Hanganyagok‎ > ‎2009-2010‎ > ‎

2009.10.06

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit. Ó, milyen sokan nem a meccsnézést választottátok. Hát, a fiúk nem izgatnak benneteket? A magyar fiúk. Valamikor kilenc óra körül esetleg rákérdezek, aki hallgatja a meccset is, hogy hogy’ állnak a fiúk. Ó, hát nagy dolog!
Ismétlés

Akkor egy rövid, néhány mondatos ismétlés. Egyrészt az éves témánk ugye ebben az összefüggésben hangzik el vagy zajlik, hogy egyediség, egyediségünk, együttesség és egyetemesség. Ebben az összefüggésben látunk és gondolkodunk és ragadunk ki különböző témákat, majd pedig az elmúlt néhány alkalommal tulajdonképpen az volt a célunk, hogy megkíséreltünk olyan fogalmakat és persze hát nem szavakról, fogalmakról, hanem az általuk jelzett tartalomról van szó. Tehát olyan tartalmakat, amelyek aztán kifejezetten és szinte gondolkodás nélkül az egyediség fogalmába tartozónak tűnnek. Vagyis, hogy én, hogy én-tudat, hogy mit jelent, hogy önmagam, hogy mit tartok annak, hogy ki vagyok én, ennek folyamányaként, mit jelent az, hogy önazonosság. Azután önbecsülés, önértékelés, önismeret…ugye ezeket aztán minden gondolkodás nélkül csak úgy, ha elsőre rátekintünk azt mondanánk, hogy ez az egyediség témájához tartozik. És már most azt hiszem három alkalom volt, ugye? Nagyon megyünk! Pfú, de tudunk! Tehát három alkalommal jártuk-jártuk körbe azt, hogy éppen még ezek a kifejezések is, amelyek már a szavukban is, hogy én-én, ön-ön-ön-ön…hogy ezek is mennyire lényegileg társas természetűek. Ugye ez volt a célunk, hogy rácsodálkozzunk erre, hát, hogy „micsoda naivitásban éltünk eddig!”…eddig? de három hete…ó, fölnyílt a szem, hallóvá lett a fül és a problémáink szaporodtak. Ahogy egy kedves ismerősöm mondta, szoktam őt idézni minden évben. „Feri, amióta ismerlek, sokkal bonyolultabb lett az életem.” (02:50)
Megértés, önmagunk megértése, önismeret

És akkor ugye a legközvetlenebb témánk most az az volt, hogy a társas identitásunk, önazonosságunknak a jellemzőiről beszéltünk, ezt a mai alkalommal szeretném is befejezni, mert aztán egy még sokkal izgalmasabb téma vár ránk. Hát, ez csak egy bemelegítés volt. Mindjárt jön a verseny. Szóval az első pont volt a megértés, önmagunk megértése, önismeret, és akkor ott egy váratlannak tűnő következtetést vonhattunk le: hogy az, hogy egyáltalán motiváltak vagyunk arra, hogy önismeretre jussunk, ez is az együttességnek, csoportoknak, közösségeknek a fönnmaradását, célját szolgálja. Tehát valami, amit megint csak annyira ahhoz kapcsolnánk, hogy mi másért akarnék önismeretre jutni, hogy én boldogabb legyek, sikeresebb, harmonikusabb stb. hogy ha-ha, ha-ha…ez volt tehát a megértés, az önismeret, és aztán az is kiderült, hogy akinek egy megfelelő, reális önbecsülése van, ő sokkal hasznosabb tagja tud lenni azoknak az együttességeknek, amelyekbe tartozik. Tehát hogy a csoport szempontjából milyen óriási…(csoport ugye, közösség, családod, a nem tudom én….helyettesítsd be), hogy ezeknek az együttességeknek mennyire sokkal inkább tagja és javára tudsz lenni, hogyha az önismereted reálissá alakul, elmélyül, beleértve az önbecsülést is. (04:25)
3. A társas önazonosságunk segítségünkre van a valahova tartozásban

Tehát a megfelelő önértékelés segít a csoport céljainak az elérésében és abban, hogy megtaláld a helyedet egy csoportban, egy együttességben, egy közösségben és ha te megtaláltad a helyedet és megtaláltál jó szerepeket és azokba bele tudsz nőni hát hogy ne hatna ez vissza az önértékelésedre, az önbecsülésedre, önazonosságra…áh, hát, akkor egy pozitív spirál indul el. Ez volt a két pont, tehát így neveztük őket, hogy megértés és én-fölnagyítás, s a harmadik pont az az volt, hogy valahova tartozás. És itt szenyóztam veletek, már hogy arra gondolok, hogy mondtam, hogy hogyan volna lehetséges egy kapcsolatban harmonikusan élni, hogyan tudnánk ezt a vágyunkat a nélkül beteljesíteni, hogy egyéni, egyedi, ilyen értelemben szűkös, csak ránk vonatkozó céljainkat ne engednénk el. Hogy tehát annak az egyenletnek, hogy minden egyéni, egyedi, saját célomat meg akarom valósítani, és közben egy nagyszerű, engem boldogító társkapcsolatban és családban élni, hogy ennek az egyenletnek nincsen és nem létezik megoldása. Nem azért, mert pap vagyok és szeretek ilyen csúnya dolgokat mondani, hanem mert nincs neki. Egyszerűen nincs. Ugye, és hogy ezért, milyen sokan vannak olyanok, köztünk senki…akik úgy gondolják, hogy a társkapcsolat, vagy az hogy találni valakit, akivel együtt lehet élni egy olyan személyre gondolnak, aki az ő egyéni, egyedi saját céljai megvalósításában tudna társ lenni. Valójában nem társat keresnek, akivel valódi kapcsolatban lehet lenni, majd egy családot alapítani…ha-ha, nem…hanem valakit, aki nekik fújja a passzát szelet. Így határoztuk ezt meg múltkor és ez nagyon pontos volt. (06:35)
4. Az önazonosságunk egy élő rendszerrel való azonosság

Akkor a következő pont az volt, hogy akkor rádöbbentünk, hogy akkor az önazonosság nem egy pöttyel való, vagy ponttal való azonosulás, amit itt elgondolunk a szívünknek a legmélyén, bár ez a kép is nem egy rossz kép, ad valamit hozzá az önazonosságunkhoz, vagy ahogy önmagunkat látjuk. hogy az önazonosság egyenlő egy élő rendszerrel való azonosság, hogy nem golflabdák vagyunk, akik rosszabb esetben biliárdgolyók, még rosszabb esetben kiköpött cseresznyemagok, akik bolyonganak a világon, hogy találjanak…..hanem gyönyörű korallzátony….hogy én magam, te magad egy gyönyörű korallzátony vagy, kapcsolatok hálójával…tiriririiiiiiiii…de jól hangzik, én megyek is haza! (07:30)
5-6. Az összetett önazonosság lényegileg társas természetű, és sokkal jobban véd a stressztől és toleránsabbá is tesz

Ah, az ötös pont akkor az volt, hogy ez akkor azt jelenti, hogy az önazonosságunk lényegileg társas természetű lényegileg, lényegileg és lényegileg. És aztán itt egy nagyon érdekes dologhoz jutottunk - már mindjárt vége az ismétlésnek – hogy a komplex identitás, amely inkább egy korallzátonynak látja saját magát és azzal tud azonosulni, s látja, hogy mi ennek a gyönyörű eleme…hogy sokkal jobban véd a stressztől és toleránsabbá is tesz. ÁÁh, tehát magyarul, nem érdemes tizennégyes számú biliárdgolyónak tartani magad. Ez nem, nem éri meg. Egy gyönyörű korallzátony, az már igen! És akkor itt egy, egy gondolatot engedjetek meg, hogy milyen nehéz közös sorsunk van azzal kapcsolatosan, hogy a komplex identitásunkat, a személyes önazonosságunkat, amely természetéből fogva inkább egy gyönyörű korallzátony, mintsem egy biliárdgolyó, hogy milyen hihetetlen történelmi akadályok jelentkeztek, hogy számunkra ez valóban árnyalt legyen, gazdag, színes, sokirányú és a többi. Hogy milyen nehézségekbe ütközött a mi egész, hát persze ki hány éves…de ugye, hogy a nemzeti azonosságtudat, hogy hogyan volt problémássá téve (nagyon szép magyarsággal) az, hogy az identitásunknak, a személyes önazonosságunknak ez a nagyon fontos része, ami a nemzeti önazonosságtudatunk, hogy ez ne tudjon kellőképpen az önazonosságunknak fogytán önbecsülésünknek, önértékelésünknek, harmóniánknak, egészségesebb életünknek a részévé lenni. (09:35)

Hát, és ez még csak a nemzet. Ugyanígy a család, ugyanígy az egyház, ugyanígy a kisközösségek, a nagyközösségek, hát…paptársaimat, idősebb paptársaimat idehoznám, elkezdenének sztorizni, a felét el se hinnétek. Hogy egy kedves ismerősömmel éppen beszélgettem egy héttel ezelőtt, ahogy mondta Dorogon volt káplán. Hatvanas években. És a főnöke mindig mondta, hogy „jaj-jaj, nehogy, nehogy, nehogy a fiatalokkal…a szobádba bevidd ezeket a fiatalokat, ez rettenetes, megtudják és nagy balhé lesz”. Ezt csak azért mondom, vagytok itt olyan fiatalok, hogy azt gondoljátok, hogy ilyen nem is volt. Ez kiderült a kutatásokból. Hogy ma már vannak olyan fiatalok Magyarországon, akik azt gondolják, hogy ez nem is történt meg. Ó, és ezt én személyesen is tapasztaltam, amikor egyháztörténelmet tanítottam gimnáziumban. Döbbenetes. Hogy van egy pont, ahol hülyének kezdtek el nézni, azt gondolták „hát, ilyen paranoid beütése van” „ezek a történetek? ezeket honnan veszi? ezeket biztos évekig gyűjtötte össze” pedig ezek csak a saját történeteim. Ugye hogy nem tudom én, a fehér kocka Zsiguli A-s rendszámmal ott áll a plébánia előtt, hogy amikor megyünk a hittanórára akkor lefotózzanak. Nem volt olyan régen, mert még én is ott voltam. Nem a Zsiguliban. (nevetés) Nem mindegy, hogy hol voltál. Na! Ma mindenki büszke, „én is ott voltam!” igen-igen, nem mindegy, hogy melyik oldalon meg hol, na! Jó, nem akarok politizálni, nem, nem, nem, tényleg nem, nem és nem. Példát akartam erre mondani. (11:40)

Most eszembe jutott aztán ez a hármas kifejezés, hogy Isten, haza, család. Rájöttem, hogy tulajdonképpen van egy sajátos turpisság. Ha a belső logikáját nézzük azt kellene mondani, hogy egyház, haza, család. Ezt kellene mondani. Ha itt az alapvető társas önazonosságunkról, önazonosságról és együttességről van szó akkor azt kellene mondanunk, hogy egyház, haza és család. És ez még elgondolkodtatóbb, hogy tulajdonképpen ebből a háromból az egyházat szalonképtelennek tekintettük az utóbbi évtizedekben is. Ugye? Hogy azzal ki lehetett állni elétek, hogy Isten, azzal, hogy egyház..?! ugye senki sem akart rögtön rossz csapatba kerülni. Ezért lett inkább Isten, haza, család! De elgondolkodtató! Na, befejezem ezt a kunkort, azt akartam csak ezzel mondani, hogy hogyan volna itt nekünk, szinte mindegyikünknek…(hát azért, azért mégse tíz évesek vagytok) megfelelő hátterünk és gyökérzetünk, mikor most a rendszerváltás óta (jó, az húsz év) na, de azelőtt, a társas identitásunkkal szemben szinte minden megtörtént, ami megtörténhetett. Minden. És akkor itt a kisebbségi identitásról ne is beszéljünk! Akkor hogyan tudnánk úgy együtt reális önértékeléssel valódi reménnyel, önbecsüléssel állni a világban? Hogy micsoda rettenetes hullámverése van azoknak az évtizedeknek. Ezt akartam csak mondani. És…igen. (13:45)

Hmm, itt a komplex önazonossághoz még annyi: nem tudom, hogy ti szeretitek-e azt, remélem, a helytörténetet - micsoda jó dolog az! Helytörténet. Hogy az életeteknek része-e az, hogy hol lakom. Hogy ahol lakom, mi lehet a házamnak a története? Én mindenhol, ahol laktam, engem nagyon érdekelt a ház története: mikor épült? kik építették? Nagyon érdekes. A környező házak története. Így-így, a környező utcák története. Az utcanevek története. A környék története. Hogy ahol vagy, hogy milyen izgalmas ezt föltárni és ez hogyan erősíti meg az önazonosságodat. És aztán az önbecsülésedet. (14:30)

Ó, hogy amikor Rákoskeresztúron voltam akkor mászkáltam ott a Rákos mezején és elképzeltem, hogy itt voltak az országgyűlések, hah, a Rákos-mezőn. Amikor Terézvárosban voltam hogyan hallgattam ekkora füllel a plébános atyát, aki 1944-ben a katolikus egyház minden ide vonatkozó rendelkezését áthágva egy napos oktatás után keresztelt meg zsidó embereket. II. Vatikáni Zsinat előtt nem kis teljesítmény. Hogy jön egy felnőtt, azt mondja egy óra és már keresztelte is. Hogy hogyan keresztelt az én plébános atyám! Az én plébános atyám! Már nem él. Százával ott a Terézvárosban, akiknek ezután lett egy papírjuk az élethez. Ó! Vagy hogy Óbudán milyen izgalmas azt megtudni, hogy például az Óbuda kifejezés nem azt jelenti, hogy öreg Buda, hanem a Budán túli rész. Tudtátok? Szóval csak föl akartam csigázni az érdeklődéseteket. Ha úgy vánszorgunk haza minden este, hogy ööő…áh, hogy mész abba a házba, ahol élsz. Igen. Ez nagyon izgalmas, hogy a mi plébániánk története, magának az épületnek, hogy milyen nagy dolog az, képzeljétek el! Ott van az a pici templom. Ugye mindannyian ismeritek? Voltatok, hát oda jártok mind misére és a…(nevetés)…hogyan épült be az életembe pedig hát de mondhatjuk, hogy kicsit megmosolyogtató, ugye a plébániát, a plébánia épületet simán lebontották, amikor épült a Szentendrei út, és a templomot a hetvenes évek elején nem engedték lebontani. Micsoda jó örökség ez! Egy olyan helyen vagyok, ahol a templom azért áll ott a Szentendrei út meg a hév között egy szigeten, teljesen lehetetlen helyen, mert voltak emberek a hetvenes években, akik azt mondták „ezt nem! A mi kis ’kövinket’ nem!” Nem szép ez? Na! És hogyha ezeket összegyűjtitek, szortírozzátok, analizáljátok, csócsáljátok, rágjátok, emésztitek, ízlelgetitek, hogy ez mit jelent aztán a ti személyes életetekre. Óh, ez nagyon! Olvassátok a különböző lapokat, nagyon érdemes olvasni, ugye, ugye, aki bólogat, az tudja, micsoda örömforrás. Ó, minél többet ott megtudni ilyen kis izgalmas dolgokról. (Na jó…Feri, mások is vannak itt.) (17:15)
7. Önmagamról alkotott képnek fontos része, a számomra fontos tárgyak, élőlények, sőt a környezet is

Ugye erről beszéltünk. Olyan kedves volt valaki, hagy köszönjem meg itt mindegyikőtök előtt, hogy azt mondta „Feri, fölbuzdultunk arra, hogy megkeressük az íróasztalodat.” Ugye amivel eltűnt az összes számomra fontos fénykép, aminek a háromnegyed részéből csak egyetlen példány volt. Hát, de jól esett ez! Aztán volt valaki – az kevésbé esett jól – ő azt mondta „Feri, de sajnáltam azt a takarékos izzót…amit kidobtál.” Az izzót, és nem engem. De azzal, hogy ő meg tudta sajnálni azt a takarékos izzót, ami nyolc évig az én életemnek a része volt, hát biztos, hogy megértette ezt a pontot. Jó, ez volt akkor a hét. (18:15)
8. A gondolataink, érzelmeink, vágyaink fejeznek ki bennünket, másokat viszont a tetteik

És akkor a nyolc. Ez már egy új pont. Legtöbben úgy véljük, hogy legtöbbet a gondolataink, érzelmeink, vágyaink fejeznek ki belőlünk, miközben másokról azt gondoljuk, hogy őróluk pedig…úgy van, hát az iskolázottság, az iskolázottság, plusz az intelligencia. Pontosan így van, ez egy nagyon érdekes rácsodálkoznivalónk a mai este (már akinek van kedve hozzá és nem vett be valami gyógyszert megrendülés ellen)…hogy (mert szoktunk, ez egy ilyen kultúrizé, én nem rendülök meg, mondhatnak akármit, elég kemény csávó vagyok, nekem…) na jó, tehát hogy mikor azt kérdezzük magunktól, hogy mi is a mi legbelsőbb lényegünk, akár önmagunkra tekintve, akár ebben az önazonosságunkban, a kapcsolatainkban, akkor azt mondjuk azok az érzések, azok a gondolatok, az a jó szándékunk, a vágyaink, az álmaink, az ahogyan, ahogyan elképzeljük az ideáljaink…ezek, ezek fejeznek ki bennünket leginkább. Hát, a tetteink nem, azok valamit ebből, és hogy fordul a kocka, amikor egy másik emberre nézünk és azt mondjuk: „mit csináltál?” Döbbenetes ez az egyenlőtlenség. (19:50)

És ennél a pontnál akarnék megállni, mert húsz, harminc, negyven, ötven éve együtt élő férfi és nő képes erre a jelenségre egyáltalán nem rátalálni. Ez azt jelenti, hogy mind a ketten külön-külön ugye azt gondolják, hogy természetesen ők azok a szép vágyaik, a képeik, az álmaik, azok a mély érzéseik mind-mind ők és az a másik meg…a zoknija megint összevissza van dobálva, a tejet nem rakta vissza a hűtőbe, és egyéb rossz tulajdonságai is vannak. Szóval hogy önmagában micsoda kapcsolatot erősítő gyakorlat lehet az, hogy leül a férfi meg a nő és elmondják egymásnak, hogy igaz, hogy ezt tettem, de ez, meg ez volt bennem. Ez az érzés, ez a vágy. Most, aki direkt rosszindulatú, gonosz, mostoha, ő óvatosan ezzel a gyakorlattal. Most magunkról beszélek, hogy milyen hihetetlenül nem látjuk egymást attól, hogy a tetteket, a tetteket fölerősítjük, kinagyítjuk és mi gondolunk ezek mögé érzéseket, gondolatokat, képeket, és mert a tett sokszor negatívabb, ezért aztán mögötte azt gondoljuk, hogy „mert nem szeret, azért csinálta ezt” „mert nem vagyok neki fontos, azért engedte ezt meg magának”, „azért mert nem köteleződött el, ez azért van” és mi találjuk ki az érzéseket, gondolatokat ahelyett, hogy erről lehetne beszélni. És mondhatná a másik, hogy dehogy van erről szó. (21:45)

Mondok egy nagyon egyszerű példát. Az önkielégítés témáját. Kifejezetten meglepő volt számomra az, hogy milyen másképpen tud gondolkodni egy nő meg egy férfi az önkielégítésről. Főleg keresztény berkekben. Nagyon-nagyon érdekes és tanulságos. Leült nálam egy férfi meg egy nő, egy nő meg egy férfi. És a nő azt mondta: „Hát számomra egyszerűen..hát, nem tudok mit kezdeni azzal, hogy az én barátom önkielégít. Hát, hogy ez egyszerűen számomra rettenetes. Olyan minthogyha megcsalna engem, mintha hűtlen lenne hozzám.” És akkor elkezdtünk belemenni, hogy milyen asszociációi vannak a társának az önkielégítéséről. És akkor azt mondja, hogy „hát, ez olyan mintha megcsalna, nem lennék neki elég fontos, mert magával csinálja és akkor, akkor…és akkor különben is: mit keresek én az életében, ha ő ezt tudja egyedül is csinálni? akkor miér’?” Ezt gondolta a nő mögé. S a férfi ült és végül körülbelül ez volt a fő érve: De… (nevetés)…de, még nem is mondtam el, hát mi, hát ez jó! Kíváncsi lennék, hogy mit gondoltatok. Tényleg, mit gondoltatok? Elkezdtetek nevetni még előtte. Ez nagyon érdekes, ez egy érdekes jelenség, álljunk csak meg! Tessék? Hát, a férfi, most így..nem meritek, másra mindig jelentkeztek, itt meg… Szóval a férfi végső érve ugye nagyon egyszerűen és természetesen nem elég árnyaltan így szólt: „de hát drágám, én egy pasi vagyok” És akkor próbálta mondani, hogy „semmi hűtlenség, semmi szeretetlenség, semmi elhagyás, semmi…ez mind hihetetlenül nem igaz, csak hát…” És hogy az egy órás beszélgetés tulajdonképpen arra a dinamikára járt, hogy van egy tett és van az értelmezése. És semmi mást nem kellett tenni, minthogy a nőhöz valahogy eljusson az, ahogyan a férfi mondja neki: a tett az volt, az igaz, de hát amit te gondolsz, hogy mit érzek mögötte, közbe, alatta, utána, előtte meg gondolok, meg vágyok meg mi, hát abból semmi sem úgy van, ahogy te gondolod hogy. Ez egy nagyszerűen jó példa volt. Egyáltalán nem volt annyira jó példa, de ez jutott eszembe. Szóval..igen. (25:10)

És akkor itt van egy nagyon érdekes, egy másik érdekes jelenség, amit szintén szeretnék visszajelezni nektek, mert ezt nagyon gyakran hallom tőletek. Az az illúzió vagy egyoldalúság, hogy én egyenlő vagyok leginkább az érzéseimmel, gondolataimmal, vágyaimmal; a tetteim alig fejeznek ki valamit, hát természetesen amikor szépeket csinálok, na az az! Hát az összes többi az tulajdonképpen…szóval nem. A másiknál meg pont fordítva. Hogy ebből adódik aztán egy következő téves következtetés, ez az, hogy egy párkapcsolatban is - pedig ott aztán a leginkább ismerhetnénk egymást – azt gondolja mind a két fél külön-külön magáról, hogy ő ismeri magát és elég jól ismeri a társát, míg a társa őt alig ismeri, és magát se eléggé. És ebben valódi egyetértés van. Mármint hogy a másik is pontosan ugyanezt gondolja, hogy ő már az… (ó, remélem nem lett baj) ő már az önismeret, ő már tudja magáról, sőt világosan látja, ő eleve idebent van, a másiknak nincs sok esélye, másfelől pedig milyen jó rálátásom van rád. És ezt kölcsönösen így gondoljuk egymásról. És ezért hány és hány beszélgetés kezdődik, folytatódik és záródik azzal a fordulattal, hogy „Atya, nagyon köszönöm ezt a beszélgetést. Valóban nagyon sokat jelentett nekem, most hogy lehetne valahogy, valahogy rávenni a társamat, hogy ő is lássa már, hogy ki. Olyan tisztán és világosan, mint én.” Hát, ez a másik nagyon sajátos, nem is tudom…köd a szemünk előtt. És kölcsönös ködben úszkálunk vagy nem tudom mit teszünk. (27:15)
9. A társas világ akkor alakul a legjobban, ha az önmagunkról alkotott kép megegyezik azzal, ahogyan minket látnak

Erről már volt szó, talán két évvel ezelőtt, az önismereti ablaknál. Vagyis ha ti minél többet tudtok rólam, és ti azt tudjátok rólam, amit én tudok magamról, ti minél inkább úgy láttok engem, ahogyan én látom magamat, és persze ez minél inkább a realitást fejezi ki, annál nagyobb a szabadságunk és a szabad cselekvésnek a tere. Annál nagyobb. Ezért akadnak mindig óriási konfliktusok ott, ha én másnak látom magam, mint ahogy ti. Ebből rengeteg, a legklasszikusabb mikor bennem egy plébánost lát valaki, de én nem látom magam annyira annak. Vagy egy adott helyzetben, én nem kívánom a plébános szerepében megoldani a helyzetet, de ő úgy tekint engem, mint egy plébánost és erre vonatkoznak aztán az ő igényei, a vágyai, az elvárásai, a szükségletei, az érzései, s minden egyéb. Ebből hihetetlen nagy, szinte alig gyógyuló konfliktusok tudnak származni. És aztán rettenetes ítélkezés, elítélés és a többi. S a kulcsa, hogy én mást gondolok és látok magamról és ő mást gondol és lát énrólam. Ezért ennek a folyamatos egyeztetése egy családban vagy a kapcsolatokban megint csak óriási jelentőséggel bír. Merthogy már tudjuk, hogy te is ezt gondolod rólam, én is ezt gondolom magamról és ebben megegyeztünk, ott egyszer csak…”ja, jól van, jó, akkor itt most lehet élni, ez így stimmel” (29:10)

Hogy van egy kedves ismerősöm, csoportokat szoktam vele vezetni. S akkor őneki van egy ilyen visszatérő gondolata, mondjuk a második, harmadik (most műhelytitkokat árulok el, csak nektek, exkluzív) szóval lemegy két-három alkalom és akkor azt mondja, mondjuk ööö, ő szokta mondani: „Jaj, Feri, ez a valaki engem rettenetesen idealizál.” És azt gondolnánk, hogy ez milyen jó neki, hogy fölnéznek rá, meg becsülik, meg…. „Ez rettenetes…mekkora lesz a bukás!” Ugye, mert ez szokott a dinamikája lenni, idealizálom, fölnézek rá, nem reálisan, ő se látja így magát, de a másik őt sokkal nagyobbnak, szebbnek látja. Ezután a realitás úgy szokott beállni, nem úgy, hogy akkor beáll a helyére, hanem le kell értékelni. Ez, hogy nézhettem eddig föl rá? Ugye így szoktak bukni a példaképeink. Jaj, hát most már látom, ó, hát dehogy olyan. Nyomjuk lefelé, az se szokott reális lenni. Csak lehet, hogy előbb meghalunk, míg a helyére kerülne az illető. Azt meg nem érdemes megvárni. És mindaddig amíg fölé- vagy alá- ahhoz képest, ahogy ő maga látja magát, nem tudunk eléggé szabadok lenni egy kapcsolatban. Ugye irreális elvárások, igények, szükségletek. Én akarom, de te nem akarod….fúú, s mennyivel jobb…nem is mondom, hát tudjátok ezt. Igen. Igen. (31:10)

Ideírtam egy kifejezést, épp néhány nappal ezelőtt beszélgettem egy apukával, azt mondja: „Te, Feri, (ugye ez máris egy sokatmondó valami, tehát, az egyházközségnek két tagja beszélget, én meg ő, és akkor azt mondja) te Feri, tudod, hogy a fiam – a fia tizennégy éves, tizenöt – rendre utasít bennünket a családban, ha „leferizünk”? Az nem Feri. Feri atya! úgyhogy a mi családunkban igazából nem lehet rólad úgy beszélni, hogy Feri, mert a tizenöt éves fiunk tekintélytisztelő, neki szüksége van nem tudom mi képre, Feri atya! (32:00)

Ebből mókás történetek is tudnak származni, mikor valami teljesen másnak néznek, nem is meséltem nektek. Meséltem nektek, hogy kábítószerdílernek néztek? (nevetés) Nem meséltem, hát, most akkor, értek én a szóból. Jaj, hát máris mesélem. Hát, ezt nem meséltem?! Csavarogtam nyáron, hú, de jó volt. Még most se teljesen értem haza. És így francia tengerpart, aztán elmentem sose felejtem el….Barcelonába. Barcelonában öt nap és akkor elmentem Monserrat és aztán onnan Andorra és akkor itt csatlakozunk bele a történetünkbe. Mert ahogy Andorrából jövök egy ilyen pici hegyi úton, ahol senki más nem jár, csak rendes andorrai emberek, ott egyszer csak francia rendőrök állítottak meg, ilyen…de legalább voltak öten és mindegyiknek nem volt haja. És ugye kis zöld Corollával mentem, először is megállítottak és mondták közúti ellenőrzés, és akkor kérték az okmányaimat, megmutattam őket, kezdtek hümmögni. Akkor kesztyűtartó, csomagtartó, tehát ezek az elemi dolgok. Még én itt nem gyanakodtam semmire. Ezután elkérték a gps-emet. Megnézegették, hogy milyen úti célokat ütöttem be. Utána azt mondták, hogy nyissam ki a motorháztetőt. Akkor levegőszűrő leszed. Elkezdték szétszedni az autót. Utána belül is kipattint, leszed, lecsavaroz, váltó…nem tudom hogy hívják azt…váltóház kiszed, gumiharang föl, minden. Hát, ezzel eltelt olyan negyedóra. Akkor nézik, látom, hogy - sütött így a nap - hol poros az autó. Már belül, hol nem nyúltunk hozzá, hol…akkor megkérdezik, hogy kábítószerezek-e, van-e nálam kábítószer, füveztem-e, nem füveztem, füvezett-e valaki a kocsiban, füvezett-e valaki a kocsi mellett, füvezett-e valaki Andorrában vagy füvezett-e valaki Barcelonában vagy Dél-Franciaországban, ezt mind megkérdezték. Akkor azt mondták, hogy jó, most pakoljak ki mindent az autóból. Így, csontra. És akkor a polifoamokat le, és az összes cuccot ki kellett pakolni, de teljesen mindent, ilyen nagy kupac lett és akkor kezdett el esni az eső. Hát, merthogy éppen Andorrában jöttem lefelé ugye, így ahogy mondom esett és akkor minden, a kocsim nyolc-tíz darabban, ilyen kupac, gondoltam, hogy…ja, és persze próbálták, kérdezték, hogy mi a foglalkozásom. De hát tudjátok, ilyen szakadt cuccban voltam, tehát én ilyenkor úgy nézek ki, mint egy kamionos. (nevetés) Tessék? Ilyen facipő, ilyen klumpa? Nem, nem, hát, a hegyekben voltam, tőletek is kaptam egy ilyen izét, na és mondom nekik, hogy pap vagyok. Na, ezt a szót nem értették. Az összes többi szót értették, ezt nem. Akkor mondom…kérdezték, próbáltam, hogy mondjam, akkor érthető, mondom tanár vagyok. Akkor azt mondták, „na, mit tanít?” Hát, és akkor mondtam egy-két dolgot, ettől még gyanúsabb lettem. Nagyon kedvesen az illető a következőt kérdezte, látszott, hogy eljátszották ezt az aranyos rendőr, meg kemény rendőr, ment ez a dinamika. Ugye a kemény rendőr kérdezte „és a…?”, aranyos rendőr meg kérdezte tőlem „tulajdonképpen maga hány éves?” És ugye ebben a kérdésben minden benne volt. Hogy negyvenhárom évesen mi ez?? Tehát mit csinál itt maga? Kérdezték, hogy akkor most hova megyek? Mondom, megyek úgy hazafelé. Milyen útvonalon? Nem tudom, hát itt most megyek, valószínű, hogy Monte Carlóba be fogok itt most ugrani, és aztán úgy megyek…Az volt az érdekes, hogy akármit mondtam egyre rosszabb helyzetbe kerültem. Mert az az értelmezési horizont, ami nekik adatott, abban próbáltak engem elhelyezni, és egyre jobban egy kábítószer-kereskedőnek az arcéle bontakozott ki előttük. S ezért aztán mikor csöpögött az eső a cuccomra, a kocsi sok darabban állt, akkor a következő nagyon kedves, reményteli ígéretet fogalmazza meg a csúnya rendőr: „hát, akkor kedves uram, meg kell várni a városból a kábítószeres kutyát”. S akkor vártunk húsz percet a kábítószeres kutyára. A jó rendőr elmondta nekem, hogy mi fog történni. Tehát, hogy a kutya be az autóba, szaglász, mászkál, pisil, tehát hogy…ő neki tehát azt be kell laknia, tehát különben nem tud dolgozni. S tudjátok, most láttam, azért saját autódba ez egy érdekes élmény, mert nem úgy van ám, hogy nyitva vannak az ajtók és akkor beszaglászik és int a rendőrnek, hogy „nem”. Hát ez, hát ezt addig gondolod így, ameddig nem történik meg. Nem, az úgy van, hogy megszagoltatják vele a cuccaidat, ugye, amit már eléggé ellepett az eső, a pára, a köd és a leszálló harmat. És akkor utána bemegy az autóba a kábítószeres kutya és rácsukják az összes ajtót. Így-így. Látod, hogy…ugye, tudtam én, hogy nem tudjátok, hogy van ez? Az összes ajtó bezár és a kutya…egyik ülés, átugrik a másikra. Másik ülés. No, gondoltam, arra kíváncsi vagyok, ahogy hátra megy, át hátra. Na, nem okozott neki gondot. Na, most a kárpitot huszonötször…hát, nincsen kábítószerkutya-pedikűr. Összes kárpit, fejtámla, kapar, izé, összes, ugrik előre-hátra, s a rendőr meg nagyon élvezi. Tehát az ott kívülről: „adj neki”, „szagolj, blöki”, legkomolyabban így. S akkor öt perces műsor, kiengedték szegényt, ott nyüszített, egy fia kis kábítószert nem talált, szegény és akkor ugyanez a csomag…(nevetés…hol vagy? sose nyughatsz?! – egy beszólásra a hallgatók közül) Na, szóval és végül, amikor ez a körülbelül ötven perces történet lezajlódott, akkor viszontlátást mondtak. Így nagyon egyszerűen, ötven perc, megvolt. Még azt megkérdezték, hogy volt-e már tapasztalatom közúti ellenőrzésről. Ó, ebben az volt a roppant érdekes ott az ötven perc alatt is, hogy nem tudok olyat mondani, ami próbálna valamiképpen őbennük egy olyan képet kialakítani, ahogyan én látom magamat. (40:00)

Tehát minden, amit mondok kizárólag abban az értelmezési rendszerben nyer valamiféle jelentést, amivel ők dolgoznak. Ez hihetetlenül tanulságos, hogy milyen, szóval hogy ilyen egyszerű helyzet, hogy felnőtt emberek ott állnak Nyugat-Európában valahol és képtelenek vagyunk, hát…tudjátok, van papi igazolványom. Nagyszerű darab, mert latin szöveg az egész, úgy, ahogy van. Tehát végső kínomban gondoltam, hogy bemutatom nekik a papi igazolványom. És, tehát ez nem járt eredménnyel. Hát látták, hogy a fénykép azonos, de mi ez a nyelv? Hát, ez talán jó példa arra, hogy micsoda döbbenetesen ellehetetlenülünk, ha ez a kép…nem fejezem be, mert..így. Tízes pont. (valaki kérdezhet tőle valamit) Tessék? Hát, ez nem került szóba, mert nem értették, hogy pap vagyok, akkor biztos beszélgettünk volna erről is, de így csak a kábítószerről. (41:15)
10. A társas világ akkor alakul a legrosszabbul, ha az embernek irreálisan magas és törékeny önértékelése van

A társas világ akkor alakul a legrosszabbul – némi költői túlzással és általánosítással – ha az embernek irreálisan magas és törékeny önértékelése van. Tehát irreálisan magas és törékeny önértékelésű emberrel ne kerülj egy közös cellába! Nem jó partner. Nem, tehát érdemes kevésbé instabil önértékelésű emberrel egy közös cellába jutni, és az a legjobb, ha viszonylag stabil nála. Ugyanis egy irreálisan magas és instabil önértékelésű ember a leghajlamosabb a konfliktusokat agresszióval megoldani. És hát ezzel nem mondtunk semmi váratlant. Ez most még jobban aláhúzta számunkra azt, hogy a reális önértékelés, önbecsülés, stabil reális önbecsülés, önértékelés milyen döntő módon járul hozzá az együttességeknek a jólétéhez, és az hogyan csatol vissza az egyes ember életminőségére. (42:35)

Na, biztos láttátok még teniszezni vagy ha nem, akkor nézzétek meg John McEnroet. Ugye? A tenisz fenegyereke. S egy nagyon érdekes ürge, zseniálisan tudott teniszezni, és hihetetlen sok balhéja volt a pályán meg azon kívül is. És egyszer egy riporter kérdezte tőle, hogy mondaná már meg, hogy miért ennyire kibírhatatlan, hogy miért töri el kétmeccsenként az ütőjét, vágja hozzá a hálóhoz, a bíróhoz, a partneréhez, a közönséghez, miért mondja ezt meg ezt meg ezt és azokat a kifejezéseket nem is mondta. És azt mondja, ez már idősebb korában volt, amikor már tudott reflektálni magára: tudja – mondta a riporternek – „engem úgy neveltek, hogy te vagy a legjobb. Te vagy a legjobb, neked kell lenni a legjobbnak, mert te a McEnroe családba születtél, én vagyok az apád, anyád se piskóta, úgyhogy fiacskám, odamész és lerendezed ezt a Wimbledont.” S akkor azt mondja McEnroe, akkor már bőven elmúlt harminc éves, hogy „amilyen sokat köszönhetek ennek a teljesen irreálisan magas önértékelésnek, meg a hátterének, amiből ez jött, hát, olyan sok problémám is adódott egész életemben ettől.” Mert azt mondta, hogy…ő maga beszélt erről, nagyon..”most képzeljük el, hogy maga teniszezik velem, hát, ha maga nem gondolja magát a legjobbnak, akkor maga nem fog ütőket dobálni, ha rosszul játszik. De én magamat a legjobbnak tartottam, ezért ha én rosszul játszottam, hát az elviselhetetlen volt. Hát, persze hogy dobáltam az ütőt. Mindig dobáltam az ütőt, ha nem derült az ki, hogy tényleg én vagyok a legjobb, ahogy magamat láttam.” Tehát az instabil és magas önértékelés a környezet számára katasztrofális. Az instabil és gyönge önértékelés meg talán az egyén számára az. (44:50)

Szeretnék itt akkor egy pöttyös történetet mondani, mert játszottam azt a gyerekekkel, hogy „Kérlek szépen, gyerekek, mondjátok meg nekem, hogy melyek azok a mondatok, amelyeket szívesen hallotok otthon.” Ez ugye nagyon érdekes, mindig a szülők is ott vannak meg a gyerekek és akkor jelentkezett egy kislány, az első sorban ült, körülbelül 5-6 éves lehetett. És akkor azt mondja: „én azt a mondatot szeretem nagyon hallani, mikor rajtam van a királykisasszonyos ruhám azzal a nyaklánccal (mi azt nem tudjuk, hogy mi az, hogy azzal, de ő nagyon tudta és ez elég is volt) tehát a királykisasszonyos ruhám azzal a nyaklánccal és akkor az apa azt mondja: te vagy a leggyönyörűbb a világon. Én ezt a mondatot szeretem hallani” S nagyon, nagyon jópofa volt, mert a misén odamentem ehhez a családhoz és kezet fogtam az apával, hogy ez, ez jó! Tehát hogy ezek, ezek a mondatok. (46:05)

És akkor mondtak mindenféle nagyon hallatlan kedves dolgokat ezek a gyerekek és aztán elindult a gondolatom, hogy melyek azok a nagyon fontos mondatok, amelyek egy egészséges önbecsüléshez, önértékeléshez, egy önazonosságtudathoz de fontos, hogy elhangozzanak! Erről beszéltem két héttel ezelőtt a templomban, de volt, aki nem tudott eljönni és ezért csak gyorsan hagy mondjam el. Az érdekesség kedvéért, hogy melyek lennének. Hét nagy csoportot találtam. Biztos van nyolc meg kilenc, de úgy egyszerűen. (46:45)
Az első ez az a mondat, meg persze minden, ami a mondat mögött van: „akarom, hogy legyél” és „ de jó, hogy vagy”. Akarom hogy legyél és aztán de jó, hogy vagy! És ami mögötte van, csak így, így utalásszerűen fogom mondani, azért érzitek, hogy ez egy jó…
Mikor már az illető van, akkor azt hallja és mögötte ez van, hogy „szeretlek téged.” S hálásak lehetünk a nőknek, akik ezt kipasszírozzák a pasikból. Szeretlek téged.
Mindenféle olyan mondat, amiben azt fejezi ki a másik felénk, hogy „értékes vagy”. Hogy látlak, látlak téged, most látom. Ezt jól tetted, most sikerült, értékes vagy.
Na, ha-ha, ha-ha, ha-ha, éppen már most itt szépen elpuhultatok a széketekben ülve, de a negyedik csoport nem lesz annyira finom és puha, mint az első három. A negyedik csoportba az összes olyan mondat tartozik, hogy „kérlek, ezt ne tedd, mert fáj”. Nagyon fontos mondat. Nagyon. Kérlek, ezt ne tedd, mert fáj nekem! Kérlek, ezt ne tedd, mert fáj nekünk! Ezt kérlek, ne tedd, mert neki fáj! Kérlek, ezt ne tedd, mert fájni fog neked is! (halk nevetés) Itt a különböző élettörténetek nagyon sajátosan megjelentek, tehát kinek milyen gyerekkori emléke fakad föl. Nem gondoltam egy ilyen veréses végkifejletre, hanem mondjuk annak a belátására öt, meg tíz, meg tizenöt év múlva, hogy „te jó ég, úh, ezt én csináltam. Lehet, hogy nagyon szép gondolataim, meg érzéseim, meg vágyaim vannak, de azt csináltam, hogy…” Hát, hogy ne fájna az nekem. Tehát a negyedik csoportba, hogy reális megfelelő önbecsülés, önértékelés legyen - csoport, egyén, egyetemesség - ezek a mondatok elemien fontosak. Kérlek, ne tedd, mert fáj!
Ötödik csoport. Mikor már kezdünk nagyobbak lenni, kialakul egy nagyon kifejezett, kimondott vágyunk is, hogy „nem kell, hogy sokat mondj, de az legyen igaz”. Ez az igaz és őszinte mondatok. Legyen igaz és őszinte! És hogyha már, hogy mondjam? úgy megemberesedtünk, akkor el is viseljük, el is bírjuk. Tehát lehet, hogy, hogy fáj, de nem baj, csak fájjon. Hosszú távon jól járok vele. Nem baj, hogy nem tudok vele mit kezdeni, akkor is inkább csak mondd! Itt most nem a másikba való… oké, ezt mindig nagyon hangsúlyoztam, az öncélúan nyomod neki, ha tud kezdeni valamit, ha nem, nem, nem erről van szó. Hanem, ami szükséges, az az őszinteség, ami szükséges, ezt.
És aztán a hatodik csoport. Mikor azt tudod mondani, hogy „bocsáss meg”, azt hallod, hogy „bocsáss meg”. Ez a hatodik csoport. E nélkül el sem tudok képzelni reális önértékelést, önbecsülést, önazonosságot, hogy ez a mondat nem hangzik el. Kérlek, bocsáss meg!
És a hetedik. Ezzel a mondattal érdemes elmenni ebből a világból, hogy „nagyon köszönöm neked”. És akkor ezt sokfelé lehet mondani: nagyon köszönöm. (50:40)

Amit most elmondtam egy, egy valami, hét nagy csoport. Ha ezeket a mondatokat halljuk, lenne még egy lábjegyzetem. A lábjegyzet így szól: hogy elérkezik az életünkben valamikor egy pont, jó esetben a felnőttkornak az elején már beköszön, ez pedig az, hogy lehet, hogy nem mondták eleget, hogy jó, hogy vagy, vagy hogy legyél. Lehet, hogy nem mondták eleget, hogy szeretlek, lehet, hogy nem mondták eleget, hogy szép vagy, gyönyörű szép vagy, értékes vagy, nagyon jól csináltad. És lehet, hogy nem mondták eléggé egy kapcsolaton belül, hogy kérlek, ne tedd, mert fáj, és az is lehet, hogy nem voltak elég őszinték, de most ebben a pillanatban már rájövök arra, hogyha ezeket a mondatokat nem hallom, hanem mondom, az rám nézve legalább ugyanannyi haszonnal jár. (51:55)

Tehát nem érdemes egy életet úgy végigélni, hogy mikor mondják….itt vagyok hetven évesen, anyukám kilencvenkettő, és nem hallottam még, nem mondta, és ezért nem házasodtál meg, ülsz otthon, két macska kering ott, mint a bolygó hollandi – rettenetes képzavar – és mikor mondja már? mert e nélkül nem tudsz nekilátni az élésednek. Én is sokat gyürkőztem ezzel a témával, nem véletlen, hogy hozom. Dehogy akarok én most belebokszolni valakinek a fájdalmába, ó nem, hát, hiszen mennyit szóltunk arról, hogy ez mennyire tud fájni. Ismertek már ennyire, ugye? Ugye én itt nagyon pozitívan tudom látni magam, ti nem biztos, hogy annyira. Azt akarom ezzel mondani, hogy itt az életnek van egy gyönyörű titka, hogy amikor elkezded te mondani, valami átjár téged. Ezeknek a mondatoknak valahogy olyan ereje tud lenni, persze egy kapcsolatba ágyazottan, őszinte mondatként. Ááááh! Rájössz, hogy ezt most már megtehetem. Ezt megtehetem és ez óriási dolog! Hogy hogyan lehet növekedni úgy, hogy hiányaid vannak. Rettenetes volna, ha nem lehetne növekedni úgy, ha valakinek hiányai vannak. Ha előbb minden hiányunkat be kéne tölteni ahhoz, hogy növekedni lehessen. Rettenetes, hát…na! Nézem az időt is. Hogy áll a meccs? Van valakinek? Nincs. De örülök, engem hallgattatok. Na, vajon a magyar fiúk, na! (54:00)
11. Sajátos viszony az aktuális én, az elvárt én és az ideális én között

Szerintem ez is érdekes lesz nektek. Van nagyon sajátos viszony a között, amit így hívunk, hogy aktuális én, az, aminek itt és most aktualitásomban látom, érzem, gondolom magam és a bennem is élő elvárt én és ideális én között. Egy nagyon érdekes viszony áll fönn. Sőt, okos szociálpszichológus bácsik és nénik azt mondják nekünk, hogy szinte két külön embertípus, két külön életbe ágyazottság vagy életstratégia bontakozik ki akkor, ha valakinek evidensebb viszony az, hogy az aktuális énnek mi a viszonya az elvárt énhez, mintha valakinek fontosabb viszony az aktuális énnek a viszonya az ideális énhez. Ez nagyon érdekes. (55:10)

Hadd hozzak példákat, mi jellemzi azt a valakit, aki az életét ebben a belső összefüggésben éli alapvetően, hogy aktuális én és elvárt én. Az illetőt a következő jellemzi: nagyon fontos lesz a biztonság megőrzése. Azután: gyorsan elköteleződik, már hát azért, hogy az elvárásoknak meg tudjon felelni. Gyorsan rögtön erőforrásokhoz kell jutni és gyorsan, rögtön be kell állni a sodrásba. Aztán: azonnal nekilát, hogy elérje az elvárt célokat, amit persze magától is elvár, ugye ez belül van, attól hogy elvárt énről beszélünk ő maga várja el magától. S ez két kép. Aztán…ezért, igen. (utalás a meccsre) Félidőben egy-egy. Jó, akkor maradunk. Szóval, köszönöm szépen. Azt mondja: van egy nagyon rossz hírem. A nemzetközi kupameccseket keddre tették át szerdáról. Ez az a kontextus, amiben léteznünk kell megtanulni. Tessék? Írunk nekik, hogy itt van egy kisebb társaság, akik ezt nehezményezzük. (56:50)

Tehát ellenáll az ilyen személy, ellenáll a figyelem elterelésének. Ugye mert rá van nagyon állva a célra, elköteleződik és úgy érzi, hogy itt ezt muszáj és nagyon fontos és nem szabad, hogy elhibázza, elvétse. Aztán: elég gyorsan fölméri, hogy a különböző dolgok mennyire nyugtatnák meg vagy idegesítenék föl. Több nyugalmat él át, ha eléri a célját, de jóval idegesebb, ha nem. A veszteség felett több fájdalmat érez. A nyereség fölött kevesebb örömöt. Az alapvető érzés, ami a feszültségből fakad a reális én, az aktuális én meg az elvárt én között - mit gondoltok mi? én is itt olvasom, mi lehet az alap, alapérzés akkor? hogy? jó – nem vagyok elég jó, és ha ez egy érzés? (szorongás, egyszerre egy valaki, hát ne...) ó, jó, ez a szégyen nagyon jó, kudarcélmény, jók, jók, jók, alacsonyabb-rendűség érzés, csalódott – igen, ez benne van, igen-igen, jó, ezek mind jók, de amit mondanotok kellett volna – a bűntudat! De körbeírtátok, bűntudat. Rosszul csináltam, megint elszúrtam, nem-nem-nem. Ezért a magatartás a negatív következmények elkerülésére összpontosít. Elvárásoknak akarok megfelelni, muszáj ezt is, ha beledöglök is, és ha nem akkor rossz vagyok, ez rettenetes, béna, csalódottság, frusztráltság, ez oké, mind-mind oké. (59:10)

Mi történik annál a valakinél, akinél itt bent fontosabb viszonyban van az aktuális én és az ideális én? Egy teljesen más embert látunk. Nézzük a jellemzőket! Képes sok hipotézist kitalálni, ötletelni és a lehetőségek között állandóan megtalálni, megpróbálni megtalálni a legjobbat. Ugye aki el akarja kerülni a hibát vagy a veszteséget, ő gyorsan próbál egy jó megoldásra találni és minimalizálni a veszteséget. Akkor nincs idő nagyon ötletelni, körbenézni, az időt gazdagon adni magunknak. Na, most! Ezért ő nyitottabb a változásra, viszont késleltethetik őt a különböző külső hatások. „Jaj, még azért ezt is mérlegelni…hú, azt is!” „ Hogy is van ez? Nem lehet, hogy ez jobb lenne, mint az? Eddig csak ennyit ismertem, hú, de ott van egy másik. Ajjaj, hát addig nem házasodok meg.” Hoppá-hoppá, hát nem így van? Ha valaki az aktuális én meg az elvárt énnel van, az hamarabb meg tud házasodni. Hát, most már ne szórakozz, Ildikó! Ne szórakozz, Brünhilda! Ne szórakozz…! Hát, most már gyerünk-gyerünk, itt az idő! Ugye? Ugye s akkor…”jó, de, nem biztos, hogy ő a tuti…” Na, de ha valakinek az aktuális én meg az ideális, az idealizált én, hát, akkor mondom tovább: gyorsan felméri, hogy a különböző dolgok mennyire vidítanák fel vagy szomorítanák meg. Aztán: több örömöt él át, ha a célját eléri és több szomorúságot, ha nem. Mi lehet az alapvető érzés? Az alapvető negatív érzés? (súgva: ár segítettem…az az előzőre a jó válasz) Az! (Az intelligencia a tudással párosulva…) A szomorúság, a szomorúság. Az illető törekszik a célra, a jutalomra, el akar érni valamit. Tehát itt egészen két, egymástól különböző életminta vagy modell vagy pálya - vagy valami, nem tudom mi a megfelelő kifejezés - alakul ki. A jó, tudós emberek azt mondják, hogy fontos, hogy mind a kettőre képesek legyünk vagy valami viszonyunk legyen az elvárttal is, meg az ideálissal is. Most mindenesetre ránézhetünk, hogy ti mit gondoltok, hogy melyikből van nektek túl sok. (62:25)

A következő kérdést tettem föl magamnak, mondjuk a magyar szentek közül melyik-melyik? Kérdezhetlek titeket, hogy ti mit gondoltok? Tehát kezdjük az aktuális én és elvárt én. Kit látunk egészen ilyennek? Egészen, úgy zömében, nagyjából, egészéből. Ő egy ilyen fajta. Nem csak ő van magyar szent…(egy kérdésre), hát, vannak nők is. Mind a kettőhöz írtam férfit is, nőt is. Úgy van, szerintem is. Ő nagyon, Árpád-házi Szent Margit. Jaj, majdnem egy olyan kifejezést használtam, amit nem szabad egy ilyen összefüggésben. Tehát Árpád-házi Szent Margitot nagyon ilyennek látom. Hát, az egész élettörténete ennek a rugójára jár. Ó, van is ám ez, az, amaz, hogy ne menjünk bele a részletekbe. Na, ha Margit ilyen, a másik? Hát, de az az ideális én meg az aktuális én dinamikájából előálló életút, ugye? Hát, keresi az újat, változékony, hát, éppen, hogy az elvárásokra fütyül egész életén keresztül. És közben egy ilyen döbbenetes célra tartással, hogy hogy-hogy lehet azt a krisztusi valamit élni, ami számára az a szegény Jézus, aki mindenkinek a barátja. Ugye és emiatt fittyet hány egy csomó elvárásnak. És közben nagyon nagy örömöt él át és rettenetes szomorúságokat. Hát, tulajdonképpen Szent Margit szinte bele-belepusztul ebbe az öngyötrő bűntudatos, de közben ilyen engesztelős, másokért valós valamicsodába. Szinte bele-, belebetegszik ebbe. Hát, a „szinte” az költői kicsinyítés. Látjátok, miket találok ki! És hogy Szent Erzsébet ő pedig, hát ugye abba a fájdalomba, abba a szomorúságba, hogy a férje, na és….

Nyilván vannak pozitív oldalak is. Csak itt most meg tudtuk ragadni ennek a lényegét. De érdekes ez a különbség! Én Szent Lászlót, Szent Lászlót tartom elvárásosnak. Ugye, aki megy és azt mondja, hogy koronázza magát királlyá, hogy koronázzák őt királlyá? Azt mondja, hogy ő nem méltó, hogy a koronázási jelvényeket, jelképeket ő hordja. Azt előtte viszik. Azt mondja, ő neki itt nem az a dolga, hogy a méltóságával éljen, hanem hogy szolgáljon. Ugye amikor van a kunokkal a háború, a háborúskodás, akkor azt mondja: „inkább veletek együtt halok meg, mint hogy benneteket rabláncon lássalak”. Aztán éppenséggel sikerül győzni. S azt írja egy levelében, tudjátok ez egyik legizgalmasabb mondata, azt írja, hogy, hogy „rettenetes bűn… - ezt most így mondom nektek, ilyen összefüggésben – rettenetes bűntudat közben élek, és azt kell mondanom, hogy nem lehet uralkodó valaki súlyos bűnök nélkül.” S ebben gyötrődik. Szóval László inkább ez. És szerintem István meg inkább az ideál, az ideális én és az aktuális én közti dinamikából jön. (66:35)
(12.) Az önértékelés, önbecsülés függ a társas önazonosságunktól

Na, csak egy, egy valami, egy ötlet, hogy ezen tovább. Jó, nézem, öt perc van, hmm. Igen. Most mondanék akkor még néhány pontot, ugyanehhez a témához. Akkor tehát nyugodtan mondhatjuk – ez már mondtuk is – hogy az önértékelés, önbecsülés függ a társas önazonosságunktól. Ez teljesen egyértelmű. Ahogy Barcelonában jártam, elmentem a barcelonai futballcsapat stadionjába. Ezen túl elmentem az olimpiai stadionba is, mind a kettő csodálatos. Érdemes elmenni, ott ültem, ’92, de fiatal voltam! És aztán, tudjátok, az volt az érdekes, néztem, aztán eljöttem az olimpiai stadionból, és néztem, sokkal színesebb körítése van a focistadionnak. Sokkal. És néztem fiatalokat, fiatalokat, akikre úgy tekintünk, hogy más se vonzza őket, mint hogy egyéniek, egyediek és rendkívüliek és a maguk világát kitalálók és megélők legyenek, hogy ötpercenként jött valaki egy piros-kék mezzel, sárga betűkkel, öt percenként vették, vásárolták ezt a cuccot, ugye a Barcelonának a mezét. Arra gondoltam, hogy „na, nesze neked nagy egyediség! meg nagy rendkívüliség! meg mert te megtalálod a rendkívüli küldetésedet az életben.” De érdekes ez, rácsodálkoztam. Merthogy fölveszek egy mezt és az önbecsülésem, az énképem, az én és az ideál dinamikája és minden döntően megváltozik. Egy fiatalembernél. Hát, ha ez egy idősnél is így van….reverenda viselése. Igen. (69:10)
(13.) Egy nálunknál többre értékelt együttességhez tartozás megerősíti az önértékelést

Következő pont. Látjátok, nem mondok számokat. Az a gyengém. Egy nálunknál többre, magasabbra, nagyobbra értékelt együttességhez, együtteshez, csapathoz, közösséghez, nemzethez tartozás megerősíti az önértékelést és önbecsülést. Azt is mondhatnánk, hogy csoporttagként ott is arathatunk, ahol nem vetettünk. Ezt csoporttagként megtehetjük és meg is tesszük. Hogyne tennénk meg! Igen. Mondok erre egy utolsó példát, az pont két perc és akkor már picit pihenhettek is. (69:55)

Hogy…ugye én a Moszkva térnél egy bérházban nevelkedtem föl és ehhez a legközelebb a Vasas sportpálya esett. Ezért én a Vasasban atletizáltam sokáig. És hát gyerekként, hát, Vasas zászló, Vasas izé, hát Vasas, Vasas, Vasas…piros-kék, minden piros-kék, ez….s hogy ez hogyan erősítette meg az én önbecsülésemet. Teljesen odavoltam, Vasas és hát ez az egy klub létezett és hát akkor a Vasasnak drukkoltam a fociban, a röplabdában, a kézilabdában, ez egyértelmű. Míg nem cseperedtem föl és egyszer csak kiderült számomra, hogy Kádár János is a Vasasnak drukkol. Mert hogy utálja az értelmiséget, meg egyéb problémái is voltak (nekünk is vele) és Vasas-drukker és egyszer csak….ajjajj…ez a piros-kék ilyen izé…és akkor cseperedek föl egyszer csak…létezik olyan klub, hogy Fradi! És akkor úgy el-elmerengtem, hogy jó ez a Vasas, jó, jó, de egy zöld-fehér mez, ó-ó, hát abban semmi ilyen nincs…És mi történt,mi hozta a fordulatot? Tessék? A Honvéd…így van! (nevetés) Pontosan így van, látszik, látszik, te rajta vagy. Pontosan, mert akkor ugye úgy volt, hogy amikor katona voltál, akkor automatikusan a Honvéd SE-be kerültél és akkor egyszer csak piros-fehér, és hát magyar néphadsereg, meg…és akkor csak azt mondtam: „Istenem, a Vasas, ha én egyszer, még egyszer Vasas….még, ezt a másfél évet bírjam ki. Hogy, hogy néz ki ez a piros-fehér? Hát, ez annak a klubnak a színe, Magyar Néphadsereg, hát…” Azt a fejetlen, lehetetlen világot, amit én ott átéltem, és ez ennek a klubja, jaaaj, Honvéd és akkor…Újság és akkor „Pál Ferenc Honvéd”…úúú, nem-nem, mikor jön, hogy Vasas? Egyszer csak minden úgy átalakult és megváltozott. Na, egy ilyen béna példa erre, hogy na, nem mondom, hogy mire, hát…oké. Nagyon köszönöm a figyelmeteket. Remélem, azóta legalább kettő-egy (utalás a meccsre). Szeretne-e valaki hirdetni? (72:45)
Comments