Társas dilemmák, ezek feloldásának lehetőségei 4.

2009.11.10.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott Benneteket! Köszöntök mindenkit!

Nagyon fontosak vagyunk saját magunknak. Az egyediségünk, az egyetlenségünk, a személyünk nagyon fontos, de van annyi belátásunk, hogy akár még a nagyon egyszerűen mondott, jól felfogott érdekünkben is érdemes komolyan venni az együttességnek és az egyetemességnek a szempontját, mert előbb-utóbb ezeknek a figyelembe vétele, vagy tiszteletben tartása, vagy a hozzájárulás az együttesség és az egyetemesség értékeihez, nyilvánvalóan vissza fog hatni ránk. Ez a kétmondatos bevezető ahhoz, hogy most pedig néhány alkalom óta arról beszéltünk, hogy a társas dilemmáknak mi lehetne a megoldása, föloldása, illetve mi az, ami segít abban, hogy a társas dilemma ne is álljon föl, vagy ne éleződjön ki, és így mondtunk tizenvalahány szempontot idáig. Nézzük az új dolgokat, illetve, hogy azon a ponton rágódtunk egy egész alkalmat, hogy elköteleződés az együttműködés normái mellett. Nagyon fontos ez, hogy vannak normák, de a normák az együttműködést segítő és megerősítő normák, tehát az együttműködést segítő, megerősítő normák mellett való elköteleződés, illetve az elköteleződés, mint az együttességeknek az egyik normája. Ez volt, és akkor próbáltam sok-sok éves csoporttapasztalataimból leszűrve elmondani, hogy mi az, ami egy témában mindenképpen érdemes nagyon fontosnak tartani. Nem minden helyzetre, csoportra vonatkozó kinyilatkoztatást akartam mondani, hanem, hogy ezek a témák mindenképpen léteznek, akármilyen csoportban is vagyunk, tehát valamilyen módon ezekre a témákra rá kell nézni, meg kell azokat fogalmazni, és valamiféle normához el kell ezekkel kapcsolatban jutni. A csoportnak a keretei, hogy mikor kezdődik, tehát, hogy egy csoportnak vannak keretei. A csoport folyamatban a csoporttalálkozásoknak van valamilyen struktúrája, ezeket tisztázni kell. Aztán, hogy a csoporttagoknak az egymáshoz való viszonyát mindenképpen világossá kell tenni, hogy egymást tiszteljük, egyenrangú, egyenjogú partnernek tekintjük, ezért nem moralizálunk egymás fölött, nem okoskodunk, nem adunk tanácsokat, nem oktatjuk ki a másikat, nem ítélkezünk fölötte, nem vágunk a fejéhez szentírási idézeteket, és egyéb ilyesmiket nem követünk el. Aztán természetesen nagyon fontos lehet, hogy ha az a csoport a mi személyes gyarapodásunkra, fejlődésünkre is van, hogy a témáknak a személyes vetülete tudjon megjelenni, hogy ne csak okoskodjunk, és állandóan csak a fejünkben legyünk. Aztán, hogy mindenki kaphasson szót, mindenkinek adjunk szót, mert valaki nem fog anélkül megszólalni, hogy nem kap szót. Aztán, hogy van csoporttitok, amit nagyon fontosnak kell tartani, és nem viszünk ki a csoportból olyat, amit más mondott. Szigorúan tilos. Hanem nagyon jól járunk vele, ha vissza tud térni a csoportba az a téma, az az érzés, az indulat, az a fájdalom, ami a csoportban történt. Aztán nagyon fontos, hogy egy csoportnak legalább moderátora kell, hogy legyen. Itt hagytuk abba, erről egy pár szót tudtam mondani. Ez egy nagy kérdés volt mindig, hogy kell e egy csoportnak vezető vagy nem. Létezhet olyan csoport, jól működhet, amelynek nincsen formális vezetője, de az alkalmaknak valamiféle moderátora fontos, hogy legyen. Mert akármilyen okosak is vagyunk, a csoport hat ránk, és beindulnak csoportfolyamatok. Hiába beszéltük meg, hogy 9-kor kezdünk, még nekem van két jó viccem, a másik még sírdogálni akar valamin, kell valaki, aki azt mondja, hogy kezdünk. Az, hogy ő annak az alkalomnak a házigazdája vagy moderátora, lehet, hogy 4 mondatot jelent egy egész este alatt, hogy kezdünk, ebben a témában eddig tudtunk foglalkozni, most befejeztük és együnk. Lehet, hogy ez 4 egyszerű mondat, de ez nagyon fontos, hogy ez a valaki legyen, és nem fontos, hogy mindig ugyanaz a valaki legyen. Tehát létezik csoportvezető nélkül, de anélkül, hogy egy alkalomnak valamiféle házigazdája lenne, nem tűnik elég hatékonynak. Akkor kezdenek szétcsúszni a dolgok. Határozzuk meg, hogy mi a csoport célja, akármilyen bután is hangzik, hiszen olyan élményszerű tud lenni, hogy összetalálkozunk egymással, minek ezt kimondani, annyira jó együtt. Aha, egy ideig. Sokkal jobban járunk, ha energiát fektetünk ezeknek a kérdéseknek a tisztázásába, egy csoportnak kell, hogy célja legyen. Lehet, hogy nem tartunk még ott, hogy ezt meg kell fogalmaznunk, de előbb-utóbb, ha az a csoport tovább akar fejlődni, gazdagodni, meg kell fogalmazni a célját, ha jól akar tovább működni. Amit nem mondtam múltkor, de nagyon fontos, az, az, hogy bánjunk nagyon csínján egy csoport életében a poénkodással, a viccelődéssel, a hülyéskedéssel. Egyrészt vannak azok a poénok, amik a másik rovására hangoznak el. Nagyon humorosak tudnak lenni, adott esetben még akinek a rovására viccelődünk is nevet rajta, de nagyon rossz következményei vannak, kifejezetten aláássa a bizalomnak a légkörét, és elkezd a csoport fölfelé menni. Már nem akar nagyon őszinte lenni, nagyon megnyílni, mert ha bármilyen dolgom a következő alkalommal a poénkodás tárgya lesz, 25-ször meggondolom. Tehát a másikon való poénkodás rettenetesen kártékony, és ennél még az is sokkal finomabb, és még az is kártékony, hogy ha egy bizalmi légkörben való megosztásban, önfeltárásban, őszinte beszélgetésben valaki nem tudja türtőztetni magát, hogy egy jó poént el ne mondjon, amin megint az egész csoport lehet, hogy ott és akkor jót derül. Ezekkel érdemes inkább csinnyán bánni, mint hogy megengedni, talán ezt tudnám mondani tapasztalati tényként. Inkább ne mond ki, mint hogy kimond. Jobban jár vele az egész csoport. Az más kérdés, hogy amikor nem valami komoly téma van, hát persze, hogy dőlhet belőlünk a mókázás. A csoportozásnak van egy nagyon sajátságos, nem annyira alapszabálya, inkább alapjellegzetessége, ez pedig úgy szól, hogy minél többet adsz be, annál többet viszel haza. Aki ott beleteszi magát, meg tud nyílni, őszinte tud lenni – miközben a csoport őt támogatja, és a kereteket, normákat tartjuk – az, az illető sokat fog hazavinni, és nagyon sokat fog gazdagodni belőle. Ha keveset teszek be, keveset viszek el. Ezt érdemes nagyon tudni. Minél inkább odaviszed magad, annál gazdagabban tudsz aztán hazamenni. Nagyon fontos, hogy vannak olyanok, akik egy csoportban nem tudnak megfelelően működni, vagy azért, mert nagyon sérültek, vagy azért mert bizonyos normákat nem tudnak megtartani. Őnekik is van csoport, de az lehet, hogy egy speciális csoport. Pszichiátriai betegeknek is van csoportja, és nagyon sokat segít nekik, de akkor ott mindenki pszichiátriai beteg. Tehát mindenkinek lehetőség az, hogy csoporttag legyen, de bizony úgy van, hogy nem minden csoportba tartozhat bele mindenki, attól függ, hogy mi a csoportnak a normája, és hogy azt valaki képes e tartani vagy nem. Sokszor nem azért, mert nem akarja tartani, hanem nem tudja. Még egy dolog. Van egy pont, kb. a 20 embernél, ahol egyszer csak minden megváltozik, mert nem tudunk már elégségesen személyesek lenni, kezdjük elveszíteni az arcunkat. Azt mondják, hogy egy ember az egy ember, két ember az egy pár, három embertől van csoport. Három embertől optimálisan 12-16, ők még jól tudnak működni egy kis csoportban. Azt lehet mondani, hogy 20 fölött kifejezetten speciális nehézségeink lesznek, hogy még kiscsoport módon tudunk e működni vagy nem. Képzeljük el, hogy ülünk egy körben, és mind a 20 ember beszél 5 percet. 5 perc nem sok, hogyha 10-en vagyunk, de ha 20-an vagyunk egyszerűen befogadhatatlan végig hallgatni. Ma délelőtt a saját csoportomban voltam, tagja vagyok egy ökomenikus lelki gondozói kisközösségnek, és mi például azt csináljuk, nagyon mély megosztások vannak, de amikor megosztjuk, hogy mi történt velünk egy hónap alatt, akkor van valaki, aki nézi az órát, és 4 percnél szól. Tehát a norma nem ellensége a mély megosztásnak, az őszinteségnek, vagy, hogy tudom magam adni. 4 perc, senki nem bántódik meg, hogy valaki, aki felelős, azt mondja, hogy 4 perc. Ebbe most belesűrítettem 20 év tapasztalatát, és hihetetlenül egyszerűnek tűnnek. Valaki azt mondta, hogy elmentem a múltkori alkalom után, és másnap bevezettem abban a csoportban, ahol én járok, a titoktartás kötelezettségét. Biztos vagyok benne, hogy jól fognak vele járni. Nem akartam nagyon belemenni abba, hogy mindegyik normát jól megrágva elmondjuk, hogy miért is jó nekünk, mert nem vagyunk serdülők. Serdülők között vagyok, 14-től fölfelé minden csoportnak én tartom a hittanórát. A serdülő fiatalokkal való folyamatos csoporttapasztalatom az, mikor rákérdezek arra, hogy szerinted ez a norma miért van, akkor a normában a legtöbb serdülő csak a normát látja, és nem látja, hogy mi a mögöttes értelme, értéke vagy tartalma. Egy serdülő fiatal hihetetlen kritikus, elutasító tud lenni normákkal, szabályokkal, mert nem lát mögéjük, vagy megéri neki, hogy ne lásson mögéjük, vagy fél attól, ha mögéjük lát, akkor az neki túl sok lesz. Nem olyan erős, vagy nem olyan érett. Ezért inkább csak egy normát szeret benne látni, azzal meg könnyebben elboldogul. Azért mert nincs elég ereje, hogy azok alapján éljen. A rosszabbik, hogy ha tényleg egy norma mögött az égvilágon nem lát semmit. Nekem az a szomorú tapasztalatom, hogy nagyon sok serdülő – és miután az életkorok most tolódnak ki – nagyon sok fiatalember a normákban kizárólag normákat lát. Ez egészen szíven üt ám engem. Had mondjak egy történetet erről. Most minden, amit normának mondtam, a mögött világok vannak, és az életünk van. Ezért gondoltam a 10 parancsolatról egy picit szóljak. Nézzük meg, mindegyik mögött a mögöttes tartalmat. Ez egy érdekes dolog lenne, akkor ne itt nézzük meg, hanem inkább egy másiknál. A történet. Jön hozzám valaki, egy nagyon egyszerű ember, teherfuvarozással foglalkozik. Egész életében teherfuvaros volt, ami azt jelenti, hogy elsősorban hétvégeken költöztetéssel keresi a kenyerét, és a következőt mondja nekem: Tudod Feri, mondom én a munkásaimnak, hogy ez nem csak költöztetés. Idefigyeljetek, mondja nekik. Ha ti azt gondoljátok, hogy mi reggeltől-estig csak szekrényeket viszünk, meg ágyakat pakolunk, az rettenetes, azt nem lehet bírni. Én már régen nem csinálnám, ha azt gondolom, hogy csak szekrényt viszek meg ágyat pakolok. Na, idefigyeljetek – mondja az egyszerű munkásember az egyszerű munkásembernek – ezt így fejezte ki. Azt mondja, mert az, az érdekes, hogy mi a möge – így mondta. Na, erre én is kíváncsi lettem, hogy mi a költöztetés möge. Idefigyeljetek, a költöztetés möge, hogy itt vannak ezek az emberek, egy család, idős néni, most az történik vele, mint amikor a fát gyökerestől kiszakítják és átültetik valahova. Ez egy nehéz élethelyzet, és mi vele vagyunk ebben az iszonyatosan nehéz helyzetben, mikor éppen tépjük ki a fát és rakjuk le máshova. Mi velük vagyunk, ezért mi kísérjük ezeket az embereket ebben a nehéz helyzetben. Ezért, ha nekem azt mondja az asszony, hogy ezt a 3 ajtós nagy szekrényt egy kicsit jobbra. Toljuk jobbra. Jaj, mégsem oda, inkább tegyük át a másik oldalra. Áttesszük a másik oldalra. Ja, inkább a másik szobába. Visszük oda. Ezért aztán, ha éjszaka 11-kor végzünk és 3-tól 20-szor pakoltunk át egy háromajtós szekrényt, akkor az úgy van, és akkor megyünk haza – mondja a munkatársainak, és akkor érdemes volt így élni. Ennek a napnak volt értelme. Tudjátok, hogy ezt, hogy hívják a Semmelweis egyetemen? Azt mondanák, ez a tipikus esete a mentálhigiénés árufuvarozónak. Egy igazi mentálhigiénés árufuvarozó. Tanítani kell őt az egyetemen. Értitek, hogy mi a dolgok möge. Most elmondtam ezt a rengeteg mindent, hogy csoport, norma, szabály. Tehát van neki möge. Ha nem látjuk, pórul járunk. Visszatérünk a regulához és a sporthoz. „Tehát mindnyájan mindenben kövessék a regulát, mint tanítójukat, s attól senki vakmerően el ne térjen. Senki a monostorban ne kövesse saját szíve vágyait.” 1500 évvel ezelőtt ez még belefért.

12. Másokkal való azonosulás képessége, készsége, csoportjainkkal való azonosulás készsége, képessége, ennek a lehetőségnek a kimunkálása. Jöjjön egy idézet Budavári Ágotától. Sportpszichológia. „A csapat alakulásának fontos állomása, amikor a csapatban a mi tudat egyértelműen kialakul, sőt a sikeres együttműködés következtében pozitív öntudattá válik. Erre egy idény bőven elég időt adhat serdülő bajnokságban való győzelmi sorozat már büszkeséget kelt a játékosok többségében. Az egyes játékosban a személyes azonosságérzet, elkötelezettség is kialakul. Ekkor már fontos számára, hogy a klub mezét viseli, és ragaszkodik társaihoz. Fontos, hogy a vezető, az edző a győzelmek jelentőségét visszatükrözze, az egyes teljesítmények értékelése mellett a csapat egészének a sikeres együttműködését is figyelje, elismerje és visszajelezze.” Ebben benne van minden, de azért még beszélek róla. Még mindig a sport világánál maradva. Képes vagyok azonosulni a többiekkel, vagy képes vagyok azonosulni a csoporttal. Ez az azonosulás – nagyon egyszerű gyakorlat, amit szoktam jegyes párokkal csinálni – hogy beszéljen a társa nevében egyes szám első személyben, mondjuk maximum 5 percig, annyi segítséget adok, hogy álljon a társa háta mögé és megfoghatja a társa vállát, hogy érezze, ki is ő. Beszéljen úgy, hogy azt gondolja, hogy a társa is többé-kevésbé ezt elmondhatná. Se többet, se kevesebbet, éppen valami ilyesmit szívesen megosztana a csoporttal. Milyen egyszerű és zseniális gyakorlat. Akkor az nagyon jópofa mikor ott áll Gregor József, és azt mondja, hogy Kis Melinda vagyok. Akkor ez nagyon jól visszaadja azt, hogy az illető képes volt e belebújni a társának a bőrébe. Percekig milyen problémát okozhat az, hogy állandóan kívülről kezdek el róla beszélni, állandóan kiesek abból, hogy én most ő vagyok, és nem bírok csak magammal azonosulni. Nehéz egy olyan valakivel kapcsolatban lenni, aki csak magával tud azonosulni. A párkapcsolatnak az egyik lényege, hogy képes vagyok magammal azonosulni, meg veled. Tudok egy másik gyakorlatot is, de ezt már úgysem fogjátok csinálni, pedig érdemes. A testünkben mindig nagyon jól megmutatkozik az, hogy éppen mi van velünk, ezért ha valakit szeretnénk megérteni, ahhoz mindig az együttérzésre van szükség. Erről beszéltem néhány évvel ezelőtt. A megértéshez nem értelemre van szükség, hanem együttérzésre, akkor tudok valóban megérteni valakit, ha együtt érző tudok lenni. Ebben nagyon nagy segítség tud lenni az, hogy látom a társamat, ahogy valamilyen testtartást fölvesz. Vedd föl te is ugyanazt a testtartást. Legyél ebben a testtartásban fél percig, és rögtön jönnek az érzések. Egy kedves valaki jött hozzám, azt mondja, hogy jaj, Feri, egy rettenetes szigorlatot kell beadni, úgy szorongok, mint a csuda. Most ha én azt mondom, hogy jaj, nem érdemes szorongani egy kis vizsgától. Akkor ülj le úgy, ahogy ő mondja fél percig. Érezd át, hogy mi van ilyenkor a gyomrodban, a hátad hogy kezd befájdulni, ezt érezd meg. Befeszül akkor itt a combod, már a talpad is feszes, és akkor érzed, hogy a vállad is feszes, az arcizmaid is feszesek. Akkor már tudod mi az, hogy szorongani. Akkor 20-szor meggondolod, hogy milyen mondatot mondasz ezután. Vedd föl ezt a testtartást, és érezd meg, hogy ez micsoda. Emlékeztek Virginia Satírra? Ő kifejezetten a családterápiás alkalmakkor, mikor az volt a tapasztalata, hogy az egyik állandóan vádaskodik, a másik meg mindig védekezik. Ez egy klasszikus manőver szokott lenni. Arra kérte őket, hogy 4 egyszerű mozdulatot talált ki, 4 alapvetően téves kommunikációs stílusra. A támadó, a védekező, az okoskodó, az elterelő. Azt mondta, 4 egyszerű mozdulat.

Tanítok mindenfelé. Lelki gondozók továbbképzése. A test szerepe a lelki gondozásban. A lelki gondozóknak mindig nagy nehézséget szokott okozni, mert általában aki segítő szakmára megy, általában szeret túl segíteni és magát nem megvédeni. Ez úgy többé-kevésbé szokott lenni, erre szoktam mondani, hogy okos ember jogásznak vagy közgazdásznak megy, ha egészséges, ha sérült, akkor meg tanárnak vagy papnak. Egy kedves pszichológus ismerősöm azt mondta, Feri nem hogy gyanús, minden segítő kényszeres segítőként kezdi, csak van, aki úgy is marad. Ez többé-kevésbé azt jelenti, hogy képtelen határokat tartani. A másik jön, elkezd sírni, neki már annyi, már ott van és segít. Lelki gondozóknak a következőt mondtam: Figyeljetek, most agyalhattok ezen 1 évig, meg 5 évig, had mutassam meg nektek a harcost. Semmelweis egyetem, kivilágított előadó, és én meg ott akkorát ordítottam, hogy a portás bácsi feljött, hogy van e valami baj, hívjuk-e a rendőrséget. Mert megmutattam neki, hogy milyen az a harcos. Nehezen tudom elképzelni, hogy sok lelki gondozói továbbképző akármire járó fiatal és felnőtt és idős ezt most gyakorolná. Ez engem tulajdonképpen mindig újabb gondolatokra késztet, hogy lehetne valamit tenni, olyan pofonegyszerű, hogy hihetetlen, és mégse csináljuk. Így vagyok a normákkal is, olyan egyszerű lenne, de nem. Tehát a testünk nagyon nagy segítségünkre van abban, hogy azonosulni tudjunk egy másik emberrel, vagy a csoportjainkkal és a közösségeinkkel. Mikor az intimitásról beszéltünk, akkor az intimitásnak, hogy egy párkapcsolatban van-e folyamatosan meglévő, bár néha nagyon megélt valóságosabb intimitás, de hogy az a kapcsolat alkalmas-e a meghittségre hosszútávon, annak az egyik jegye az, hogy érzi a férfi és a nő azt, hogy ki az erősebb közülük, hogy ezt kimondatlanul is képesek vagyunk érzékelni, hogy ebben a pillanatban te bírsz többet vagy én, és ezért folyamatosan tudják váltani, hogy most ki legyen az erősebb és ki győzze, akkor a másik most sírhat, panaszkodhat, dühönghet, bénázhat, és amikor ő az erősebb, akkor a másik engedi meg magának. Nem úgy van, hogy az egyik mindig erős és a másik mindig gyönge. Hanem folyamatosan, nagyon rugalmasan tudják változtatni, hogy ki legyen az erős és ki a gyönge. Ehhez éreznem kell a másikat, hogy most ő az erősebb vagy én. Nem volt veletek ilyen? Biztos ezer ilyen élmény, mikor este úgy összefuttok. Férj, feleség, barát, barátnő, és mindenkinek van valami mondanivalója, mindenkivel történt aznap valami. Mi fog történni? Mindig az egyik önti a másikra, mindig az egyik hallgat meg, hogy van ez? Egy olyan kapcsolatban, amiben valódi meghittség van folyamatában, ott képesek vagyunk erősnek és gyöngének lenni, és lehet, hogy én is csak 20%-on vagyok az energiámat, mindenemet illetően, és érzem, hogy a másik meg 10-en. Akkor ő beszélhet, akkor ő kapja először a puszit, mert ez azon múlik, hogy egymást hogyan érzékeljük. Ahol képes a férfi-nő kölcsönösen erre, hát micsoda óriási teherbírása van annak a kapcsolatnak. Tetszik, ahogy látom, hogy néhányan párok olyan büszkén kihúztátok magatokat, egyesek megfogták a társuk kezét. Hogy egy csoporttal tudjak azonosulni, a kapcsolatot tudjam nagy értéknek tekinteni tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem csak a magammal való azonosulás, nem csak a másikkal való azonosulás, hanem a csoporttal, vagy a kapcsolattal való azonosulás is nagyon fontos. Ez három különböző nézőpont. Ez azt jelenti, hogy képes vagyok ránézni arra, hogy a „miből” az „énre” meg a „tere”, hogy képes vagyok a „miben” is lenni, és onnan látni a férfit meg a nőt, és az egyik éppen én vagyok. Ez a harmadik nélkülözhetetlen nézőpont. Szóltam már arról, hogy, ami olyan nagyon látványosan egyéninek vagy egyedinek tűnik, például, hogy itt ugrabugrálok, közben pedig mindennek a hátterében fölfedeztem azt, fiatalember voltam, az apámmal nem volt kapcsolat, ennek nagyon sok előnye volt. Erről sokat beszéltem, anyukámmal nagyon negatív volt a kapcsolatom. Negatív anyakomplexus állítólag. Az apukámmal viszont az volt a szerencsém, hogy nem volt vele kapcsolatom. Ez nagyon sok előnnyel járt, mert ott én nagyon szabad tudtam lenni, én nem éreztem azt, hogy apukám korlátol engem, megszabja, meghatározza, ott nekem egy nagy szabad terem volt. Mi lett ennek a következménye? Az, hogy nem kaptam elégséges útmutatást az életre. Ezért próbáltam mindenhonnan összeszedni, kifigyelni, megkérdezni, rájönni, mert nem tudtam, hogy hogyan kell élni. Emlékszem volt egy távoli rokonunk, egy férfiember, szinte semmi kapcsolatunk nem volt, de 2 évente valahogy összefutottunk. Akkor ő egyszer azt mondta nekem: Feri, tudod, azért az nagyon fontos, hogy te rájöjj arra, hogy tudsz-e valami olyasmit, amit mások nem, mert azzal nagyon sok jól lehet tenni. Rá kell jönni, mi az, ami olyasmit tudsz, amit mások nem. Fiatalember voltam, az apám nem mondta, hogy éljek, ő sem nagyon tudta. Ő is végig bóklászta az életét. Nekem ez az egy mondat nagyon beakadt, hogy meg kell tudnom mondani, hogy mi az, amit én tudok, és mi az, amire másoknak akkor szüksége lehet, mert az nálam van. Olyan, mint mikor zsugázunk. Valakinél van az lap. Kinél lehet az a lap? Ez ugyanez. Mikor észreveszed, hogy nálad van ez a lap. Az nem arra való, hogy másokat legyőzz, hanem a többiek érdekében van. Mikor az egyházban kerestem a helyemet megtalálni, nem tudatosan, akkor erre nem gondoltam, de most már látom. Bennem volt ez, amit ez a távoli rokonom mondott, ez a férfi, hogy találd meg mi az, amit te tudsz, amire másoknak szüksége lehet. Nem tudatosan ott volt bennem. Mondok egy nagyszerű valakit. Jelenics István tanár úr. Tudjátok-e, hogy milyen szakos tanár? Orosz. Miért lesz valaki orosztanár piarista szerzetesként? Egyik verzió. Kizárólag Dosztojevszkijen és Tolsztojon képes felnőni. Ez az egyik. Vagy pedig azt mondja neki az elől járója: Pista, olyan időket élünk, hogy kell az orosztanár. Ezt azért mondom nektek, mert Jelenics tanár úrnál egyéniségebb egyéniséget nehezen tudok elképzelni. Miközben ő úgy végez el egy szakot az egyetemen, ahogy mi azt gondoljuk, hogy ennél rettenetesebb dolgot tanulni nem lehet. Azt gondoljuk, hogy ennél pusztítóbb személyiséget, egyéniséget, egyediséget romboló 5 évet el sem tudunk képzelni. De érdekes. Egy kis szorongás vett rajtam erőt, hogy most róla beszélek. Az a hipotézisem, hogy egy ilyen ember jólélekkel úgy tud belemenni egy ilyen 5 évbe, hogy van egy nagyon erőteljes társas önazonossága, és azt mondja, hogy nem csak az létezik, hogy individuális én, hanem társas én. Azért lettem piarista szerzetes, hát ez egy közösség, nem is akármilyen. Nekünk céljaink vannak, ha most éppen ezért oroszul kell tanulni, mit számít.

13. Csoporttagok közti kommunikáció elmélyítése, a dilemmák megvitatásának lehetősége. Egy kutatást végeztek, arra voltak kíváncsiak, hogy a csoportnak a tagjai hány %-ban adnak be a közösbe valamennyi pénzt, ha nem nyílik lehetőség számukra, hogy erről beszéljenek. Hogy érdemes-e beadni, miért érdemes, ki miért ad be, mi annak az előnye, hátránya. Ha csak az a kívánalom, hogy adjanak be, akkor ebben a kutatásban 47% volt hajlandó a közösségnek, a köznek adni pénzt. Egyetlen változtatást eszközöltek, beszéljenek fél órát, kommunikáljanak erről fél órát. Akármennyi beszélgetés után, megvitatás után 84% adott pénzt a közösbe. A kommunikációnak emiatt óriási jelentősége van. Egy nagyon egyszerű példa a mai napról. Természetesen mindig vannak olyanok, akik késnek, sokat. Ezért a moderátor azt mondja a mai alkalom végén: Figyeljetek! Elharapódzott a késés. Ha a késés elharapódzik, nem tudunk pontosan kezdeni, ennyit és ennyit csúsztunk, így nem tudjuk megoldani azt, amiért összejövünk, mondott három mondatot. Mit csináljunk? Utána nem moralizált, nem mondta, hogy ilyet nem lehet csinálni, keresztény emberek vagytok. Ti mondjátok magatokat lelki gondozónak? Ti nyavalyások. Hanem azt mondja, hogy most mit csináljunk ezzel, és mi történik egy egészségesen működő csoportban, ahol tudjuk, hogy mi a célunk, vannak normák? Két perc alatt lerendezzük, mindenki elmondja, akiben van némi bűntudat az kiböffenti magából, hogy ez volt az volt. Azt meghallgatjuk. Megkönnyebbül, és pusztán azáltal, hogy 3 percet beszéltünk arról, hogy van nekünk egy olyan normánk, hogy pontosan kell kezdeni, senki senkire nem szólt rá, nincs moralizálás, megerősödünk abban, hogy ezt így érdemes csinálni. Ez történt most is. Biztos, hogy a következő alkalommal találkozunk, mindenkiben ott lesz benne, hogy megbeszéltük, mi beszéltük meg, nekünk jó, mi találtuk ki. Sokszor 2-3 perc bőven elég, és ez egyébként abban is nagy segítségre van, hogy egy normának a „mögét” elmélyítsük magunkban, mert akkor egymástól halljuk, hogy, hogy is van, miért is fontos. Ja, ezért, te olyankor azt érzed, hogy…ja, értem. Általában nem tudjuk, hogy a másikban mi minden játszódik le, ha én kések, pedig rengeteg minden játszódhat le. Hogy valaki 6-kor kelt, vagy 5-kor kelt, vagy iszonyú sokat dolgozott, vagy egy másik programra nem ment el, hogy itt lehessen, és akkor valaki késik. Hogy ez mi mindent tud az emberbe bevinni, vagy belőle kihozni. A kommunikáció 20 fő fölött, éppen ez az egyik legnagyobb nehézség, hogy 20 fő fölött, ott már hihetetlenül nehéz a kommunikációnak a terét megteremteni. Jött Németországból egy nagycsoport pszichodinamikát tanító guru, pszichodinamikus, terapikus nagycsoport, az azt jelenti, hogy ott voltunk 200-an. Azt mondja, hogy ma egész nap 200-an leszünk, és megnézzük, hogy 200 ember mit tud egymással kezdeni, és ott állt egy szál maga. Zseniális élmény volt. Annyit csinált csak, hogy azt mondta, lesz egy belső kör, meg egy külső kör. A belső körben van 30 szék, a külső körben meg 170. A belső körbe nem lehetett ülni, csak a külsőbe, és akkor azt mondta, hogy akinek van valami fontos témája, amit 200 embernek el akar mondani – személyes dolgokról van szó – az üljön be a belső körbe, és onnan mondja. Ezzel fejezi ki, hogy ő most valamit mélyebbről akar megosztani a többiekkel. Akit nagyon érint az, amit az illető mondott, azok jöjjenek be a belső körbe, hogy közel legyenek ahhoz, akivel kapcsolatban egy együttérzés, egy azonosulás megy bennük végbe. Egész nap pusztán csak ez a dinamika ment. Hihetetlen érdekes volt. Ez volt az egyik mély tanulsága ennek a nagycsoportnak, hogy micsoda küzdelmet kell folytatni azért, hogy 200 ember előtt valaki egy személyes dolgát elmondja. Mert nem tudjuk már, hogy kik a többiek, nem tudjuk, hogy mit gondolnak, mit éreznek, honnan jönnek, hova viszik, mit csinálnak vele, mit tudnak rólam. Közben az a vágyunk, hogy valamit még 200 ember előtt is meg tudjunk osztani, ha már ott vagyunk, mert, hogy így is összetartozunk, ez meg mozgat bennünket, de állandóan küzdünk az elidegenedettséggel, az arctalansággal, hogy belehulljunk a tömeglétezésbe. Nagyon-nagyon tanulságos volt ez. A kommunikációs része az, hogy 200 ember között hihetetlen nehéz megtalálni azt, ahogyan a kommunikáció jól végbe tud menni. Hallatlanul nehéz.

Nézzük a példát. 1500 évvel ezelőtt vagyunk. Még nincs csapatépítő tréning, legalábbis nem úgy, mint ma. Hogyan beszél Benedek 1500 évvel ezelőtt. „A testvéreket meg kell hívni a tanácskozásra.” Ez a címe a fejezetnek.

„Valahányszor, valami fontos tennivaló fordul elő a monostorban, hívja egybe az apát az egész közösséget. Adja elő maga, hogy miről van szó, és miután meghallgatta a testvérek tanácsát, mérlegelje magában, s amit hasznosabbnak ítél, azt cselekedje. Ezért mondjuk, hogy mindnyájukat hívja meg a tanácsra, mivel gyakran a fiatalabbnak nyilatkoztatja ki az Úr azt, hogy mi a jobb.” Hihetetlen, 1500 évvel ezelőtt egy szerzetesrendbe, „rendbe” hívják meg a fiatalabbakat, mert lehet, hogy jobban tudja, mint az idős.

„A testvérek pedig így adjanak alázatosan, teljes alárendeltséggel tanácsot, nézetüket pedig makacsul védeni ne merészeljenek.” Csoportdinamikai ismeretekből 5-ös. Mit kezdünk egy olyan csoporttaggal, aki nem képes a maga véleményét elengedni?

„Inkább az apát ítélete legyen a döntő, úgyhogy, amit ő üdvösebbnek ítél, annak engedelmeskedjenek mindnyájan, de ahogy tanítványokhoz illik, hogy szót fogadjanak mesterüknek. Így az is illő, hogy ő megfontoltan és igazságosan rendezzen el mindent.” Tehát nem vakbuzgalom, meg a szó negatív értelmében való engedelmesség, olyan valakinek, aki igazságosan, illő módon rendez el mindent.

„Mindnyájan kövesség a regulát, mint tanítójukat.” Ez volt az előző példa, ebbe a gondolatba csatlakozik.

Olyan gyakran halljuk azt, mikor azt mondják házaspároknak, ahol probléma van, hogy miért nem beszélitek meg. Hát beszéljétek meg, a kommunikáción múlik. A csapból is ez folyik. Ha két ember, főleg ha az egy férj és feleség, már jól megterhelték az egymással való kapcsolatot, egy csomó sérelmet szenvedtek és sebet okoztak, és ilyesmi történt, akkor ott általában az történik, hogy a kommunikációban már nem tudnak úgy eljárni, ahogy Szent Benedek azt tanácsolná. Ott se illőség, se tisztelet, hanem akkor már a kölcsönös vádaskodás, a kölcsönös panaszkodást, a múlt sebeinek a fölhánytorgatása a legklasszikusabb. Hogy van egy téma, a téma így szól: ki dobja be a csekkeket a postára? Ez egy nagyon egyszerű téma. Azt mondja a férfi, te, drágám dobd már be a csekkeket légy szíves. Itt még a jelenben vagyunk, de nem sokáig. A feleség azt mondja: múltkor is én dobtam be, légy szíves dobd be most te. Ez még elmegy. A férfi azt mondja: neked semmi nem jó, máris bent vagyunk a játszma kellős közepén. Neked semmi nem jó, amit én kérek. Erre az asszony azt mondja: akkor azt mond meg nekem, hogy mikor tettél te meg nekem valamit. Mire a férfi: Igen is, mert a múlt héten, mikor te azt mondtad, hogy én vigyem le a kutyát sétálni, akkor ki vitte le? Mire az asszony: Ezzel jössz, a kutyával? Te akartad, hogy legyen kutya, most azt ne mond, hogy én vittem le a kutyát. Én nem akartam a kutyát, te hoztad a házhoz a kutyát. A csekk ott pihen az asztalon. Már sehol sincs a jelen, a jövő ködbe veszett, és a múlt sérelmei fölzabálnak mindent, és még csak reggel 7 óra van. Még el sem kezdték a napot. Ezzel csak érzékeltetni akartam valamit, amit aztán úgy mondanak ki este, tulajdonképpen nem is emlékszem, min vesztünk össze. Ez még a legjobb eset, mert ez azt jelenti, hogy egy külső nézőpontból ránézett arra a két emberre, és azt mondja, hogy tulajdonképpen nem is értem. Rosszabb eset, hogy az egész sérelmét vitte egy napon keresztül. Mi történik ilyenkor? Már a kommunikáció bedugult, már a sérelmeknek, a múltnak az örökös fölhánytorgatása. Egy jó tipp nektek. Sokszor azzal a pici változtatással a kommunikációban, mikor kezdenétek előhozni a múltat, pedig a jelennek egy problémájáról van szó, állítsátok le magatokat, koncentráljatok a jelenre. Mondjátok azt, hogy igen, van egy csomó sérelmem, a másiknak is van egy csomó sérelme. Most azonban az a témánk, hogy ki fogja bedobni a csekket, most erről kell csak beszélnünk, semmi más témánk nincs, csak a csekk bedobása. Nagyon egyszerű dolgokat lehet mondani. Bedobom vagy nem dobom be. Ráérek, vagy nem érek rá. Ilyen egyszerű mondatokkal ezt el lehet intézni, és olyan is van, hogy se ő nem ér rá, sem a másik, és a csekkek ott pihennek, de tudják, hogy észrevették őket. Ez egy csekknek elég. Onnan ágaztam bogaztam el, amikor azt mondjuk, hogy „hát beszéljétek már meg”, akkor tulajdonképpen ahol már bedugult a kommunikáció, ott ezzel a legrosszabb tanácsot adjuk, amit csak lehet, mert a 4. mondatnál ismét egymásba vagdossák a kést. Nekik azt kéne mondani, hogy ti ne beszélgessetek. A legegyszerűbb kérdések, legegyszerűbb válaszok. Csak ilyen 2 perces dolgok lehetnek. Menjünk csak egy picit vissza. Tehát, ami valóban nagyon fontos, hogy ők, ha tovább kommunikálnak úgy, ahogy addig, a helyzetük még rosszabb lesz. Ilyenkor szokott szükség lenni egy moderátorra, egy harmadik emberre, kell akkor egy mediátor. Bárki lehet mediátor, csak álljon oda, és ne engedje, hogy mondja, hogy ne most húztatok el, gondolom ezt nem szeretitek csinálni, gondolom ezt szoktátok mindig csinálni…Tehát van egy pont, ahol, ha továbbra is úgy kommunikálunk, mint addig, akkor a helyzet csak rosszabb lesz. Ott már érdemes az eszünket is használni, nem csak a sérelmeinket és az érzelmeinket, vagy az eszünket arra, hogy megvédjük magunkat, és támadjuk a másikat, hanem arra, hogy szükség van egy harmadik közbeiktatására. Nem szégyen, nem ciki.

14. Egyenlőség, egyenlő lehetőségek kimunkálása. Tapasztalati tudományos és mindenféle tény, hogy ahol egy társadalomban a gazdasági különbségek, a jövedelembeli különbségek egy bizonyos arány fölé szélesednek, ott, ahol az egyenlőtlenség egy bizonyos küszöböd átlép, egyszer csak a társadalom tagjai elkezdenek másképpen működni. Az derült ki – ez a kiscsoportban is így van egyébként – hogy ha viszonylag kicsi, kétszeres, háromszoros, négyszeres csak a különbség, hogy ki mennyit keres, kinek mennyi a vagyona, kinek milyen lehetőségei vannak anyagi területen, ott még a tagokban – mert, hogy nem túl nagy az egyenlőtlenség – minden tagban él elevenen az, hogy valamennyire az egyenlőség felé haladjanak. Emlékeztek a pénzes játékra? A pénzes játékkal nagyon jót játszatok a barátaitokkal. Ha ott kialakul ott, hogy egyeseknek csak 2-3 van, másoknak nagyon sok van, ott a dinamika megváltozik. Senki sem arra törekszik, hogy az egyenlőség felé menjen a csoport, hanem, akiknek kevés van, elkezdik gyűlölni azokat, akiknek sok. Akiknek meg sok van, azok bezárják a szívüket, és azt mondják, hogy nem kaptok belőle. Sajnos, ha a társadalmi egyenlőtlenségek egy bizonyos szinten túl lépnek, akkor a természetes, egészséges egyenlítsük ki az esélyeket működés módunk, ami egy csoportban általában szokott minket jellemezni, az nem működik már. A dél-amerikai országoknak a rettenetes társadalmi különbözősége nagyon jól mutatja azt, hogy aztán ez milyen dinamikát hoz azoknak az országoknak az életébe. Egy szűk réteg, akinek esze ágában sincs a többséggel foglalkozni, és egy többség, aki legszívesebben legyilkolná ebbe a szűk rétegbe tartozókat. Ezért mindabban, amit elmondtam az a nagyon ordító, hogy létezik egy szint, amin ha túlbukik egy társadalom, akkor rettenetes folyamatok indulnak el maguktól, az emberi természet okán. Tehát minél nagyobb az egyenlőtlenség, az önérdek érvényesítésére való késztetésünk annál inkább növekszik. Aki le akarja gyilkolni a gazdagot, az is az önérdek érvényesítésében van éppen, nem egyenlőséget akar, mert éppen le akarja gyilkolni. Tehát mindenki a maga módján akkor már csak az önérdekét akarja érvényesíteni, az egyenlőség, mint érték akkor már nem tud kibontakozni. Egy neves magyar futball együttesben volt két játékos, középpályás meg a csatár. Annyira utálták egymást, hogy nem passzoltak egymásnak. Két olyan zseniális focistáról volt szó, hogy azt mondta a szövetségi kapitány akkor, amikor ők játszottak, hogy még így is megéri, hogy ők játszanak, de az a csatár tudta, hogy ha annál a középpályásnál van a labda, tőle sosem fog labdát kapni.

Olyan jó volt szombaton. Elmondom a legnagyobb élményemet. A legnagyobb élményem az volt, hogy lehetőségünk nyílt arra, hogy előítélet mentesen legyünk úgy együtt, hogy egyszerűen csak nézzük, elfogadjuk – és ami a legszebb benne – részt vegyünk valami olyasmibe, amibe lehet magunktól, hogy nem vennénk részt. Tehát, aki hard rocker, ő nem biztos, hogy táncházba jár, de most lehetett neki. A táncházas nem biztos, hogy csápol az első sorban. Szóval olyan sokszínű dologban részt venni, nem csak kívülről nézni. Óriási lehetőség volt, hogy az előítéleteinken túllépjünk, a sztereotípiákon, hogy az béna, az jó, ez értékes, az nem, ez művészet, az nem, ez kultúra, az nem, ez jó fej, az nem. Ezen mind át lehetett lépni. Ez olyan felszabadító hatást gyakorolt rám. Arról nem is beszélve, hogy jót táncoltam veletek.

„Amikor tehát valaki az apát nevét elvállalja, annak kettős tanítással kell vezetnie testvéreit. Azaz mindazt, ami jó és szent, tetteivel mutassa meg, ne szóval. Úgy, hogy fogékony lelkű tanítványainak szóval adja elő az Úr parancsait, a keményszívűeknek, együgyűbbeknek pedig tettével mutassa meg az isteni törvényeket. Ne legyen személyválogató. Egyiket a másiknál ne szeresse jobban (csak akkor, ha valakit a jótettekben, vagy az engedelmességben jobbnak talál).” Ez pontosan egyenlő azzal, amikor a szövetségi kapitány azt mondja, hogy most a tágkeretből szűkkeret lesz, és azokat hívom meg, akik jobbak. Ez nem szégyen, csak így van, ők most jobbak, ezért ők játszanak a meccsen, és aki most kevésbé jó, ő a tartalékos padon ül.

1500 évvel ezelőtt vagyunk. Rabszolgaság.

„A szabad szülőktől származottat ne tegye elébe a rabszolgasorból megtérőnek.” Azért ebben a társadalomban van jócskán különbség a gazdagok meg a szegények között. Valaki elmegy rabszolgaként, - bélyeggel a karján – szerzetesnek, egyenlő a társával. Forradalmi.

„A szabad szülőktől származottat ne tegye elébe a rabszolgasorból megtérőnek, hacsak valami ésszerű ok nem forog fönn. De ha az apát az igazságosságnak megfelelően azt tartaná jónak, járjon el az egyesek sorrendjére vonatkozóan, különben pedig ki-ki a saját helyét tartsa meg, mivel akár rabszolga, akár szabad valaki, Krisztusban egyek vagyunk, és egy Úr alatt ugyanannak a katonáskodásnak és rabszolgaságnak terhét viseljük.” De érdekes ez, jó példa a szerepcserére. Menj csak át oda rabszolgának, érezd meg, hogy milyen.

„Mert nincs személyválogatás az Istennél. Ő csak akkor tesz különbséget közöttünk, ha jótettekben másoknál jobbnak vagy alázatosabbnak talál. Egyforma legyen tehát benne a szeretet mindenki iránt, és mindenkit érdeme szerint ugyanazon fegyelem alatt tartson.” Látszik, hogy itt két érték között megy az egyensúlyozás. Az egyik, hogy egyenlőség, a másik pedig a csoportnak az a fajta érdeke és értéke, hogy ha valaki többel járul hozzá a csoport javához, azt becsüljük meg, azt mondjuk ki, hogy ő most ennyit és ennyit tett bele, azt fejezzük ki és értékeljük. Ez pedig valamiféle egyenlőtlenséget fog teremteni kétségkívül. Látszik, hogy két érték között megy a lavírozás itt a regulának néhány sorában. Mind a kettő a csoport érdekét, és ezen keresztül az egyén érdekét szolgálja.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika