A nők eredetileg negatív anyakomplexusa: Életút

Hát élünk. Ez jó hír nagyon. Vagyunk idén is. Nem könnyű ám fölvenni a fonalat. 2-3 hét, és teljesen kiesek belőle. Úgyhogy próbálkozzunk. A komplexusokkal gyürkőzünk. Mégpedig azért, mert az a fölismerésünk (először is Carl Gustav Jung, aztán pedig az ő tanítványa, Verena Kast nyomán), hogy az anyukánkkal vagy az apukánkkal való kapcsolat az olyan meghatározó az életünkben, hogy nem egyszerűen csak bizonyos képek, bizonyos emlékek maradnak meg bennünk, hanem hogy ennél sokkal-sokkal több minden rendeződik össze az emberi személyiségben, a pszichében. És ennek az egész összerendeződésnek a neve (ahogyan él bennünk az apukánknak vagy az anyukánknak a képe; de él bennünk úgy általában is annak a képzete, hogy milyen is egy férfi, milyen egy apa, milyen egy anya; az emlékeink, ahogy élnek – de benne vannak az elvárásaink, benne vannak a vágyaink, benne vannak a csalódásaink – szóval rengeteg minden. És ahogy ez a rengeteg minden összeáll az anyukánkkal vagy az apukánkkal kapcsolatban, ezt komplexusnak hívjuk. Nemcsak, hogy ennek hívjuk, hanem azt is tudjuk róla, hogy olyan gubanccá, olyan erőteljes személyiségrésszé tud ez alakulni és változni, hogy gyakran erőteljesebbnek bizonyul, mint az énünk. Ezért aztán, ha erősebbnek bizonyul (és főleg, ha tudattalanul hat ránk), akkor sokkal jobban meghatározza az életünket, mint „mi magunk”. A „magunk” azt értem, hogy azt gondolom, hogy majd „én eldöntöm, hogy az én életem hogy alakuljon”. Aztán a komplexus meg kitalálja, hogyan legyen valójában. Erről beszélünk, mindig három generációnak a tükrében. És egészen odáig jutottunk itt az utolsó részben (három van már csak hátra):

A nő eredetileg negatív anyakomplexusa

Tehát itt a férfiak nyugodtan hátradőlhetnek. Nyugodtan. Csak a nőkről! Ez tuti minket nem érint!

Csak a feleségemet.

Meg az anyukámat.

Meg a lányomat.

Szóval itt mi nyugodtan hátradőlünk, és gusztustalan, undorító módon elemezzük a nőket. Csúnya dolog. Arra lettem figyelmes az utóbbi időben, hogy ahogyan (mondjuk még száz évvel ezelőtt is akár) a vallásnak, a kultúrkereszténységnek és az ebből fakadó mindenféle erkölcsiségnek a nevében ütöttük-vágtuk egymást, most a lélektan nevében tesszük ugyanezt. A helyzet nem sokban változott, csak míg száz évvel ezelőtt azt mondtuk egymásra, hogy”te erkölcstelen briganti”, most meg azt mondjuk, hogy „te gyógyíthatatlan negatív anyakomplexusos szerencsétlen”, de úgy az attitűd nem változott. Csak a szavak változtak meg, meg éppen az a világ, ahogyan ezt tesszük. (Még jó, hogy nem ettem sok beiglit. Nem nőtt meg a fenekem nagyon, és el lehetett suhanni itt mellettem.) Nézzük akkor meg ezt a negatív anyakomplexust. Tehát nem azért mondom, hogy most a férfiak EKKORA füllel máris rettenetes elemzésbe fogjanak, és aztán ezt kritikaként zúdítsák a nőkre. Dehogyis! Szörnyű lenne. (04:15) Viszont az is kiderül, hogy akkor ugye akkor nem a vallással volt a baj száz évvel ezelőtt se, mint ahogy most sem a pszichológiával van a baj, hanem azzal, ha azt úgy használjuk, hogy ütjük-vágjuk vele a másikat. Helmáról beszélünk. Ugye, ilyen név nincs is. De azért... Helma

Gyors ismétlés: Ő az a valaki, aki nyolc gyerekes családból származik. Ez azt jelenti, hogy éppen hét testvére van. Ennek következtében is (meg azért is, mert az anyukájának is negatív anyakomplexusa van) ő állandó „hidegben” nő föl. A szó szoros értelmében is, és átvitt értelemben is az az alapvető élménye az életről, hogy „nálunk mindig hideg van”. „Olyan, mint egy hideg pályaudvar,, ahol az élet kevesebbet ad annál, hogy élni lehessen, de valahogy többet annál, hogy meg lehessen dögleni. Így aztán maradunk, csak semmi örömünk nincsen benne”. (05:23) Ezért aztán ebben a hideg világban nő föl. Természetesen pici kora óta rengeteg betegség... rengeteg, mindenféle, gyulladások, betegségek. Később pedig menstruációs zavarok, mindenféle zavarok, ami a női testrészekkel kapcsolatos. És aztán azt tudjuk róla, hogy körülbelül olyan mondatokat kap, hogy menj innen, tűnj már innen, összecseréltek téged a kórházban valami normális gyerekkel, mert te nem vagy az; útban vagy, stb, stb. Ezért aztán kikristályosodik benne egy mondat (amit persze gyerekként sosem fogalmazna meg); ez így szól: szorongok, tehát vagyok. Hogy saját magát, egyáltalán a testét (ami az önazonosságnak milyen fontos része; egy pozitív önbecsülésnek nyilvánvalóan alapja), ezt tulajdonképpen ebben az érzetben tudja megragadni, hogy szorongok. És ezért: szorongok, tehát vagyok. Aztán: gyermekkorában eladják őt mindenféle más családokhoz. Ez tipikus forrása tud lenni egy negatív anyakomplexusos életútnak. Egyszerűen elég egy gyereket kicsi korban „odaadni valahova, hogy ott neki biztos jobb lesz.”. Ja. Aztán: „Rossz vagyok, velem baj van”, és „Nem segít nekem és rajtam senki.” Hogyha külső kapcsolatokban keresne menedéket, barátkozna (vagy valami ilyesmi), akkor ezeket a baráti kapcsolatokat is gúny tárgyává teszi az anyja és az apja is, Ilyen alapon föl is számolják azokat. Nevetségessé teszik őt, amikor barátkozik, és kigúnyolják azokat, akikkel próbál kapcsolatot tartani. Ezért aztán az alapvető élménye, hogy „nincs jogom létezni”. A létezéshez egy alapvető bűntudat-érzés társul. Nemcsak, hogy rossz vagyok, hanem baj is, hogy vagyok. Nincs óceán-érzés. (Nem úgy, mint nekem. Tizenhanyadikán... itt lebegtem. Kicsit féltem, hogy a dugót kihúzza valaki, de hogy „majdnem jó volt”. Hülyéskedek, ez eszembe sem jutott. Nem, annál jobban féltem, hogy gondolkodni tudtam volna. Nem, nagyon-nagyon jó volt, csak nem tudtam kipróbálni. A kádba túl nagy. Tehát vagy ő, vagy a kád – ez derült ki nagyon hamar.) Szóval ezt a szegény Helmát aztán még az is éri, hogy szexuális zaklatásnak lesz az áldozata. Az apja zaklatja őtet, aminek ő először örül is. Már nem annyira a zaklatásnak, hanem annak, hogy végre ő meg az apukája együtt lehetnek. Hogy végre, végre! Van valami közös történetük. Hát mindaddig, ameddig... Mi jelentheti neki a kiutat? Emlékeztek, hogy az anyukája mit csinál nagyon szépen? Ez az! Na! Ötös! Nagyon szépen zongorázik. (09:00) És mikor az anyukája zongorázik, akkor azért van valami ott a levegőben. És ezért ő is örökli a zenei tehetséget, és zenél és zenél, és hamar fölveszik egy kórusba. És ez nagyon jó lehetőséget nyújt neki két dologra. Az egyik, hogy kifussa magát olyan férfias módon. Vagyis a teljesítmény révén. Hogy valamit jól csinál, hogy valamit tud teljesíteni, valamit produkálni tud. Másrészt pedig abban, hogy ő az egyik idősebb nővér, lehetőséget lát abban, hogy elkezdje pátyolgatni a kisebb tesóit. Ó. Természetesen azért pátyolgatja a kisebb testvéreit, mert ezzel is újabb és újabb lehetőséget vél fölfedezni arra nézve, hogy mégiscsak van joga létezni. Hiszen egy negatív anyakomplexusú ember ezt mindig újból és újból megkérdőjelezi, és a teljesítményével igyekszik „kivívni a jogot”, hogy lehessen léteznie. Egyébként nem tudom, említettem-e Helmáról, hogy később aztán segítő foglalkozást választ. Természetesen. A teljesítményben megpróbálja megszolgálni a szeretetet. Valójában ezt magáért teszi, hogy a jogosultságát bizonyítsa. Ezt pedig a környezete rögtön észre is veszi róla. Ha ezt a szemére (szájára) vetik (hányják), akkor persze rettenetesen csalódott és sértett lesz. Hát hiszen ő „életét és vérét a többiekért”! De azért előbb-utóbb úgy kiderül, hogy nem róluk szól a történet, hanem az önbecsülés összekapargatásáról. Mi az, ami még egy kiutat jelent (legalábbis látszólag), főleg nőként?

A szexualitás. Nemcsak a zaklatás miatt, ami egy rettenetes, földolgozásra váró valami, hanem azért is, mert valami sajátos élménye van arról, hogy a szexualitáson keresztül bizonyos sikerekhez lehet jutni. Sőt, nemcsak sikerekhez lehet jutni, hanem élménye lesz arra nézve is, hogy képes elcsábítani pasikat. Neki ez nem sokba kerül, de képes őket megkavarni, megzavarni, elcsábítani; miközben a szexuális tapasztalatai nem pozitívak továbbra sem. Azt mondja magának, hogy „különösebben nem okoz számomra élvezetet lefeküdni egy férfivel, de hát ha neki ez olyan nagyon kell, hát legyen, ahogy akarja”. Ennek aztán különböző variációi vannak: „Hát vegye el, ami kell neki!” Láttátok azt a filmet, amiben Curt Russel játssza a főszerepet? És egy őrült autós valamit játszik? Mi annak a filmnek a címe? Segítsetek! Volt a tévében?

A félelem országútján?? Bizonyára az. Nem jut eszembe a rendező neve. Ez pedig nagyon fontos ellenőrzés lenne. Ezaz!

Tarantino! Nem tudom, tudjátok-e, hogy Tarantino meg akarta rendezni a legújabb James Bond filmet. Azt mondták neki: na azt már nem! Hát addig volt James Bond mítosz, míg Tarantino meg nem rendezné az utolsót. Utána aztán száz évig abból nem lehetne mítoszt faragni. Tehát erről a Tarantinoról beszéltünk. Mi a film címe? A félelem országútján? Vagy micsoda?! Halálbiztos.

Nézzétek meg. Most már tudtok róla mindent, eligazodtok a filmek országútján. Halálbiztos. Na abban van egy nagyon sajátos női karakter. Ennek a non-plus-ultrája. Emlékeztek erre a jelenetre, amelyikre gondolok? (Ugye, mi fél szavakból is megértjük egymást.) Hát az a jelenet, amikor odamegy egy férfi a nőhöz. Ott állnak a kocsmán kívül, s a férfi elkezd pitizni a nőnek, mert le akar vele feküdni. S a nő (érzelmek nélkül, teljesen kívül a történeten meg a saját nőiességén is) azt mondja, hogy: „Jaj, ne rinyálj már! Jó'van, hajlandó vagyok lefeküdni veled az autóban (ez is egy olyan érdekes: lefeküdni az autóban... ez ez...), ha nem rinyálsz.” Ez. Ez. „De ne rinyájjá' nekem!” Annyira ütős, hogy az valami szédületes. Hihetetlen jól ábrázolja, hogy mit jelent egy egészen-egészen negatív anyakomplexusú nő. Mintha nem volna benne érzés vagy érzelem, a szexualitáson keresztül valójában nem tud közel jutni a férfihez. Ez benne a rettenetes. Sem a női mivoltához nem tud közel jutni, sem a férfihez. Ezért van aztán az, hogy a szexuális élmény nem érkezik meg. Valamennyire még talán élvezi, de valódi szexuális örömöt nem jelent számára. Tehát... Milyen biztos? „Halálbiztos”! Nagyon ütős. Nagyon. Érdemes. El is megyek, megnézem. Hátha van ilyen esti film. Jó.

Van azonban ősbizalmatlanság.

Hogy volna jó a szex akkor, ha valakiben egy gyógyulatlan ősbizalmatlanság van, és valójában nincs önátadás? Úgy is le lehet feküdni valakivel, hogy nincs valódi önátadás. Szex van, önátadás nincs. Ezért aztán... a többit ti jobban tudjátok, mint én. Mi az, amit nagyon értékelhetünk benne? Az önállóságát! Nagyon-nagyon. Sikerül valahogy a férfivilágon keresztül (ott kevesebb a teher), teljesítményeken keresztül önmaga előtt igazolni a létét, s valahogy életben maradni. Mindaddig, amíg a kórusból ki nem nő, és onnan ki nem rúgják. Akkor jön el a krízis, és akkor megy el segítséget kérni. Örök fájdalom, hogy nem sikerül igazán másokhoz tartoznia. Mintha teljesen egyedül állna a hidegben. Még a szex tűnik egy lehetőségnek arra, hogy valakihez egyáltalán közel kerüljön. Valójában azonban ennek a föltételei nincsenek meg belül. Hogy egy szexuális kapcsolat megteremthesse a közel kerülést. Közben így él:

Bocsának, hogy élek! Tehetek érted valamit? Ezért vagy csábítja a férfiakat, vagy engedi, hogy a férfiak kihasználják vagy kizsákmányolják. Itt aztán különböző színek vannak. Tehát nehezen tud tartós kapcsolatban lenni. Azt mondja (vezérgondolat): „Ne gondold, hogy komolyan gondolják veled!” Ezt mondja magának a férfiakkal való kapcsolatára nézve. Kik a veszélyeztetettek?

Olyan nők, akinek az anyukájának is negatív anyakomplexusa volt.

Olyan anyák, akik nem akartak gyereket, csak lett.

Olyan anyák, akik már AZT a gyereket nem akarták, és akkor jött AZ a gyerek.

Vagy olyan anyák, akik azt a LÁNYT nem akarták (vagy lányt nem akartak).

Túlhajszolt anyák.

Mert egy túlhajszolt anya, ha akarja, sem tud úgy ráhangolódni a gyerekére, ahogy kéne. Ezért aztán az egyedülálló anyák gyerekei gyakran negatív anyakomplexussal élnek. Pedig az anya mindent megtett, ami a csövön kifért. Csak az volt a baj, hogy apa nem volt. Aztán:

A túlkövetelő anyák. Akiknek adott esetben túlságosan erőteljes, pozitív földolgozatlan apakomplexusuk van. A gyereküktől rengeteget várnak el; nincs dédelgetés.

Azok a negatív anyakomplexusú nők, akik a negatív anyakomplexusukkal semmit sem kezdtek; az ő gyerekeik.

Na most!

Megoldások. (18:38)

Annyira kértétek tőlem, hogy legyen valami pozitív. Elcsábítottatok. Legyen. Legyen! Mégpedig 12 pontban foglaltam össze. Jó vagyok? Elneveztem a 12 pontot:

Mit lehet itt tenni? Ez a 12 pont először konkrét dolgokra fog vonatkozni, de nem ússzátok meg ennyivel. Mert van második rész! Újabb 12 pont. Az viszont már egy kontextusba helyzeve... Na, nézzük! Jól van, gyerünk!

Joga van hozzá. Megteheti! És képes is erre. Az anyaotthonbeli tapasztalataimról sokat beszéltem már nektek. 99%-ban visszatérnek a bántalmazó férfihez. Mint hogyha az lenne belül az életről való tapasztalatuk: úgyis egyedül vagyok, úgysem véd meg senki. Az élet úgyis ilyen hideg és rettenetes. Hát ezt legalább ismerem. Visszamegyek oda, az „ismerőshöz”. (És tudjátok: a simogatott és áramütéssel kezelt patkányok majdnem ugyanolyan jól fejlődnek. Ezt tudjátok? Azok a patkányok maradnak le a fejlődésben, akiket elhanyagolnak. Elég szomorú női életút.) Tehát van jogunk magunkat megvédeni! De nagy dolog az, ha egy nő nem érzi szégyennek azt, hogy elmeneküljön. Szabad menekülni! A nyúlcipő nagyon fontos dolog! Minden nőnek legyen nyúlcipő a lábán – csak tudja levenni néha.

Két történet-élmény. Egyik: Egy nő, akit 30 évig csalt a férje (nem ő). A nő pontosan tudta, hogy csalja. A férfi azért is csalta a nőt, mert – bár pontosan tudta, hogy a felesége ezt tudja – soha semmilyen következménye nem volt. Hát csalta. 30 év csalatás után a nő kezdett magára ébredni, és azt mondta: „Na jó, akkor azért ebből elég”. Rájött valamire, ami nagyon furcsa volt neki: hogy milyen súlyos bűnt követett el magával szemben, hogy megengedte, hogy a férje ilyen sokáig csalja! Itt már a női önazonosságnak micsoda szépségére lelünk! Ugye, a nő rájön, hogy saját magával milyen súlyos bűnt követett el, hogy hagyta, hogy a férje 30 évig csalja. Ennek a történetnek a még-hármat-tekerünk-rajta változata: mikor egy férfi „két életet él”. Hallottatok ilyen történetről? Úgy bólogattok, mintha ismerős lenne? Mindaddig, amíg nem találkoztam ilyennel, azt hittem, hogy ilyen csak a filmekben van. Hiszen azt gondoltam, hogy lehetetlen, hogy egy nő, EGY NŐ ne vegye észre, hogy a pasi egy teljesen párhuzamost életet él. Nem mondom, hogy mellette... hanem úgy odébb. Mindaddig, amíg nem találkoztam egy-két ilyen nővel. Hogy lehetséges az, hogy a férfiak által oly kevéssé értékelt női érzék oly nagyon hiányozzon egy nőből? Hát amikor jön haza a férfi... a szagáról érződik, hogy ez valahol máshol volt! A negatív anyakomplexusú nő szaglásával baj van. Képes úgy létezni 10-20-30-akárhány évet, hogy a férje totál kettős életet éljen. Egy pozitív anyakomplexusú nő számára ez elképzelhetetlen. Mert a pasi úgy bukik le, mint … kócsag a Balaton vizébe. Emlékeztek erre a klasszikus történetemre. Ezt most muszáj elmondanom, csak az a baj, hogy van benne egy csúnya szó. Tőletek kérdezem, hogy a felelősséget megosszam veletek: mit csináljunk? Mi legyen? Füüüüü? Ez legyen? Jó, megbeszéltük. Képzeljétek el, van az ürge, aki egy lakótelepi világban él a feleségével, és a szomszéd (egy másik nő)... ővele is él. A feleségének is van két gyereke tőle, meg a szomszédasszonynak is van két gyereke tőle. Ez egy praktikus férfiember. Nem kell sokat menni. Elég csak a folyosó távolságát leküzdenie. Így él kettős életet évtizedekig. Itt is két gyerek, ott is. Majd meghal. Nem bosszú viszi el, hanem az előbb-utóbb. A pap erről semmit sem tud. A ravatalozó egyik oldalán áll a feleség a két gyerekével, a másik oldalán pedig a szerető a másik két gyerekével. (Az apának tehát négy gyereke van.) A pap odaér a magasztalásban, hogy „és hát drága elhunytunk, drága édesapa, akivel megvan a reményünk, hogy odaát a mennyországban mihamarabb találkozni fogunk.”. Mire a feleség egyik fiúgyereke: „Na, az b@szn@ be!” (Korrekt volt?) Mindez a temetésen, a ravatalozóban. Milyen az, amikor valaki nem talál rá a női önazonosságára? Akkor vele meg lehet ezt csinálni. A második pont az az, hogy ne engedje meg, hogy bántsák és kihasználják őt. Tehet magáért valamit.

Nem a pszichológusra gondolok. Elsősorban. Ez klasszikus katasztrofális történet tud lenni, hogy a nő, aki végre valahára segítséget kér, eljut egy férfi pszichológushoz. És ez a férfi pszichológus tényleg elfogadja őt. Életében először él át a nő valami ilyesmit – hát naná, hogy szerelmes lesz belé! Az tuti, hogy szerelmes lesz belé! Kikerülhetetlenül. És hát mondjuk elcsábítja a pszichológust. A pszichológus elcsábítja őt. Ez egy ilyen közös történet. Nem túl jó a folytatás. Nem. Ezen túl is lehetséges az, hogy az illető ráébred arra, hogy jé, őt tényleg szeretik! Hogy ez lehetséges. Hogy van olyan valaki, aki őt tényleg szereti!! Tudjátok, az én negatív anyakomplexusom, az itt egy valamit föltárt. Rájöttem... Meghívnak ide vagy oda a barátaim. Még mindig azt élem meg, hogy egyszerűen nehéz nekem elhinni, hogy nekik fontos, hogy én elmenjek. Tehát: most is meghívtak a barátaim szilveszterezni. Nehéz elképzelnem, hogy nekik tényleg az lenne a jó, ha ott lennék. Ezért pl. nem szoktam visszatelefonálni. Miért? Ő mondta, hogy menjek... jól van, menjek, menjek... De hát biztos még egy csomó más rendes ember is ott lesz. Szép lassan (tudjátok, mint a nyuszika a fűnyíróval) – ugyan már, az elképzelhetetlen, hogy pont az legyen nekik jó? Hogy tényleg akarják, hogy én elmenjek? Nehéz nekem elképzelni. Úgyhogy szép lassan le is tudom beszélni magam erről (mint a nyuszika meg a fűnyíró). Mi szokott ebből következni? Hogy, amikor a másikkal találkozom, aki normális (nem úgy, mint én); azt gondolja, hogy én őt nem szeretem. Hogy nekem ővele van valami gondom! Hát napnál is világosabb: ő kedvesen meghívott, én meg semmit nem jeleztem vissza. Ez mi másról szólna, mint hogy ő nekem nem fontos?! Közben ez nem erről szól, hanem hogy én önmagamnak nem vagyok elég fontos. Ha egy picit úgy rákérdeznek: „Te Feri, nem ismered a telefont? Vagy látszik, hogy ismered, csak egy funkcióját nem ismered; amikor neked kéne visszahívni egy másik embert. Ha egy olyan kapcsolat-szerű valamiben kellene lenni, az már neked sok...” És akkor ezt én hogy veszem le? Na ugye, hogy nem is szeret engem! Na tessék, tessék! Hogy elolvadt ez a szeretett-teljes meghívás... Most kiderült, ugye hogy hogy hogy. Na, én tudtam... Tudja, mikor megyek el hozzá legközelebb! Most szilveszterkor is meglepődtem, mert az egyik barátom (aki tudja, hogy mi barátok vagyunk; ezt csak nekem nehéz tudatosítani). Az történik, hogy süti ott a nem tudom én micsodát, és akkor mondják, hogy „Feri, tudod, bár te nem jeleztél vissza, hogy jössz, de azért mi a feleségemmel úgy készültünk, hogy plusz egy. Vannak azok, akikről tudtuk, hogy jönnek – őket név szerint is. És van plusz egy, ez vagy te. Mindenből van egy plusz valami, hogy ha jössz, akkor.” Hogy ha jössz... Feri, ez egy óriási élmény, hogy beleüzenek az űrbe egy mondatot, és akkor két hét múlva te megjelensz. Ennek is van egy szépsége. Kapcsolati értéke nem sok van, de űr-érzés azért jön belőle.

Ezzel azt akartam elmondani, hogy miközben én azt gondolom, hogy az lehetetlen, hogy valakinek az tényleg fontos legyen, hogy én ott legyek; és hogy az neki tényleg jó, hogy én ott vagyok, aközben ahogyan érzékelem a világot, az újból és újból megerősít abban a komlexusos módban, ahogy látom. Tíz emberből tíz valóban azt gondolja, hogy én valójában őt nem veszem emberszámba. Miközben én magamat nem.

Emlékeztek, hogy milyen nagy teljesítmény az... Negatív anyakomplexusú nők nehezen, remegve, rettegve várják a gyereküket. Nagyon tudnak ettől rettegni, és nehéz nekik beismerni azt, hogy tulajdonképpen ők nagyon félnek attól, hogy gyerekük fog születni. Ugye, miután ez megkérdőjelezi azt a picike kis önbecsülésüket is, hogy van joguk létezni, és jó, hogy vannak, ezért belegondolni és kifejezni azt, hogy ők éppen valami olyasmire készülnie, ami általában egy nőnek nagy dolog, hogy ő anya lesz (de őbenne ezzel kapcsolatban csak félelem és szorongás van) – ez nagyon nehezen kifejezhető. (33:22)

És az is nagyon nehezen kifejezhető, hogy amikor megszületik az a pici baba, akkor egy vaskosan negatív anyakomplexusú nő nem is tud vele mit kezdeni. Az aztán ilyen rettenet-számba tud menni. Mintha egyszer csak szembe kéne nézni azzal, hogy én olyan mértékben vagyok fogyatékos, hogy nekem még az se megy, amit elvileg nem is kell tanulni. Hát az anyaság... hát az a legminimálisabb, hogy valaki anya tud lenni! A negatív anyakomplexusú nő számára azonban ez egyáltalán nem egyértelmű. És kiderül, hogy az anyaságnak milyen sok gyökere van abban, ahogyan az anyukánk velünk együtt volt. Ezért tehát ha egy ilyen nő valódi segítséget tud kérni; el tudja ismerni és fogadni, hogy ez neki tényleg nehéz; és nem akkora a szégyen, hogy ezt ő kimondhatja, hogy ez neki tényleg nehéz – ez óriási emberi teljesítmény. (34:20) Volt egy kedves ismerősöm, aki abban a fájdalmában, hogy ő nem tud csak úgy ösztönösen anya lenni, azt mondta, hogy „hát nálunk a férjem a gyerek anyja”. Így fejezte ki. De erről azért lebeszéltem. Azért van egy pont, ahol a nondirektivitás véget ér, és egy áldott agresszió következik.

A negatív anyakomplexusból az következik, hogy a világ olyannak tűnik, hogy őt állandóan elutasítja. Állandóan és állandóan. Miközben nem történt semmi más, csak beszélgette egy témáról, és valakinek más volt a véleménye. Egy negatív anyakomplexusú nő ezt nem így hallja, hanem úgy, hogy őt a személyében már megint elutasították! Van egy vita – mindenki belevág a másik szavába. Egy pozitív anyakomplexusú nőnek ezzel semmi baja. Egy negatív anyakomplexusú nő viszont azt érzi, hogy ő „megint nem mondhatta el”, őrá „megint senki nem kíváncsi”, az „ő gondolata semmit sem számít”... Közben az összes többi ember ebből semmit sem érzékel. Mi szokott történni? Ha van valamennyi én-ereje, akkor ez a nő egyszer csak kifakad, és lebarmol mindenkit. Erre mindenki felháborodik, mert nem értik, hogy miért nem lehetett egy vitában normálisan vitatkozni? Honnan jön az, hogy ő most elkezdett mindenkit minősíteni? Ezért kap ebből valamit vissza, de még hogyha szépen vissza is jelzik neki, hogy „te, hát azért ez most túlzás”, akkor ő ezt megint úgy éli majd át, hogy: „Na tessék, megint ő az egyetlen, akinek nem lehet elmondania, hogy ő mit is érez!” A kör mindig bezárul. Az illető mindig ellehetetlenül és a komplexusába még jobban belezáródik, és azt éli meg, hogy: „Na ugye, tudtam, hogy nem vagyok fontos és nem kellek!” Tehát legyen bátran önkritikus, ha azt gondolja, hogy „megint elutasítják”. Lehet, hogy egyszerűen csak valaki valamiről mást gondol. Ilyen egyszerű. Nem a személyének szól.

Azt tudjátok, hogy nagyon nagy teljesítmény, ha ezt észreveszitek? Nagyon nagy! Gyászoló emberek tudnak elemi élményhez jutni ebben a témában. Hogy az ő gyásza de szörnyű, és de rettenetes, és ő elhagyott, és nincs..., és ki fog engem ezután szeretni, és az élet nem lesz többé soha olyan – ez normális. Egyszer csak van egy pont, mikor ezt már abbahagyhatná. Pici világosság, hogy „no, azért tudnék már így is lenni” – és nem. Visszateker: „Nekem milyen szörnyű!”. Na, ott az az önsajnálat. De nagy dolog az, amikor látjuk azt a kis fényt! „Na, itt ezt már most nem kell folytatni. Holnap megint kapsz félórát, amikor valóban sajnálhatod magad. Annyi pont kell. De a 31. perc az már önsajnálat.”

Mert ennek aztán ez lesz a következménye. A férfiak azért nem állnak meg egy ilyen nő előtt... hát mert mitől állnának meg? „Mindegyik csak azt akarja, mindegyik egy szemétláda, mindegyik csak kihasznál.” A nők meg azért állnak meg előtte, mert a nővel eleve rossz viszonyban van. Valójában senki nem áll meg előtte. Tehát egy negatív anyakomplexusú nő tud végtelenségig panaszkodni, kritizálni és másokat bántani. Tehát: szabaduljunk meg a kritikától és elutasítástól. (39:16)

Gyerekkori önmagát sem szereti – ez teljességgel bizonyos. Mondom azt a klasszikus mondatot, amit állandóan lehet hallani. Még karácsonykor is hallottam. „Ó, a szeretet ünnepe! De szép! Bizony, visszaemlékszem apámra/anyámra – sokszor milyen jó nagy pofonokat adott nekem! És milyen hálás vagyok most neki szent karácsony ünnepén. Mert mi is lett volna belőlem, ha nem kaptam volna azokat a pofonokat! Talán sose lettem volna ember! És most, hogy itt vagyok a betlehemi jászol közelében, most értem csak ezt meg igazán. Itt a szeretet ünnepén. Óóó!” Üzenem mindenkinek, aki már mondott ilyeneket életében, hogy „azért arra nagyon nagy szükségem volt, hogy végül is ember legyen belőlem”, hogy: Képzeld el, anélkül is az lettél volna! Teljesen biztos. Anélkül a verés nélkül is. Mély együttérzés önmagunkkal. Ezt mindig mondom. Vegyétek elő a gyerekkori fényképeket. Rakjátok be a zsebetekbe, szívetek fölé. Tárcába. Ha jön a komplexusos életérzésetek („nem szeret senki, hideg a világ, nem törődik velem senki sem, nincs is értelme semminek”), vegyétek elő a képet, mert az a kislány ott most nagyon fázik. Kell vele valamit tenni. Kérdezzétek meg a kislányt: mire lenne neked szükséged? Szeretgessétek egy picit azt a kislányt! Ezt nagyon komolyan! Egy két évig kell csak ezt tenni. Minden nap. És máris jobban lesztek! Nagyon mélyen meg lehet érteni: nem voltam hibás, nem voltam rossz, mikor ott anyám megvert. Mert 3 éves voltam (vagy 9 éves voltam), és pont olyan voltam, mint egy 3 (vagy 9) éves gyerek. Pont olyan! És nem voltam rossz.

Ugye a negatív anyakomplexusú nő ab ovo rossz viszonyt „ápol” a saját testével. (Az ápol szó blaszfémia – szó sincs arról, hogy ápolna. Dehogyis.) Rossz viszony a saját testével. Aztán a testnek az elemi funkcióival; érzésekkel, érzetekkel, szükségletekkel: rossz viszony. Nem tudom, hallgattátok-e, láttátok-e a Vagina monológok című darabot. Nem?! Nem. Nagyon tanulságos. Nem tudom, hogy adják-e még. Adják? Ez a másik, amit nézzetek meg. Tehát A halálbiztos volt az egyik, a másik: Vagina monológok. Fúú. Nagyon. Én nem mentem el megnézni. Összes papi bátorságom inamba szállt. Elképzeltem azt a jelenetet, hogy ülök az első sorban, és épp valami érdekeset hallgatok, amikor valaki fölismer... „Ó, atya, tetszik a darab?” Rögtön itt a férfi téma azért előtört belőlem. A statisztikák azt mutatják, hogy alig van olyan férfi, aki a saját péniszével meg lenne elégedve. Ez baj. Nincs azzal semmi baj, semmi gond nincs vele; tök jó, hogy van! Hálásak lehetünk a természetnek érte. A pisilés nagy élvezet. Még a kis pisilés is nagy élvezet. Főleg 40 fölött, mikor beindul a prosztata-nagyobbodás. Sok kis pisilés, sok kis élvezet. Egyszer egy nő azt mondja (a lányának?)... Nem tudom, honnan tudom. „Tudod, lányom, végül is a punci nem túl szép. De nagyon lehet szeretni!” Ezt mondta. Ennek a kijelentésnek az egyik felével értek egyet. És nagyon pozitívan állok ehhez a kérdéshez. (45:45) Ez sok? Hát ha... Nekem nem. Még ezt is sajnáljátok tőlem? Hogy egy kicsit elbeszélgessünk ezekről a dolgokról?! Közös ügyeinkről?!? Szóval a test az oké, az jó! Hallgattam múltkor egy nagyon érdekes dolgot. Na nem, ezt már most nem. Mert itt a szavaknak olyan labirintusába kerülök... Látjátok, már dadogni is kezdtem. Tehát: fontos a testem, fontosak az érzések. Gyakran a pszichoszomatikus zavarok jelentik azt a kiindulópontot, ahol ezt a témát meg lehet ragadni. Hogy a test nem rossz. Inkább egy másik kutatást (hogy a Mária Rádiónak is maradjon valami anyag). Ez pedig az: papnövendékeket, lelki gondozókat, szociális munkásokat kutattak. Az volt az egyik kutatási irány, hogy vajon milyen viszonyuk van a saját testükkel. Ugye Helmáról is azt mondjuk, hogy negatív anyakomplexus, negatív viszony a saját testével és az érzéseivel. Hát mi derül ki a papokról, lelki gondozókról és a szociális munkásokról? Hogy természetesen az átlagnál sokkal negatívabb a viszonyu(n)k/otok a testünkhöz. Hát nem megdöbbentő ez? Hogy mondjuk egy kórházi lelki gondozó, aki egy haldokló vagy szenvedésekkel gyötrődő ember mellé odaül, a saját testéről úgy gondolkodik, hogy a teste csak „egy ilyen zavaró izé”, hogy az a baj, azért nem tud eléggé figyelni, mert „ez a rohadt test már túlságosan fáradt”. Meg „ez a lehetetlen test pisilni akar”. Ha egy lelki gondozónak, egy papnak nincs természetes, egészséges viszonya a testéhez, hát hogy fog együtt érezni egy másik ember szenvedésével? Hát hogy fogja azt csinálni?! Én rettegek attól, hogy majd fekszem, haldoklok, és jön hozzám majd egy pap, akinek negatív viszonya van a testével. Hát most! Végrendelet (előtti rendelet)! Kérlek, hogy valami normális papot küldjetek majd hozzám, mert ti még akkor épségben, egészségben lesztek, fiatalok vagytok meg minden – hanem valakit, aki majd a testemet is látja! Ne csak az örök üdvösség kerüljön szóba. Tehát pl. lehet, hogy szomjas leszek. Lehet! Kérem, először itasson meg engem. Aztán majd utána... hát még akkor abban leszek, nem? Fogyhatatlan hálát érzek egy édesapa iránt. Amikor műtötték a térdem... (egyszer már biztos elmondtam ezt a történetet), nem lehetett kimenni 3-4 napig. Így a lábam... Próbáltam kibírni kakilás nélkül. Ú, nagyon bír... Nagyon, nagyon-nagyon. Egy nap híja lett. Mikor indult be az áldott bélműködésem? Hogy „jól van, vannak beleim, teszik a dolgukat!” Hát látogatási időben! Csodálatos élmény: férfi kórterem. Általában nők és anyák és lányok látogatják a férfiakat, ugye zsúfolásig tele. (Csak hozzám jött egy férfi – egy ilyen nagy darab, zseniális ürge.) Mondom neki, hogy „te, lehet, hogy látogatási idő van, de itt... is. Azt az izét most toljuk a fenekem alá. Én még ezt sose próbáltam. Tehát a kacsával meg voltam elégedve eddig, de most ezt ki fogjuk próbálni. Értitek, 4-5 nap! Ott aztán volt. Volt teljesítmény! Szereztem megint jogosultságot az életre. Ugye, aki ilyet tud! Annyira, hogy a vége felé már-már így homorítani kellett. Nem arra találták ki, hogy egy öt napos történetet... ott látogatási időben. Tudjátok, azért az a pillanat, amikor az egészet úgy kihúzod magad alól és átadod... azért az maradandó. Komolyan, ezt a valakit, aki rezzenéstelen arccal rám nézett, hogy: szép, szép. Férfi a férfival. Utána csak kicsit volt vörös a fejem, amikor néhány asszony kezdett szellőztetni. (52:13) Látjátok, hogy kitört rajtam a nekrofil hajlam. Máris a halálos ágyamon képzeltem magam. Szóval: olyan papokra, szociális munkásokra, lelki gondozókra van szükség, akik a testüket nem valami zavaró tényezőnek tekintik az életben. Márpedig a tény ma az, hogy a legtöbb ilyen jellegű segítő foglalkozást végző ember zavaró tényezőnek tekinti azt a rakoncátlan testet! Nem, nem, soha!

Valahogy azért megtanultunk élni. Egy negatív anyakomplexusú ember is valahogy kitalálta, hogy hogy tud mégiscsak élni, még ha szerencsétlennek, boldogtalannak éli is meg magát – ezt tudja nagyra értékelni! Hogy ő azáltal tudott életben maradni. Annyira fáj nekem, amikor valaki ránéz arra, ahogyan neki sikerült életben maradni, és akkor az egészre azt mondja: „Á, pótcselekvés volt!”. Na! Ez még mindig a komplexusból jött. Ne mondd, hogy pótcselekvés volt! Az tartott téged életben! Nagyon nagy teljesítmény, hogy rálátsz, hogy mi minden motívum volt mögötte; hogy mennyire nem tudtad azzal a teljességet elérni. Nagyszerű, hogy rálátsz! De ne bántsd magad! De nagy dolog, hogy valamire rátaláltál, és úgy sikerült életben maradni. Ez nagyon nagy teljesítmény.

Szombaton de gyönyörű idő volt! Elképesztő! Kirándultunk. Gyönyörű volt a Pilis! Hááá!! Hát ilyenkor menni kell! Ne a Cartoon Networköt nézzétek szombaton délelőtt!

Mondanék itt egy záró valamit, ezt a 12 pontot lezáróan. (Olyan hideg van mostanság. Ugye?) Készültem az éjféli misére, s úgy arra gondoltam, hogy á, inkább aludnék! (Hát ne már, éjfélkor?) No de hát karácsonykor?!? S akkor olvasom, hogy a Szentírásban ezt mondja ott a szentíró: „És akkor megszülte elsőszülött fiát, és betakarta.” No, hát ez megtetszett. Be-ta-kar-ta! Elkezdtem ezen gondolkodni. Hogy karácsonynak szinte a leggyönyörűbb üzenete, hogy Mária a kis Jézust betakarja. Ez olyan szép, de olyan szép! Egy negatív anyakomplexusú nőnek: hogy a világ őt be tudja takarni! Hogy az élet ad takarót. Helma azt mondja maga: elmúlt 40 éves, amikor rájött arra, hogy egy melegebb takarót is vehet magának! Hogy nem kell éjszaka fázni. (56:20)

Tudjátok, én milyen őrültségeket csináltam a papnevelő intézetben negatív anyakomplexustól vezérelten? Olyan aszketikus dolgaim voltak... hogy azt találtam, ki, hogy képes vagyok-e úgy végigaludni egy éjszakát, hogy lefekszem így..., tehát így, és reggel ugyanígy ébredek föl. Képes vagyok-e erre? Semmi magzati póz meg gömbölyödés! Sttty! Deszka! És eljutottam oda, hogy képes voltam egy éjszakát így végigaludni. Fitty-fütty!

Mikor olvasom Helmáról, hogy 40 éves elmúlt, amikor rájött, hogy melegebb takarót is lehet vásárolni, hát elkezdtem nevetni magamon. Hát pont ugyanígy csináltam! Elhatároztam azt, hogy az biztos, hogy én egy kemény telet is egy pokróccal végig kell, hogy bírjak. Az lehetetlen, hogy ne!

Azok az éjszakák... hát százával aludtam úgy éjszaka, hogy valahogy úgy gömbölyödtem éjszaka, hogy a pokróc alatt éppen, hogy ha egy kicsit nem mozdultam meg, akkor valahogy annyira körbevett valamennyi kis langyosság, hogy még úgy éppen, egyáltalán tudtam aludni! És ezt úgy magamtól, segítség nélkül. Ezt én így, így! Harmincvalahány évesen én még így aludtam. „Edzés, keménység, fitty-fütty!”

Magamnak, nem rátok... Néhány évvel ezelőtt, képzeljétek: meleg paplan! (IKEA) És micsoda élmény! Egyébként azért jó dolog a negatív anyakomplexus, mert én még most 42 évesen is – pozitív anyakomplexussal te el se tudod képzelni... 25 takaró, jájj, nem elég puha, meg... Én meg már itt a vénülő szakállammal is tudom élvezni. Lefekszem, és: „ez nem igaz! Paplan! Meleg!”. Arról nem is beszélve, hogy nem 180 cm hosszú! Ugye? Fiatalkorom összes plédje száznyolcvanas!! Hát hogy lehet abban létezni? Tök jól... Hát, neked... igen. (59:24)

Tudjátok, kezdtem jól érezni magam az éjféli mise előtt. Elgondoltam, hogy ott van az a pici csecsemő: betakarja az anyukája. Ott vannak azok a képek, tudjátok, amikor alszanak a gyerekek, és megy be az anya vagy az apa, és akkor megnézi, hogy be vannak-e takarva. Hogy be van-e takarva? S akkor még két centit odébb húznak rajta. Hát persze, hogy be van takarva! Hacsak nincs rémálma. Na, be van takarva. Ez milyen csodás dolog! És az is, amikor a nagyobb tesó a kisebbet betakarja. Aztán ad neki két ...t, de mindegy. Ugye, testvér a testvért, amikor betakarja. Vagy a férj meg a feleség. De szép dolog az! Ugye van ilyen élményetek? Hogy ott forgolódtok, és az egyik elkommunizálja a takarót. S hú, hát az a szegény úgy ott van, hát rá is... Adjunk neki egy kis takarót. Jaj, de szép ez! Vagy egy idős embert betakarni, vagy egy beteget. S hogy a halottra is ráteszünk valamit. Ez nekem szép. Szép, hogy nem úgy... Ismeritek ezt. Egy időben hívtak a krematóriumba. Hogy kísérjem el azokat, akiket ott elégetnek. Ugye van, aki annyira kötődik az elhunyt szerettéhez, hogy ott kell neki lennie. Ez ma már egy szolgáltatás. Nem bírja elviselni, ha nem látja. És ott is: nem úgy tolják azért be... azért van rajta valami. Erre jutottam most az éjféli mise előtt: hogy az életnek micsoda gyönyörű szép üzenete, hogy be lehet takarni egy másik embert, és hogy mi magunk is betakarózhatunk. Hogy nem kell ebben a világban fázni. Ez de nagy dolog! Milyen rettenetesen lehet valóban fázni... Be lehet takarózni. Szinte az egész életet le lehet írni a betakarózással. Nem? De.

Jól van. Most egy kicsit oldottam a magányomon. Hogy az életemnek önmagában, önmagától van értelme és rétéke. S itt eljutottam a legmélyebb vágyakig. Elnézést, ha ez valakinek ismétlés, mert vasárnap beszéltem erről néhány mondatot. Hogy az úgynevezett fölszínes vágyak – azok a vágyak, amelyek az énből fakadnak – az én ön-igenlését fejezik ki. Ezek a vágyak állandóan a beteljesedésre törnek, és emiatt állandó hiányérzetünk, sóvárgásunk támad. Állandóan sóvárgunk és epekedünk. A felszínes, énből fakadó vágyaink ezt teszik velünk. Sóvárgóvá, epekedővé tesznek minket. De vannak sokkal mélyebb vágyaink: amelyek nem magából az énből fakadnak. Hanem az én egyszer csak fölismeri a személyiség mélyebb rétegéből fakadó vágyakozást. Amire az egész személyiség vágyakozik. És amikor az én ezt fölismeri, és rá tud hangolódni erre a mély spirituális vágyra, vagy spirituális tartalommal teli vágyakozásra, akkor önmagában az, hogy az én egy nálánál mélyebbről fakadó vágyra tud ráhangolódni, ez az ént nagyon sajátosan be tudja tölteni! Ez gyönyörű szép akkor, ha van elemi élményünk arról, hogy az énen kívül, az énnél mélyebb vágyaink is vannak, és már valaha ebből valamit már megízleltünk. Csodálatos élmény! Önmagában a vágy! Nem beszéltem a beteljesedésről. A vágynál maradtam. Ez a vágy nem oldódik föl, nem elégül ki. Az énnél mélyebbről fakadó vágy úgy tölti be az embert (vágyként megmaradva), hogy valami teljességélményünk támad. Egy pici fiú jutott eszembe, aki megkérdezte tőlem: „Feri atya, te el szoktad képzelni a mennyországot?” Mondtam neki, hogy nem. Nem, mert én olyan okos tojásként állok ehhez, és azt mondom, hogy a mennyország úgyis sokkal tutibb lesz, mint ahogy én azt el tudnám képzelni! Úgyhogy nyütva vagyok rá, hogy valami nagyon nagy buli legyen! Ezért ezt mondom neki. De hát ő egy tízéves fiú, ő ezzel nem tud mit kezdeni! Kérdeztem tőle, hogy: - Na, miért, te el szoktad képzelni? - Jaj, igeeen! - De jókat, jókat? - Hooaaaaa! Ez a mély vágy, amit most példaként akartam mondani, ezt a kisfiút nem szegényíti el. Ezután ő nem a hiányérzettel fog küszködni, nem szenvedni fog, meg epekedni, reménytelenül. Hanem ez az énnél mélyebbről fakadó vágy valahogy sajátosan betölti az ént. Megvan nektek ez az élmény? Legyen meg! Légyszi, légyszi!

Az Anonim Animák 12 pontja egy tágabb összefüggésben

Belecsapunk ebbe, nem lacafacázunk. Itt arról szeretnék beszélni, hogy egy nő (túllépve azon, hogy negatív anyakomplexusa van-é, vagy nincs) hogyan tud az ő női önazonosságára jutni.

Verena Kastnak egy nagyon egyszerű képe van. Azt mondja, hogy van egyéni énünk és van kapcsolati énünk. Amikor valaki komplexusvezérelt, akkor nagyon hajlamos arra, hogy a kapcsolati énben legyen, és ne az egyéni énben. Miért is? Mert egyéni én talán nincs is. Van – valamicske van, de hát ugye nincs elég önazonosság, nincs markáns önbecsülés. Hanem önmaga leértékelése van. Nem tud hova visszahúzódni. Marad a függés, marad a folyamatos egymás szekálása, egymás piszkálása, önsajnálat. Ugye, ez a világ marad. Nincs hová visszahúzódni. Tehát az első, hogy az illető fölismeri, hogy az életét úgy tudta eddig élni, hogy mindig a kapcsolati énből élte, és próbált elmenekülni az egyéni éntől. Mert vagy azt gondolta, hogy az nagyon szörnyű, vagy azért, mert azt gondolta, hogy nincs is neki olyanja, nincs is hova visszahúzódni. Kedves ismerősöm mondta ezt (nem pont így), hogy „visszahúzódtam a kapcsolati éntől az egyéni énbe, és teljesen egyedül elmentem moziba”. Kedves nőtársaim!

kapcsolati énből vissza

egyéni én megtalál

elmegy egyedül -> nagykaland

Mi történik ilyenkor? Ez a nő törekszik a személyiségének a megszületésére és valódi kapcsolatokra.

Félni attól, hogy ha visszahúzódik, akkor ott vagy valami nagyon rosszra talál, vagy nem talál semmire. Az istenkapcsolattal lehet ugyanezt megélni. Kérdeztem egyszer valakit... Idealizálta az Istent. Ó, tudjátok, ahogy szoktam mondani, olyan volt számára Isten, mint a Jó Tündér meg az Aranyhal. Kérdeztem tőle: - Te, biztos, hogy az Isten olyan, mint a Jó Tündér meg az Aranyhal? - Hát, én azt gondolom, hogy nem – nekem is vannak kételyeim, de nem merek továbbmenni ezen az úton, mert attól félek, hogy a „Jó Tündér / Aranyhal” istenreprezentációm mögött nem lesz senki. Dehogy merem firtatni, hogy Isten tényleg jó-e, meg úgy jó-e... Dehogy merem! Mert lehet, hogy mögötte nincs is senki! Ha kiderül, hogy ez nem is az Isten, akiről azt gondoltam... Nincs ott senki!

Amikor a személyiség megszületik – ahogy Verena Kast mondja – akkor lehetetlen ezt a félelmet nem átélni. Hogy miközben próbálok megszületni, rájöjjek, ráérezzek arra a döbbenetes félelemre, hogy „hát ott nincs is senki!”. Azzal szembesülni, hogy ott nincs senki, az maga a rettenet. Hogy élek akkor? Úgyhogy menekülünk vissza a sebzett, függő kapcsolati énünkbe.

Ehhez a félelemhez azonban hozzájárul az is, hogy kezdünk valamit fölismerni. Ez pedig az, hogy kölcsönvett önazonosságban éltünk. Hogy amiről azt gondoltuk, hogy „ez vagyok én”, az egy kölcsönvett önazonosság volt. Ugye érthető, hogy mi ez a kölcsönvett önazonosság? Egy pozitív apakomplexusú nőhöz mindig a férfin keresztül jut (csurran-csöppen) az, hogy ő tényleg egy értékes nő. Ha nincs férfi, nem tartja magát értékes nőnek.

„Talán az most már jobban, jobban kéne nekem!” (71:32)

Nektek, nőknek nehezebb, mert a társadalom nagyon megdicsér benneteket, ha nem ébredtek a saját tudatotokra. Ezt a társadalom nagyon szereti! Mert ez két klasszikus irányt jelent egy nőnek.

a) Ez egy jó kislány, ő hamar szerelembe esik, hamar talál egy rendes pasit, randizik, gyorsan megházasodik, szüli a gyerekeket, anya lesz – és sose ébred föl. Itt is be van illesztve egy rettenetes csapda. Ha valaki még sosem ébredt magára, és viszi ezt a szálat és negatív anyakomplexusa van, akkor egyszer csak rájön, hogy nem tud anya lenni. Vagy nagyon problémásan. Ott kezdődik a személyiség fejlődése. Vannak, akik tovább bírják egy kicsit: addig, amíg a hőn áhított gyerekeik elmennek. Akinek pozitív anyakomplexusa volt, ő föl tudja nevelni a gyerekeit, de nem bírja őket elengedni. Akkor neki 45-50-55 évesen üt be a krach. Vagy akkor, amikor valami komoly betegség érkezik. És az a rátermett és okos és klassz és … minden nő egyszer csak teljesen nem érti, hogy mi történt vele. Ez tehát az egyik irány: a férfivilág diktátumai alapján visszük ezt a klasszikus vonalat. Ami nem volna baj, ha az egy szabad és tudatos döntésből is fakadna. Ha én azt mondanám, hogy „egy életem, egy halálom; én így akarok élni!”. Hát akkor semmi baj vele! De ha ez csak egy külső elvárásnak való megfelelés, akkor nincsen megszületés még!

A másik: b) amikor a nő nem ezzel a klasszikus életúttal azonosul, hanem azzal, hogy hát akkor: teljesítmény. Emancipáció, három diploma, PHD meg minden. És akkor így. Hasznos tagja a társadalomnak. Előbb-utóbb ez is teljesen ki tud pukkadni. Ez a másik ilyen „teljesen kívülről vezérelt” életút egy nő számára. Ez a két nagyon klasszikus formája. Mindkettő alkalmas arra, hogy addig-addig csináljuk, hogy teljesen kivérezzen a nőben a nő, s hogy ne jöjjön rá, hogy tulajdonképpen még nem is élt. Egy mondás van itt (ez a „kívülről vezérelt életút”): Eddigi életemet közhelyekkel éltem. Hála Istennek, hol van már a tavalyi hó?!

Elment az idő. De nehezen melegszem be! Nem baj. Fél óra múlva már egy finom pizzát fogok enni. Akar-e valaki hirdetni? (75:29)