Férfi archetípusok: a harcos 2.

Belevágunk, mint a harcos, hiszen erről beszélünk. Egész évben azt kerestük és kutattuk, hogy hogyan tudunk valódi, mély emberi kapcsolatokra alkalmassá válni, és aztán ezekben élni, hogyan tudunk a szó legszebb és legteljesebb értelmében megszületni még a halálunk előtt, és hogyan tudunk valami hiteles, mély spiritualitásra is elérkezni, annak a forrását saját magunkban fölismerni. Ez volt a témánk, s így jutottunk el oda, hogy van-e valami olyan jellegű erőforrásunk, amely a lélekben adva van, de amely túlmutat, vagy megelőzi a személyes és nagyon egyedi élettörténetünket, és az abból fakadó mindenféle tapasztalatainkat, örökségeinket. Így jutottunk el oda, hogy Jung, Verena Kast és Richard Rohr nyomán beszéljünk arról, hogy van bennünk valami, amit így nevezhetnénk meg, hogy archetípusok, ősképek, és megpróbáltuk leírni, hogy a férfinek milyen archetípusai vannak. Négyre találtunk. Ezek nem személyes és egyedi belső tartalmai az emberi léleknek, hanem egyetemesek, kollektívek. Nagyon sok ezer évből és évvel ezelőttről indul, hogy ez bennünk kialakul és hordozzuk, s ebben nagyon nagy erőforrásaink vannak, amelyek az ént meg tudják erősíteni, a tartalmuk be tud oda áramlani, s személyes és egyedi élettörténetünk és sebzettségeink mellett is nagyon sajátos erőforrást tud jelenteni. Három kitételt tettünk, amit nem ismétlek el; hogy megvan ugye a rossz oldala, máris kezdem mondani. Nemcsak 4 pusztán világos és pozitív tartalommal bíró archetípus, dehogyis! Minden archetípusnak, amely magatartásmódot, válaszreakciót kérdésekre foglal magába, valamiféle életstratégiát, életlátást és cselekvésmódot, megvan az árnyéka. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mit engedünk be az énbe!

Eljutottunk a másodikig, ez a harcosnak az archetípusa, és ezzel kapcsolatban csak néhány mondatot szóltunk eddig. Rögtön mondhatjuk azt, hogy a harcossal kapcsolatban az egyházi közgondolkodásnak egy sajátos viszonya alakult ki azért, mert a harcosnak az árnyéka olyan nagy, hogy nagyon sokan, főleg a megfeszített Krisztusra tekintve, vagy rá hivatkozva a harcossal szemben nagy fönntartásokkal élnek. Mert mintha Jézus életformájának az ellentétét mutatná. Ez azt fogja akkor előidézni, hogy a bennünk élő harcosnak a pozitív oldalát, a világos oldalát nem tudjuk integrálni a személyiségünkbe. Az énbe nem tudnak ezek a tartalmak kellő erővel és egyértelműséggel benne lenni, ha a harcossal úgy, ahogy van, ellenérzésünk van, és azt eltávolítjuk magunktól.

Az első pont így szólt, hogy a harcos az, akinek kard van a kezében. A harcos az a valaki, aki képes szétválasztani, képes megkülönböztetni. Nemcsak a jót a rossztól, hanem meg tudja különböztetni azt, hogy mi az, amiért érdemes harcolni, s mi az, amiért nem. Hogy mi fontos és mi nem fontos. Mi lényeges és lényegtelen, mi fontos, mi lényeges. Tehát a harcos az a valaki, aki képes nagyon pontosan megkülönböztetni, deképes a megkülönböztetés nyomán megállni és azt mondani, hogy ez most eddig tart. A király az, aki meghúzza a birodalom határait, a harcos az, aki megvédi. És itt máris, segítő foglalkozású társaim, biztos sokan vagytok, pedagógusok, szociális munkások, nagyon nagy kérdés, hogy a harcossal milyen viszonyban álltok. Oly sok élményemet tudnám elmondani, hogy a bennem élő király nagyon pontosan meghúzza a határt és azt mondja: egy óra. Ennyi időm van valakivel beszélgetni. Már csak azért is, mert utána rögtön jön valaki, aztán megint és megint, s ha elkezdek csúszni, akkor az egész napomon végignyomom ezt a csúszást. Hiába mondja meg a király, hogy hol a határ, ha a bennem élő harcos épp csak úgy finoman próbál jelentkezni, s én lenyomom nagy együttérzésemben: „Hogy szólhatsz most! Nem látod, hogy milyen fontos dolgokat mond! Hogy még mennyire benne van?” S elkezdek szorongani, hogy mikor fogja befejezni. „Tényleg nekem kéne szólni, hogy vége van? Hát nem igaz, hogy nem ismeri az órát?! Hát megbeszéltük, hogy egy óra!” Hány évembe telt, míg a bennem lévő harcossal eljutottam oda, hogy azt tudom mondani, miközben te nagyon benne vagy, hogy az egy óra letelt. Mivel együttérzéssel vagyok itt, azzal is együtt érző vagyok, hogy neked ez fáj, szomorú vagy, csalódott, de akkor is lejárt. Ez nem azt jelenti, hogy brutálisan a mondat közepén fölpattanok. Nem mindig. Vannak olyanok, akikben az önmérséklet vagy az önkontroll, vagy az a belső harcos oly mértékben nem működik, hogy ténylegesen szinte ki kell őt dobni. Ezt is meg kell tanulni. Mondom, hogy idő van, kétszer, háromszor, utána nincs mese, föl kell állni. Ha valakivel nagyon-nagyon nehéz, akkor fölállok és el is indulok. Nagyon jó, a szobámból nyílik a WC, oda szoktam menekülni. Ez azért szokott hatni. Olyan ritkán volt, hogy én kimegyek a szobából, és az illető bent marad.

Csak azért akartam elmondani, ugye van élményünk erről a legegyszerűbb dologról? Hogy valakivel találkozol az utcán. Gondolom, olyan is volt, hogy nem tudtál elmenni tőle. Szóval lehetetlen, hogy ne legyen olyan élményünk, hogy találkozol valakivel az utcán, és már késésben vagy, és képtelen vagy azt mondani… Ismerős ez? A harcos fuldokol benned. Jönne, a kardját szeretné fölemelni már! Nem azért, hogy az ismerősödet leszúrja, hanem hogy te mehess tovább. Tehát a harcos az, aki képes megkülönböztetni, szétválasztani, a határokat megőrizni és megtartani és megvédeni.

Ő tartja be az időt.

A harcosnak szüksége van a jó célra, különben nem tud mire irányulni. A harcosnak ezért szoros kapcsolatot kell tartania a királlyal, mert a király mondja meg azt, hogy itt a határ, kedves szamuráj, most őket meg kell védeni. Erről jut eszembe, lehet gyakorolni a harcos alapállását. A király alapállás az, ezt meg lehet érezni a testünkben, kis terpeszbe állsz és megkeresed azt az állást, amiben a lehető legstabilabban és biztonságosabban állsz. Átéled, hogy most teljes súlyoddal a földön tudsz állni. Nem feszülsz meg sehol, hanem egyszerűen csak így állsz. Ez a királynak az alapállása. Ezt lehet gyakorolni. Szoktam. Reggel van egy-két gyakorlat, amit megcsinálok, szavak nélkül van. A király alapállását mindenképpen fölveszem. Ebben egy picit időzni kell azért, mert a király összefogja a birodalmát. Ezért reggel szeretnék összeszedett lenni, összefogni mindazt, ami nappal kell, a vállam ereszkedjen le, a fejem találja meg a helyét, a gyomromból menjen ki a feszültség. Reggeli gyakorlataim: nagyon fontos a leborulás. Ha megvan az összeszedettség, akkor le lehet borulni. A szó szoros értelmében leborulni, nemcsak letérdelni, összekulcsolni a kezet, a homlokot a földre. Anélkül nem lehet élni ebben a világban. Különben nagyképűsködés az egész nap.

A harcos alapállása. Ha ti olyanok vagytok, akik nagyon a fejetekben éltek, próbáljátok ki. Ez egy nagyon egyszerű gyakorlat, pontosan azt fejezi ki, amiről beszéltünk, hogy a harcos kezében kard van, és képes a megkülönböztetésre, hogy mi van itt, és mi van ott. (megmutatja) Érezd meg magadban azt az erőt, hogy lépes vagy magadtól valamit távol tartani, ha akarod. Itt vagy te, és ott van az a dolog. Nem jön közelebb, mert ott van. Ha valakinek föl kell ébresztenie magában a harcost, állj be reggelente és gyakorolj. Nem röhejes egy kicsit sem.

Tehát a harcosnak szüksége van célra. A király mondja meg bennem, mi a cél. Anélkül a harcos lézeng. Hiába volna ereje, minden erejét el tudja veszíteni, ha nem kap egy világos, egyértelmű, valódi, igazi, jó célt. Enélkül a harcos vagy megszűnik, vagy minden ereje elmegy, és ott kókadozik. Sosem felejtem azt el, a papnevelő intézet ugye 6 év. Nekem 7. Valahogy a közepén valahol a fonalat elvesztettem. Már nem voltam ott, ahonnan jöttem, még nem voltam pap és nem voltam ott, ahová menni akartam, s a kettő között valahogy volt egy nyaram, hogy lézengtem. Csináltam ezt-azt, elmentem táborba stb. A nagy programom az volt, hogy a kedvenc fagyimat elnyaltam. Nemhogy a helyemet ne találtam, a célomat nem találtam. S a harcos teljesen elvesztette minden erejét bennem. Rossz visszagondolni is! Persze ez egy sajátos válság volt.

Amikor a harcost valami igazi és nemes cél elbűvöli, akkor egyszer csak bátorrá válik. Olyan is, aki egyébként nem gondolja, hogy ő azt meg tudja tenni, vagy elég bátor tud lenni. De lehet edzeni is! Ugye emlékeztek, erről beszéltünk: a harcos az, aki szeret megizzadni. Tud melózni. Tudom, egyszer elmeséltem ezt nektek, volt egy barátom, mindig elmentünk kerékpározni, s valamelyik országnak a legmagasabb hágójára fölkerékpároztunk. Ezzel szórakoztunk minden nyáron. Őneki is megvolt a gyengéje és nekem is. Mikor elkezdett esni az eső, rettenetesen ki tudott készülni. Hol jött az én gyönge pontom: mikor kezdett leszállni az est. Bennem egy ösztönös sátorrakó félelem kezdett el fölgyülemleni: „Muszáj tudnom, hol fogok éjszakázni!” Egyszer egy út előtt elgondolkodtam, mit lehetne ezzel a nyavalyás, zsigeri félelemmel kezdeni. Rájöttem, nem szabad sátrat vinni! Ha nincs sátor, nincs mit fölverni. Képzeljétek el, bejött!

A harcos fölismeri a fájdalom értékét, nem próbál megmenekülni minden fájdalomtól. A harcos képes megedződni, egyáltalán, tudja, hogy mit jelent az, hogy meg lehet edződni. Placid atya azt mondta: „Kevés ruha van itt, rettenetesen lehet fázni. Ezért, ha úgy fekszem le, hogy az összes ruha rajtam van, hajnalra elkezdek fázni, s mikor ki kell menni dolgozni, még rettenetesebb lesz.” Ezért meztelenre vetkőzött. Őrültnek tartották, mindenki felvette az összes ruhát, aztán iszonyatosan fázott, amikor nem a szélvédett barakkban kellett lenni. Ő pedig meztelenre vetkőzött, és pokróc. Valaki, aki tudott arról, hogy mit jelent megedződni. Templomunkba jár egy idős bácsi, lemúlt 90 éves. Placid atyának volt a rabtársa, ővele szoktam erről beszélgetni. A következőt mondja angyali derűvel: „Tudod, Feri, én mióta hazajöttem, nem fűtök.”

A harcos rendelkezik az önfegyelem erejével. Erről nem hiszem, hogy különösebben kellene bármit mondani, de nagyon fontos. Anélkül, hogy bennünk valami önfegyelem lenne, harcos nincsen. Tud izzadni, fáradni, dolgozni. Jött egy ministráns fiú hihetetlenül büszkén. Azt mondja: „Feri atya, a testnevelő tanár kitalálta, hogy ministrálok.” Elmondta, hogy a tanár pontosan kiszúrja a ministránsokat, ugyanis a ministráns tud állni. A többi gyerek nyeklik-nyaklik, a ministráns áll, pedig még csak gyerek. Tehát tudunk fáradni, dolgozni. Képzeljétek, mikor asztalos ipari szakmunkás voltam, zseniális ötletem támadt: rájöttem, hogy nem érdemes nyolc órát dolgozni, ha 6 óra alatt is meg lehet csinálni. Odaálltam a műhelyvezető elé, s azt kérdeztem: „Iván bácsi, lehetséges-e az, hogy csak 6 órát dolgozzak? Azzal a feltétellel, hogy legalább annyit dolgozok, mint a többiek.” És Iván bácsi, egy pedagógiai zseni, azt mondta, próbáljuk ki. 6:50-re kellett menni dolgozni, én nyolcra beértem, s az volt a cél, hogy legalább oda eljussak kettőig, ahová a többiek fél háromig érkeznek el. Én a második évben nyolctól kettőig dolgoztam. Simán meg lehetett csinálni 6 óra alatt is, s legalább élveztem. Azon csodálkozom, hogy volt egy ilyen valaki, aki ezt meg tudta engedni. Igaz, már a gimnáziumban is csináltam ilyet. Odamentem az osztályfőnöknőhöz, megállapodtam vele. Azt mondtam: „Kedves tanárnő. Nem szeretek iskolába járni. Mi lenne, ha alkut kötnénk? Megígérem, hogy hetente egyszer bejövök, fölveszem az összes fontos infót, s ha valami nagy dolgozat van, akkor megírom. megígérem, hogy semmiből nem fogok megbukni, minden vizsgát megcsinálok.” S a tanárnő azt mondta, próbáljuk ki.

Létezik olyan, hogy szellemi lovag, aki a többiekért harcol, és nem önmagáért. Dietrich Bonhoeffer, ő az, aki a koncentrációs táborban hal meg, neki ars poeticája volt, hogy az a kötelességünk, hogy harcoljunk azokért, akik magukért nem tudnak harcolni. Akiknek nincs erejük ahhoz, vagy lehetőségük, hogy harcoljanak. Ezért azt mondta, az egyháznak egyáltalán nem dolga, hogy önmagáért harcoljon, hanem akkor van meg a létjogosultsága, ha azokért harcol, akik nem tudnak magukért kiállni. A szellemi lovag nem ölni tud, hanem megtanulja, hogy hogyan lehet meghalni.

Van egy nagyon szép történet. A szamuráj és a szerzetes találkoznak. A szamuráj odaáll a szerzetes elé és azt mondja: „Tudod, hogy a szamuráj kardommal úgy tudom levágni a fejedet, hogy a szemem sem rebben?” A szerzetes azt válaszolja.”Tudod, hogy miközben te a szamuráj kardoddal levágod a fejem, nekem a szemem se rebben?” Ilyen a szellemi lovag. Ha végignézzük a csillagok háborújában a jedi lovagok halálát, mindegyik úgy történik, hogy pontosan tudják, azért kell ott és akkor meghalni, mert akkor valaki túléli, mert akkor valaki időhöz jut, esélyt kap, stb. De szép ez! (34:56) Nem egyszerűen csak meghalnak, hanem nagyon pontosan tudják, hogy mikor, miért, és a halálukkal hogyan tudnak valami többletet teremteni. Ez a szellemi harcos. nem ölni tud, hanem tudja, hogyan halhat meg. Gandhi azt mondta az erőszakmentességről: „Az erőszakmentesség hatalmas bátorságot kíván, nagyon kevés ember tudja gyakorolni.” Erőszakmentességre az képes, aki tud mit kezdeni az erőszakkal. Vagyis akiben ez a tiszta fehér lovag a helyére tudott kerülni minden erejével és hatalmával, és tud figyelni egy bölcs királyra, meg egy mágusra.

Nagyon érdekes cikkről szeretnék beszámolni az agresszióról. Ma leginkább azt mondhatjuk, hogy az agresszió az nagyon kicsi korban megtanult magatartásmintákból építkezik, s hogy a kulcs az, hogy amikor ott van egy pici csecsemő, még az előtt, hogy gondolkodni tudna és reflektálni tudna a saját magatartására, még az előtt mutatja a szükségleteit, és nagyon sajátosan a maga agresszív voltában teszi ezt meg, tehát sír, üvölt. A kérdés, hogy erre milyen választ kap. Ha úgy hagyják, akkor az agresszióval egész életében gondja lesz. Egy olyan pici csecsemő, aztán egy olyan kisgyerek még a reflexiónak, a tudatosságnak a megelőző idejében, aki azt tapasztalja, hogy görcsbe rándul a teste, és erre az édesanyja gondoskodással válaszol, vagy az édesanyja figyelemeltereléssel reagál, vagy fizikai kapcsolat történhet kettejük között, egy ilyen gyerkőc óriási előnyökkel indul az agresszivitásának a kezelésében. Mert itt bent hozza a mintát, hogy az agresszió az tud valahova menni, hogy azzal tud valami történni, hogy képes vagyok magamat megnyugtatni. Például hogy van egy célom, az beleütközik a te ellenállásodba, ösztönösen jön az agresszió, de képes vagyok elgondolkodni azon, hogyan tudnék gondoskodni magamról, s hogyan tudnám ezt a szükségletemet mégis valahogy beteljesíteni. Vagy hogyan tudnám elterelni ezt a célt, ha az ott végletesen akadályba ütközött. Ezt pici gyerekkorban tanuljuk meg. Ezért rettenetes lenne az, ha a gyerek két éves kora azt jelentené, hogy ti elmentek dolgozni. Ez rettenetes. Ott kell lenni a pici babákkal. A bölcsőde egy szükséges rossz. A világ legjobb bölcsődéje is egy szükséges rossz. És ha meg akarjuk magunkat kímélni attól, pusztán önzésből, hogy a gyerekeink rengeteg ’dis’-es dologgal legyenek, és antiszociálisak, kezelhetetlenek legyenek, akkor gondoskodjunk róluk megfelelően az első 3 életévben minimum. De inkább hat. Utána sokkal könnyebb dolgunk lesz. Ha az elején elvétjük a lépést, azt hurcolhatjuk.

A harcos képes föláldozni jó dolgokat a nagy célért. Ez egy nagyon nagy titok! Hogy jó dolgokat, értékeket vagyunk képesek elengedni számunkra fontosabb célért. Ha szabad így mondanom, a ma embere mindent akar, és egyáltalán nem képes elengedni a kevésbé jó dolgokat sem valamilyen jó célért. S utána nagyon boldogtalan, s nem érti, hogy miért nem jó az élet.

Az igazi harcosnak világos célja van, de tágas szíve is. Egy igazi harcosnak talán ez a legnehezebb feladata. A harcosnak az igazi nagy művészete, hogy miközben képes ilyen lenni, aközben tág a szíve. Ez hihetetlen mestermunka! Szent László ilyen! Készül a csatára, s nem lenyom még tíz fekvőtámaszt, vagy bikák vérét iszogatja, hanem imádkozik, s kéri az Istent, hogy bocsásson meg neki azért, mert embertársaiból egy-kettőt holnap is le fog mészárolni. S mikor vége van a harcnak, letérdel, s azt mondja: „Istenem, de kár, hogy így kell élni!”

A konzervatívok szeretik a harcost. A konzervativizmus nagyon szereti, hogy egy jó megoldás van, és azt ő ráadásul tudja is. Ezért aztán a harcossal jó barátságban van. Ezért nem is olyan könnyű, ha mi toleránsak, befogadóak, együtt érzőek vagyunk, hogy mit kezdjünk a harcossal. Ezért egy nagy művészet. Ezért a jó harcos képes valami jót tenni egy jó célért, a világért, önmagát is odaadva.

A harcosnak szüksége van egy jó királyra. Mert a jó király segít neki megmondani, hogy most érdemes-e harcolni, vagy nem. Bele kell-e bocsátkozni egy küzdelembe, vagy nem. Az ifjú harcos állandóan harcolni akar, a bölcs csak akkor harcol, ha szükséges. Ezért a bölcs harcos tud lojális lenni mindazzal és mindazokkal, akik számára valami pozitív, világos, tiszta dolgot képviselnek. Ezért egy jó harcos lojális tud lenni a hatalommal. És ez néha nagyon fontos.

A király mondja meg a határokat, a harcos tartja őket. Például, valaki képes azt mondani, házas ember: ”Ami most itt föllángolt itt bennem, ez a szerelem. Vagy amit most itt érzek, az a szexuális vágy”. Ez van itt a bal felemen. Jobb felemen a feleségem. Ő az én házastársam. Megvan a pontos megkülönböztetés, s azt tudja mondani, hogy akkor én most ebben az irányban élem az életem, és kész. Az nem azt jelenti, hogy utána nem mehet el pszichológushoz. Sír, szenved, veszteség az van! De azért az rettenetes, ha valaki minden nap úgy kel föl: „Milyen irányban is éljem ma az életem? Mi is a jó és mi is a rossz? Szeretem-e ezt a nőt vagy nem? Kell-e nekem vagy nem? Lesz jobb vagy nem?” Nem tudom, hogy így lehet-e élni.

Csak az tud lenni harcos, aki bírja a félelmet meg az egyedüllétet. Ez is az egyik vesszőparipám. Azt gondolom, ha minden ember évente egyszer egy hétre elmenne egyedül, az egész világ megváltozna. De nincs duma! Egyedül. Azt úgy komolyan. Döbbenetes, hogy egy hét alatt mi tud bent történni, hogy hogyan íródik át minden. Hogy hogy van az, hogy nem tudod senkivel se megbeszélni. Hogy nem kapaszkodhatsz senkibe. Egyedül kelsz, egyedül fekszel. Nincs, aki segítsen. Egyedül vagy. Sok minden jön. Nem véletlen, hogy a korai kereszténységben virult a szerzetesség, de annak előtte a sivatagi atyák. Hát ahhoz egy igazi harcos attitűd kell, hogy valaki egyedül… A remeteség igazi harcos életforma. Nem megdöbbentő, hogy miközben rettenetesen individuálisak tudunk lenni, aközben nem is tudunk egyedül létezni?! De olyan szinten nem, ha egy napot egyedül vagy szótlanul kell tölteni, már ideges vagy feszült… Bekapcsolnád a tévét, a rádiót, net nélkül már nem tudom, mi van… Próbáljátok ki! A papnevelő intézet egy nagyszerű hely! El lehet menni kolostorokba, el lehet vonulni. Nem mondom, hogy nomádozzatok egy hetet. Vonulj el egy kolostorba, nőjön a szádon pókháló!

Harcos csak az tud lenni, aki mer konfrontálódni, állja az agressziót, és nem húzódik vissza rögtön a fészkébe. Sose felejtem el, 13 éves voltam, volt egy olyan magas fiú, mint én, s rettenetesen utáltuk egymást. Ott vagyunk testnevelés óra előtt az öltözőben, az egyikünk pofon ütötte a másikat. Kaptam egy pofont, én is adtam egyet, erre ő is. Képzeljétek el, ameddig nem kezdődött el az óra, így pofoztuk egymást. Két hétig nem hallottam arra a fülemre. Meg is voltam ijedve, de nem mertem otthon elmondani. Az összes fiú körbeállt, senki nem avatkozott bele. Mindenki állt és nézte. Nem tudom, ha nem csöngetnek be, akkor mi lett volna. Tudjátok, ezeket a történeteket azért mondom, hogy a ti saját történeteitekre rátaláljatok.

Idővel képes harcostárs lenni. Egy valódi harcos nem Rambo. Egy igazi harcos tudja, hogy másokkal együtt sokkal erősebb. Én azokon a filmeken nevelődtem, hogy Piszkos tizenkettő, A hét mesterlövész. .. Nem tudnak úgy győzni, hogy ne fojtogatna a sírás.

Nem ámítja magát a gonosz vagy az ellenség láttán. Ez ma sokakból nagyon hiányzik. Annyira elfogadóak, liberálisak, toleránsak vagyunk, hogy az öltönyben járó gonoszt simán beengedjük. Olyan, mintha valami vakság vagy naivitás lenne rajtunk. Későn eszmélünk. Későn tudjuk kimondani, hogy na, ezt nem! A számomra legszívbemarkolóbb példa Henry Boulard atya. Szíriai ősökkel rendelkezik, Egyiptomban él Alexandriában. Egész életét muszlim világban tölti. A katolikus egyház világkaritászának elnöke volt hosszú ideig. Egy igazi karitatív valaki, egyébként egy zseni, és olyan keményen tud bizonyos dolgokról beszélni, hogy megáll a levegő. Azt mondja, hogyha egy olyan muszlim országban, ahol az iszlám államvallás, azt figyeljük meg, hogy nincsenek az emberi jogok tiszteletben tartva, hogy nincs vallásszabadság, hogy nincsen szólásszabadság és sajtószabadság, akkor ott nehéz párbeszédet folytatni. Ahol megengedhető, hogy keresztényeket üldözzenek vagy megöljenek, ott azért valamire rá kell látni. Ezt egy olyan valaki mondja, akinek a szavára lehet hallgatni, mert az egész életét egy ilyen közegben éli le, és szívvel-lélekkel keresztény. Azt mondja, hogy a muszlim radikalizmust vagy fundamentalizmust ne kívánjuk magunknak! … Van egy pont, ahol az ember azt mondja, hogy eszem ágában sincs toleránsnak lenni! Richard Rohr, a ferences szerzetes azt mondja: a valódi harcos nem naiv.

A lovag állandóan keresi azt, amiért vagy akiért harcolhat, ezért ilyen értelemben mindig kell neki valaki, akivel küzdhet. Ez erőssége és gyöngéje is. A sötét lovagnak rettenetes gyöngéje, mert a harc pusztán a harcért. A sport a mi világunkban ezért óriási szerepet játszik. Sportra szükség van. A sport ritualizált háború.

A jó harcos tudja, mire képes és mire nem. Jézusnak is van egy ilyen története. A jó harcos tudja, hogy most igen vagy nem. Önismeret nélkül a harcos veszélyes és ostoba. Ismeri és értékeli a saját erejét, de nemcsak a királyra van szüksége, hanem a mágusra is. Azért van szüksége a mágusra, mert könnyen válhat ostobává, fanatikussá, radikálissá, könnyen átáll a sötét oldalra. És szinte észre sem veszi. Mert mindig kis lépésekkel hozza meg a döntéseit, és azt mindig igazolja maga előtt. Ott van a mágus, aki odalép a harcos elé és azt mondja: „Idefigyelj! Te most pont olyanná lettél, ami ellen harcoltál annak idején.” Ezért szüksége van a mágusra, aki ad neki egy igazi pofont.

Ezért egy jó harcos tiszteli a nőt, a nőit s az emberi érzéseket. Ezért a keresztény kultúrában ő a lovag, aki egyszerre harcos és lovagias is. Különben nem igazi harcos. Épp a hétvégén volt a ’pszichológiai napok’. S ott volt egy előadás, a nőies férfi trend. Hogy ez ma már nem elszigetelt jelenség, hanem ez egy trend, s egy érdekes mondatot szeretnék az előadásból idézni: „A nőies férfi testét narcisztikusan megszállja, mint egy nő.” Ez mit jelent? Szemöldökét kigyomlálja, szőrtelenít, hájat mér, körmét lakkozza… A lélektan ezt úgy mondja, a saját testét nárcisztikusan megszállja. Önimádó viszonyba kerül a saját testével, ami egy nőnél szép, egy férfinál… Ez nem azt jelenti, hogy ne használjunk dezodort. Kultúrkeresztény közegben szoktam megfigyelni, vannak fiúk, akik bűzlenek. (történet a paptársáról, aki Rómába mosószappant akart vinni)

Egy valódi harcos bízik a saját erejében, ezért nem bocsátkozik állandóan harcba, csak ha nagyon kell. Hiszen tudja, hogy az ereje ott van. Láttátok ti Yoda mestert csak úgy? Ezért aztán nincsen problémája a hatalommal. Egy jó harcos tudja a hatalommal felvenni a versenyt.

Hamvas Béla, Patmosz I: „A bölcsesség kezdete az, hogy az tud mit kezdeni a megváltással, aki a folytonos tevékenységét leállítja, és a versenyből kilép. A nyugtalanságot lecsendesíti, az eredetiséget és a tehetséget föladja, s önmagát normális emberré teszi. Otthagyja az ideiglenest, mindent, ami pusztán csak érdekes és izgalmas és új; és akaratát az értelemmel összekapcsolja, életét visszavezeti az eredethez, az egyetlen, végleges és tényleges valósághoz. vagyis beleáll az alapállásba.” …”A szeretettelenségben őrültté vált vakság, a folyamatos bűncselekményben élő ember reszkető izgalma, s e magatartásnak szegényesebb, tehetségtelenebb és sápadtabb változata ezerszámra nyüzsög a világ nagyvárosaiban, mint diplomata, katona, tanár, pap, politikus. Akiben az egész emberi sors egy egoista kísérletté, egy fejvesztett kalanddá vált, morbid blöff, fölheccelt tébolyában egyik szituációból a másikba támolyog.” Ez a rossz harcos. S akkor: „A kalandorság a XX. század közepén abban a magatartásban kulminál, amely letépi magát nemcsak mindennemű egyetemes jelentőségű és döntő létkérdésről, hanem kitépi magát a történetből is, és megfosztott eszmélettel abba veti magát, ami éppen a pillanatban aktuális.” Ugye ez a vak kalandorság a negatív oldala a harcosnak. „ Azt hiszi, hogy a lét felé minél inkább lezárja magát, jelenléte a most-ban annál intenzívebb. Ez a kalandor életstratégia legújabb lépése. Virtuozitás, harc, sport, rögtönzés, csak azért, hogy részét a szituációból kivegye, vagyis, hogy a helyzet élettartamát kirabolja mindennemű gátlás és fegyelem elvetésével. Egyszerűen csak életmohósággal.” Úgy fejezi be: „Az éberség semmiféle irányban és viszonyban nem negatív. Semmi abból, ami létre ébredt és van, vissza nem vonható, ki nem iktatható, ez a világjáték komolyságához tartozik. A lovagot, kalandort vállalni és átvilágítani és fölemelni kell. Nem pedig megtagadni. A cél nem nagy történeti diadal, hanem egyszerű, közel van és könnyű: normálisnak lenni.” (72:24)