A család, mint élő rendszer 2.

(a bekezdések végén zárójelben a rögzített hanganyag-beli időbélyegző óó:pp:ss)

…majd mindjárt jönnek a példák, és akkor érthető lesz.

A 2. pont az úgy szólt, hogy egyéni növekedés föltételeit teremti meg a család. (Ugye, ez még volt, ezt mondtam? Mondtam, és több pontot nem is mondtam, ugye, talán csak ezt a kettőt. Hármat mondtam? Nem, nem emlékszem, nem voltam itt, lehet hogy…) Miért olyan jelentős ez? Azért – s elnézést kérek máris tőletek, hogyha jó páran jöttök vasárnaponként szentmisére. Na nem azért, hogy én szoktam misézni, hanem azért, mert hát nyilván innen-oda, onnan-ide mennek gondolatok, fölismerések, és néha akik misén szoktatok lenni, bizonyos ismétlésben részesültök, de hát egy vagyok csak, és hát, mert szeretnék valamit nagyon hangsúlyozni. Szombaton ugyanis két párt eskettem. Ó, hát ez szép! Szép, főleg, hogy nem hárman voltak, három pár, az egy kicsit fárasztóbb. Tehát csak kettő, csak két pár van egy szombaton, az maga a „hawaii-dizsi”. Úgyhogy szépen elesketgettem, úgy lazán, mondjuk utána még egy szentmise is volt, meg egyebek, de hát az a két lagzi se egy nagy durranás… Tehát lazán voltam, de ilyenkor mindig, tudjátok van egy kín bennem, ez pedig valahogy így szól, hogy most szabad reálisan beszélni egy esküvőn, vagy nem. Olyan kedvesek vagyok, mondjátok, hogy: „Na azt nem!” Tényleg, énbennem nem véletlen, hogy előhozom, hogy nem egyszer az a képem vagy gondolatom, a rossz érzésem, hogyha reálisan beszélünk, az ünneprontásnak számít. „Igen, így van!” De egyet tudtok érteni ezzel. A férfiak csak így, így, de a nők azok nagyon… Már amennyit észrevettem. (02:20)

Tehát akkor mondjuk, nem ott mondom, hanem itt. Itt viszont akkor belecsúszhatunk a realitásba. Na, csak óvatosan, persze, nehogy bajunk essen. Milyen gyakran látjuk azt, és mennyire világos – hát erről sokat beszéltünk – hogy az individualitásunk világát hajlamosak vagyunk más értékekkel szemben is hangsúlyozni. Ugye, erről volt szó a múltkori alkalommal? Nem az a probléma, hogy az individualitásunk egy nagyszerű érték és azt kibontakoztatjuk, hanem hogyha azt a mi legszemélyesebb életünkre vonatkozó más értékekkel szemben akarjuk kibontakoztatni. Hát az nekünk fáj akkor elsősorban, a környezetünkről nem is beszélve. Hogyha valaki – és ez az, amit egy izgalmas megközelítésnek érzek – él egy társas kapcsolati életet is, de magát abban a világban nem eléggé látja, nem eléggé éli meg, az önazonosságát nem tudatosítja eléggé, hogy ő abban a társas kapcsolati csoportos, közösségi, családi világban, mint annak a része is él – ezért tudja magát látni férjként, feleségként, valakinek a gyerekeként, házastársként, párként, és a többi –, nem így látja magát, csak az individualitásában. Mi történik ilyenkor? Megvannak az egyéni célkitűzéseim. Megyek ezek után, de beleütközöm azokba az egységekbe, amiknek a része vagyok. Ebben az esetben már a párkapcsolat is rettenetes akadálya lesz a saját egyéni célkitűzéseim megvalósításának. Tehát egyetlen ember, akinek elvileg azt mondom mondjuk egy szép éjszaka, hogy „Szeretlek!” is egy kikerülhetetlen, elviselhetetlen akadály az én egyéni célkitűzéseimmel szemben. És ő még csak egyetlen ember, ráadásul az, akinek azt mondom, hogy „Téged szeretlek a legjobban.” Nem elgondolkodtató ez? Hát valószínű, hogy nem pusztán csak arról van akkor szó, hogy ővele valami baj van, hanem hogyha a másik csak az én egyéni célkitűzéseimhez vagy hozzájárul, vagy nem, akkor ő mindenképpen akadály lesz. Nem tud másmilyen lenni egy ponton túl. A puszta létével akadályoz. Hát ha egy férfi aludt már nő mellett, és egy nő aludt már férfi mellett… Hánykolódik, elrabolja a párnámat, ha ez hosszabb ideig történik, lehúzza rólam a takarót, kidugja a fenekét, kidugja a térdét, mocorog, és még a horkolásról nem is beszéltem. Na, pedig arról lehetne. Nem is tudom, melyik az a magyar film, az egy annyira kedves valami, ahogy ott forgolódnak este a lefekvés előtt a férfi és a nő, és azon vitatkoznak – ti biztos tudjátok, mi ennek a filmnek a címe – hogy ki lehet a kis kifli és ki a nagy kifli. Ugye, ismerős ez… „Valami Amerika” (Ollé! Köszönöm szépen.) Ez egy nagyon szellemes dolog. De nem ezt akartam mondani, még csak ez a bevezető. Hogy mi történik tehát akkor, amikor elvileg az a valaki, akit a legjobban szeretek a világban kinyomja a térdét, kitolja a fenekét, horkol, izzad, ezer baja van? Mint nekem. Már nem személy szerint, hanem hogy mind a kettőre jellemző. Mi történik ilyenkor? Fölmerül egy rettenetes kínzó kérdés. Most meghozzam-e az áldozatot, hogy egy horkológéppel legyek éjszakánként, egy kidugott fenekű nővel, egy kidugott térdű pasival, egy takaró-rombolóval, egy párna-tolvajjal, mert hogy éppen az én egyéni szükségleteimet akadályozza a puszta térdével, combjával, fenekével, fejével, torkával, hangjával, gégéjével? (Nem, nem… azt hittem, még hozzáteszel valamit.) Még a szagáról se beszéltünk. Hát ezer dolgot még meg se említettünk. Miért érdekes ez? Azért, mert ha én csak az individualitásomban gyökerezek és csak ezt látom és ennek az értékeit tudom valódi értéknek tartani, a kapcsolati, társas, csoportos világ értékeit nem tartom az én személyes értékeimnek – azon nem az én egyedi értékeim, de azok az én személyes értékeim… Hát abban élek, egy roppant személyes életet, hát hogyne volna az én személyes értékem, hogy valakinek a férje vagyok! Az az én legszemélyesebb értékeim egyike. Ha én ezt nem látom, hogy ezek hogy járulnak hozzá az én legszemélyesebb életemhez – nem az individuális életemhez, a személyes életemhez – akkor állandóak folyton-folyvást irgalmatlanul sok áldozatot kell majd hoznom. Egy éjszaka alatt az áldozatok tömkelegét kell meghozni. Irgalmatlan, nem? A szagát, a horkolását, a térdét, a fenekét, a fejét, a lábát, a mindent el kell viselni, és mindez tulajdonképpen egy áldozat ahhoz képest, ha én egy külön ágyban aludhatnék. Miért érdekes ez? (Ezt most már harmadszor teszem föl… hát most vagy érdekes, vagy nem… tehát most jól elmondom, hogy miért érdekes…) Nekem ez azért érdekes… (De meleg van, ez nagyon…! Nektek is?) Számomra ez azért érdekes, mert ez a helyzet, ha én megmaradok ebben a társas kapcsolati, sőt egyetemes értékek nem-látásával, de az egyéni, individuális értékek túlhangsúlyozásával terhes nézőpontnál, akkor mindig és újból áldozatok, lemondások és szenvedések várnak ránk. Folyton-folyvást kikerülhetetlenül végeláthatatlan kupacokban. Mi tudja föloldani ezt? Egy végtelenül egyszerű dolog. Hogy képes vagyok a legszemélyesebb értékeim közé helyezni a társas és egyetemes értékeket, össze tudom kötni a saját személyes létezésemmel, és azt tudom például mondani, hogy érted ezt szívesen megteszem. Érted. Neked ezt szívesen. Most a szónak jó értelmében: miattad ezt én szívesen tudom vállalni. Akárki miatt nem vállalnám ennyire szívesen, de miattad igen, mert így meg tud őrződni valami ebből a társas közösségi világból, ami az én legszemélyesebb életemet tudja úgy kibontakoztatni, mintha az én egyéni életemben vagyok csak, soha. (10:20)

A mondat így szól, ha csak az individualitásomban vagyok: „Na megint egy rohadt áldozat! Hát kinek éri ez meg?” De mikor azt mondom: „Ezt az áldozatot most meghozom Teérted.” akkor bővült a rendszer. Amit tennem kell, az ugyanaz, de ami történik az ég és föld. Tehát amit teszek ugyanaz, de ami történik, az egy teljesen más történés. És azt mondom, hogy azért, hogy mi együtt tudjunk lenni és másnap reggel egymásra tudjunk nézni, és nem t’om, hát ezért ezt érdemes, és ez aztán hozzájárul az én személyes életemhez. Hát hogyne, nagyon hozzájárul! Nagyon egyszerűen szokták ezt mondani: az ember egy olyan lény, aki hosszú távon csak akkor hajlandó áldozatot hozni, hogyha azt valami többért teheti meg, mint ami maga az áldozat. Dehogy hozunk csak úgy áldozatokat! Nem hozunk. De aki az individualitásában érzékeli a kapcsolatait is és nem tud egy társas világban rálátni magára, az áldozatait kizárólag áldozatként tudja látni, és nem tudja azt, hogy ezt valakiért, vagy valamiért, és hogy ez hogyan gazdagítja az én társas önazonosságom, az én társas és személyes életemet. Ezt roppant jelentősnek tartom. Tulajdonképpen végtelenül egyszerű, de óriási a jelentősége. (12:05)

Itt megint hadd álljak ki az individualitás dicséreténél. Óriási különbség, hogy (Ó, ez a… Vedd föl, nyugodtan! Még mindig jobban járunk. Most például azt képzelem el, hogy azért nem vette föl, mert annyira figyelt rám, annyira fontos volt… „A telefonnal majd lesz valami…. hallgassuk csak!” Ez milyen szép! Hát el vagyok olvadva… Na, szóval érdemes volt eljönni… csak elvesztettem a fonalat. Mindegy, akkor biztos nem… akkor hol járhattam? – Dicséret, az individualitás… - Köszönöm, köszönöm. Tényleg, ez olyan, mintha itt hülyéskednék veletek, de nem, tényleg elvesztem a fonalat, tehát hogy valamerre elmegyek, és hogy…) Itt mondok egy… talán egy kritikus összefüggésbe is ágyazom, hogy nyilván a mi egyházi világlátásunkban, gondolkodásunkban – amely nagyon masszívan a társas, csoportos, szervezet és egyház, és közösség – tudunk rettenetesen egyoldalúan kritikusak azzal, hogy az embernek van individualitása. Mintha azzal rögtön az ördög nevét emlegetnénk. Erről már volt szó. Tehát ahogyan küzdöttünk, és azt gondoltuk, hogy a testtel van a nagy baj, most azt mondjuk: „Jó, hát a test… egye fene, van testünk, jól van, most az a baj, hogy van ÉN. Az individualitás minden bajnak a forrása.” Hát ez végtelenül egyoldalú. Szó sincs róla, sőt, én szeretnék még rátenni egy lapáttal. Ugyanis ha valaki elég szilárd a saját individualitásában, de ott valóban jó mélyen, szilárdan áll, és látja a maga értékeit, ő sokkal szilárdabban fog tudni részt venni a kapcsolataiban is. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Ha én – hát vagy te, inkább én, „ÉN!” – ha kiállok ide, és azt gondolom, hogy „Lehet, hogy a mai előadás nem is lesz olyan jó. Lehet, hogy unalmas lesz. Elfelejtem, hogy mit akarok mondani, és akkor úgy kell segítséget kérni, hogy esetleg leesek innen, vagy valami történik, vagy a hallgatóság közül egyesek székeket hurcolnak be a terembe, csak úgy.” Tehát még ha így is van, de ez nem kezdi ki azt, hogy én tudom, hogy értékes vagyok, Hát értékes ember vagyok… nagyon is! Óóó! Ha most nem jöttem volna el ide, akkor is az lennék. És ha most egy csapnivaló rossz előadást tartok, akkor is. Most ha ez így van, tehát ha az individualitásom – ezt most így… annak, hogy tudom magamat így, a tükör… és azt mondom: „Értékes, ez egy klassz ember. Klassz, jó, hogy van.” (Látjátok, egész behevültem. Aj, ez nagyon mélyen érintett.) Ha ezt tudom, ezt nevezem annak, hogy van egy mély gyökerezettségem abban, hogy magamat a saját egyediségemben, egyetlenségemben értékesnek látom. Akkor is, ha dolgokat elrontok, ha bűnöket követek el, ha nem tudok dolgokat, ha bénázok, ha tehetetlen vagyok, ha néha megbántok másokat, akkor is. Hát akkor sokkal szabadabb leszek abban, hogy egy kapcsolatban úgy tudjak jelen lenni, hogy ott ne kelljen ütni-vágni titeket, hogy mondjátok már, hogy jó vagyok, mondd már, hogy így szeretlek, mert ha nem mondod… Ez egy óriási dolog. (16:05)

A legtöbben az egész életüket két dologra fecsérlik. Nagyon sarkosan mondom. Az egyik – most nagyon sarkos lesz, meg minden – hogy (Erre enni kell egy kicsit…Laci puhítja magát. Te is, hát drágám, ne zörögjél!) hogy nem t’om a munkahelyén – ez persze adott esetben egy nőnek lehet a családi világa – hogy azon küszködik és hajt és nyomja, hogy őróla derüljön már ki – persze a mások folytonos visszajelzései révén – hogy értékes. Ha a főnöke nem dicséri meg, ha a házastársa nem mondja…, ha nem kap egy simit, ha nem mondják neki, hogy „Igen, ez nagyon jó volt! Jaj de jó, hát tényleg…” Ha ezt nem, akkor megcsúszik benn magában és akkor megy, el kell kezdeni provokálni az életet, akkor el kell kezdeni karrieristának lenni. „Mert ha nagyon magasra megyek, akkor majd talán még el is hihetném esetleg, talán, véletlenül magamról, hogy értékes vagyok.” Minek kell az a karrier? Sokkal egyszerűbb elhinni magamról, hogy értékes vagyok. Ezzel tölteni 30 évet? Hogy valahol fönn ülök egy ilyen izén és azt mondom, hogy „Na, most már tényleg az vagyok?” Hát mi értelme ennek? Szerintem nem sok, de mindenki úgy él, ahogy akar. Ez az egyik általános elfoglaltságunk az emberi életben. Tehát igyekszünk mások révén meggyőződni valamiről, amit… Tudom, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb, csak most egyszerűen. (17:50)

A másik pedig, amivel ugyanígy, egész életet el lehet vele tölteni: Be akarom bizonyítani végre magamnak (Egészségedre!) hogy szerethető vagyok, hogy lehet szeretni, szeretetre méltó ember vagyok. S aztán ha (Egészségedre! De sok bajotok van máma! Esztek, minden… Az összes életfunkciót ide hozzátok?) Az öreg jezsuita is megmondta: „Hosszú élet titka: nem felejtjük el a levegővételt.” Milyen döbbenetesen sok fájdalom, egymás ütése-vágása, bizonygatás, flörtölés, csábítás, kalandozás, megcsalás és mit tudom én még mi minden, azért, hogy „valakin keresztül esetleg elhihessem az, hogy mégis csak talán van a Földön egy valaki, talán, esetleg, aki, esetleg, talán szeret-het-ne esetleg”. Most ezt a… de csúnyán mondtam ezt el. Csak nagyon szerettem volna ezt érzékeltetni. Hogyha az individualitásomban meg tudok erősödni, és tudom azt, hogy értékes és szerethető vagyok, akkor egyszer csak megnyílik az életnek egy hatalmas tere és ideje, lesz rengeteg energiám arra, hogy másokat szeressek. Hogy másoknak azt tudjam mondani, hogy „Értékes vagy!” mert nem kell állandóan azzal foglalkozni, hogy magamat meggyőzzem erről. Ezért ha a feleségem három hétig nem… pont úgy szeret, ahogy jól esik, nem kell elrohannom egy harmadik személyhez. Nem szorulok rá, mert tudom, van bennem ez a stabilitás. Hát de nagy dolog lenne, hogyha ezt innen tudnánk indítani! Most akkor mondom az együtt érző verziót, mert ebben együttérzés nem volt semmi. Csak a realitás. Az együtt érző verzió pedig úgy szól: Nem véletlen, hogy ilyenek vagyunk, hát hogy volna már véletlen. Hát hogy gondolhatnám azt, hogy én most azt akarom nektek mondani, hogy bénák vagytok, hogy így csináljátok – beleértve engem is! Hanem hát megsebződtünk. Többé-kevésbé mindenki, nagyon sokan általában megsebződtünk, és akkor az életünkben valahogy fontos, hogy fölépítsük ezt az individuális szilárdságunkat is, ami persze meg kapcsolatok nélkül nem megy. Egyszerűen nem megy! Hiszen – és itt ugrik a majom a vízbe – hiszen amikor pici baba vagyok, aztán kisgyerek vagyok, aztán nagyobb gyerek vagyok, éppen a szüleimmel és a fontos emberekkel való kapcsolatom révén szilárdul meg az a meggyőződés, hogy értékes vagyok. Azt egy gyerek nem magától találja ki, az nem úgy születik, hogy mama egyszer elmond neki egy mesét Mátyás királyról, és ő azt mondja: „Nahát, ez a Mátyás király is értékes, akkor biztos én is.” Énszerintem ez így még sose történt. Hanem úgy, hogy ott van az anyuci, az apuci, a nagyi, és a (Egészségedre! Most már csináljatok akármit! Egy gyerekmise színvonalán vagyunk… nagyon örülök… hát éld át, jól van.) Ha valakinek megvan ez az egyéni életére vonatkozó stabilitása, hogy tudja, hogy egy másik ember nélkül is értékes, anélkül hogy visszajelzést kapna, hogy őt megerősítenék és megdicsérnék, és éppen úgy szeretnék, ahogy neki jó. Az sosem történhet úgy, hogy ő egyszer csak annyira zseni, hogy annyira fantasztikus génállománya van, hogy abból az úgy összeáll neki. Ilyen nincsen. Az attól van, hogy őrá valaki szeretettel nézett. Nem egyszer, meg nem kétszer, ötször, meg ötvenszer-ötvenszer-ötször. És akkor kialakul egy meggyőződés, időben hosszú távon, hogy ez vagyok. Ezért aztán ez egy nehéz helyzet, hogy a kapcsolataimból jöhetne a stabilitás, a saját individuális stabilitásunk is, de közben éppen a kapcsolatokat túl is terheljük, mert nem tudunk igazán szeretni, a másikra figyelni, mert még arra van szükségünk, hogy meggyőződjünk róla, hogy mi szerethetők vagyunk. Hm! Nehéz helyzetben vagyunk, igazán, nagyon, és ez azt jelenti, hogy 20-30-40-50-60-70 éves korunkban is még dolgozunk azon, hogyha belenézünk a tükörbe, akkor egy értékes ember nézzen vissza. …Ha ez így érthető. Ez tehát egy nagyon sajátos összefüggés, egy nagyon sajátos rendszer. Ezért egyetlen szavan se, miközben ilyen nagyon szarkasztikusan beszéltem, nem akart senkinek a bántása lenni. „M’ér így csináljuk?” Hát dehogy! Érthető, hogy miért így tesszük. Miért beszéltem erről ennyit? Hát ez… (24:00)

3. A családban, mint élő rendszerben, mint minden élő rendszerben a rendszer tagjai egymást kölcsönösen befolyásolják, kölcsönösen befolyásoljuk. Ez hihetetlen primitívnek tűnik, pedig óriási jelentősége van. Mondok is rögtön példákat.

Mit jelent az, hogy itt – s mondom a kulcs-kifejezést – hogyha meg akarjuk érteni magunkat, vagy azt, hogy mi történik velünk, vagy mi történik köztünk meg mások között, akkor az ok-okozati világlátásunk és gondolkozásunk teljességgel elégtelennek fog bizonyulni miközben mi európai emberként igen komolyan belegyökereztünk abba, hogy „ok és okozat”. S akkor emlékszem, hogy volt egy valaki, aki főleg műszaki értelmiségiként ezt nagyon szerette, és mondta, hogy „A jó okot kell megtalálni, és a jó okozatot, és akkor már minden megvan.” Hát az lehet, hogy mondjuk a fizika világában minden megvan, de nem egy családban. És akkor rögtön mondom a példát. Ha egy családban nem tudjuk lerakni ezt az ok-okozati nagyon egyszerű összefüggésben való látást, és nem tudunk áttérni egy rendszerszemléletű látásmódra, ahol folyamatok vannak, és spirálszerűen zajlanak a folyamatok az időben, és inkább azt kell mondani, hogy a rendszernek a különböző elemei egymással egy nagyon sajátos, általában igen bonyolult, rendszerszerű összefüggést alkotnak. Ezért ha ok-okozat alapján látunk valamit a családban, biztosan tudhatjuk, hogy gőzünk sincs, hogy mi történik ott. Mi szívesen leegyszerűsítünk egy helyzetet és azt mondjuk: „Semmi más probléma nincs a mi családunkban, csak az, hogy az apám iszik. Ez az egyetlen probléma, ez az ok, az okozat pedig hogy az összes családtag emiatt nagyon boldogtalan.” Ha így látunk egy családi helyzetet, biztosak lehetünk abban, hogy a valóság megértésétől fényévnyi távolságokra vagyunk, miközben mi szívesen látjuk így. Egyrészt azért, mert erre rááll az agyunk, s azért, mert így szoktuk nézni az életben a kérdéseket, azt gondoljuk, hogy hát akkor most ilyen is az élet. Mondom az egyszerű példákat. Ennek óriási jelentősége van, nagyon, nagyon. (26:45)

Például képzeljünk el egy hallatlan egyszerű valamit. Kislány fürdik. (Kislány mondjuk hány éves legyen? Öt. Hát a Kübi azt mondja öt, akkor öt.) Kislány fürdik, anyukája időről időre bemegy a fürdőszobába és elmondja neki, hogy „Na, még akkor tíz perc. Most már akkor szappanozd le magad ügyesen!” Tö-rö-rő-rö-röm. Mi történik? A kislány persze húzza az időt, egyáltalán nem nyúl a szappanért, nem, ő tök jól elvan, gumikacsával játszik. Letelik az idő, beront az anyuka, de egyre, egyre durvul a helyzet. Egy veszekedés alakul ki, végül a kislány: „Naa, de te sose hagysz engem játszani!” S akkor az anya: „Te meg nem figyelsz rám!” De a rendszernek van egy harmadik eleme, úgy hívják, hogy nagyi. És a nagymama elég idős már és tépett idegrendszerű ahhoz, hogy bár a szobácskája nem a fürdőszobával határos, a családi perpatvar hangjai átszűrődnek a szobácskájába, ezért aztán előbb-utóbb a nagyi azt mindig megelégeli, bemegy oda a fürdőszobába, és azt mondja: „Na, mármost aztán ELÉG!” És erre egyszer csak mintha elvágták volna a veszekedés fonalát, jámborrá válik a kislány: „Igen, igen, mindjárt kijövök.” Ez a történet.

Hogy mondja el ezt a történetet a nagyi? Nagyi azt mondja: „Ez egyszerűen nem lehet már igaz. Hát itt van ez a nagylányom, hát képtelen a saját gyerekével zöld ágra vergődni! Hát az a baj itt – én nem is tudom, kinek a lánya? Most, hogy elkezdtem ezen gondolkodni, ezt nem is értem. Hát éntőlem ezt biztos nem látta. Hát az már biztos, hát amikor én fürdettem őt, meg volt mondva.” Ugye, a nagymama így beszél. „Meg volt mondva. Tehát a probléma az, hogy az én lányom egyszerűen képtelen rendre nevelni azt a gyereket! Nem volna baj azzal a gyerekkel, de hát a lányom úgy látszik elemi dolgokra képtelen. Na, még az a szerencse, hogy én is itt vagyok.” Ugye, ez a nagymama verziója. De ő nem lát semmit, csak egy okot, „A lányom a probléma forrása. Nem tudja nevelni a gyereket.” Ezért ő közbelép, megmenti a helyzetet, és lám, minden jóra fordul. Mit gondol a lánya? A lánya ugyanerről a helyzetről azt gondolja: „Tulajdonképpen persze, hogy huzakodok én itt a kislányommal, de hát előbb-utóbb úgy is kijön. Hát hideg lesz a víz, én nem töltök utána… Tulajdonképpen, ha belegondolok, akkor olyan jók ezek az esték. Hogy itt hát persze, hát huzakodunk, meg minden, de nincs ezzel igazából nagy baj, hát ez belefér simán. Tudjátok mi a baj? Az anyám. Valójában az anyámmal van a baj, mert állandóan beleszól abba, ahogyan én nevelek. Most jó is, hogy nem hallja amit mondok… Én visszaemlékszek, hogy fürösztött ő. Hogy soha nem játszhattam annyit a kádban, amennyit szerettem volna. És hogy amikor egyszer ott sírtam, akkor pedig az összes játékot elvitte a fürdőszobából. Meg is fogadtam, hogy én ezt nem fogom megcsinálni a gyerekemmel. Egy ötéves kislány miért ne játszhatna a gumikacsájával? Hát persze, hogy pacsingol, meg minden. Hát hogy ne tudnám ezt megérteni. Az a baj, hogy az anyám állandóan az én helyemre furakszik, s ő akar itt a főnök lenni. Mikor veszi már tudomásul, hogy én vagyok ennek a kisgyereknek az anyja?” Mind a ketten hihetetlen pontosan és világosan látják, hogy milyen ok-okozati összefüggés van a családban, és hogy ki a hibás, kinek kéne változni, és hogy ők hogyan láthatják magukat. Mit gondol a gyerek? A gyerek, aki mindezt átéli, ha megkérdeznénk őt és ő ezt el tudná mondani, a következőt mondaná: „A nap legjobb része a fürdés. Marha jó, mert olyankor az anya sokszor itthagy engem a kádban, és ezt nagyon tudom élvezni, mert ilyenkor fölállok, és nem is olyan könnyű, de a kacsa mellé be szoktam rakni a kígyót is. S ezekkel annyira iszonyatosan jól lehet játszani! Igaz, hogy néha egy kicsit hűl a víz, de ez annyira nem, nem is érdekes… És aztán tudod milyen jó? Kicsit azon játszom, hogy minél többet tudok a kádban lenni, annál később kell lefeküdni. Ez nagyon izgi! És tulajdonképpen anya nagyon jó fej, mindig szokott egy kicsit hagyni. Nagyon, és hát persze, huzakodunk, de ez is hozzátartozik. Ez pont jó, pont jó… S képzeljétek, mi szokott történni? Bejön a nagyi. Na ilyenkor gyorsan, gyorsan jó kislány leszek, megvédem anyát. Azért leszek jó kislány, meg kell védeni anyát, nehogy valami baja legyen, megvédem anyát, és holnap megint csinálhatjuk ugyanezt… Anyával nem szabad, hogy nagy baj legyen! Nem, így, így, tulajdonképpen mi anyával nagyon jól megvagyunk. Hát, és a nagyi néha bejön.” (33:20)

Ez egy nagyon egyszerű családi történet, amit hogyha ok-okozat módon próbálnánk látni vagy értelmezni, egyszerűen semmit sem értenénk meg belőle. Hogyha mondjuk segítők lennénk és külön-külön beszélnénk a szereplőkkel, nagyon könnyű lenne minket megvezetni, és hallgatnánk a nagymamát, aki elmondja, hogy „ez nem lehet” és azt mondanánk (közben folyamatosan dobbant a lábával – szerk.) „Nem igaz, ez a mai fiatalság! Bizony, nekem is vannak rossz tapasztalataim, tényleg, azért ez igaz, nem, nem, a szülői szerepet nem tudják rendesen vinni. Hát ez…! Hittan órákat fogok erről tartani, most el is határoztam… szülői értekezletet. Igaza lehet a nagymamának.” De hogyha az anya jönne el, akkor ugyanígy dobbantanék és azt mondanám: „Ez tényleg nem lehet igaz, hát miért nem lehet engedni őt a szülő szerepbe belépni? Miért kell a generációs határokat így átlépni? Hát mikor tanulja már meg az a nagymama, hogy vannak generációs határok, és hogy van nagymama szerep meg anya szerep? Erről fogok hittanórákat tartani és… Ez annyira fontos, ezt hangsúlyozni kell.” Ha pedig a gyerek jönne, akkor nem értenénk, hogy mi baja az anyjának meg a nagyanyjának. Mert a gyerek azt mondaná, hogy „Nincs is baj. Az egész annyira izgi, és remélem, még sokáig fog folytatódni.” Ha tehát egy családi helyzetet, egy ilyen végtelen egyszerű történést, ami néhány cselekvés és néhány egyszerű mondat, csak ok-okozatban vagyunk képesek látni és értelmezni; fogalmunk sincs, hogy ott valójában mi történik, gőzünk sincs róla. Talán ezt most sikerült egy picit érzékeltetni. A mai alkalommal, meg a következővel is próbálnám ezt valahogy minél jobban körbejárni, mert valójában az a tapasztalatunk, hogy a rendszerszemléletű megközelítése az életeseményeknek – ez lehet egy család, lehet egy munkahely, nagyon sok minden lehet – nincsen eléggé kimunkálva bennünk. Egyszerűen zsigerileg nem tudjuk így is látni az életet. Jó, lássuk ok-okozatként, lineárisan; nagyon szép, helyes. De tudjuk másképpen, rendszerszemléletben is látni az eseményeket, és egy család megértéséhez ez „alfa és omega”, vagy mi. (36:00)

A családtagok kölcsönösen befolyásolják egymást. Ide hoznám azt is, hogy a kölcsönös rendszerszerű egymás befolyásolása, hogy mindenki hat mindenkire, és mindenki reagál mindenkire. Például elképzelhető ez a történet másképpen is. Képzeljük el, hogy a nagyi bár hallja a veszekedést, fáj a térde (Egészségedre!) ezért nem tud fölpattanni, kimenni és a szokásos módon, mint valami családi rituálé vagy szabály betartása, rádörrenni ott a rakoncátlankodó lányára és unokájára, ezért bennmarad a szobájában. Ti azt gondoljátok, hogy egy ilyen helyzet csak úgy játszódik le, hogy aztán a nagyi azt mondja, hogy „Tulajdonképpen de jó, nem kellett fölállnom, most kiderült, hogy a fürdésnek egyszer így is vége lett, tulajdonképpen az órámat ha nézem, nem is fürödtek sokkal több ideig. De érdekes!” Vagy hogy a lánya azt mondja, hogy: „Jé, de érdekes, hát az anyám képes volt nem bejönni. Hát ez nagyszerű!” Hát hiszen elég egy térdfájás és képes változni az egész családi rendszer. És a kislány meg azt mondja, hogy „Jaj, de jó! Hát úgy tűnik, hogy nagyinak ha fáj a térde, ha nem, fürdés van.” Hogy ez így játszódik le? Nagyon gyakran éppen hogy nem, hanem például a következőképp, és ez az, amire azt mondjuk, hogy nahát, ez érthetetlen, na ez hihetetlen, csak éppen mégis így történik. Mondjuk aznap este, mikor már a gyerek alszik, bemegy a lány az anyjához és azt mondja, hogy: „Nahát, most nem jöttél be a fürdőszobába. Mi történt?” És erre ez meghívás a régi kerékvágásra. „Persze, hogy nem jöttem be, mert a térdem annyira be van dagadva. Látod, milyen szerencsétlen vagyok? Nem elég, hogy ti üvöltöztök a konyhában, az én térdem, ilyen dagadt térdem, legalább erre lehetnétek tekintettel. És csi…! Visszaáll a rendszer. Nem egyszer azt látjuk, hogy amikor változhatna a család, valami miatt mindenki – nem is tudjuk, hogy miért – abban érdekelt, hogy az a rendszer úgy maradjon, ahogy van. És miközben azt gondolnánk, hogy a lánynak – most aki középen van, tehát akinek van lánya is meg anyja is – az lenne az érdeke, hogy „Jaj, de jó! Hát itt most valami változás történt.” Sokszor, magunk se értjük, hogy miért, valahogy ő maga kezdeményezi azt, hogy minden visszatérjen az eredeti fölállásba. Ezt pedig egyáltalán nem tudjuk megérteni, ha ok-okozatban gondolkodunk. Mert ha ok-okozatban gondolkodunk, akkor erre a jelenségre nem is figyelünk föl, mert azt mondjuk, hát a lány biztos, hogy abban érdekelt, hogy végre néha a saját anyja ne szóljon bele a fürdetésbe. Ezért mikor bemegy és szóba hozza ezt a kérdést, és mi ebben az ok-okozatban vagyunk, azt látjuk csak, hogy „Hát azért ez a nagymama, ez nem igaz, hogy nem bírta kihagyni. Tényleg igaza van a lánynak. Hát bement kedvesen, ott este szólt egy mondatot, és már rágyújtott a témára. Szerintem is a nagyi a hibás.” És nem vesszük észre, hogy a kezdő mondat a lányáé volt. (40:00)

4.Az élő rendszer önszabályozó, tehát dinamikus egyensúlyra törekszik. Ide kellene akkor mondani azt, hogy hogyan tartja fönn a kölcsönös egymásra hatások révén azt az egyensúlyt mondjuk a család, ami éppen őt jellemzi. Nagyon egyszerű módon: a visszacsatolások, a visszajelzések által. Tehát hogy a nagymama bemegy és dörren, a lány puffog, a kislány meg örül. Vagy az van, hogy akkor mindig koalíciót köt a saját anyukájával. A visszacsatolásoknak két nagy csoportja van. Elnézést, olyan, mint valami előadás, azért érdemes csak egy picit a tisztán látáshoz. Az egyik, amikor olyan visszacsatolásokat adunk, amelyek a változást olyan irányba segítik, hogy maga a rendszer változatlan marad – a struktúráját, a jellegét és a fő működésmódját illetően –, de valami képes jobban működni. A struktúra marad, de mégis valami olajozottabbá válik. Mondok egy egyszerű példát. Mikor mondjuk a lány azt mondja, hogy „Anya! Nem az a baj, hogy bejössz, hát gyere be nyugodtan, de ne kiabálj légy szíves, amikor bejössz, csak mondd azt, hogy Pannikám, hát most már itt az idő, tényleg feküdj le. Az egészben az a baj, ahogyan mondod. Nem is az a baj, hogy mondod, hanem az, hogy kiabálsz.” Ez egy olyan visszajelzés, visszacsatolás, ami nem változtatja meg ezt a rendszert, megengedi, hogy a nagymama közbelépjen, ő húzza meg a határt, de hogy ott valami másképpen történjen. Most ez vagy bejön, vagy nem. Vannak azok a visszajelzések vagy visszacsatolások, amelyek az egész rendszert változtatják meg, és nyilván sokszor azért, mert ha ezek a visszajelzések és visszacsatolások nem érkeznek, a rendszer nem tud eléggé változni a megváltozott helyzethez, problémához, kihíváshoz. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Amikor mondjuk például a serdülő fiú vagy lány elkezd toporzékolva balhézni, hogy most már, most már igazán engedjék őt el este bulizni, akkor ő rendszerszintű változást szeretne. Nem azt akarja, hogy az anyukája kedvesebben mondja el, hogy nem mehet el, vagy hogy az apukája kommunikációs tréningtől megerősítve ÉN üzenetek formájában közölje vele, hogy márpedig amíg te itt laksz, amíg az én kenyeremet eszed, itt aztán addig… Ő a visszajelzésével rendszerszintű változást akar előidézni. A kettő között nagy különbség van, és néha elég, hogy a rendszeren belül történjen egy változás, miközben a rendszer alapjai és struktúrái megmaradnak, néha azonban a család, mert egy hosszú távú valami, nem tud fönnmaradni, ha maga a rendszer nem változik meg, a struktúrája. Akik családterápiával foglalkoznak: hogy ez egy klasszikus, nagyon egyszerű valami, minden házaspár és aztán család életében bizonyos életciklusok, és az életciklusokhoz kapcsolódó krízisek történnek. Mindig, amikor egy ciklusváltás van, akkor ott rendszerszintű változásra van szükség. Ha a család nem elég rugalmas, akkor beletörik. Az első ilyen, a család életében törvényszerűen megérkező, a ciklushoz kapcsolódó krízis maga az esküvő. Ott aztán ország-világ előtt kiviláglik az, hogy valaki nagymama lesz. Ott mosolyog, örömszülőnek mondjuk, de a kocka már el van vetve. Őbelőle nagyi lesz. Mellette van egy férfi, ő is mosolyog még, nagypapa lesz belőle. Látunk egy férfit és egy nőt, eddig csak úgy lehetett nézni rájuk a szülők felől, hogy „az én lányom”, ott most kiderül, áll mellette egy férfi, s állítólag ilyet mond: „Brünhilda, – megfelelő név, ugye – Isten színe előtt feleségül veszlek.” Ez a rendszerszintű változás. Új szerep, és utána kéz a kézben kimennek a templomból. Nem az anya fogja a lánya kezét. Úgy jönnek be! Az esküvői szertartásnak ezek szimbolikus elemei. Nem véletlen, hogy kialakultak. Hogy az apa – örömapa – még utoljára átélheti, hogy ő a férfi a lánya mellett, hogy ő a legfontosabb férfi. Még van 20 métere. És azt lehetne mondani, hogy jó esetben. És amikor én ott állok papként, de sok féle búcsút láttam már. Vannak, akik nem engedik el, ilyen, nem engedi el. Ott van, puszi, puszi, már lépne… nem, átöleli, lépett, megsimogatja az arcát. Hát jó érzékkel, mert tudja, utolsó pillanatok. Ha a család mint rendszer rendszerszintű változásba nem tud fogni, és az az apa és anya az ő éppen megházasuló gyerekeikre nem tud úgy tekinteni, hogy ők is most egy új projektbe kezdtek, akkor abból katasztrofális következmények fakadnak majd. Tehát néha elég ha a rendszeren belül történik változás, de a struktúra megmarad, néha azonban ha a család nem elég rugalmas ahhoz, hogy az egész struktúra változzon, akkor akár mindent képesek tönkretenni, ami most a családra vonatkozik. Tehát a leendő családot is, a sajátjukban is boldogtalanok, és minden szétesik. Mi ebben a… Két dolog nagyon fontos ebben. Az egyik: nagyon sokszor, amikor ok-okozatban gondolkodunk, például nagyon könnyen mindenki megtalálja azt, hogy ki a hibás ebben a helyzetben. „Hogy a lányom nem értem hogy lehet ennyire érzéketlen, hogy annyira kértem, hogy az unokanővérét hívja meg. Az én unokanővéremet hívja meg. Az unokanővéremnek az unokabátyját hívja meg. Azt nem hívta. Hát nem értem, mi lesz ezzel a gyerekkel… Itt valami nem jó dolog veszi a kezdetét. Nem, hát már… hát most miből állt volna neki meghívni? Hát a mi családunkhoz tartozik ő is. Hát hányszor meséltem neki, amikor a Donnál volt, hogy ott mi minden történt? S ő meg itt csak megházasodik, így, így… Hát!” Mindenkire tekinthet úgy, mint annak az okára, amitől ő most rosszul érzi magát, miközben itt egy rendszerszintű helyzetről és kihívásról van szó, amit legjobb lenne, ha mindenki a rendszerszemlélet alapjai szerint látna és érthetne meg, mert akkor megértené, hogy mi történik. Megértené, hogy amikor néha a lány azt mondja, hogy „őt nem hívjuk meg”, vagy „Én azt szeretném, hogyha a Margit néni nem a főasztalnál ülne, jó lesz neki ott jobbra a második csíkban.”, hogy akkor tulajdonképpen visszajelzéseket ad a saját szüleinek, hogy itt most valami megváltozna, ők most egy pár lesznek, és hozzájuk szeretné rendezni be azt a társaságot, akit úgy hívnak, hogy lakodalmas társaság. Hogy ezt ne az én anyám rendezze már el, ahogyan ő látja a rendszert, hanem hagy rendezzem el én. De nehéz, ugye? (49:35)

Ha itt ok-okozat… a legdöbbenetesebb kívülről, a legdöbbenetesebbnek tűnő irgalmatlan konfliktusok szoktak kialakulni az esküvő előtt egy héttel, egy hónappal, három hónappal, fél évvel – ezekből a helyzetekből. Amit nem értünk hogy mi is történik addig, ameddig nem vesszük észre, hogy a jövendőbeli nagyszülőknek a saját családjukat illetően rendszerszintű rugalmasságra van szükségük. És tulajdonképpen ők azon kísérleteznek, hogy nem lehet-e, esetleg, nem-e, nem-e lehet-e nem-e valami kisebb változással megúszni. Tehát jó, elköltöznek, de csinálunk nekik a padlástérben egy helyet, ott berendezzük nekik, minden lesz, hogy tulajdonképpen hát a férfi egy rendes férfi, hát sokat dolgozik, nyilván ő nem nagyon fog ráérni, aztán születnek a gyerekek, majd mi mosunk rájuk. Tehát teljesen normális, hogy egy „húzd meg – ereszd meg” játék is történhet amiben próbálja az eredeti család a lehető legkisebb legkényelmetlenebb brutális változással megúszni. Ezt például nagyon fontos lenne, hogy a fiatalok lássák, hogy az ő szüleik bár lehet, hogy elviselhetetlenül beszélnek néha, tulajdonképpen rettenetes nehéz helyzetbe kerültek. Például azért, mert én vagyok az utolsó fiú, aki kiröppen, ezért nekik ismét egymásra kell tekinteniük. Maradnak egymásnak. Na, az tud ám fájni! Ténylegesen így van. Hát ha ott az a család, mint rendszer szép lassan szinte azzal a sajátossággal teljességgel leszámolt, hogy férj-feleség, és mindent belenyomtak abba, hogy apa-anya, apa-anya… Micsoda változás az, hogy 20 éve azt a két szerepet erősítették, hogy apa-anya, s amikor kimegy az utolsó gyerek, hogy lesznek ők apa-anya? Hát egymással férj-feleség. Ez olyan irgalmatlan változás tud lenni, hogy mindent elkövetnek, hogy ezt ne kelljen átélniük. Itt tehát, na… Ugye, ez érthető? Lehet, hogy már túl is ragozom, csak közben nem elég, hogy ezt egyszer megértjük, az egy kicsit se elég, tehát ezt rengeteget kéne gyakorolni, hogy állandóan: „Jó, ezt most így láttam, ja, ez az ok-okozati látás. Hogy lenne, hogyha rendszerben látnám?” És akkor teljesen más dolgokat látok. (52:50)

A visszacsatolásról még. A visszacsatolásnak, a visszajelzésnek tehát például amikor az dühös, vagy agresszív, vagy akármilyen formában történik, sokszor… mi a jelentősége? Az, hogy ha van a problémára adott válaszként való visszajelzés, akkor még megvan a remény, hogy a visszajelzés révén a rendszeren belül képesek vagyunk változni. Ez nagyszerű. De mi történik akkor, hogyha nem értjük meg a visszacsatolásnak a jelentését? Tehát például, amikor végül az a fiatal nő az esküvő előtt egy héttel rákiabál a saját anyjára, hogy „Elegem van, hogy beleszólsz, az én esküvőm lesz, az én lakodalmam lesz!” és dühösen aztán sírva elvonul. Mi történt? A problémára adott visszajelzést a család nem érti meg, nem fogja föl, hogy mi az üzenete, hogy nem az anyját nem szereti, a lányom nem azt mondja, hogy nem szeret engem, nem azt mondja, hogy elhagylak, mert nem volt veled jó, nem ezeket mondja, hanem átlép egy másik életfázisba. Ha ez nem történik meg, akkor a problémára adott válasz, visszajelzés módosul, és lesz belőle egy elmérgesedő visszajelzés, ami a problémát még mélyebbre rántja. Az is egy visszajelzés, csak mert nem tudtuk megérteni, hogy mi az üzenete, ezért el szokott durvulni és el szokott mélyülni az a visszajelzés, ahogyan valamit megpróbálunk megértetni a családban, mint rendszerben. Tehát amikor végül a lány kifakad, és megbántja a saját anyukáját, valójában ez már egy hosszú folyamatnak a végeredménye, vagy legalábbis az egyik állomása. Ha eljön hozzám ez az édesanya, és azt mondja: „Hát én akkorát csalódtam a lányomban. Hát hogy képes egy héttel az esküvője előtt, atya… atya! Egy héttel az esküvője előtt! Hát jó ez így neki? Hát így akar megházasodni? Ez jó neki?Hát hogy fogok akkor én ott ülni a templomban? Hát ezek esküdnek templomban? Most fáj ezt kimondani nekem, ezt fáj. Így fog odaállni az oltár elé, így? Atya! Vigasztaljon meg!” („Hogy vígasztalod meg?”) Talán sikerült érzékeltetnem, hogy, na, amit sikerült, tehát mindegy, ez… A visszajelzés. Mert ez egy óriási nagy téma. Tehát ugye van a problémára adott válasz, mint visszajelzés, és van az a fajta visszajelzés, amely a problémát még jobban elmérgesíti és súlyosbítja. Valójában azonban az is egy visszajelzés, azt ábrázolja és fejezi ki, hogy nem sikerült a rendszerben elég rugalmasan a változást előidézni, ezért valami törik, vagy valami szakad. (56:50)

Néhány héttel ezelőtt hívtak egy vállalathoz, vagy nem t’om, céghez – már nincsenek is vállalatok. Senki semmit nem vállal, csak cégek vannak. Hívtak egy céghez, ahol pontosan ez volt a feladat, vagy ezzel a feladattal akarnak megbízni – így a pontos mondat – hogy nagyon problémás a cégen belül a visszajelzések adása. Egy jól működő cég, ami egy elég jól kitalált rendszerben ad visszajelzést a dolgozói számára, tehát a dolgozó alulról is kap visszajelzést, a maga szintjéről is kap, meg a fölsőbb szintekről is. Így aztán összeáll a visszajelzéseknek a rendszere. Mindez miért? Hogy maga a vállalat – a cég – jobban tudjon működni. Aha, ahogy ezt Móricka elképzeli. Ugyanis a visszajelzésekkel kapcsolatban is rengeteg nehézségünk tud lenni. Az egyik például az, hogy mondjuk egy vállalatnál senki nem mond rosszat a másikra. („Ilyen van?” - Van bizony.) Például azért, mert azt mondják: „Én nem mondok rosszat rólad, van reményem, te se mondasz rólam rosszat. Azért rajtunk itt ne múljon az, hogy kit rúgnak ki, vagy kit nem.” Vagy azt mondja: „Én nem leszek ilyen genyó. Hát persze, hogy látom, hogy nem tartja be a határidőt, látom, hogy kommunikációs zavar áll föl folyamatosan, mert nem ad visszajelzést, hogy mit értett meg a vezetői üzenetből. Hát persze, hogy látom, na de én nem leszek az oka annak, hogy őt kirúgják.” Tik-tik-tik-tik. Ezer oka lehet annak, hogy miért nem adunk megfelelő visszajelzést mondjuk egy ilyen helyzetben. Mert ha biztos lehetnék abban, hogy ha adunk hiteles visszajelzéseket, a rendszer nem változik meg, csak benne jobban fogjuk érezni magunkat, hát nagyon szívesen adok visszajelzéseket. Még talán akkor is adok visszajelzéseket, ha a rendszer is változik, de ne változzon annyira, hogy bárkit is kirúgjanak. Főleg engem ne. Mert még az is lehet ám, hogy én adok egy visszajelzést, ki tudja azt, hogy ki milyen szemmel olvassa azt! Azt mondja: „Adott nyolc kritikus visszajelzést? Összeférhetetlen, nem tud együttműködni.” És engem rúgnak ki. Na, majd hogyha fütyül. Ezért nem adok visszajelzést, mert ha túl nagy a változás, nekem bajom eshet. Mi történik? Megy a visszajelzések rendszere a cégnél, és semmi értelme nincsen, mert mindenki fél attól, hogy túl nagy lesz a változás, amit a hiteles visszajelzések okoznak, miközben lehet, hogy egyébként a cég számára fontos lenne a hiteles visszajelzés, mert valóban az alapján lehetne rendszerszintű változást hozni, amitől a cég életben tudna maradni a versenyben. Ezért ez a magatartás hosszabb távon oda vezethet, hogy az egész cég megszűnik. Ezzel csak azt akartam kifejezni, hogy itt ez egy hihetetlen nehéz téma. (1:00:30)

Mondom ezt egy házaspári vagy családi szituációban, és itt nagyon érdekes az elköteleződés témája. Most képzeljük azt el, hogy egy ilyen szabad kapcsolatban élek valakivel. (Hát miért? Na mindegy!) Tehát elképzeljük, hogy valaki valakivel egy ilyen szabad kapcsolatban él, nincs elköteleződés. Nincs megmondva, hogy meddig vagyunk együtt, vagy mi a hosszú távú célunk, nincs elköteleződés. De az individualitásnak óriási értéke az, hogy őszinték vagyunk. Ezért aztán megy a küzdelem: „Legyél őszinte! Nem értem, most miért nem mondod meg őszintén? Hát légy szíves, mondd meg! Most tetszik az a másik pasi is? Hát ha nem vagy velem őszinte, így nem tudunk együtt élni. Hát mondd már meg, most tetszik vagy nem! Most küldtél neki SMS-t ma?” Egymásnak elmondjuk, hogy a kapcsolatunk akkor tud csak fönnmaradni, ha őszinték vagyunk egymással. Igen ám, a helyzet ugyanaz, mint a cégnél. Ha én nem lehetek biztos abban, hogy az őszinteségemnek nem lesz olyan következménye, mint visszajelzésnek, hogy a rendszer nem esik szét, fütyülök őszinte lenni hozzád. Nem engedhetem meg magamnak, ha akarom a kapcsolatot, hogy egy ponton túl olyan őszinte visszajelzést adjak, ami azzal fenyeget, hogy az egész rendszer szétesik, amit így szoktak hívni, hogy szakítani fogunk. Tehát ezért az elköteleződésnek ebből a szempontból is óriási jelentősége van. Mert ha elköteleződtünk, akkor tudhatom, hogy a visszajelzésem nem fenyegeti a rendszer stabilitását. Illetve nem. A stabilitását fenyegetheti, inkább azt mondom, hogy a rendszer fönnmaradását nem fenyegeti. Hogy elmondhatom, hogy „Nem t’om, válságban vagyok, most az utóbbi időben megkérdőjeleződött bennem minden. Néha azt gondolom, hogy nem is tudom, jobb lenne talán, nem is tudom, jobb lenne egyedül lenni, vagy nem tudom, olyan soknak tűnik ez a befektetett áldozat meg lemondás. Ú, olyan fáradt vagyok, úgy érzem, hogy nem törődik velem senki…” Tik-tik-tik-tik. Hogy ezt el lehet mondani azért, mert tudom, hogy ez – most így mondom – legjobb és legrosszabb esetben magát az egész rendszert meg fogja tudni változtatni, amiben majd megint mind a ketten jobban fogjuk érezni magunkat. De ha énnekem állandóan azon kell agyalnom, hogy az a visszajelzés, amit adok fenyegeti-e magát a rendszert, amiben azért adok visszajelzést, hogy a rendszer jobban működjön… Hát nem csoda, hogy aztán akkor valahogy ilyen kölcsönösen sérelmezhetjük azt, hogy a másik nem őszinte, amitől a rendszer tényleg instabil lesz. „Hát nem őszinte, hát így egy percig se, hát így nem lehet együtt élni.” De mi van akkor, sokan ösztönösen érzik egy kapcsolatban, hogy mi az, ameddig el lehet menni a visszajelzésben és mi az, amíg nem. Mert tudják ezt… „Ha megmondanám a férjemnek, hogy megcsaltam, nem tudna megbocsájtani, ezért nem mondom neki meg.” Ilyenről hallottatok már? Csak hogy hallottatok-e! Mert hogy cselekvésről nem beszéltem. Hallottatok-e ilyenről? Annak van realitása, hogy valaki a bizalmát nem tudja egy megcsalás után helyreállítani. Ilyennek van realitása. Van olyan személyiség, akinek ez hihetetlen nehezen megy. Nem tudja a bizalmat helyreállítani. Ezért például a nő úgy dönt, „Sose mondom meg neki.” így fönnmarad a rendszer, de lesz benne egy titok. Ebben az esetben a titok fenyegeti a rendszer működését. (1:05:20) Nem megoldásokat mondani jöttem, ezt kár, kár lenne… Elég durván nyomjuk ezt, nem? Múlt héten kezdtük, még akkor úgy „jaj, de jó, hogy itt vagytok” és most meg már „krrrrr!”. (A padokról nem is beszélve, ugye, padok, székek…) Csak azt szeretném nektek ezzel mondani, a következő alkalommal is, hogy ha rendszerben látunk, rendszerszemlélet alapján igyekszünk megérteni egyes embereket, helyzeteket, kapcsolatokat… akkor sokkal nagyobb esélyünk terem, hogy a valósághoz közelebb álló gondolatokhoz és majd megoldásokhoz jussunk, mint ha ok-okozati rendben addig egyszerűsítjük a dolgokat, ameddig számunkra az roppant egyértelmű, csak semmi köze a valósághoz, s ráadásul nem gyógyítja a rendszert. Mert abból még nem lett igazi gyökeres változás és fejlődés, hogy egy férfi azt mondta, hogy én nem vagyok semminek se az oka, mindennek az oka a feleségem, aki nem tud rendet tar-ta-ni. Hát én mosom kezeim – és tényleg így van, mert ő mossa, és hát ő tud rendet tartani –, ameddig a feleségem nem változik meg, addig nem jut ez a család ötről hatra. Hát ebből szerintetek kijött már valaha is valami jó? Hát én ezt még nem láttam.

Pusszancs nektek! Tehát kérnék akkor hat embert, hogy a székeket, műanyag székeket mind majd tegyétek oda be, kérlek! És jaj, egy fontos hirdetni való, ezt muszáj mondanom. Megkerestek a Duna televíziótól, hogy valami riportműsort, vagy valamit akarnak készíteni, és ennek keretében a következő alkalom legelejére ide fog jönni talán két ember a Duna TV-től, de azt kértem tőlük, hogy nagyon gyorsan menjenek is el. Elég rugalmasnak bizonyultak, én pedig elég szilárdnak ebben a dologban. csak mondom, hogy tudjátok, hogyha ez lesz, akkor ez egy ilyen 5-10 percet fog jelenteni csak. Szeretne-e valaki hirdetni?