Hanganyagok‎ > ‎2008-2009‎ > ‎

2009.04.28

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

(Itt még van néhány hely. Lehet, hogy kicsit jobb, mint hogyha állni kellene. Ott az életművészek kis csoportja.)

Tehát, az archetípusokról beszélünk, mégpedig azért, mert nagyon sok megfontolást tettünk arra nézve - természetesen nem a saját bölcsességünkre alapozva, hanem Karl Gustav Jung és Verena Kast nyomán -, hogy mit jelent, hogyha a komplexusaink - és itt nagyon leszűkítettük a kört: az apakomplexusunk, az anyakomplexusunk, akár pozitív, akár negatív - az olyan erővel rendelkezik idebent, hogy erőnek erejével simán hatékonyabbnak bizonyul, mint az "én". Ez a nagy bajunk, hogy én akarnék valamit, én kitűzök egy célt, énnekem vannak nagyszerű vágyaim, és közben idebent sokkal nagyobb erőkkel is találkozom. Ezek a sokkal nagyobb erők, nemegyszer ellehetetlenítik az életünket. Mondhatjuk tehát azt, hogy fölismertünk magunkban énszerű valamit és ezt Jung nyomán úgy hívjuk, hogy komplexus. Akkor az volt a kérdésünk, hogy rendben van, próbálunk gyógyulni, erősítgetjük az "én"-t, gyógyítgatjuk a sebeinket, kinőjük a komplexusainkat - már amennyire mindez sikerül -, van-e még valamilyen erőforrás, ami rendelkezésünkre áll, hogy az "én" egyre hatékonyabb és erősebb legyen, és ráadásul tényleg a funkcióját be tudja tölteni. Tehát megint ha egy egyszerű képet veszünk: hogy az "én" képes legyen rendet tartani és összekötni az "ösztön ént", meg a "felettes ént", ha nagyon egyszerűen beszélünk erről. Na-de, ha a komplexusaink erősebbek jóval, mint az "én"-ünk, akkor hiába pattog az "én". Mindig csak azt mondhatja el, mint ami a Szentírásban is benne van: Pontosan tudtam a jót, akartam is a jót, de mást csináltam. Hogy ne kelljen az életünket folyton folyvást így élni. A kérdésünk ez volt: Honnan van olyan erőforrás, ami támogathatja az "én"-t ebben az összekötő funkcióban, a maga megerősödésében, hogy az még az Istennel való találkozást is lehetővé tegye? Így jutottunk el egy természetes erőforráshoz, az archetípusokhoz. Amelyek azonban nem egyediek, hanem egyetemesek. Kollektívek idebent. Ez azért is lehet nekünk nagyon fontos, mert hiszen arra már nagyon sokszor ránéztünk, hogy sajnos a személyesség - személyes életet élni -, ez elkápráztatott egy picit bennünket, ami tulajdonképpen nem baj, csak tessen is nagyon személyes életet élni - ez nagyszerű, szülessünk meg, mielőtt meghalunk! Igen ám, de hogyha a személyességet összekeverjük az énszerűséggel - a személyességről csak azt gondoljuk, hogy személyes az, amikor állandóan azt tudom mondani, hogy én, és akkor én nagyon személyessé leszek, akkor nagyon kibontakozom -, ennek a kudarcát és vereségét most már nagyon régóta látjuk, több emberöltő óta -, ha azt gondoljuk, hogy a személyes, a rendkívüli, az egyedi, ahogy magunkra szívesen nézünk és nézhetünk is, az egyenlő azzal, hogy én, én, én és én. Ezért aztán az archetípusokban - mindabban, ami ott benne van, amit így írunk le, hogy archetípus -, igazi szövetségesre találhatunk, ha eléggé ügyesek vagyunk. Azért, mert hiszen az archetípus éppen nem énszerű, hanem éppen nagyon egyetemes és általános, de közben nagyon erőteljes. Az "én"-t és mindent nagyon meg tud erősíteni bennünk, amire egyébként nagyon szeretnénk vágyni. De persze, ez azzal a kihívással jár, hogy föl kell például azt ismernünk, hogy ténylegesen, ami természetes, ami a természet, az mennyire idegen közegünkké tudott válni. Teljesen. Az "én" körül való pörgésünkben és forgásunkban. Egészen idegenszerű lett az, ami természetes. A példáink ezek voltak, hogy a ma emberének - mert a személyeset és az egyedit, az ő nagyszerűségét, ami tényleg van, azt összetéveszti az énszerűvel -, ezért az, hogyha ő beteg, fölháborító, aljas piszokság, csak vele történik ilyen kibírhatatlan, lehetetlen dolog. A jó és balsors, az élet és a halál, egészség és betegség, jó fordulatok és rossz fordulatok: ma már nem természetesek nekünk. Hanem azt gondoljuk - mert a személyeset énszerűnek gondoljuk el -, hogy nekünk csak a jó sors, "csak ez, csak az", és ezek ráadásul járnak is. Mikor az élet más oldalát mutatja, oly nagy mértékben vagyunk fölháborodva, csalódottak és kikérjük magunknak.

Ez akart a rövid levezető lenni. (Egy kedvcsináló, örömteli, allelujás, húsvéti.) Vagyis, az archetípusokból megsejthetjük azt, hogy az az "én" milyen sokat meríthet, és milyen sokat kaphat abból, ha egyetemes és általános belső tartalmakkal találkozik. És urambocsá, egyiknek-másiknak egy picit átadja magát. (Óvatosan mondom.) Nem magamhoz rendelem, hanem én egy kicsit átadom magam. Magunk között szólva, nem sokkal bölcsebb dolog, ha valamit a magunkénak akarunk? Ha azt a birtoklás értelmében szeretnénk, állandóan ott a félelem, hogy majd elvesztjük. De ha átadom magam neki, ki veszi el tőlem? Az önátadásnak óriási következményei vannak. Az már a miénk, aminek mi átadtuk magunkat, az a miénk. Nem a birtoklás értelmében, hanem a létezés értelmében.

A harcosról mondtunk 11 pontot. Szaladjunk végig?

1. Ő gyakorolja a megkülönböztetést és a szétválasztást. 2. Szüksége van egy célra, egy nagy igazságra, ami értelmet adhat az életének. Ezért aztán, ha le tudja nyűgözni egy nagy cél és egy igazság, megtanulja az önfegyelmet. Képes az önfegyelemre. Ha valaki nem képes az önfegyelemre - akármilyen avíttnak is tűnik -, önfegyelem nélkül lehetetlen harcosnak lenni, egyszerűen képtelenség. Tehát, képesek vagyunk az önfegyelem erejével rendelkezni, ezáltal tudunk határokat, távolságot tartani, például a saját komplexusainktól. A bennünk élő harcosnak az ereje segít, hogy az eszünkkel a király elmondja: Idefigyelj, Feri! Ha te most féltékeny vagy, ha te most dühbe gurultál, ha te most csalódottnak érzed magad, és kisemmizettnek és megvetettnek, ez a te komplexusod. Tarts távolságot, a saját komplexusodból fakadó érzéseidtől, gondolataidtól, jövőképedtől, sirámaidtól lépj egy kicsit távolabb, el ne merülj bennük! Ezt napjában nagyon sokszor kéne gyakorolnunk. Már régen nem dőlök be annak az érzésnek, hogy … - mert tudom, hogy a komplexusaimból fakad. Majd bolond leszek jó mélyen beengedni, hadd járjon át százhuszonnyolcadszor is, hogy mennyire nyomorult vagyok! Ezt átéltem már ötször. Nem volt elég? Akkor hatodjára köszönöm, húzzunk némi távolságot. Te ottmaradsz, én meg itt vagyok. Erről beszélek, mondjuk, mikor az önfegyelmet mondom. Az is önfegyelem, hogy azt mondom: most ennek az önsajnálatnak akkor sem adom át magam, ha be akarja kapni a fejem szőröstül-bőröstül, és ebben a pillanatban ekkorának tűnik. "Takarodsz helyedre!"

Emlékeztek erre a történetre. Egy nő válás gondolatával vívódott - most vége van, kész ő elválik. Mit tesz, mint egy igazi nő? Még van egy utolsó dobás. Mi lehet a nő utolsó dobása ebben a kritikus helyzetben? Fölhívja a barátnőjét. Persze, a barátnője egy igazi mágus. Ki veszi föl a telefont? A férje. (Kertes házban laknak.) Mondja neki: Jaj, te add már nekem a mucust. - Jól van, a mucus kint van, nem tudom, mit csinál, mindjárt adom. S akkor lerakja a telefont, és a nő hallja, hogy a telefonban átszűrődik, ahogy a férfi kiabál a kutyával, s azt mondja: Mész helyedre! A nő ott ül, s hallja ezt, hogy: mész helyedre! Jön a mucus, azt mondja: Szia, itt vagyok. Mi van? Erre a nő: Kösz szépen, megkaptam a választ! Aki nem érti, vessen magára.

3. Van szellemi lovag. (Erről több szó ne is essék.)

4. A harcos képes föláldozni jó dolgokért és nagy célokért más nagyon értékes dolgokat is. Képes valami jót tenni másokért. A világért önmagát odaadva - csakis értetek kivettem egy filmet a videotékából. Melyik lehetett ez a film? Csillagok háborúja. A Sith-ek bosszúja című epizódot vettem ki, mert ott derül ki minden. Ebből néhány részlet. Képes odaadni magát más fontosabb célok érdekében. Éppen polgárháború dúl, és mi történik? Odamegy a Sith nagyúrhoz Anakin Skywalker, akit mindannyian ismerünk. Csak az emlékezet fölfrissítése érdekében: Anakin Skywalkernek egy másik nevet ad a Shith nagyúr: Darth Vader. De amikor még Anakin Skywalker, akkor azt mondja neki a sötétség királya (ő a szenátusnak az elnöke): Nézd! Az én mesterem olyan valaki volt - igaz, hogy én öltem meg -, de ő képes volt valakit a halálból visszahozni. Oly nagyon az erő birtokában volt. Erre mit mond neki Anakin Skywalker? Azt mondja: Ez nekem kell, mert itt van az én szerelmem, és én nélküle nem tudok élni. Nélküle elpusztulok, nélküle kész vagyok, nélküle semmi vagyok. - Ezért alkut az ördöggel. Ez az, amikor egy harcos - Anakin Skywalker harcos kétség kívül, Jedi lovag -, de van egy pillanat, amikor azt mondja: Most már valamit és valakit magamhoz kell rendelnem, és én nem rendelődök alá másnak és senkinek. És én bizony e nélkül a nő nélkül nem tudok élni. - Meg is lesz az eredménye. Utána öli le az összes Jedi lovagot, mert hogyha mindegyiket megöli, akkor majd a sötétség ura megtanítja őt, hogy kell a halálból visszahozni az ő szeretett feleségét. Ami persze sosem történik meg.

5. A harcosnak szüksége van egy jó királyra. Ha a harcos nem hallgat egy jó királyra, vagy, ha rossz királyra hallgat, rossz harcos lesz belőle. Anakin Skywalker két hibát is elkövet: rossz királyra hallgat, a jó királyra meg nem hallgat. (Más hibát nem vét. Ezért hívják Darth Vader-nek.) Ott van az a megrázó jelenet: a Sith nagyúrnak van egy tanítványa, legyőzi őt Anakin Skywalker, de nem öli meg. Mit mond a király archetipikusan? Azt mondja: Öld meg! Erre azt mondja a harcos: De hát ezt tegyem? - A királyra hallgat, a király mondja meg, hogy mit tegyen. Hiába ő győzte le, de hogy meg kell-e ölni, vagy nem, azt a király mondja meg. Azt mondja: Öld meg! - De hát én Jedi lovag vagyok, nem ölhetem meg, mert nincs fegyvere. - Egy lovag lovagiasan harcol, azt mondja: Nem tehetem meg. Azt mondja a király, mert sötét király: Öld meg! - És annyi. Ez az, amikor valaki a rossz királyra hallga

6. A király tudja a határokat, a harcos tartja meg őket.

7. Idővel képes harcostárs lenni.

8. Nem ámítja magát a gonosz, az ellenség láttán, vagyis nem naiv. Ez például azt jelenti, hogy teljesen mindegy, hogy iszlám fundamentalizmus, vagy keresztény fundamentalizmus, az tök mindegy. A fundamentalizmus ölthet felőlünk akármilyen ruhát, attól még az. A keresztény fundamentalizmus egy picit sem jobb, mint az iszlám vagy hindu fundamentalizmus. Mitől lenne jobb? Attól az még fundamentalizmus, hogy más köpenyt hord. Hű de veszélyes! Azért mert az egyik fölvett egy ilyen köpenyt, a másik meg olyat, az egyikre azt mondjuk, hogy fúj, a másikra meg: azért az mégis csak keresztény. Ez rettenetes. Vehet akármilyen köpenyt, az attól még az, és kész. Mondhat akármit.

9. A harcosnak ellensége van szüksége. Ez kemény kijelentés, de az archetípus ilyen. Nem olyan, amilyennek akarjuk, hanem olyan amilyen. Ellenség kell neki. Ezért szorul rá olyan nagyon a jó királyra, és olyan nagyon a mágusra, mert valami ellen a harcosnak harcolnia kell, attól harcos. Legföljebb egyre bölcsebb harcos, idősebb harcos és a többi. Eszembe jutott az, amikor a magyar bajnokságon - nem is tudom: Miskolc - tudjátok, ott volt Jámbor József, - 227 magyar csúcstartó - meg én is, pici húszéves. Nyeretlen húszéves. Akkor a 214-et, és az előtte lévő magasságokat mind a ketten elsőre ugrottuk. Mindent elsőre ugrottuk. A 218-at mind a ketten háromszor levertük. Ez a totális holtverseny. De magasugrásban az első helyen nincsen holtverseny. És ami nagyon ritkán szokott lenni az történik ilyenkor, hogy visszateszik 214-re. Az egészben az az izgalmas, hogy ott ül már az összes kiesett versenyző, és mi egymással harcolunk. Tényleg, egy az egyben. Vagy ő, vagy én. Ez igazi harc. S mi történik a lelátón? Az edzők is harcolnak. Képzeljétek el - ezt később mesélték nekem -, nagyjából egymás mellett ülnek az edzők - mert egyébként mindenki mindenkit ismer -, és a magyar csúcstartó készül az ugrásra. Erre az edzője beszól az én edzőmnek. Azt mondja: Most készül a magyar bajnok. - Erre az edzőm bemutatott neki. Ahogy mondom. Ez egy ilyen világ. De közben jó barátok voltak, de a lelátón is ment az adok-kapok. Akkor föl: 218. Ő ugrik először, leveri. Egy ugráson múlik minden. Kard ki kard! Akkor nekem épp sikerül. Ez egy olyan helyzet, amit úgy hívnak, hogy szétugrás. Olyan jó volt elmondani!

10. A jó harcos tudja mire képes és mire nem. Ezért van olyan nagyon nagy szükség a mágusra. Ezért a jó harcos, ha igazán jó harcos tudja azt, amit egy idős embernek tudnia kéne. És amit nagyon sok idős ember nem tud, vagy nem akar tudni. Ez pedig az, hogy nemcsak, hogy meghalunk, és nemcsak, hogy meg kell halnunk, hanem azt is, hogy eltelik 80-100 év, és már nem is emlékeznek ránk. A kutya sem. Nem csak meghalsz, hanem el is felejtenek. Brutál? Egy jó harcos ezzel szembenéz és nem áltatja magát ezzel a nevetséges maszlaggal: Addig nem hal meg, ameddig van ember, aki emlékezik rá. Egyrészt: meghalt - mert éppen a koporsója előtt állunk -, másrészt: elfelejtik. Milyen nagy dolog az, mikor egy idős ember azt tudja mondani: nem csak meghalok, el is felejthetnek - és úgy tudja továbbélni az életét. Különben elkezd a saját életrajzában élni.

Ide még annyit: tudja, hogy mit bír és mit nem. Az utolsó részben (a második háromból az utolsó) Anakin Skywalker, hősünk elbizonytalanodik. Látomásai vannak arról, hogy a felesége szülés közben meg fog halni. Ez az, amit nem bír és nem akar elfogadni. Ezt nem akarja elfogadni. Mit tesz? Miután beszél a közvetlen mesterével, Obi-Wan Kenobival, ez nem elégíti ki, mert a mesterével rivalizál. Ezért elmegy Yoda mesterhez. Yoda mester egy igazi mágus. Akkor megkérdi Yoda mestert: Mester, rettenetes rémálmaim vannak. Rettenetes dolgokat látok. Mit kéne tennem? - És Yoda mester, mint mágus tudja, hogy Anakin Skywalker arról álmodik, hogy a felesége, akit nagyon szeret meg fog halni. Ezért azt mondja: Idefigyelj, ifjú harcos! Neked most kellene elengedned azt, amit másoknak elég később is elengedni. De ne felejtsd azt el, hogy előbb-utóbb mindenkinek el kell engedni azt, amit neked most kéne. - Ilyen egyszerű. Ettől még rettenetes, hihetetlen nehéz. A szívünk belehasadhat természetesen. De a mágus nagyon egyszerű mondattal elmondja. "Neked tudnod kéne elengedni, gyászolni! Ennyit kellene tenned." Semmi trükk, csak ennyi. Ezt a nagyon egyszerű dolgot nem tudja megtenni. Utána Darth Vaderként él. És micsoda pusztulás van a nyomában. Ezt azért akarom nektek mondani, mert az gyönyörű dolog, mikor az életünknek egy-egy eseményét végtelen egyszerű csupaszsággal meglátjuk, és azt tudjuk mondani magunk felé: Feri, ez az egész semmi másról nem szólt, minthogy nem akartál azzal a veszteséggel szembenézni. - Ennyi. - Feri, ez azért történt, mert önző vagy. - Ez nagy dolog. Ilyen hihetetlen egyszerűség és utána lehet tovább élni. A számomra ez a film azért nagyon jó, nagyon szeretem, tiszta archetipikus történet -, mert kiderül, hogy lehet tudni, hogy mit kéne csinálni. Nagyon szép. Lehet tudni. Van, aki megmondja. Hallható, nagyon egyszerű, fölfogható. És olyan is lehet, hogy valaki akkor sem így él, és kész.

11. Bízik saját erejében és hatalmában. Emlékeztek arra a jelenetre - nem ebből a részből - amikor Yoda mester az űrhajót föl tudja emelni? Érdemes megnézni! Akkor tanítja az ifjú Luke-ot - Luke Skywalker, Anakin Skywalker fia, csak nem tudja, ki az apja az első három részben -, tehát, tanítgatja, hogy hogyan emelje föl az űrhajót. Akkor azt mondja: Megpróbálom fölemelni. Erre azt mondja a mester: Na, álljunk meg! Vagy csináld, vagy ne csináld! Csinálod, nem csinálod. Ez a harcos kiképzése. Egy űrhajót nem lehet úgy fölemelni, hogy megpróbálom. Kinek sikerült már így fölemelni egy űrhajót?

Na, ez akart volna lenni egy gyors, nem is gyors ismétlés, hanem még hozzátettünk egy-egy gondolatot. És lezárjuk egy újabb Hamvas Béla gondolattal. Egy harmadik kötetből, ez a Scientia Sacra III. "A tevékenység, a cselekvés sajátos helye a lovagi kormányzói kaszt élete. A lovag a cselekvés jógáját gyakorolja, ami nem egyéb, mint a legfelsőbb lénnyel a szüntelen tevékenység útján való egyesülés. A pap életműve az elengedés, a nemcselekvés, a minden tettől való tartózkodás. A harcos életműve a nagy tettek végrehajtása az igazság és az erények jegyében a gyöngékért, az üldözöttekért, a tudatlanokért és a szegényekért." Azt mondja: "A cselekvés jógájának hagyományát (tehát, a harcos hagyományát) a Rámájana, Mahábhárata, Iliász, Odüsszeia, Grál eposzok mind tartalmazzák. A jellegzetes cselekvésbe való beavatás a Bhagavad-gíta első része, melyben az Istenség a hőst, Ardzsunát, a hősi életműbe beavatja, s a hősi erényekre megtanítja." - Ugye, ha elolvassátok a Bhagavad-gítát (Mahábhárata egyik fejezete), Krisna tanítja Ardzsunát, aki egy harcos, és föltárja neki a lét értelmét. "Nem arra, hogy bölcs és értelmes legyen, hanem, hogy bátor és nemes. Elszánt, önfeláldozó és előkelő. A heroikus élet nem a legmagasabb, de talán a legszebb és legragyogóbb. A harcos sorsában minden tett egyetlen irányba mutat. Ez a hősi életmű, amelyben a hős önmagát az igazságért való küzdelemben önátadottnak tartja, és ebben a tevékenységében megdicsőül. A hősi életmű nagysága és komolysága a szellemi kaszt művével egyenértékű. A hős, ha művét tetteivel maradéktalanul teljesítette, megszabadul." - Így látta ezt Hamvas Béla.

Akkor jöjjön (kedvencem) a mágus. Az első gondolat, hogy erről Richard Rohr beszél. Richard Rohrról tudjátok ki? Mert az ő gondolatait hozzuk - ferences szerzetes. Ő beszél a mágusról. Azt mondja: "Az egyházi hagyomány a mágussal alig-alig tud valamit kezdeni." Pedig - tudjátok? - a görög nyelvű szentírásban a három királyok nem királyok, nem napkeleti bölcsek, hanem az szerepel a szövegben, hogy mágusok. Mágusok jönnek napkeletről, akikről pontosan tudjuk, hogy asztronómus, asztrológus papok északról, Mezopotámia vidékéről. Tehát asztrológus, asztronómus papok. És milyen érdekes, hogy a kereszténység ebben a történetben megőrzi azt, hogy vannak, mondjuk így nagyon egyszerűen: pogány mágusok, akik olyan érzékenységgel rendelkeznek, hogy képesek fölismerni, hogy itt valami óriási dolog születik. Ott valahogy a Földközi tenger partján, Kis-Ázsiában. Miközben a saját nép nem ismeri föl, hogy megszületik a királya. A mágus fölismeri. A mágus az, aki tudja, hogy most nagy dolog történik. Aki hétköznapi szemmel néz, természetesen nem látja, hogy nagy dolog történik. Aki elvakult szemmel néz, az meg megöleti a kisbabákat. A mágus tudja, hogy mi történik, és tudja, hogy annak mi a jelentősége. Egy picit muszáj itt a kereszténység felé utalást tenni. Mert ugyanis a pap az ősi hagyományban kétség kívül a mágusból jön. Ha tetszik nekünk, ha nem, mágus eredetű. Sámán eredetű, mágus eredetű, varázsló eredetű. Akármit csinálunk vele, az és kész. Ez az eredete. A mi keresztény kultúránkban, de inkább a kultúrkereszténységben (nevezzük így) - most beszéljünk a katolikus papról - a katolikus pap adott esetben szinte semmit nem őriz a mágusnak a jegyeiből, hanem megpróbál királynak mutatkozni. Aki rendet tart, aki megmondja, hogy minek hol van a határa. Ennek a lebutított változata a hivatalnok. És milyen érdekes a ti érzékenységetek, hogy amikor igazi létkérdések elé kerültök, alig-alig keresitek a papot. Úgy tűnik, hogy egyre kevésbé tartjátok kompetensnek a papot létkérdésekkel hozzáfordulni. Ma már sokkal inkább a pszichológus van a mágusnak a ruhájában. Mintha a pszichológus tudná sokkal jobban a titkot, mint a pap. A pap ma sok esetben inkább csak hivatalnok sajnálatos módon. Talán éppen azért, mert rettegünk attól, hogy a mágusnak az archetípusa úgy a maga eredetiségében és egyetemességében valahogy megjelenjen. Gyökösi Bandi bácsinak a könyvében olyan gyönyörű az, ahogy mondja, hogy milyennek kell lennie egy jó orvosnak. Azt mondja, legalább öt komponenst kell magában elegyítenie, de mindenképpen az első az a varázsló, füves ember, a gyógyító. Ez a papra ugyanúgy érvényes kellene, hogy legyen. Muszáj lenne, hogy ő kapcsolatot tudjon tartani ezzel az egyetemes kinccsel, ami minden emberben ott van, ami a mágus. Azt lehet átjárni a kereszténységgel természetesen, egész nyilvánvalóan. Az nem kell, hogy a kereszténységnél a biztosítékot kiverje. Nem, azt nagyon szépen lehet.

Mondanék történeteket, hogy tulajdonképpen - még mielőtt pontokat hoznék -, milyen is a mágus. Mitől mágus a mágus? Leginkább attól, hogy képes ellentéteket összetartani. Ellentéteket összeköt. Attól mágus. Az átalakulásnak, az átváltozásnak, a transzformációnak, a megújulásnak, az újjászületésnek a szimbolikus alakja, archetípusa. Mondanék olyan történeteket, amikor papokat láttam mágusnak.

Volt egy kedves barátom, együtt ministráltunk. A barátom a sekrestyében néhány perccel a Szentmise előtt odalépett az atyához és szégyenkezve és óvatosan mondja, hogy: Atya én ma nem akarok áldozni, mert én olyan méltatlannak érzem magam! A pap bólintott. Amikor elérkezett az áldozás ideje - tudjátok, ott van a papnak a nagyostya -, kettétörte a nagyostyát, és a nagyostyával odament ehhez a fiúhoz (aki volt 19 éves), és azt mondta neki, hogy Krisztus teste. A nagyostyával. Ilyet egy mágus tesz. Egyesített valamit ebben a fiúban. "Jaj, én olyan méltatlan vagyok!" Ez ugyanaz, hogy: Uram menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok. Jézus válasza: Péter, emberhalász leszel. Az ő bűnösségélményét összeköti sajátmagával. Az Isten kiválasztásával. Valami, ami addig úgy tűnt, hogy két külön világ.

Ilyeneket mondanék még.

Emlékeztek arra a kedves református lelkész barátomra. Idősebb jócskán nálam.

Diktatúra van, és fiatal, lángol benne a harcos, megvan a cél, azt mondja, ő megy a börtönbe, ő akkor is. De azért elmegy a mágushoz. Aki egy papbarátja, lelkészbarátja. Azt mondja: Te, én egy nehéz döntés előtt állok, de én azt gondolom, kiállok, és én ezt úgy elmondom, úgy megcsinálom, hogy … . Ennek rettenetes következményei lehetnek, börtön, akármi. Mit szólsz ehhez? Ugye, mint Anakin Skywalker ment Yoda mesterhez. Yoda mester azt mondja neki: Figyelj csak! Én sokat éltem már, azt mondom, hogy itt nem érdemes harcolni. Harcolni érdemes, itt nem érdemes. Én itt nem harcolnék. - Vessző, mert ez eddig a hivatalnok, eddig a király. Elmondta, hogy mit hogy kell csinálni, mi a rend. - Ha másképp döntenél és bajod esne, hozzám gyere először! - Református lelkész, mágus.

Volt egy mesterem - most is él még - galambősz hajú, óriási tudású. Közelgett a Húsvét valamelyik évben. Mondom, nekem el kéne menni gyónni. Feri, világítsd át magad. Na, jól van elmentem a mesterhez, gyóntam, gyóntam. Nekem sem könnyű. Végzek a gyónással, föloldozás …, akkor erre azt mondja a galambősz hajú mester: Ferikém, gyóntass meg már engem légy szíves! Olyan nagy dolog az, ha egy pappal lehet találkozni.

Székcsere. Galambősz mester térdel előttem: Gyónom a mindenható Istennek és neked lelki atyám… - Ez egy mágus. Ennek megvan zen változata is. Egy koan formájában fogom elmondani. Már minden évben elmondtam, ezért ki fogjátok találni.

A mester találkozik a tanítvánnyal. A mester meghajol a tanítványa előtt. Erre a tanítvány még mélyebben meghajol a mester előtt. Erre a mester fogja a bambuszbotját és ráver a tanítvány vállára. Másnap a mester és a tanítvány találkoznak. A mester megáll, mint a cövek. A tanítványnak eszébe jut az előző nap. Ő is megáll, mint a cövek. A mester fogja a bambuszbotját és a másik vállára is egy jó nagyot rácsap.

Ezt nem szabad megmagyarázni. Az előző történet fényében, ugye?

Nem egyszer hallottam ilyen történetet: Szomszéd atya, egy igazi belevaló parasztember. Fölépít templomot, egyházközösséget, mindent. Ezzel a mentalitással lehet is. Mi történik? Jön egy ember - akar valami ügyet intézni -, ő meg éppen melósruhában, kőbányai sör a párkányon. Nyomja a betont. Elkezdenek beszélgetni, az illető nem tudja, hogy épp a pap keveri a betont. Az atya kibont neki is egy kőbányait (még azt a régit, emlékeztek? kék-piros címkés). Ott iszogattak, el is felejti az ember, hogy miért jött. Gondolja, itt a melós, majd jön a pap is. Mondja: Ó, hát nekem már mennem kell. Az atya mikor jön vissza? Az atya mondja: Hát most ittunk meg együtt egy kőbányait. - Ez az ember többet nem volt kirobbantható a templomból. Nem a kőbányai miatt.

Volt egyszer egy lelki atyám sok évig. Ővele ugyanez történik meg. Éppen egy régi barokk, kifűthetetlen, lehetetlen "valamiben" munkálkodott. Fogta, nekiállt, lebontotta az öreg kályhákat. És éppen tele hamusan, kályhásan - keresik. - Jaj, van-e valaki, aki tudna jönni? Ő ott hamusan, kályhásan: Hol van az atya? - Ez a mágus, az átváltozásnak a mestere. Képes átváltozni, de átváltoztatni is. Képes valamit megfordítani, és főleg az ellentéteket összekötni. Ezért olyan nagy dolog elmenni egy táborba. Mikor látják, hogy az atyának föláll a haja reggel, sehogy se áll le rendesen, csipa a szemében, kóvályog - ember. "Ez érdekes!"

Azt jutott eszembe, hogy a jó házassághoz - az a sejtésem -, nagyon nagy szükség van a mágusra. Akiben nincsen mágus csak király: "Így kell! Úgy kell! Ez a határ. A rendes nő, a rendes férfi.", meg harcos van: "Mikor rakod már el azt a tejet?" Tehát, ahol egy házasságban csak a király meg a harcos van és egy kicsi szerelmes - a negyedik archetípus -, és nincsen mágus, hogy lesz abból intimitás, kapcsolat összekapcsolódással, ellentéteken való fölemelkedés, balhéból kivezető út? Hogy lesz abból valami? Ezért egy társkapcsolatban óriási jelentősége van, hogy a mágusból nyerünk-e valami erőt, fényt, indíttatást. De nagy dolog az! A második pont - mert az első így hangzott, hogy a kultúrkeresztény világ fönntartással él a mágussal szemben, és ez a papságunkon is általában meglátszik -, hogy a belső változás, átváltozás, fejlődés, újjászületés, önfelülmúlásnak az ősképe. Ezt már mondtuk, de még nem beszéltünk róla. Ő az, aki megérti a lelket. A mágus érti a lelket. A harcos érti a harcot. A király érti a rendet. A szerelmes érti a szépséget és egyebeket. A mágus érti a lelket. Itt megint nagyon nehéz ez, mert ténylegesen azt gondolom, hogy van egy sajátos oda-vissza való rivalitás sokakban a pap és a pszichológus között. A papság felől nézve van mindig egy kritikus fönntartás a pszichológusokkal sokaknál, nem mindenkinél - és ennek a történetéről már néhány évvel ezelőtt szóltunk -, talán többek között azért, mert a pap azt veszi észre magán, hogy lehet az, hogy ami eredetileg az ő szakmája - hogy értse a lelket -, az most valahol máshol van. A kutyát sem érdekli, hogy a pap mit gondol a lélekről. Miért nehéz a papnak? A pap nem járt Harry Potterrel együtt abba a bizonyos iskolába. Szegény pap! Ezért aztán erőlködik, próbálkozik, de nem járt az iskolába, ahol ezt tanítják, ott nem biztos, hogy tanították őt. Nem biztos, hogy voltak ott igazi mesterek, akik azt átadták, hogy mi az, hogy transzformáció. Megtanították, hogy kell szabályosan misézni. Az még nem elég, ha ő tényleg pap szeretne lenni! Emlékeztek a sztorira, amikor az öreg pap küldi a levelet Rómába? - azt nem olyan régen meséltem el -, persze, emlékeztek.

Ez nagyon nehézzé tudja tenni a mi életünket, mert nem biztos, hogy elégséges beavatást kapunk. A rendre, fegyelemre megtanítanak bennünket. Önfegyelemre. Dávid király klasszikus esete mikor beleszeret valaki másnak a feleségébe. Akkor látjuk, hogy Dávid király, aki a harcos - harcolnak ott együtt - közben szerelmes. A mágus hiányzik. Ezért simán elszereti az egyik legjobb katonájának a feleségét, sőt még meg is öleti őt trükkös módon. Egy ilyen történet csak úgy fejeződhet be tisztességesen, hogy megjelenik a mágus, és azt mondja: itt van a szerelmes, a király meg a harcos. De most jövök én, kedves Dávid király, és elmondom neked, hogy te vagy a gazember. Dávidnak egyébként a nagysága nem az, hogy nem követ el bűnt, hanem hogy a mágusnak a hangját hajlandó meghallani nagyon sok királlyal ellentétben. A mágus ebben az esetben Nátán próféta.

A mágus az, aki szembenézésre késztet azzal, amit eddig tagadtunk. Amit nem akarunk meglátni. Nem és nem és nem! Annyira bennem van, mikor szerelmes voltam, és jártam egy kislánnyal (rendes nő volt az), elkezdtünk arról beszélgetni, hogy melyikünk a féltékenyebb, vagy melyikünk tudna féltékenyebb lenni. Hát naná, én mondtam, hogy biztos, hogy te. Eltelt néhány év, és rájöttem, hogy tudok én is féltékeny lenni. Ha valaki jóban van a benne lévő mágussal, az akkor újból és újból azt mondja: Nézz csak oda be! Mi van ott?

A mágus az, aki kipukkasztja a hős illúzióit. S ha éppen idealizálná magát, a mágus odamegy, és azt mondja: Na, nézd már meg az árnyékodat! Ezért a mágus képes megtanítani arra, hogy máshonnan lássunk. Lássunk belülről vagy felülről, jobbról vagy balról. Emlékeztek az idős ember képére, aki úgy látja az életét, mint egy búzamezőt? Ezt mondtam nektek? Viktor Emanuel Frankl, aki idősekkel sokat beszélget - többek között -, azt mondja: Nagyon látom, ahogy idős emberek ránéznek az életükre, és azt a következőképpen látják: "Az életem olyan, mint egy búzamező, búzatábla, aminek a legnagyobb részét már learatták, és már csak néhány szál van." Ezért egy idős ember ettől rettenetesen keserű tud lenni és fájdalmas és szomorú. Mindig azt a tarlót látja. Ha itt egy jó mágus van, képes ezt a képet láttatni máshonnan.

Most elmegyünk Roxfortba, megnézzük, hogy lakik-e bennetek mágus. Látjátok-e ebben a képben azt, ami nincs ott, de mégis ott van. Mi az, ami ebben a képben ott van, de nincs is ott, de ott van? Csak máshonnan kell nézni, valahogy máshonnan látni. Ott is van, de nincs is. Nincs is, de ott van. De azt mondja erre Viktor Emanuel Frankl: Az idős embernek ebben a képben meg kellene látnia a csűrt tele búzával. Ameddig csak a tarlót látja, fél meghalni. Keserű, csalódott és depressziós. Ha látja a csűrt tele búzával … ? - A kép ugyanaz. Csak látom-e azt, amit ott lehet látni. A gyerekekkel arra gondoltam, hogy a Húsvét titkát csak ilyen képekkel lehet elmagyarázni. Tehát, hogy valami, ami ott van, de nincs ott. Nincs ott, de ott van. Ezt tulajdonképpen a föltámadás. Ott van, de nincs ott, nincs ott, de ott van. Transzformáció. Hoztam nekik képeket, és ki kellett találni, hogy mi az, ami ott van, de még sincs ott. Még sincs ott, de ott van. Többek között mondom: Képzeljétek el, van egy édesapa meg egy édesanya, mennek egymás mellett egész közel, és rettenetesen mérgesek egymásra. Nap, nap után így élik az életüket. Mindig van valami, amiért dühösek egymásra és haragszanak és csalódottak és elvárásaik vannak, és mennek és mennek. Az apa meg anya. Mi az, ami itt van a képen és még sincs? Nincs itt a képen, de mégis itt van. Látjátok? Persze, hogy látják. A második gyerek már teszi föl a kezét, és azt mondja: A kézfogás. Nem fogják egymás kezét pedig foghatnák. Nem veszik észre, hogy egymás mellett van a kezük, pedig egymás mellett van a kezük. Meg kéne fogniuk egymás kezét! Jelentkezik egy okos kislány. - Odamentem, elvileg már meg volt a válasz. Mit szeretnél mondani? (A lány körülbelül 7 éves.) - Azt szeretném mondani, hogy azért kéne megfogniuk egymás kezét, mert különben nem lesz gyerekük. - Máris többet mondtál, mint amire én gondoltam. Én még csak a kézfogásnál tartok. Nem, nem, nem és nem véletlen az, hogy tényleg mikor egymáshoz megyünk: a barátnő a barátnőhöz, a barát a baráthoz, a barát a barátnőhöz. Azt akarom csak mondani, hogy amikor megyünk segítséget kérni, akkor tulajdonképpen mennyire szoktunk vágyni arra, hogy legyen ott egy mágus, aki ugyanazt, amiben vagyunk - hát ő azt nem tudja megváltoztatni -, de segít máshonnan látni, segít rálátni, segít kívülről nézni. Tudjuk azt pontosan, hogy nem tudja megváltoztatni, de mégis őrizzük magunkban ezt a tudást, hogy lehet, hogy semmi sem változik meg, és egészen másképpen tudunk mégis élni. Ezért egymáshoz szinte úgy megyünk, mint a mágushoz.

Egy másik történet. A mágus összeköt. Megtörtént: Jár hozzánk nagyon sok érdekes ember. Többek között egy pedagógus hölgy, aki tanyán tanított nagyon sok éven keresztül. Ötvenes évek - tanya. Tanítja ott írni-olvasni a gyerekeket és ennek kapcsán traumaföldolgozó dolgozat: Emlékeim a háborúról. Ez a fogalmazás címe. A gyerekek megírják az emlékeiket a háborúról, többek között az egyik kisfiú a következőt írja: 1945-ben a dicső szovjet csapatok hazánk földjére léptek, s fölszabadították azt (vessző), aztán jöttek az oroszok, s elvitték a tyúkokat. - Az ifjú mágus. Két dolgot összekötött.

A mágus tehát - mert hiszen az újjászületés, az átváltozás, a máshonnan látás mestere - ezért nagyon sok alakkal rendelkezik. A harcost el tudjuk képzelni, a királyt is, úgy nagyjából egy formában. Legföljebb szamuráj vagy lovag. A mágus azonban nem ilyen. A mágusnak különböző arcai vannak, és különbözőképpen testesítik meg azt, hogy ők az átváltoztatásnak, az ellentétek összekötésének a mesterei. Mondhatjuk így: A sor elején a bohóc van. A bohóc is a mágusnak egy arca. Az udvari bolond kifejezetten a mágusnak egy arca, mert hiszen az udvari bolond mondja meg azt, amit senkinek sem szabad, ha rossz a király. Az udvari bolond az megmondhatja. Igazi mágus, aki a királyt szembesíti az árnyékával. A mi világunkban ez a szint a karikaturista, a humorista. Nem menjen humoristának az, akiben nincsen jó adag mágus. A humorista onnan láttat és onnan mond el egy történetet, ahogy mi hétköznapi emberek nem szoktuk elmondani. De ő úgy mondja el, hogy fetrengünk a nevetéstől, és közben fölismerjük, hogy tényleg, az is benne van. Ezért, ha karikaturistákat üldöznek, az nagy baj. Bohóc, udvari bolond, varázsló, gyógyító, gyóntató, sámán, bölcs öreg, próféta, lelki vezető, lelki gondozó, pap. Ezek mind a mágusnak az arcai. Idehozhatnánk még, hogy a mi világunkban sokszor a művész az, aki fölé emel, máshonnan mondja, belülről mondja, átéltebben mondja, váratlanul mondja. A művészben is tud nagyon sok mágus lenni. Egy jó művészben pedig hihetetlenül sok mágus tud lenni. Azzal a néhány egyszerű vonallal, hogy tudta ezt? Ez annyira egyszerű, de milyen zseniális! Egy jó művészben tombol a mágus.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket!

Szeretne-e hirdetni valaki?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika
Comments