A sebzett kisfiú, a beavatás, a beavatott férfi jellemzői

2009.03.24.

Megosztom
Elküldöm

A sebzett kisfiú, a beavatás, a beavatott férfi jellemzői

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!

Szeptember óta folyik a témánk, hogy beszéljünk arról, hogy hogyan tud bennünket megnyomorítani az, amit Jung és Verena Kast nyomán úgy hívunk, hogy különböző komplexusok, és aztán persze legalább annyira szeretnénk szólni arról, hogy hogyan tudunk megszületni, ugye, hogy ezt olvashatjuk, hogy van-e élet a halál előtt, és azután pedig hogyan tudunk valódi emberi kapcsolatokban létezni, és hogyan tudunk a létezésnek az egyetemességében valahogyan részt venni. Szóval hogyan tudunk valódi életet élni.

És így jutottunk el tulajdonképpen egy férfi témához. Férfi téma. Mégpedig az által, hogy nagyon egyértelműen ki tudtuk mondani, hogy az apa-komplexusunk természetesen nem egyenlő az apánkkal, vagy az apánkkal való kapcsolatunkkal, a vele való tapasztalatainkkal, sem arról a képről, amit őrzünk ővele kapcsolatban, sem természetesen annak az értelmezésével nem egyenlő, hanem, hanem, hanem, az egy mélységeket nyit meg a saját lelkünkben, és ennek a mélységnek a hátterében mindannyiunknak ott van valami hozott anyag, az emberiség közös kincséből. Ezt pedig így hívjuk ebben a rendszerben, hogy az apa, vagy a férfi őstípusa, ősképe. És ez nagyon nagy segítséget és lehetőséget ad nekünk, hogy akármilyenek is a személyes tapasztalataink, képesek legyünk a saját lelkünkben valami forrásra találni. Az archetípusok segítenek, ezek az ősképek bennünket arra, abban, hogy ezekhez a forrásokhoz közel kerüljünk. Nem, nem a legfontosabb forrás, mert azt tartsuk föl Istennek, oh, az Élet vize bennünk, de nagyon közel van hozzá. (02:30)

Apa-férfi téma általánosságban

Ugye, így jutottunk el a témánkhoz, és akkor megnéztük azt, hogy milyen egy elég-jó-apa, ezt leírogattuk, és utána pedig az apának a képét vettük elő. És most szeretnék előreszaladni, és egy picit a, az apa-férfi témáról általánosságban szólni még, és utána, a mai alkalommal az lenne a célunk, hogy megtudnánk fogalmazni azt, hogy mit jelent beavatást nyerni egy valódi férfi létezésbe. Főleg nőknek ajánlom ezt a témát, biztos, hogy egész közel van hozzátok, de hát nem? Azért titeket szokott érdekelni a férfi, ugye? Oh, tehát azért közel vagyunk a ti témátokhoz is. Na tehát, ugye, nagyon hangsúlyozzuk azt, hogy Richard Rohr és egyéb okos emberek nyomán, hogy férfira és apára, lehet, hogy a férfiaknak nagyobb szüksége van, mint a nőknek. Hogy ami sokkal látványosabb, az az, hogy a nőknek apa-témája van: „Jajj, szeretett-e az apám?”, emlékeztek, adott-e áldást, mondta-e, hogy jó hogy vagyok, mondta-e azt, hogy szép vagyok, és a többi. Hogy büszke vagyok rád, ugye? A nőknél ez a kérdés nagyon elöl van, és egy folyamatos, folyamatos keresés. Hogy a férfinél ez mennyire van elöl, ez sokkal nagyobb kérdés, mert a férfinél általában azért mégiscsak a nő-téma van fölül. (04:10)

Brügizés, szauna: férfi, nő, kapcsolat, kontextus.

A nő… na hát erről most eszembe jutott most egy, egy történet: Szabadnapos voltam, szerdán, szokás szerint, nahát, ezt nem is akartam elmondani, de oh, pedig egy nagyszerű történet. Tehát szabadnapos voltam sze… ja ez, ez önmagában is egy jó történet nekem, de nem, nem ezt akarom elmondani, hogy képzeljétek, volt egy szabadnapom a héten, hanem… Hanem azt hogy elmentem, fölmentem a Bakonyba, Bakony, Bakony, Bakony, Bakony-tető, csúcs, minden, kilátó, 20 centis hó. Háháááá, 0 ember, háháááá, oh, igazi felüdülés. Tehát sok hó, nulla ember, na mindegy, és azt terveztem, hogy először przhá, jöjjön a forza, utána pedig jöjjön a brügizés. Érthetőek ezek a szakkifejezések, ugye? Tehát először valami teljesítményt mutatunk, és aztán pedig elmentem a pápai strandra. Gyógyvíz. És sportberkekben tudjátok, hogyha egy sportoló elmegy brügizni, az azt jelenti, hogy vagy elmegy a gőzfürdőbe, vagy elmegy valamilyen, hogy mondjam, hámszöveteket olvasztani, tehát… (05:45)

Na tehát, elmentem, és ott fetrengek a pápai gyógyvízben, 36 fok, néha bugyog, nagyon jó. Nagyon! És aztán elmentem a szaunába. Most már egy szauna nem olyan, mint régen, amikor én gyerek voltam, hah, most már legalább 4 féle szauna van, ugye? És akkor mész egyikből a másikba, már ha kedved van hozzá, de hát nekem volt. Tehát mentem össze-vissza, és képzeljétek el, egy ilyen hatalmas, hatalmas bajszos férfi, a fiával szaunázott. Nagyon érdekesen beszélt, és ahogy beszélt a fiával, meg aztán úgy a környezetét is szóval tartotta, kiderült róla, hogy Erdélyből érkezett. Szováta környékéről, de olyban ízes magyar nyelvet beszélt, hogy élvezet volt hallgatni. Egyébként pedig beszélt is, tehát lehetett is mit. Aztán beülök a pihenő szobába, ott fetrengek, így hátracsapva, és egyszer csak hallom ezt a pasit, volt ott ugyanis egy ilyen szaunás hölgy. Szaunás hölgy volt 50 éves, a pasi volt 40 éves, a fia meg 18. Háhá, se szó, se beszéd, odament a szovátai férfi, azt mondja a nagy bajszával a nőnek: Tudja, nekem percenként háromszor eszembe jut – hogy erre, erre kicsit föléledtem én is… De milyen érdekes, ugye, hogy értjük ezt a mondatot? Nem ez a legérdekesebb benne? Tehát, kíváncsi lennék, hogy ki az, aki nem tudja, miről van szó, kérdezze meg a padtársát, hogy ez, adok rá egy kis időt, és akkor, de így ennyi. (07:40)

És tudjátok, az a nő egy zseni volt. Olyan választ adott, most szívesen megállnék, hogy ti mit válaszolnátok erre? Hát odajön, nagy bajszos szovátai erdélyi férfi, és azt mondja „Na tudja, háromszor percenként nekem az eszembe jut.” És a nő, ami különösen nagy teljesítmény, hogy egy szaunában teljes hidegvérrel a következőt mondja: „Ez nem tartozik ide!” Na ez a zsenialitás. Érzitek ezt? Ez a zsenialitás. Mert azt gondolom, hogy a nőknek egy fele azt mondaná: „Hé, mit képzel maga? Micsoda aljadék, micsoda szemét, hívom a rendőrfőnököt, vagy nem tudom, följelentem magát!”, hogy rögtön magára vette volna, ugye? A másik fele meg azt mondta: „Maga szemét, maga aljadék, maga tü…!”, az meg szidta volna a férfit. Ugye? Tehát az egyik véglet, hogy magamra veszem, ilyet hogy lehet, ez hogy történhet ez meg, az ember a szaunában sincs biztonságban, a másik meg, hogy szidalmazhatta volna két kapura a férfit, és ez a nő ezt az egyetlen egy mondatot mondta: „Ez nem tartozik ide!” [Ez, ez tetszik neked.] Hogy ez miért nagyon szép? Látjátok, az elmélet így válik valósággá. Tehát férfi, nő, kapcsolat, kontextus. Ez a nő zseniálisan azt mondta: Ez a mondat nem szól se rólam, se a férfiről, kapcsolatunk nincs, ez a mondat erről a kontextusról szól, arról a helyzetről, amiben vagyunk, és ő erre válaszolt, azt mondta, ez nem tartozik ide. Zseniális. Áh, de miért mondtam el? Mér mondtam el? Ja, hát tudom ám, hogy miért mondtam el. Ugye, hogy ez az erdélyi ember a nagy bajszával, ugye ékes bizonyítékát adta annak, hogy a férfinak a nő téma van elől. (10:00)

A férfinak a férfi téma hátrébb van sokszor, főleg az apa téma még hátrébb van, ezért nagyon-nagy dolog, hogyha egy férfinak a férfi témáját és apa témáját elővesszük. Oh. Na, tehát, ez a kijelentés, hogy sokszor mintha úgy tűnne, hogy a ma férfijainak sokkal inkább szüksége van apára, mint a ma nőinek, hát ebben sok igazság van. Hogy igazából az apahiány, mintha jobban sújtaná a férfiakat, mint a nőket. És ha a férfiakat ez sújtja, hát akkor sújtja a nőket is. Sújtja nagyon. Milyen gyakran tapasztalom azt, hogy férfi és nő szerelembe esnek egymással, és ott még van egy férfias valaki, és amikor a férfi úgy elengedi magát, és megmutatja, hogy ki és mi, akkor ott már semmi más nem marad, mint egy nagyon sérült gyerek. És persze ez megszólítja a nőben az anyát, és az a nőben megszólított anya nagyon szereti abban a férfiben föltáruló sérült kisgyerkőcöt. Ez teljesen rendjén van, nagyon rendjén van. (11:15)

De nagy dolog, hogy egy társkapcsolatban, egy sérült kisgyerkőc előjöhet és megjelenítheti magát. Csakhogy a nehézségünk ezzel az, hogy hosszútávon, ha a férfi nem talál rá a férfi-önazonosságára, akkor a nő előbb-utóbb megunja a sérült kisgyerkőcöt, és azt mondja: „Jól van má’, de hát má’, má’ elég nekem, én azt hittem, hogy egy férfi, egy férfi lesz ez! Hol van az a férfi?” Áh, ez nem jó köröket indít el. Nehéz azonban férfinek lenni apa nélkül. Azt is mondhatnánk, hogy, hogy úgy a, ha csak valami archetipikus segítségre nem jutunk, nem kapunk, akkor szinte, szinte lehetetlen. Nagyon nehéz két lábon a földön álló valódi férfivá válni, hogyha nincs apa. Nincs apa-kapcsolat, nincs feldolgozott apa-kapcsolat. Ájjj, az majdhogynem lehetetlen. (12:25)

Férfi-önazonosság

Na. A…Mit jelent a férfi-önazonosság? Hogyha azt a nagyon egyszerű modellt nézzük, hogy felettes én, én, ösztön én, hát akkor a férfi-önazonosság azt jelenti, hogy egy férfiben már egységbe jutott a felettes én, az én, meg az ösztön én. Az nem férfi-önazonosság, hogy valaki az ösztön énnek átadja a, a jogart. Az macsóskodás, nem? És akkor ő kiéli a, az ösztön énnek a késztetéseit, és ő egy, egy ilyen belevaló csávó. Dehogy is! Az ösztön én átvette az uralmat. Ez nem egy férfi-önazonosság, hanem az illető azonosult az ösztönvilágával. Áh, na de azt sem nevezhetjük férfi-önazonosságnak, ha valaki csak a felettes énnek a tartalmaival azonosul, a hatalommal, pozícióval, előrejutással, taposással, sikerrel. Ez férfi-önazonosság? Hát hogy lenne már az? Azonosulás a felettes énnek a tartalmaival. Ha meg az illető semmi mással nem tud azonosulni, mint az énnel, háááát, kevés, rettenetesen kevés. Egy férfi, akiből csak az egó sugárzik, hááááth, olyan unalmas, és annyira sekélyes, mint az én szokott lenni úgy magában. Nincs abban semmi igazán érdekes, csak egy fölfújt lufi az egész. Oh, tehát a férfi-önazonosság, ha az, semmi más csak azonosulás ezzel-azzal vagy amazzal, hát hogy lenne az önazonosság? Nem! Férfi-önazonosság az, hogyha ez, ezek a tartalmak, amik itt és itt és itt vannak – Mária rádió miatt mondom így – tehát az ösztön én tartalmai, az én tartalmai, meg a felettes én tartalmai, ezek valamiféle egységben vannak ott a pasiban. Az férfi-önazonosság! Mellé, vagy, vagy mögé tudjuk tenni az életet, ugye? Nem kell ezt hosszabban nekem most ezt ragozni, magyarázni, értjük ezt. Na. (14:45)

Ha nincsen valamiféle mély kapcsolat az apával, márpedig szinte nincs, nincs és nincs és nincs, mert ugye, ráadásul egy apa még valahogy, sok esetben a lányát úgy csak szeretgeti egy kicsit, nem? Háá’ mégiscsak. Na de a fia, höh, „Fiú, nőjjön föl! Találja föl magát!” Szóval, ha nincsen mély kapcsolat az apával, ennek az a következménye, hogy a férfi a saját magában lévő tekintéllyel, hatalommal, apai világgal nem tud mit kezdeni. Nem tud. Volt egy egész ilyen nemzedék, egyébként, a ’60-as évek. A hippi nemzedék. Virágos trapéznadrág. Öhm, miért is? Azért, mert általában az apával való találkozás szinte csak negatív találkozás volt. Ez ellen jött egy óriási tiltakozás, ugye? Ha az apa, és a tekintély csak olyan, mint amit Franz Kafka él meg, hát akkor én is inkább azt mondom, hogy vegyünk virágos gatyát és mit tudom én. A többit nem mondom. Oh, érthető válasz valamire. A kérdés, hogy az apai tekintéllyel, az apai erővel, oh, de annak a gondoskodásával is az apából fakadó fénnyel valaki tudott-e találkozni élete során, főleg ha férfi, vagy nem. És ha nem, és általában nem, hogy lesz őbelőle akkor férfi? A férfi az apán keresztül alakul. Úgy alapvetően, apa-figurákon keresztül alakul, és ha nincsenek, akkor a nők, kedves nők, hiába kéritek számon rajtunk. Nem kaptunk eleget belőle. Oh. Na. Igen. (17:10)

Azt is mondhatnánk, most, egészen röviden összefoglalásképpen, mit lehet ezzel kezdeni? Hát először is elő kell venni az apa-témát. Elő kell venni, és valamit kezdeni kell, valódi apám, apámról alkotott kép, apámmal való kapcsolat, megismerni, ki ő, tüdü… Erről sokat beszéltünk, egyáltalán az apa-témát elővenni, szenvedni, sírni, fájni, mit tudom én, megörülni dolgoknak, áh, szép emlékekhez is eljutni, és a többi. Ha az apa-témával úgy vala-valahogy, valahogy, valahogy, ez elvezet bennünket a gyerek-témához. (17:50)

A sebzett gyerek

De a gyerek-témához nem a fejemben jutok el, az édeskevés, hanem itt. Itt. Hogy milyen volt nekem két évesen, négy évesen, hat évesen, nyolc évesen, tizenhárom évesen, hogy mit éltem át, mit nem élhettem át, oh, mitől rettegek, hogy még egyszer át kell élnem, mit élek át újból és újból tekintélyszemélyekkel való találkozáskor, mit tudom én. Oh, eljutok a sebzett gyerekig. Nem lehet kihagyni ahhoz, hogy egy férfinek férfi-önazonossága, önbecsülése legyen, a sebzett kisfiún keresztül vezet az út. Nem lehet kikerülni. Én legalábbis ilyen utat nem ismerek. Bárki nyugodtan próbálja meg, én nem ismerem azt az utat, ahol a sebzett kisfiút ki lehet hagyni. És aztán, mikor megtanultuk a sebzett kisfiút szeretni, na de a sebzett kisfiút ki tudja szeretni? Az apa! Ezért kell először az apa-témát elővenni. Hogy mikor a sebzett kisfiú előjön, kéznél legyen már egy, egy legalább, legalább valamennyire azt a sebzett kisfiút szeretni tudó apa. Itt bent. Nem kint, nem kell rohanni valakihez, itt bent, itt. Ezt az apát valamennyire már elevenné kell akkor addigra tennem, különben hát rátalálok a sebzett kisfiúra, és beleszaladok egy nő karjaiba. Na, hát akkor sehol se tartok! Hát a legtöbb férfi, amikor eljut a sebzett kisfiúig, rohan egy nőhöz. Oh.  (19:35)

Archaikus törzs – az első sperma

[Elmenekültél.] Ezért mondja Carl Gustav Jung, hogy [segíts nekem András, légyszi, te tekerd, én fogom… hí…a férfi erő bizonyítéka.] Na erről eszembe jutott egy másik történet. Vannak olyan archaikus népek, [jajj, köszönöm, egy talán elég, köszönöm…a, nem, a többit meg szeretném inni…] nem, ezt a történetet nem mondom el. Mindig, most már szinte minden alkalommal csinálok egy ilyet, ugye? Ez nagy piszokság. Itt, hogy ez a férfi téma, hogy, öh vannak olyan archaikus népek, egy indián népről olvastam, nem olyan régen, hogy, amikor a férfi először rátalált a saját spermájára, áh, akkor tudjátok mi történik ebben az archaikus törzsben? Az történt, hogy az illető a kezében hozza, és megmutatja a többi férfinek. Hmmm? És ez milyen érdekes, derültök ezen, vagy…oh, hát a mi kultúránktól ez teljesen idegen, öhm. (21:10)

De föltenném a kérdést, hogy miközben ezt a, ezt a férfivá avatásnak ezt a, ezt a természetes gesztusát megmosolyogjuk, vagy hüledezve látjuk szerintetek természetesebb a viszonyunk a szexualitáshoz? Na hát itt rogyok össze, ha valaki azt mondja, hogy igen. Ugye ezt, ezt nem, ilyet nem, ez tabu, jajj, ondó? Úúúh, aaa… Azt nem, és közbe meg (fütyül). És mi történik? Hogy írja le az író, ez egy szép mondat volt, azt mondja, hogy természetes, hogy az archaikus törzset már meglátogatta a misszionárius atya, és amikor a misszionárius atya találkozott ezzel a barbár szokással, természetesen nagyon kulturáltan jól leszidta, jól megbüntette, jól meg, jól meg, jól meg… Ahelyett, hogy gondolkodott volna róla: Mi is történik itt? Háh. Hol tartottam? (22:20)

Milyen az elég-jó-apa?

A sebzett kisfiúnál. Sebzett kisfiút a bennem lévő apa tudja mindig szeretni. Különben, ja Carl Gustav Jung mit mondott? Azt mondta, ha egy férfi, mikor eljut valami mély sebig, nem egy nő karjaiba rohan, többet ér száz év terápiánál. Mikor egy férfi eljut egy mély sebig, menjen föl a hegy tetejére. Sírjon, zokogjon, fázzon, fáradjon, pusztuljon bele, és jöjjön le. Így. Nem mindig ölelő női karokban, akkor a férfi-téma sosincs megoldva, akkor rohansz vissza csecsemőbe, jajj, szeressen valaki, meg így, puszi, puszi. Ez tök jó, hogy van, főleg nektek. Élvezzétek két kapura, de hát… Na de ettől a férfi-önbecsülés, hogy jön meg? Megjön ettől? Hát én, én szerintem nem jön meg. És a nők előbb-utóbb azt mondják, hol van egy férfi? Nem macsó, nem ilyen izé, hivatal power man, nem egy fölfújt én, férfi (füttyent) innentől odáig. Ritka. (23:55)

Na, és mi történik amikor, ezért volt, hát öhm olyan hek-hektikus vagyok ma, vagy eklektikus, hmmm, szeretnék akkor legalább egy-két mondatot normálisan egymás mögé fűzni. Szóval. Ezért volt fontos megnézni, milyen az elég-jó-apa. Milyen? Milyen az elég-jó-apa? Mi-mi-mit kapunk az apa-képtől? Azért, hogy egyáltalán, amikor eljutunk a sérült kisfickóig, akkor ott legalább, legalább valami sejtésünk legyen, hogy mit kéne vele csinálni? Egy elég-jó-apa mit csinálna azzal a sérült kisfickóval? Há’ nem pofozná föl, há’ nem rúgna bele, nem kezdene el okoskodni, háh, nem mondaná azt: „Hát ez semmi, ha én beszélnék a munkahelyi nehézségekről, abba dögölnél bele, így, mi ez?” Szóval kell akkor már az apa, a sebzett kisfickó előjön, kis Bart Simpson, hát azt úgy lehet sajnálni. Háth, az egész Simpson család zseniális. Mindig azt, nem? Nem zseniális? Na-nagyszerű! Gyakran nézek Simpson családot, ha megtehetem, legalább fél évente egy epizódot, és, hát az nekem gyakran van, hát gondoljátok ott ülök, hogy mikó’ kezdődik? Hát őőő, höh. De ha úgy, hát hogy az a, az a fiú keresi az apát. Minden epizód erről szól. Apa meg nincs. Hát mer’ az az ürge, az, az olyan? És akkor deh-deh fantasztikus, ahogy, azért az írók néha egy-egy ilyen fénysugarat megcsillantanak egy-egy epizódban. Tehát hogy, hogy az apa nem, hány perces egy epizód? Simpson családból… 20? Fél óra. Nekem 20 percnek tűnik. Hogy, hogy abban van mondjuk az apának két olyan mondata, hogy úgy hah, ó, itt kéne abbahagyni, de sose ott van vége, hogy ugye annál kkrrhrh. Na. (26:10)

Szóval, a harmadik lépés, az az, hogy végre akkor, már apa, kisfiú, férfi. És az a férfi, akkor már kezd és tud férfiként létezni. Hordozza magában az apát, hordozza magában a kisfiút, de férfiként tud létezni. Hogy ez mit jelent, errrrrrről 5 pont. Ütős lesz. [Ez höhhh, Tibor azt mondja: Jöjjön-jöjjön!  Gyomor megfeszül. Na.] (26:55)

Mit jelent, hogyha egy férfi beavatást nyer a férfi-létbe? (5 pont)

Daniel Gottlieb: Drága Sam! – Egy nagypapa levelei unokájához szeretetről, veszteségről és az élet ajándékairól

Egy záró mondat: hogy ezek a, ezek a mondatok, ez az 5 pont, ez nagyon, ez valamit nagyon a mélységekből hoz, amiről Richard Rohr azt mondja, hogyha nincsen mitológia, jön a patológia. Ugye mi ezt biztos nem így fogalmaznánk, azt mondanánk talán, hogy ha a spirituális mélységekig nem jutunk el, hááát nehezen tudunk úgy egyek lenni, egészek, egészségesek. Nézzük az 5 pontot, csak had igyak, olyan… Segítségünkre lesz még Daniel Gottlieb. Daniel Gottliebről azt kell tudni, hogy egy nagypapa. Öhm, fiatal felnőtt korában egy közlekedési baleset során teljességgel megbénult. Megbénult a keze és megbénult a lába. Évtizedek óta egy tolókocsiban él, és megszületett a kisunokája. Az egy szem kisunokájáról 2 éves korában kiderült, hogy autista. Azonban ez az nagypapa, mikor megszületett a kis unokája, úgy döntött, hogy leveleket fog neki írni. Mert hogy egy igazi nagypapa valamit az életbölcsességéből átad az unokájának. Mikor 2 évesen kiderült, hogy a kis unokája autista, akkor rettenetesen összetört és nagyon gondolkozott, hogy van-e értelme tovább folytatni a levelek írását. És úgy döntött, hogy van. Ezért aztán megírt a kis unokájának sok-sok levelet. 5 pont, föl fogok olvasni belőle 6 levelet. A levelek körülbelül egy-másfél oldal hosszúak, és igyekeztem őket úgy kiválogatni, hogy passzoljanak a pontokhoz. Ez szép teljesítmény tőlem, ugye? Jó. Na most, tehát, miről fogunk beszélni? A beavatásról. Hogy hogyan, nem is hogy hogyan, hanem hogy mit jelent, hogy egy férfi beavatást nyert a férfi létbe.  (29:25)

Elmondtuk, hogy hogyan, apa-téma, kisfiú-téma, férfi-téma, beavatódás. De azért mondanék nektek egy-két, egy-két személyes élményt, hogy előhozzam belőletek a saját beavatás élményeiteket. A beavatás általában fájdalommal jár. Dolga is neki. Kell is, hogy fájjon. Azért, hogy a férfi-lét és a férfi-erő a helyére tudjon kerülni. Különben, ha nem fáj, akkor a férfi okoz fájdalmat másoknak. Ha nem tudja, mit jelent az, hogy fáj, akkor másoknak okoz fájdalmat. Ezért aztán a beavatásnak sajátosan fájnia kell. Itt én most nem valami brutális dolgokra gondolok… is. (30:20)

Feri beavatás élményei

Na, öö, mondanék nektek saját életemből beavatás élményeket. Öhm, tudjátok, mikor 20 évesen, ezt mér’, mér’ mondom, ezt legalább fél évente el szoktam mondani, mindenesetre 20 évesen nem voltam még felnőtt korosztályú, még csak junior. Na de, ugye 20 évesen megnyertem a Felnőtt Magyar Bajnokságot, egyvalamiben, az is szép teljesítmény, és akkor, fölálltam a dobogó tetejére, stadion, taps, álltam, lehajoltam, medalion, álltam, nem tom, lejöttem. Ennyi történt. Hmm, szép élmény. Odajött hozzám egy idősebb úr, a következőt mondta, egy edző volt, azt mondta: „Feri – nem ismertem soha, nem találkoztam vele, 20 éves vagyok, háh, életem nagy sikere, odajön és azt mondja – Feri, már megtanultál győzni, de valamit nem tanultál meg: mindezt megköszönni másoknak. Neked, ott a dobogó tetején, meg kellett volna köszönni mindazoknak, akik ott vannak. És te nem tettél semmi ilyet. Te fölálltál a dobogó tetejére, nyakadba akasztották az érmet, és te onnan lejöttél.” Ügglll, krskzskskrszáákszá, életem legszebb napját tönkreteszi! Ú, de érdekes, na ez egy beavatás élmény, igazi beavatás élmény, férfinak férfitől, kkrrrhh. Teljességgel a lényegre tapintott egyébként, mert zavarban voltam ott fönn. Éreztem én, hogy kéne valamit, vagy, vagy… de hát olyan béna voltam, tényleg így van, béna voltam, hát nyerni könnyebb volt, mint ott, ott… úgy valóban, ha én ott egybe lettem volna a, a 20 éves férfi voltommal, akkor aaaa ott is tudok valamit csinálni, ugye? Mint az a nő, ő egybe volt a női voltával, azt mondta: Ez nem tartozik ide! Ugye? Az, az ott meg volt mondva. Magyarul. Ez egy igazi beavatás. Attól kezdve ez, hát én ezt viszem a halálom pillanatáig. Ennek a férfinak, akit se előtte, se utána nem láttam, roppant hálás vagyok, beavatott engem valamibe. Áhh! (33:10)

Mondok egy másik beavatást. Öhm, egészen a jelenből, milyen nap van? Kedd?? Akkor Pálferi… de eeez, ez hétfőn történt! Hétfőn, nem most hétfőn, egy héttel ez előtt, meg egy napja. Játszottam a barátaimmal, mármint bibliodráma. Ugye úgy van ez, hogy hát nem csak vezetni jó, játszani is. Játszani jobb. Na mindegy, szóval, játszottunk, és ugye bibliodráma, hööááh, Júdás voltam. Júdás. Ki akartam próbálni, most még van néhány hét, hogy eldöntsem, hogy milyen irányba megyek, és a…és a, úgyhogy jól belementem. Júdás, én aztán dühös voltam Jézusra, mierzsmee, arra gondoltam, olyan Júdás leszek, aki provokálja Jézust. Azt mondja: „Majd én jól elárulom, ezzel teremtünk egy olyan helyzetet, hogy Jézusnak meg kell mutatnia hatalmát és az erejét.” Ugye mutassa meg, ne hogy csak így gyógyítgatok meg minden, mutassa meg, álljon ki, hogy én vagyok a Messiás, változzék meg a világ! De hogy öö, öö meg fogok halni, ezt mindenki tud, meghalni mindenki tud. Nem, tessék…ugye ilyen, ezt a Júdást akartam megélni. Milye-milyen ez? Na és akkor, kör végén, nagyon úúú, ütős volt ám, úúú, krrssszszsszsümzsümzsüm, és akkor a, azt mondja ott nekem valaki, apám lehetne életkora szerint, ha nem volna nő, azt mondja: „Te Feri, végül is, én úgy láttam, hogy te provokáltad az életet. Provokáltad. Kiálltál és provokáltad. Tudod-e te azt, hogy aki igazán bízik az életben, az nem provokálja azt? Nincs mit provocare, nincs mit előhívni onnan, mert tudja, hogy az ott van! Te viszont provokáltad… Ez tudod, mit jelent? A bizalom hiányát. Az életbe vetett bizalom hiányát. Különben az életet nem kell provokálni.” ÁÁhhhhh. KKrrhhhgglluggy. Úúúúúhhh. De csúnya!!! De igaz. Nagyon igaz, és akkor ezen vívódtam, nyüglődtem és rájöttem, hogy áhá! Áhá. (36:15)

A negatív anya-komplexusnak egy sajátos következménye. Ugye? Hogy rájöttem arra, hogy az a bennem élő Júdás, valójában sokkal inkább tud a halállal mit kezdeni, mint az élettel. Mert arról van tapasztalata. Egy negatív anya-komplexusú pasi, mint én, húú húú, az élet csak úgy-úgy. Hmmm-hmmm-hmmm. Ugye mindig kérdés, hogy van-e jogom hozzá, szabad-e nekem, hogy éljek, jó-e, hogy vagyok? Hogy ez mindig kérdés… Bár gyógyulok, de itt, ahogy Júdás szerepébe belementem, egyszer csak itt valami kkrrrhhh, és akkor elkezdtem visszanézni az életemet, hogy hogyan provokáltam az életet, hogy az nyilatkozzék meg. Hogy az Isten kapcsolatomban hogyan van az benne, hogy, akinek, mondjuk pozitív anya-komplexusa van, te tudod, hogy Isten szeret. Nem? Hát az Isten szeret, ezt, ez teljesen így van, ooh, és már így jönnek is a jó emlékeid, melegség eláraszt, bizseregsz, meg minden. De én nem…mindig. Hogy most már elég jó a helyzet. Na de! Na de az életem során hányszor gondoltam azt, hogy Istent provokálni kell ahhoz, hogy a sötétben és a halálban mutathassa meg, hogy tényleg erős. Csak úgy nem hiszem el! Hogy csak úgy szeret, azt nem hiszem el! Oh, leszek egy kicsit rossz, hogy derüljön ki, hogy Ő jó-e, ohh, provokáljuk csak egy kicsit, hogy mutassa meg, hogy tényleg erős. Ohh, menjünk a sötétbe, hogy lássuk, hogy a fény tényleg megvilágít-e ott valamit. Áhh. Ez nekem egy beavatás. Beavatás a saját árnyékomba. Úúú, nagyon ütős, ütős, egy hetes, most már egész jól vagyok. Hoh. Na tehát, arról beszélünk, hogy mit jelent, hogyha egy férfi beavatást nyer a férfi-létbe.  (38:40)

1. A beavatott férfi tudja, hogy az élet nehéz

Ez önmagában nem sokat jelent. Az, hogy a beavatott férfi tudja, hogy az élet nehéz azt jelenti, hogy azt nem akarja megkönnyíteni, mikor annak a lényegéhez tartozik az, hogy nehéz. Már sok-sok évvel ezelőtt öhm, kitaláltam, hogy mi valójában a kényelem hőseiként élünk. Rengeteg áldozatot hozunk, hogy kényelmesen éljünk. Nagyon nagyszerű életpályát futunk így be. Öhm, az életnek a nehézségét nem lehet megkönnyíteni. Ha valaki az élet terhét, nehézségét meg akarja könnyíteni, gerinctelen lesz. Elveszti az összes tartását. Az élet nehéz és megkönnyíteni nem lehet. Nem lehet! Az, ha az életünket végig kényelmeskedjük, meg szórakozzuk, na erről hmmm. (39:45)

Konrad Lorenznek vannak zseniális gondolatai erről, azt mondja: „A ma férfija is, hát a ma embere, de most a ma férfija, tulajdonképpen, mert nem nyer beavatást, tegyük most hozzá mi, ezért az életével nem tud mit kezdeni. Mert nem tud mit kezdeni az életével, valójában unatkozik. A ma férfija az életével nem tud mit kezdeni. Ezér’ aztán szórakozik. Szórakozik, és próbál ilyen-olyan élvezetekben valahogy az élet értelmére rátalálni. Miközben azt teljességgel elveszíti. Ha az életünket rátesszük a szórakozásra, meg az élet kényelmének a keresésére, az oly rettenetesen kiüresedik, hogy még jobban elkezdünk unatkozni. És amikor valaki már egy ilyen kiüresedett férfi-létben öhm, vesztegel, mi ennek a következménye? Két dolog biztosan. Az egyik, hogy az unalomból mindig föltörnek a vágyak, a szükségletek és elsősorban a hiányok. Ezért a férfi, aki magával nem tud mit kezdeni, általában szenved a saját hiányaitól és szükségleteitől, amelyekre a szórakozásban és az élvezetekben keres gyógyírt. A másik irány, hogy depressziós lesz. Föladja, kikészül. Önsajnálat. Höhhh. Minél kevesebb mindenre van szük-hmmmm, azt tudjátok, hogy nem az a gazdag, akinek sok mindene van? Há, hmmm, ez megvan nektek ez az alaptétel? Annál gazdagabb vagyok, minél kevesebb mindenre van szükségem. Hááhh. Ha a férfi megél a jég hátán is, nagyon gazdag. Üres a zsebe, és nagyon gazdag. Mondok akkor egy történetet. (42:20)

Leszokni a cumiról

„Drága Sam!” [A Sam, az egy név.  Csak azért, hogy ne törjétek a fejeteket és tudjatok a történetre figyelni.] Hmmm. A cím sokat sejtető: Leszokni a cumiról. „Drága Sam!” [Leülök hozzá.] „Boldog 4. születésnapot! Isten éltessen abból az alkalomból, hogy növekedésed és fejlődésed fontos fordulópontjához érkezett. Viselkedésed mereven ismétlődő elemei közül néhány rengeteget javult.” Ugye, hát autista kisfiúról beszélünk. „Sokkal jobban beszélsz, láthatóan használni kezdted a beépített erkölcsi iránytűt, melynek segítségével megfigyeled, hogy az emberek viselkedésében mi a helyes és mi a helytelen. Anyádtól tudom, hogy az idei iskola előkészítős évben végre együtt énekeltél a többi gyerekkel. De nem minden hír jó. Továbbra is aggasztónak találjuk merev szokásaidat. Meg azt, hogy mennyire kiborulsz minden változástól. Sam, a változás mindannyiunk számára nehéz. Ahogy öregszünk, egyre több változással kell szembesülnünk, és tudod, minden változás vesztséggel jár. És valahányszor elveszítünk valamit, mindenáron vissza akarjuk szerezni. Mindent, amit életem során valaha is elveszítettem, nagy dolgokat és kicsiket, első nekifutásra vissza akartam szerezni. És mivel tudjuk, hogy minden változás veszteség, és minden veszteség változás, a szüleid aggódnak, mi lesz, ha le kell szoknod kedvenc nyugtatódról, a cumiról. Már hónapokkal a születésnapod előtt megmondták neked, hogy a 4 évesek nem cumiznak. Az utolsó hetekben látszott rajtad, hogy egyrészt izgat, másrészt rettegéssel tölt el, hogy le kell róla szokod. És egy nagy napon, anyád elvitt a játékboltba, hogy ott becseréld a cumidat egy játékra.” (44:45)

Na ez egy elég-jó-anya. Öhh-öhh, na veszed ki azt a cumit! Ödd-ödd 4 éves vagy! Nem, elmegyünk a játékboltba, lerakjuk a cumit, kapsz egy játékot. Elég-jó-anya. Na, azt mondja: „Amikor hazaértél, sírtál. Nem akarok 4 éves lenni többé, jajongtál. 3 éves akarok lenni.” Ezt szoktuk 40 évesen is mondani. „Emlékszel, mennyire sírtál az első éjszaka? Most, hogy már nem cumizol, semmi sincs, ami megvédjen a szorongásodtól. Ezért olyan nehéz. Tudod, a cumi a biztonság illúzióját adta neked. És ha elveszik tőled, ott majd, ott marad helyette a bizonytalanság, ami egyébként végig ott volt. Sam, előbb-utóbb majdnem, majdnem mindent elveszítünk, amihez előzőleg hozzászoktunk. A vagyontárgyainkat és a szeretteinket, a fiatalságunkat és az egészségünket. Ugyanakkor mindez alkalom is. Tudod, egy régi szufi mondás szerint, amikor a szív siratja, amit elveszített, a lélek örvendezik annak, amit nyert. Bármennyire megkímélne a fájdalomtól az, aki szeret, bármennyire is a legszívesebben nyomban visszaadná a cumidat, tudod, nem tenne jót neked. A növekedés minden egyes szakasza veszteséggel jár. És veszteség nélkül nincs nyereség. Amikor fájdalommal tölt el egy veszteség, kérlek, ne csapj le valami másra, csak hogy tompítsd a fájdalmat. Hidd el inkább, hogy a fájdalom, mint minden más, csak átmeneti. És rajta keresztül megtanulod, hogyan küzdj meg a csapásokkal. Meg fogod tanulni, hogyan védekezz a stressz ellen. És büszke leszel rá. A fájdalom túltng-gsns… A fájdalom túlpartján pedig megtanulod majd, hogy ki is vagy valójában. Ölel: Papid” Na. Olyan szép, nem hagyhatnánk abba? Elmennék pihenni. Nem!  (47:25)

2. Meg fogsz halni.

A férfi beavatás 2. pontja, hogy a beavatott férfi tudja, meg fogsz halni. A „meg fogsz halni” egyrészt jelenti azt, hogy szembe merek nézni a halállal, de a kis halálokkal is, a rengeteg kis halállal, ami az életnek a része. Szembenézés a sebeinkkel, a halálfélelmünkkel, a veszteségeinkkel és az árnyékunkkal. Hogy nem vagyunk azok, akiknek szeretnénk látszani, tűnni, hogy szeretnénk, ha mások azt gondolnák, hogy mi, de főleg mi szeretnénk, hogy azt gondoljuk magunkról, hogy… és nem vagyunk azok. Aki tudja, hogy meg fog halni, már akár bátor is lehet. Tudni elengedni az életet, és elengedni a halált. Oh. Énnekem a halált nehéz elengedni. Túlságosan jól ismerem. Kis halálokat és nagyokat. Ismerős nekem. Ismerős. Akinek mondjuk pozitív anya-cupp-komplexusa van, ő az életet nem akarja elengedni. Semmi áron. Ami ő, amine…, ami, amit ő életnek talált és tapasztalt, azt ő el nem engedi. Nem. Az életnek az a dolga, hogy őt szolgálja, és ezt is megkapja és azt is, és az normális, az neki jár, és ez így helyes, és így természetes és veeeőőíí. (49:10)

A férfi beavatásban el tudom engedni a halált, és el tudom engedni az életet. Ez nagy teljesítmény! Egy elég-jó-apa és anya enged meghalni, és segít újjászületni. Ugye, az elég-jó-anya az olyan, hogy néha a gyerek sír, ilyen van. Az elég-jó-anya azt mondja: „Azért rögtön nem kapom ki, hoh, meglátjuk, mi lesz, egy picit még, hmm, há, még azért, ezt még ötször megkeverem az ebédet, ez is fontos.” És akkor a gyerkőcnek a következő élménye lesz: „Az anya előbb-utóbb megérkezik. Olyan nincs, hogy egyáltalán nem érkezik meg.” Akkor sérülünk meg. Ha újból és újból az a tapasztalatunk, hogy sírtunk, és senki nem figyelt ránk. Hogy éhesek voltunk, és nem kaptunk enni. Hogy tele voltunk kívül is nedvességgel, és nem raktak tisztába. Akkor sérülünk. Akkor tudunk meghalni, de nem tudunk élni. (50:45)

Mikor egy kisgyerek azt tapasztalja, hogy lehet, hogy várni kell egy másodpercet, lehet, hogy tízet kell várni, lehet, hogy tíz percet kell várni, de anya előbb-utóbb jön. És ez biztos! Előbb-utóbb biztos, hogy jön. Akkor, az illető megtanul élni, és halni. Megtanulja azt, hogy biztos, hogy előbb-utóbb tisztába tesznek, megetetnek és a többi, ez biztos. Ezért tud élni. Tud mit kezdeni az élettel. De ki tudja várni a sorát is. Tehát tud egy kicsit meghalni, egy másodpercig, tíz másodpercig, 25 percig, annyi ideig képes hal-halva lenni. Az is nagy teljesítmény! Oh. Valaki azt mondta, asszem Scott Peck, de tök mindegy, hogy ő mondta-e vagy nem, hát kit érdekel, hogy ki mondta? Igaz, vagy nem igaz. Azt mondta: a szeretetnek lényege, hogy a szükségleteinket képesek vagyunk késleltetni. Olyan ember, aki a szükségleteit nem tudja késleltetni, a szeretetre alkalmatlan lény. Ha az anya mindig jön, a gyereknek nem tesz jót. Ha mindig és rögtön, és ugrik, és van málnás cumi, citromos cumi, meg mentolos cumi. Az sok. Az sok, hogy lesz abból férfi? A… na jó. Tehát megfelelő gondoskodásra van szükségünk. (52:35)

Ezt a történetet nem fogom felolvasni, van ebben egy gyönyörű történet. Autista kisfiú. Az édesanyja, elég-jó-anyaként megy vele az uszodába, és tanítják úszni. A nagypapa pedig a tolószékében nézi, hogy a kisfia, a kis unokája hogyan tanul úszni. És azt látja, hogy az anyja nagyon aggódik érte, ezért mindig hamarabb lép oda, és hamarabb kapja el, mint ahogy azt a kisfiú szeretné. De az anya ezt nem veszi észre, mert túlságosan aggódik. És ott van az a 3-4 éves autista kisfiú és a nagypapa úgy kívülről látja, ezt meg is írja egy levelében, azt mondja: „Tudod, láttam, hogy egyre dühösebb lettél. Mert az anya nem engedte meg, hogy addig ússz, ameddig tudsz. Mindig egy kicsit előbb kivett. És végül elsírtad magad, és kifejezted azt, hogy nem akarsz többet úszni.” Áhh. És akkor írja: „Tudod, néha nem könnyű ám az anyáknak. Túlságosan aggódnak a fiaikért.” Tehát ez a „meg fogsz halni”. Jöhet a történet? Hmmm. Beszámoztam. Annyira rendes vagyok. Így könnyebben megtalálom, és az előadás pergő lesz. (54:20)

Belső utazás

Az a címe, hogy: Belső utazás. „Drága Sam! A Biblia szerint az Örökkévaló így szólt Ábrámhoz: Menj el országodból, szülőföldedről, atyád házából, abba az országba, amelyet Én mutatok neked. Egy szép napon, Sam, te is útra fogsz kerekedni. És azon a napon tele leszel félelemmel és reménységgel. És könnyen lehet, hogy a nagyobb bátorságra a belső utazáshoz lesz szükséged. Az én utazásomnak 18 esztendős korában kellett volna kezdődnie, akkor kerültem el otthonról először, akkor iratkoztam be a főiskolára. Gimnazista éveimben végig tanulási nehézségekkel küszködtem. Most, hogy egyedül maradtam, ez a nehézség áthághatatlan akadályként tornyosult előttem. – már hogy 18 évesen – Ráadásul rémült voltam, és azt hiszem, hogy depressziós. És mindennek a tetejébe a szobatársam antiszemita volt, én meg zsidó. Amitől csak még magányosabbnak éreztem magam. Hát ennyi teherrel a vállamon a legtöbb tantárgyból megbuktam. Nem is iratkoztam be a következő szemeszterre. Mindez a vietnami háború kellős közepén történt, márpedig én rettegtem a háborútól, és nem is hittem benne, azt viszont tudtam, ha kirúgnak a főiskoláról, abban a pillanatban be fognak sorozni katonának. Ha nem szerzek olyan jegyeket, amelyekkel bent maradhatok a főiskolán, Vietnamban fogom végezni. Azt tettem, amit világ életemben, amikor rémült voltam és magányos. Fölhívtam anyámat. Először fordult elő, hogy ezt felelte: – Beavatás, most történik a beavatás! –  „Innen nem tudok rajtad segíteni! Magadtól kell talpra állnod.” Ez volt az a pillanat, amikor én útnak indultam. Elhatároztam, hogy beszélek az egyetem dékánjával és jókora kitartással végül is be tudtam hozzá jutni. Fölvázoltam a helyzetem, és kértem, adjon még egy lehetőséget. Engedélyezte, hogy maradjak még egy szemeszterre, és abban a pillanatban valami megváltozott bennem. Ám, mint kiderült, az iskola elvárásai meghaladták képességeimet. A végén a közelben lévő egyetlen nappali tagozatos esti iskolában kötöttem ki, történetesen egy katolikus egyetemen. És mint kiderült, ez lett életem egyik legmeghatározóbb esztendeje. Egyedül laktam, senkivel sem barátkoztam, de sikerült komoly tanulási készségekre szert tennem, és magam is meglepődtem a szorgalmamon, és megtanultam elviselni a magányt. Ott, abban a magányban kezdődött el a valódi utazásom. Azt persze egy szóval sem mondom, hogy magam választottam így. És amikor a te életedben is eljön az idő, hogy útra kelj, őszintén remélem, hogy más helyzetben leszel. Remélem, akkor fogsz útra kelni, amikor készen állsz rá, és remélem, hogy utad során lesz körülötted valamiféle védőháló. De azt is remélem, hogy a magány arra is lehetőséget ad, hogy ráébredj, ki is vagy valójában. Tudod, a rendelőmben fő helyen áll egy ismeretlen szerző műve, a következő: <> Most, hogy ezt a verset újra olvasom, eszembe jut életem egy másik epizódja. Amikor ugyancsak letévedtem a térképről. Közvetlenül a balesetemet követően mindenki másképpen nézett rám, még a szüleim is. Korábban mindig azt éreztem, hogy előttem járnak az élet ösvényén, és hogy bárhová megyek is, ők már jártak ott előttem. De most, olyan tapasztalatok szerzésébe fogtam, amelyben nekik eddig nem volt részük, s amit aligha tudtak elképzelni. És abban a pillanatban, hogy rám néztek, tudtam, ezen az ösvényen egy szál magam járok. Attól fogva bármerre folytatom is az utam, azon az úton nem járt előttem senki. Szörnyen szomorú, szörnyen félelmetes, és egyszer s mint nagyon felszabadító. Ölel: Papid.” És akkor van idő, egy harmadik pontyra. A 3. pont nem különben, így szól.

3. Nem vagy annyira fontos

Aki a beavatásban részesült férfi, tudja, hogy nem annyira fontos. Itt a kulcsszó az annyira. Természetesen nem lépünk le a helyes útról, fontosak vagyunk, de nem annyira. Fontosak vagyunk, de nem annyira. Mit jelent ez? Például, hogy az életünk során megtanuljuk az alázatot, az engedelmességet és a tiszteletet. Erről Goethe kapcsán volt szó a múltkori alkalommal. Megtanuljuk a fegyelmet. Öhm, megint csak Konrad Lorenz azt mondja, nem is Kon.. de, de ez is nem mindegy, hogy ki mondja? Mert lehet, hogy Csíkszentmihályi Mihály mondja, de azt mondja: „A ma férfija képtelen a belső fegyelemre. Ha egy kicsit egyedül marad, az elméje úgy csapong, és olyan össze-vissza megy, amerre az elméje akar, hogy nem csoda, hogy rettenetesen kiszolgáltatottnak érzi magát, és vagy külső hatalmaknak az oltalmába helyezi az életét vagy pedig elmegy szórakozni.” Szóval a legtöbb férfi a belső fegyelmet nem is tanulja már meg. Íííí, ez nagyon ütős. Ez nagyon. Öhm. (61:10)

Egészen biztos vagyok benne, hogy ha van bennem némi férfiasság, azt döntően a sportnak köszönhetem. A sportnak. Úszó óvoda, 6 évesen krallozás, sok, egyik hossz a másik után, megtanulni a különböző úszásnemeket, 6 évesen 10 méteres trambulinra fölmenni, leugrani, 6 éves, úszó óvoda, szocialista nevelési módszer, és utána még laza 16 év sport. Sport és sport és sport és sport. Belehalni minden nap. Van egy, van egy nagyon kedves pszichotikus ismerősöm. Mind a kettő igaz. A háromból. Kedves, pszichotikus, ismerős. Tehát mind a három igaz. Csahh. Meggyőződésem, hogy a spo- [Egészségedre! Áh, ez egy emberes, Sándor, te voltál? Igen, na, hallom, látjátok, hogy ki…] Na. Meggyőződésem, hogy a, hogy a sportban szerzett férfi erő tartja őt egyben. Öh, körülbelül 5-6 évet töltött pszichiátriai osztályokon, 5-6 évet. Most, 5-6 éve tulajdonképpen teljesen, teljesen, teljesen gyógyult pszichotikus embernek az életét éli. 5-6 éve, nem kellett pszichiátriára mennie, egy napra se. Csak szedi a gyógyszereit. És akárhányszor találkozunk, az lehetetlen, hogy a 10 perc, vagy 1 órát beszélgetünk, tök mindegy, ne mondaná el, kajakozott. Azt mondja: „Feri, én a vízen minden nap belepusztultam. Minden nap. Akárhányszor kimentem a vízre, és eveztem, beledöglöttem.” Szerintem ettől nincs most ő a pszichiátriai osztályon. Mer’ megtanult belepusztulni. És ezért tudja, hogy van utána élet. Nagyszerű valaki, nagyszerű. Azt mondja mindig, azt: „Feri, én egy harcos vagyok!” Harcos vagyok! Hát kell is neki. Höh, hogy, hogy egyáltalán fönn maradjon a létben. Oh, tehát, nehezen tudom elképzelni azt, hogy valaki, öh, öh, férfi életet tudjon élni, férfi önazonosságban, önbecsülésben, ha külső-belső fegyelmet nem tud tartani. (64:10)

Emlékszem, a szemináriumban, rettenetesen utáltam, hogy 6 órakor kell kelni. És pöröltem, hogy micsoda marhaság, 6 órakor ki tud gondolkodni? És aztán ugye kikerültem, az első papi évben rájöttem, hogy ha reggel nem kelek föl, és nem szemlélődök egy fél órát, akkor már nap közben biztos, hogy nem lesz rá időm. Vagy hát ha lesz, akkor már tele van a fejem. Áhh. Oh. Eh, ehhh. Szóval, hogy egy kedves, olyan érdekes, az a, jött hozzám valaki egy-egy 50 év körüli férfi, ööö, sok gyerekes apuka, szóval azér’, és a következőt mondja. Ugye én egy picit, egy hősnek látok egy sok gyerekes apukát, tényleg, olyan, olyan megbecsüléssel vagyok a 4-5 gyereket ma, hát az, az…fantasztikus. És azt mondja, hogy: „Feri, most nagyböjtben is rájöttem, nem tesz az nekem jót, ha kényeztetem magam.” De érdekes ez, hogy ezt egy olyan férfi mondja, aki az életnek a terhét jó alaposan viseli. Nem egy olyan valaki, aki hi, jajj fölébred, két buli közben, hogy jajj, azért az nem volt annyira jó. Oh. Na. (65:45)

Tudjátok ti azt, hogy én fegyelemben élek? E-ezt, ezt így tudjátok? Úgy egyébként? Mer’ itt szoktam ugra-bugrálni, de hogy én ssss, óráról órára be vagyok osztva, az az húúh, reggel kelés, olyan nincs, hogy nem kelek. Szabadnapon is, kedves ismerősöm mondta: „Feri, hát ez egy marhaság, legalább a szabadnapodon… – Nem! Föl kell kelni!” Mise. Utána visszafekszem. Na. Fegyelem nélkül nincs férfi élet. Öhm. Mi jelen… nem vagy annyira fontos. A „nem vagy annyira fontos”-ban benne van, hogy a világban megvan a helyem, de a világnak sosem vagyok én a középpontjában. Soha, és nem is kell, hogy ott legyek. Annyira fontos nem vagyok. Hogy amikor valaki felkiált, és azt mondja, átél egy nehézséget, és azt mondja: „Na! Hogy ez megtörténhetett velem! Soha többet nem hiszek Istenben!” Az illető azt mondta: „Én vagyok a világegyetem középpontja. És ettől kezdve nem méltóztatok hinni egy Istenben. Én! Hogy ÉN velem ez megtörténhetett, ezután lesheti Isten, hogy ÉN mikor fogok hozzá imádkozni. Na azt nézheti! Én!” Oh. (67:30)

Glória mellény

És akkor záró történet. 54. oldal, bár ez semmit sem mond. Hmmm. Most hallottam kívülről a hangomat, öhm, egyszer-kétszer meghallgattam a saját előadásom. Nem többször, annyi is elég volt. Egyrészt meglepődtem, hogy egész élvezetes, tényleg, nah, hih, a Mária rádióban hallgattam, péntekenként van, nagyon érdekes, és úgy, jé, ez egész jó, sszzt, ezt érdemes, jó, ez-ez, érdekes. Másrészt viszont elszörnyülködtem magamat, hogy micsoda lehetetlen hanghordozásom tud lenni. Ezt, te erre ne bólogassál! Hehehehe… Hát ez azért nem esik jól, hát ö, hát, ez azért egy kicsit…háthh, hát Feri, valami-valami egy kicsit normálisabban! És akkor erre azt mondta Sándor György: Feri, te affektálsz. Na ez, na ez is egy beavatás, találkozás. Azt mondja: Feri, te affektálsz. Aztán gondolta: Jajj, szegény, biztos padlót fog tőle, hömhömhöm, úgyhogy… de ezt a nők szeretik. Na ez a megalázó! Na. (69:15)

„Drága Sam! Utolsó levelemben elmeséltem, hogy a másságom miként váltja ki az emberek kedvességét. Ha egy felvonóba beszállok, valakinek meg kell nyomnia a gombot. Ha étterembe megyek, valakinek ki kell bújtatnia a szívószálat a védőpapírból. Amikor leejtek valamit, ami meglehetősen gyakran előfordul, Szükségem van valakire, aki fölemeli. Tudod, a kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy aki szívességeket tesz egy másik embernek, annak a szervezetében endorfin szabadul föl, ami a test természetes antidepresszánsa. A te másságod is segítőkészséget fog kiváltani az emberekből. ÉS az által, hogy rajtad segítenek, az ő közérzetük is jobb lesz. Tudod, ha valaki eltöri a nyakcsigolyáját, a fejét mozdulatlanul kell rögzíteni, hogy a csontok összeforrhassanak. A régi időkben az orvosok fejtől derékig begipszelték a beteget, épp csak az arcát hagyták szabadon. A beteg úgy nézett ki, mint egy múmia. Ma egy úgynevezett glória-mellényt használnak, de ennek a glóriának semmi köze az angyalokhoz, nekem aztán elhiheted. Ez ugyanis egy fém abroncs, amely a fejtől 3 mm-re veszi körül a koponyát. Az abroncsot a koponyacsontban rögzítik. 25 év elteltével még mindig megvan a forradás helye a homlokomon, ahová rögzítették ezt az abroncsot. A glóriából rozsdamentes acél pálcák állnak ki meredeken, ezeket az üveggyapot mellényhez rögzítik, ez akadályozza meg, hogy a fejem elmozduljon. Amikor az intenzív osztályon ily módon rögzítették a fejemet, azt se fel, se le, se jobbra, se balra nem tudtam mozdítani. Egyedül felfelé, a rosszul megvilágított mennyezetre láttam, és csupán az orvosi műszerek és a monitor zümmögését és csipogását hallottam. Az infúziós oldat szünet nélkül csöpögött a karomba, a vizeletemet katéter vezette el. A fejemben rettenetes fájdalmat éreztem. Egyetlen vágyam az volt, hogy bár elaludnék, és soha többé nem ébrednék föl. Idővel észleltem, hogy valaki leült az ágyam mellé. Látni nem láttam, de föltételeztem, hogy az egyik nővér. Talán valaki, aki korábban ellátott, vagy pedig a mostani ügyeletes. Egy nő halkan megkérdezte, hogy valóban pszichológus vagyok-e? Azt feleltem, hogy igen. Erre megkérdezte, elmondhat-e valamit, ami foglalkoztatja. Természetesen, feleltem. Este volt, és az intenzív osztályon csend honolt. A suttogásnál alig valamivel erősebb hangon elmesélte, hogy valaki, akit őszintén szeretett, elhagyta. És a szerelme elvesztése után úgy tört rá a magány, hogy attól tart, nem bírja elviselni. A fájdalom olyan kibírhatatlan, hogy legszívesebben véget vetne az életének. De az ilyen, és hasonló gondolatok rettenetes félelemmel töltik el. Nem tudhatta, hogy magam is hasonló gondolatokkal foglalkozom. De mert annyira átéreztem a fájdalmát, képes voltam mégiscsak őszinte együttérzéssel végighallgatni. Hogy mennyi ideig beszélgettünk? Így visszagondolva, végtelenül sokáig tartott a suttogás, talán órákig is. Elmesélte az életét, a szenvedéseit és a veszteségét, az elviselhetetlen fájdalmát. Nem érdekelte a glóriám, a katéterem, és az infúzióm. Nem érdekelte, tudok-e járni, vagy táncolni, vagy szeretkezni. Még mintha a szenvedésem se érdekelte volna, azt akarta, hogy enyhítsek a fájdalmán. És ahogy hallgattam, a balesetem óta először fordult elő, hogy nem a saját szenvedésemmel foglalkoztam, hanem az övével. Egyetlen másodpercre sem hajolt az ágyam fölé, így egyáltalán nem láttam az arcát. A gondolataimban, a szívemben ő lett az a mágikus misztikus hang, amely belépett az életembe, és a lelkemig hatolt. Akkor este, a beszélgetésünk után megmondtam neki, kit keressen föl, és mikor elment, tudtam, hogy segítettem rajta. És attól fogva tudtam azt is, hogy bénán is képes leszek tovább élni. Az ágyam mellett megszólaló hangból kihallottam, hogy még mindig szüksége lehet rám a világnak. Mindenki azt bizonygatta, hogy így is értékes ember lehetek, de hogy ez valóban így van, arról egyedül az győzhetett meg, hogy valaki kért tőlem valamit. Könnyen lehetséges, hogy akkor este kölcsönösen megmentettük egymás életét. Ölel: Papid.” Kis csönd. Akar-e valaki hirdetni? (74:55)