A terápiás csoportok segítő hatásai 11.

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Ott tartunk, hogy a IV. szempontját beszéljük meg annak, hogy milyen következményeit tudjuk beazonosítani annak a magatartásnak, hogyha oda tudjuk adni, oda tudjuk szánni magunkat egy csoportnak, egy közösségnek, valamilyen együttességben tagként részt tudunk venni, és abba beletesszük magunkat, átadjuk magunkat neki - már amennyire tudjuk, már amennyire sikerül. I. Mikor ezt megtesszük, akkor lehetőségünk van arra, hogy nagyon mélyen föltáródjék számunkra az életünknek a reménysége, illetve az, hogy az élet magában hordozza a reménységet. Tehát nemcsak arról van szó, hogy én szubjektíve fölismerek valami nagyon sajátos reményt, ami nekem éppen van, de aztán esetleg elvész, vagy másnak nincs, hanem fölismerjük az életet, mint valamit, ami a reményt hordozza. Ez sokkal több, ez nagyon szép. A II. az volt, hogy fölismerjük az egyetemességnek a tapasztalatát és a dimenzióját, és hogy az egyetemesség sokszor a legszemélyesebb kérdéseinkre adható egyetlen válasz. Az összes többi válasz elégtelen. Lehet valami nagyon egyedi válasz, valami nagyon individuális válasz, valami nagyon közösségi válasz, és nem elég nekünk. És emlékeztek, például hoztam a halálnak a témáját. Úgy tűnik, hogy a halál témája többek között az egyetemesség dimenziója nélkül, nem tudom, hogy elég előrevivően oldható-e meg. Az "előrevivően" alatt azt értem, hogy miközben tudom, hogy meghalok, ez tudatosul benne, és ennek a tudatával tudok úgy élni, hogy közben ebből egy csomó minden jó jön ki. Hogyha az egyetemesség dimenziója beérkezik ehhez az egyébként hihetetlenül személyes témához, hogy meg fogok halni, akkor nagyon sokat ad számomra, hogyha valódi élményszerű, személyes tapasztalásom lesz arról, egy mély meglátásom adódik, hogy egyszer rám is kerül a sor, mint mindenkire ebben a világban. Már sok száz millióan és milliárdan mentek előttem. Egy elég illusztris társaságba fogok kerülni. Rengetegen mentek már erre, és nagyon sok jó fej ember vár rám. Szóval, ha az egyetemesség dimenziója nincs, például a halál témája akkor egy egyéni kiszúrás marad, hogy "miért pont én?". "Ismerek valakit, aki idősebb nálam, és mégis én megyek el!"

Aztán beszéltünk arról (III.), hogy a csoport hogyan adja meg annak a terét és lehetőségét, hogy olyan információk birtokába jussunk, amelyek az életünk szempontjából alapvetően fontosak. És ráadásul nem önmagában az információ számít, hanem hogy egy olyan közegből érkezik, amely közegből, és amely közegbe mi azt az információt jó helyre tudjuk ereszteni. El tud oda jutni, ahova az való. A IV. pont - erről beszéltünk -, hogy a csoportban lehetővé válik annak a tapasztalata, hogy képes vagyok adni. És ez visszahat rám. Azt ígértem nektek, hogy négy nagy csoportba osztjuk azokat a megfontolásainkat, hogy hogyan tudjuk leírni azt, hogyha ad valaki a csoportban - mert a csoport ezt lehetővé teszi számára -, akkor ennek milyen háttere lehetséges, és milyen gyümölcse következik ebből.

Azt mondtuk, hogy az első csoportba kerüljenek azok a megfontolások, amelyek nagyon az énre összpontosulnak, az egyedire összpontosítanak. Tehát, amikor valaki kimondva-kimondatlanul azt mondja: "Jaj nagyon érdemes adni, mert akkor az nekem valamiért jó lesz!". Idekerültek az első csoportba. 8 pontot mondtunk és mindegyikhez hozzátettük, hogy mennyivel nagyobb dolog rájönni arra, hogy érdemes nekem adni, mint mondjuk, szenvedélybetegnek lenni.

1.: érzelmi nyereségekhez jutunk, ha adunk. Mert a negatív érzéseinket képesek vagyunk az adás által alakítani és változtatni, a pozitívokat pedig megtartani és abban megerősödni.

2.: Későbbi segítségnyújtás reményében segíteni. Ennek is megvan a maga nagyon sajátos, individuális nyeresége és nyugodtan mondhatnák azt, ha bárcsak mindenki ebből a józan megfontolásból segítene annyit, amennyi az reális, hogy majd neki is… . Sokkal jobb lenne a világ! Nem azt tapasztaljuk, hogy rendre-másra becsapnak bennünket? Ha becsaptak bennünket, oda többet nem megyünk vissza. Avval az illetővel nem üzletelünk. Ismeritek, nem egy jó történet meg vicc van arról, hogy miért éri meg becsületesnek lenni, és miért érdemes adni.

3.: Társas jutalmakért segíteni. Vagyis megbecsülésért, az önbecsülés megerősödéséért, vagy akár a büntetés, a rosszallás, a megvetés, a kirekesztés elkerülése miatt. A faluközösségekben, például a megvetésnek vagy a megszégyenítésnek hihetetlen erős erkölcsöt támogató szerepe volt, és van. Sok ember nem azért választott erkölcsös megoldásokat - most az erkölcsös megoldást nem lár pur lár értem, hogy erkölcsös, aztán semmi értelme nincs, nyilván annak van értelme meg értéke -, azért választott erkölcsös megoldást, mert nem akarta, hogy őt kirekesszék, megvessék vagy megbélyegezzék. És később lehet, hogy az hogy így cselekedett, ez neki később megtérült.

4.: Ez pedig a modellkövetés, ami egyszerűen beépült az életünkbe - szinte nem is reflektálunk rá, hogy miért segítünk, vagy miért adunk -, egyszerűen ezt láttuk, és ezt tanultuk meg és ezért tesszük.

5.: Hosszú távú önérdek. Például, amikor valaki ad, annak az a pozitív következménye, hogy magát a létezésben meg tudja erősíteni. A jogosultságát az élethez meg tudja szilárdítani. Azért ez nem kis nyereség, hogy úgy fekhetek le, hogy bizony van jogom ezen a világon lenni. Nem azért, mert ezt mások adják, vagy mert én próbálom így hinni, hanem mert "ezért ma is megdolgoztam". Én a helyemért ma is megdolgoztam. Ez szerintem egy nagyon "énerősítő" tapasztalat tud lenni. Mikor egy jól végzett munka után, mondjuk, egy jól végzett keddi előadás után, egy finom fungit benyomok az arcomba, az sokkal jobban esik, mert úgy is átélem azt, hogy most megettem egy gombás pizzát, hogy én ezért megdolgoztam. Ezt nyugodtam megadhatom magamnak. A szónak jó értelmében: ezt én most megérdemlem, jobban is esik.

6.: Ez az, amit - akik nagyon az individualitás talaján állnak és onnan néznek -, egészen naggyá tudnak fújni, ez a rokonszelekciónak a szempontja: Végül is a testvér a testvérének, rokona a rokonának, magafajtája a magafajtájának, a saját génjét akarja mindenki valamiképpen továbbörökíteni. Akik ezen az állásponton vannak, szokták tagadni azt, hogy valódi önzetlenség létezik-e, vagy sem. Mert azt mondják, hogy előbb-utóbb mindig kiderül, hogy a segítségnyújtásnak valójában hosszabbtávon meg volt az az értelme, hogy azzal a mi fajtánk mégiscsak erősödött. Ez szerintem egyébként egy körkörös okoskodás. Már a logika nyelvén szólva, ezért aztán kikezdhetetlen is, és akik ebben a körkörös okoskodásban vannak, nem is látják, hogy ez körkörös okoskodás, attól körkörös okoskodás.

7.: A kontroll növelése. A hatékonyságtudat erősödik, a kompetenciatudat megszilárdul. "Mi mindenre vagyok képes!" Emlékeztek, beszéltünk a beteg emberről, a haldoklóról, hogy egészen apró gesztusok is tudnak nagyon tudatosan adást jelenteni. És amíg az ember ad, addig él. Amíg az ember ad, addig van valami készsége, hatékonysága, kompetenciája. Ez milyen sokat tud jelenteni nekünk, még akkor is, ha a halállal harcolunk és tudjuk, hogy vesztünk. De nagy dolog az, mikor valaki tudja, hogy neki már csak néhány napja van, és azt a néhány napot azzal tölti, hogy még adjon azoknak, akik körülötte vannak. Micsoda gyönyörűséges kulturális lehetőséget biztosított az, amit az ószövetségi Szentírásban is olvasunk, hogy amikor Jákob haldoklik, akkor mit tesz? Nem megkér egy bizalmasát, hogy ássa el a kincset, mert így is lehetne, hanem magához hívja a fiait, hogy megáldja őket. De nagy dolog az, mikor valaki úgy megy el ebből a világból, hogy még utoljára oszt egy-két áldást. De nagy dolog az, ha egy apa megáldja a gyerekeit! És, ha egy anya áldást ad a gyerekeire. De szép dolog így elmenni a világból! Gyönyörű szép dolog! Azt kívánom nektek, menjetek majd így el!

Itt beszéltünk a sebzett gyógyítóról. Ide hadd hozzak még egy gondolatot. Nagyon sokat küszködnek attól, akik már éreznek valamiféle indíttatást arra, hogy esetleg tegyenek valami jót, hogy valami önfelülmúló módon adjanak esetleg - elővehet bennünket egy kétely: képes vagyok-e, vagy nem; én tudok-e, vagy nem; most ez jó lesz, vagy nem; örülni fognak, vagy nem. Hihetetlen sokszor beszéljük le magunkat arról, hogy adjunk, és ezáltal az életünk növekedjen. Lebeszéljük magunkat róla. Rájöttem, éppen két héttel ezelőtt az evangélium kapcsán. Amikor Péter barátunk halászik. (Apostolnak hívják.) Amikor ott halászgat, rengeteg halat fog és csodának éli meg. Mikor a rengeteg halat kifogja, miután nappal nem halászik értelmes ember, mert túl meleg a Genezáreti-tó felső része, ezért a halak nem bolondok, hogy ott fuldokoljanak, mennek lefelé. Mégis kivetik a hálót, és rengeteg hal van benne. Péter megrendül, és azt mondja: "Menj el tőlem Uram, mert bűnös ember vagyok!" Nyugodtan ragozhatjuk: béna vagyok, béna, alkalmatlan, szerencsétlen hülye és a többi. Erre Jézusnak mi a válasza? Nem az, hogy jó, hát ez igaz, igaz, de majd valamit csinálunk, gyere jövő héten, megnézzük, mit lehet tenni. Ettől az életkedvem nem fog növekedni. Hanem ezt az egészet, mintha nem is hallaná - pedig hallja nagyon jól -, azt mondja: "Péter, te emberhalász leszel." Miért olyan fontos ez nekem? Mert egy csoportban alkalmam nyílik arra, hogy miközben, hogy én azon tusakodom, hogy képes vagyok, vagy nem, alkalmas vagyok, vagy nem, béna vagyok, vagy nem, egyszer csak rájöhetek arra, hogy nem az a kérdés, hogy alkalmas vagyok-e, vagy nem, hanem, hogy Isten alkalmasnak lát-e engem, vagy nem. Az az izgalmas, hogy Isten állandóan alkalmasnak tart. Nyomasztó? De nem mondanám, mert nem az, hogy kell csinálni, csak azt mondtam, hogy alkalmasnak tart. Aztán te szabadon eldöntöd, hogy teszed, vagy nem. Isten sokkal többször tart bennünket alkalmasnak. Ez egy csoporton belül persze, ha lejjebb jövünk, ott az egymással való találkozásokban válik nagyon kézzelfoghatóvá, hogy én azt gondolom, hogy: "Ugyan, mit tudnék én adni nektek? A másik azt mondja: "Feri, nagyon köszönöm, ez nekem nagyon jól jött!" Az egyik klasszikus élményem, mikor valaki ott állt és az volt a nagy témája, hogy merje, vagy ne merje, belevágjon, vagy ne, féljen, vagy bátor legyen. Azt kérte a csoportvezető tőlünk, hogy mondjuk, egy-egy mondatot ennek a valakinek. És most szalonképtelen dolgot fogok mondani (akkor is ezt mondtam, mert annak volt ott a helye), a következő mondatot mondtam: "Figyelj, ne szarj be!" Emlékeztek, ott a visszajelzés az volt, hogy igen a többiek nagyon szépet, kedveset, aranyosat mondtak, na, de ez a mondat! "Ez kellett nekem!" Ez a valaki egyébként azóta egy fantasztikus projektet nem megálmodott, hanem megvalósított. Nem olyan régen találkoztam vele, és számomra meglepő módon azt mondja: "Feri, tudod, te 7 évvel ezelőtt mondtad nekem ezt a mondatot, hogy "ne szarj be", én azóta ezt a mondatot hordozom, viszem magammal, és lehet, hogyha te azt nem mondom, akkor én ezt most nem csináltam volna meg, ami most az életemet kitölti és nagyszerű dolog és másoknak is jó." Szóval, egy csoportban egyszer csak megerősödünk abban, hogy nemcsak az van, hogy én, és én magamat vizsgálgatom reggeltől-estig, hogy jó vagyok vagy béna vagy ügyes, hanem a másik odaáll és azt mondja, "köszönöm, ez jó volt nekem". Akkor ezen már nem kell tovább gondolkodni. Ugye, hogy ez egy jó dolog? Nem kell. Azt mondta: "Köszönöm, jólesett". Ennyi, és máris jól alszunk.

8.: Segítőkész énkép kialakítása és fönntartása. Vagyis, hogyha valaki azt mondja: "Én egy segítőkész ember vagyok.". Az a legjobb alapja annak, hogy valaki segítsen is, vagy adjon. Én egy olyan ember vagyok, aki képes adni. Ez a legjobb motiváció arra, hogy tényleg adjak, mert nincs máshoz kötve. A házasságkötéskor ugyanez áll fönn. Ha valaki kimondja, hogy holtomiglan-holtodiglan hűséges leszek hozzád, és ő magára úgy tekint, mint egy hűséges pasira, ennél jobb motivációra nincs szükség. Mert ha ő magára úgy néz, hogy: "Én egy hűséges ember vagyok." Akkor mi tud történni? Hát akkor odakint nem tud semmi sem történni, mert ő egy hűséges ember. A probléma ott van, ha az énképembe ez nem épült bele elég szilárdan. "Hűséges vagyok, ha te is." "Hűséges vagyok, ha nem túl rövid a szoknyád." "Hűséges vagyok, ha másoknak nem túl rövid a szoknyája." "Hűséges vagyok, ha nem vagyok nagyon boldogtalan." Értitek? Tehát, ha az önmagamról alkotott kép részévé tud válni egy csoportban az, hogy igen, most már tudom, hogy ez is vagyok. Óriási nyereség.

Ez volt az első kör, amikben a motiváció elsősorban az individuumra, az énre irányult. És még is látjuk, hogy micsoda nagy nyereségei vannak még ennek is.

Második kör és csoport: Ezeket úgy lehetne hívni: társas kapcsolati, önzetlen motivációk. Társas kapcsolati, tehát, még nem egy csoportra irányuló motivációról van szó. Még csak egy kapcsolatban lévő ember a kapcsolatra, vagy a kapcsolatban lévő másik valakire irányuló motivációjáról beszélünk. Ugye, érthető a különbség? Mert egy csoportban a csoportra irányulok. Egyébként meg irányulhatok csak valakire, akivel kapcsolatban vagyok. Nézzük.

1. Ez egy nagyon érdekes: A jóindulatú, jó szándékú világba vetett hitemnek a megerősödését szolgálja az, ha adok. Ez nagyon érdekes. Nagyon könnyen elbizonytalanodhatunk abban, hogy mondjuk a mi magyar világunk vagy valóságunk, ez a sajátos valóság, ez eléggé embernek való-e, vagy nem. Ezt néha megkérdezzük magunktól, hogy ez még embernek való, vagy már nem annyira. Minél inkább elbizonytalanodik valaki abban, hogy ez a sajátos magyar valóság, vagy világ, ez tulajdonképpen egy olyan világ, amiben lehet élni, amiben értelme van ennek, annak és amannak, amiben nem csak ez meg az meg amaz történik. Hihetetlen jó dolog, mikor rájövök arra, hogyha én továbbra is adok, vagy én továbbra is fönntartom az önzetlen motivációimat, akkor meg tudok erősödni abban, hogy ez a világ mégiscsak ilyen, mert én még ilyen vagyok. Nagyon érdekes, hogy ez a bizalom, amit bele tudunk fektetni a világba - nyilván kapcsolatokba, másik emberbe satöbbi -, ez hogyan tudja megerősíteni a biztonságérzetünket. Ez nagyon izgalmas. Mert általában a biztonságérzet szokott megerősíteni és segít abban, hogy bízzunk. Itt azonban éppen fordítva van. Ha kezdenénk megrendülni abban, hogy érdemes rendesnek lenni, merthogy van-e még rendes ember itt a földön, akkor te legyél rendes és kaptál egy választ. Igen, van még rendes ember a földön, és lehet így élni. És rögtön egy szilárdabb talajt érzel a lábad alatt. Tehát, az első gondolat, hogy egy csoport éppen azért, mert megvannak a maga nagyon nagyszerű szabályai, amitől jól tud működni, nagyon meg tud bennünket erősíteni abban, hogy van még jó hely a földön. Olyan elgondolkodtató ez, sokszor havonta eltöltesz három órát egy csoportban, kisközösségedben - nem többet, havonta három órát vagy négyet -, és elég tud lenni az élethez. Ahhoz, hogy tudd: Tudom, hogy a világon van olyan hely, ahol egymásra figyelnek az emberek. Van ilyen hely. Ahol egymásnak fontosak az emberek. Én tudom, hogy van ilyen hely, mert havonta négy órán keresztül így működök, és a többiek is így működnek, akkor van ilyen hely, és akkor lehet így élni. Szóval, nagyon gyöngék vagyunk egyedül. Mindannyian megéltük, mert iszonyúan gyönge az ember egyedül. De nagy dolog az, hogy van egy csoport, ahova tartozhatok, megvannak a szabályai, és az megerősít engem a biztonságérzetemben. Hogyha nem is az egész világ olyan, de egy kis világ van. Ismerem, mert éppen oda tartozom.

Mesélek nektek pöttyös miséről. Néhány héttel ezelőtt volt a nyolc boldogság négy boldogság, boldog a szegények, boldogok, akik sírnak. És a gyerekeknek próbáltam valahogy annak a titkát kibontani, hogy hogy is lehet ez. A következő mesét találtam ki nekik. Képzeljétek el, hogy van egy vándor. (Mindig vándorról beszélek.) Van egy vándor, a vándor nagyon szegény. Három nagy baja van. Az egyik, hogy boldogtalan. A másik, hogy rettenetesen szegény. A harmadik, hogy nincsenek barátai. Vándorol és bandukol nagy szomorúan, nagy szegényen és barátlanul, és ahogy megy, hát persze roppant mód megéhezik, és ott van egy gyönyörű tó, akkor ő vesz egy alkalmas faágat, és talál egy indát, ráköti és szerez egy kukacot, és azt gondolja, horgászok, hogy legyen valamit enni. Bedobja, és picike kis aranyhalat fog ki. De hogy a gyerekeknek ne legyen unalmas, elmeséltem nekik, hogy ez nem ám egy nagy aranyhal, hanem ilyen kis pici. Úgy nézték a kezemet, mintha ott lenne. Azért vicces, mert ti is néztétek. Milyen jó dolog a mese! Rögtön láttátok a kis aranyhalat. Mondtam nekik: ilyen kis pici aranyhalat kifogta. Szegény ember is volt, boldogtalan is volt. Az a kis pici aranyhal azt mondta: "Idefigyelj, te boldogtalan, szegény és barátlan vándor, én nagyon pici kis aranyhal vagyok, ezért egy kívánságodat teljesítem." Hallottatok már ilyen mesét? Azt kérdeztem a gyerekektől, hogy mit gondoltok, hogy mit volna érdemes ennek a vándornak kívánni. Elismételtem, hogy boldogtalan, hogy szegény, s hogy nincsenek barátai. Olyan édes volt - jelentkezett egy kisfiú -, azt mondta: "Először is azt kérném, hogy ne legyek boldogtalan és … ." Szegény, nem engedtem végigmondani. "Látod, ez az, te már kívántál is! Te már boldog vagy és szegény és nincs barátod." Nem mondtam ezt, csak hülyéskedek nektek itt. Dehogy mondtam. Csak azt mondtam, hogy: "Nézd, látod, te már az egyiket kérted, a többi már nem jön szóba.". Volt gyerek - tényleg, mint a könyvben -, ő mondta, hogy a gazdagságot kéri. Nem dicsértem érte meg. Képzeljétek, ez milyen érdekes, vagy milyen szép, hogy a harmadik gyerek minden különösebb gondolkodás nélkül azt mondja: "Én biztosan barátokat kérnék, mert ha vannak barátok, akkor nem vagyok boldogtalan és a barátok segítenek, hogy ne legyek szegény." Akkor örömtáncot jártunk, hogy megvan! Ha kipecáznátok a pici aranyhalat, s egyetlen kívánság van, akkor: barátság. Azzal járunk a legjobban. Persze, a gyerekeknek furfangos volt az esze, miután én már örültem, hogy megvan a jó megoldás, ők még azért mondták tovább. Tehát, természetesen volt gyerek, aki elmondta, hogy: "Az lenne az egy kívánságom, hogy három kívánságomat teljesítsd!". Ez rettenetes, kikértem magamnak: "Idefigyelj, ez egy mese. Ne szórakozzál, hát egy mese. Ilyet nem csinálunk egy mesében!" Valaki átgondolta, hogy hogy lehetne ötvözni a mese logikájával a furfangosságot, és a következőt találta ki, amiért kapott egy kis dicséretet. Azt mondta: "Én azt kérném a pici aranyhaltól, hogy legközelebb fogjak egy nagyot.". Na, ehhez mit szóltok? Mondtam neki, hogy egy kreatív menedzseri állás már neki kinéz.

Tehát, hogyha adunk, és a csoportban ezt átéljük és megtehetjük, akkor a jóindulatú világba vetett bizalmunk meg tud erősödni, ettől a biztonságérzetünk is, szilárd talaj van a lábunk alatt.

2. A csoportban nagy lehetőségünk van arra, hogy fölismerjük a felelősségünket. Az adásban valamiképpen mindig ráismerünk a saját felelősségünkre is. Itt érdemes csak egy rövid gondolatmenet elmondani, hogy amikor valaki spiritualitásnak egy mágikus, archaikus világában él, felnőttként is gyerekhittel él, akkor ő sokszor Istenre úgy tekint, hogy Isten két dologra jó ebben az összefüggésben. Az egyik: őhozzá lehet rohanni állandóan oltalomért, meg azért, hogy adjon. Isten ez a valaki, mindig lehet kunyizni nála valamit. A másik pedig: hogy Isten az a valaki, akitől állandóan menekülni kell, hogy nehogy büntessen. Egy archaikus, mágikus hitképzetben az adás-kapás valahogy ebben az összefüggésben áll össze. Az ember mindig teljesen tehetetlen, kiszolgáltatott, s legföljebb vagy csak mindig pitizik, vagy mindig menekül. Ez a kettő. Az sem jobb, ha az Istent lesöpörjük az égről. És akkor azt mondjuk, hogy: "Nem. A rossz forrása a másik ember, ez a világ. Ezek a rohadékok.". Mindig vannak, akiket állandóan lehet okolni. Hát ettől semmi sem lesz jobb, arról nem is beszélve, hogyha mindig más a felelős, vagy más az oka, akkor én annak arányában tehetetlen vagyok. Hátha ő a felelős, vagy őtőle rossz ez a világ? Vagy a házastársam az oka annak, hogy nem megy a kapcsolat, akkor nagyon tehetetlen vagyok, nem?

3. Ezt megfontolásotokra adom. Ez ma a közkedvelt - az "ezo", "spirito", "individo", nem tudom én, milyen világunkban -, mikor valaki azt mondja: "Nem. Mindenért te vagy a felelős. Az életedért te vagy a felelős, az egészségedért te vagy a felelős, a jó sorsodért te vagy a felelős.". "Csináltam magamnak egy betegséget, ezt én vonzottam be." Hát, aki ezt kitalálta…? "Bevonzottam valakit…"

Szóval, láttam embereket, becsúsztak ebbe az "ezo", "spirito" világba és olyan súlyok kerültek rá, hogy egész nap, ha valami olyan érte - erről beszéltem talán múltkor -, például pirosra vált a lámpa - "ő bevonzotta a pirosat". Ő tudja, hát volt agykontrollon. Ha jól csinálta volna, pont váltott volna zöldre! Esett a hó, nem volt parkolóhely. Akik tudják, tudnak élni, azoknak van parkolóhely. "Én meg már a harmadikat ástam ki a lakótelepen. Ez azt jelenti, hogy egy élhetetlen barom vagyok." Ez nem az agykontroll felé való kritikus megjegyzésem volt. Hanem afelé, amikor valaki, mert már csak az egyediség világában látja magát, és értelmezi az összes eseményt, emiatt olyan sajátos felelősség kerül a vállába, hogy abba beledöglik. Ezt látom. Azért az rettenetes ám, hogy bemész az onkológiai osztályra - nem az a rettenetes, mert csak menjetek -, hanem amikor ott fekszik valaki, és van két hete, vagy három hete, vagy három hónapja, és akkor egész napját azzal tölti: "Mit szúrtam el? Mit rontottam el? Hogy csináltam én magamnak ezt a rákot? Hogyan? Én csináltam! Én vagyok a felelős!" A maradék három hetét, vagy három hónapját így tölteni, ami alatt megáldhatná a gyermekeit, ami alatt szétoszthatni még, amit tud, kimondhatná, amit lehet. Ehelyett egy rettenetes önmagára szűkültségben él. Ugye, érthető, amit mondok? Nagyon fontos, hogy a felelősség, a magunkra eső rész, nagyon is tudatosuljon bennünk. Ha beteg vagyok, jó is, hogy előkerül ez a gondolat. De ekörül a gondolat körül keringeni, teljesen beleszívódni ebbe, és azt az értékes utolsó két hetet, két hónapot vagy két évet, azt az utolsó értékes hetven évemet én biztos, hogy nem fogom ezzel tölteni.

Általában az emberek betegen szoktak meghalni. Tudjátok? Ez az életnek egy sajátos titka. Szeretnék idézni Jesse Jacksont, talán ismerős a neve, az idősebbeknek biztos. Polgárjogi harcos. A következő mondat vált nagyon híressé az Egyesült Államokban: "Nem vagy felelős azért, mert lent vagy, de felelős vagy azért, hogy fölkelj." Elég jó, elég jó! Ha kell egy normális mondat, ez az. Mert azt a nagyon szép üzenetet hordozza, hogy van, amiért az ember felelős, és van, amiért nem. Egy csoportban, mikor elkezdjük mondani, hogy ilyen vagyok meg olyan, ezt csináltam meg azt, mások ez csinálták velem meg azt, ezt így éltem át, azt meg úgy, mások így meg úgy. Akkor egyszer csak kezd kitisztulni az, hogy nagyon sok mindenért, amilyen most vagyok, teljesen értelmetlenül ostorozom magam. A legtöbben, akik itt ültök, biztos vagyok benne, hogy teljesen fölöslegesen rengeteget bántjátok magatokat. Biztos vagyok benne. És olyanért ostorozzátok magatokat, amiben nincsen felelősségeteket, vagy pedig elenyésző. De ennek ugye mindig megvan a párja is. Hogy közben pedig, miközben fekszünk a földön, ott nyüglődünk, hogy én voltam a hülye, de nem kelünk föl. Evvel ez a baj. Hogy a másik oldalon pedig, azt a sokszor finom, vékony, de megragadható felelősséget és szabadságot nem tudjuk megragadni. Nem akarok kritikus lenni, csak kimondani, hogy bizonyos szempontból kényelmesebb egy életen keresztül a földön feküdni és rinyálni. "Hát előbb-utóbb csak jön valaki, megsimogatják a buksim, elvegetálok." De ennek a hátterében gyakran ez a kettősség van. Irgalmatlan felelősségeket vettél magadra, le kéne rakni. Szabadabb lennél, látnád, hogy hol van az a felelősség, amit meg, ha magadra veszel, jön vele a szabadság, és máris föl tudtál állni. Ezt egy csoportban nagyon jól meg lehet tanulni. Annyira jól ki tud tisztulni a kép. Nagyon!

4. Empátia és szimpátia. Tehát, adjak valakinek, hogy önzetlen legyek. Ennek nyilván van egy ilyen háttere, hogy egy csoportban átélem azt, hogy szimpatikus valaki, és szívesen adok neki. Vagy, hogy mond valamit, vagy tesz valamit, és együtt érző tudok vele lenni. Az együttérzésből adódóan szívesen adok neki. Nagy dolog, mikor teret tudunk engedni a szimpátiánknak és az empátiánknak. Itt azonban érdemes valamit megkülönböztetni. Ez pedig az, hogy sokszor azt mondjuk, hogy igen, nagyon együtt érzek veled. Közben nem érzek együtt veled, csak értem, amit érzel. Más az érezni, amit érzel, más az, érteni, amit érzel. Érdemes ezt a kettőt megkülönböztetni. Van, aki nagyon jól tudja érteni, hogy a másik mit érez, de nem érzi. A másik nagyon jól tudja érezni, de nem érti, csak érzi, érzi, aztán ő maga is teljesen belecsúszik. De nagy dolog az, hogy egy csoportban nagyon jól meg lehet tanulni azt, hogy néha elég és érdemes csak érteni. Nem kell annyira közel menni, hogy beszippantson az az érzés. Nem kell! Néha érdemes távolságot tartani. Látom, hogy nagyon fáj, de ha távolságot tartok, lehet, hogy jobban tudok segíteni. Ennek nagyon nagy, praktikus bölcsessége van. Nem mindig az a valaki segít, aki annyira átérzi, hogy maga is zokog. Máskor meg semmi másra nincs szükségünk, csakhogy valaki vagy sírjon, vagy nevessen velünk. Nem kérjük, hogy értse, csak csináljuk együtt. A csoportban ezt nagyon jól lehet-e érzékelni, hogy most megérteni, vagy együtt érezni kell, illetve a kettőnek mi az aránya.

Van egy nagyon érdekes gondolata a szociálpszichológusoknak. Így szól: "Sokszor azért adunk, hogy az empátiás szenvedésünket enyhítsük." Együtt érzek veled, hogy az neked mennyire fáj, ezért adok neked, hogy neked ne fájjon, és ha neked nem fáj, nekem sem fáj annyira, mert együtt éreztem veled. Az empátiás szenvedés csökkentése.

5. Egy csoport az adás szempontjából nagyon jól megtanít bennünket arra, hogy egyértelművé tegyük a szükségleteinket. Egyáltalán nem egyértelműek a szükségleteink. Nagyon sokan vannak, akik abban az illúzióban vannak, hogy a többieknek ki kell találni, hogy nekem mire lett volna szükségem. Nőknél gyakran látom ezt. Akkor szeret igazán, ha tudja, hogy most arra volna szükségem, hogy… . De nagy dolog, mikor 10-15 éves házasság után - emlékszem, ezt egy évvel ezelőtt mondtam - valaki egy csoportban azt mondta: "Most tizenvalahány éve vagyunk házasok, és most megértettem, hogy kérdezni kell.". "Mit szeretnél? És akkor mondja." A férfiak tudnak így működni. Ezt csak a nőknek mondom. Mi nagyon egyszerűek vagyunk, nagyon. Megkérdezed, és mondom. Ilyen egyszerű. És képzeljétek el sokszor nincs is hátsó gondolatunk. Ez is nagyon érdekes bennünk, férfiakban.

Érdekesek voltak a kutatások, hogy mi az, ami leginkább megszólítja a másikat, hogy ő valóban segítsen, és adjon nekem. Szimuláltak baleseti helyzeteket, vagy olyat, hogy valakinek éppen ellopták a táskáját. Ha az illető nem tett semmit, csak úgy tett, hogy akarata érzékeltetni, hogy látják-e, hogy vele mi történt, nagyon kevesen segítettek neki. Ha fölkiáltott, és azt mondta: "Segítsen valaki!" Akkor jóval többen segítettek neki, minthogyha csak várta volna, hogy valaki észrevegye, hogy segítségre szorul. Tudom, ez olyan minthogyha az ötödik elemiben lennénk, de bárcsak ezt az életünkkel realizálnánk is! Tudjátok, hogy mi a legjobb módszer? Mikor azt mondom: "Ági, gyere, segíts nekem!" Ez a legjobb módszer. Amikor megmondom, hogy ki és miben segítsen. Fantasztikus, hogy emberek szoktak segíteni. Kell egy nevet mondani, meg hogy miben. Ez a legjobb módszer, tudjátok? Tudom, ez röhejes, meg most utálhattok ezért, hogy ilyesmit mondok, de a kapcsolatainkban olyan sajátos zűrzavar tud keletkezni, hogy ezt a legegyszerűbb módját a segítségkérésnek egészen el tudjuk felejteni. Ez a tapasztalatom. Mindenféle ideológiáink vannak, hogy: most miért nem. Egy csoportban nagyon jó, hogy ott ülök, és azt mondom: "Nekem most az esne jól, hogy… .". Egyszer csak mindenki megnyugszik és tudja: "Jaj de jó, egyszerű lett az élet." "Ő kimondta, én tudom, vagy megteszem, vagy nem, de akkor is egyszerű. Lehet segíteni, hah de jó!" Volt nálam valaki néhány héttel ezelőtt. Ahogy beszélt nagyon mély dolgokat mondott el egészen a gyerekkorára visszamenően, egészen nagy bizalommal volt irántam. Amikor valaki nagyon nagy bizalommal van, és még a gyerekkoráról is beszél, könnyen történik az, hogy egészen gyermeki állapotba kerül. Nem annyira a felnőtt, vagy nem annyira a kompetens személy van előtérben, hanem egy nagyon nyitott gyerek. A gyermeki nyitottsággal bízik abban, hogy mondhatja. Ezzel a valakivel is ez történt. Ahogy mondta, egészen megnyílt, és amikor vége volt az alkalomnak, akkor azt történt, hogy kezet fogtam vele - mint ahogy általában szoktam -, és csak nem akart elmenni, állt tovább, és azt mondja: "Feri, simogasd meg a fejem!" Megsimogattam. Azt mondta, köszönöm, és elment. Visszajött három hét múlva, és beszélgettünk, és megbeszéltük, hogy két alkalom volt, nincs több. Fölállt, azt mondja: "Feri, éppen három héttel ezelőtt, a múltkori alkalom végén azt kértem tőled, hogy simogasd meg a fejem. Annyit gondolkoztam ezen, hogy én sose szoktam ilyet mondani. Hogy keveredtem én ilyen helyzetbe, hogy valakitől azt kérem, hogy simogasd meg a bucim?". (Okos valaki) Azt mondja: "Feri, nem kell, hogy megmondd, mert rájöttem, hogy én akkor gyerek voltam.". Én ugyanerre jöttem rá, csak nem kellett három hét. Olyan jó volt azt tudni mondani neki, hogy: "Én is pont idejutottam, hogy ott egy gyerek volt, aki kért egy simogatást. És tudod, mi tetszik nagyon? Hogy ez egy szabad gyerek volt." Egy szabad gyerek. Aki nem azon tépelődik, hogy szabad, vagy nem szabad. Az nem egy szabad gyerek. Hanem, hogy ki tudja fejezni egy végtelen egyszerű mondattal a saját szükségletét. Ez gyönyörű dolog! Aki egy csoportban megtanulja a lehető legegyszerűbb mondatokkal kifejezni a szükségletét, az a gyógyulás útján van. Nagyon!

Tehát az 5. ez volt, hogy egyértelművé tett szükségletek, és hogy milyen könnyen gondoljuk azt, hogy egyértelmű és mégsem az.

Kórusunk évfordulóját ünnepeltük, és az évfordulós ünneplés egy agapéba torkollott - amit dínom-dánomnak is lehet nevezni, de az nem annyira szakrális kifejezés -, és persze egy ilyen dínom-dánomban mindig előkerül a bor meg az anekdoták. Ugye Óbuda sváb eredetileg? Óbuda, Békásmegyer-Ófalu, parasztházak, nagyon sokan éltek ott úgy 30-40-50 évvel ezelőtt, hogy magyarul alig tudtak beszélni. Nem is nagyon értettek. Svábul, azt tudták. Magyarul csak a gyerekeik. Azt meséli az egyik idős ember, hogy énekelte a templom a pápai himnuszt: "Tartsd meg Isten Szent Atyánkat, Krisztusnak helytartóját." Hallják, hogy az öreg sváb paraszt néni, aki inkább nem tudott magyarul, mint tudott, a következőképp énekli: "Tartsd meg Urunk Krisztusnak földi melltartóját.". "Mert az, hogy helytartó, az micsoda? Mi az, hogy helytartó?" Mikor azt gondoljuk, hogy valami egyértelmű, szó sincs róla. Nagyon érdekes történeteket lehet hallani. Hallottam egy-két olyan viccet, amikről elhatároztam, hogy nem mondom el.

Harmadik csoport: amikor az adásnak a motivációja, a háttere nem az egyéni, nem a kapcsolati, hanem csoportmotiváció. Mondom egymás után.

1.: Azért adok, mert van bennem egy elmélyült valahova tartozásnak a tudata és tapasztalata és élménye. És mert hozzátok tartozom, ez motivál engem arra, hogy adjak. Nem arról van pusztán szó, hogy neked adok csak, hanem neked adok, de azért, mert összetartozunk egymással. Mert te is odatartozol, ahova én. Mert közösen tartozunk valahova. Ezért adok. A kanadai indiánoknál az antropológusok egy nagyon érdekes fölfedezést tettek. Elmentek az antropológusok, és az ő világuk számára nyilvánvaló dolgot tettek - ott voltak az indián gyerekek, az őslakosok -, és azt mondták nekik, hogy: "Na, aki először kitalálja ezt vagy azt, az kapja meg, a - nem tudom én mit -, üveggolyót." És mi történt? Az antropológusok legnagyobb meglepetésére a gyerekek összedugták a fejüket, és azon ötleteltek, hogy ki az, aki tudja a jó választ. És amikor valaki tudta a jó választ, mindannyian a kérdező felé fordultak, és egyszerre mondták. Gyökeresen ellentétes a mi világunkkal. Mi ennek a háttere? Azt mondják az okos bácsik, nénik, hogy többet ért nekik a valakikhez, valahova tartozásnak a tudata, a tapasztalata, az öröme, az ereje, a biztonsága, minthogy ő most kiváljon a többiek közül, learasson valami dicsőséget és legyen egy üveggolyója. Ez az, amit szinte teljesen elveszítettünk. Tehát, a kanadai indián gyerekektől nagyon sokat lehetne tanulni, és nem kell Kanadába menni érte.

2.: A csoporttal való azonosulás. Ha én azonos vagyok a csoporttal, akkor valamiképpen hozzád olyan értelemben van közöm, hogy valamiképpen egyek vagyunk. Valamiképpen egymás életének kölcsönösen részei lettünk. Olyan szép dolgot olvastam egy szerzőnél, azt mondja, hogy Martin Luther King mikor egy sokezres hallgatóság előtt beszélt, akkor ezt a kifejezést használta: "Az én népemet megalázzák." Nyilván a polgárjogi küzdelmeknek sodrában mondta ezt. Ott volt az a sok ezer ember, és azt mondta, hogy: "Az én népemet megalázzák.". Aztán Teréz anya egyszer egy előadásban így fogalmazott: "Az én népem éhezik.". Ez az, amikor valaki - és milyen érdekes ez a két ember - képes azonosulni a többiekkel. És kijön egy ilyen mondat: "Az én népem éhezik.", vagy "Az én népemet megalázzák.". Ennek semmi köze az individualizmushoz, pedig úgy hangozhat. Olyan minthogyha egy teljesen felfújt egója lenne Martin Luther Kingnek. Tudjuk, hogy nem így volt. Teréz anyában egyáltalán nem volt egy felfuvalkodott ego. Hanem éppen ellenkezőleg. Arról van szó, hogy nagyon mélyen tudott azonosulni azokkal az emberekkel, és ebből kijön az, hogy "az én népem". Nem a birtoklás értelmében, hanem az egység és az összetartozás értelmében. Ez gyönyörű szép! Amikor az Ószövetségi Szentírás azt mondja, hogy az Isten így szól: "Én népem". Ez nem azt jelenti, hogy én birtokollak titeket, és pórázon tartalak, és ha elkódorogtok csihi-puhi, hanem, hogy az Isten egységben látja magát velünk. Ez gyönyörű szép! Hogy így látta az ószövetségi ember, csak mi az individuális szűrőnkön keresztül ezt nem tudjuk így érteni. Ez az értelmezése ennek a gyönyörű mondatnak nem is tárul föl. Hogy az "én népem", nem azt jelenti, hogy én vagyok az Isten, és ti azt csináljátok, amit én mondok, mert az enyémek vagytok. Nem ezt jelenti, hanem éppen fordítva. Ha szabad így mondanom: Isten mélységes azonosulását velünk. És hogy az Ószövetségben Isten azonosult az emberrel és tudott úgy tekinteni ránk, hogy egyek vagyunk. Ez döbbenetesen szép, nem? Hogy Isten az emberre néz, és azt mondja, hogy egyek vagyunk. Ez nagyon szép! Ennek nyilvánvalóan gyönyörű beteljesedése, Jézusnak, az istenembernek a megjelenése. Ott aztán tényleg egyek vagyunk. Gyönyörű szép! S hogy az ószövetségi ember nem véletlen, hogy ezt használja, merthogy egy népről van szó. Népben él, népben gondolkodik.

A csoporttal való azonosulásnak a tapasztalata, mint az adásnak egy motivációja, messze fölül tudja múlni a szimpátiát, a rokonszenvet. Illetve a másik oldalon az antipátiát. Ahogy általában a hétköznapjainkban működünk, az az, hogy a szimpatikusnak adunk, az antipatikust elkerüljük. Csakhogy, amikor egy csoportban vagyunk, ott egy nagyon érdekes tapasztalatunk lesz. Ez pedig az, hogy az az antipatikus a csoportnak a tagja. Pont az, aki, ha én választhattam volna ki a csoporttagokat, ő biztos nem lenne ott. Ilyen élményetek biztos van? Éppen ránéztem egy-két pedagógusra. Bemész egy osztályba, 7. a. Azt mondod, hogy: "Istenem, de jó lenne ez az osztály, ha nem járna ide Kiss Peti. Ez a Kiss Peti azonban idejár. Hogy miért nem a c-be vették föl?" Szóval, lehetetlen, hogy egy csoportban ne lenne előbb-utóbb olyan élményünk, hogy "ez miért idejött?". Ráadásul szokott egy ilyen harag följönni, hogy "ezt biztos nem eszi el a fene innen". Mert ezek ilyenek. Az antipatikus az mindig olyan, hogy nem megy el. Most ezt kisarkítottam, meg ilyen rettenetes stílusba mondom, de megvan a zsigeri élmény, ugye? De amikor szerződünk egy csoportba - ez lehet egy önismereti csoport -, azt mondjuk, így vagyunk tizenöten, húszan, vagy egy kisközösség szerveződik, és azt mondjuk, igen, mi évről-évre így megyünk. Akkor óriási lehetősége az, hogy annak az antipatikus valakinek is elkezdem a gondolatait hallani. Különben sosem hallgatnám meg, de a csoport tagjaként kénytelen vagyok ott ülni. Egyszer csak rájövök, hogy jé, ez nem is volt olyan hülyeség. Vagy egyszer csak mond valamit és: "Jé, hát ehhez nekem is van közöm! Ez nekem is fáj. Te jó ég! Nem is gondoltam volna, hogy vele ez történt." Óriási lehetőség antipatikus emberekkel találkozni egy csoportban, ami mindig egy hihetetlenül szubjektív lehetetlen dolog, semmit nem árul el a másikról, hát rólam beszél. És mi a következő lépés? Mikor egy antipatikus valaki kezd közel kerülni hozzám, egyszer csak rájövök, hogy ő éppen megtestesít énbelőlem valamit, amit eddig kirekesztettem. Amit megvetettem és utáltam. Ugyanis, ha én egy bizonyos dolgot már integráltam, itt van bennem, elfogadhatóvá vált, tarthatóvá, akkor az ott, már kinn, ugyanolyan. Ha tehát én kint valakire azt mondom, ez elfogadhatatlan, ez undorító, ez fölháborító, tudhatom, hogy megvan a megfelelője idebent. És de nagy dolog az, hogy ott van egy élő ember, aki sokkal több, mint az az antipatikus valami, amit meg tudok esetleg nevezni, és ahogy közelebb kerülök hozzá, egyszer csak közelebb kerülök magamhoz. Ez a személyiségfejlődésnek az egyik gyönyörűsége. Hogy egy másik emberen keresztül közel kerülni saját magamnak egy megvetett részéhez. Egy sötét árnyékához.

3. A csoport, ha az adást csoportnormává teszi, akkor pusztán azáltal, hogy a csoportnak a tagja vagyok, szoktam érezni egy késztetést, hogy a csoport normáját megtartsam. Kivéve, hogyha elakadtam a személyiségfejlődésben, és vagy egy rakoncátlan lázadó gyerek, vagy egy serdülőnek a nem tudom én mijét élem már harminc éve, vagy negyven. Akkor éppen örülök, hogy van egy norma, amibe bele lehet rúgni. Akkor erre érdemes ránézni. Hogy tulajdonképpen, miért rúgok bele minden csoportban valami normába. Miért csinálom ezt? Tehát a csoport azért tudja ösztönözni azt, hogy képes legyek adni, vagy önzetlennek lenni, mert általában a csoport normái közé tartozik az, hogy adj a másiknak. És ez nem rossz. Mikor én fiatal voltam - rég volt, vagy húsz éve -, akkor volt egy nagyon jó baráti társaságunk. Ifi hittanosok voltunk. Tizennyolc évesen kerültem életemben először le egy katolikus templomba. Nem kezdtem túl korán, de aztán belehúztam. Tizenkilenc és húsz és huszonegy évesen - iszonyatos hajnalokig menő beszélgetések -, és teljesen el voltunk varázsolva a kereszténységtől. Hogy hogy érdemes kereszténynek lenni, és mit kell keresztényként csinálni. Egyre emeltük a normát. Olyan csoportnormákat találtunk ki, elképesztő gyakorlatokat. Nagyon nyomtuk. És közben pedig meg is akartunk felelni annak a csoportnormának, vagy annak a csoportlelkületnek, amit mi magunk találtunk meg, és együtt, ahogy beszélgettünk meg álmodoztunk meg cselekedtünk, meg minden. Csak mondok példákat. (Lehet, hogy most hússzor meggondolnám, amit akkor nem gondoltam meg.) Jártam légzésbénult, mozgássérült emberekhez és, ahogy ott találkoztam velük, valahogy előkerült az a téma, hogy ültek-e már hajón. Kiderült, hogy a többségük még sosem ült hajón a saját félelmei miatt, meg nyilván nagyon nehéz kerekesszékkel fölmenni. (Föl tud-e menni, vagy nem, szűk lépcsők vannak stb.) Én nem voltam több mint húszéves. (Még akkor diktatúra volt.) Mindenesetre, bejelentkeztem a MAHART vezérigazgatójához. Képzeljétek el, hogy fogadott. Írtam egy kérvényt, azt odaadtam neki, és elmondtam, hogy én nagyon szeretnék mozgás- és légzésbénult embereknek egy hajót kérni, hogy elvihessem őket hajókirándulásra, mert az abszurdum, hogy valaki leéli az életét úgy a Duna partján, hogy nem ült egy hajón. Tudjátok mi történt? Körülbelül egyperces találkozásom volt ezzel a vezérigazgatóval, rám nézett, azt mondta, rendben van. Azt mondta, ingyen a tiétek a hajó, írjam le pontosan, hogy honnan-hova, személyzettel mindennel egy napra tiétek a hajó, egy valamit kér, hogy lehessen ott büfé, és a büfében vásároljunk. Ha ezt megtesszük, mienk a hajó. S akkor elmentem két mozgássérült intézményhez, az egyik, ahova jártam - dehát egy egész hajó! -, elmentem egy nagyon nagy intézménybe is. Hova menjünk? Csakis Esztergomba! Akkor ugyanazzal a lendülettel - voltam húszéves, még első áldozó sem voltam -, mentem és bekopogtam a püspökhöz: "Dicsértessék a Jézus Krisztus! Püspök Atya, jön egy hajó, jön rajta legalább hatvan mozgássérült, kérnénk egy misét." Kicsit gondolkodott, és azt mondta, hogy jó. Képzeljétek, a hatvan mozgássérült barátunkkal mentünk föl Esztergomba - öt óra fölfelé. Nem egy szárnyashajót kaptunk. Azért csak fölértünk. Képzeljétek el, ott püsinek hívták ezt az idős püspök atyát - nem él már -, azért a becenevek mindig sokat elárulnak. Nem vezetett autót, már idős volt, már nem érezte magát biztonságban. Ha ment bérmálni, rendes menetrendszerű járattal ment. Képzeljetek el egy alacsony, pici bácsit, az egyik kezében volt egy nagy koffer - ebben volt az összes papi cucca -, a másik kezében pedig a püspök botját vitte, mert az nem fért bele a kofferba. Így, ahogy mondom. Egy ilyen püspök volt, csodálatos bácsi volt. Persze hívott még két papot, hogy mégiscsak mutassanak ott az oltárnál. Lett egy hárompapos mise, és a püspök atya beszélt. Azért akarom ezt mondani, mert énnekem ez a gondolat - ha csakúgy ülök egyedül -, biztos nem jut eszembe. De mi folyton-folyvást, naponta a barátainkkal beszélgettünk, ötleteltünk, hogy kellene jó kereszténynek lenni. És ebből, hogy hogyan érdemes, és ahogy emeltük a licitet, ebből jöttek ki nagyszerűen jó dolgok.

Még egy gyors történet. Azt hiszem, ezt már meséltek nektek.

Volt egy barátunk, aki gyorsan házasodott. Egy gyerek, két gyerek. Nagyon nehezen közlekedtek, mert nem volt autójuk. Akkor a csoportban összejöttünk: veszünk neki egy autót. Ez egy Trabant volt. Akkor voltunk huszonegy, huszonkét évesek, és ennek a barátunknak vettünk egy autót. Vettünk neki egy nagyon pöpec Trabantot. Jó páran beleadtunk sok lóvét. Nyár volt, Balaton. Persze, hogy kitaláltuk, hogy legyen meglepetés. Azt csináltuk, hogy lementünk több autóval - többek között ezzel is -, és amikor mentünk el, annyi autó volt, hogy akik ezzel a Trabival mentek, azok beültek a többi autóba. Ott ált üresen, kiglancolva, kifényezve. Kezet fogtunk vele, s valamelyikünk odaadta az autókulcsot: "Ja, ezt neked hoztuk, szia.". Beültünk az autókba, és elhúztunk. A visszapillantó tükörbe nézett mindenki. Erre mondják a gaz szociálpszichológusok: "na, ugye, nem volt önzetlen". Persze nem bírtuk ki, mentünk egy kört és visszamentünk azzal az ürüggyel, hogy a papírokat is oda kell adni. De hát jólesett ott megölelgetni egymást.

Szóval, ezek az ifjúkori élményeim egy csoportnak az erejéből származnak és fakadnak. Egy olyan csoportban, ahol normává teszünk sok mindent, a szónak egészen jó értelmében, belső meggyőződésből - emlékeztek, erről sokat beszéltünk a bencés regula kapcsán -, elköteleződünk a normák mellett, épp azáltal, hogy a személyes motívumainkat bele tudjuk tenni, és ezáltal egyszer csak egy olyan világ nyílik ki, amiben nagyon jó lenni. És ezt a csoportnak lehet köszönni.

A következő alkalommal már csak néhány pont van ebből, és utána az ötös nagy pont következik.

Szeretne-e valaki hirdetni?