Az együttesség, mint az egyéni (személyes) és egyetemes szempontjait kiegészítő dimenzióVallás és spiritualitás Elköteleződés, intimitás, önazonosság

Isten hozott benneteket, szerbusztok!

Hű, a nemjóját! Híj. Hát ez zavarba ejtő, de ez a legkevesebb, mert mi lesz veletek? Hogy-hogy-hogy fogtok ülni vagy hogy-hogy? Elnézést a késésért, elmentem a MOM parkba, azt hittem ott lesz. És nem voltatok ott, ezért gyorsan ide kellett rohannom. Ez asszem nem volt egy jó kifogás, ugye ezt nem hittétek el? (Feri nevetve – szerk.) Gyenge volt, gyenge volt. Óh, hát nem is tudom. Hogy mit lehetne értetek tenni? Ott ezt, ezt nem tudom. Nem tudom. Akkor elmondom, hogy mér vagyunk itt. Ez biztos nem egy nagy segítség, de legalább tudjátok, mert ténylegesen sokan jöttetek, kérdeztétek nyár alatt, hogy na akkor megyünk vagy itt lesz vagy ott lesz vagy amott lesz és talán az információ is eljutott, nem volt erre szükségetek énrám, hogy nyert egy pályázatot a MOM Művelődési Ház és ez azt jelenti, hogy azt hiszem most valamikor talán decemberben elkezdik felújítani és egy éven keresztül fogják fölújítani. Tehát jövőre is itt leszünk (különös hangsúllyal – szerk.). Na most, ó, tehát ez ez ez, hogy mentünk volna, tulajdonképpen már szinte a szerződés aláírás állapotában voltunk, de hát aztán ez így-így-így lett. Na! De melegem van, azt a betyárját! 24 fok van még. Hát itt meg. Minden ember körülbelül egy 80W-os szál, 80 és 100W-os régi, régi energiapazarló izzónak a teljesítményét adja le. Most ezt képzeljük el, hogy itt mi, mi folyik! (Feri nevetve – szerk.) Mit, mit nem csináltok itt? Pazaroltok, igen. Igen (Feri nevet – szerk.). Na. Öm. (2:15)

Miről lenne akkor szó? Ez egy nagy kérdés, mert hallatlan megelőlegezett bizalommal ültök itt. Ugye tudja a csoda, hogy miről fogok dumálni, de ti eljöttetek. Most próbálom kitalálni, hogy miről. Nagy segítségemre volt azonban, hogy meghívtak Helsinkibe és az ottani magyar közösség hívott meg már most másodszor és kivettem egy szabadnapot. Az az ott is kell, tehát szerda az szerda, mindegy hogy itt vagy ott és ennek az lett a következménye, hogy fölültem egy kilenc emeletes hatalmas komphajóra és átuszikáltam Tallinba. Fantasztikus jó élmény, Tallin is, meg a hajózás is meg vissza is és ahogy ott ücsörögtem, s éreztem már, hogy lassan lassan közeledik a szeptember harmadik keddje elkezdtem egy picit töprengeni, hogy mi mit mit, hogy? És akkor rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy az idei évben természetesen témákat veszünk. Lesznek témák, lesznek szerzők, Carl Rogers, Yalom, nem shalom (nevetés – szerk.), aztán talán Hellinger, ha jól viselkedtek és nem jelentetek föl, akkor lesz Hellinger, aztán lesz Jean Vanier, meg mindenféle. Mindenesetre a gyújtópont, amiről ezek a szerzők olyan fontosakat mondanak, hogy érdemes vele foglalkozni, ez valamiképpen az együttesség, csoport, közösség, együttesség. Azért jutottam erre a megfontolásra, mert ugye olyan sokat beszéltünk a személyről, a személy, a személy, a személy ez az egyediség, egyéniség, az egyéni életút, minden. Aztán utána beszéltünk rengeteget már kapcsolatokról. Ugye a múlt alkalom… a múlt évnek is ez volt a gondolata, hogy a személyiség fejlődés, a spirituális fejlődés, tehát életszentség, mondjuk így keresztény szóhasználattal és a valódi kapcsolatok. Ugye ez ez ez volt ez a hármas. És akkor ott állandóan cukkoltalak benneteket, piszkoskodtam veletek, mert mondtam nektek, hogy azt hogy ti kapcsolatokban éltek, nem jelenti azt, hogy csoportban éltek, vagy közösségben éltek. Hogy az nem ugyanaz, hogy ne álltassátok magatokat. Hát akkor most nem elég csak ezt mondani nektek, s nézzük meg ebben az évben, hogy mit ad hozzá a ti személyes egyéni, egyedi életetekhez az, ha nem pusztán csak kapcsolatokban vagytok, és nem pusztán csak ebben gondolkodtok és főleg ha nem csak mint individuumra tekintetek magatokra, hanem egy olyan valakire, aki csoportnak,  közösségnek ümmm, társadalomnak, nagy csoportnak, kis csoportnak, közép csoportnak a tagja. Hogy ez mit ad hozzá az életetekhez? Ez ez szerintem nagyon izgalmas. Hát remélem, mert különben, mmm hmm mmm hát, hm akkor ez az utolsó év. Há, há, kiveszem a pihit. (5:40)

Tudjátok, milyen nehéz volt eljönni? Nehéz volt! Olyan jól sikerült a nyaram (nevetés – szerk.), annyira jó volt, hála nektek is (gucsó). Hát hh hh. Hetek óta itt vagyok és elvileg már dolgozom, de hát valójában? Nem, tehát még mindig ringatózom valahol valahol, nem nem nem bírok visszaérkezni. És ezért is nagy pechetek van, hogy nem vagyok már kényszeres segítő. Ugye ha kényszeres segítő lennék, már alig vártam volna, hogy itt lehessek és a nagy nagy … igazoljam a saját létezésemet azzal, hogy itt állok. De már nem érzem szükségét. Hogy hogy ringatóztam ott a tengeren, arra gondoltam, hogy tulajdonképpen nekem így is nagyon jó. (nevetés – szerk.) Hogy szóval, ha nem lenne kedd, akkor azért tudnék tovább élni. (nevetés – szerk.) Erre jutottam. Na mindegy. De azért itt vagyok, hát na szóval nehéz, nehéz bele … kezdenem. És ezt azért mondtam most el nektek, egyrészt, hogy együtt érezzetek egy kicsit, de azon túl pedig, hogy sokkal jobban járok, ha elmondom, hogy nehéz belekezdenem a munkába, mint hogy most próbálok úgy tenni, mint hogyha most már benne lennék. Ez ez sokkal több energiámat veszi el, úgyhogy inkább elmondtam. Na. (7:05)

Tehát, ha a témát kérdezitek, mert kell egy cím. A cím, az így nem t’om mi a cím, de a téma: együttesség. Direkt nem használom azt a szót, hogy közösség vagy csoport vagy társadalom. Vagy nem nem nem. Együttesség, mert ebben minden benne van. Erre jutottam, tetszik nektek? Együttesség. Már csak azért is, mert itt vannak különböző fogalmak, amelyeknek a tartalmát nem szoktuk tisztázni, tehát pl. az, hogy most egy hálózat részeként létezem. Akár egy valós vagy egy virtuális hálózat részeként egy csoport tagjaként, egy közösség tagjaként vagy ahogyan az egyházi szóhasználatban ilyen is van, hogy egy kommunió tagjaként. Ezt nem szoktuk tisztázni, hogy mi a különbség. Márpedig a csoport nem egyenlő a közösséggel. Egyáltalán nem egyenlő. Majd itt egy piciny fogalmi tisztázást fogunk megejteni, de most most ne bonyolódjunk ebbe bele. Ezért használom ezt a kifejezést, hogy az idei fő témánk az együttesség és aztán az együttességnek a hatása természetesen rád meg rád meg ó tirátok meg rám. Nade. Ahogy ott ringatóztam az … a tengeren, arra jutottam, hogy de izgalmas lenne, ha most nem egyszerűen csak egy témát helyeznénk a középpontba, hanem… Megvan? Ott van neked hely? Jól van. Milyen öröm, valaki va …, látjátok? Vannak. Hát igen, valaki most leült. (nevetés – szerk.) Szép, szép. Szóval, ahogy ott ringatóztam, arra gondoltam, hogy mi lenne, hogyha amihez igazán nagyon ragaszkodnánk, az nemcsak egy téma lenne, hanem inkább egy megközelítés. Egy együttlátás, egy szemléletmód. És akkor mi lenne ez a szemléletmód? Ez pedig az egyediségünk, személyesség, egyéniség, egyediség, együttesség, egyetemesség. Ezt direkt így. Tetszik. Tehát egyediség, együttesség, egyetemesség. Hogy ebben a hármas összefüggésben gondolkodnánk újból és újból a különböző szerzőknek a különböző dolgairól. Tehát hogy egyediség, együttesség és egyetemesség. És az, hogy ebben a hármas megközelítésben gond… szeretnénk gondolkodni, ez máris rengeteg problémát vet föl. Rengeteget. Mert ha nem, ha csak kettő felől látnánk, sokkal egyszerűbbnek tűnne az élet. De egy csomó nehézségünk maradandónak bizonyulna (10:00).

Hadd hozzak egy történetet, amit néhány évvel ezelőtt elmondtam, de hát talán már már most megismételhető. Tudjátok ez hanyadik év? Tízedik! Mit szóltok? Tízedik év. Hát, szóval, a történet így szól, hogy valaki  lakáshirdetést ad föl. A lakáshirdetésben természetesen minden oda szükséges paramétert leír, hogy hány és hány négyzetméteres ez a lakás. Tulajdonképpen egy kis házról van szó. Nem mondtam el ezt az utóbbi néhány évben? (nevetés – szerk.) Nem? Nem. Jó. Jó. Szóval, rövidnadrágba kellett volna jönnöm. Na mind… Egyébként mindig direkt hosszú nadrágba jövök a tisztelet jeleként. Szóval. Megvan a hirdetés. Tehát hány négyzetméter, itt és itt, fűtés, düdüdüdüdü, nem ragozom. S természetesen jönnek az érdeklődők, akik azt gondolják, hogy ez egy nagyszerű vétel lenne s főleg a következő mondat kelti föl nagyon sokaknak a fantáziáját. Ez pedig az, hogy a kicsiny házhoz hatalmas kert tartozik. Ez nagyon fölkelti sokaknak az érdeklődését és többek között van egy nagyon szerencsés, aki nagyon gyorsan veszi észre a hirdetést és rohan és jelentkezik, mert hát ahhoz képest, hogy hatalmas kert, az ár nagyon jó. Ezért aztán be… lép a házba és a házigazda, a tulajdonos megmutat mindent, hogy ez ez és ez és ez és tényleg minden stimmel és minden olyan. És hát az illető már magában azt mondja, hogy hát ez a tuti vétel. Ez a tuti vétel. S már csak egyetlen dologra lenne kíváncsi, hogy már szinte azt is mondja, hogy hát uram meg kell kötnünk az üzletet s kéri a hirdetés föladóját, hogy lenne szíves akkor most bevezetni, megmutatni a hatalmas kertet. S akkor az illetővel kilépnek egy hátsó ajtón és olyan közel van a kerítés, hogy szinte a hátsó ajtó bele is ütközik a kerítésbe. És gondolhatjátok, hogy a leendő vásárló hihetetlenül fölháborodik. Kikel magából. Hogy volt magának … akármicsodája, hogy ilyet merészelt írni, hogy hatalmas kert. És nagyon számon kéri az eladót. Mire az eladó a következőt mondja: ne haragudjon uram, én magát nem csaptam be. Ugyanis ez a kert valóban hatalmas, fölfelé. Háááh (sóhaj – szerk.) (12:50)

Nagyon szeretem ezt a történetet. Nagyon, nagyon, tehát úgy kellett visszafognom magam évekig, hogy ne meséljem el, de már most nem bírtam türtőztetni magam és azon túl, hogy hát számomra a fölfelé nyilván a spiritualitásról szól, arról a hatalmas lehetőségről, hogy az életünkben állandóan a korlátainkat tapasztaljuk. Rettenetesen. Mindig beleütközünk a saját korlátainkba. Időben, térben, lehetőségben, adottságban, mindenben. És közben pedig van egy egy hatalmas lehetőségünk az ég felé való növekedés. Hogy fizikailag nyilvánvalóan van egy pont, ahol megyünk lefelé, szellemileg is. És sok egyéb tekintetben. Egy irányban azonban a növekedés – talán nem veszitek ezt idealizálásnak – az élet utolsó pillanatáig tart. Ez a spiritualitás és a fölfelé való növekedés. Ezt is sokszor mondtam nektek, hogy halálos ágyukon emberek spirituális ugrással lépnek át. Háh. Már minden funkciója megy lefelé s ez nem. És ez olyan döbbenetes tud lenni, hogy valaki … hányszor történik ez meg. Jönnek a családtagok, az utolsó pillanatban szólunk neked Feri atya. Minket már nem is ismer meg. Ja, hát néha megismer, néha nem. Már csak összefüggéstelenül szól. Jaj, már csak egy-egy mondatot tud mondani. S akkor odamegyek, s akkor pap tididi, s az illető egyszer csak föléled és olyan fontos dolgok történnek, életre szólóan fontos dolgok. Tehát, hogy fölfelé növekedni. És nem az történik-e, hogy ha elvesztjük ezt a dimenziót, akkor azt gondoljuk, hogy bele kell pusztulni abba, hogy az életünk minden területen állandóan korlátok, keretek, tödödödö között zajlik. Pedig csak rácsodálkozhatnánk, hogy a kert fölfelé végtelen. Minden más irányba véges. Szomorú. De arra meg nem. (15:30)

Így tehát az egyediség, együttesség, egyetemesség témáját úgy kötöm össze ezzel a történettel, hogy kérdezlek titeket. Van kedvetek válaszolni? Nincs? (nevetés – szerk.) (Feri is nevet – szerk.) Ez nem, nem egy jó kérdés, hanem kérdezni kell és akkor máris … ugye nem kell cifrázni. Légy szíves … ha ezt a szót kimondom nektek, hogy spiritualitás. Milyen elsődleges asszociációitok lesznek? És ezeket be lehet mondani. Nem beszólni, csak bemondani. Tessék? Bölcsesség. Csönd. Mélység. Légiesség, lelki élet. Emelkedettség, Isten. Eckhart mester. (nevetés – szerk.) Túlképzett barátunk. (Feri nagyon nevet – szerk.) Jót mondott. Szakralitás. Még egyet-kettőt mondhatnátok. Spiritusz, bátorság. Hű. Úgy elsőre. Szóval a megfoghatatlan megragadása. Ó, ó. Jó. Az már nem. Tehát a (Feri nagyon nevet – szerk.) Jó, jó. Érzékeltük ezeket a szavakat. Most öm, hmm. Most egy másik szóhoz kérek asszociációkat. Ez a szó: vallás. Tehát: béke, kultúrkereszténység, liturgia, megtartó erő, hit, egyház. Hogy? Várjunk. Keretek? Jól hallottam. Kötelezettségek megtartása. Közösség. Elköteleződés. (valaki mondott valamit, amit nem lehetett érteni – szerk.) (nevetés – szerk.) Ez egy kicsit ideologikusan hangzott (Feri nevet – szerk.) De jó, jó. Mindenkinek a sajátja. Oké. Érzékelhető volt a hangsúlybeli különbség? Ugye, amikor én még, amikor én még (másodjára kicsit énekelve mondja – szerk). Ó, de szép ez a mondat. Hát van múltam, látjátok? Meg is nézem itt … Tehát. Amikor még teológiát tanultam hamvas koromban, hát akkor ezt tanultuk, hogy az ember vallásos lény. Én ezt tanultam. De egyetlen könyvünkben nem volt ilyen mondat, hogy az ember spirituális lény. Erről akkor nem hallottam. Így lettem pap, képzeljétek. Most azonban ritkán találkozunk olyan mai, közkeletű irodalommal, ami erről szól, amiben azt olvasod, hogy az ember vallásos lény. Nem, ma az ember spirituális lény. Ugye? Ezt ezt ezt. És közben a kettő úgy tűnik, hogy legalábbis egy komoly hangsúlykülönbséggel bír. Akkor most, hogy ha van egyediség, együttesség, egyetemesség, a vallást melyik súlyponthoz sorolnátok? … Aha, együttesség, én is odasoroltam. Egyetértünk. Hm. És a spiritualitást? Egyediség, egyetemesség. Én is így jártam el. Pontosan. Tehát, hogy a vallásosság, amennyiben, magamra mint vallásos valakire tekintek, mint keresztény emberre, akkor a súlypontom olyan nagyon sajátosan történelmileg adott módon is, de a vallás lényegéből adott módon is az együttesség. Az egyház, a közösség, a liturgiát mondtad, hát a liturgia közös cselekvés, a közös hitvallás, a közös ünneplés, a közös istentisztelet, a közös erkölcsiség. Hát cc. Az együttesség. És utána most  belementünk azért már néhány évtizede egy más irányba. Elléptünk ebből az együttesség  fókuszból és most egyediség és egyetemesség. Most ezt hangsúlyozzuk. Egyediség, egyetemesség, egyediség. És egyébként az egyediség meg az egyetemesség elég jól megférnek egymással. Mi az, amivel az egyediség meg az egyetemesség nem fér meg olyan nagyon könnyen? Az az együttesség. És ez okoz ma rengeteg problémát. Vagyis, hogy éljük a személyes életünket, ugye meg akarunk születni, úgy igazán. Há. Kapcsolatokban akarunk élni, házasság, boldogság, nem tudom, minden egyéb. Istenkapcsolat. De, ha a spiritualitás útján járunk, akkor két spiritualitás adta középpontunk van, amiből egyáltalán nézzük az életet, meg amikből nyerjük a nem t’om gondolatainkat, megfontolásainkat, az egyediségnek a kimunkálása, a személyesség, a rendkívüliség. Én és az Isten vagy én és az. Hm? S hát az egyetemesség. Ezért lehetséges az, hogy miután rengeteg egyébként való kiábrándultságunk, kritikánk, fájdalmunk, bizalomvesztésünk van az intézmények felé, hát mi ebből aztán most, hát ennek a legtetején ülünk mi most, nem? (22:00)

Hátsz, nézz szét, a nem t’om, a tűzoltókon kívül más mindenkiben csalódtunk. (nevetés – szerk.) Nem ilyen élményünk van? Most tényleg, a statisztikák ezt … hogy a tűzoltók tartják magukat, de mindenki más (horkantásszerű hang – szerk.) (nevetés – szerk.) És van egy olyan … úgy tűnik nekem, nem eléggé tudatosított egyoldalúságunk, hogy úgy igyekszünk az életünket teljessé tenni, hogy egyediség és egyetemesség. És kihagyjuk belőle az együttességet. Sőt az együttességre úgy tekintünk – egyébként joggal – mint ami nagyon sajátosan korlátozza, érzésekkel teli módon pedig veszélyezteti a – hogy mondtad – a személy – hogy mondtad, hogy volt – sze…? Mindenkinek a sajátja. Hát, nehéz úgy egy egy csoporthoz, közösséghez elkötelezetten, ahogy mondtátok szabálytartóan tartozni hogy úgy, ahogy nekem tetszik. Két nagyon egyszerű kijelentésem van. Ahhoz, hogy valaki valóságosan megélje az együttességet, azt hogy az mi, ami egyébként úgy tűnik, hogy az emberi természetnek egy egy legalább olyan fontos része, mint az egyediség, meg az egyetemesség. Ahhoz tudatosan és szabadon, jó esetben korlátoznunk kell itt és most vagy ott és akkor az egyediségünket, annak a megnyilatkozásait, a kifejezését a megélését, a nem tudom én mindenféléjét és az egyetemességet is korlátoznunk kell. Nem elméletben, hanem, hanem ott és konkrétan. És ezt nem szeretjük. Ez rettenetes problémákat szül. Ezt azért szeretném nagyon mondani, mert állandóan úgy érezzük, hogy az együttesség-veszélyeztetés fenyegeti a személyes életutunkat, az egyediség kibontakozását és az egyetemességet is. Veszélyezteti. Ellene van, kártékony. Ezért a kiábrándultságaink miatt is, amiben nagyon sok jogosság van, bár ez egy hallatlan izgalmas, árnyalt folyamat, tulajdonképpen talán merem ezt így mondani: a szükségesnél az egyénileg meg meg emberiségileg is szükségesnél is kevésbé tartozunk és élünk az együttesség világában. Mi ennek a következménye? Az, hogy nem értjük, hogy miközben az egyediség irányában már minden utat kipróbáltunk, mi a csudától nem áll össze az életünk. Ez vele a nehéz. Tehát van három nagy szempont, kettőt állandóan hangsúlyozunk, egyre nagyon ferde szemmel nézünk. Azt nem, hogy kevésbé éljük meg, mint amennyire szükséges lenne és ez akadályozza az egyéni és egyetemes kibontakozásunkat. Egy pont után törvényszerűen és szükségszerűen akadályozza. (25:25)

Például. Erről fogok 1 évig beszélni (nevetés – szerk.) Ténylegesen, na egy csomó szerzőt, hogy mit ad hozzá egy közösség az egyes ember … a közösséghez tartozása tididi, milyen értékek, mi, hogy és a többi. Azt akarom ezzel csak mondani, hogy ha csak a két súlypontot igyekszünk kiegyensúlyozni az életünkben, akkor törvényszerűen valami alapvetően fontos kimarad. Ami a személyes, egyedi és egyetemes életünkhöz pedig hozzátartozhatna és annak a kibontakozását segítené. De nem, na, nemde úgy van, hogy amikor döntéshelyzetekbe kerülünk, akkor az együttesség szokta mindig a rövidebbet húzni. Ez még a mi kultúrkeresztény berkeinkben is így van egyébként. Tehát ez az áramlat már az egyházon belül is van. Ha szabad ilyen egyszerűen szólni erről. (26:45)

Tehát például van egy nagyon kedves ismerősöm a mi egyházközségünkben, közösségvezető. A következőt mondta: figyelj Feri, én nagyon nehezen kezdem ezt az évet. Ő is. Rögtön jóba lettünk. (nevetés – szerk.) Én nagyon nehezen kezdem, mert a következőt tapasztalom. Itt vannak ezek a fiatalok. Nem is gyerekek, akik úgy gondolkodnak a saját közösségükről, most hogy az szociálpszichológiai értelemben közösség-e vagy nem, ez most mindegy, hogy ők, ha kedvük van mennek a közösségbe, ha nincs kedvük, nem mennek. Ha jó programja van a közinek, akkor ott vannak, ha nem, nem. Ha ráérnek, mennek a közibe, ha nem nem. Azt mondja ez a barátom: de hát itt egy alapvető tévedésről van szó. A közösségnek nem az a természete, hogy úgy van és az ember vagy megy vagy nem, vagy ott van, vagy nem, hanem a közösséget alkotjuk. A közösséget mi teremtjük. A közösséget aktuálisan éppen az egyéni meg az egyetemes nagyon sajátos, nem föltétlenül rossz értelemben vett korlátozásával valósítjuk meg. Hát amikor egy katolikus liturgián részt veszünk és megéljük azt, hogy együtt, akkor nemde az egyetemességet korlátozzuk. Mert nem a szentmise előtt döntjük el, hogy ki hogy fog ott részt venni, hanem szabályok, keretek és korlátok határozzák meg, hogy együtt hogyan tudunk benne részt venni. Hát akkor ez azt jelenti, hogy egy szentmise durva módon korlátozza az egyetemesség megélését. Hát nem lehetsz te úgy, ahogy. Meg az egyediségnek a megélését is. Egyfelől. Úgy alaphangon. Aztán, ha kialakul a harmónia a három súlypont között, akkor rájövünk, hogy ó, dehogy is. (29:00)

Mire jövünk rá? Két egyszerű gondolat. Hogy van egy pont, ahol az egyediségnek, és a személyességnek a kibontakozása már csak az együttesség fokozottabb megélése révén lehetséges. Mondok példát. Péter, az a példa kell. Tényleg, alig sztoriztam. Az első alkalommal süssem el az összes puskaporom? Na. A család a legjobb példa. A család az ősélményünk valamiféle csoportról vagy közösségről. Ősélmény. Képzeljünk el egy férfit és egy nőt. Az a férfi és az a nő előbb utóbb természetszerűen jut el arra a pontra, hacsak valahol nem sérültek vagy nem egyoldalúak, hogy már most az ő kettejük kapcsolata azzal a lépéssel tud fejlődni, hogy együtt szeretnek egy harmadikat, akit úgy hívnak, hogy Pannika vagy Petike vagy Robika. Vagy tökmindegy. Hát nekik nem. (nevetés – szerk.) Van egy pont, ahol nagyon sajátosan egy kapcsolatban lévő pár érzi azt, hogy a kettejük egymás felé való szeretete tudna azzal teljesebb lenni és ezáltal az ő saját személyes élete is, ha azzal, akit ő szeret, együtt tudnának közösen valakit még szeretni. Tehát mintha lenne egy belső indíttatásunk is, hogy hát most már … most a szó legjobb értelmében, hogy kevesek vagyunk egymásnak. A szó legjobb értelmében, ami inkább azt fejezi ki, hogy van itt még valami több. Nem tudom, hogy ez jó példa volt-e. (31:00)

Tehát erről úú, csak nem akarok belevitézkedni a következő témáimba vagy megfontolásaimba. A … mondhatnék egy nagyon egyszerű kérdést is felétek. Hogy mondjuk maradjunk egy picit csöndben és idézzetek fel magatoknak egy olyan élményt, egy olyan tapasztalást, amikor úgy nagyon együtt voltatok másokkal. Olyan igazi mi élményt. Hogy mi. Ilyen igazi nagy mi élményt. Biztos megvan ez, vagy előjön. S most az a kérdésem, hogy ez a mélységes mi élmény, ez gazdagította-e a ti egyedi, személyes, egészen megismételhetetlen életeteket vagy nem? De azért azt is kérdezem, a fonákját, hogy kellett-e árat fizetni érte? Hát naná, hogy kellett. A másik, amit emlékszem, nagyon mondtam nektek, hogy a ma kultúrája, mert az együttességnek a fontosságát az egyedi ember életében nem hangsúlyozza reálisan. Ezért ugye odáig jut, hogy úgy tudunk valamiféle hát mire, harmón…? Nem is harmóniára, hanem, hanem egyezségre jutni, hogy tárgyalunk. Ma a férj és a feleség is tárgyalnak. Észrevettétek ezt? Meg a férfi és a nő. Tehát már fiatalon is. Már nem azt mondja, hogy együtt beszélgetnek, hogy közösen álmodoznak. Jaj, hát egy picit igen. És aztán kinövitek és tárgyaltok. És a tárgyalás arról szól, hogy mindenki képviseli magát. Nem? Hát egyediség, személyesség, képviseljük az értékeinket. Nyomjuk, nyomjuk a saját tüüüüü és a másik is nyomja, s akkor azt mondjuk: na, ez a házastársi kapcsolat. Két fél jó erősen nyomja és akkor, ha elég okosak és még jövő … következő nap is együtt akarnak lenni, akkor kompromisszumot kötnek. (nevetés – szerk.) Hallottatok ilyet? És akkor, hogyha úgy nagyjából egyenlő erejű felek tisztességesen küzdenek és tárgyalnak, akkor ez úgy egész tűrhető. De az élet nem ilyen szokott lenni, hanem nemtelen eszközökhöz szoktunk nyúlni. Belerúgunk a másikba, erőfölény, fájjon neki,  ráveszem, mit tudom … És akkor olyan kompromisszumokat kötünk, még a legjobb esetekben is, amiben tulajdonképpen sajátos értelemben két vesztes van. Mert ül aztán mind a kettő és azt mondja: fene egye meg, azért csak nem úgy lett, ahogy akartam. S a másik ugyanezt mondja. S akkor legföljebb, mikor rákérdezünk, hogy na, hogy vagytok, azt mondják, te nagyon szépen megy a családi életünk. Szépen megtanultuk bölcsen, hogy kompromisszumokat kell kötni az életben. Hát ez aztán nagy bölcsesség. Hát ez lenne, hogy mondjam, ez lenne az együttességnek a csúcsa? Hogy mint a bikák, megverekszünk egymással és akkor kompromisszumot kötünk. Az a te pocsolyád, ez az enyém és akkor … Ha meg van több pocsolya van közös pocsolya. (nevetés – szerk.) És mert mindenkinek van maga pocsolyája, ezért a közös pocsolyán most nem fogjuk egymás vérét kiontani. Hát a legtöbb házastársi kapcsolatban ez a dinamika a csúcs. És erről szoktuk büszkén vallani, hogy az élet megtanított bennünket, hogy bölcs kompromisszumokat kell kötni. Ez számomra olyan rettenetes, mint ha a belemet húznák ki. Ez olyan, az emberi életbe csak ez adatna? Menten elpusztulok. (35:15)

Beszéltem én nektek erről? Hát hogy nem? (nevetés – szerk.) Hát ennél van egy sokkal … Ugyanis ez tulajdonképpen az utolsó lépése annak, ameddig még görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy csakis az egyediség. Tehát egyediség, személyesség, azt el nem engedjük. Azt egy pillanatra se …. így egy súlyommal mégis akkor, ez az utolsó. Így azonban sosem lépünk át a valódi együttességbe, ami aztán az egyediségünket gyönyörű szépen bontakoztatja tovább ki. Mert akkor hogy néz ki a helyzet? Úgy néz ki, hogy ül a férfi meg a nő. Ülnek. S akkor mind a kettő elmondja, hogy hogy szeretné. Az egyik azt mondja: legyen Toyota. (nevetés – szerk.) Ez általában a férfi. A nő azt mondja: ne, ne, az az aranyos gömbölyű. Vagy az a piros. Vagy hát szóval. Más fontos szempontok is vannak. És akkor mindenki el tudta mondani, hogy neki ez neki az, meghallgattuk egymást, azt hogy tényleg fontos a piros is, a gömbölyű is, a Toyota is, s akkor jön a kulcsmozzanat. De ezt nagyon komolyan van. Hülyéskedek de ez. A kulcsmozzanat a következő: akkor mind a kettő azt mondja, hogy jó, most én teljesen elengedem azt, amit akartam. A kicsit, meg a gömbölyűt. Felejtsük el. Nem föladom, lerakom. Másik azt mondja, mondjuk hagyjuk a Toyotát. S akkor a következő kérdést teszik föl: van-e olyan autó, amit együtt akarhatnánk? Együtt. Most van-e olyan cél, ami közös célunk lehetne. Közös cél. Van-e olyan álmunk, tervünk, ami közös álmunk lehetne? És most erre kezdenek el válaszolni. S azt mondja a férfi, hogy a közös álmom, hát az, hogy egy olyan autó legyen, ami hát, nem t’om jó a gyerekeknek, meg neked is. Hát az, amiben jó, jó a gyerekek elférnek. S akkor a nő is azt mondja, hogy tulajdonképpen nekem is ez. Akkor legyen Toyota. De nem. (nevetés – szerk.) (Feri is nevet – szerk.) Az éretlen személyiségem miatt nem bírtam kihagyni. Törlést kérek. András, csinálj valamit. (Feri nevet – szerk.) Ezt most, ez szörnyű, hogy egy ilyen fontos dolgot elpoénkodtam. Ezért szoktatok kritizálni. Ott, amikor úú beletapostam a katarzisba. Most akkor visszatérek, szóval, hogy a közös. A közös cél, a közös álom, a közös terv. Hogy mi az, ami közös és közös. De ahhoz mind a kettőnek teljesen le kell raknia azt, amit gondolt. És értéknek kell találnia azt, ami együttes. Sőt olyan értéknek, amiért érdemes ezt a kapaszkodást elengedni, hogy én, személy, egyedi, egyéni. E nélkül egyszerűen nem megy. És vannak olyan bölcs házaspárok, meg családok, ahol ez működik, képzeljétek. Példának oké? Ez jó. Jó. (39:15)

A legtöbb… bizonyára nagyon sokszor próbáltatok már kis közösség… Na, volt egy közös álom, egy közös terv. És akkor szép lassan, szép lassan eluralkodtak az egyéni érvek, szempontok, minden. S az egészből nem lett semmi. Egy év, két év, három, rossz szájíz, megkeseredés, áá. Ez az együttesség szempontjának az elvesztése miatt történhet nagyon gyakran, illetve, hogy egyáltalán még csak nem is tudatosult az, hogy létezik ez a fajta együttesség. Amely persze az én érdekeinek a pillanatnyi fölülmúlását jelenti. De sajátos módon, s akkor itt jön a másik oldal. Az is szokott fájni, hogy az egyetemességet is korlátoznunk kell. Például, többek között, tagja vagyok olyan közösségnek vagy közösségeknek, kis közösségnek, amibe bárki bármikor jöhet. Itt megélhető az egyetemesség. De tagja vagyok olyan kisközösségnek is, amely zárt. Mert egy zárt kisközösség másképpen él. Egy zárt kisközösségben máshogyan mennek a dolgok. Ott mást adunk és mást kapunk. Ott más történik és más teremtődik meg. Hát akkor korlátoznunk kell az egyetemességet, és jön valaki kívülről és azt mondja: ez a kereszténység? Én oda szeretnék tartozni. S azt mondom: oda nem lehet. Mert oda 12 ember tartozik és oda nem tartozhatsz. És akkor lehet rettenetes csúnyákat mondani, hogy na, ez a kereszténység? Ez? Ez? Hogy én oda akartam és azt mondták, hogy zárt. (41:15)

Ha az egyetemességnek ezeket a gyönyörű szempontjait … ugye most asszociálnánk az egyetemességre, akkor jönnének, hogy testvériség, szolidaritás, megértés, szubszidiaritás. Ez nekem rögtön jönne. (nevetés – szerk.) Jönne egy csomó ilyen. Ha beletekintünk a TV híradóba, már nincs is ilyen. Hírműsorok vannak. Elnézést. Tehát megtekintünk egy hírműsort, akkor izgalmas volna egyszer papírra írni az összes ilyen izét, amiből legalább tízet el kell mondania egy politikusnak egy másfél perces valamibe. Ugye tíz, bele, bele kell nyomni az összes ilyet szözözözö. És ahogy halljuk ezeket a gyönyörű szavakat, hogy szolidaritás, hogy megértés, hogy elfogadás. Nem tudom, bennetek milyen érzések keltődnek. Azt gondolom közös élményünk az, hogy ezeknek a szavaknak szinte semmilyen tartalma és súlya nincsen már. Semmilyen! Az egész … lufi. Hogyan tud realizálódni, az hogy szolidaritás? Hát az együttességben, csoportokban meg közösségekben. Hát különben ezek szavak maradnak. Hogy lehozzuk ezeket az értékeket vagy kincseket vagy nem tudom miket a földre és megélhetővé váljanak. Együttességnek a konkrét keretekben történő megvalósulására van szükség. Különben ezek khh. Csak dumálunk róluk. És nincs igazi mély, komoly tapasztalatunk róluk. Csak mondjuk ezeket a szavakat. Nincs tartalma. Ez sem az egyediségben sem pusztán önmagában az egyetemességben nem élhető át. Ehhez az kell, hogy te csatlakozol egy szervezethez. És a szervezet tagjaként … és ez ma már milyen rettenetesen hangzik. Hacsak valaki nem akar karrierista lenni. Egy szervezet … hátán-bogán. (43:35)

Óh! Olyan érdekes nekem az, ahogyan rengetegszer kérdezik tőlem, hogy Feri, mért tartozol az egyházhoz? Szokták kérdezni. Tudjátok? Valaki azt mondta, Feri, téged kívülről megnézünk, te egy különc vagy. Én? Kicsit se érzem magam annak. Ha csak az egyediség és egyetemesség felől tekintetek rám, akkor alig érthető, hogy én a magyar római katolikus egyház fölszentelt papja vagyok. Az vagyok. Hhh, büszkén! Az összes szép egyéni és egyetemes értékünk ott középen tud mélységesen realizálódni. Ez, ez a, ez a. Egy pont után kihagyhatatlanul. Különben tényleg, élhet valaki egy nagyon egy ilyen izgalmas valamilyen életet, ilyet, olyat, amolyat. Na, de erről sok szó fog esni. Hú, reng…, rengeteg, ez most inkább még talán csak valami ideologikus mondatnak tűnik. (45:00)

Most mi lenne, ha belenéznék a jegyzetembe? … Hm. Igen. Hát ezeket mind elmondtam. Ilyen rendesen fölkészültem? Áhá! Akarnék hozni akkor analógiákat még. Analógiákat erre, hogy mihez hasonlíthat ez a hármasság, hogy egyediség, együttesség, egyetemesség. Például ahhoz, hogy az életünkben nagyon izgat bennünket az, hogy mi az, ami nekem jó? A személyes jó. Itt és most nekem jó. Nagyon izgat bennünket szerintem … egy kicsit is az emberségünkben vagyunk, hogy mi az, hogy „a jó”? Ugye? Hogy mindenki boldog akar lenni, hogy mindenkinek fontos, hogy legyen ivóvize. Ez minden embert mélyen foglalkoztat. És mi van a kettő között? A közjó. A kettő között ez van, hogy közjó. S hogy ezzel milyen hadilábon tudunk állni. És a közjónak ez a sajátos elveszítése most már érzékelhetően rettenetes következményekkel jár az egyetemességre nézve is, meg az … a személy sajátos kibontakozására nézve is. Legföljebb olyan lehet, hogy valaki negyven, ötven évet él ezen a világon, ő éppen ki tud úgy halászni negyven évet, hogy neki jó legyen. Hát gratuláltam neki, nagyszerű. A másik hasonlatom: identitás, önazonosság, elköteleződés, intimitás. (47:00)

Megint bele vaddisznószkodtam a szakirodalomban ebben a témában, s izgalmasan fedeztem föl, hogy milyen összefüggésben van az identitás, az elköteleződés és az intimitás. Direkt mondtam így. Mert ma melyik két kulcsfogalmunk van? Identitás, hát azt, anélkül nem megyünk ki az ajtón (nevetés – szerk.), ugye? Sokkal jobban tudom, hogy ki vagyok, mint ahogy egyébként igen. És a másik kulcsfogalmunk hát az intimitás. Hát azt meg nagyon vágyjuk. A kettő között azonban van valami, amit ha nem realizálunk, mint az egyetemes nagy, szép dolgokat, akkor ez is és az is nem tud megvalósulni. Ez pedig az elköteleződés. Ma úgy próbáljuk az egy kemény, határozott önazonossághoz jutni, egy szilárd önazonossághoz vááááá és egy mély intimitáshoz, hogy a harmadik elemről próbálunk nem tudomást venni, ami az elköteleződés. Hát elköteleződés nélkül hogy tudna egy önazonosság megszilárdulni? Hát ha semmi felé nincs elköteleződés, mert csak a személyességet individualitásnak értelmezem. Ha nincs elköte… csak a személy dididididi, hát akkor nincs semmihez való lehorgonyzás, akkor mitől lenne egy szilárd önazonosság? Ha semmihez nem köteleződök el. Hát mitől lenne? És ez szemétség, oda elköteleződöm, akkor máris korlátozom ezt a nagyon egyénit meg mindent. Így is van. Bölcsen. Reálisan, úgy, hogy az a személyes és egyedi valóban ki tudjon bontakozni. A másik oldalon ugyanígy vagyunk az intimitással. Hát hogy tudna egy mély intimitásban lenni két ember, ha nincsenek biztonságban? Ha nem hihetnek egymásnak? Ha a bizalom csak egy ilyen, egy ilyen optimizmus, hogy csak nem rúg belém másnap. Vagy csak kellek neki holnapután is. Hogy lenne ott intimitás? Tehát ez egy nagyon izgalmas hármas összefüggés. Kihagyunk belőle egy elemet, sírhatunk 80 éves korunkig. Nem ez szokott történni? 80 éves korunkig. Erre szokták azt, Feri, ilyenkor leszel cinikus. És ez méltatlan egy magyar római katolikus egyházban fölszentelt papi személyhez. És ez is cinikusnak hangzott. (nevetés – szerk.) De akárhogyan is hangzik és most a fonákját mondom, mondhatnám szeretettel is, csak úgy nehezebb. (nevetés – szerk.) Hogy kicsit le kell ülnöm úgy át ááá  Na, akkor most mondom úgy. Vagy mégse? Szóval, van egy pont, tudjátok, mikor föl tudnék ordítani. Hogy értem az összes fájdalmadat, de ameddig ezt az elemet nem nem nem nem, addig hh. Hát magadat vered fejbe nap mint nap és közbe meg zokogsz tőle. Hát ez. Ezt egy elég jó analógiának tartom. Tehát önazonosság, elköteleződés és intimitás. Akarhatjuk ezt a kettőt, ahogy a csövön kifér, ha ezt a kis középsőt (szünet a beszédben – szerk.)  hm. Természetesen kifejezetten azt gondolom, hogy mindig jó szándékúan vagyunk bénák. Hát ritka az, hogy direkt gonoszságból bele. Az azér az ritka. Azt meg általában meg szoktuk bánni. Tényleg ordítani tudnék néha … olyan néha nem … úgy kell türtőztetnem magam. Na. (51:25)

A spirituális fejlődésünkkel tulajdonképpen ugyanígy van. Azért, ha egy tisztességes, árnyalt képünk van a spiritualitásról, hát abban az én fölülmúlása evidens módon mindig szerepel. Hát az én fölülmúlása nem egy ilyen elképzelt egyetemesség irányába történik. Hát az megint csak egy ilyen mesebeszéd. Most, aaah, … az én fölülmúlását az együttességben lehet realizálni. Hogy mikor azt mondod, hogy hogy (mindenféle hang – szerk). Ültök az étteremben, te meg a … az én. (nevetés – szerk.) Na jó, szóv… Ül két ember az étteremben, elvileg szeretik egymást. És akkor az egyik azt mondja, jaj én úgy rendelnék egy birkapaprikást. A másik azt mondja: legyen inkább vegetáriánus tál két személyre. Most tessék, lehet realizálni valamit az egyetemes eszményekből. Így, így. Különben hácsz, dumálunk csak. (52:50)

Egy történet. Jaj, nem mondok történeteket. … Liszt Ferenc. Állítólag. Liszt Ferenc, a zeneszerző és zongoraművész, aki már hatalmas elismertségnek örvend, koncertet ad a nagyérdemű közönség előtt. És egy ifjú segítője akad ott a pódiumon, úgy hívják, hogy Chopin. Megtartja a koncertet, hihetetlen siker, óriási siker, tombol a közönség. S valahogyan egyszer csak úgy fölröppen egy vágy a közönségből, hogy ezek a dallamok olyan döbbenetesen érintik a szívet, hogy játssza el még egyszer a májsztró. De oltsák le a villanyt. Hogy ne ne legyen semmi, csak a zene. Csak semmi érzék, csak a zene ölelje körbe azokat, akik ott vannak. Remek ötlet. S leoltják a villanyt. S lemegy a darab. Vége. Sötétben. Óriási tombolás. Mert hogy így, hogy sötétben játszottak vagy játszott. S akkor fölkapcsolják a villanyt, s kiderül, hogy a fiatal Chopin zongorázott. Mikor leoltották a villanyt, volt Liszt Ferencnek egy nagyon egyszerű mondata. (hosszú nevetés – szerk.) (Feri is nevet – szerk.) Szóval … (Feri nevet – szerk.) …..  Az öreg Lisztnek volt egy nagyon egyszerű mondata, amit a fiatal Chopinnek odasúgott, mikor leoltották a villanyt. Nem mondom el! A nagyon egyszerű mondat így szólt: játsszál te. Most játsszál te. Hmm. Most lenne egy költői kérdésem. Hogy az öreg Liszt most kevesebb lett ettől vagy több? Most az ő nagy, egyéni, egyedi, nem tudom én mije most csorbát szenvedett? Hmm. Nem lehet, most befejezem. Ez olyan szép volt és akkor ezzel az élménnyel megyek haza. (56:05)

Ezért tehát, tulajdonképpen a kereszténységünkre úgy tekintek, mint egy óriási kincsre. Mert a kereszténységben ez a három súlypont tulajdonképpen megvan. Megvan. Megvan. Segítségével összeegyeztethető lenne ez az egyébként egymással mindig nagyon sajátos, ilyen dinamikus … egyáltalán nem nehézségeket nélkülöző egyensúly. De ezt majd nyilván később. Most egy olyan téma felől szeretném ezt a három felől való látásunkat folytatni, ami leginkább úgy tűnik, hogy csak egyetlen szempontot igényel. Ez pedig az önazonosságnak a témája. Nézzük meg, hogy mit mondhatunk el az önazonosságunkról és aztán önbecsülés be… behozzuk. Akkor, hogy ha azt nem csak a személyes és egyedi oldal felől nézzük, hanem az együttes és az egyetemes felől is. Hát akkor, egy picit tartok attól, aki nem t’om, mondjuk szociológus köztetek, azt … ja, hát ezt tanultam. És ez így is van. De azért beszéljünk róla. Ez pedig az, hogy természetesen nem csak … most mondhatjuk így egyéni önazonosságunk van, az önazonosságunknak vagy az énképünknek nem csak individuális, ilyen értelemben személyes és egyedi jellegzetességei vannak. (57:55)

Van egy nagyon jópofa kutatás. A kutatás így szól: 10 sort kell kiegészíteni a kutatásban résztvevőknek. A sorok így … a sor így kezdődik: én … vagyok. Én … vagyok. Én … vagyok. Mi derül ki a mi kultúránkban? Az derül ki, hogy ez ha tíz ilyet kell kiegészíteni, kicsit várok, hogy esetleg ti kiegészítsétek egy egy, de nem kell mondani. Ugye (szünet a beszédben – szerk) csak úgy lazán. Hmm Na, a kutatók azt mondják, hogy ha tízet megalkotunk, akkor a többségünknek a tíz mondata az nem az egyedi és a személyesre vonatkozik elsősorban, hanem a csoportosra és a közösségire. Tehát, ha például valaki a mondatot úgy egészíti, hogy én magyar vagyok. Ez az együttesre vonatkozik. A társasra. Én nő vagyok. Hát öhhh. Nyilván úgy vagy nő, ahogy csak te vagy. Azért ebben van némi összefüggés másokkal. Ha azt mondanád, hogy én nem t’om, ilyen és ilyen magas vagyok. Én ilyen és ilyen intelligencia hányadossal rendelkezem. Én nem t’om ennyit és ennyit ugrottam magasba akkor és akkor. Na ez egyedi. De az, hogy én magyar vagyok vagy nő vagyok vagy édesanya vagyok. Hát ezek a társas önazonosságnak a kijelentései. A szociálpszichológusok nagyon egyszerűen azt állítják, hogy nemcsak individuális önazonosságunk van, hanem társas önazonosságunk. Vagyis hogy az identitásunk nagy része valójában a társas önazonosságunkból fakad. Sőt úgy is mondhatnánk, hogy az énnek van egy csoportokban résztvevő része és ő magát mint egy csoport tagjaként definiálja. Azt mondom, hogy én ez és ez vagyok. Valójában nem az egyediségemet állítottam, hanem egy csoporthoz való tartozásomat mondtam ki. Ez szerintem azért nagyon fontos, mert miközben azt gondoljuk, hogy az összes olyan mondat, ami így kezdődik, hogy én ez vagyok, ez az egyediségünkről és nem tudom micsodánkról szól, aközben még azok a mondatok is, melyek úgy kezdődnek, hogy én, a többség számára inkább a társas önazonosságot jelentik ki. És nem azt a nagyon egyedit vagy egyénit. (60:55)

Most ezt szeretném ütköztetni a fél órával ezelőtt elmondottakkal. Hát ha, ha úgy spontán a mondatokat a társas önazonosságom alapján fejezem ki és közben a társas önazonosságomat leértékelem, sőt megbélyegzem, sőt veszélyesnek tartom, sőt akadálynak tartom, hát nem lehet, hogy akkor meghasonlásban vagyok? Hogy miközben magamat így definiálom, tudattalanul is, mert így van, ez a realitás, aközben ezek… ezekről próbálok a legnagyobb tudatos távolságot tartani és ez nem, ez így veszélyeztet, úgy akadályoz, ez nem segít, korlátoz. És ez a mi kultúránkban van így. Afrikai, dél-amerikai kultúrában, ahol a kölcsönös függés sokkal inkább a társadalom működésének a része, ott a társas önazonosság, mint az identitásnak a része, még hangsúlyosabb. Annyira, s itt lenne egy nagyon pikírt megjegyzésem, hogy olyan büszkék tudunk lenni, hogy a katolikus egyház hogy fejlődik Afrikában. A pikírt megjegyzésem így szól. Nem vissza. (valaki bemondta, hogy vissza – szerk) A … Nehéz ma veletek! (nevetés – szerk) Éltek. Szóval a pikírt megjegyzésem az, hogy … Ne már! Ő is rám támadt. (nevetés – szerk) A gaz kígyó. Szóval a pikírt megjegyzésem az, hogy egy kedves ismerősöm élt majdnem 30 évet Afrikában. Misszió. Azt mondta: tudod Feri, az afrikai emberek, ahol én voltam, direkt nem mondok országot, nagyon szerették ám a katolikus egyházat. Tudod mér? Mert nagyon jól esett nekik egy ekkora szervezethez tartozni. Hát ahol a társadalom alapvető működésmódja a kölcsönös függés, hát az önazonosságnak, sőt az életben maradásnak is döntő föltétele, hogy minél erősebb társas csoportokhoz tartozzunk. Ez a római katolikus egyház sokkal jobbnak tűnik, mint egy szekta. Ezért nem kell olyan hihetetlenül büszkének lenni. Hogy Afrikában vagy Dél-Amerikában, bezzeg ott. Mert például ilyen egyszerű motívum is van a hátterében. Nem csak a Szentlélek direkt hatása. Tehát ez azt jelenti, hogy valami, amit teljességgel abszurd módon leszűkítettem valami egyedi, egyéninek tekintünk, az még a mi kultúránkban is minden ellenérzésünkkel együtt is sokkal inkább együttes és társas, mint amennyire azt gondoljuk. (64:10)

És akkor itt mondanék kijelentéseket. Azt mondja, hogy az önértékelésünk és az önbecsülésünk, emlékeztek, egy évet beszéltünk talán erről. Ugye, az önbecsülés. Fú, mennyit beszéltünk róla. S akkor lépünk egy picit az együttes megközelítéshez és onnan ránézünk az önbecsülésünkre és kiderül, hogy az önbecsülésünk is a társas identitásunk függvénye. Hogy ahogyan saját magunkat olyan nagyon egyedinek és egyéninek látjuk, mit gondolunk magunkról, hogy azok a csoportok, ahova, amibe mi tartozónak mondjuk magunkat, azokat … milyennek látjuk mi és milyennek látják mások. Az amerikai polgárjogi mozgalmakból hihetetlen sok történet van, hogy milyen nehéz volt az ötvenes, hatvanas években négerként egy reális, egészséges, megfelelő önbecsüléssel élni. Hát mér kevesebb volt bármelyikünknél? Ő vagy ő vagy ő? Nem volt kevesebb! Azonban ahogy a többség nézte azt a csoportot és ahogyan a csoport tekintett magára a többség tükrében ez bőven elég volt ahhoz, hogy mondjuk az ötvenes, hatvanas években egy néger embernek irgalmatlan erőket kelljen mozgósítania ahhoz, hogy olyan önbecsülése legyen, ami látszólag az ő személyes ügye, mint egy fehér embernek. Egy amerikai szociológus egy zseniális kijelentést tett ezzel kapcsolatban, még a nyolcvanas évek elején. Azt mondta: fehérnek lenni azt jelenti, hogy nem kell azzal foglalkoznom, hogy fehér vagyok. Négernek lenni azt jelenti, hogy állandóan azzal kell foglalkoznom, hogy néger vagyok. És az egyik csoporthoz tartozás megerősíti a te személyes önbecsülésedet, a másik pedig állandó kihívást jelent felé. És itt most már tényleg csak egy fél lépést kell tenni a mai magyar valóságunkhoz. Hogy olyan elvárásokat támasztunk emberek felé, hogy szedje össze magát, legyen ilyen meg ilyen meg mi is képesek vagyunk rá. Egy napot kéne cserélni valakivel. Hogy amire mi azt mondjuk egyszerűen csak neki ezt vagy azt kéne csinálni individuumként, hogy honnan indul pusztán azáltal, ahogyan ő magát abban a csoportban értelmezi és ahogyan mi azt a csoportot értelmezzük. (67:15)

Ezt talán példának is vehetjük arra, hogy van egy pont, ahol a személyes, pusztán csak egyedi szempontú önbecsüléssel kapcsolatos munkánk teljességgel hasztalan már. Mert már nem ott kell ásni, nem ott kell építeni. Hanem az együttes világában kellene már munkálkodni. A … hát … egy önismereti csoport, bármilyen csoport, az ahhoz való tartozás egyszer csak olyan erőket tud fölszabadítani belőlünk, magunk se értjük például, hogy mért érezzük jól magunkat. Ez a következő pont. Ösztönösen is szeretünk olyan csoportokhoz tartozni és a csoporthoz tartozásban aztán önmagunkat úgy identifikálni, hogy az megerősítsen bennünket és jó érzésekkel töltsön el. Egy vesztes csapatnak kevesen szurkolnak hosszú ideig. Előbb utóbb inkább közönyösek leszünk és azt mondjuk, nem járok már meccsre. Nem így szokott lenni? De ha nyer a nemzeti tizenegy és úgy tűnik, hogy második. Tűnt. Egyszer csak megtelik a stadion. És iszonyú jó együtt kiabálni. Kedves ismerősöm a tengerentúlról eljött a meccsre. És mikor a 94. percben kaptuk a gólt, akkor az összes barátját otthagyta, s azt mondta, hogy őneki most egyedüllétre van szüksége. (nevetés – szerk.) Hát össze kellett raknia a társas identitás részét. Mer az kapott egy akkora öngólt vagy micsodát, egy ilyen potyagólt. (69:30)

A … tehát mér izgalmas ez? Mert ez azt jelenti, hogy kifejezetten, ha életünkben megadatott az, hogy rátaláltunk olyan csoportra, kis csoport, közép csoport, nagy csoport, amelyen keresztül magunkat úgy tudtuk önazonosítani, hogy az háhá, akkor ez a személyes önbecsülésünket hallatlan módon, döntő módon megerősítette. S ebből a szempontból a magyar (recsegés – szerk.) Micsinálok már? (nevetés – szerk.) Vagy ki csinálja ezt? (felháborodottan – szerk.) A magyar sors rettenetes, ebből a szempontból. Mondom a példákat. Hát most, ha a XX. század történetét nézzük. Ugye? Az önazonosságnak, a legtöbb, nagy része, bizonyos szempontból nagyobb része a társas önazonosságom. Száz év alatt hányszor és hányszor volt szinte mindenféle csoporthoz való tartozás tiltva. Ha kulák voltál, nagypapád kulák volt, apád kulák volt? Akkor problémás volt az ahhoz a csoporthoz való tartozásod. Ez mit jelent? Hogy a te személyes önazonosságod abba az irányba nem tudott kifejeződni és elmélyülni. Rettenetesen nehéz volt elköteleződni egy olyan csoport irányába, amit egy aktuális politikai trend megbélyegzett. Na de itt az elmúlt száztíz évben hát szinte nem volt olyan csoport, amibe ne rúgtak volna akkorát, hogy attól koldult bárki, aki ott volt. És ugye erről beszéltünk, hogy három generáció. Hát úgy nőttünk fel ezalatt a száz év alatt, hogy minden családban legalábbis sokszorosan hasított identitások tudtak csak kialakulni. Vagy ilyen titkolt, titkos társas önazonosság tudott kialakulni. Mert ezt szégyellni kellett, azt nem lehetett mondani. Hát hogy tud… hogy lehetett volna akkor ott mélyen elköteleződni? Aztán az elköteleződést kifelé megélni, azt közösségben gyakorolni? Hát ezért, most szidhatjuk magunkat, hogy a magyar az egy ilyen siránkozó nép …. Hát én inkább megértem magunkat. Hát ha száz éven keresztül tiltva volt rengeteg … Na nem ragozom már. Ez rettenetes. Sors. Ez a mi közös rettenetes sorsunk. Ha csak tényleg két generációt néztek, hát a mi családunkban, az önazonosság társas kifejezésének a többsége az problémássá vált. Mert az anyám X-es volt, a nagyapám arisztokrata volt. Hát hhh. Aztán meg anyai ágon svábok. Hát … Úgy úgy, lámpással kellett valamit keresni, hogy társas identitást rá lehetett építeni. Ha meg építetted, akkor viszont mért volt nehéz? Mert az a közeg, ami rátekintett a te társas önazonosságodra, az megbélyegző volt. Mint a 60-as években négernek lenni az USA-ban. Tehát ötször annyi energiába tellett hogy ott egy egészséges önbecsülésed legyen. Ez nagyon nehézzé tette és talán teszi is az életünket. Nagyon. Nem csu… és ezért tudom Carl Gustav Jungot hú el elcsúsztam az idővel. Mindig nagyon szoktam idézgetni. Aki azt mondta, mikor egy egyetemes sorsproblémát valaki pusztán csak személyes, egyedi problémaként próbál megoldani, abba bele szokott pusztulni. (73:50)

Hű! És ez még csak az első alkalom volt. Remélem, hogy jó jó lesz ez az év. Tényleg nagyon remélem. És aztán családról akarok beszélni, közösségről, na sok minden … Jóvan. Ennyi tellett. Akkor nagyon köszönöm a figyelmeteket és akkor találkozhatunk egy hét múlva. (taps – szerk.). Nagyon köszönöm.   (74:00)

Lejegyezte: Rónai Adrienne