vannak, akkor tudatossá válhat minden negatív eleme az ő Istenképzeteinek, amik nem válhatnak tudatossá, azok a pozitív elemek. Ezért hihetetlen, olyan szépeket tudnak mondani olyanok, akik egyébként azt mondják, hogy a papok hülyék. Közben ott a szív mélyén gyönyörűségek vannak. Na, és akkor kezdjünk el vizualizálni vallásos emberekkel. Ott aztán jönnek képzetek, mert ő pedig meri, tudja tudatossá tenni az összes pozitív képzetét, amennyiben úgy gondolja, hogy az, az egyház tanításával összefüggésben van. Mert azért még ott is kontrollálunk, és akkor ott micsoda rémisztő képzetek tudnak jönni. Ezért lehet olyan óriási jelentősége az Istenképzeteinknek, és hogy átadhatjuk magunkat természetesen egy valamiféle Istenkomplexusnak serdülőkorban. Nem kezdhetjük rögtön a csúcson. Jó kis komplexusos képzeteinknek átadjuk magunkat, de ez hihetetlen nagy királyi útja annak, hogy le tudjunk válni a szülőkomplexusainkról. Főleg ott nagyon izgalmas, ahol eredetileg pozitív szülőkomplexus van, mert ott a legkevésbé tűnik érdemlegesnek arról leválni, mert annyira jó. Jó családból az ember nem akar felnőni. Lehet, hogy kevesen vagytok itt olyanok, nagyon durva örökség. Egy jó apa, egy jó anya, jó fej tesók. Egy élet munkája is kevés, hogy helyrerázódj. Számomra egyáltalán nem megdöbbentő az, mikor jön egy édesanya és azt mondja: Jó fej volt az apja, rugalmas is volt, voltak szabályok, anyja is jó fej, szoptatta is, dajkálta is. Narkós lett. Hogy jön ki ebből a pályából ez? Hát hogyne jönne ki belőle. Egyrészt lehet azonosulni az árnyékkal, szüleim árnyékával, amit nem élnek meg, másrészt pedig valahogy fel kell nőni. A felnövéshez az kell, hogy távolságot tudjak tartani a szüleimtől. Ha ott minden oké, akkor úgy lázadok, hogy én gazember leszek, és ott lehet rekedni. Mondom árnyaltabban. Egy 15-16-17 éves fiatalember azért nem felnőtt, tehát simán elkezdhet drogozni. Egyszerűen csak abból az indíttatásból, hogy de jó lenne a jó fej szüleimmel szemben felnőni, és ott lehet maradni, ott lehet rekedni. Egy pozitív örökség éppen az elszakadáskor hihetetlenül terhes tud lenni. Az életet nem lehet megúszni. Bizonyára jól ismeritek azt a könyvet, a Járatlan út. Úgy kezdődik, hogy az élet nehéz. Óriási bestseller lett Amerikában, ez a kezdő mondat vonzotta az embereket. Jaj, de jó, akkor nem én vagyok a hülye. Vessünk egy pillantást a kontextusra is. Nem velem van a baj, de nem is a férjemmel, feleségemmel, anyámmal, apámmal. Éppen még a nagyon jó családi örökséggel rendelkező fiatalember esetében is óriási lehetőség az, hogy létezik Istenkomplexus és lehet tovább vinni, és van egy a szüleinknél hatalmasabb valami, valaki, aki felé túl tudjuk nőni a szüleinket, akinek az oltalmában lehetünk, és akinek a gyermekeivé lehet válni a kapcsolatunk révén, ami természetesen tizenévesen nyilvánvalóan terhelt és komplexusos és reflektálatlan. De hát miért kéne másnak lennie? Az úgy egészen normális. Aztán 25-30-35-40 körül úgyis bebukunk. Tehát 40-45 körül azért az, az Istenképzet, ami addig tartotta magát, a komplexusos viszonyunk, az be szokott dőlni. Addigra van annyi élettapasztalatunk, hogy az már abban az Istenben tovább nem nagyon lehet már tovább hinni, és akkor óriási lehetőség van a gyógyulásra. Papoknál, apácáknál. Nem kell betojni, tele a gatya, jaj most mi lesz, most kiderült, hogy azért lettem pap, mert nem volt apám…Jól van, ezt csináltad és akkor mi van?

Tizenévesen azért nehéz nagyobb gazemberségeket elkövetni, úgy általában felnőtt korban már túl sok hatalom van a kezünkben, ezért jobb, amikor serdülünk. Egy serdülő miket csinál? Egy normális serdülő azért annyira brutális dolgokat nem csinál. Megteszi a maga balhéját és kész, és utána egészséges. Ez a természetes út. Ha valaki tud jobban az életszentség felé menni, hát legyen.

Mit is kapunk alapvetően az apukánktól, hogy mi az, ami ott nagyon fontos lenne? Megtanulunk az apánktól harcolni, megvédeni magunkat, asszertívnek lenni, eligazodni a hierarchiában, egy megfelelő viszonyt kialakítani a hatalommal. Ahol hatalomhoz nincs megfelelő viszony, hierarchiához nincs megfelelő viszony, a nem megfelelő viszony az lehet olyan, hogy valaki bólogató János, neki minden mindegy, ez teljesen rendezetlen apakomplexus, ez van a hátterében. A másik meg egy életen keresztül lázad, 60 évesen nem áll jól. A templom egy klasszikus közeg, ott meg van a hierarchia, a hatalom, ahol én vagyok a piramis csúcsán. Ott tényleg így van, katasztrofális. Ti engem láttok, én meg titeket. Te ott úgy érzed magad itt a 300 ember között, hogy te ott elveszel, de nem így van, mert én látlak téged. Te éled meg úgy. Mikor 40-50-60 éves emberek nyeklenek-nyaklanak, ott lerí az arcukról, hogy egy ilyen infantilis, megragadt lázadásban vannak. Azért az már egy kicsit elszomorító. Egy 50-60 éves embernek már, ha egy pozitív viszonya van itt földolgozottan az apjához, az megáll a templomban, tud állni, tud ülni, tud menni. Ilyen egyszerű. Akkor legyen vér a pucájában, hagyja ott a templomot 5 évre. Térjen vissza egészségesen, azt nem. Nyeklik-nyaklik, undorodik mindentől, minden rossz, fanyalog. Itt nincs elrendezve belül ez a viszony.

Jött hozzám egy apa meg egy anya. Jöttek azzal, hogy baj van a serdülő fiukkal. A fiunk úgy beszól nekünk, szóra sem méltat minket, éjfélkor jön haza…Persze, hogy mindig ilyenkor az derül ki, hogy a szülők egy frászban vannak, hogy felnő a fiuk, hogy független lesz, elmegy és már nem az én kicsi fiam, már nem nekem mondja, nem hozzám bújik oda, nem nekem adja a puszit, hanem annak a Rozinak. Kiderült az, hogy nincs azzal a fiúval semmi baj, sőt a nagyon erőteljes lázadás általában az erősebb függésnek a jele. Ha én elég szabad vagyok a szüleimtől minek erőteljesen lázadni? Viszonylag lazán kötődöm csak, egészségesen, de szabadon, akkor nem kell fejjel menni a falnak, ott kell durvának lenni, ahol tudattalanul, de azt gondolom, hogy nagyon durvának kell lenni ahhoz, hogy végre el tudjak szakadni. Ez az, amit a szülők mindig félreértenek, és elkezdenek akkor zsarolni, és a nagyon durva lázadást kifejezetten ellenük irányuló támadásnak veszik, és azt gondolják, hogy végső soron kiderült, hogy a gyerekünk egyáltalán nem szeret, és kicsit sem vagyunk neki fontosak. Pont fordítva van, és ha a szülők ezt meglátnák, akkor döntő lépésben tudnák segíteni a gyerekeiket. A lánynak az apa viszonya, hogyha – nézzünk három generációt – hogyha annak a lánynak az apjának pozitív anyakomplexusa van. Tehát középen van mondjuk egy apa, ennek az apának az anyjához fűződő kapcsolata pozitív anyakomplexus, akkor az unoka, aki most a mi főszereplőnk, aki lány – tehát lány fiú, lány, anya, apa, lány – akkor neki egy nagyon jó lehetősége, öröksége van arra, hogy egy ösztönösen normális pasit fogjon ki. Ha azonban az apának negatív anyakomplexusa van, akkor nem tud a saját lányához olyan pozitívan kötődni, ezért akkor inkább nem személyes, hanem személytelen értékeket ad át. Ezért, hogyha a lánynak pozitív az apakomplexusa, akkor ő a szellemi értékek felé fog elindulni, annak a vonzásában fogja élni az életét. Egyáltalán nem mindegy, hogy az apának az ő anyjához fűződő komplexusa pozitív vagy negatív, mert ahhoz képest kapcsolódik a saját lányához, és a lány azon keresztül kötődik a férfi értékekhez. A pozitív nagymama komplexus, most így mondjuk a lány felől nézve, de az apáról van szó, tehát igazából nem nagymama komplexus. Ha pozitív, akkor a komplexusos magatartás tud személyes lenni, mert az apának a lányához való viszonya is személyes tudott lenni. Ha azonban negatív, akkor ott személytelen a viszony, akkor a férfi értékeknek a személytelen része kerül előtérbe. Ezért tehát, ha te 27 éves vagy és nő vagy, ott az apuci integet a képen. Tehát ha egy nőnek nem az az evidencia, hogy azért most már elmúltam 30, most már szülök egy két pöttyöt. Ez a normális menet. Ha túlságosan is erős negatív az apakomplexus, és nem az anyakomplexus az erős, mert ha az anyakomplexus az erős, akkor szüli a pöttyöket. De ha annak a nőnek az apakomplexusa az erős, és az ő apjának negatív volt az anyakomplexusa, tudós leszel. Ha meg kevésbé vagy tehetséges, akkor meg csak dolgozol, mint egy hülye. Akkor te leszel az a pedagógus, aki sosem házasodik meg. Nem cél az, hogy minden komplexusunkból meggyógyuljunk, ez nem cél. Hogyan tudnánk már minden komplexusunkat földolgozni? Ez teljesen abszurd valami. 20 élet is kevés hozzá. Tudjátok mi a pech a reinkarnációval? Újabb komplexusokat gyűjtök a következő családban. Áldott kereszténység. Tudjátok, hogy keleten létezik ez a DSM meghatározás, pszichiátriai könyvben korisme, leírás, hogy milyen betegségek vannak. Reinkarnációs depresszió. Én most nem a reinkarnációs hipotézist akartam nevetségessé tenni. Mondok egy történetet, azzal elmondom, hogy mit akartam mondani. Szombaton elsőáldozó pöttyöknek, ők azért már olyan dudorodó pöttyök. Elsőáldozói meating, de én akkor a felnőttekkel vagyok. 3, 3 és fél óra csoportozás. Nálunk a szülőknek kötelező eljönni. Pici pöttyöket tanítottam, 3.-osok voltak, rettenetesen készültek mindig, nagy buli volt a hittanon, akkor az egyik kislány megrángatja a kezemet és azt mondja: - Feri atya, hozzád költözhetek? - Hogy jutott ez eszedbe? - Mert Feri atya olyan szépen beszéltél a nagyhétről, a húsvéti ünnepekről, de az én szüleim nem hoznak el a templomba, és egyedül nem engednek át a hév síneken, ezért arra gondoltam én a nagyhétre odaköltözök hozzád. Döntő momentum, hogy a szülőknek el kell jönni az elsőáldozási oktatásra. Ezért aztán fejlesztjük a szülők spirituális kompetenciáját, és így ők fejlesztik a saját gyerekeik spirituális kompetenciáját. A pap meg lehet pap, és nem pótapa, meg pótanya.

Szünet volt, elsőáldozó gyerekek szüleivel eszegettük a pogácsát, és azt kérdezem az egyik apától, aki azt mondta, hogy az egész család már egy tök tuti helyen van, és ott hosszú hétvégéznek. Akkor mond meg nekem kedves apuka, hogy akkor te miért vagy itt? Az apa egy zseniálisat mond: „Tudod, azért, mert jó néhány éve rájöttem, hogy az életbe nem fér bele minden, ezért aztán a lényeges dolgokra ráérek.” Ez nagyon ott van. Az életünkbe nem fér bele az, hogy minden nyavajánkból kigyógyuljunk, hogy teljesen egészségesek legyünk, hogy tök normálissá váljunk. Ezért van a spiritualitásnak óriási jelentősége, mert a spiritualitás azt mondatja velünk, joggal, hogy akármilyen sérülten is lehet nagyon értékes életet élni. Egyszerű nyelven szólva, a legnagyobb sérüléseinkből is óriási kincsek és értékek tudnak fakadni. Tehát a személyiségfejlődésre és az életszentségre egyszerre érdemes törekedni. Legvégül pedig talán úgy van ez, hogyha már nagyon kevés az idő, hagyjuk a személyiségfejlődést. Csak úgy pusztán legyünk jóemberek.

(Jön hozzám egy hölgy, és hoz nekem kaját. Ez egy külön történet, hogy a nők miért etetik a papot. Ráadásul én igazi kihívás vagyok nekik. Ez az asszony azonban jön, hozza a kis kaját, és a következőt mondja, de nagyon kedvesen, kicsit párás szemmel: „Nem akarlak téged Feri atya megbántani, vagy rád telepedni, azért hozom neked ezt a kaját újból meg újból, mert nekem nem volt édesanyám, és olyan jólesik hozni neked. Múltkor, mikor kiderült, hogy a mise után elmentél kirándulni, jaj, de bántam, hogy nem tettem be a kis szatyorba egy almát.” Halljátok ezt, hogy mit mond ez az asszony? Nem volt nekem anyám, és ebből a sérülésemből egy érzékenységet fejlesztek ki, hogy én anyaian tudjak működni. Ezt a keresztény hagyomány egyszerűen csak úgy hívja, hogy életszentségre való törekvés. Nem kell mindenből meggyógyulni, kigyógyulni, hanem néha érjünk rá jót tenni. Ezt nagyon fontosnak tartom.)

Most a nőkhöz szólok. Nehéz nektek. Azért nehéz, mert amit a társadalom a legkevésbé szokott ösztönözni, legalábbis úgy a főcsapás, az, az, hogy a nők az apakomplexusukról lelépjenek. Az intimitással kapcsolatban volt egy kutatás, amit nem is meséltem nektek. Ez a kutatás arról szólt, hogy az intimitás a férfit és a nőt különböző személyiségterületeken erősíti meg. És mi derült ki? Hogy a meghittség a nőket a mi kultúránkban az önazonosságukban erősíti meg. Ez ugyebár azt jelenti, hogy a mi kultúránkban a nők még mindig az önazonosságuknak elég masszív részeként a férfivel való kapcsolatuktól függnek. Ezért aztán a férfivilágnak nem érdeke, főleg az nem, hogy ti a pozitív apakomplexusaitokról lelépjetek, mert vigyétek csak át a férjeitekre. Menjen a zanzi-manzi a pasinak, főzzetek, mossatok és ne nőjetek föl, és hogy miért valószínű, hogy a kijelentésnek van igazságtartalma, a feminista mozgalmak, mint ennek ellenereje jól példázzák. Semmi szükség nem volna a feminista mozgalmakra, ha ez a dolog egyensúlyban lenne. A feminista mozgalmak, persze főleg a brutálisabbak, hát nem kívánom senkinek. Már nőknek. Azzal aztán jól be lehet fürdeni.

Önismereti csoportokban telnek az évek, 1 év, 2 év, 3 év. A nők 1 év, 2 év, 3 év, mindig a pasikkal való történetet hozzák, és olyan elgondolkodtató az, hogy telik 2 év, 3,4 és 5 és egy nő még mindig az apjával van elfoglalva, még mindig az a téma, még mindig minden fölött áll. Ez nagyjából azt sejteti, hogy az anyjához még el sem érkezett. Az apa téma még mindig annyira eleven, hogy még az anyatémát még elő sem tudta venni. Ezért nagyon nagy szerepe van a női isteneknek, de erről múltkor Mária kapcsán beszéltünk.

Szólnék arról, hogy két nagy témát akarok most előhozni. A két nagy téma, hogy szeretnék arról beszélni, hogy nézzünk meg egy életutat, egy olyan életutat, ahol se az apakomplexus, se az anyakomplexus, se az én komplexus nincs feldolgozva, és ráadásul durván negatív anyakomplexus, kevésbé durván, de negatív apakomplexus, és jó masszívan negatív én komplexus. Nézzünk meg egy ilyen életutat, hogy a feldolgozatlanság hiányából mi tud ebből kikerekedni. Kit vegyünk? Mert most már Hitlernek a csontját lerágtuk, őt nem. A következőre találtam, VIII. Henrik. A másik fele, pedig megnéznénk azt, amiről megint kevesebb szó szokott esni, hogy a pozitív anyakomplexusnak mi az árnyéka, milyen nehézségeink vannak vele.

Milyen elgondolkodtató az, hogy az ­gyerek kapcsolat hihetetlen közhely már, rettenetes közhely. Nekünk. De hiába több, mint 100 évre visszamenőleg halljuk újból és újból, de hát a kora anya-gyerek kapcsolat, magzat-anya, csecsemő-anya. Hiába 100 év az már 4 generáció. Ennek a következményeit társadalmi méretekben még mindig egyszerűen nem vontuk le. Minthogy ha 100 év is édes kevés lett volna ahhoz, ami egyébként már a fejekben kezd közhelyszerű lenni, tehát már azért nem figyelünk rá. Megdöbbentő ez. Ha csak ebben tudnánk előrelépést tenni, hogy egy ifjú hölgy, amikor megszüli a gyermekét, hogy akkor úgy nagyjából, úgy a magzati korral együtt, olyan 4 évig képes lenne úgy többé-kevésbé elég jó anyaként ott lenni. Akkorát lépne előre az emberiség, hogy az valami fölfoghatatlan. Tehát még ettől is fényévekre vagyunk, és mondom a példát, hogy miközben ez egy rettenetes közhelyszerű valami, ha azonban ez működne, ha a nők és a férfiak ezt megértették volna, mert ez nem a nőknek a gyöngéje, egy olyan lehetetlen, még mindig férfikomplexusos világban élünk, ahol már a nőket is begyalultuk. Nehogy leváljál a férfikomplexusodról, te is állj be a sorba. Szörnyű világ szerintem, de azért lehetünk boldogok. Mondom a példáimat, hogy milyen hihetetlen nagyot szólt, ahogy egyszer csak a lélektan felfedezte elsősorban a humanista pszichológia, és aztán Carl Rogers nyomán azt, hogy föltétel nélkül elfogadni. Hogy föltétel nélkül szeretni, hogy micsoda terápiás ereje van annak, hogy leülsz valakivel, aki semmit nem csinál, csak éppen föltétel nélkül elfogad. Akinél mondhatod, hogy ez van vagy az van, előjöhet az árnyékod, előjöhetnek a szégyeneid, nem csinál vele semmit, csak valódi együttérzéssel ül és ott van és hallgat és veled van, és te elmész és fél év múlva megváltozott az életed, és az ürge semmi mást nem csinált, hogy egyszerűen csak ott veled volt, hallgatott és te mondtál egy meredeket, bólogatott, mint a jó pap a gyóntatószékben. Szóval, hogyha az anyatéma úgy többé-kevésbé leesett volna a mi világunkban, akkor Carl Rogers és a humanista pszichológia és ez, egyszerűen feledésbe ment volna, mert nem lenne rá szükség. Rájöttem, vannak anyaterápiák és apaterápiák, már ahol a terapeuta vagy a segítő elsősorban anyaként működik, vagy elsősorban apaként. A nondirektív Rogersi humanista az anyaterápia, és majdnem minden embernek bejön. Nem jöhetne be ennyire, ha nem volna akkora ínység erre. Ha normális házastársi kapcsolat, tűrhető szülő kapcsolat, és egy két barát, nem lenne rá szükség. Az a szomorú, hogy pszichológushoz kell menni. Hogy ez a maga természetes útján nem tud működni. Mi a ti nyomorotokból élünk, nem kellene, hogy legyünk. Csak kellenének többé-kevésbé normális anyák és apák.

Másik. Valami elmondhatatlan hiány van ma bennetek a közösség iránt. Olyan közösséghiányos ma mindenki. Jönnek felnőtt emberek, meg fiatalok, meg idősek és mindenkinek ez a baja. Jön, hogy jaj, fogok járni templomba, csak egy közösségbe had tartozzak. Emberek sokszor még egy katasztrofális Istenképpel is megbarátkoznak, hogy valahova tartozhassanak. Inkább még keresztény is lesz a nyomorult, csak hogy legyen embere, valaki, aki meghallgatja. Most nyilván itt a kereszténységre a kultur-kereszténységet értettem, az összes katasztrofális csacskaságával együtt. Még inkább képes vagyok kibírni annak a papnak a beszédét is, csak mert mellettem ül valaki, akivel el lehet menni havonta egyszer kirándulni. Fiatalkortól, serdülőkortól kezdve, nincsen kivétel a korosztályokban. Ez valami döbbenetes anya és családhiányról árulkodik, és hogy benne vagyunk egy teljesen feldolgozatlan apakomplexusos kultúrában. Ezt mutatja, hogy a családnak az óvó-védő világára szomjazunk. Aki most azt mondja, hogy dehogy, ez micsoda hülyeség, akkor te még előtte vagy ennek a felismerésnek. Gőgösködhetsz nyugodtan, vagy annyira sérült vagy. Azt mondod, nekem erre nincs szükségem, micsoda hülyeség, összejönnek, énekelnek. Amikor – itt van egy ilyen hihetetlen fájdalmas kettősség – az egyik, hogy majd kivérzünk attól, hogy legyenek embereink avval, ami közösség, valami családtapasztalatom legyen. Amikor ott van, hogy nekem kellene egy családért vagy egy közösségért bevetni magam és tenni valamit, azt már nem. Ott föllángol a földolgozatlan apakomplexus. Most az időmet arra szánjam, hogy másoknak jót tegyek, az már nem éri meg nekem, akkor kevesebb lesz a pénzem, nem jutok előre. Hogy hogyan megyünk el az óriási lehetőségek mellett. Szinte kiveszett a mi világunkból az, hogy az egyes ember más közösségekért vagy csoportokért tesz, csak úgy. Ezt harsogják a rádiók, hogy nincs elég civil szervezet. Persze, hogy nincs Magyarországon elég civil szervezet, mert ahhoz az egyes embernek ott kellene tartania, hogy a saját apakomplexusából kigyógyulva képes egy közösségért tenni, áldozatot hozni saját idejéből. Ma mindenki csak akkor hajlandó mások közé menni, ha ott kap valamit. Halljátok ezt? Ez a családnak olyan sérültségére utal. Egy kicsit normális családban minden ekkora gyerek tudja, hogy beadunk a családba, a közösbe, csak úgy beadunk, mert attól a család egy boldogabb család lesz. Ezt mindenki megteszi, ilyen végtelenül egyszerű. De ahol a szülők elkezdik nyomatni, hogy édes lányom, neked semmi dolgod nincs, csak a tanulás. De durva. Rettenetes apai üzenet. Hogy hogy egy lánygyereknek nincs más dolga, mint a tanulás?

Kedves ismerősöm mondja, hogy a lány egy normális családban nő föl, a lány most 8 éves, elköltöztek kertes házba. A lány 2 nap után már ott tart, hogy megy, csönget be a házba, bemutatkozik Kis Brünhilda vagyok, 8 éves kislány, 3 napja költöztünk ide a 4-es szám alá, van-e itt egy kislány, akivel lehet játszani. Ez a kislány egy hete lakik ott, az összes helyre becsöngetett, és már együtt játszanak a lányok.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika