Eredetileg negatív apakomplexusú nő 2. Eredetileg negatív apakomplexusú férfi 1. (F. Kafka "Levél Apámhoz" című műve alapján)
2009.02.10.
Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!
Mindig olyan meglepetéssel nyugtázom azt, amikor ilyen esős vagy szottyos vagy havas vagy nem tudom milyen időben itt vagytok. Mikor jövök, akkor ez mindig olyan álomszerűnek tűnik. Hogy más ember képes idejönni ilyen időben – ez nekem nagyon furcsa. Ebből valahogy sose válik nekem igazi realitás.
Na, szóval. Kérésetekre komplexusba ugrunk (már, ha nem lennénk ott – de hát úgyis ott vagyunk; inkább nézünk kifelé belőle). Mégpedig: most még utoljára a nőkről lesz szó.
Vagyis a nők negatív apakomplexusát folytatjuk. Biztos vagyok benne, hogy be tudjuk fejezni (már a mai alkalommal), és utána végre egy kicsit a férfiakról is beszélhetek – végre! A nők nagy örömére.
De sajnos a férfiak negatív apakomplexusa lesz terítéken. Ájjáj.
Beszéltünk Karinról. Karinnak az alapgondolata saját magáról így foglalható össze: Igazából semmit sem érek.
Karriert fut be, de közben boldogtalan. (01:33)
Elég jól lépeget a teljesítménynek és a férfiaknak a világában. De éppen azért, mert negatív apakomplexusa van, ezért sohasem jut el oda, hogy valóban elégetett is lehessen azzal a teljesítménnyel, amit elér. Sőt, a negatív apakomplexusból nagyon gyakran egyre erősödő szorongás támad. Nem az történik – de szép is lenne az! – a nő fölmutat valami teljesítményt, és utána vesz egy jó tortát magának, egy szép ruhát; boldogan a férje karjába omlik (ami a férjének is nagyon jó).
Hát, ez történne, ha nem negatív apakomplexusa lenne. Mert itt inkább az történik:
Minél inkább teljesítmény → annál nagyobb szorongás.
Hát valójában én nem is tudom ezt (mondja a nő magának). Szinte kész csoda, hogy képes voltam megcsinálni. Tulajdonképpen csak a szorgalmamnak köszönhetem. Mert nálam mindig sokkal okosabb és sokkal tehetségesebb embereket ismerek (és vettek körül). Nem is értem, hogy tulajdonképpen miért én csinálom ezt?! Ez teljesen irreális!
Akkor a szorongás el tud még úgy mélyülni, hogy : „lehetetlen, hogy előbb-utóbb ne derüljön ki, hogy tulajdonképpen én hülye vagyok. Hogy valami miatt ezt éppen én csinálom...
Jaj, de jópofa! Hát nézzétek! Hát ezt... Ez... hogy van ez? Van egy asztal és rajta egy asztal. (03:16)
(Hát nem térek magamhoz. Az úgy egyben van? Fantasztikus. De eredetileg az mi?
Megtudtuk, hogy az egy ágy.
Hát, itt akkor ennél tovább nem tudok menni. Az jó. Hát, olyan 160 centis embereknek asztal. Az jó. Na, tehát.)
Ez a világ a negatív apakomplexus... Szóval, hogy jön egy félelem, hogy előbb-utóbb kiderül, hogy természetesen én ennyit nem érek. Előbb-utóbb ki fog derülni, hogy én azért ennyire nem is vagyok jó.
Hát, most akkor... jó, jó, jó – hagyjuk is. Menjünk tovább. (Már az ilyen nő fizetésére gondoltam). (04:16)
Ó, valakinek erről lehet élménye. Ugye? Az lehetetlen, hogy én ezért annyit kapjak! Hát ez egész lehetetlen. Tehát... Sokkal kevesebbet. De még azt is nagyon megköszönöm. (Igaz, hogy mellettem a sokkal bénább kétszerannyit keres kevesebb munkával...) De amilyen tud lenni ez a komplexus, ez sose derül ki.
Na, szóval.
Magas mérce önmaga felé. És ha ezt a magas mércét nem teljesíti, akkor az az önazonosság is, az az egyébként nem létező önbecsülésszerűség is elvész, amibe legalább kapaszkodhatna. Ezért aztán mindig összeállnak ezek az ördögi körök. Hogy megy valami fel, a teljesítmény! A teljesítmény! Hogy talán majd úgy...
De közben az nem is érhető el, és ha elérhető is volna, akkor meg a szorongás növekszik.
Kíméletlen tud lenni magával. És amit a férfiak nehezményeznek: kíméletlen másokkal. Az a fajta elérhetetlen mérce, ami neki már itt bent van (nem is itt; inkább itt), azt ő játszi könnyedséggel ki tudja terjeszteni a környezete felé is.
Ezért – amennyiben okos és sokra viszi – elég elviselhetetlen főnök.
Elég elviselhetetlen tud lenni, ezt pedig a férfiak nehezen viselik.
Ő pedig lehet, hogy keménykedik, otthon meg rosszul érzi magát.
De az is lehet, hogy nem is veszi észre, hogy körülötte hullanak a pasik. (05:55)
Ha mondjuk ennek a vonalnak a párkapcsolati részét nézzük, akkor azt látjuk, hogy ő valahogy az a nő... (Milyen forgalom van! Ez nagyon érdekes...) ő valamiképpen az a nő... (így tudom megragadni, s ez gyerekkoromban bennem keltett mindig szorongásokat – mert nekem negatív anyakomplexusom van/volt; volt, van). Ez pedig az, hogy ismeritek a népmesében azt a királykisasszonyt, aki (természetesen az apjának a hatalmas királyi palotájának egy) elefáncsont torny(á)ban, toronyszobájában lakik. Teljességgel elérhetetlen, de elbűvölő királykisasszony, akihez a világ mindenféle sarkáról jönnek a kérők. Ismeritek ezt a népmesei motívumot? A nő ezzel a fönt lakásával, ahonnan néz lefelé, ugye személyesen szóba se áll a kérőkkel. Hanem az apja megrendezi a bajvívást. Természetesen az ő szűzies mancsáért. (07:18)
És természetesen a próbák úgy vannak kitalálva, hogy minden kérő elbukik. Ismerős a mese? Mindegyik! A kissé szívderítő mesék ott kezdődnek, hogy már 28 ezer férfi vesztette életét az elérhetetlen királykisasszony toronyszobájának ablaka előtt. Most kezdődik egy mese!Ugye? Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel. Én elolvasom ezt az első két mondatot... Nekem már végem van! Tehát egy ilyen mesét nehezen!
Na ő tulajdonképpen ez, de ettől ő is szenved. Hát teljesen világos, a mese milyen zseniálisan hozza, hogy az öreg király világának a részeként létezik. De ott is magasan fönn, bezárva egy toronyszobába. Hát hol van itt a női létnek az öröme meg kibontakozása? Hát egyedül van ott a toronyszobában!
És észre sem veszi azt, ahogyan a kérők hullanak és szenvednek. Ő nem veszi észre.
Ami a legrosszabb tulajdonképpen mégiscsak: neki.
A kérők előbb-utóbb megrázzák a nyakukat. Csak lesz egy új fejük, és aztán mennek tovább. Csak a mesében nincs fejük, de a valóságban azért megmarad a fejük.
Nade a nőnek sose lesz pasija! (08:55)
Ó, tehát az ilyen nők tudnak adott esetben ténylegesen gyönyörű szépek lenni; nagyon-nagyon! És teljesen elérhetetlenek. Egészen, egészen elérhetetlenek.
Ez természetsen... (most ezt a szót negyedszer mondom) ezeknek a kedves nőknek hihetetlen fájdalom. Fájdalom, fájdalom és fájdalom. Hiszen hát nem elérhetetlen toronyszobában kívánnak fonnyadó nőiességükkel szenvedni, hanem egy igazi pasit szeretnének!
De az a pasi minél közelebb és minél közelebb jön, természetesen az elvárások annál jobban támadnak föl. Pontosan úgy, mint a mesében. És hát teljesíthetetlenek.
Ugye, hogy a népmeségben micsoda lehetetlent feladatokat kell teljesíteni a szegénylegényeknek? Nem is csoda, hogy csak különböző előkészületek és mesei fordulatok révén juthatnak el aztán ehhez a királykisasszonyhoz. Nem is véletlen. Na, erről nem is beszélek többet.
Drága nők! Gyertek le a torony szobából!
Légyszi!
Nekem mindegy tulajdonképpen, tehát ne...
Most hogy úgy belegondoltam, tehát – az én fejemet már nem veszitek, de mi lesz veletek?
Hát tudom, hogy ha ilyen könnyű lenne, már régen lejöttetek volna. Már régen. Na jó.
Kétségbeesetten igyekszik megfelelni a követelményeknek, de nem sikerül se neki, se a kérőinek.
A korabeli férfiak és nők se különösebben érdeklik. Hiszen az öreg király világában él.
Kiutasítottnak érzi magát, és ő is kiutasít mindenki mást. (10:58)
Karin életében az apa legfontosabb mondatai (a komplexus mondata) a lánya felé így volt:
A tisztesség a legfontosabb a világon!
Ugye, ez volt a trikóján elöl. S az apa trikóján hátul meg az volt: Sose leszel olyan.
Nézz már magadra! Megint mit csináltál?! Hogy lehet, hogy megint ötös alát hoztál?!? (11:25)
Elismerésre vágyik folyamatosan – ezt teljesítménnyel próbálja elérni. De ezeket a teljesítményeket sosem tudja megugrani. És ha meg megugorja, akkor is azt gondolja, hogy...
Jó? És akkor emlékeztek, hogy két dologra vágyik szüntelen. S ameddig e két dologra vágyik az apjától, addig az élete egy hasztalan bezártság a toronyszobába.
Az egyik, hogy az apja adjon áldást az életére.
Hasztalan, hasztalan várja.
A másik pedig, hogy az apja mondjon valami olyasmit, amit ebben a mondatban lehetne összefoglalni, hogy „Büszke vagyok rád, lányom!” (12:12)
Hogy sajátosan az apa egyszer úgy lássa a lányát, hogy az apa néz föl a lányára! Hogy azt mondja: Nahát, ez! Ez nagyszerű!
Erre a két dologra vágyik. Verena Kast intve int bennünket arra, hogy ha valakinek elég komoly beágyazott negatív apakomplexusa van, hogy szálljon már le erről a vágyakozásáról! Hogy sirassa el, gyászolja meg. S utána kezdjen otthon lenni a női világban.
Vagyis azt mondja, hogy: van élet apai áldás s az apai büszkeség nélkül. Csak a negatív apakomplexusú nő gondolja úgy, hogy azon kívül nincs élet. Ezért van bezárva a toronyszobába.
Anyjával alik van kapcsolata. Az anyját természetesen negatívan látja, miközben ebben a történetben Karinról annyit tudhatunk, hogy az anyja pozitívabb szerepet töltött be az életében, mint ahogyan azt látja. Ezért egy komolyan negatív apakomplexusú nőnek az anyatörténete fölfedezésre vár! Hiszen ez a nő semmi mást nem tesz, mint hogy az apakirállyal jól (és nem jól) elvan, s a toronyszobából nézi az elhaló kérőket.
Hol van a királynő?
Ó. Ez a világ tehát számára (ha már nem komplexusosan látja), szép dolgokat rejt. De ha nem – ott vannak a barátnők. Az biztos. NNNa. (Köszi, olyan kedvesen... én meg itt mindig mozgok.) (14:16)
Na most. Ha a férfival való kapcsolatot nézzük, ugye az egyik végleg az, hogy sosem házasodik meg. Aggszüzek világa – ez az egyik végleg. Van sok teljesítmény.
Legalább akkor az van, de nem boldog tőle. Ennél még rosszabb: aggszűz és teljesítmény sincs. Na, az rettenetes már.
Ez az egyik véglet. A másik véglet, ahol szép lassan: na mégiscsak tud kapcsolódni a férfihez, na mégiscsak, mégiscsak... De sajnos ez a negatív látásmód folyton folyvást gyötri a társát. Egy ilyen nő gyötrő tud lenni. Gyötri a férfit. Erről nem tudom, hogy kell e többet mondani. Gyötri!!! (15:13)
Hogyha emlékeztek – a negatív anyakomplexusnál arról beszőltünk, hogy abban a világban hideg van. Hideg! Hideg és hideg!
Az illető mindig hidegen és ridegen, egy idegen és fenyegető világban létezik. De hát alig létezik! A negatív apakomplexusú világban nem annyira hideg van, hanem inkább csönd! És üresség.
A negatív apakomplexusú világot inkább a csönd és az üresség jellemzi! Ezért – képzeljük el a keresztény kultúránkat, ahol egy negatívum apakomplexusú nőt az Istennel való kapcsolatra bátorítunk, és aztán „jó fej papok” azt mondják, hogy „hát te kedves nő, neked egy személyes, meghitt viszonyban kell lenned az Atyaistennel!”. Hát hogy ez nem lehetséges, az biztos. Ezért ezek a nők, hogyha mennek, igyekeznek abba a világba, ahol az istennel valamiféle meghitt viszonyban lehet lenni, és arra biztatjuk őket, hogy hát üljön le imádkozni! Üljön be a zöld fotelbe (neki lehet sárga is vagy piros, mintás), üljön be és ilyen meghitt, személyes viszony... Szólítsa meg az Istent. És akkor majd... És akkor majd nem jön vissza semmi.
Ez vele a problematika. Túl nagy a csönd! Az egyik világban túl hideg van, a másik világban túl nagy a csönd. És emlékeztek, a negatív anyakomplexusnál hogyan beszéltünk a takaróról. (17:09)
Hogy van takaró! Áhh! Lehet venni takarót, be lehet takarózni!!! Nem kell hidegben élni.
A negatív apakomplexusú női világban pedig azt mondhatjuk, hogy van zene, zene, zene!
Mindjárt akarok még valamit... de akkor most jöjjön.
Ebben a világban ugye az önbecsülésnek mi a forrása? Hát kizárólag a férfi önbecsülés forrásai állnak rendelkezésre, de azok meg elégtelenül.
Ugye a férfi önbecsülés forrásai: teljesítmény, harc és győzelem! Siker!
A siker alatt egy külső elismerést értünk – mindenféle külső elismerést, a megfelelésnek a méltó javadalmazását! Ez a férfivilág.
Most képzeljünk el egy nőt, aki ebben a lehetetlen világban igyekszik önmagát éltetni. Teljesítmény, siker és győzelem, harc és küzdelem és a másik vére árán legalább valaminek tartani magam. Hóóó.
Idézzük föl a női világot? A női világ, ahogy Gobbi Hilda mondja (jó, látom, van, aki azért árnyaltabban ismeri ezt a dolgot). Mindenesetre Gobbi Hildának az örökös vágyakozása a női világ felé; örökös és hasztalan vágyakozása... De az ő élettörténetébe most ne bonyolódjunk bele. És akkor ezt nagyjából úgy lehetne megfogalmazni... Nem véletlen, hogy egy ilyen nő mondja azt, ami egy negatív apakomplexusú világból oly elérhetetlennek tűnik: egy tányér meleg leves és néhány jó szó!
Ez a királykisasszony tulajdonképpen ilyen kevésre vágyik. Egy tányér meleg leves és néhány jó szó.
Itt akkor az az üzenetem, hogy van meleg leves és van jó szó! Ó! Hohó! Hallod-e?!!
Van takaró és van jó szó. (19:46)
Most biztos dühösek lesztek rám, mert most a Szentírásból szeretnék egy részt fölolvasni. De hogy jön ez ide?! Jött velem, hogy... Ugye, hogy ha egy negatív apakomplexusú világból a nő az önbecsülését, az önazonosságát csak a teljesítmény, a siker, a külső elismerés, a harc, a küzdelem és aztán a győzelem alapján tudja meglátni, máshogy nem érzékeli, hogy az önbecsülés és az önazonosság meg tudna születni, hát akkor mire van szüksége egy ilyen nőnek? Arra, hogy őt a létében igazolják! A létében, nem a teljesítményét, a győzelmeit... A létében!
Emlékeztek az egyik kedvenc történetemre, a házasságtörésen ért asszonyról? Ugye, hogy ott megkülönböztettünk három szintet. Csak gyorsan fölidézem nektek, és aztán megyünk is tovább. A történet megvan nektek, ugye? Házasságtörésen érik, és akkor „az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül való”, tüdüdümmm, eloldalognak. És akkor Jézusnak van egy utolsó mondata, ami a létezésnek, spiritualitásnak 3 szintjét hozza elénk. A mondat így hangzik: „Én sem ítéllek el – menj, és többé ne vétkezzél”.
Ez a mondat hangzik el Jézustól. Ez három szint. (21:26)
Az 1. szint: a normák, a törvény, a szabály, az előírás, a kultúra!
Ez a személytelen, kollektív szint. Mit mond Jézus ennek az asszonynak? Azt mondja, hogy „nem ítéllek el”.
A 2. szint már beljebb van és személyesebb: ezt nevezhetjük a lelkiismeret hangjának, a lelkiismeret szintjének.
Ugye itt a következőt mondja: „Többet ne vétkezzél”. Hát ezt többet ne csináld! Ezt mondja bennünk a lelkiismeretünk. Ú, ezt kár volt megtenni. Íjj, híjj, hát ezt többet soha; jaj de hülye voltam. Ez a lelkiismeret szintje. Csakhogy a kettő között, a legmélyebb szinten is elhangzik egyetlen szó. Ez pedig így szól: „Menj”.
Nem „menny”, de valójában erről van szó. Mert azt mondja: menj, éljél! Akarom, hogy legyél! Akarom, hogy éljél!
Ugye, mert ez a dilemma: most meg kell-e ölni? S ő azt mondja, hogy: Menj! Menj és éljél! Ez a legmélyebb szint.
A leges-leges-legmélyebb. Tehát a norma, szabály, törvény, kultúra – kollektív szint.
Személyes – lelkiismereti szint. De van egy harmadik is. A negatív apakomplexusú nőknél a problematika, hogy az első két szintet nagyon jól ismerik, és igyekeznek is neki csőstül megfelelni – ami csak belefér! Közben azonban a lelkiismeret szintjén állandó a bűntudat és szorongás és elégtelenség. S a harmadik szintből nincs forrás! Ez.
Ez itt a problematika. Miközben a harmadik szint létezik, hogy kérdés, hogy el lehet-e oda jutni? Ezért vagyok olyan kritikus a kultúrkereszténységgel. Mert a kultúrkereszténységben ez a legmélyebb szint szinte eltűnik. Egészen be tudjuk temetni. Csinálunk a kereszténységből egy ilyen normagyárat vagy valamilyen erkölcsi rendszert, amit Istennel hitelesítünk. Ezért vagyok ezzel olyan mérhetetlenül kritikus. (23:50)
Mert pont az, ami miatt a kereszténység létezik, az tűnik el belőle – ez a legmélyebb szint. De attól, hogy a legmélyebb szintet ismerjük, ez nem húzza át a lelkiismeretnek a fontosságát meg a törvényeknek, a normának a fontosságát! Hát ezt Magyarországon igazán tudhatjuk! Tehát egy olyan világ, ahol nincs lelkiismeretesség és nincs törvénytisztelet – hát katasztrófa. Akkor szép halálunk lesz, mondjuk.
Most föltűnt-e nektek, milyen Jézusnak a viszonya a nőkhöz. Elképzelhető számomra, hogy 2000 évvel ezelőtt, hát egy igazi negatív apakomplexusos világban vagyunk. A férfi számít, a nő nem. Hát a férfi... Hát a rabbik azon vitatkoznak, hogy milyen oka lehet annak, hogy egy férfi ukmukfukk elbocsásson egy nőt? A nő nem válhat a férfitól, a férfi azonban szinte bármilyen oknál fogva elválhat a nőtől. Hát ebben a világban vagyunk. A férfi határozza meg, mi helyes, mi hogy – és az elsősorban a nőre vonatkozik.
Hallottatok már ilyen történetet? „És a férfit házasságtörésen érték.”
„Erre a nők összefogtak, a főtérre hurcolták, és szóltak Jéza Máriának. Na most mit csináljunk?”.
Nem is Mária. Jéza Kriszta. (Ó.)
Na hát ilyen történet nincsen kétezer évvel ezelőtt. Viszont döbbenetes, hogy Jézus hogyan tud találkozni azokkal a nőkkel, akik foglyul ejtetten léteznek a toronyszobában! Föltételezhetően – most persze ebben a negatív apakomplexusos világban. Hogy az ő személyes életükben ez hogy jelenik meg, azt nem tudjuk. De a világ az olyan! (26:06)
Mária és Márta.
Ugye, Márta mire hivatkozik? „Én melózok, dolgozok, rendes vagyok, főzők, mosok, takarítok, vasalok, gyereket nevelek – ez a rohadék meg (aki úgy egyébként a testvére), ez meg csak itt létezik?!?” Hát ez a baja vele! Ezt mondja:
„Uram, te hagyod, hogy ez csak itt létezzen, csak úgy bele a világba?”
És akkor szó sincs arról, hogy Jézus ezt a férfivilágot erősítené meg, vagy egy negatív apakomplexust. Azt mondja: „Nagyon jól teszi. Ez a legtutibb, amit lehet tenni.”
Ez a forrásra való utalás. „Hát itt vagyok! Itt ül a lábamnál! Hát van ennél jobb? Az ember odaül az Isten lábához. Hát ehhez képest olyan gyönyörű lehet a lakásod, hogy … enni lehet a perzsaszőnyegedről! Mer' abba' még poratka sincs! Hát de mi ez ahhoz képest, hogy ücsörögni Isten lábánál!” (27:09)
Vagy, amikor ugye … többféle változat is van. A nő fogja, és rázúdítja Jézus fejére azt a rengeteg értékű olajat. Ugye, eleve, hogy Jézus nem akad ki – ez is egy nagy dolog. Ha az én fejemre öntenének olajat, azért... Hülye vagy, vagy kb. ilyesmit...
A tanítványokból meg árad a férfivilág. Emlékeztek? „300 dénár árú olaj!!! És csak rád ömlött! Micsoda! Hát, ezt el lehetett volna adni, és az árát a szegényeknek, és jót tettünk volna vele, és fényes ösvény meg nem tudom mi”.
És akkor: „Fogd már be a szádat! Hát ő észrevette, hogy még élek.” Ezt mondja Jézus, olvassátok el.
„Ugyanis ez az olajjal való megkenés a temetésemre szól. Ez az asszony látja, hogy élek.”
És milyen brutálisat mond Jézus? Azt mondja: „Ide figyeljetek. Szegények mindig lesznek köztetek”. Hát ez olyan provokáció egy teljesítményelvű, „legfőbb érték a tisztesség” férfivilág felé... Irgalmatlan provokáció.
És akkor, amit akarok nektek hozni: egy benyomás. Lehetséges? Jó? És aztán ígérem, megyünk a komplexushoz! Visszamegyünk, és ott tocsogunk majd a komplexusban! (28:52)
Jézus és a szamáriai asszony
Hadd olvassam el, de most nézzétek a komplexusos megfontolásaink felől. Rendben?
Ez azt jelenti, hogy nézzétek meg, hogy az asszony az első két szinten a férfivilágnak a logikájával, sérültségével, fájdalmával, teljesíthetetlen elvárásokkal, élettörténetével beszélget Jézussal. Jézus pedig következetesen a legmélyebb szinten marad. És nem tágít onnan.
Ilyen értelemben kicsit olyan a találkozás, mint a süketek párbeszéde. Bizonyos értelemben, igen, elmennek egymás mellett, de nem véletlen, hogy Jézus ennél az asszonynál ennyire kitart. Hogy a forrásról beszéljen. És nem hajlandó másról. Nem hajlandó ebbe a (negatív apakomplexusos) férfivilágba menni. (29:56)
Egy szamáriai asszony jött vizet meríteni, mire Jézus így szólt hozzá.
Nana, az első mondatot elhagytam, pedig az nagyon fontos!
Jézus akkor az úttól elfáradva leült a forrásnál; az idő dél felé járt. Egy szamáriai asszony jött vizet meríteni. S Jézus így szólt hozzá: "Adj innom!" (30:21)
Hát, ígérem, nem fogok minden mondatnál megállni. Tudom, hogy ez nem a Teológia, és nem Exegézis óra van, nade... először is dél felé járt az idő. Most mondjátok meg nekem, légyszi, légyszi. Csak egy kicsit is értelmes asszony, mikor 40 fok van... Megy el vízért? Hát értelmes nő hajnalban megy el vízért. Meg naplemente előtt. „Dél felé járt az idő”. Hát mér' megy dél felé ez az asszony?
Úgy van... Ötös! Hogy ne találkozzon senkivel. Mert szégyelli magát ebben a férfivilágban. Mert ő ott egy senki. Egy nulla! Ezért el akarja kerülni a találkozást. És aztán a másik, hogy Jézus hogy szólítja meg?
Most képzeljétek el, hogy azt mondaná: „Ó, asszony! Mit gondolsz a világegyetemről?” (31:36)
Hát... ehelyett: „Adj innom!”. Milyen szép dolog ez! Ezt a nőt bevezetni az anyai világba. Ugye? Az anyai világba. Adj egy kis meleg levest! Hát itt nálunk, most. De ott: egy kis hideg vizet.
S akkor azt mondja:
„Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. A szamáriai asszony ezt mondja...”
Nem azt, hogy: „VÍZ! Adok én neked! Itt a kút, csak húzok neked, merítek, és adok máris!”
Hát egy pozitív apakomplexusú nő – hát... kicsit elpirulna, húzná a vizet, és amikor adja, egy kicsit hozzáérne a férfihez. De hát itt nem ezt halljuk! Hanem, várjunk csak...
El tudjátok képzelni, hogy Jézus csúnya volt?
Hát én nem. Nem. Na ne. Azért azt... azt nem. Hát azért...
Pál apostol az más. Egy szép, egy csúnya. Hogy ne erről szóljon a történet.
A szamáriai asszony így felelt: „Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni mikor én szamáriai vagyok?”
Halljátok ezt a belső izét? (33:16)
Én senki vagyok, semmi vagyok, te … zzzzsss.
Mert a zsidók nem érintkeznek a szamáriaiakkal.
Jézus így válaszolt: (Most úgy hallgassátok, hogy a harmadik szinten vagyunk – Jézus ott beszél.) „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az aki így szól hozzád: Adj innom! te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.”
Jaj, de gyönyörű!
Na, és akkor erre az asszony: „Uram, merítő edényed sincs, a kút meg mély: honnan vennéd az élő vizet? Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákobnál (itt van a férfitéma), akitől ezt a kutat kaptuk, aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is?”
Hrrrr – horkoláshang.
Jézus így válaszolt: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert az a víz az örök életre buzgó forrássá lesz benne.”
Benne! Örök életre buzgó víz forrása lesz benne. Hát itt van az önbecsülésnek, az emberi (de jelen esetben a női) önazonosságnak ez a legmélyebb rétege. Ugye, milyen gyönyörű ez? Aki önmagát csak teljesítménnyel, sikerrel, külső elismeréssel, a fizetésének a számadataival; győzelemmel, a másik tiprásával tudja biztosítani ideig-óráig, annak sosincs vége. Újabb siker kell, újabb fizetésemelés. Újabb tiprás, újabb győzelem. Mindig és újabb és újabb! De itt, hogyha az önbecsülésnek, az önazonosságnak ezt a mély rétegét megtaláljuk, attól kezdve... Na jó.
Az asszony erre azt mondta: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg és ne kelljen idejárnom meríteni.” Jézus így szólt hozzá: „Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza!” Az asszony így válaszolt: „Nincs férjem”
Jézus erre azt mondta: „Jól mondtad, hogy nincs, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, az sem a férjed: ebben igazat mondtál.”
Nem ezt mondtuk a negatív apakomplexusról? Keresi az igazit! Férfiról férfire, férfiról férfire, és vagy ő csapja agyon a pasikat (azzal, hogy neki senki se jó – közben itt van bent a hiány), vagy pedig fordítva. A negatív apakomplexus miatt mindig olyan pasit választ, aki megfelel a férfiakról alkotott negatív képének, és akkor ő szorongatja: már a pasi a nőt. Hát negatív apakomplexusú nők rettenetes férfiak mellett maradnak és élnek újból és újból. S megházasodnak, és a következő férje is üti, vágja és bántalmazza. Miért?!? Hát mert ezt a világot szokta meg. Ezt tanulta meg, ebben a világban mozog és megy újból és újból. Ó. És milyen gyönyörű, ahogy Jézus ezt mondja: Bizony, neked nincsen társad! Bizony, akivel most élsz, ő sem a társad.
A kedves atyák szokták ezt ilyen rettenetes moralizálóan mondani. De hát itt az ontológiai, egzisztenciális szint hangzik el! Bizony, neked nincs társad az életben. Nincs. Nincs.
Az asszony ekkor így felelt: „Uram, látom, hogy próféta vagy...”
S akkor hallgassátok meg ezt a pasi-dumát.
A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent; ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, a hol imádni kell.
Jézus azt mondja: „Higyj nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát
nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem
ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De
eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban
imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért
akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.”
Az asszony így szólt (megint jön a pasi-duma): „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.”
Jézus azt mondja: "Én vagyok az, aki veled beszélek."
Na és akkor a tanítványok megjönnek. Persze leszúrják Jézust: „Mit akarsz?! Mit beszélsz vele?!”
Az asszony meg elmegy a következő mondattal: „... megmondott nekem mindent, amit tettem!” Megmondott nekem mindent! Örömmel megy el az asszony, és tudjuk, hogy ott körbekiabálja a világba, hogy „Megmondta, hogy ...”. Mit mondott meg? Hát egyáltalán észrevett engem! (38:52)
Megy a nő, és azt mondja: Valaki észrevett, és szerinte én vagyok! Megmondta, hogy én vagyok! Hogy én vagyok, hogy csináltam dolgokat, hogy élek! Élek! Észrevette! Élek! Élek!
A legszebb történetek az újszövetségi Szentírásban éppen ezek. És milyen érdekes, hogy talán a legszebbek nőkre vonatkoznak. Jézus és a nők.
(Olyan, mint egy diafilmcím. Peti és a kresz. Diáztatok régen? Apukátok vetített? Hát azt az apukák csinálják, nem? Nem. Istenem, az anyák vetítettek... Hát az egy gép! VetítőGÉP! Abba ügyesen bele kellett fűzni! BeÜZEMELni! Öööstenem. Pöttyöcskéim. Hát az apa vetít! Óóó. Most olyan szeretet gyúlt bennem. Na. Jó.)
Tehát akkor itt a végén próbáltam a kéréseteknek megfelelően arról beszélni, hogy akkor mit lehet tenni? Tudni, hogy van meleg leves meg takaró, és van jó szó. Jó szó! Szó.
És ez elhangzik felénk. És a létünk nem az erkölcsiségnek meg a normáknak a szintjén nyer igazolást. Nem a teljesítmény, siker, győzelem – hanem, hogy az VAN.
De most ha valaki mélyen negatív apakomplexusú, akkor a következő gondolat jut az eszébe:
„Na, ez az, amit én nem hallok! Most kiderült, hogy mennyire béna vagyok!”
Ez megint a komplexusnak a továbbgyűrűzése; ez a pasi-duma! Ott bent. Hagyd a pasi-dumát!
Hú, már most a nagyobb részét lenyomtuk! Jól van. (41:28)
Fáradt vagyok, tudjátok. Elfáradtam. A legkomolyabban. De az a baj, hogy nem csak ma.
Most nézzük meg a nő eredetileg negatív apakomplexus történetének a nőiesebb változatát! Mert ugye ez volt a döntően aszexuális változata, és …
(Húzd ki magad! De szép ez! Ó! Nincs is annál szebb. Egy szép, egyenes női hát.)
Szóval... Tényleg, milyen érdekes volt. Egyszer volt egty örek analitikus. Tartott egy előadást, és a következő kérdést tették föl neki, hogy (egy nagy, nagy mágus volt – hát iíígy néztek rá; de azért tudott ám bőven), s akkor azt mondják:
Mit lehet tenni akkor, ha önbecsüléshiányom van, meg depressziós vagyok, meg nem értékelem magam? S akkor az analítikus, a 70 év analítikus gyakorlattal:
Jaj, hát egy nagyon, nagyon fontos valami van, ezt tudom ajánlani: húzd ki magad.
Semmi mást ne tegyél (hát persze, szedd be a gyógyszert, meg minden), rendesen.
Húzd ki magad. Egész nap!
Ülsz. Vedd észre, hogy nem húzod ki magad. Húzd ki magad!
Ahogy mész az utcán, húzd ki magad. És kezdj el innen nézni. Így, így, így.
Most én átadtam az öreg analitikus bölcsességét. Hát nem terápiára kell menni (most ezt nehogy komolyan vegyétek)!
De amíg a terápiára mész, tudod... az ülés után kicsit nehezebb lesz, de nem baj. Te csak...
Tudod, erről eszembe jut... Ú, csak most... Nem, ezt prolongálom. Majd később. Jó. Iszom akkor egy kicsit. De közben beszélek, jó? A nőktől tanultam, hogy egyszerre két dolgot is lehet csinálni. Most például beszélek és kicsavartam a kupakot, de közben már arra gondolok, hogy milyen jó lesz inni! Hmm! (44:22)
Most nézzük akkor azt a változatot, ahol föltehetően az apának lehetett akár valamilyen pozitívabb anyakomplexusa, vagy legalábbis pozitív apakomplexusa. Ott az apa azért – hogy is mondjam – egy picit más.
Úgy hívják, hogy Helen.
A komplexust legjobban leíró mondat az apától a lánya felé érkezik; így hangzik:
Nem tudom, hogy lesz-e belőled valaha is nő?
Ugye, az első történetben, az aszexuálisabb verzióban: tisztességes ember!
Itt: lesz-e belőled valaha is nő?
Ezért aztán Helen mindent elkövet, hogy megfeleljen az apukájának, és az apja szemében nőnek mutatkozhassék és nőnek élhesse át magát.
Ezért mit tesz? Amikor a keblei elkezdenek növekedni: hát ez az, amire talán az apám utalt! S akkor, amikor már van annak valami... Elkezd kivágott cuccokat fölvenni.
Mi az apjának a reakciója? Na, látom, kurva lesz belőled. Hát valamitől csak kialakul a negatív apakomplexus? Ennek az apának nem lehet megfelelni. Mert vagy zsákba öltözik („sose lesz belőled nő”), vagy kidomborítja... De nem kell azt domborítani, az domborodik … Kihangsúlyozza: akkor meg kurva vagy. Ugye? Itt is a farkába kell, hogy harapjon a kígyó.(46:31)
Na most. Ezzel az a nehézség... Azt mondja egyébként az a hölgy: Húsz éves koromig igyekeztem folyton-folyvást megfelelni az apámnak.
Ugye nem minden női történet ilyen. Van, ahol egyáltalán nem kívánnak különösebben megfelelni az apának, mondjuk a nagylány koalíciót köt az anyjával; jól elvihorásznak, és az apját hülyének tartja.
Ezzel csak azt akarom nektek üzenni, hogy nagyon sokféle verzió van. Hát ezért tud olyen nagyon erős lenni itt a negatív apakomplexus. Mert nem történik belőle kilépés, és húsz éves koráig hasztalan és hasztalan megy az igyekezet.
És itt szeretnék közbevetni valamit, ami talán érdekes lehet nektek.
Ez pedig az, hogy nagyon érdekes, ha megnézzük (most ebben az összefüggésben) a nemi önazonosságunkat:
Férfiként vagy nőként az apa/anya felé hogy alakul az önazonosság?
Ugye, ha valakinek pozitív anyakomplexusa van (egy nőnek), akkor ő a női világ felé hallatlan jól kimunkálta és kidolgozta a női önazonosságát.
A probléma a férfivilág felé való női önazonossággal van. (47:56)
Tehát a női önazonosságnak a női világ felé, az anya felé való kimunkálása csodás, nagyszerű anyja a gyerekeinek, zseniálisan főz, gondoskodik, melegség – meleg leves! De a férfivilág felé való női önazonosság az... az tud nagyon gyönge lenni. Ahogy fölsóhajtott egyszer egy kedves ismerősöm: Ó, egyszer venne föl egy dögös bugyit!
De hát egy olyan nő, aki a női önazonosságát afelé az anyai világ felé növesztette ki, hát... Dögös bugyi?!?
De mi van azzal a nővel, aki a férfivilág felé munkálta ki elsősorban a női önazonosságát? Hát van sok dögös bugyi!
De ugye, a férfi azt gondolja: „Húúú, megcsíptem a főnyereményt!”
Hááát, ja, ja. Csak nincs meleg leves! (49:09)
Ott pedig a női világ felé nincsen eléggé kimunkálva a női önazonosságban.
Tehát azt, hogy „női önazonosság”, ezt csak azért emelem ki, mert hogyha a komplexusból nézünk ki, akkor egy pozitív anyakomplexusú nő számára a „női önazonosság” az pont az, amit ő csinál! S nem is érti, hogy a férfi mit vacakol már ezzel a bugyizással? Mit macerálja őt?!? (És oda-vissza.)
Most nézzük a férfiakat. Ugye, a férfi is a férfi önazonosságát vagy a férfivilág felé éli meg és munkálódik ki – hát ugye ő áll a diszkóban és késel.
Ő teljesen jól megteremtette a gyökérzetét a férfivilágban. És a pultos kisasszonyt is lenyomja.
Ugye, itt a nők szokták mondani: „Micsoda férfi!!!”
Ja, ja. Csak a férfiasságának csak a férfi világ felé vannak igazi ismérvei. És ezt viszi át a nőkkel való kapcsolatára. „Fogod be a szád?!”
Tehát a női világ felé a férfi önazonosságból nincsen semmi. Csak ez a macsós marhaság.
Hát a férfi önazonosságnak a fele éppen hiányzik. Hát van egy pont, aminél már kopaszabbra nem lehet lenyírni az embernek a fejét! Hát arra már nincsen út a fejlődésre!!!
A másik véglet: az a férfi, aki a férfi önazonosságát, önbecsülését a női világ felé fejlesztette ki és növesztette! Hát ő tud egyébként a nők számára a leg... fájintosabbnak tűnni. Tűnni!
De egy olyan férfi, aki a mindig csak a női világ felé éli meg a férfi voltát, egy kicsit mindig...
(Na, hogy fejeznétek be a mondatot? Ne, a barátodról ne beszélj; tehát csak olyanok szóljanak, akik... Tényleg, ez izgat engem. Ti hogy látjátok? Hogy lenne a folytatás?)
Majd akkor én mondom. Mégiscsak. Hehehe. Hahaha.
Egy kicsit mindig puha.
Egy ki-csit min-dig pu-ha.
Tehát nincs elég kemény férfia tartása, csak a nők felé tud nagyon férfi lenni!
De a világban való állása sokszor egy kicsit puha. Kifejezetten tud sármos, macsós lenni a nőkkel, és tud puha lenni az élettel.
Ugye? Ahogy érik az élet megpróbáltatásai – inkább keres egy másik jó nőt! Szépen, így...
Ezt közbe akartam szúrni. Az, hogy férfi vagyok – nő vagyok; nagyon izgalmas az, hogy melyik világ felé alakult ez ki, és mi van a másik résszel?Az lenne a fejlődés iránya, hogy a repertoár növekedjék! (52:59)
Tehát egy nő sokféleképpen érezze magában a nőt. A férfi meg sokféleképpen tudjon férfi lenni – ebben meg abban az irányban is!
De hát ilyen nincs, de csak azért... – De van! VAN! Van.
Helen rettenetes paradoxonban él. (Milyen érdekes név! Helen – mint valami pszichotrillernek a főhősnője. Helen.)
Alkalmazkodnia kellene a férfihez azért, hogy lehessen önbecsülése és önazonossága.
Dehát ha alkalmazkodnia férfihez, akkor éppen elveszti az önbecsülését meg az önazonosságát! De valahogy nem tud arrafelé nézni, és abból próbálni meríteni.
De ott, ugye, mindig falak és mindig kemény mondatok és becsmérlés és ilyesmi. És nincs ebből a körből kiszállás.
Az eredetileg negatív apakomplexusú nők, akik ebbe a végletbe tartoznak, másik két dologra vágynak.
Az első részben, emlékeztek, mi volt a két irány? Hogy: „Becsüllek!” „Értékellek”, „Nagyra tartalak”, és az, hogy „Áldásomat adom”. Itt nem ez a két dolog.
Az egyik, hogy ez a férfi, az apám, egyszer mondja ki – nem férfiként; apaként, hogy „szép vagy”. Hogy: „Lányom, szép vagy! Gyönyörű vagy! Gyönyörű szép vagy!”
Amikor ez a lány pl. megházasodik, s akkor az apja – ne férfiként! Apaként!
„Lányom! Hát sugárzol! Hát olyan gyönyörű vagy! Hát, bizony, ez a férfi, ez jót választott!”
Ugye, erre van egy mélységes vágy. Nem csodálom, hogy a nők szeretnek házasodni. (55:19)
A másik: egy óriási vágyakozás arra, hogy az apával átélhető legyen a MI élmény. Én és az apám! De ugye, a MI élmény az egy érzelmileg átszőtt... Hogy MI KETTEN! Apámmal!
Nem lebecsmérlés, nem utasítgatás – én és az Apám! Együtt!!!
Tehát ebben a mintázatban van négy nagy vágy. És nyugodtan mondhatjuk azt, hogy aki inkább ebbe az irányba növesztette ki a negatív apakomplexusát, hogy neki is azt mondjuk: lehet, hogy neki az apja sosem mondja majd, hogy szép.
Hogy majd az esküvőn is mond egy lehetetlen hülye mondatot – hacsak nem mondta máris. Oda se neki! Te tudd, hogy szép voltál!!!
A másik pedig, hogy lehet MI élményed. Van 3 milliárd férfi. És még válogatni is lehet!
Jó. Azt mondja.
Mi a nehéz ebben a női- vagy asszonysorsban? Az, hogy a teljesítmények dacára nincsen öröm. Nincs öröm. Ez a leg... És egy nő öröm nélkül...
Mert egy férfi öröm nélkül, hát, jól van. Elhúzza a szekeret, nem?
De egy nő, öröm nélkül? Úhh. Hát még az étel is más lesz.
Oké. Ennyit akartam erről És ugye kettő között igyekeztem a legfontosabbat elmondani: hogy létezik forrás.
Van jó szó.
Meg lehet hallani!
S az a négy vágy be tud teljesedni – lehet, hogy nem az apádtól. Lehet, hogy máris ott van az életedben, aki adott áldást az életedre. Adott! Az Isten biztos! Az tuti!
Gyerekkel beszélgettem, jaj, eszembe jut! Jaj, aranyosak! Kérdeztem tőlük, hogy mi történik akkor, ha szent Balázs püspök- és vértanúra emlékezünk. És persze a gyerekek okosak és azt mondták: Kapunk Balázs-áldást!
S akkor, hát nagyon megdicsértem őket: Nagyszerű válasz!
Most a kérdésem az az, hogy mi lesz akkor, hogyha kaptatok Balázs-áldást?
Na, itt már lett nagy csend. Ugye, ez újabb kérdés. Mi? Mi is lesz?
A válasz: Áldott leszel!
S akkor azt mondtam: Tudjátok, ez azt jelenti, hogy ma egészen biztosak lehettek abban, hogy amikor kimentek a templomból, ti áldottak lesztek! Áldott emberként fogtok innen kimenni. Na, mit szóltok? (58:52)
Tetszett nekik. Hú! Áldott emberként megyünk ki?!
Erről ennyit akartam. S most a férfiak! Végre!
Most már nekünk is jusson valami.
A férfi eredetileg negatív apakomplexusa
Olyat teszek, hogy magam is... nem tudom.
Nem az erősítőre pakolunk.
Megjelent: Levél apámhoz (Brief an den Vater)
Ahá! A címe sokat sejtet a témánk szempontjából.
Írta: Franz Kafka. Kapható. Csak mondom. Nem ajánlom esti mese gyanánt, mert... hát, szóval. Kafkát nem. Inkább napközben. És utána még egyetek egyet. (60:00)
A szex se rossz. Tehát valamit még csináljatok utána.
És ha meg akarjuk ismerni a férfi negatív apakomplexusát, akkor olvassunk Kafkát.
Mert ő erről egyszerűen mindent elmond. Mindent. De olyan szörnyű!
Bizonyítva azt, hogy ilyen van.
Megjelent jó pár évtizeddel ezelőtt Kafka levelezése. És mi történt? Kihagyták belőle!
Olyan dühös voltam ezért! Hogy a nemjóját neki!! Idealizáljuk Kafkát?!? Nehogy kiderüljön a végtelen nyomorultsága?!? De azóta megjelent. Kis kötet!!! Dú, dú, dú! (61:03)
Úgyhogy most arra vetemedem (mert hát csak van ennyi kultúraffinitásunk), hogy az apjához írt leveléből fogok részleteket olvasgatni, és kommentálom.
Látom, van, aki nem értékel túl nagyra. Na jó...
Bevezetésképpen: Kafka öt évvel a halála előtt írja ezt a könyvet. (Ezt a könyvet nem – ez most jelent meg.) A Levelet az apjához tulajdonképpen zseniális íróként írja. Minden oka meg lehetne arra, hogy büszke legyen magára. Hogy hogy, hogy és hogy – ennek pont az ellenkezője történik. Többedik házassági kísérlete is kudarccal végződik. És amikor (még nincs 40 éves – a 30-as évei végén, 37? 42? 37?) kudarcos lesz ez a társkapcsolati kísérlete (Verena Kast legalábbis ezt) ez egy nagyszerű lehetőség lett volna, hogy túlnője a negatív apakomplexusát. Egy nő mellett. Ugye? Hogy hagyja ezt a negatív férfivilágot. És egy nő mellett túlnőni.
Mi a rettenetes szerencsétlensége ennek a jó Kafkának? Az, hogy olyan erőteljes a negatív apakomplexusa, hogy a nők az őáltala látott és átélt világban labdába se rúgnak.
Ugye? Ha nem lenne ennyire negatívan erős az apakomplexusa, mi volna a lehetősé? Az, hogy az életben a nők egy valóságos alternatívát adjanak. Egy valódi lehetőséget egy értékes életre. De ahol a nő nem nagyon számít, mert csak az apa világa van. Ott a nő nem tud a férfinak társa lenni. Akárhogy is erőlködik, és akármilyen értékes és szeretheti a kis Franzot... az az írónak sosem lesz elég. Egyszerűen azért, mert az értéke (számára) elhanyagolható.
Ezzel máris egy picit belekaptunk, hogy egy súlyosan negatív apakomplexusú férfi számára a párkapcsolatok mondjuk milyen jövővel kecsegtetnek. Ez egy blaszfémia volt, hogy „kecsegtetnek”. Mert nem kecsegtetnek. (64:02)
Jöjjenek akkor a részletek. Jó is, hogy nem egy alkalommal mondom el az összeset – 72 rövidke részlet... (Hülyéskedek...)
Önmagában, hogy hogyan kezdi a levelet. A hangütést hallgassátok meg! (Drága apám!)
Már eleve, egy élete erejében, teljében levő férfi egy 120 oldalas levelet ír az apjához. Hát ez önmagában...! Na:
Drága apám,
a minap egyszer megkérdezted, miért állítom azt, hogy félek Tőled. Mint rendesen, ezúttal sem tudtam, mit feleljek; részint épp Tőled féltemben, részint meg azért, mert e félelmet sokkal több körülmény indokolja, semhogy élőszóval részletezve akár félig-meddig is összefoglalhatnám. S ha most írásban próbálok válaszolni Neked, még ez is túlontúl hiányos lesz, mivel félelmem s mindaz, ami belőle következik, az írásban is gátol, ha Rólad van szó, és mert az anyag nagysága jóval túlnő emlékezetemen és értelmemen.
(S ez még csak a kezdet – még be sem melegedett.) (65:43)
(Ú, mi lesz még itt. Akkor ezt tudjuk-látjuk: a férfi, aki szorongással él. Szorongással. És mivel mellette ez a világ eléggé férfivilág – hát, akkor végigszoronghatja az egész életét. Az öröm lehetősége nélkül. Megyünk tovább.) (66:07)
Természetesen nem mondom azt, hogy csupán a Te (nagy T-vel – az apja mindig nagybetűs) hatásodra lettem azzá, ami vagyok. Ez nagy túlzás lenne (s én még hajlamos is vagyok erre a túlzásra). Igen könnyen meglehet, hogy még ha teljesen a Te befolyásodtól menten növök is föl, (ugye, itt várnánk valami pozitív véget, de nem ez történik...) akkor sem váltam volna szíved szerint való emberré.
(Ez milyen jól mutatja azt, hogy ebben a világban az az élménye az írónak, hogy nem lehet megfelelni ennek az apának. Teljességgel lehetetlen! Öt perc – na, még akkor jó csúnyaságokat.)
Mindenesetre: mi ketten annyira különböztünk, s e különbségünk folytán oly veszélyesek voltunk egymásra (vagyis hát az apa a fiára), hogy ha netán előre kiszámíthatjuk, hogyan viselkedünk majd egymással szemben; én, a lassan fejlődő gyermek; s Te, a felnőtt férfi; föltételezhettük volna, hogy egyszerűen letiporsz, még nyomom sem marad. Ilyesmi ugyan nem történt, az eleven élet nem ilyen kiszámítható, de ami történt, talán még rosszabb volt.
(Tehát most látjuk, hogy A per c. műve, vagy egyéb művek azok ipari tanulók ahhoz képest, ami úgy egyébként vele volt. Azt mondja:)
Közbevetőleg azonban állandóan csak arra kérlek, ne feledd: soha, még álmomban sem hiszem, hogy Te ebben hibás vol(t/n)ál. Úgy hatottál rám, ahogy hatnod kellett, hogy fel kéne hagynod vele, hogy különleges rosszindulatot tételezz fel rólam, amiért engem ez a hatás tönkretett.
(Nem olyan már, mint egy...? Nem is tudom ennek a műfaját. Hogy ő ezt komolyan írja. Ez egy heroikus lépés arra, hogy valahogy emberként élhessen. Ugye, mi meg itt azt mondjuk, hogy Na ne... De, de! De. DE! Azt mondja. Ez az utolsó történet, amit ma olvasok nektek, gyerekek.)
Közvetlenül csupán egy esetre emlékszem az első évekből. Talán Te is emlékszel rá. Egyszer egy éjjel folyton vízért nyöszörögtem, nyilván nem azért, mert szomjas voltam, hanem valószínűleg: részint hogy bosszantsalak, részint a magam szórakoztatására. Miután egypárszor erősen megfenyegettél, s ez nem használt, kiemeltél az ágyból, kivittél a folyosóra, s otthagytál: hadd álldogáljak ott egy darabig, ingben, egyedül, a zárt ajtó előtt. Nem mondom, hogy helytelenül jártál el, akkor talán valóban nem állíthattad helyre másképp az éjszakai nyugalmat – csak a nevelési eszközeidet akarom jellemezni, és azt, hogy miként hatottak rám. Akkoriban, ezek után, föltehetően engedelmes voltam, de lélekben kárt vallottam. Az értelmetlen vízért kunyerálást, ami számomra magától értetődő volt, és a kívül rekesztés roppant rémületét – természetem az oka – sohasem voltam képes megfelelő összefüggésbe hozni egymással. Még évek múlva is szenvedést okozott az a gyötrelmes gondolat, hogy apám, ez az óriás, a legfőbb Hatóság, (nagy H-val),szinte ok nélkül, odajöhetett hozzám, éjszaka, kivihetett ágyamból a folyosóra – hogy tehát ennyire semmibe sem vett.
Ugye, hogy ha két mondatom lehet erről – bár jobb lenne, ha nem szólnék semmit, mert... hjhhhHH, a zsiger megmondja, hogy mi ez. Hogy mikor a saját létét, a saját elemi szükségletét állítja, akkor ennek drasztikus következményei vannak. Ugye? A kitaszíttatás.
Most képzeljük el ezt a (most így mondom) lélektani alaphelyzetet, hogy valaki pici gyerekként, teljesen alkalmatlanul arra, hogy saját magának vizet adjon; vizet kér. És erre kitaszítják a családból. (71:27)
Ez egy olyan embertelen összefüggést teremt itt bent. Ó – szerintem itt hagynám abba. Ez szuper. (71:45)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés