Eredetileg negatív apakomplexusú férfi 2. (F. Kafka "Levél Apámhoz" című műve alapján)

Isten hozott Benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Belecsapunk. Franz Kafka: Levél apámhoz. Ebből fogok felolvasni néhány rövidke részletet. A múltkori alkalommal eljutottunk oda, hogy Carl Gustav Jung és utána Verena Kast nyomán a komplexusokról beszéljünk. A komplexusoknak az utolsó csoportja, a férfi, eredetileg negatív apakomplexusa, amit aztán igyekszünk Kafkának az élettörténetén keresztül és - elsősorban azért olvasgatjuk a részleteket - mert ez alapján meg akarjuk nézni, hogy milyen az, amikor valaki szinte teljesen egy negatív apakomplexusnak nevezett valamiféle világlátásban, életlátásban reked, és mindent onnan lát, és felnőtt férfiként a halála előtt tulajdonképpen néhány évvel, hogyan ír az apjához levelet. Amit nagyon a figyelmetekbe ajánlok az, az a kettősség, hogy egyfelől meglátjuk az okait annak, hogy Kafka miért így ír az apjáról, és az apjához. Látjuk a reális eseményeket és történéseket, amik kialakítják benne ezt a komplexusos látásmódot, és közben pedig ezzel párhuzamosan azt is látjuk, hogy a komplexusos látásmód hogyan mélyül el benne, és hogyan válik aztán a későbbi emlékezésnek, világlátásnak, tapasztalásnak a torz tükrévé. Tehát, hogy egyszerre látjuk azt, hogy érthető, hogy miért látja így a világot, miközben ahogy látja a világot, az meg nem olyan. A komplexus által lát és emlékezik és figyel és tapasztal, és ezért szép lassan tulajdonképpen, mintha a saját regényének a hőseként élné az életet. Ilyen értelemben pedig egy teljesen irreális belső világban. Tehát ez benne a nagyon szörnyű.

„Közvetlenül, csupán egy esetre emlékszem az első évekből. Talán te is emlékszel rá. Egyszer éjjel folyton vízért nyöszörögtem. Nyilván nem azért mert szomjas voltam, hanem valószínűleg, részint, hogy bosszantsalak, részint a magam szórakoztatására. Miután egy párszor erősen megfenyegettél ez nem használt. Kiemeltél az ágyból, kivittél a folyosóra és otthagytál. Had álldogáljak ott egy darabig, ingben, egyedül a zárt ajtó előtt. Nem mondom, hogy helytelenül jártál el. Akkor talán valóban nem állíthattad helyre másképp az éjszaka nyugalmát, csak nevelési eszközeidet akartam jellemezni, és azt, hogy miként hatottak rám. Akkoriban ezek után feltehetően engedelmes voltam, de lélekben kárt vallottam. Az értelmetlen vízért kunyerálást, ami számomra magától értetődő volt, és a kívül rekesztés roppant rémületét – természetem az oka – sohasem voltam képes megfelelő összefüggésbe hozni egymással. Még évek múlva is szenvedést okozott az a gyötrelmes gondolat, hogy apám, ez az óriás, a legfőbb Hatóság, szinte ok nélkül odajöhetett hozzám éjszaka, kivehetett ágyamból a folyosóra, hogy tehát ennyire semmibe sem vett.”

Azt lehetne mondani, hogyha azt kérdeznénk, mi az alapélménye egy eredetileg negatív apakomplexusú férfinek, akkor azt mondhatjuk, hogy semminek tartja magát. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy nullának. Azt is mondhatjuk, hogy senkinek. A legjobb kifejezés az, hogy semminek. De majd ide később eljutunk. Újabb részlet.

„Akkor tájt, és akkor tájt mindenben szükségem lett volna bátorításra, hiszen már puszta testiséged is nyomasztott. Emlékszem például arra, hogyan vetkőztünk gyakran együtt egy kabinban. Én sovány, gyönge és vézna voltam, te erős, nagy és terebélyes. Már a kabinban is szánalmasnak láttam magam, és pedig nem csak előtted, hanem az egész világ előtt, mert nekem te voltál minden dolog mértéke. Ha pedig aztán kiléptünk a kabinból az emberek elé, én a kis csontváz, a kezedet fogva, tétován, mezítláb csúszkálva a pallón, félve a víztől, képtelenül rá, hogy eltanuljam úszómozdulataidat, noha te jó szándékúan, ám valójában mélységes megszégyenítésemre, mindig újra bemutattad őket. Akkor végképp kétségbeestem, és az ilyen pillanatokban remekül egybevágott, minden egyéb területen szerzett, minden rossz tapasztalatom.”

Egyrészt szörnyű, hogy elképzeljük ezt a kisfiút. Nem pusztán azt, ami vele történik, hiszen ha most ez a jelenet lenne csak előttünk, azt mondhatnánk, hogy ezzel a kisfiúval semmi rossz nem történik, hanem a kabinban levetkőznek együtt az apjával, majd elmennek és az apa tanítja a fiát úszni. Ennyi történik. Ez a részlet nagyon jól mutatja azt, hogy itt már kisfiú korában, ez a kisfiú komplexusosan lát. Vagyis, hogy elképzelhetjük pontosan ugyanezt az eseménysort, hogy egy kisfiú, bár pici és vézna, ilyen áhítattal és csodálattal tekint fel az apjára, aki hatalmas, erős és izmos, és azon fantáziál, hogy egyszer majd ő is ilyen lesz. Ez egész biztos, hogy így lesz, de ameddig nem is így vannak a dolgok, addig is micsoda nagydolog, hogy kilépve a kabinból együtt mehetett azzal a hatalmas és erős apjával. Az egész világ mi mást is lát, mint, hogy az a hatalmas és erős apa éppen az ő apja, és éppen ővele mennek úszni, együtt, ketten. Hogy szinte az egész világ nem számít csak az, hogy ők ketten, az az erős apa, és az ő fia együtt mennek úszni, és hogy az egész világ mit tapasztal ebből? Hát azt, hogy ez az apa nagyon fontosnak tartja a fiát, mert újból és újból megtanítja őt az úszómozdulatokra. Mert mi mást is akarna az apa, minthogy ő is majd, mikor felnő ugyanolyan erős, hatalmas és izmos legyen mint ő, és erre érdemes energiát és időt szánni. Ugyanezt a történetet, ugyanezt az eseménysort egy kisfiú teljességgel máshogyan is átélhetné, ha benne már adott esetben, ahogyan itt a Levél apámhoz című leveléből jól tűnik, már ne eleve egy komplexusos vágányba futna a tapasztalás is, vagy ahogyan a gondolatok és az érzések benne megjelennek. Na, folytassuk.

„Ugyanígy hatott rám szellemi fensőbbséged. Csakis a saját erőd, munkád révén küzdötted föl magad ily magasra, következésképp korlátlanul bíztál a saját véleményedben. Gyerekkoromban ez még nem is kápráztattatott úgy el, mint felnövő ifjú férfiként. Karosszékedből a világot kormányoztad. A te nézeted helyes volt, minden egyéb bolond, fellengző, mesüge és abnormális.” Látjátok milyen egyszerű ez a szó, hogy abnormális. Ez mit jelent? A saját gondolkodás tilalmát, a saját véleményalkotás tilalmát, hiszen minden úgy normális, úgy természetes, úgy értelmes és úgy okos, rendjén való és helyes gondolat, ahogyan azt az apa a karosszékéből kinyilatkoztatja, vagy, ahogy a fiú azt gondolja, hogy az apa a karosszékéből kinyilatkoztatja. De itt ez a kettő összecsúszik, hogy mi a valóság vagy a realitás, az nagyon nehezen bogozható ki. Akkor megyünk tovább.

„Nem kellett volna más, csak annyi, hogy valami boldoggá tegyen, valamivel telítődjem, hazajöjjek és elmondjam, és a válasz ironikus sóhaj, fejcsóválás volt, ujjkoppintás az asztalra.” Jönnek az apja mondatai: „Láttam már szebbet is. Ugyan, a te gondjaid. Nekem nincs ilyen pihent agyam. Vegyél rajta valamit magadnak. Ez is valami?” Ezeket hívják komplexus mondatnak, ha egy mondatban az egész élmény megjelenik, és följön abból a valakiből, aki ezt átélte.

„Egyaránt vonatkozott ez gondolatokra és emberekre. Elég volt annyi, hogy kissé érdeklődjem valaki iránt. Ez lényem adottsága folytán nem nagyon gyakran esett meg, és te máris közbeléptél, ontottad a szitkot, megalázó rágalmakat, nem kímélted érzelmeimet és nem becsülted ítéletemet.” Minek a tilalmáról hallunk itt? A külső világgal való kapcsolattartás, egyáltalán a kapcsolattartás. Az élet mindig kínál újabb és újabb lehetőségeket, ha nem az apán keresztül, barátokon keresztül, osztálytársakon keresztül, barátnőn keresztül. De ha mindez megvetésben részesül, akkor itt is bezáródik egy ajtó, hogy úgy tűnik, hogy Kafkának bezáródott, illetve ő úgy érzékelte, hogy bezáródott.

„Mivel nagy étvágyadnak, és különös kedvtelésednek megfelelően gyorsan, forrón és nagy falatokban ettél mindent, a gyerekeknek sietnie kellett az asztal körüli komor csöndet csak az intelmek törték meg. Előbb egyél, aztán beszélj. Gyorsabban, gyerünk, gyerünk. Vagy látod, én már régen megettem. A csontokat nem rághattuk le, te igen. A saláta levet nem szürcsölhettük, te igen. Az volt a fő, hogy a kenyeret egyenesen szeljük, de, hogy te azt mártástól csöpögő késsel csináltad, az közömbös volt. Vigyáznunk kellett, hogy semmiféle ételmaradék se hulljon a padlóra, és végül alattad gyűlt föl a legtöbb. Az asztalnál csakis evéssel foglalkozhattunk, de te a körmödet pucoltad és vagdostad, ceruzákat hegyeztél, fogpiszkálóval tisztítgattad a füledet.” Nem megrázó, hogy egy közel 40 éves ember, ahogyan ír az apjának? Szívem szorul el tőle.

„Kérlek, apám, érts meg jól. Ezek önmagukban tökéletesen jelentéktelen apróságok lettek volna, nyomasztóvá csak azért váltak számomra, mert te, a nekem oly mérhetetlenül mérvadó ember, te magad, nem tartottad be a rám kirótt parancsokat.” Az a törvény, ami csak ránk vonatkozik. Szerintem a diktatúrában annyi ilyen tapasztalatunk lett. Folytatom tovább.

„A világ ettől három részre oszlott. Az egyikben én éltem, a rabszolga. Olyan törvények alatt, amelyeket csak nekem találtak ki, és amelyeknek ráadásul nem tudtam miért, sohasem bírtam teljesen megfelelni. Aztán ott volt a másik világ, végtelenül távol az enyémtől, ebben éltél te, kormányoztál, parancsot osztogattál, mérgelődtél, hogy nem teljesítik, és volt végül egy harmadik világ, ahol a többi ember élt, boldogan, szabadon, parancsok és engedelmeskedés nélkül. Én mindig szégyenben éltem. Vagy engedelmeskedtem parancsaidnak és ezt szégyelltem, hisz ezek a parancsok csak rám vonatkoztak, vagy dacoskodtam és ezt is szégyelltem, mert hát hogyan is volna szabad dacolnom veled. Vagy nem tudtam engedelmeskedni, mert például hiányzott belőlem a te erőd, étvágyad, ügyességed, ennek ellenére te, mintha ez magától értetődnék, hol ezt, hol azt követelted tőlem, ez volt persze a legnagyobb szégyenem.” Így kavarogtak, nem a megfontolásai, de az érzései a gyermeknek.

Nézzünk most egy másik lehetőséget a kiútkeresésre.

„Különösen bíztál az irónianevelő hatásában, ez is felelt meg legjobban fölényednek. Az intelem nálad rendszerint ilyen formát öltött. Nem tudod ezt így és így csinálni? Ez nyilvánvalóan túl sok neked. Erre persze nem érsz rá, és effélék. Minden ilyen kérdést dühös nevetés és dühös fintorgás követett. Némiképp már előre megbüntettél, mikor még azt sem tudtam mi rosszat tettem. Idegesítőek voltak azok a rendreutasításaid is, amikor harmadik személyként kezelted az embert. Tehát még csak haragos szóra sem méltattál. Mikor tehát látszatra anyához szóltál, voltaképpen azonban hozzám, aki ott ültem. Ezt persze nem várhatjuk fiam, uramtól.” Éppen ma olvasgattam David Leng, ez az amerikai pszichiáter, egy roppant eredeti valaki, jó pár könyvét lehet olvasni. Meghívták őt az Egyesült Államokba, hogy megnézzen egy közösséget. Megnézte ezt a közösséget, és egészen fölháborodott tőle, és többek között erről beszélt, amit most hallottunk. Azt mondta, hogy meg kellene tiltani a szülőknek, hogy a gyerekeik jelenlétében egyes szám harmadik személyben beszéljenek róla, hogy az, ő.

„Mivel meg voltunk győződve róla, hogy okot minden esetben találsz, nem szedtük össze különösebben magunkat, el is tompultunk a folytonos fenyegetésektől. Hogy nem versz meg minket, ebben lassanként, szinte biztosak voltunk. (Azért beszél többes számban, mert van 3 húga.) Mogorva, figyelmetlen, engedetlen gyerekek lettünk, mindig menekülésre vágytunk, és többnyire önmagunkba menekültünk.” Ez is egy irány lehetne, hogy belül oázisra találni, hogy belül fölfedezni valamit, ami értékes és kincs, de ott is túlságosan mindent elborít ez a komplexusos élmény.

„Van egy különösen szép, nagyon ritkán látható, csöndes, elégedett, jóváhagyó mosolyod is. Ez egészen boldoggá tudja tenni azt, akinek szól. Nem emlékszem rá, hogy gyerekkoromban ebből határozottan részesültem volna, de nyilván megesett, mert miért is vontad volna ezt meg tőlem akkor, amikor még ártatlannak láttál, és én voltam a nagy reménységed.” Ez nagyon jól mutatja, ahogyan az emlékezés is deformálódik. Sokszor, mikor elkezdünk valamiféle önismeret útján járni, akkor hatalmas élmény tud lenni, hogy valaki – beleértve elsősorban azokat, akikkel kapcsolatban azt éltük meg, és azt raktározzuk az emlékeinkben, hogy rengeteg sérelmünk van tőle – egyszer csak elkezdjük más szemmel látni, egyszer csak előhívódnak azok az emlékek, amelyeket elvesztettünk. És ténylegesen rájövünk, hogy de hát, hiszen ez is hozzátartozott az életemhez, hiszen ez is megtörtént velem, de mikor belefutunk nagyon egy komplexusnak a látásmódjába, akkor az emlékezésünk teljesen a komplexusnak megfelelően torzulttá válik, és valóban nem tudunk fölidézni egyetlen olyan élményt se, mikor az apánk abból a mosolyból éppen nekünk adott. Pedig azért ez nehezen elképzelhető. Ezért érdemes tehát mindig megélni azt, ami bennünk van, túljutni, segítséget kérve esetleg, de azért mindig fönntartani egy pici józan önreflexiót arra nézve, hogy rendben van, ezt most itt megélem és átélem, de, hogy valójában mi volt a valóság, és mindez, hogy történt arról fogalmam sincs. De dolgozni azzal tudok, ami itt van benn, nyilván azokkal az emlékekkel, amire éppen emlékezni tudok. Tehát azok óriási kincsek, nagyon fontosak, abból indulunk ki. De nagydolog viszont mikor ez a reflexió már megtörténik.

„Egyébként, az ilyen barátságos benyomások sem érdekelt tartósan mást, csak azt, hogy növelték a bűntudatomat, és még érthetetlenebbé tették számomra a világot.” Itt lenne egy pici remény arra, hogy az apjáról alkotott kép legalább egy kicsit árnyalt legyen, de ez nem történik meg.„Hogy legalább egy kissé talpra állhassak veled szemben, (na, ez a negatív apakomplexus egyik tragédiája, hogy az apjával szemben akar fölnőni. Az apja ellenében, vagy az apjához akar méltó lenni, szóval mindenesetre az apjához méri saját magát. Ebben vagy folytonosan elbukik, vagy pontosan tudja, hogy teljesen reménytelen, hisz az apja egy mekkora nagy valaki. Amíg valaki az apjával szemben, vagy ő ellenére akar felnőni, addig még bent van ebben a zárt világban.) és részint egyfajta bosszúból is, hamarosan figyelni és gyűjteni kezdtem, és eltúloztam azokat az apró-cseprő nevetséges vonásokat, amelyeket észrevettem benned.(Mi történik itt? Két dolog. Az egyik, hogy ez is kiútnak tűnik, valamiképpen az iróniával, a gúnnyal távolságot tartani attól a valakitől, akit úgy élek meg, hogy fenyegető rám nézve, és tönkreteszi az életem. Nagyon érthető. Másfelől, ha egy szinttel lejjebb megyünk a nehézség vele az, hogy szinte az egyetlen oldala ez az apjának, amivel tud azonosulni. Vagyis, hogy pont az apjának a negatív dolgaival azonosul. Azzal a maró, iróniával és gúnnyal, amiről néhány oldallal azelőtt beszélt, hogy az milyen rosszul esett neki.) „Ahogy például oly könnyen áldozatul estél, többnyire csak látszólag, magasabb rangú személyek káprázatának. Képes voltál szakadatlanul mesélni róluk, mondjuk valami császári tanácsosról vagy efféléről, másrészt az ilyesmi nekem fájdalmat is okozott, hogy te apám azt hitted, rászorulsz értéked ilyen semmit érő igazolásaira, és ezekkel nagyzolsz.” Halljátok ezt? Hogy megjelenik az a gondolat, hogy az apám értékes anélkül is, hogy más, nagy emberekkel való találkozása vagy kapcsolata jelentené és igazolná az ő értékét. Az apjával kapcsolatban dühös, hogy az apja nem látja, hogy ezek nélkül is értékes. De magával kapcsolatban ez a fölismerés nem születik meg, hogy ő az apjától függetlenül is értékes, akkor is, ha az apja az életére nem ad áldást. Ez magával kapcsolatban nincsen.

Nézzük akkor a klasszikus kiút lehetőségét. Az anya.

„Igaz, hogy anyám véghetetlenül jó volt hozzám, de számomra mindez a hozzád való vonatkozásban létezett. Anya szerepe öntudatlanul is az volt, mint a hajtóé a vadászaton. Ha nevelésed valami valószínűtlen esetben dac, ellenszenv, vagy akár gyűlölet kiváltásával már-már a saját lábamra állíthatott volna, akkor anya kiegyenlítette ezt jóságával, okos szavaival. Zűrzavarában ő volt az értelem jelképe, kérlelésével és engem visszaűztek a te körödbe, amelyből különben talán mindkettőnk erényére kitörhettem volna.”(Tehát azt sem mondhatjuk, hogy az anyukája nem szerette, hogy nem kapott tőle. Nem mondhatjuk. A család összefüggésében azonban a nehézség az, ahogyan ezt Kafka látja, hogy az anya teljesen az apa alárendeltjeként létezett. Ezért aztán hiába ment az anyához, ha az anya az apához ment. Itt tehát ez a királyi út is bezáródott. Vagyis, hogy az anya ilyen értelemben az apával szemben sosem védte meg.)

„Igaz az is, hogy talán egyszer sem ütöttél meg komolyan. De a kiabálásod, az arcod elvörösödése, a nadrágtartó gyors leoldása és készenlétbe helyezése a széktámlán, szinte rosszabb volt nekem. Olyan ez, mintha valakire akasztás vár. Ha valóban fölakasztják, akkor meghal, és mindennek vége. Ha azonban végig kell élnie az akasztás minden előkészületét, és csak akkor értesül a kegyelemről, amikor a hurok már az arca előtt leng, egész életében megszenvedheti a dolgot.” (Pontosan ezt írta meg a Per című kisregényében. Ahogyan az ő kivégzésére érkező emberek hallatlan körülményességgel, lassúsággal készülnek az ő kivégzésére, mármint Josef K., a főhős kivégzésére.)

„Azon kívül ebből a sok alkalomból, amikor világosan megnyilvánuló nézeted szerint verést érdemeltem volna, de kegyed folytán épp csak, hogy elkerültem, ismét rengeteg bűntudat halmozódott föl. Tetőtől talpig adósoddá váltam. (A kényszer, hogy valamiképpen ezt az adósságot meg vagy le kellene fizetni.) „Élvezhettem volna, amit adtál, de csak szégyenkedve, fáradtan, gyöngén és bűntudattal, így hát, csak koldus módra lehettem hálás neked mindenért, amit tettél.” (Milyen szívbemarkolóan beszél erről Böszörményi Nagy Iván, amikor azt mondja, hogy a létezésünk meg tud erősödni attól, hogy hozzájárulunk a szüleink jólétéhez, hogy a pici gyerek is a maga módján tud valamit adni a szüleinek, és ha a szülei ezt elfogadják és méltányolják, akkor az a pici gyerek újabb pozitív jogosultságokat nyer a létezésére. Itt azonban pont azt halljuk, hogy ez a kisfiú úgy éli meg az életét, hogy semmit sem tud hozzátenni az apja életéhez, sőt még a háláját sem tudja hozzátenni, amivel legalább hálát tudna adni az apjának.)

„Hogy igazságtalan tudsz lenni, magamon nem vettem volna ezt oly hamar észre, hisz túl sok bűntudat gyülemlett föl bennem. Ez neked adott igazat. De ott az én gyermeki, később persze kissé, de nem túlságosan módosult nézetem szerint olyan idegen emberek voltak, akik mégis csak értünk dolgoztak, és cserében úgy kellett élniük, hogy folytonosan féltek tőled.” (Ezt a részt azért választottam ki, mert elhangzik benne ez a mondat: „Ott az én gyermeki, később persze egy kissé, de nem túlságosan módosult nézetem szerint.” Nincs megszületés, nincs fölébredés. Az a látásmód megy és megy tovább.)

„Ha menekülni akartam előled, a család elől is menekülnöm kellett, még anyám elől is. (Itt is nyílhatna valami, akkor legalább az a mi, a családban a testvérek. Sokat beszél a testvérekről, egyetlen részt sem olvasok belőle, de itt van az összefoglalása.) Nála ugyan mindig védelmet találhattam, de csak hozzád való vonatkozásában. Túlságosan szeretett téged, túl híven csüngött rajtad ahhoz, hogy a gyermek harcában tartósan önálló szellemi hatalom lehetett volna. A gyermek ösztön egyébként helyes volt, mert anyám az évek múltán egyre szorosabban kötődött hozzád.”

Újból a családról.

„Így nem csak a családi érzésemet vesztettem el, amint te mondod, hanem ellenkezőleg, kifejlődött bennem egyfajta családi érzés, persze negatív, és ez a tőled való lelki elszakadásra irányult. Kapcsolataim a családon kívüli emberekkel azonban, ha lehet még jobban megszenvedték hatásodat. Teljességgel tévedsz, ha azt hiszed, hogy a többi emberért szeretetből és hűségből mindent megteszek, érted és a családért, hidegségem és árulásom folytán semmit. Tizedszer ismétlem, valószínűleg egyébként is emberkerülő, félénk férfi lettem volna, de onnét még hosszú, sötét út vezet odáig, ahova valóban jutottam.”

Mi lehetne kiút? Talán valami nemzeti érzés, nemzeti öntudat, haza, vagy ezzel párhuzamosan ebben, vagy ettől külön a spiritualitás, a vallás. Na, nézzük, hogy ez az út is hogyan záródik be.

„Épp ily kevéssé találtam előled menekvést a zsidóságban. Itt önmagában véve elképzelhető lett volna a menekvés, sőt még több is. Elképzelhető lett volna, hogy a zsidóságban egymásra találunk, vagy, hogy összeforrva kerülünk ki belőle. De hát miféle zsidóhit volt az, amit tőled kaptam? Az évek folyamán nagyjából háromféle módon foglaltam állást ezzel kapcsolatban. Gyerekként egyetértve veled szemrehányásokat tettem magamnak azért, mert nem jártam eleget templomba, nem böjtöltem és így tovább. Úgy hittem, nem magammal, hanem veled szemben vagyok igazságtalan, és áthatott a mindig föltámadni kész bűntudat. Később fiatalemberként nem értettem, hogy annak a mit sem érő zsidóöntudatnak a birtokában, amellyel rendelkeztél, hogyan tehettél nekem szemrehányásokat azért, mert nem törekszem egy hasonló semmi kialakítására. Ahogy láttam ez valóban semmi volt, tréfa, sőt még tréfa sem. Évente 4 napon elmentél a templomba, és ott legalábbis a közömbösökhöz húztál, nem azokhoz, akik komolyan vették a vallást. Türelmesen, formaságként elmormoltad az imádságokat, néha csodálkozásba ejtettél azzal, hogy meg tudtad mutatni nekem az imádságos könyvben azt a helyet, amelyet éppen fölolvastak. Egyébként, ha már a templomban voltam, csellenghettem, amerre akartam. Én tehát sok-sok órát végig ásítoztam, végig szunyókáltam, és azt hiszem ennyire csak később a táncórán unatkoztam.”

Általában éjszakánként írt, hogy az hozott számára valami valódi mély örömöt, vagy hozhatott volna. Mit mond ő erről?

„Voltak évek, amikor teljesen egészségesen több időt lustálkodtam el a kanapén, mint te egész életedben, beleértve minden betegséged. Ha rendkívül elfoglaltnak látszva rohantam el tőled, többnyire azért siettem, hogy lefekhessek a szobámban. Egész munkateljesítményem mind a hivatalban, ahol persze a lustaság nem nagyon szúr szemet, a félénkségem különben is kordában tartotta, mint otthon csekély, ha áttekintésed lenne róla, elrémítene. Hajlamom szerint valószínűleg nem vagyok lusta, de nem volt semmi tennivalóm. Ott ahol éltem félrelöktek, elítéltek, legyőztek, s noha nagy erőfeszítéssel próbáltam máshova menekülni, ez nem volt munka, mert lehetetlenségről volt szó, amely erőimnek egész kevés kivétellel, elérhetetlen volt. Ilyen állapotban kaptam hát szabadkezet a pályaválasztáshoz. De hát képes voltam e még egyáltalán rá, hogy éljek ezzel a szabadsággal? Volt e bizalmam hozzá, hogy elérhetek egy valódi hivatást? Önértékelésem sokkal jobban függött tőled, mint bármi mástól, például a külső sikertől. Az csak pillanatnyi erősítés volt, semmi több, és a másik oldalon a te súlyod mindig sokkal erősebben húzott le.”

„Miért nem nősültem hát meg? Voltak egyes akadályok, mint mindenben, de hát ilyen akadályok leküzdéséből áll az élet. A lényeges az egyedi esettől független akadály azonban az volt, hogy lelkileg nyilvánvalóan képtelen vagyok a házasságra. Ez abban nyilvánul meg, hogy mihelyt elhatározom magam a nősülésre, attól kezdve nem bírok aludni.” De miért nem tudott aludni? Többször volt jegyes. Jegyesek voltak valakivel, azonban akkor nem tudott aludni és jött a szorongás. Vajon miért? Ez izgalmas, nem? Ő maga fogja megmondani, hogy miért. Az is nagydolog, ha lesz egy jó hipotézisetek róla, nem kell eltalálni.

„Éjjel-nappal fő a fejem, nem is élet ez már, kétségbeesve lődörgök. Voltaképpen nem is a gondok okozzák ezt, bár lomhavérűségemnek és pedantériámnak megfelelően számtalan gond is vegyül bele, de nem ez a döntő. Ezek a gondok ugyan befejezik a munkát, mint féreg a hullán, ám döntően más az, ami szíven talál. A félelem, a gyöngeség, az önmegvetés általános szorongása az. Megpróbálom jobban megmagyarázni. Házassági kísérleteim során hozzád fűződő kapcsolataimban, két látszólag ellentétes dolog vág annyira egybe, ahogy különben sosem szokott. A házasság bizonyára a legvégletesebb önszabadítás és függetlenség záloga. Családom lenne, a legfőbb, ami nézetem szerint az ember elérhet. Tehát a legfőbb, amit te is elértél. Egyenrangú lennék veled. Merőben múlttá válnék, minden régi és örökké új szégyenem és zsarnokságod. Persze ez mesés lenne, de éppen ezért kérdéses. Túl sok ez, ennyit nem lehet elérni.” Olyan, mintha valaki fogoly lenne, és nem csak menekülni szándékozna, ami talán megvalósítható, hanem még - éspedig egyidejűleg azt is akarná –hogy börtönéből kéjlakot építhessen. De ha menekül, nem tud építeni, és ha épít, nem tud menekülni. „Ha én, a hozzád fűződő különösen szerencsétlen viszonyomban önálló akarok lenni, valami olyat kell tennem, aminek lehetőleg semmi köze sincs hozzád. Ámbár a házasság a legnagyobb dolog, és a legbecsületesebb önállóságot adja, ugyanakkor a legszorosabb kapcsolatban van veled. Ha ebből ki akarok bonyolódni, valami tébolyfélét érzek, és szinte minden kísérletemnek ez a büntetése.”

Akkor most már csak azt hallgassuk meg, hogy mit gondol leendő gyermekeiről, akik sosem születtek meg.

„Mégis azt kell mondanom, hogy én nem bírnék elviselni egy ilyen néma, eltompult, száraz, elfajzott fiút. (Ez egy saját gondolata, hogy milyen fia lenne.) Ha más lehetőségem nem lenne, nyilván elmenekülnék, és kivándorolnék előle.” Marad nyomorult gyereknek, aki menekül a saját gyereke elől.

Mi lesz még ma? Igyekeznék összefoglalni a férfi eredetileg negatív apakomplexusának a jegyeit. Utána megnéznénk valakit, aki kezdett valamit egy nagyon hasonló sajátosan negatív örökséggel. Hogy abba az irányba tudjunk menni, hogy na, jó, de mit lehet tenni, és utána pedig nagyon szeretnék Kafkára ránézni egy teljesen más megközelítésből, mégpedig From írt egy néhány oldalas zseniális elemzést a Per című művéről. Ezt szeretném majd nektek néhány percben elmondani, hogy nézzük meg egy teljesen más megközelítésből ugyanazt a történetet, és utána tennénk egy lépést a spiritualitás felé, hogy akkor ott mit lehet tenni.

Összefoglalás. Tehát az alapélménye az ilyen fiúnak az, hogy ő semmi. Nem senki, semmi. Az apa az egész világot uralja. Tehát vagy azt mondja, hogy három világ van, de ő be van zárva az egyikbe, vagy pedig az, az élmény, hogy akárhova megy, azt a világot, ahogyan az apján keresztül látja magát, mindenhova viszi. Nem lehet kimenni a világba, mert mindenhol ez a világ van. A második, a legfőbb erény tehát az engedelmesség volna. Engedelmeskedni ennek az apának és így kiérdemelni a kegyét vagy a büszkeségét vagy az áldását, de tudjuk jól, hogy az engedelmesség saját magának az elárulását jelenti, ez tehát itt, ebben az összefüggésben egy föloldhatatlan paradoxon. A harmadik, ahogyan Verena Kast erről beszél, hogy valószínűleg egy ilyen apucinak szüksége van arra, hogy lenyomja a saját fiát. Valószínű az apának sincs kellő, megfelelő, természetes, egészséges önbecsülése, ezért az önbecsülését azzal erősíti meg, hogy lenyomja a saját fiát. Vagyis úgy is mondhatnánk, hogy rivalizál a saját fiával, hogy nem azért kezd el a fiú rivalizálni az apjával, próbálja azt elérni vagy túlszárnyalni, mert ezt adta neki valaki jó tanácsként, hanem mert egészen mélyen megsejtette azt, hogy valahogy ez a módi. Egy apa-fiú viszonyban ez a módi, rivalizálni kell, és akkor a rivalitás révén lehet az élethez jutni. A teljesítmény lenne az ígéret, úgy hogy el kell érni valamilyen teljesítményt, valahogy túl kell szárnyalni az apámat, többet kell elérnem az életben, magasabbra kell jutnom, sikeresebbnek kell lennem, meg kell neki mutatni, hogy. A probléma az, az, hogy az illetőnek lehetnek teljesítményei, de valójában nem teljesítményt akar, hanem a teljesítményen keresztül akar valamit. Azt gondolja, hogy a teljesítményen keresztül végre magára találhat, és azt mondhatja, hogy na, tessék, akkor mégis csak van jogom élni, na, tessék, mégis csak jó, hogy vagyok, majd mikor az apám látja ezt, akkor odajön hozzám és azt mondja: Fiam, ez nagyszerű volt, igazi férfimunka. Igazi férfimunka, amilyet mi tudunk. A probléma tehát az, hogy a teljesítmény révén csak teljesítményt ér el, nem azt, amiben a vágya van, hogy a teljesítmény révén jusson el magához, és az apai megbecsüléshez. Ezért akármeddig jut, sosem elég neki. Alapvető életérzések, értéktelenség, bűntudat és szégyen. Ezért rohanhat folyton folyvást az elismerés után. Ők azok a férfiak, akik hihetetlenül vágynak arra, hogy őket elismerjék, megdicsérjék. Amit az apától nem kaptak meg, azt akkor legalább a főnököm vagy munkatársam, vagy valaki, de férfi, férfi, férfi. Emellett pedig minden nehézség nélkül rivalizálhat is. Az már csak súlypont kérdése, hogy mondjuk, a kollégáival rivalizál két kapura, a főnökétől meg várja a dicséretet. Itt már csak különböző stílusok vannak, a lényeg ugyanaz. Valójában sosem elégedett, és nem tetszik neki az, amit csinál. Kafka hiába írt zseniális dolgokat, egyébként életében sosem volt sikeres, alig adták ki műveit, de nem is értékelte a műveit, miközben azért legyünk árnyaltak, hogy miközben az, hogy egyáltalán írt, hogy írhatott, tulajdonképpen mégis csak ez volt a kitörési pontja, ez nagyon nagydolog, hogy írhatott, mert az apa beszélt, de nem írt. Az írás egy ilyen vékonyka kis fonalon kivezette őt egy olyan világba, ahol szabadabb lehetett, mert ott úgy tűnt, mintha az apa nem lenne. Van akkor tehát itt egy ilyen soha el nem érhető vágy, olyanná akarnék lenni, mint az apám, de amilyen sosem leszek, mert teljesíthetetlen, felülmúló. Mi az, ami segíthet neki? Mindig csak ugyanazt tudjuk elmondani, ha rátalál saját magára. Az önmagára találásnak pedig lenne természetesen megint csak egy nagyon fontos útja, ez a női világnak a felfedezése és megbecsülése. Nem elég felfedezni, Kafka ismerte valamennyire ezt a világot. De miután az volt az élménye, hogy a nő alárendeltje a férfinek, ezért egy nőben nem tudott társat látni. Ezért számára igazi kiugrási pont nem tudott a női világ lenni, pedig lehetne.

Akkor nézzük meg egy másik valakinek az életútját, kiemelve nagyon fontos pontokat, kitörési pontokat. Úgy hívják az illetőt, hogy Klein György, egy másik zsidó. Minél több párhuzam legyen, ráadásul egy másik ateista zsidó. Nézzük meg, hogy az ő életében hol vannak a kitörési pontok, és direkt nem egy olyan valakit akarok hozni, aki egy ilyen nagyon fekete mellett egy gyönyörű szépen megvalósult csodálatosan komplex, árnyalt, integrált életút. Nem, van neki árnyéka is. Ő körülbelül 800 tudományos cikkel bír. Nem tudom, hogy él e, 1990-ben Csíkszentmihályi Mihály készített vele interjút. Ez az interjú olvasható a kreativitás című művében, és ő ott egy a kreativitásra vonatkozó életpéldaként említi, hogy milyen az, amikor valaki nagyon nehéz életutat élve, el tud jutni a kreativitás szabadságáig, egy alkotó életig. Ezért hozza az ő történetét, azt lehet róla tudni, hogy egyébként svéd irodalmi díjat is kap, mert nagyszerűen ír, tud zongorázni, művészi tehetség. Tudományos konferenciákon őt kérik arra, hogy foglalja össze a többiek előadásait, és mutassa meg, hogy az előadások hogyan illeszkednek egymásba, mert olyan zseniálisan képes ezeket az összefüggéseket meglátni, és a lényegeket kiemelni és kiragadni. Jó pár díj tulajdonosa volt 1990-ben, nem tudom, hogy azóta, hogy van. 1925-ben született, és 1990-ben Stockholmban egy nagy kutatási központnak az élén állt. Azt mondja, hogy az apja meghalt még mielőtt megismerhette volna. Nincs apa. 1925-ben vagyunk, anya van, és azt mondja, hogy egyrészt életét végigkíséri az a hiányérzet, hogy nincsen apa. Másfelől pedig az anya, ő tudja őt szeretni, csak van egy nagyon nagy probléma, depressziós. Ezért ő kisfiúként elkezd abba a világba lépkedni, hogy felelős az anyjáért, sőt felelős a családért, sőt hát ő a legidősebb férfi a családban. A belső törekvései arra vonatkoznak, hogy felelősséget vállaljon a családtagjaiért, hogy ők boldogok legyenek, különösen az anyja, aki depresszióra hajlamos. El tudjuk képzelni, hogy valakinek nincs apja, felelősséget vállalt már fiúgyermekként is az egész családért, és úgy próbálja az anyját boldoggá tenni, hogy ő közben depressziós. Ezt el lehet képzelni, hogy Kafkának a világlátása valami olyasmi élményt szült, hogy ez aztán maga a lehetetlenség, hogy ez is lehetne olyan. Tehát, ha most úgy folytatódna a történet, hogy az illető drogos lett, akkor nem csodálkoznánk rajta, de az ő története nem így folytatódik, hanem úgy, hogy az anyuka és a család sokat jelent neki, még ha ebben az összefüggésben is, de még idős korában is azt mondja, hogy a legtöbb félelmet és szorongást – abból sem gyógyult ki, de attól még lehet élni – most is az adja neki, hogy ő, mint intézetigazgató megfelelő módon tud e gondoskodni a beosztottjainak, a munkatársainak a boldogságáról és jólétéről. Úgy tűnik, hogy ez a túlzott felelősségvállalás végigkíséri az életét. Mi a viszonya a hittel vagy a vallással? Nagymamája hitelesen hívő, ortodox zsidóasszony. Jár a nagymamájával és a családdal templomba, de már ifjú emberként azt mondja, még serdülőként, hogy az egész vallás mese, legalábbis 1990-ig ezen nem változtat. Van azonban itt valami, ez pedig az, hogy miközben azt mondja, hogy a vallás mese, aközben fölidézi a nagymamáját, és azt mondja, hogy elsősorban a nagymamámon keresztül olyan élményem volt a családban, hogy az életnek hatalmas tisztelete van nálunk. Finom szál, egészen a spiritualitásig. Mit mond az iskoláról? „Semmit sem tanultam ostoba, önkényeskedő tanáraimtól.” Ebben sok minden benne lehet, hogy miért így látja gyerekként őket, de aztán megemlíti, hogy a gimnáziumban van egy tanárja, akire nagyon föl tud nézni, aki nem csak a tantárgyát oktatja úgy, hogy az érdeklődésre tart számot számára, hanem sok mindenre fölnyitja a szemét. Egyetlenegy ilyen tanárra emlékszik. Mi az, ami az életébe hoz valami színt? Cserkész. Visszaemlékszik arra, hogy milyen óriási lehetőség volt számára az, hogy éjszakai túrák voltak a cserkészcsapattal, hogy legfiatalabbként lehetett őrsvezető a cserkészcsapatban, hogy kihívások voltak, amelyeknek meg lehetett felelni, hogy óriási próbatételek, amelyeken átküzdhette magát gyerekként. Amelyekért nagyon jó értelemben elismerést is kapott, és hozzáteszi, ami azonban rettenetesen fárasztó volt az, az, hogy ezek után az éjszakai túrák után a vonaton együttmentem cserkésztársaimmal, akik olyan unalmas dolgokról beszélgettek, olyan felszínesen, hogy azzal semmit sem tudtam kezdeni. Mit tesz ő? Amit minden kreatív gyereknél látunk, viszonylag sokat van egyedül. Sokat olvas és zenél, és sokat gondolkodik. Elérkezik a pályaválasztás. Mikor 18 éves azon gondolkodik, hogy egy olyan zsidó ember, mint ő, ha értelmiségi pályát akar választani, az mi lehetne, hogy ne szoruljon ki a társadalomnak a perifériájára. Azt mondja, legjobb, ha orvos leszek. Ő maga azt mondja, - sejtbiológus, rákos sejtek kutatásával foglalkozik – azt mondja, visszaemlékszem 6-7 éves koromban kifejezetten undorodtam a testi funkcióktól. Kafkánál is láttuk. Kezdenek a párhuzamok megjelenni bennetek? Az én kis vézna nyomorult testem, ő is ezt mondja, undorodtam a testi funkcióktól, de életképes akartam lenni. Ezért nem pozitív, hanem kizárásos alapon úgy döntöttem, hogy orvos leszek. Mit tesz emellett gimnáziumi éveiben? A cserkészcsapat mellett, ahol nem csak rivalitás van, hanem együttműködés. Néhány zsidófiú barátjával intellektuális kört hoznak létre, kizárólag személytelenül, de intellektuális dolgokról beszélgetnek. Azt mondja, ebben a világban a legnagyobb ázsiója a legkomolyabb fiúnak volt. Természetesen látjuk, hogy nyilvánvalóan ez is egy elég egyoldalú fejlődés. 16-17 évesen intellektuális körben, kicsit egyoldalúnak tűnik. 1941 végén, és aztán a későbbi években hall híreket attól a néhány valakitől, aki megmenekül és megszökik Auschwitz-ből. Tudjuk, hogy a környezete hogyan reagál Magyarországon ezekre a hírekre, hogy az értelmiség is úgy reagál rá, hogy az lehetetlen. Ő azonban elég szabad ahhoz, hogy azt mondja, engem annyira izgat és érdekel az igazság, hogy csak óvatosan ezzel, hátha mégis így van. 1944 végén őt is berakják egy transzportba, és miközben tudjuk, hogy a nagytöbbség úgy megy a marhavagonban, hogy az lehetetlen, hogy valami baj legyen. Ezekről olvashattunk rengeteget. Főleg, hogy a németek tisztességes emberek. Az lehetetlen, hogy ezek az úriemberek ilyet csináljanak. Ő azt mondja, hogy ennek fele sem tréfa és megszökik. Emlékeztek a történetre, a kisfiúval, a cipóval? Vagy maradok a cipóval, vagy hagyom a cipót és rohanok, és valahogy túlélem. Hát ő is egy ilyen valaki. Nemcsak, hogy megszökik, hanem elég ügyes és kreatív ahhoz, hogy papírokat szerezzen és bujkáljon sok hónapon keresztül. Miután túléli ezt, orvos akar továbbra is lenni, csakhogy a Budapesti Orvosi Egyetemet lebombázzák. Mit csinál? Nem sajnáltatja magát, hanem gyalog, néhány barátjával lesétálnak Szegedre, és ott iratkozik be az orvosi egyetemre, és később, amikor Pesten is elkezdődik az oktatás, akkor feljön Pestre. Csak néhányad éves orvosi egyetemista, amikor egyszerre két dolog történik vele. Szerelmes lesz, a másik pedig, meghívják Stockholmba őt, és néhány barátját a nagyon nehézsorsú Magyarországról. Szeretném nektek felolvasni, hogy ő hogyan beszél erről a helyzetről.

„Még most is emlékszem az önfeledt boldogság, és a rendkívüli szorongás vegyes érzésére. (Itt is van ambivalencia, itt is van rettenetes konfliktus, van szorongás) A helyzetem teljesen reménytelennek tűnt. (Ugyanaz, mint Kafka.) Tulajdonképpen semmit sem tudtam. Orvosi tanulmányaim felénél jártam, a diplomától még nagyon messze, és halálosan szerelmes voltam egy lányba, akit csak egy 8 napos nyaralás erejéig ismertem, és aki egy egyre kevésbé átjárható politikai határ másik oldalán volt. Egy szót sem tudtam svédül. Mégis szilárdan eltökéltem, hogy ellenállok a kényelmesebb lehetőségnek, és tanulmányaimat nem Magyarországon folytatom.” Valódi kitörési pont. Most nagyon ilyen fájdalmasan fogom mondani, hogy nem a rinyálást választotta. Akkor az történik, hogy néhány hónap múlva sikerül a kedvesének utána mennie, titokban házasodnak meg, és 1990-ben, éppen 47 éve élnek házasságban. Miközben mondhatnánk, hogy a családtörténete nem sok jóval kecsegtetett volna. Nem csak együtt élnek 47 éve, hanem a felesége is orvos lesz, és együtt kutatnak. Munkatársak, barátok is tudnak lenni. Azt mondja:

„Néha erőt vesz rajtam a pánikroham, például akkor, amikor egy díszvacsorán, egy rettenetesen unalmas ember mellé kell ülnöm. Ez olyan elviselhetetlen számomra, hogy képtelen vagyok ott maradni.” A következőt mondja: „Mikor ott voltam fiatalemberként egy kutatói állásban, elég volt egy kutató társamnak egyetlen rosszalló pillantása, hogy egésznap rosszul legyek tőle.” Aztán ez a másik idézet. Eljuthat egy ösztöndíjjal az Egyesült Államokba, és ott a következő élményéről számol be: „Közvetlen főnököm XY volt. Egy 60-as éveiben járó életvidám férfi. Határtalan kíváncsiság, életkedv, és rendkívüli emberi melegség áradt belőle. Úgy fogadott, mintha én lennék a rég elveszett, most végre előkerült fia. Ottlétem alatt gyakran elvitt a kocsiján a bérelt szobámból a laboratóriumba. A legtöbb, amit a genetikáról tudok, azokra az autózásokra vezethető vissza, de az utazás sosem ért véget a megérkezésünkkel. Az ő irodája egy hosszú folyosó végén volt, amíg a hallon át odagyalogolt, minden laborba bedugta a fejét, és útközben mindenkivel leállt beszélgetni. Mindenről kikérdezte őket, a gyerekeik egészségéről, az anyjuk lábtöréséről, a hétvégi kirándulásokról, de elsőként, és mindenekfelett a legújabb kísérletekről. Az emberek arca láthatóan fölragyogott mikor meglátták. Ő pedig figyelt, hallgatott, vitatkozott, értelmezett és új kísérleteket ajánlott. Néha egy fél nap is eltelt mire beértünk az irodájába. A titkára pedig türelmetlenül várta.” Tehát ő erre emlékszik. Ez az emlék, amit visz magával. Ez az, amiből aztán építkezik.

Mit mondanak róla a kollégái? Nagyon ellentmondásos figura, végtelenül szerény, és az arroganciáig csökönyös. Bizonyára nem egy könnyű ember. Nagy ellentmondások vannak, itt is megvannak a nagy mélységek, mint Kafkánál, de közben ebből születik egyrészt valami alkotás, másrészt születik belőle párkapcsolat. Azt mondják róla még a munkatársai, hogy egészen elképesztő, hogy nem hajlandó semmiféle tekintély előtt hajbókolni. Csíkszentmihályi Mihály azt jegyzi meg erről, hogy az apa korai halála egy nagyon pozitív irányba menő fejlődést is segíthet, ez pedig a szabadság. Hogy nem kell egy tekintélyes apa útmutatásai nyomán az életet berendezni. A kérdés persze az, ahogyan Kafka is föltette. Az apám adott nekem szabadságot, hogy szabadon válasszak pályát. Hogy folytatta. Hát szabadság volt ez? Hát lehetséges volt ezzel élni? Természetesen nem. Azt mondják tehát a kollégái, hogy nem hajlandó semmilyen tekintély előtt meghunyászkodni, és mikor őt kérdezik róla, hogy miért, akkor azt mondja: „Én 1944-ben megtapasztaltam, hogy nálam idősebb, tapasztaltabb, műveltebb, többet élt emberek mennyire vakok tudtak lenni.” Micsoda hűség ez a saját tapasztaláshoz, a saját igazságkereséshez. Csíkszentmihályi Mihály azt mondja egy másik helyen, hogy: „Az ember az a lény, akinek megadatik a hibázásnak a szabadsága.”Ha egy állat hibázik, nagyon gyakran az életével fizet. Az embernek azonban sokkal nagyobb lehetősége van. A munkájáról a következő kép vall: „A sejtek világa számomra olyan, mint egy őserdő. Tele veszélyekkel és szépséggel.”

Had mondjak egy gyors történetet a végére, még akkor is, ha a mai alkalom nem volt túl élvezetes. Múlthéten felidéztem nektek azt, hogy a gyerekeket kérdeztem arról, hogy szerintetek milyen egy áldott ember. Nem mondtam el, hogy mit válaszoltak. Az első sorban ült egy fiúcska, azt mondta: „Hát, egy áldott ember, annak meg van a magához való esze.” Egy kislány a következőt mondta: „Hát, egy áldott ember, az olyan, hogy tudja, hogy képes szeretni.” Mit szóltok ehhez? Van remény. Köszönöm a figyelmeteket!