A terápiás csoportok segítő hatásai 1.

Isten hozott Benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Egy egészen rövid ismétlés, hogy hol is tartunk. Az egyes ember, és az együttesség, az egyes ember, és a közösség, az egyes ember és a csoport összefüggéseit nézegetjük, és először abból az irányból kezdtünk el gondolkodni, hogy ha a társas dilemmának a lényegét megértettük, hogy a csoport érdeke, és az egyes ember érdeke tud ütközni. Ez egy egészen természetes és normális helyzet. Hogy mi történik akkor, hogyha az egyes ember a saját érdekét folytonosan és következetesen, és az egyes emberek nagy létszámban folytonosan és következetesen a saját érdekeiket a csoport érdekével szemben érvényre juttatják. Hogy ez egy ponton túl tönkreteszi a csoportokat, az együttességeket, amely nyilvánvaló következménnyel jár az egyes ember életére nézve, és akkor jött 20 pont, beleértve a sportpszichológiát és Szent Benedek reguláját. Próbáljuk meg megmondani 20 pontba összefoglalva, mi van segítségünkre ahhoz, hogy az egyes ember, és az együttesség közti dilemmát föl tudjuk oldani, vagy pedig, hogy ez a dilemma ne éleződjön ki, illetve, hogy mi segít bennünket abban, hogy képesek legyünk a csoportoknak, a közösségeinknek, az együttességnek, akár a nemzetünknek a saját, egyéni érdekeinkkel szemben teret adni, így meghozni a döntéseinket. Nagyon izgatott bennünket, az, hogy aztán hogyan válik az egyes ember élete gazdagabbá attól, hogy ezeket a döntéseket meghozza a csoport javára a saját érdekével szemben. Talán egyébként is anélkül, hogy egyetlen mondatot mondanánk, mondhatjuk azt, hogy igen, valahogy érzékeljük, hogy az egyes ember, ha azt az egyensúlyt jól meg tudja tartani a 3 kupac között, az egyediség, az együttesség meg az egyetemesség között, akkor ez jó az egyes embernek, ez tud jó lenni neki. Itt tartunk. Most megfordítottuk a vizsgálódásainkat, és azt mondjuk, hogy mi történik akkor, ha az egyes ember ténylegesen eljutott oda, hogy át tudja adni magát egy csoportnak, bele tudja vetni magát, és az önátadással képes nem csak a saját érdekeit képviselni. Mert az nem azt jelenti, ha egy csoportnak átadom magam, megszűnök lenni, hogy az egyediséget áthúzom, mint értéket, vagy azt nem tudom képviselni. Nem ezt jelenti, hanem, hogy képes vagyok mind a 3 kupacon jóízűen állni, és látom, hogy az milyen jól szól rólam meg a többiekről, és ez milyen szép rendszer. Eljutottunk oda, hogy nézzük, hogy a pszichoterápiás csoportok, ahol rengeteg kutatást végeztek, ezért érdemes ezt valamiféle tükörként magunk előtt tartani. A pszichoterápiás csoportba járó tagok – sok ezres létszámú kutatások – ők maguk mit mondanak arról, hogy ők mit nyertek a csoporttól, hogy mit kaptak a csoporttól. Ezt szedtük össze 10 pontban.

1. Énem odáig vagy eddig ismeretlen, elfogadhatatlan részeinek fölfedezése és elfogadása a csoport által. Az által, hogy az illető át tudta adni magát egy csoportnak.

2. Képes leszek elmondani azt, ami zavar, és nem fojtom már magamba. Ennek a megtanulása.

3. Mások őszintén mondják el, hogy mit gondolnak rólam, tehát ott kapok őszinte visszajelzéseket, hogy te ilyen hatást gyakoroltál rám, nekem ez úgy esett, hogy…

4. Meg tudom tanulni kifejezni az érzéseimet, és ennek ott tere, lehetősége van.

5. A csoport tudatja velem, milyen benyomást keltek bennük.

6. Meg tudom tanulni, hogy a másokkal kapcsolatos pozitív vagy negatív érzéseimet kifejezhetem, elmondhatom, és ennek tere, lehetősége van.

7. Fölismerhetem, hogy bár sokfajta támogatást, útmutatást, segítséget kapok vagy kaphatok a csoport tagjaitól, illetve a csoport vezetőitől, mégis szabad vagyok abban, hogy én hogy döntök. Ez a szabadságom nem szűnik meg. Nem kell úgy csinálnom, ahogy a csoportvezető mondta, nem kell úgy csinálnom, ahogy a csoporttag mondta, hanem úgy csinálom, ahogy én akarom.

8. Megtanulok rátalálni a többiekre. Ez nagyon jó. Főleg egy skizoid embernél.

9. Elkezdem megérteni vagy megérezni vagy ráhangolódni arra, hogy kínos dolgokat is szóba lehet hozni, és el lehet mondani. Emlékeztek a történetre. Bepisilt az anyuka, 30 fölött, nyílt színen. Lehet róla beszélni, és hogy amikor azt a kockázatot vállalom, hogy merhetek valami olyasmiről beszélni, ami számomra szégyen vagy kínos vagy tabu vagy ilyesmi, és látom, hogy mások is megmerik tenni, és ennek meg van a gyógyító közege – ez nagyon fontos, nem csak úgy – meg vannak a föltételei annak, hogy ez lehetséges, például, hogy csoporttitok van, ezért beszéltünk ezekről nagyon sokat. Ezek nélkül bele sem kezdek. Ez javamra tud lenni. Így szól a mondat: Megérthetem, hogy ha mások kínos dolgokról beszélnek, és kockázatot is vállalnak, és hasznuk származik belőle, az nekem is segíthet, hogy én is így tegyek.

10. Képes vagyok bízni a csoport tagjaiban vagy a csoport vezetőjében. Megtanulok bízni, és újra bízni. Megtanulom azt, hogy egy csoportban is átélem a bizalomvesztésnek az élményét. Eddig gondoltam, hogy jó ez a csoport, eddig gondoltam, hogy érdemes volt jönni. Akkor ezen át lehet menni, mert a csoport megteremti annak a közegét, hogy azt is kilehessen mondani, amit egyénként nem szoktunk kimondani, hogy nem bízok bennetek, és ez nagyon felszabadító. Ez volt a 10 pont, amit a csoporttagok, a nagy kutatások alapján maguk mondtak, hogy számukra ez volt a 120 kijelentésből a 10 legfontosabb, és ráadásul sorrendbe szedtem.

Egy rövid idézet egy vastag könyvből. „A csoport pszichoterápia elmélete és gyakorlata”.

Yalom, a Stanford Egyetem professzora a következőt mondja, csak, hogy nézzük, miről is beszélünk, amikor ezt mondjuk, hogy csoport.

1991-ben a Gallup intézet által támogatott 3 éven át tartó széleskörű felmérés meghökkentő eredményeket hozott.

„A 18 év fölötti amerikaiak 40%-a látogat rendszeresen találkozó résztvevőknek támogatást, gondoskodást nyújtó kiscsoportokat. Ez azt jelenti, hogy a 90-es évek elején 75 millió felnőtt amerikai járt kiscsoportba. Ez kb. 3 millió kiscsoportot jelent 1991-ben. Ráadásul a szóban forgó egyének nagy része hetente legalább egyszer járt, és legkevesebb 3 évig a csoportban maradt. Milyen kiscsoportokban? Ezeknek a csoportoknak kb. a fele 1,7 millió csoport egyházi keretben működött. Hozzávetőlegesen 750 ezer volt a speciális érdeklődésű csoportok száma. Maradt fél millió önsegítő csoport, melyek a lélektani diszkomfort ellen nyújtanak segítséget 8-10 millió taggal. Egy másik fölmérés teljesen eltérő mintavétellel hasonló eredményeket hozott. A becslések szerint 1992-ben 7 és fél millió felnőtt járt önsegítő csoportba. Az 1,7 millió egyházi támogatottságú csoportból soknak a tevékenysége jelentősen átfedi az önsegítő csoportokét. Mindkét típusú csoport tagjai ugyanolyan jellegű segítséget keresnek és találnak, a csoportok protokolljai is meglepő hasonlóságokat mutatnak. Érdekes a segítség típusa. A csoport nevétől, hátterétől, céljától függetlenül a tagok a kapcsolati interakciókat tartották a legfontosabbnak. Segítséget kapni a többiektől 86%, meghallgatni mások véleményét 85%, érezni, hogy nem vagyok egyedül 82%, átélni a szeretetet és törődést a csoportban 80%. A tagok látszólag eltérő okokból lépnek be az egyházi és világi csoportokba. A leglényegesebb különbségek 68% azért csatlakozik egyházi csoporthoz, hogy szellemi életük fegyelmezettebbé váljon, szemben az önsegítő csoportok tagjainak 15%-ával. 60%-uk állítja, hogy egy spirituális utazásban vesz részt, szemben az önsegítő csoportok 37%-ával. Mindkét fajta csoportban majdnem ugyanolyan szintű szorongás, depresszió, bűntudat, személyes válság, személyes problémák miatt, valamint az élet értékeinek keresése miatt lépnek be.”

Nézzük, hogy 10 pontban a terápiás csoportok segítő, támogató, kísérő, életet erősítő hatása micsoda. Hogy milyen jó hatásai, következményei vannak. A mai alkalommal talán két pontot tudok elmondani.

1. Reményt kelt a csoport, illetve, ha egy csoportban vagyok, az reményt keltő, a reményemet megerősítő, reményt előhozó, reményt kimunkáló. Szeretnék itt megkülönböztetéseket tenni. A legtöbb ember ugyanis összetéveszti a vágyat a reménnyel. „Nagyon remélem, hogy megtalálom életem párját.” Valójában, ha megkérdeznénk, hogy reméli-e vagy nem, azt mondaná, hogy nem vagyok benne biztos. Vagy megtalálom, vagy nem. Tulajdonképpen bizonytalan vagyok, de nagyon vágyom rá. Az illető azt mondja, hogy nagyon remélem, hogy megtalálom. Tulajdonképpen nem reméli, hanem azt mondhatnánk, hogy néha reméli, néha nem, vágyni azonban vágyakozik rá. Ezt a sort hihetetlen hosszan lehetne folytatni. Azt mondjátok, nagyon remélem, hogy föl fognak venni arra az egyetemre, és ha megkérdezem, hogy mit gondolsz ennek a realitásáról, vagy, hogy állsz hozzá, azt mondod, hogy a legvalószínűbb, hogy nem vesznek föl, de nagyon jó lenne, ha fölvennének. Tehát nagyon nagy kérdés, hogy, amit reménynek mondunk, ott van-e remény, vagy nincs. Óvatosan mondom nektek, hogy mikor rákérdezünk a reményünkre, nem egyszer az derül ki, hogy nincsen reményünk, vagy nem tártuk föl. Nem tudatosítottuk, nem mondtuk ki, nem fogalmaztuk meg, nem gyökereztünk bele eléggé a reménybe, csak a vágyainkat mondjuk és ismételjük, és azt állítjuk róluk, hogy ez a reményünk, pedig nem, ez a vágyunk. Hoznék nektek példát, hogy ezt valahogy jobban meg lehessen ragadni. Ha megyünk a vágyaink felé, egész biztos, hogy a legmélyebb vágyaink között találjuk például azt, hogy akarok szeretni, és akarom, hogy engem szeressenek. Ez vágy. Akarom, hogy szeressenek. Vágyok rá. Vágyom, hogy szeress, és amennyire egészséges, normális vagyok, arra is vagyok egy vágyam, hogy szeretni tudjak, hogy legyen valaki, akit szerethetek. Ez legalább olyan mély vágyunk, semmivel sem alacsonyabb. Ez a vágy, de ha rákérdezek arra, rendben van, erre vágysz, és mi a reményed? A szeretet területén, vagy témáján mi a reményed? Negatívtól a pozitívig, akármi kijöhet. Ha meg kéne fogalmazni, hogy hogy fogalmazom meg azt, hogy nekem ez nem vágyam, hanem reményem, akkor én azt mondanám, hogy én mély reménységgel vagyok abban az irányban, hogy érdemes szeretni, és érdemes figyelni és tapasztalni és tudatosítani azt, hogy engem szeretnek. Az lehetetlen, hogy engem senki nem szeret. Ilyen nincs, hogy a szeretetnek jelei az utcán az idegenektől, a családtól, hogy abból semmi nem jön. Ez lehetetlenség. Hogy a szeretetnek a jelei meg vannak a világban, és hogy érdemes nekem szeretni akkor is, ha ez a következménye, vagy ha az, ha pofán vágnak, ha nem viszonozzák, hogy ha egyoldalúan köteleződtem el, hogy ha nem értenek meg, hogy ha félreértenek. Hogy érdemes. Ha ezt én el tudtam magamban mélyíteni – nyilván nem úgy, hogy 100-szor elmondtam – hanem, hogy tényleg így van? Mi győz meg engem erről? Azt gondolom, hogy ez egy gyönyörű szép belső folyamat, hogy ez elmélyül valakiben, azt mondja, hogy igen, ezekre a tapasztalatokra építve, a bizalmamból is kiindulva azt gondolom, hogy érdemes szeretni. Ha ezt valaki ki tudja mondani, na, az remény. Akkor ő a szeretet irányába egy mély reménnyel él, nem csak vággyal. Mondanék még egy-két ilyet. Nyilván van egy nagyon mély vágyunk arra, hogy elfogadjanak, hogy igent mondjanak ránk, hogy az életünkre kapjunk igent. Főleg az életünkre kapjunk áldást, ez egy nagyon mély vágy. Természetes emberi vágy. Mit jelent az, hogyha ez remény? Mert ez még csak vágy. Ha ez egy mély reményként él bennem. Mély vágy, hogy igent mondjanak rám. Mély vágy, hogy áldottnak élhessem meg magam. Ez vágy, és ha remény, akkor például én úgy fogalmazom meg magamnak reményként, hogy akkor is, ha magányosnak érzem magam, vagy magányos vagyok, sosem vagyok egyedül. Hogy itt bent örökérvényű kapcsolatokkal élek kiszakíthatatlanul, kitéphetetlenül. Fontos voltam már másoknak, és fontos leszek másoknak életemben, halálomban. Tényleg így gondolom. Mondok egy példát. Tegnap előtt kihívtak egy fiatal lányhoz, 20 éves, hogy nagyon rosszul lett, down kóros kislány. Ismerem 13 éve, és kihívtak a szülei, hogy Feri, gyere ki, mert nagyon nincsen jól. És megyek, meglátogatom őt, meg tudott áldozni, meg imádkoztunk együtt, és este meghalt. Most vegyünk egy ilyen kislányt – azt mondjátok, down kóros szegény – egyfelől talán mondhatjuk ezt, másfelől azonban ez a kislány a puszta létezésével hihetetlen sok mindent adott a környezetének. A puszta létezésével, ahogy egy csecsemő a puszta létezésével előhívja belőlünk a gondoskodó szeretetet, meg előhívja belőlünk a bizalmat. Amikor azt mondom, hogy az a mély reményem, hogy kitéphetetlen emberi kapcsolatokban élek, hogy fontos voltam már valakiknek, és hogy tudom, hogy valamilyen értelemben, amíg meg nem halok, fontos leszek másoknak, mert ti is hordoztok engem ott belül. Nem is tudtok nem hordozni szegények, mert már találkoztunk. Rettenetes tényszerűség sodrában vagytok. Amikor ezt mondom, akkor nem egy egészséges 43 éves ember szemével tudom csak látni a világot, ezt akartam ezzel mondani. Nem csak annak a szemével, hanem egy sérült embernek, egy rettenetesen beteg embernek, egy haldoklónak, akiről kívülről azt mondjuk, hogy magányos, magatehetetlen, már semmi hasznot nem hoz, már semmit nem ad hozzá mások életéhez. Hogy ne adna. Ez mindig annyira bent van a fülemben, el is mondom. Volt egy nagyon kedves barátom, mozgássérült volt és légzésbénult. Vastüdősöknek hívják őket. Már csak néhányan élnek. ’60-61-ven volt az utolsó nagy járvány, de már meg tudták őket menteni. Volt ez a lány, idősebb volt nálam, de nagyon jóban voltunk, nagyszerű barátságunk volt. Mikor feküdt az intenzív osztályon és haldoklott, azon a napon, amikor meghalt, mentem be hozzá délelőtt, és ez a valaki, akinek a szervezetét belülről teljesen tönkretette a betegség. Azt mondta az orvos, hogy úgy képzeljem el, hogy belül már semmi nincs a helyén. A remény nem egy optimizmus. A reménynek, ha nincsen tapasztalati alapja, így elfújja a nehézség. Akkor ez a lány fekszik, alig hallom, amit mond. Bemegyek, és mondom, hogy szia, akkor teljesen elhaló hangon azt mondja: Ferike, hogy vagy? Értitek ezt? Nekem ne mondja senki, hogy egy haldokló nem tud olyat adni, hogy a puszta létével, ezzel a mondatával életre szólóan a reménynek a tapasztalati alapját meg adta nekem, és ez a barátom olyat tett, amit én most elmondok nektek. Micsoda óriási dolog! Ha csak vágy, hogy jaj, de jó lenne, ha elfogadnának, jaj de jó lenne, ha igent mond, jaj, de jó lenne azt gondolnom, hogy áldott vagyok. Ez tud nagyon szívbemarkoló lenni. A reményt érdemes megkeresni, és annak a tapasztalati alapját.

Egész biztos, hogy szeretnénk szabadok lenni, átélni a szabadságnak, az önfeledségnek az élményét. De, hogy ha ez csak egy vágy, hogy fogalmazhatjuk meg, ha remény. Én úgy fogalmaztam meg magamban, akármennyire is töredékes és relatív a szabadságom, a szabadságnak egy pici terét és lehetőségét mindig fölismerhetem, de majd még ezt kiegészítem, csak had hozzak erre egy példát. Nagyon gyakran a szabadságunknak a relatív, és akár töredékes, sebzett szabadságunknak piciny morzsáit azért nem ismerjük fel, mert előbb megállunk, mint hogy fölismernénk. Mondok egy példát. Jön hozzám valaki, és azt mondja, hogy figyelj Feri, rettenetes dolog történt, a gyerekemet megverték az utcán. Én, ha találkoznék ezzel, kitekerném a nyakát. Bosszút akarok állni, nekem te ne dumáljál megbocsájtásról. Jó, rendben, ha nem, akkor nem. Hol ismerhető föl a szabadság? Mondjuk, azt kérdezem tőle, hogy rendben van, te most legszívesebben bosszút állnál, és kinyírnád ezt a valakit. Tudsz-e esetleg imádkozni ezért a rettenetes emberért? Bármilyen szándékot el tudsz-e képzelni, de olyat, hogy imádság legyen? Na, azt nem. Ugye, ha itt megállunk, azt gondoljuk, hogy nem. Itt van egy rettenetes trauma, egy rettenetes féltés, egy rettenetes sérelem. De mi van, ha elkezdünk tovább kérdezni? Nem tudsz, elfogadom. Tudsz-e magadért? Hogyne tudnék. Nehezen születik meg a belső szabadságnak a tere, de most kihagyok 125 lépést, lehet, hogy az illető már nagyon fáradt, hogy ennyit kérdezem. Én azt kérdezem tőle, hogy látom rettenetes indulatos vagy. Tudnál-e akkor most azért imádkozni, hogy egy kicsit ez a rettenetes indulatod, ez a bosszúszomjad, ami egészen betölt téged, hogy ez talán egy kicsit ne tegyen ennyire tönkre, mint ahogy látom? Talán ezért igen. Azért ez tényleg egy kicsit sok. Na, ezért tudnék. Ott a szabadság. Előbb szoktunk megállni, mint hogy a szabadságig eljutunk, és ezért azt gondoljuk, hogy nincs szabadság.

Mondjuk öröm. Nagyon nagy vágyunk szokott lenni, hogy legyen bennünk öröm, vagy örömmel tudjuk élni az életet. Öröm, boldogság. Ezt már nem is merem mondani, hogy boldogság utáni vágyunk. Hogy fogalmaznánk meg akkor, hogy ha ez egy mély reménység, aminek tapasztalati alapja van? Akkor ez az, amit nem mondok el. Találjatok rá. Mi ez, ha remény, és nem csak vágy? Különböztessük meg a vágyat a reménytől. Érdemes nagyon megkülönböztetni, mert különben azt mondjuk, hogy van reményünk, közben pedig ezt nem mélyítettük el, nem alapoztuk meg, nem mondtuk ki, és a többi. Mi a különbség a vágy, és a remény legmélyebb természete között. A legmélyebb vágyainknak van egy sajátos természete, erről tavaly beszéltünk. Ha nézzük ezt, hogy szeretnék boldog lenni. Vagy jobban szeretem ezt, hogy szeretném, ha lenne öröm az életemben. A boldogság annyira bonyolult dolog. Legyen öröm az egy egyszerű érzés, azzal tudok még bánni. Legyen öröm, szeressenek, és képes legyek szeretni, hogy igent mondjanak rám. Ezek azt gondolom, hogy a legmélyebb vágyaink. Amikor a legmélyebb vágyainkig jutunk, fölismerjük azt, hogy a legmélyebb vágyak nélkül nem szívesen élnénk, még akkor se, hogyha ezek a legmélyebb vágyak nem mindig teljesednek. Akarsz-e egy olyan életet élni, ahol az a vágyad nincs meg, hogy akarsz szeretni? Nagyon fáj, hogy nem szeret mindenki. Jó, jön a jó tündér, és azt mondja, elintézem neked, kiveszem belőled ezt a vágyat, nem fog fájni. Ki állna a sorba ennél a jó tündérnél? Takarodsz innen, inkább egy életen keresztül fájjon, de ezt a vágyat én nem adom, jó, néha egy kicsit azért enyhüljön. A legmélyebb vágyainknak, amikor tényleg ott a mélységében éljük meg, van azért egy olyan jellege, hogy azért ezeket nem akarom, hogy az életembe ne legyenek benne, azért tartozzanak hozzá. A reménnyel kapcsolatban pedig azt éljük meg, hogy ha a legmélyebb reményeinket éljük meg, akkor azt mondjuk, hogy ezek szerint a remények szerint akkor is érdemes élnem, hogyha nem kapok külső igazolást. Vagyis, hogy akkor is érdemes valakit szeretni, ha ő ezt sosem köszöni meg. Ha ez bennem egy mélységes tapasztalat alapú remény, akkor azt mondom, már régen nem azért csinálom csak, hogy megköszönd, de este mikor lefekszem, azt mondom, akármit is mondott a környezetem, így volt érdemes élni. Tehát a legmélyebb reményeink úgy megalapoznak bennünket az életben, hogy azt mondjuk, ha ezeket nem valósítanánk meg és nem így élnénk, úgy nem volna érdemes lenni. A legmélyebb reményeink ilyenek. Ez mit jelent? Azt jelenti – éppen vasárnap valaki ezen sajátosan megakadt – ez a kijelentés, hogy a remény hal meg utoljára, ez egy bődületes nagy szamárság. Ezt nem akarom nagyon kiélezni, de azért igen. Szerintem így nem érdemes élni. A legmélyebb reményeimre, ha rátalálok, akkor az a következőket hozza. Ha nem teljesedsz be, akkor is így akarok élni, és reményként akarlak megőrizni, mert segítesz nekem az életutat járni, és a reménynek a vége nem az, hogy végül meghal, hanem, hogy beteljesedik. Ez a reménynek a kifutása. A legmélyebb reményeim, ha azok valódi, mély remények, a beteljesedésre vannak ítélve. Ez benne a szép. A ma embere számára a remény szinte egy elfelejtett érték, mert teljesen belebonyolódtunk a vágyainkba, a hiányainkba és a szükségleteinkbe. Ott topogunk a startvonalon, mint a csecsemő. A bizalom és a remény között mi a különbség? A bizalom alapvetően abban segít, hogy beálljak egy irányba, és azt mondjam, na, itt lesz érdemes elindulni. Ez a bizalom. Érdemes felé lépni, érdemes kinyújtani a kezem, érdemes őszintének lenni. Ez a mozdulat, mikor elindul egy mozgás. De a bizalom nem elég, mert elindultam, és hát ez fárasztó, emelni kell a lábam. Mikor katona voltam azzal hülyéskedtünk, hogy ki tud 2 m-t átugrani több zacskós kakaóval. Az élet, ha az ember katona, nagyon unalmas tud lenni. Volt egy barátom, egy igazi pesti vagány. Mindig az volt a szavajárása, izé, ecet. Ezt nagyon tudta mondani. Egyik kézbe kakaó, két kézbe kakaó. Nyár van, rövid gatya, és a kakaók bekerülnek a gatyába. Úgy berakni a kakaót, hogy menetközben ne essen ki. A poén persze az volt, hogy szájban a kakaó, de úgy a fél literes, önmagában is csúszik a nejlon zacskó. Ezt a történetet azért mondtam el, mert volt egy cél, valami lebegett a szemem előtt. Most például onnan oda, a bizalom arra, hogy azt mondom, ideállok és érdemes lesz elindulni. De hogy menjek, kitartsak, hogy elköteleződjek, hogy érdemes, na, ahhoz kell a remény. Ott nem lesz elég a bizalom tapasztalatom szerint, mert mi történik akkor, amikor bizalomvesztésbe kerülsz? Párkapcsolat elképzelhetetlen bizalomvesztés pillanatai, szituációi nélkül. Legalábbis úgy látom. Már ha szavaztam elég bizalmat. Ha engem semmi nem tart meg, amikor bizalomvesztett vagyok, az akkor nagyon kiszolgáltatottá tesz. Azért van a reményem. A remény segít menni, menni, és a reményben tudatosul az, hogy az életem valahonnan valahova tart. Ebben egészen biztos vagyok, hogy valahonnan valahova tartok, és a bizalom által ki tudom választani a jó irányt. Csíkszentmihályi Mihály, akinek a könyvéből idéztem múltkor, beszél arról, hogy mi az, ami az ő tapasztalata szerint a reménységnek a 4 alapja. Ezt elmondom gyorsan. A reménység témáját a csoport témájánál hozza, nem úgy az egyes ember reményéről beszél, hanem azt mondja, az ember akkor válik a remény emberévé, hogyha másokkal együtt kis csoportokat tud alkotni, és közösen teremtenek, alkotnak valamit, ami jövőbe mutat. Tehát egy ennyire neves pszichológus nem átalja azt mondani, hogy a reménynek van egy tapasztalati együttességre alapozó háttere. A jövőbe vetett bizalomnak tehát ez a 4 alapja. 1. Ha képes vagyok tudatosítani azt, hogy nem csak egymagamban, önmagamban állok, hanem része vagyok sok mindennek és sok mindenkinek. Ez a jövőbe vetett reményemnek az egyik forrása és alapja. Ennek a tudatosítása, hogy nem egy szál magamban vagyok, hogy egy családnak a tagja vagyok, hogy vannak szeretteim akkor is, ha meghaltak. Tehát a jövőbe vetett reményünknek az egyik alapja, hogy tudatosítjuk, hogy nem egy szál magunkban vagyunk, hanem valaminek, valakiknek a részei vagyunk. 2. Ne tagadd meg az egyediségedet. Van egy egyetemes gondolat, rögtön kiegészíti azzal, hogy de rendkívüli vagy, amiből újból és újból, még ha az egy sebzett természet is, érdemes kiindulni, az éppen a te saját tapasztalatod. Nem baj, ha parazitaérzések fojtogatnak, nem baj, ha megsebződtél, nem baj, ha traumatizálódtál, de nagyon fontos, hogy egyáltalán vannak érzéseid, hogy egyáltalán vagy. Ez nagyon fontos, és ezt ne felejtsd el, mondja Csíkszentmihályi Mihály. Akármilyen sérült vagyok, fontos, hogy érzek, hogy gondolok valamit, legfeljebb nem jól gondolom. 3. Felelős vagy a tetteidért. A jövőbe vetett reménységnek az alapja, annak a felelősségnek a tudatosítása, egyáltalán, hogy képes vagyok felelősségre. Ez egy nagyon okos dolog. A felelősség és a szabadság párban járnak. Felelősség nincs szabadság nélkül, szabadság nincs felelősség nélkül. Valaki azt mondja, egyáltalán nem érzem magam szabadnak. Érzed-e magad felelősnek? Erre majdnem mindig az a válasz. Ne is mond. Akkor ott szabadságnak is kell lennie. Az lehetetlen, hogy ha ott valódi felelősség van, nincsen hozzá szabadság. A kettő együtt jár, legfeljebb az illető nem érzékeli, legfeljebb az illető ezt most nem tapasztalja, vagy el van tőle zárva, de azért az van. Fel kell tárni, elő kell hozni. Ráébredek arra, hogy tudok felelős lenni, felelősséget vállalni. 4. Ha a reményedet meg akarod alapozni, akkor törekedj arra, hogy felülmúld magad, hogy légy több önmagadnál. Vagyis, hogy meg ne bolondulj, hogy az egész életedet önmagadra irányítva éled. Azt mondta, a halál tudata addig gyötrő, amíg túl sok energiát fektetünk egy individuális én fönntartásába. Ha tudjuk, hogy az énünk egyedi, társas, egyetemes. Az önazonosságunk, a személyünk egyedi, de társas és egyetemes. Ebben a pillanatban esztelenség volna pusztán egy individuális énbe pumpálni az összes energiánkat. Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy légy több önmagadnál. Irányulj magadon kívüli célokra, és közben éld át, hogy te is gazdagodsz, mert része vagy annak, amiért teszel. Egy csoportban egészen konkrétan és közvetlenül mi hozza meg a reménynek a tapasztalatát? Nagyon egyszerűen az, hogy tulajdonképpen az életünket mi mindannyian a jól vagyunk, rosszul vagyunk hullámzásában éljük. Krízis előtt, krízisben, krízis után. Mind így hullámzunk. Egy csoportban lehetetlen, hogy mindenki egyszerre legyen krízisben, ezért ott ülünk, és azt mondjuk, fogalmam sincs, hogy, hogy jövök ebből ki. Hallom a másikat, aki azt mondja, pont most jöttem ki valamiből. A másik azt mondja, na, ez velem is volt, én is azt gondoltam, hogy sosem jövök ki belőle, most meg itt vagyok. Tehát egy csoportban lenni azért jó, mert a csoporttagok az életútnak a folyamatát a személyükben megtestesítik. Hogy néha jól vagyunk, néha rosszul, néha nem látunk dolgokat, néha látunk. Néha teljesen el tudunk keseredni, néha viszont boldogok vagyunk, és a csoportban mindig ott van valaki, aki éppen boldog. Lehet, hogy éppen irigy vagyok vagy bosszant vagy fáj, de közben ott belül hat rám az illető, főleg akkor, ha egy évvel ezelőtt ő volt rosszul. Ha nagyon sebzettek vagyunk, mi történik? Két nagyon egyszerű tapasztalat. Az egyik, hogy állandóan olyan tapasztalatunk lesz, hogy a jelen beszippant bennünket. Ez nagyon-nagyon rettenetes. Ennek két verziója van. Az egyik, hogy ha nincsen mélységes reményünk, csak vágyaink vannak, de ott sem jutottunk a legmélyebb vágyainkig. Nincs a remény, nincs, ami vigyen bennünket. Mi történik? Elkezdünk a mának élni. Az ember ne a mának éljen, hanem a mában éljen. Nagyon nagy különbség. De, akik azt mondják, hogy a mának kell élni, az az embernek nagyon kevés. Mert ez mit jelent? Hogy akkor úgy tudom élni az életet, hogy a mai napnak az élvezete teljesen beszippant. Nem jövök sehonnan, nem megyek sehova, hanem elönt valami függőség, vagy valami vágy, vagy valami ösztön késztet, és beszippant. Éppen ameddig az élvezet van, még egész jó. Addig. Csakhogy az ember nem csak a jelen, nem csak ez a pillanat, nem csak ez a mélység, amibe az ember az élvezetében beszippantódik, mert holnap fölébredünk. Nem nagyon lehet megúszni. Tehát, ha az életem nem tart valahonnan valahova, a remény tapasztalat alapján nincsen megalapozva, kimondva, annyira nem gyógyultunk meg, vagy a sebeinkkel nem tanultunk meg együtt élni, akkor az történik, hogy vagy a vágy és az élvezet szippant be bennünket nagyon leegyszerűsítve, vagy a fájdalom. Amikor azt átéljük, olyan, mintha egy feneketlen kútba zuhantunk volna be, és ott vagyunk a kút mélyén, és mintha sosem lett volna máshogy, nem elérhető a tapasztalás. Ha valahonnan jöttem, és valahova tartok, a feneketlen kút mélyén, azért annyi belátásom van, hogy nem volt mindig így. Ha egy picit érettebb vagyok, azt tudom mondani, voltam már ilyen mélyen. Ha nagyon mélyen vagyok, azt mondom, sok mély helyzetben voltam, na, ilyen mélyen még nem, de azokat is kibírtam, miért ne bírnám ki ezt. Azt látom, hogy ott van az igazi gyötrő fájdalom és szenvedés, amikor az illető a reményvesztettségében beszippantódik vagy az élvezetében vagy a fájdalmában. Ezek kívülről a legrettenetesebb, legfájdalmasabb emberi sorsok, mikor nincs egy folyamat és benne a remény. Ezért a terápiás csoport azzal, hogy ott mindig folyamat van, maga a csoport is egy folyamat, az emberek megtestesítik az én életutamnak a folyamat jellegét. Ezért kimondva, kimondatlanul segítenek a reményemet megfogalmazni, és tapasztalhatóvá tenni, hogy nem kell belezuhanni és belepusztulni vagy az élvezetbe vagy a fájdalomba.

2. Mit ad a terápiás csoport annak a valakinek, és ezek az ismérvek az önsegítő csoportban is nagyon ott vannak és jelen vannak. Nem egy speciális csoportfajtáról beszélünk, csak innen jön a szakirodalom. Ami az egyes embernek nagyon sokat tud adni, ha átadta magát egy csoportnak, ahogyan ő azt tudta, az az egyetemesség. Annak a tapasztalata, amit én gyakran hoztam már nektek, hogy ülök a csoportban, és a 9. pont, hogy hallom, hogy valaki arról beszél, hogy ő bepisilt. Egyszer csak elő tudom venni a saját bepisilős élményeimet. Ha ennek a csávónak volt bátorsága ezt elmondani, akkor nézzük csak, vegyük ezt elő, bár én ezt úgy szégyelltem, azt gondoltam sosem mondom el senkinek, most látom, nem én vagyok az egyetlen, aki valaha is bepisilt a földön. Hogy a földöm emberek be szoktak pisilni. Itt vagyunk Ádám és Évánál. Ádám és Éva a boncasztalon fekszenek - ez most egy találós kérdés – anyaszült meztelenül, honnan tudjuk megállapítani, hogy ők pont Ádám és Éva? Nincs köldökük. Most haragszotok? Az egyetemességnél tartottunk. Mikor ott ülök a csoportban, és azt mondom, hogy nahát, akkor nem én vagyok az egyetlen olyan ember a földön, akivel ez megtörtént, vagy, aki ezt átélte. Az egy hallatlanul fölszabadító élmény tud lenni, hogy átélem azt, hogy akármilyen rettenetesen szélsőséges tapasztalatom is van, az valamilyen pontokon közös más emberek tapasztalatával. Ez nagyon fölemelő élmény. Nem tudunk olyan rettenetes tapasztalást mondani, amelynek ne lenne közös pontja más emberek tapasztalatával. Csak azért nem erősödünk meg, miközben akár rettenetes tapasztalataink is lehetnek, mert nincs meg az a közeg, ahol ez elmondható vagy föltárható, ahol kiderülhet, hogy én ezt tapasztaltam az életben, és te elmondhatod, hogy te is valami hasonlót, csak sosem beszélünk róla. Ha egy csoportnak meg van a kerete, a föltétele, a célja, és minden, amiről olyan sokat beszéltünk, akkor ott van tere annak, hogy tapasztalatom legyen arról, hogy akármennyire is izolálódtam elidegenedetten, megszégyenülten szégyenkezem, és lehetetlennek tartom magam, ezzel nagyon sokan vannak még így. Ráadásul, ami miatt ez velem történt, mások is voltak vele úgy, és vannak, és lesznek vele úgy. Ez az egyetemességnek ez az élménye, ami ott egy csoportban nagyon gyönyörűen tud megfogalmazódni, hihetetlenül fölszabadító. A pszichodrámában úgy hívják, hogy sering. Ez az, amikor ülünk körben, és valaki mondja, hogy velem az történt, és akkor elmondja, hogy az apám agyba-főbe vert, és senki nem okoskodik, nem ad tanácsot, semmi nem történik, csak ül 15 ember, és mindenki elmondja, hogy őt fizikailag, valamikor, valaha, hogyan bántalmazták. Ennyi történik, semmi több. Csak ülünk, és ezt mindenki elmondja. Sokkal több történik, mint a legtöbb ember életében valaha is bármi, ami ezzel a témával kapcsolatos. Pedig csak annyi történt, hogy egymás után elmondjuk, hogy én ezt úgy élem meg, hogy…Hú, de nem vagyunk egyedül. Ahhoz persze, hogy ez létrejöjjön, szabályok, keretek, csoportnorma, elköteleződés…Ezért vannak ezek a fontos föltételek, mert értékeket védenek. Annak a tapasztalása lehetséges a csoportban nagyon intenzíven, hogy elfogadható és befogadható vagyok. Talán ismeritek ezt a vesszőparipámat, hogy a lélektani szakirodalom tele van azzal a kifejezéssel, hogy az embernek szüksége van arra, hogy őt föltétel nélkül elfogadják. Nem olyan régen rájöttem, hogy ez az embernek sosem volt elég, és sosem lesz elég. Hogy az embernek a vágya nem az, hogy őt elfogadják, hanem, hogy befogadják. Csak azért nem merjük ezt mondani, mert ez nagyon rettenetesen fölhívja arra a problémára a figyelmünket, hogy hogyan tartunk akkor határokat, kereteket. Mit jelent, hogy valakit befogadok, meddig, milyen értelemben fogadom be? Szerintem ki kellene mondani ezt. Ezt találtam ki. Két héttel ezelőtt ültem a Duna parton, és ezen agyaltam, hogy kéne ezt. El kell mondani, hogy az embernek nem elég, hogy elfogadják, az ember arra vágyik, hogy befogadják. De, hogy kéne mondani? És rájöttem. Hogy az elfogadható befogadásra van szükségünk. A mindkét fél számára elfogadható befogadásra. Vagy a csoport minden tagja számára elfogadható befogadásra. Tehát a befogadás itt nem azt jelenti, hogy átlépünk minden határt, minden keretet és belegyalogolunk a másik életébe, vagy hozzuk egyszer csak a párnánkat, takarónkat, hogy ma itt fogunk aludni. De komolyan elkezdett ez fájni, hogy becsapjuk egymást, hogy olyan szót használunk, amiből újabb bonyodalmak lesznek, hogy ezt nem mondjuk ki. Elkezdtem egymás után rakosgatni a gondolatokat, mert tulajdonképpen az életnek a legalapvetőbb folyamatában mindiga befogadásról van szó, és nem az elfogadásról. A nő befogadja a férfit, nem elfogadja. Abból nem lesz gyerek. Azután az anya befogadja a méhébe a magzatot, nem elfogadja. Befogadja. Azután, mikor megszületik az a kicsi csecsemő, akkor a családba őt befogadják. Ti csecsemőként megelégednének azzal, hogy anyátok, apátok elfogadott? Rettenetesen hangzik, nem? Ott sírsz, anya meg apa ott állnak, igen, el vagy fogadva. Aztán, hogy befogadjanak bennünket a csoportokba és közösségekbe, hogy aztán a férfi és a nő – most ne csak a szexualitás értelmében – egymást a maga belső világába befogadja, mert van intimitás szükségletünk. Az intimitás szükségletünk nem elégül ki, ha elfogadsz engem. A befogadásom révén tud az intimitás szükséglet kielégülni. Valójában mindkét fél, vagy a csoport minden tagja számára elfogadható befogadásnak a szükségletéről van itt szó, és ezt tartom egyetemes szükségletnek. Egy csoportban, ahova befogadjuk egymást, ez gyönyörű szépen meg tud valósulni, hogy egy befogadó közeg találtatik ott. Nem elfogadó, befogadó, hiszen befogadjuk egymást. Nem lökjük ki. Elfogadlak, de ne gyere legközelebb. Ezt meg lehet tenni.