A terápiás csoportok segítő hatásai 9.

2010.02.09.

Megosztom
Elküldöm
Nagyon köszöntök mindenkit!

Ott tartunk, hogy arról beszélünk, hogy milyen – most nagyon egyszerűen szólva – nyeresége, haszna, pozitív következménye lehet annak, hogyha valaki odaadja, odaszánja magát egy csoportnak, egy közösségnek, egy intézménynek, valamilyen együttességnek, beleértve a családot, alapvető csoportot vagy együttességet, ami a létünket megalapozza és fönntartja. Tehát, hogy milyen következményei lehetnek aztán az egyes ember számára annak, hogyha beleeresztjük magunkat a csoporttagságba. Így jutottunk el oda, hogy a 4. pontunk az, az, hogy átélhetővé válik az altruista magatartás. Nagyon egyszerűen most nem ennek a szakirodalomnak az összes ágába-bogába szeretnék belegabalyodni, hanem egyszerűen csak a mi szempontunkból nagyon fontos kijelentéseket tenni. Vagyis, hogy átélhetővé válik az, hogy képes vagyok az önzetlenségre, képes vagyok az empátiából, az együttérzésből vagy részvétből fakadó cselekvésre, és ennek nagyon pozitív következményei tudnak lenni az egyes ember személyes életére nézve. Ezt akarjuk majd kivesézni, kibontani. Arról beszéltünk eddig, hogy jó lenne ezt a témát egy keretbe foglalni, egy összefüggésbe ágyazni. Mi legyen az az összefüggés, amibe a témát bele tudjuk ágyazni? Ez volt a kötődési elmélet, és a kötődési elmélethez kapcsolódóan az, hogy megfelelő kötődési mintánkhoz alkalmazkodó alappozíciókban éljük az életünket. Általában van valamilyen kötődési mintánk, és valamilyen alappozíció nagyon jellemző ránk. Erről beszéltünk sokat jó pár évvel ezelőtt. Egy gyors ismétlés azért, hogy megint visszaágyazódjon a téma ebbe a keretbe. Ez pedig az, hogy háromféleképpen tudunk kötődni, hogyha ezt nagyon egyszerűen mondom. Az első, hogy biztosan tudok kötődni. A biztos kötődésnek megfelel az, hogy azt tudom mondani, hogy én oké vagyok, és te is oké vagy, ezért aztán egymáshoz kötődni, tartozni ez egy jó dolog. Azután lehetséges az, hogy nem tudok biztosan kötődni, akkor bizonytalanul kötődöm. Szorongó módon, ambivalens módon fogok kötődni, ez pedig általában megfelel annak, hogy azt mondom, te biztos oké vagy, de hát én, az nagy kérdés. Akkor néha kötődök, néha a szorongásomnak, a kettősségemnek engedek, és akkor van egy ilyen ambivalencia a kötődésemben. Ez volt az ambivalens, vagy szorongó módon kötődő. Aztán vagy egy még nehezebb kötődési forma is, ez pedig önmagában is egy nagyon paradox kijelentés, mikor azt mondjuk, hogy elkerülő módon kötődik valaki. Most kötődik vagy nem? Ez éppen jól kifejezi azt, hogy vagy kötődik, vagy nem. A kötődésében nem csak kettősségeket tud megélni, hanem állandóan vagy kevéssé lesz eleve motivált, belülről érdekelt, vagy ösztönzést átél arról, hogy kötődjön, nem is érzi, hogy ez neki jó lenni, miért kötődne? Vagy pedig a kötődéséhez társuló érzések és érzelmek tulajdonképpen állandóan magát a kötődést is veszélyeztetni fogják. Így jutottunk el oda, hogy ennek a három kötődési formához társíthatjuk az alappozíciókat, hogy én oké vagyok, te is oké vagy, én nem vagyok oké, de te igen, ezért nekem érdemes kötődni. Ha te oké vagy, akkor majd tőled megkapom azt, ami belőlem hiányzik. A másik kettő nagyon problémás, ha én oké vagyok, de te nem. Akkor minek kötődjek? És az, hogy én sem vagyok oké, meg te sem, hát, most együtt legyünk rosszul? Ennél egyszerűbb, hogy én egyedül rosszul vagyok. Tehát meg van a kötődési elmélet, és az alappozíció, és ez az a beágyazódás, amire most rátesszük a gondolatainkat. Ez még mindig ismétlés. Mi történik akkor, hogyha valaki biztosan kötődik? Ha biztosan kötődik, akkor éppen a biztos kötődése, és az alappozíciója miatt, számára evidencia, vagy magától értetődő, vagy könnyen elérhető annak a tapasztalata, tudata, meggyőződése, hogy én szerethető vagyok, hogy szeretnek, és képes is vagyok szeretni. Ez az alappozícióból és a kötődésből adódik. Ennek az lesz a következménye, hogy az illető, aki tudja, hogy szeretni képes, szeretik és szerethető, nem kell, hogy saját maga felé irányítsa a figyelmét, mert egyszerűen ez egy biztos talaj, és nyugodtan figyelhet kifelé, cselekedhet kifelé, lehet önzetlen, adhat és a többi. Aki ambivalens módon kötődik, őneki túlságosan is több figyelmet kell fordítania arra, hogy na, szerethető vagyok még, biztos, hogy szeretnek, biztos, hogy szeretsz, még most biztos, hogy meg vagy velem elégedve, biztos, hogy méltó vagyok arra, hogy éppen te szeress engem, mert te szeretetre méltó vagy, de hát én kis kukac? Ez azt jelenti, hogy miközben benne lehet ugyanakkora jó szándék, vagy mondjuk katolikus emberként ülve a templomban, egy ugyanolyan elhatározás, mint a biztosan kötődőben, hogy adni fontos, legyünk önzetlenek. Egyszerűen most ez a természetes alapja ennek a kérdésnek, ha csak a természetes alapján nézzük, akkor sajnos túlságosan is sokszor – most így mondom, ne értsétek félre – nem engedheti meg magának, ha a természetes alapokon állunk. Most annyira bizonytalan vagyok, most először kérlek, picit szeretgess engem, vagy mond, hogy szeretsz, vagy mond el, hogy miért késtél. Muszáj elmondanod, hogy nem azért késtél, mert nem vagyok neked elég fontos. Így tehát a figyelem nem tud eléggé kifelé irányulni az adásra, hanem bizonyos mértékig, bizonyos mértékben sajátos személyiségre vonatkozó mértékben túlságosan is maga felé kell, hogy irányuljon. Azután, aki pedig elkerülő módon kötődik, ott pedig egyáltalán az indíttatás és a motiváció is hiányozhat arra, hogy kifelé forduljon és adjon. Annyira hiányozhat, hogy nem csak, hogy arra nem elég motivált adott esetben, hogy egyáltalán adjon másoknak, hanem arra is, hogy azokból a nyereségekből részesedjen, hogy tartozik valakihez. Így jutottunk el oda, hogy néztük azt, hogy a biztosan kötődő egy ugyanolyan helyzetben más érzéseket és érzelmeket él át, mint egy bizonytalanul szorongó módon, ambivalens módon kötődő. Ugyanabban a helyzetben más érzések jönnek. Ezek az érzések, ahogy szokták mondani társas érzések. Gyors ismétlés. A biztosan kötődő, ha sikerül neki valami büszkeség, a bizonytalanul szorongó módon, inkább arrogancia és diadal. Nekem sikerült, és te? Diadal, fölény. A másik esetben valamit rosszul teszek, a biztosan kötődő bűntudat, és annak a föloldása, hogy bocsáss meg, és megint jól mennek a dolgok. Ahol bizonytalanul, vagy elkerülő módon kötődés van, szégyen, szégyen, szégyen. Még inkább tartózkodok másoktól, még inkább befelé fordulok, még szerencsétlenebbnek érzem magam. Ha látom, hogy valaki esetleg érdemtelenül pozíciókhoz, vagy jó sorshoz, vagy előnyökhöz jut, akkor egy nagyon természetes irigység támadhat bennem, ha biztosan kötődök, vagy egyfajta ösztönzés, hogy én is el tudom érni. A bizonytalanul kötődőnél azonban inkább a féltékenység erősödik meg, neki lehet, nekem nem. Bezzeg neki van, nekem nincs. De szerencsétlen vagyok. A negyedik példánk az együttérzés volt. Ha látom, hogy valaki segítségre szorul, ott egész természetes módon jön az együttérzés, a rokonszenv vagy a szimpátia. Ha azonban én nem kötődök biztonságosan, akkor nagyon gyakran, vagy jóval gyakrabban történik az, amikor látom a másiknak a nyomorúságát, főleg, ha azt gondolom, hogy ő oka a saját nyomorúságának, akkor aztán még inkább nem együttérzés vagy részvét vesz erőt rajtam, hanem megvetés. Ez egy nagyon fontos fölismerés, hogy ugyanabban az élethelyzetben, életszituációban egészen másfajta, vagy ha nem is egészen, de jócskán másfajta társas érzéseket élhetünk át az alapján, hogy a személyiségünknek az alapvető hangoltsága milyen. Ez tehát az első pontban azt jelenti, hogy például egy önismereti csoport, egy komolyabb önismereti csoport, vagy egy terápiás csoport remek lehetőséget ad arra, hogy a személyiségben is történjen változás, ne egyszerűen csak újfajta magatartásformákat tudjunk elsajátítani, vagy a szereprepertoárunkat bővítsük, vagy egyszerűen csak a hétről-hétre, vagy hónapról-hónapra való érzelmi megerősödésünknek a talaja legyen egy csoport. Ez az első. A második, hogy itt van egy roppant izgalmas megkülönböztetésre lehetőségünk. Ez pedig az, hogy általában azt mondjuk, hogy valaki vagy önzetlen, vagy pedig önző. Körülbelül ennyi a különbség tétel, vagy önző valaki vagy önzetlen. Mi történik az önzetlen emberekkel? Nagyon sok önzetlen ember mégsem érzi eléggé jól magát. Nagyon sok önzetlen embernek nem jelent elég sok örömet vagy élményt, vagy élvezetet, vagy természetességet, vagy harmóniát adó cselekvésnek az, amikor ő ténylegesen ad. Mi lehet többek között itt a háttérben? Milyen fajta az, az adás, amiben ténylegesen az adó a személyiségének egy nagyobb harmóniájára, vagy békére, vagy örömére tud jutni? Milyen jellegű ez? Itt akkor különböztessünk meg dolgokat egymástól. Legalább 4-5 megkülönböztetést kell tenni. A legdurvább, amikor valakire azt mondom, hogy ő egy egoista. Egoista az a valaki, aki mindenki mást maga alá rendel, mindenki más tulajdonképpen nem is személy, hanem egy eszköz, eszköze az ő egoizmusának, az ő céljai elérésének. Ebben az esetben tulajdonképpen nincsenek is igazi személyes kapcsolatok, csak van egyetlen egy személy, aki magát annak érzékeli, az összes többi ember pedig valamiképpen az ő kiteljesedésének az eszköze lehet. Minden mást maga alá rendel, és tudatosan ki is használ másokat. Őt nevezném egoistának. Mikor mi keresztény emberként azt mondjuk, hogy az önzetlenség nagyon fontos, akkor gyakran az egoistákra gondolunk, és azt mondjuk, hogy hála Istennek nem vagyok egoista, de mégsem érzem elég jól magam a bőrömben. Nehezen adok, vagy az adás nem ad örömöt, de közben merem azt mondani, hogy van egy becsületes önismeretem, nem vagyok egoista, de akkor mi okozza a kettősséget? Menjünk egy lépéssel tovább. Lehetek nem egoista, hanem lehetek olyan, akire azt lehetne mondani, hogy egocentrikus. Az nem egoista, csak egocentrikus. Ő minden további nélkül érzékelheti a többieket személynek, azt is megteheti, hogy nem használ ki gátlástalanul másokat, mint az egoista, de mégis a figyelme, és a világlátása egy énre összpontosított világlátás, és abból adódik azután a cselekvése is. Éppen jött hozzám valaki, és azt mondja, hogy én kifejezetten vallástalan közegben mozgok, és azt mondja nekem egy munkatársam, mikor szóba került, hogy segítünk e egy harmadik munkatársunknak, a következőt mondta: Már miért segítenék, van nekem is bajom elég? Ő lehet egocentrikus. Nem árt ő senkinek, nem fog belerúgni, nem használja ki a másik gyöngeségét, az egész életvitelét nem az határozza meg, hogy másokat hogy tudna a saját szolgálatába állítani, de azt mondja, hogy már miért segítenék, van nekem is elég bajom. Ugye érzékelhető a különbség? Kifejezetten fontos a különbség, most mondok még néhány ismérvet. Itt a figyelem mereven önmagamra irányul, hogyha egocentrikus vagyok, vagy túlzott én-központúságban élek. Minden csak önmagamhoz, énhozzám való viszonyában nyeri el a jelentését. Ha valami hasznomra van, az jó dolog, ha nincs hasznomra, közömbös. Ha valami árt nekem, ennek az elképzelt énnek, akkor az rossz dolog. Az ilyen ember figyel túlságosan is mindig az eredményre, a haszonra, arra, hogy az milyen nyereségekkel jár majd ő maga számára. Szeretem nézni a snookert. Fantasztikusan pihentet. Este hulla fáradtan hazamegyek, kifejezetten jól esik nézni. Nem egyszer hallom, ahogy a közvetítő azt mondja, hogy ott van vége valakinek a játékban, hogyha nem a golyóra figyel, és hogy hogyan lökje azt be, hanem nyerni akar. Ez nagyon izgalmas, ugyanis egy egocentrikus valaki nyerni akar, ezért nem tud eléggé figyelni a golyóra, mert ahhoz az énre való figyelmet háttérbe kellene szorítani, és a golyóra kellene tudni figyelni. Ismeritek azt, amikor gyerekkorban én, én, én. Kártyázunk. Ha rossz lapot kap, már odacsapja, még el sem kezdődik, hogy mit kezdjek a lapokkal, hátha majd ügyesen játszom. Szó sincs róla, a rossz lapokat odavágja. A zen művészetek között az egyik az íj és a nyíl művészete, és ott pedig kifejezetten, ha valaki önmagára figyel, annak vége. Zen művészek csukott szemmel tudnak célba találni. Tehát nem egy merev, kötött figyelem, ami saját magamra irányul. Amennyiben valaki egocentrikus, tulajdonképpen nem nagyon van esélye a fejlődésre, mert az egocentrikusság azt is jelenti, hogy tulajdonképpen állandóan, és folyamatosan saját magamra figyelek, és legföljebb saját magamat akarom kifejezni. Ha én mindig éppen kifejezem az aktuális önmagamat, akkor nem fejlődök, csak éppen mindig kifejezem az aktuális önmagamat. Művészeken, vagy művész hajlamú embereken lehet látni, akkor is, ha művészek, akkor is, ha nem, folyton folyvást minden energiájukat abba fektetik, hogy az aktuális önmagukat kimondják, kifejezzék, kimutassák, kiéljék. Nehéz velük élni. Nem is nagyon fejlődnek. Minden figyelmüket az aktuális én kifejezése tölti ki. Annak az érvényesítése, annak a megmutatása. Lépjünk egyel tovább, a megkülönböztetést árnyaljuk. Olyan is van, hogy valaki nem egoista, nem egocentrikus, de még mindig nem az, amire azt mondanám, hogy egy valódi önzetlenségben van, aminek az összes jó értelemben vett nyeresége megérkezik. Őrá azt mondanám, hogy egy túlzott én-tudat, vagy egy túlzott énre összpontosítás jellemzi. Nem az én van itt a középpontban, de még mindig túlzott az énre való összpontosítás. Például, ha valaki ambivalens módon kötődik. Miután ő önmagára azt mondja, hogy nem vagyok oké, nagyon könnyen elképzelhető, hogy nem is szeret önmagára összpontosítani, mert rögtön rosszul érzi magát. Inkább a másikat dicséri, de jó nekem, és de szeretlek téged, de mindig mikor bizonytalanná válik, akkor jön ez az énre való figyelés, túlságosan is ahhoz, hogy önfeledt és fölszabadultan örömteli életet tudjon élni. Ide mondhatnánk azt is, hogy természetes állapotunk is lehet ez például, mikor gyászolunk. A gyászban van egy nagyon természetes, fölfokozott önmagamra figyelés. Állandóan a fájdalmam tudata, de rosszul vagyok, de szerencsétlen vagyok, hogy fogok így élni. Pörgök magam körül. Egy teljesen természetes állapot, a bölcs természet segít abban, hogy ebben a nehéz helyzetben az energiáimat saját magamra tudjam összpontosítani, mert éppen megrendültem. Ilyen lehet egy nagyon mély csalódás, vagy ha valaki depressziós. Egy komolyan depressziós embert hallgatunk, aki súlyosan depressziós, és mégsem kér orvosi segítséget – pedig múlt alakalommal beszéltünk erről, hogy kellene – akkor tulajdonképpen egy végeláthatatlan magnószalagot hallgatunk. Végeláthatatlanul én és én és én és én. Tulajdonképpen egyetlen szót mond, hogy Én, csak ez egy ilyen rettenetes árnyékban van benne. Itt tehát túlságosan is sok lehet a szorongás, a szétszórtság, az aggodalom, vagy másoktól való függés. Ezért az illető nem engedheti meg magának, hogy önfeledten másra figyeljen, hanem újból és újból, vagy időszakosan, helyzettől függően túlságosan is énre összpontosító, túlzott én-tudattal létezik. Most jön az, ami igazából nekünk izgalmas. Ezt nevezném úgy, hogy egyszerűen csak egy énről való tudatosság van itt, de nem egoizmus, nem egy én-központúság, nem egy túlzott önmagamra figyelés, egyszerűen csak egy tudatosság, és a tudatosságnak része az, hogy ez vagyok én. Ebben a tudatosságban lehetséges az, hogy én folyamatosan reflektálok is magamra, és képes vagyok folyamatosan eldönteni azt, hogy ez most megfelel-e annak a valakinek, akinek én definiálom magam, hogy én egy rendes ember vagyok, egy önzetlen valaki vagyok. Mert van egy önreflexiós képességem, egy tudatosságom, ezért újból és újból nagyon hatékonyan képes vagyok eldönteni, hogy hogyan cselekedjek, és ez pedig a másikra irányított cselekvés tud lenni. Ez pedig én-tudatosságnak hívhatjuk, egy olyan önazonosság, amelyben az önazonosság része az, hogy én egy rendes, segítőkész valaki vagyok, és képes vagyok adni. Ez a 4 valami nagyon fontos különbség, és itt térnék vissza az előbb föltett kérdésemre, nagyon sok keresztény embernek a fájdalmára és szomorúságára, ugyanis, ha ezt a megkülönböztetést nem tesszük meg, akkor azt mondjuk, de hát nem vagyok egoista. Attól még lehet, hogy én-központú vagyok, még lehet, hogy túlzott figyelem fordul az énre, és mind a kettő komolyan ellehetetleníti azt, hogy önfeledten boldog ember tudjak lenni. Ha ezt a különbségtételt nem tesszük meg, a helyzetet nem szoktuk érteni, hiszen nem vagyok egy önző disznó, csak éppen állandóan azzal foglalkozok, hogy én, én, én, én. Persze, hogy milyen összefüggésben, eddig erről beszéltünk. Akkor is kényszerűen én-központú vagy túlzottan énre koncentráló vagyok, ha állandóan azzal kell foglalkoznom, hogy szerethető vagyok-e, vagy elfogadsz-e, vagy vajon megcsaltál-e ma, vagy nem. Mert tuti, hogy engem meg lehet csalni, mert én egy ilyen béna, szerencsétlen lúzer vagyok, és az is biztos, hogy nem érdemellek meg, és az is biztos, hogy rád meg tapadnak a nők. Tehát egyáltalán nem elég – legalább is azt gondolom – nekünk nem elég, hogy nem vagyunk egoisták, önzők, hanem valamiképpen az én-központúságról is, vagy a túlzott énre való koncentráltságról is, és a merev önmagamra való figyeléstől is meg kellene tudnunk szabadulni, vagy legalább is izgalmas ennek a lehetőségeit, útjait megnézni. Ezt én nagyon fontosnak tartom, nagyon. A legtöbb keresztény ember egyáltalán nem egoista, és mégis én-központú. Ilyen egyszerűen, és nem érti, hogy mi a baj. Mi nem működik, mitől nem vagyok elég önfeledt, boldog, mitől fáradok le oly rettenetesen minden estére? Nézzük most meg, hogy mit mond Csíkszentmihályi Mihály arról, hogy milyen jegyek jellemzik azt a valamit, aki képes önzetlenül adni, mondhatná, hogy képes szeretni, vagy képes önzetlennek lenni. Milyen személyiségjegyek, tulajdonságok vagy adottságok jellemzik. Hét ilyen van. Az első, hogy nincs fenyegetettség érzése vagy tudata. Erről bőven beszéltünk a szorongó, az ambivalensen kötődő kapcsán, meg az elkerülő kapcsán. A második, hogy nincs egy folytonos kényszere arra, hogy saját magát vizsgálja. Nagyon sok keresztény ember koslat a bűnei után. Megyünk az utcán, tél van, február 7.-e, és meghalljuk a madarakat. Nem döbbenetes? Január, februárban madárcsicsergésre ébredni, micsoda döbbenetes dolog. Képzeljük el, hogy megyek az utcán, hull a hó, és közben a madarak csiripelnek. De nem, mert folyamatosan egy szorongással megyek, hogy egy óriásplakáton van egy harisnyás nő, dekoltált felsőrész nélkül, és az a baj, hogy már észrevettem a plakátot. A fene egye meg, nem lenne most semmi bajom, ha nem vettem volna észre, de már észrevettem. Túl sokat néztem a plakátot, és eltűntek a madarak, eltűnt a hóesés, a gyönyörű tél, annak az öröme, hogy van egy meleg télikabátom, hogy a cipőm még nem ázott át, hogy sikerült kiállni az autóval. Most ezt meg kell-e gyónni, vagy nem kell? A második pontot próbáltam egy picit érzékeltetni, hogy nem érez folytonos késztetést az önvizsgálatra. A harmadik, hogy képes az énre való figyelmét megszüntetni, már olyan értelemben, hogy egy teret tud figyelni, vagy arra, vagy másra, de közben a tudatosság megmarad. A tudatosság megmarad, de nem az énre való figyelésnek a tudatossága ez, hanem egy mélyebb tudatosság. Azután az én határai kitágulnak, na, itt kezdődnek el a nyereségek. Ha képes vagyok rád figyelni, közben a tudatosságom megmarad, adott esetben egy cselekvésben is megnyilatkozik, akkor valójában itt belül is tágult valami, itt belül egy sokkal szabadabb és tágabb világba kerülök. Ez történik, az én határai, az életem határai kezdenek kitágulni. Azután, ez párosul azzal, hogy képes vagyok koncentráltnak és hatékonynak lenni. Koncentráltság és hatékonyság. Meséltem nektek ezt a történetet a Petőről, a Pető Intézetnek a névadójáról? Popper Péter mondta el ezt a történetet, ugyanis ő konduktor akart lenni, és Pető irányításával ott az intézetben tanult. Azt mondja, hogy megtörtént az, hogy egy órán keresztül igyekezett az egyik fiúcskát néhány lépcső megtételére buzdítani, tehát, hogy elkövetett mindent, hogy azt a nyomorult három lépcsőt megtegye. Egy órán keresztül semmi, semmi és semmi. Aztán éppen arra jött Pető úr, és akkor kérdezte, hogy mit csinálsz? Kipróbáltam az összes lehetséges módszert. A munkában döbbenetes éleslátás és koncentráltság jellemezte. Az történt, hogy ott volt az a pici fiú, ott volt a fiatal segítőnek készülő, és akkor a Pető azt mondja, hogy: Hogy hívnak? Laci. Te, Laci, hát tudod-e, hogy mi itt az intézetben mindannyian nagyon büszkék vagyunk rád, bizony, hogy mi fölnézünk a te erőfeszítéseidre. Na, Laci, most aztán gyerünk! Rátette az ujját a kis Lacira, és már fönn is volt. Azt mondja Popper Péter, hogy ez volt az a pont ahol rájöttem, nem leszek konduktor. Ez a pont az, amikor valaki egy hihetetlen éleslátásra, koncentráltságra, és a hatékonyságra képes mondjuk a munkavégzésében, vagy kapcsolataiban, vagy egy beszélgetésben. Hatodik. Egy bizalom, és közben elkötelezettség a cselekvésben. Tehát, ha már adok, van egy természetes bizalmam abban, hogy magamban is, a másikban is, a folyamatban is, hogy az jó lesz neki, mert hiszen eléggé átgondoltam, figyeltem, koncentrált vagyok, ezért bízok ebben az egészben, de közben el is köteleződöm a cselekvés mellett. Az utolsó pont, hogy mi az, ami segíthet bennünket ebben az önzetlen, és minket is nagyon gazdagító adásban, önzetlenségben, cselekvésben, hogy ezt nem alávetettként tesszük, hogy muszáj, vagy kötelező, vagy ha nem teszem, akkor megnézhetem magam, tehát semmiféle összefüggésben nem kerülök alávetettségbe, hanem részt tudok benne venni. Tehát a teljes személyem részt tud venni abban a cselekvésben. Itt egy nagyon sajátos motiváció és részvétel is van. Ezért vagyok óvatos azzal, tudjátok a kultur-keresztény gondolkodásunkban megjelent ez a szempont, hogy eszközzé válni Isten kezében. Amikor azt mondják, hogy az, az igazi keresztény, aki végtelen egyszerű eszközzé válik Isten kezében. Jó lesz az nekünk? Az lehetséges, hogy valaki ebben a pillanatban csak ezt tudja, erre képes, nagyon nagydolog, óriási dolog, hogy nem egy egoista, hanem eszközzé vált Isten kezében. Mondjuk, ha egy kórházban fekszem betegen, szeretném, ha nem egoista ápolónők jönnének, hanem olyanok, akik eszközzé váltak Isten kezében. Tehát nyilvánvaló, hogy azért hova tesszük a súlypontot, de most hogyha az ápolónő életalakulását veszem elő, akkor sokkal inkább kívánom neki, hogy ő ne eszközzé váljon Isten kezében, hanem cselekvő partnerévé legyen, az ő társának, akit mondjuk így hívnak, hogy Jézus. Cselekvő társa legyen valamiben. Akkor nem eszköz vagyok, hanem egy önfeledten cselekvő társa valakinek. Azért az egy más belső állapot. Az elmondottakat szeretném összekötni egy másik, nagyon izgalmas kutatással, amit azt hiszem 7 évvel ezelőtt mondtam el. A kettőnek az összefüggése újabb örömforrás lehet. Volt egy olyan kutatás, amiben különböző, monoteista világvallásoknak, beleértve a buddhizmust is - ami nem monoteista - képviselőit kérték arra, hogy mondják meg, hogy ők kiket tartanak olyan személynek, akik a maguk vallásában példamutatóan, kimagaslóan képviselik azt, ami annak a vallásnak a szíve-lelke. Így meg lettek a személyek, amiket nem egy kutató kívülről éppen valamelyik kultúrából nézve szemezgetett ki, hanem ez egy nagyon korrekt eljárás. Mi történt? Meg voltak a személyek a különböző világvallásokra vonatkozóan, és a kutatóknak az volt a kérdése, hogy most elkezdjük a személyiségüket vizsgálni, van-e általánosítható, közös, mondjuk így, lélektani jegy, ami mindegyiküket jellemzi? Tehát mondhatjuk-e azt, hogy ezekben a nagy világvallásokban, ha valaki egy nagyon magas fokú spiritualitásra jut, akkor ezek a lélektani jegyek őket jellemzik, attól függetlenül, hogy ez melyik vallásban van? Kiderült, hogy vannak ilyen jegyek, és ezek szinte egy az egyben megfeleltethetők az előbb elmondott 7 pontnak. Mondom azért ezt a 6 pontot, nyilván a megfogalmazás egy picit más, a tartalom nagyon közelít. A 6 pont így szólt. Egy nagyfokú érzelmi átalakulás, és egy sajátos belső, az érzelmi életnek egy sajátos belső jellemzői és struktúrája alakul ki ezeknél a személyeknél, kevés negatív érzés, sok pozitív érzés és érzelem jellemzi őket. Nincs fenyegetettség tudat, nincs félelem, nincs szorongás, nincs aggodalom, nincs megvetés, nincs kirekesztés, nincs féltékenység. A második, egy egyre fokozódó, fejlődő tudatosság jellemzi őket. Nem egy én tudatra való fixálódás, egyszerűen csak egy mély tudatosság. Azután jellemzi őket a cselekvésükben egy nagyon helyes motiváció, egy önzetlen motiváció. Jellemzi őket egy nagyfokú fegyelmezettség. Erkölcsös életvitel, nyilván az erkölcsös életvitel attól erkölcsös, hogy érzékellek téged, összefüggésben vagyunk. Végül életbölcsesség. Ez volt a 6 pont. Számomra hihetetlen izgalmas a kettőnek az egymásra vonatkozása. Két teljesen más kutatás.

Az eddig elmondottak egyrészt jól kijelölik az irányt, hogy merre érdemes menni, hova érdemes fejlődni, és hogy egyáltalán mi köze van, illetve lehet a személyiségfejlődésének ahhoz, hogy képesek vagyunk úgy önzetlenek lenni, hogy ez jól is esik. Nem az a cél, hogy jól essen, mert az nem helyes motiváció, az önzetlenségnek éppen nem a legcsodálatosabb motivációja. Nézzük akkor, hogy mit mondhatunk el arról, hogy miért szoktunk segíteni. Van egy érzelmi elmélet, hogy miért segítünk. Az érzelmi elmélet nagyon egyszerű, azt mondja, ha pozitív érzésekkel, érzelmekkel, hangulattal vagyunk, akkor a segítségnyújtás azt fönntartja és megerősíti. Jaj, de boldog vagyok, persze adok neked is, még boldogabb vagyok. Fönn tudja tartani a pozitív érzelmi állapotomat az, hogy segítőkész vagyok, főleg, ha az önmagamról alkotott képnek része, hogy én egy segítőkész ember vagyok. Csiripelnek a madarak, és hozom a szalonnát, kirakom, és azt mondom, hogy nem csak, hogy szép az élet, én is egy rendes csávó vagyok. Utána még jobban gyönyörködöm a madarakban, sajátos kapcsolatba kerültem velük. Én adtam a szalonnát, én adtam a magokat. A pozitív érzéseknél maradva, nemcsak ha tudok adni, segíteni, az nemcsak fönn tudja tartani a pozitív érzelmi állapotomat, hanem ha kissé szomorú vagyok, kissé levert, akkor a negatív érzelmi állapotot pozitívba tudja fordítani. Miért tudja? Többek között azért, mert kitágítja az én kereteit. Egyszer csak azzal, hogy elkezdek rád figyelni, benyomások érkeznek, elkezdek cselekedni, az nagyobb szabadságot hoz bennem, a cselekvés révén magam is alakulok és változok, a pillanatnyi én alakul és változik, és egyszer csak egy negatív érzés helyét egy pozitív veszi át. Mi mond ennek ellent? Van ellenpróba is. Hogyha valaki, például nagyon boldog, akkor hajlamos lehet arra is, hogy ne segítsen, mert az rossz érzéseket kelt benne, mert akkor részvéttel kell lenni, együtt érzőnek kell lenni egy nyomorult emberrel, akkor bele kell mennem ebbe. Nincs kedvem lemondani arról a jóérzésről, ami éppen van. Ha az önzetlenséget pusztán csak az segíti elő, hogy én jobb érzéseket akarok, akkor ha van egy jóérzés, és a segítségnyújtás ezt éppen aláásná, akkor lehet, hogy nem fogok segíteni. Fordítva is lehet, ha pedig teljesen beleszorultam egy negatív érzelmi állapotba, akkor nem is veszem észre a másikat. Egyszerűen nem is veszem észre, hogy hogyan kapcsolódhatnánk, mit adhatnék, és azt sem, hogy mit kaphatnék, mert teljesen beszorultam abba az aktuális valakibe, aki úgy éli meg magát, hogy én. Egy hihetetlen izgalmas kutatás. A kutatás arról szólt, hogy a kutatás alanyait arra kérték, hogy mélyedjenek el, és képzeljenek el egy nagyon kedves hozzátartozójukat, és erről a nagyon kedves hozzátartozójukról képzeljék el, hogy súlyosan rákos beteg. Amikor egészen mélyen el tudták képzelni, akkor két különböző feladatot adtak két csoportnak. Az egyik az volt, hogy összpontosítsál a saját érzéseidre. Tehát súlyosan rákos beteg a te barátod, feleséged, valakid, mit érzel te, hogyha saját magadra figyelsz? Milyen érzések jöttek elő? Önsajnálat, neurotikus bűntudat, hogy megtettem-e mindent. Magukra kellett koncentrálni, jött egy nagy veszteségérzés, hogy de szerencsétlen leszek, ha tényleg meg fog halni, hogy fogok élni nélküle. Az egyik csoportot arra kérték, hogy miközben kapcsolatban vannak ezzel a rákos beteggel a képzeletükben, magukra figyeljenek és a saját érzéseiket mélyítsék el. A másik csoportot arra kérték, hogy ebben az elképzelt helyzetben a beteg hozzátartozójukra figyeljenek. Ebben az esetben nyilvánvalóan más érzések jöttek elő. Előjött a részvét, az együttérzés, a segítőkészség, esetleg a szánalom vagy a hála. Más érzések jöttek elő, és utána – a kutatásoknak mindig szokott lenni egy trükkje – itt a trükk az volt, hogy látszólag befejeződött a kutatás, és a kutatásvezető teljességgel a kutatáson kívül, olyan helyzetben, hogy a kutatás résztvevő alanyai bármilyen választ adhattak, egyszerűen csak egy segítségnyújtást kért, ami nem volt az alanyok számára a kísérletnek a része, csak hogy a kísérlet lényege éppen ez volt. Mondjatok százalékokat, hogy, akik magukra figyeltek, és a saját érzéseiket tudatosították és erősítették föl, hány százalékban segítettek egy olyan helyzetben, amikor semmilyen kényszer és következménye nem volt annak, ha nem segítenek? Micsoda jó érzéketek van. 25%. És mit gondoltok, hogy azok, akik ugyanebben a helyzetben a másikra vonatkozó érzéseiket mélyítették és tudatosították? 83%. Azért ez brutális különbség. Most mondom ennek a katolikus verzióját. Tényleg egy sajátosan katolikus verzió. A kutatóknak semmi sem szent, ugyanis gyónókat vizsgáltak, anélkül, hogy ők tudták volna, hogy egy kutatás résztvevői. Az volt a kutatásnak a kérdése, illetve a munkahipotézis az az volt, hogy a bűntudatos személy, a bűntudatából egy kicsit tudjon kifele kerülni, kicsit jobb érzésekhez jutni, többet és nagyobb elszántsággal fog segíteni, mint akit a bűntudat érzése nem terhel. Ezért gyónókat kértek meg segítségnyújtásra a gyónás előtt, és gyónás után. Ezzel a kutatással az a baj, hogy akármi jött ki, mindenképpen szomorú. Az derült ki, hogy amikor bűntudattal, nehéz lélekkel ment valaki gyónni, hogy ettől az érzésétől máris egy kicsit szabaduljon, nagyobb százalékban segített, mint gyónás után. Utalhatunk nyugodtan a helyes motiváció témájára, a magas spiritualitást elért személyeknél. Akkor még egy, hogy még mindig ebben az összefüggésben maradva, hogy ugyanaz az érzés egészen másfajta jellegzetességekkel bírhat. A példa az aggodalom. Ezek az okos bácsik meg nénik, kitaláltak egy különbségtételt az aggodalomra. Így szól, hogy személyes aggodalom, és empátiás aggodalom. Ez azt jelenti, hogy amikor valaki az úgynevezett személyes aggodalmat éli át, akkor ez óvatosság, szorongás, félelem, aggódás és a többi. Ha valaki empátiás aggodalmat él át, akkor inkább féltés, szimpátia, részvét. Tehát még csak azt sem mondatjuk, hogy egyetlen érzés meg tudja mutatni azt, hogy az milyen irányba segít bennünket a cselekvésben, mert az a kérdés, hogy amikor aggódok, az aggodalom merre felé irányul. Ha rám irányul, kevésbé fogok segíteni, ha empátiás az aggodalmam, akkor viszont jóval inkább. Be szeretném fejezni ezt az összefüggést. Azt szerettem volna nagyon érzékeltetni, hogy a személyiségnek milyen hatása, összefüggései lehetnek azzal, hogy valaki képes-e önzetlennek lenni, vagy szeretni másokat, ezt tettekben kifejezni, és közben még azt is megnézni, hogy ez egyébként hogyan hat majd őrá. Térjünk akkor most rá a csoportra. Eszembe jutott egy történet az önmagamra irányuló aggodalom, meg az empátiás aggodalom, meg az összefüggések. Gyerekekkel beszélgettem múlthéten, és a következőről beszélgettünk, hogy azt kértem tőlük, hogy tegye fel a kezét az, aki azt mondja, hogy az igazság az jó dolog. A gyerekek óriási többsége feltette a kezét. Ismeritek-e azt, hogy van olyan igazság, ami fáj? Nem kellett, hogy a gyerekek sokat gondolkodjanak. Elkezdték sorolni az összes olyan igazságot, ami nagyon tud fájni. Na, ez az izgalmas. Ugyanis, ha énnekem van egy biztos kötődésem, és egy megfelelő alappozícióm, de legalábbis ebbe az irányba megyek, de legalább is képes vagyok reflektálni rá, hogy én nem ilyen alappozícióval rendelkezem, ezért a most jövő érzéseim, gondolataim nagyon sajátosan jelentkeznek most meg, és nyugodtan szabad egy picit eltávolodnom. Nem muszáj tökéletesnek lenni, csak lássam, hogy ami történik az egy esetleges dolog. Ha én egy ilyen biztos talajon állok, hogy képes vagyok a tudatosságra és az önreflexióra, akkor mindenféle olyasmi, ami igazságként a valóságnak egy személyes oldalaként érkezik hozzám, ezt találtam. Azon töprengtem, hogy lehetne az igazságot definiálni. A valóság személyes oldal. Akkor az igazság, vagy a valóságnak egy árnyalt hozzám érkezése az életemet hogyan tudja gazdagítani és növelni. De, ha nincs meg ez a biztos talaj, vagy nincs meg az önreflexió képesség, én-központúság, egoizmus, túlzottan énre figyelés, akkor a valóság mintha állandóan összeesküdne ellenem, ezt szoktuk megélni, amikor mondjuk, a házastársam mond valamit, ami egy nagyon fontos információ, a kevesed mond valamit, a barátod, lehet, hogy nagyon fontos valami, nagyon igaz, a szónak többféle értelmében lehet igaz. A kérdés, hogy mit tudsz vele kezdeni. Ha túlzottan sebzett vagy, akkor elhárítod, köpködsz, elkezded magad védeni, visszatámadsz, megsértődsz, nem gazdagít téged. Elmondom a legkedveltebb válaszomat. Jókat mondtak, hogy az igazság hogyan tud fájni, miközben az igazság milyen nagyszerűen tudná gazdagítani az életünket, mert, hogy az a valóság ránk eső része éppen. Akkor jelentkezik egy kisfiú, és azt mondja, hogy amikor például látok egy gyönyörű szép dobozban csokoládékat, az az igazság része, és amikor megfordítom, és látom az árát, az a fájdalom része. 10 éves fiú. Néhány évvel ezelőtt ezt a kérdést úgy tettem föl, hogy mondjátok meg nekem, mik a ti nehézségetek az életben. Egy kislány jelentkezett és azt mondta, hogy nekem az egyik legnagyobb nehézségem az, hogy reggel nézem magam a tükörben, és nem tudom, mit vegyek föl. Éppen elsőáldozó volt ő is, 10 éves.

Mi az, ami a csoportban nagyon jól megtanulható, ami tapasztalható, ahogyan el tud mélyülni az, hogy amikor mondjuk nagyon kezdők vagyunk, vagy rettenetesen sérültek, akkor már az is egy óriási dolog, hogy egy csoport közegében lehetővé válik annak a fölismerése, hogy egyáltalán képes vagyok adni. Egy nagyon sérült személynél már ennek a belátása is fényárt jelent, hogy képes vagyok adni, hogy milyen döbbenetes módon tágítja ki az énnek a határait. Hogy én ezt tudtam adni? Ülünk a csoportban, és kapok egy visszajelzést, hogy tudod, nekem nagyon sokat segített az, mikor te azt mondtad, hogy…Az, de hát az csak úgy kijött belőlem? Igen, igen az, nekem az nagyon jó volt. Jó pár hónappal ezelőtt beszéltünk erről, hogy a csoport milyen alkalmas arra, hogy visszajelzéseket kapjunk. Itt volt az önismereti ablak. Tehát, ha valaki nagyon sebzett, nagyon gyönge, hihetetlenül bele van fáradva a saját folyton-folyvást hullámzó, negatív érzelmi tengerében, akkor neki már az is egy óriási dolog lehet, hogy fölismeri, hogy képes vagyok adni, vagy azt az örömet átélheti, hogy valakivel kapcsolatba került, és ott valami jó dolog történt. Lehet, hogy a motivációja még éveken keresztül az, hogy kéri ezt a jóérzést. Nem baj. Valahonnan el kell indulni. Sosem felejtem el - tudjátok hajléktalan szállón voltam egy évig – és persze, nagyon jó ismeretségbe kerültem sokakkal. Volt ott egy idős bácsi, nem él már, ő egy hajléktalanként kezdte ott a szállón, de valahogy ráérzett arra, hogy itt vannak fiatalemberek, meg kevésbé fiatalok, akik adnak másoknak, és valahogy őt elkapta ez a dolog. Egyszer csak jelentkezett, hogy igaz, hogy ő itt lakik a szállón, de nem lehet-e az, hogy ő is segítsen. Ebből a hajléktalan emberből segítő lett, mert ráérzett annak az ízére, hogy miközben ő egy rettenetesen nyomorult valaki volt - az élete végére meg is vakult - ráérzett arra, hogy micsoda erőforrás neki az, hogy ő ad. Úgy hívták ezt a bácsit – mi magunk között elneveztük így, és aztán mindenki így hívta – aztán milyen érdekes, látjátok, amikor itt egy önazonosság alakul ki, egy én-tudatosság, de nem egy énre való koncentráltság. Úgy hívtuk akkor ezt a bácsit, hogy Tibi papa. A Tibi papa, egyszerűen, mintha egy más emberré lett volna, ahogyan évek során ráérzett arra, hogy ez micsoda buli. Voltak olyan emberek, akik kifejezetten azt élvezték, azt kérték, hogy a Tibi papa segítsen nekik, és ő kivirult ebben. Egy fantasztikus élmény. Most a gyerekkoromból mondanék még egy példát, ez legyen az utolsó. Tudjátok, hogy a mi családunkban a családi élményem eléggé töredékes volt, hogy így fejezzem ki magam, és persze gyerekként azért ez bennem nem tudatosult, de mindenesetre, mint gyerek hihetetlenül kerestem annak a módjait, hogy hogyan tudnám megélni, hogy család. Akkor kitaláltam – de voltam 10 éves, meg 11 meg 12 – hogy keresztrejtvényt fogok készíteni, és akkor karácsonyra, szentestére készítettem mindig keresztrejtvényt – svéd keresztrejtvényt készítettem, mert az sokkal dögösebb. Visszatérő programmá vált éveken keresztül az, hogy karácsonyeste végül leült a család, és én a családnak készítettem a keresztrejtvényt, és akkor ott ültünk 4-en, ikertesómmal együtt, és a család megfejtette a keresztrejtvényt. Éveken keresztül a legnagyobb izgalommal nem azt vártam, hogy milyen ajándékot fogok kapni, hanem, hogy mikor veszem ki az egyre nagyobbá váló keresztrejtvényt, mert, ahogy idősödtem, egyre gigantikusabb keresztrejtvényeket készítettem. És, hogy hogy élhetem meg először 10 percig, majd egy órán keresztül, hogy a család ezen töpreng. Természetesen elkezdtem mindenféle kézikönyveket használni, egyre nehezebb cuccokat tettem be, és rettenetesen élveztem, hogy nem találják ki. Ez pedig a nem biztosan kötődő alappozíciómból adódó sunyi öröm volt. De érdekes ez, hogy szenteste nagyobb örömet okozott nekem az, hogy egy családélményben részesedhettem azáltal, hogy én csinálok valamit, mint az összes ajándék, amit kapok.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika