A család, mint élő rendszer 3.

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit.


Továbbra sem esik jól nekem, hogy olyan sokan kell hogy álljatok, hogy nem tudok mind leülni és hogy nem igazán megfelelő körülmények között kell hogy itt legyetek, ez nem esik nekem jól. De tudjátok, hogy mennyire igyekeztünk meg igyekszünk, olyan helyet találni, ahol megfelelően el tudunk férni, de hogy ez nem is olyan könnyű.


S aztán rögtön csapjunk is bele a témánkba, hiszen a családról beszélünk. A családról, mint élő rendszerről. Nem szeretnék túl nagy ismétlésbe fogni, viszont egy-két dolgot mindenképpen igyekszek visszahozni, amiket nagyon fontosnak tartok. Mit is jelent ez, hogy a családról, mint élő rendszerről is gondolkodunk? (Gyere csak!) És ez azt is jelenti, hogy ha bizonyos jelenségeket egy család életében – de persze a saját egyéni életünkre vonatkozóan is – nem tudunk rendszerszemléletben, rendszerszemlélet által megérteni, akkor tulajdonképpen azt a jelenséget elégségesen sosem fogjuk megérteni.


Mondanék is rögtön néhány példát, hogy milyen óriási jelentősége van annak, hogy nem csak ok-okozat, lineáris összefüggésben tudunk gondolkodni, hanem rendszerszemléletben is. És akkor például hogyha azt a kérdést tesszük föl, hogy miért halnak meg Magyarországon olyan korán a férfiak… Hogyha nem gondolunk arra, hogy talán egy olyan összefüggés, egy olyan rendszer hátteréből érthető csak meg ma Magyarországon a férfiak korai halálozása, amely rendszer ma fönnáll, akkor megpróbálhatjuk különböző egyéni vagy egyedi sajátosságokra, okokra visszavezetni – ez elégtelennek fog bizonyulni annak megértésére, hogy miért halnak meg Magyarországon korán a férfiak. És nyilván így hozhatnánk például azt, hogy miért égnek ki olyan gyorsan a nővérek a kórházban? Miért halnak meg sokan papok fiatalon, szívinfarktusban? Hogyha a rendszer úgy működik, hogy egy pap miséről misre, faluról falura rohan, akkor nem biztos, hogy az a megfelelő következtetésünk erre, hogy nem elég edzett. Vagy hogy azt gondoljuk, hogy nem elég rátermett a hivatására, vagy azt gondoljuk, hogyha igazán a Szentlélek ereje és az ő hite dobogna a szívében és az tényleg krisztusi hit lenne, akkor bírná. Nem hiszem, hogy ez elégséges magyarázat. Nagyon sokat kaptam attól, amikor egy előadáson a kiégésről volt szó, és a kiégéssel kapcsolatban egyetlen mondatot hallatlan erősen bevéstem magamba. Ez pedig így szól: „Nem lehet egyedül kiégni.” Hogy a kiégéshez mindig hozzájárul az a rendszer, amiben az illető kiég. Mondjuk erről ennyit. (03:35)


Az ok-okozati összefüggés elégtelensége, és hogy a rendszerszemléletnek a szükségessége, erre még egy példát hagy mondjak. Emlékeztek, előrángattam ezt a párhuzamot, hogy sok száz éven keresztül a testet okoltuk azért, hogy az életünk nem tud eléggé szép lenni, vagy igaz lenni, vagy szent életű lenni, és azt mondtuk: a test az oka, és hogyha a testtel valamit tudnánk tenni, minden szépen alakulna és jól változna. Ma már pontosan tudjuk, hogy ez nem így van, és a sportoló múltamból hadd hozzak egy gondolatot ide. Nagyon hálás vagyok azért, hogy sportoló lehettem elég hosszú ideig, mert belegyökereztem abba a kultúrába, hogy a testemmel törődjek, hogy foglalkozzam a testemmel, hogy tudjam, hogy ez egy nagyon nagy kincs és egy nagyon nagy érték. Hogy megtanuljam a testemnek a jelzéseit komolyan venni. Hogy el ne hanyagoljam, hanem sokkal inkább hogy törődjek vele és ápoljam. De ez nem öncélúan történik, hanem utána a testemet a szó legnemesebb értelmében használom. Azért, hogy a testemmel valami jó dolog tudjon történni, és hogy a testemen keresztül valami nem a testemre irányuló célt el tudjak érni. Ezért mondom nagyon azt, hogy a testet nem megbélyegezni kell, egy nagyon leegyszerűsítő ok-okozati összefüggés alapján, és hogyha a testet eléggé sikerülne kordában tartani, meg megfegyelmezni, akkor minden sokkal szebb lenne… Hanem sokkal inkább a testnek a kultúrára van szüksége. Egy nagyon szép kifejezés: testkultúra, mozgáskultúra, sportkultúra. És hogyha eléggé be tudtuk ágyazni a saját testi valóságunkat egy kultúrába, akkor nagyon sokat segít nekünk olyan céljaink elérésében, amik messze túlmutatnak azon, hogy testek is vagyunk. Ugyanezt gondolom az énről meg az individualitásunkról. Az ént teljesen értelmetlen bűnbaknak tekinteni, inkább szükség volna az individualitás kultúrájára, hogy tudjuk hogy mire jó, hogy értsük a jelzéseit, az individualitásunk szükségleteit és fontosságát, de közben az segítsen nekünk abban, hogy egy nálánál több és más célra tudjunk irányulni. Talán ezt a párhuzamot tudom így elmondani, hogy tehát itt egy kultúrára van szükség, nem ok-okozati összefüggésben látni csak, egyszerű linearitásban, és aztán tudni, hogy mi a rossz, azt megpróbálni agyontaposni… A rendszer ettől nem fejlődik, és az életünk akkor nem gazdagodik. (06:35)


Ez lett volna tehát egy picit a visszanézés, és akkor emlékeztek, hogy beszéltünk erről, hogy egy rendszert nagyon sok minden szervezheti. Hogyha egy rendszerben vannak hosszú távú célok, akkor nagyon sok minden abban a rendszerben a hosszú távú célok alapján tud rendeződni. Ha nincsenek hosszú távú célok, akkor mi rendez bennünket? A pillanatnyi szükségleteink, fizikai, érzelmi szükségleteink és vágyaink. Ez érvényes egy családra is, érvényes egy kapcsolatra is, érvényes egy munkahelyre, egy egyházi kisközösségre és bármi másra. Ha nincsenek hosszú távú célok, a pillanatnyi rövid távú, érzelmi szükségletek, fizikai késztetések határoznak majd meg. Hmm. De ide akkor egy másik nagyon fontos dolog. A család azért olyan jelentős, mert ott éppen azt tanulhatjuk meg – ha a család elég stabil és rugalmas – hogy azért, mert a család elég stabil és rugalmas és elég hosszú távú, ezért ott lehetővé válik megtanulni, hogy mit jelent, hogy hosszú távú életcéljaink lehetnek. S ehhez lenne egy fontos megjegyzésem. Hiába vannak valakinek hosszú távú életcéljai, ha nincs hozzá erő, ha nincs hozzá kedv, ha nincs hozzá gusztus, ha nincs hozzá lendület, hogyha nincs hozzá vágy. Ezért például a vágyat teljesen értelmetlen volna egyoldalúan kikiáltani bűnbaknak, hogy „A baj a vágyakkal van, azok szétszórnak bennünket! Tessék, most is inkább eszel, most is inkább iszol, most is te horkolsz, most is nem t’om, törlöd a szemüvegedet, mint a Péter…Hát milyen rövidtávú dolgok ezek itt, kérem?” (Csináld nyugodtan, hát ez… Hát azért szóltam én, dehogy is!) Sokkal inkább arra lenne szükség, hogy akkor (Kübi, most jöttem rá, hogy mozoghatok. 10 percbe tellett, hogy ezt érzékeljem, hogy nem vagyok madzagra kötve. Zseniális! Tehát a kutya pozícióból most akkor sikerül kilépnem. Juj, emlékeztek, tavaly hogy itt mászkáltam? Hát el se merek indulni. Tényleg, de… hát ez zseniális. Hogy csináltátok? El ne mondd! Nagyon köszönöm, ez jó, jó.) Most ezek voltak a rövid távú dolgaim. Tehát hogy szó sincs arról, hogy a vágyainkat kellene akkor kikiáltani bűnbaknak. „Az a baj, hogy vannak ösztöneink, az a baj, hogy néha szomjas vagy, meg néha szexuális vágyat érzel…” Miért volna az baj? Éppen hogy a vágynak a kultúráját kellene akkor kidolgozni. Mert ha a vágynak megvan a kultúrája, akkor látjuk, hogy a vágyaink – vannak fölszínesebb, pillanatnyi vágyaink, hosszabb távú vágyaink és vannak egészen mély vágyaink. Egy egész életet nagyon mélyről meghatározni tudó vágyaink. És ha rátalálunk a legmélyebb vágyainkra, azokhoz a halálon túlmutató életcélok tartoznak. Hát halálon túlmutató életcélokra hogy lehet törekedni pusztán csak akaraterőből? Nem kívánom ezt senkinek. Ha akar valaki egy izzadságszagú, „ölég” boldogtalan, elég sok csalódással teli életet, az akkor halálon túlmutató célokra törekedjen CSAK akaraterővel. Az, az aztán… hihetetlenül becsületes, minden tiszteletet érdemlő, de mennyivel bölcsebbnek tűnik, hogy akár a hosszú távú, életre szóló, halálon túlmutató céljainkhoz megtaláljuk a vágyainkat. Vagy hogy megtaláljuk a vágyainkat és abból olyan természetesen következik, hogy a legmélyebb vágyaink mindig egészen hosszú távú, a földi életen túlmutató célokra vezetnek minket. Ezt én elég szépnek tartom azért is, mert most egymás után próbáltam példákat hozni, hogy mit jelent az, hogy nem ok-okozat van, hanem valami rendszerben gondolkodunk. Ezért nem jó és rossz van, nem hibás van és bűnbak van, és áldozat van és tettes van, hanem valami rendszer van. És hogyha az egész rendszert ápoljuk és ennek a kultúráját látjuk, valahogy akkor tudunk mi is egyensúlyban meg egységben lenni. (11:40)


A 2. pont – tehát az első így volt, hogy a család pszichológiai egység – a második, hogy az egyéni növekedés föltételeit teremti meg. 3. A családtagok kölcsönösen befolyásolják egymást. Emlékeztek a példámra, ahol van egy kislány, aki fürdik. Hány éves volt? Öt. Ezt hogy megjegyeztétek! Ugye, milyen érdekes, egy teljesen fölösleges információt jól sikerült elmélyíteni. Még húsz év múlva is: je, az ötéves kislány! Hogy miről volt szó, azt már nem tudjuk, de hogy öt éves volt a kislány, azt igen. Szóval van az ötéves kislány, s az ötéves kislány fürdik este, és ugye nem akar kikelni a kádból, és nem és nem és nem úgy, ahogy az anyukája mondja, és aztán a veszekedésnek és a konfliktusnak a hangjai szűrődnek ki, és aztán a nagymama dirrel-dúrral berobban, és valamiféle veszekedés keretében elmondja a kislánynak, hogy „ezt így kell csinálni”, a lányának elmondja, hogy „miért nem tudja megnevelni a lányát, mikor ő nagyon is meg tudta nevelni”, és erre a rendszer következő eleme az, hogy a kis unoka, a kislány – aki öt éves – megjuhászodik. (Nem tudom, hogy egy kislány tud-e megjuhászodni? De hát ő egy ügyes kislány!) Megjuhászodik, s nagyon kedvesen reagál erre a helyzetre, és pikk-pakk valahogy mintha így oldódna meg a helyzet. El nem mondom még egyszer a különböző elemeket, csak oda akarok visszatérni, hogy nem csak arról van szó, hogy teljesen mást él át a kislány, mást él át az édesanyja és mást él át a nagymama, mert ezeked eddig is tudtuk, meg értettük. Hát persze, hogy mást élnek át! Hanem hogy ők így hárman fönntartják azt a rendszert, azt az újból és újból visszatérő történést, amiben mind a hárman, mint egy rendszer elemei vesznek részt. Erről akartam szólni, és erről akarnék még beszélni, és ezt elmélyíteni. (14:00)


S ugye aztán beszéltünk arról, hogy az élő rendszer – a család aztán pláne – önszabályozó, tehát dinamikus egyensúlyra törekszik. A dinamikus egyensúlyra törekvő család… Két gondolatot hoztunk. Egyrészt ez azt jelenti, hogy hogyan történnek meg a dinamikus egyensúlynak a változási és fönntartási föltételei, lehetőségei. Hogyan teremtődnek meg? Visszajelzések történnek, és két klasszikus csoportja van a visszajelzéseknek. Az első: Amikor a visszajelzés egy problémából fakad, és segít a problémát megoldani. „Apa, ne beszélj velem légy szíves így! – (erre az apa) Igazad van.” Ez egy ritka történet. Gondoltam, mondok valami szépet is, milyen irányba érdemes élni… és nem volt szükséges semmi más beavatkozásra, a lány szólt, vagy a férfi szólt, vagy a fiú szólt, apa fölfogta, változott és ti-ri-rí… Ez nem mese. Van azonban, nem tudom ismeritek-e az olyan helyzeteket, amikor történik egy visszajelzés, és a visszajelzés nyomán a helyzet eldurvul, s a helyzet még rosszabb lesz. Képzeljük el, hogy apa, anya, meg a két gyerek vacsoráznak. A fürdés után vagyunk most, s ahogyan ott vacsoráznak, mondjuk a (Hány éves legyen a fiú? Hét. …ezt most akkor kiveszem… csak hogy, hol jön ez ki? Hűha! Nem találtam el a lyukat. Nagyon köszönöm. /Most ment el a Duna Televízió – szerk./) Szóval… Hol tartottam? Hét éves? Hány éves volt? Hét. Fiú volt, vagy lány? Fiú. Köszönöm. Jó, akkor most megvannak az alap dolgok, most visszatértem a történethez. Tehát hét éves a fiú (Hány éves a lány? Megvan a történetünk.) Tehát ott van a hétéves fiú, meg az ötéves lány. És hogy vacsorázik a hétéves fiú? Hát most ment elsőbe, hát iskolás már, hulla fáradt. Van egy család, annyira édesek. Nem tudnak vasárnap jönni, ezért mindig csütörtökön jönnek misére, kisfiúk ülnek elöl. Beszéltem már róluk egy alkalommal. Nem tudom, ezt említettem-e, a nagyfiú elsőbe ment. Lejött a sekrestyébe két héttel ezelőtt és így megállt. „Szia! Mi van?” A saját tapasztalataimból gondoltam, hol kell kutakodni. „A suli? Nagyon utálod? – Nagyon.” Hát, akkor így elbeszélgettünk erről, nem volt ismeretlen az élmény. Lejött egy hét múlva, kicsit így… „Följebb jöttél? Kicsit jobb, vagy nagyon? – Kicsit.” Kíváncsi vagyok, mi lesz most hétről-hétre. No, most képzeljük el ezt a hétéves kisfiút, aki azért, mert iskolába kell menni, kire dühös éppen? Hát el tudjuk képzelni, hogy mondjuk az apukájára meg az anyukájára, mert ők mondják, hogy iskolába kell menni, hát akkor rájuk mérges. És mi történik? Hogy fejezi ki ez a hétéves kisfiú a fáradtságát, a dühét, azt hogy tanulnia kellett ahelyett, hogy nézhetett volna „Lolka, Bolkát”? (Ha ez nektek mond valamit, ifjú barátaim…) Szóval ahelyett, hogy azt nézte volna, ahelyett ööö, A betű, A betű, A betű… Hát persze, mikor ott ül a vacsoránál, ütögeti a parizert, a sajtot nyomkodja… Ez egy tipikus visszajelzés. Ezt hívják visszajelzésnek. Nem a vacsorára vonatkozik a visszajelzés, mert szereti a párizsit is, meg a sajtot is. Az iskolára vonatkozik a visszajelzés, és a szüleire irányul. Mi történik? Az apa, aki egy magyar apa, korán fog halni… (Ereszkedünk azért, ereszkedünk…)


Szóval egy ilyen korán halós magyar apa roskatagon ül otthon, azon gondolkodik, hogy valami jó vár-e még rá este, és úgy rezignált szempillái alól föl-föl rebbenve konstatálja – hogy ezzel a szép magyar szóval éljek – prr-prr-prr. Ugye, nem biztos hogy a korán haló magyar édesapa hallott a rendszerszemléletről , tehát kizárólag a párizsiig meg a sajtig lát. „Eddig szeretted!” A gyerek nem is érti, ezt ő is tudja. Hát ettől semmi nem fog megváltozni, még kétszer próbálkozik: „Hát nem megmondtam, hogy üljél rendesen? Hogy ülsz itt? Hát már iskolás vagy.” Szegény magyar apák. Hát, szóval… Na, erre valami miatt az egész tányér pzsss! És mit szól erre az apa? Végül odaszól a feleségének: „Neveld már meg, a te fiad!” Erre az anya, aki ebben az esetben feleségként volt megszólítva: Pffff! Most hogy miért, ezt szerintem hagyjuk is. Most ez az, amikor folyamatos visszajelzés történik, de a visszajelzés nem talál befogadásra, ezért a visszajelzés robbanáshoz vezet. Ez a második nagy kör. És valami, egy helyzet fölrobban. A fölrobbanás egy jó lehetőség arra, hogy esetleg megértsük, hogy a visszajelzés mire is vonatkozott. Jó esetben így van, rossz esetben ki tudja mi következik ezután. Klasszikusan el tudjuk képzelni, hogy végül mondjuk az apa lekever egy valamit a fiának, a fia még kevésbé érzi azt, hogy őt valaki is megértené ebben a „rohadt családban” – hogy az érzéseket ezzel a szóval fejezzem ki. Dúlva-fúlva elmegy, a feleség hihetetlenül kiborul, hogy miért kellett megütni, hogy idejön, nem is érti hogy mi történik, mert az anya érti… Ő érti, ezért iszonyatosan dühös a férjére, hogy hogy lehet ennyire érzéketlen. Hogy azzal a gyerekkel nem kiabálni kell, meg ilyen mondatokat mondani. Most ezzel mi történt? És az anya azért is gondolja ezt, mert tudja, hogy a történet hogy folytatódik. Hogy az apa dúlva-fúlva nézi majd a tévét, számítógépezik, ő pedig mehet be a fiához: fél óra, egy óra, hmm. Ez, hogyha rendszerben látom ezt a helyzetet. Ebben a történetben történnek a visszajelzések, de a visszajelzések nem hozzák meg a kívánt változást, ezért a helyzet fölrobban. (23:20)


Nem csak a visszajelzésről akarok most beszélni, hanem mit céloz a visszajelzés? A változást. És emlékeztek, erről beszéltünk, hogy két nagy dimenziója van a változásnak. Az egyik, amikor a rendszer változatlan marad, de a rendszeren belül változunk. „Apa, ezt mondhatnád másképpen. – Igazad van, lányom. Tudod, kicsit fáradt vagyok. Korán halok, tudod, talán ez is, ez is…” Erre a lány is megértő lesz, és egymás nyakába borulnak, puszi-puszi, és az apa talán hosszabb ideig fog élni. Ha nem így történik, rendszer szintű változásra van szükség. Nem egyszer a család akkor tud fönnmaradni, ha rendszerszintű változás történik. Ha a rendszer struktúrája megmarad, és azon belül pepecselnek, az a család széteséséhez vezet. Jönnek majd a visszajelzések, még több robbanás, vagy pedig a család szétesik. Mondanék egy klasszikus példát. (24:30)


Képzeljünk el egy 17 éves srácot. (Tessék? Ne, egy fiú. 17 éves srác.) Esik az eső, de ő, miután kedd van, tudja, hogy kedden hova érdemes menni, tehát bulizni indul. Hát 17 éves, naná hogy oda indul. Az édesanyja utána szól: „Vedd föl az esőkabátot!” A fiú 17 évesen naná, hogy nem szól erre semmit, most még ne elemezzük, hogy mi történik, csak nézzük a történést. Nem szól semmit. Az édesanyja fölkapja a vizet. „Hallod egyáltalán amit mondok?” A fiú juszt se válaszol, és bár gondolt rá, hogy az esőkabátot magával viszi, ez az a pont, ahol eldönti, hogy biztos nem viszi el. Az anya pedig, hogy a saját feszültségét valahogy oldja, kirobban az előszobába és látja, hogy a fia éppen esőkabát nélkül indul el, s azt mondja: „Na, neked aztán hiába beszélek! Ez vagy te.” Mi a válasz? A fiú fogja, és úgy lendületből még puff, becsapja az ajtót. El tudtuk képzelni ezt a történetet, ugye? De mi történt? S képzeljük el (Szerintem ez olyan jó. Tényleg, ez egy jó, jó… szerintem amire elmondom valami nagyon világos lesz. Csak én már tudom, ti meg még nem. Annyira szívesen elkezdenék mászkálni… csak az irántatok való jóindulatból nem teszem, hogy itt elöl ültök és akkor én meg ott vagyok. Hát ööö, piszokság. De mi van azokkal, akik hátul ülnek? Most csávába kerültem. Hogy ők mindig… persze lehet, hogy őnekik ott jó. Akkor miért mennék oda, akkor nekik rossz lenne, akkor mindenkinek rossz lenne, ha odamennék. Megoldhatatlan helyzet. Szóval visszatérek.) Képzeljük el ezt a történetet, és most próbáljuk megérteni, hogy mi történt. És abból induljunk ki, hogy ez az édesanya, miután ez a történet nem egyszer játszódik le – ez meg szokott történni. Ezért aztán az édesanya becsönget a paphoz. Mondjuk én vagyok ez a pap. (Ha nem én lennék, akkor hogy folytatnám a történetet? Akkor nem tudom, mi történik.) Most képzeljük el, hogy az édesanya azt mondja a papnak: „Ez rettenetes, rettenetes! Hogy a fiam már nem egyszer, többször rám vágta az ajtót. Pedig, hát atya, tenálad volt elsőáldozó.” Ú, ugye ez egy meghív mondat sok mindenre, de az biztos, hogy máris a rendszer része vagyok. Az ő szemében biztos. Na jó. „Hát nálad volt elsőáldozó, hát még ministrált is. Persze az utóbbi években már nem megy, nem megy. Na most persze nem erről akarok beszélni, hogy szerintem a ministráns oktatás az egyházközségben már nem működik olyan jól, mint régebben, mert tulajdonképpen nem ezért jöttem.” Ugye, itt szépen be lehet kerülni a rendszerbe. Úgy be lehet szívódni, hogy pontosan meg lehet ismételni azt a teljes értelmetlen kuszaságot, amiből ő egyébként érkezik. Tehát ilyenkor énfelőlem szidhatja nyugodtan a ministránsokat, a ministráns vezetőt, a plébánost, a plébániát – följebb nem merek már… még gondolni se. Szóval, igyekszem nem lépre menni, s minden esetre ő akkor elmondja, hogy „De hát ez a gyerek tulajdonképpen egy nagyon tisztességes (Egészségedre! Milyen katonai dzsekid van. De durva! Megmutathatom? Tehát hogy valaki, aki egy ilyen érdekes katonai dzsekiben jár, nő létére… Ezt egy egyszerű ok-okozati összefüggéssel nem lehet megérteni. Ezt kizárólag egy rendszer sajátos elemeként tudnánk valamiképpen – de akkor is csak jelenség szinten megragadni, úgyhogy le is teszem. – „Ha elmesélném…” Ha elmesélnéd… szóval, jó. Tehát az édesanyánál tartunk. Le is ülök, mert… így. Az édes… hasi légzés: khh-shh.) Az édesanyánál tartunk, aki elmondja, hogy tulajdonképpen nem érti, hogy az ő rendes fiával mi történt. Nem érti, hogy mi van vele, és az a javaslata, hogy valószínű, hogy ezzel a rendes fiúval, aki persze már őneki évek óra nagyon sok fájdalmat okoz, valamit kellene kezdeni. Javasolja is, hogy mit: én beszéljek vele, és én beszéljek a fejével. (Miért csak a fejével? Szokták így: Atya, beszéljen a fejével! Most magunk között szólva nincs ebben valami rejtett agresszió? Francia forradalom, mint háttérkép nem úszik be? Hát nem látja az egész gyerekét? Csak a fejét. Hogy mi van a többivel: mit érdekel.) Szóval beszéljek a fejével, és értessem már meg vele, hogy valaki, aki annak idején itt volt elsőáldozó – „Atya, te készítetted föl.” – még ministrált is, rendesnek indult. „Én és az apja mindent megadtunk neki azért, hogy tudhassa, hogy egy rendes ember hogyan viselkedik nem csak otthon hanem bárhol máshol is ahol jár-kel.” (Szóval, tudjátok, mióta vagyok jól? Mióta kimentek a tévések. Most megy ki belőlem. Mit kerestek itt? Hát ez nem igaz, na. És nem tudják, hogy milyen jól vagyunk most, ugye… Szóval, tehát, igen. Látszik, hogy kicsit vékony, ugye? Fújod a nózidat és … de hát egy rendszer az rendszer, tehát nem elég egy elemet ki…, tehát hogy megfáztam, vastagabbat veszek. Hát hjaa, ha ez így menne! Ne, na, szóval… ) Elmondja nekem, hogy tulajdonképpen a gyerek – így tudnám összefoglalni a problémát – agresszív. Az utóbbi években tendenciózusan, egyre inkább agresszívvé vált, és ezzel kellene valamit kezdeni, és én, mint az egyház papja, a béke követe… (33:15)


Ha azt gondoljuk, hogy itt a fiúnak az agresszivitásával kellene valamit kezdeni, és én jól elmondom. Hívom a fiút: „Hát mit hallok rólad? Anyád miket mondott? És amit anyád mond, az úgy van. Na, ülj csak le!” Esetleg én egy nagyon széles látókörű pap vagyok, és azt mondom: „Pszichológus kell neki. Az, mindenképp.” És elmegy pszichológushoz, s pszichológus elkezdi őt agresszió ellen kezelni. Most ezt nagyon csúnyán mondtam. Tehát megküzdési stratégiákat tanul meg, stresszkezelési technikákat, relaxációs technikákat, és mindent azért, hogy azt az ajtót ne csapja be… Teljes félreértése a helyzetnek. Mert nem az történik, hogy a gyerek agresszív, hanem az történik, hogy abban a helyzetben, abban a családi rendszerben, abban az összefüggésben agresszív a magatartása. És ha megértem, hogy egy 17 éves fiúról van szó, aki szeretné a saját életét elkezdeni élni, de persze erre még nincs úgy lehetősége, ahogy egyébként ezt szeretné, és egyébként nagyon jogosan úgy érzékeli, hogy az édesanyja nem tartja eléggé tiszteletben az önállósulási törekvéseit. Hogy még mindig úgy látja őt, mint hogyha 10 éves lenne, úgy beszél vele és úgy kezeli, akkor tulajdonképpen a 17 éves fiú amikor hallgat és amikor becsapja az ajtót, egy visszajelzést ad – persze egy egyre inkább a robbanás felé vivő visszajelzést – aminek mi a célja? Nem az, amit az édesanya gondolhat, hogy meg akar bántani, hogy „Mivel érdemeltem ki, hogy ezt kapom tőle? Hogy lesz belőle aztán ember? Hát mennyit tettem én érte?”. Hogy mindaz az érzés és gondolat, amit az anya elmond és átél, nem szól arról, ami ott történik, hanem arról szól, hogy a 17 éves fiúnak a visszajelzései rendszerszintű változásra szólítják föl a családot. Vagyis az édesanyának és az édesapának meg kellene érteni, hogy ez a család többé már úgy nem működhet, ahogyan eddig. Hogy többé már pusztán csak azokkal a szerepekkel nem működhet, mint eddig. Hogy valamiképpen például annak az édesanyának, édesapának „felnőtt a felnőttel” kellene tudni elkezdenie beszélni a saját gyerekével. Ez egy rendszerszintű változás. Többé már az én gyerekemmel nem úgy beszélek, mint a gyerekemmel, hanem mint egy felnőtt a felnőttel. Ettől ő még a gyerekem marad, de elfogadom, hogy az, ahogyan eddig kapcsolódott a fiú, a lány, az apa és az anya egymáshoz, az egy olyan rendszert alkotott, ami addig volt megfelelő a gyerekeknek, amíg kicsik voltak. Most azonban, hogy kezdenek felnőni, más struktúrára van szükség. Ezért itt a visszajelzés nem arra utalt, hogy valakinek egy picit másképpen kell kommunikálnia, vagy mondania, vagy nem tudom én mit tennie kedvesebben, hanem hogy rendszerszintű változásra van szükség. És itt van egy hihetetlen fontos dolog. Ezt így lehetne megfogalmazni: Tehát a gyerekre nem mondhatjuk azt pusztán csak, hogy agresszív, mintha ez az ő saját személyiségének teljesen csak egy rá vonatkozó tulajdonsága lenne, hanem akkor értjük meg, hogy mi van ezzel a gyerekkel, ha rendszerben látjuk, és azt mondjuk, nem arról van szó pusztán, hogy a gyerek agresszív, hanem arról, hogy agresszióval válaszol a családnak a működésére. Ahogyan az a család az utóbbi hónapokban vagy években működik, arra válaszol így. Mert ez a gyerek lehet, egyébként, amikor a barátai hozott van, esze ágában sincs ajtókat csapdosni, és az iskolában sem csapdos ajtókat. Abban a rendszerben csapdos ajtókat, hogy rendszerszintű változás történhessen. Miért olyan hihetetlenül fontos ez? Mert a család élettörténetének – emlékeztek, mondtuk – megvannak a ciklusai. Minden ciklusváltáskor rendszerszintű változásra van szükség. És nem csak én, mint apa, anya, Feri, Laci, Mari, Kati tudok ellenállni bizonyos változásoknak, hanem mint a családnak egy tagja és a család mint egész is képes bizonyos nélkülözhetetlen változásoknak ellenállni. (38:45)


Hadd mondjak most nagyon sok ilyen példát. Mindenképpen rendszerszintű változás az, amikor egy fiatalember egy másik fiatalemberrel – most gondoljuk el azt, hogy egy férfi meg egy nő – házasságot köt. Amikor ők házasságot kötnek, az eredeti család számára ez rendszerszintű változást kellene, hogy jelentsen. Amikor elköltöznek, egy újabb rendszerszintű változás történ… kellene, hogy történjen. Amikor megszületik az első gyerek, hihetetlen radikális rendszerszintű változásra van szükség. Amikor megszületik a második gyerek, ugyanígy. Amikor az apát kirúgják a munkájából, és egy évig keres állást, rendszerszintű változásra van szükség. Amikor az első gyerek serdülő lesz, amikor az első gyerek iskolába megy, rendszerszintű változásra van szükség. Így tovább… Egy család életében ha például több gyerek születik, akkor mindig megváltozik a rendszer, és mindig rendszerszintű változásra van szükség. Ezért ez azt jelenti, hogy sokszor egy család évente rendszerfejlesztésre szorul. Meg kell változnia a rendszernek. Ezért a családtagok rengeteg jelzéssel, sokszor nem pusztán csak az individuális szükségleteiket fejezik ki. Amikor a párizsit püföli a kanállal, akkor nem a párizsira irányul ez, nem az étkezésre, nem is arra, hogy nem t’om milyen, hanem hogy iskolába ment a hatéves kisfiú. Akkor tud egy család hosszú távon fönnmaradni – és nyilván a családnak az alapja, a férfi és a nő házassága, vagy párkapcsolata,vagy társkapcsolata… Tehát a párkapcsolat. A párkapcsolatban is megvannak ezek a kritikus pontok. A párkapcsolat is változik, ha a családban rendszerszintű változás történik. Hát ha egy férfit kirúgnak a munkahelyéről, szerintetek az nem érinti a férfi-nő kapcsolatot? Nem hogy nem érinti, Magyarországon a kutatások szerint, ha egy férfi hosszú ideig nem talál munkát, az radikálisan érinti a férj és a feleség közti viszonyt. Mert például mit tesz a feleség? Még jobban szorong, még jobban izgul, még görcsösebben ragaszkodik a munkájához, még, még, még inkább azt éli át, hogy rengeteg teher van rajta, de most nem szabad se kidőlni, most, most keménynek kell lenni, most ő hozza a sok pénzt, most ezt ki kell bírni. Ezt az egész családért, de közben fáradt és feszült és strapált… És közben nagyon hajlamos elfelejtkezni arról, hogy a férje éppen mondjuk egy krízisben van. Hogy milyen egy férfinek, aki egy családfő szerepben szeretne lenni, a család eltartói szerepében, egy valódi férfiszerepben, aki tud gondoskodni a családjáról, ebből is kirúgták. Nem a munkahelyéről rúgták csak ki, kirúgták még négy szerepéből. S az a négy szerep a családban van. Ez rettenetesen megterhelő a férfi és nő kapcsolatában, rettenetesen. Magyarországon a legtöbb férfi, ha egy év, vagy egy éven túl nem tud álláshoz jutni, komolyan sérül, és a kapcsolat is vele sérül. Ha ezt valahogy érteni, látni akarjuk, rendszerszemlélet nélkül egyszerűen nem tudjuk, nem értjük, hogy ott mi történik. És eljön mondjuk az a férfi és a nő, és arról beszélnek, hogy az utóbbi időben kommunikációs nehézségeik vannak, s valahogy többet veszekednek. Vagy azzal a problémával jönnek, hogy a férfi elkezdett alkoholizálni. Erre gondolhatja azt az anyósa, hogy egyetlen probléma van, hogy nem szedi össze magát, és hogy iszik. Ez máris kettő, de összefügg. Nem az a probléma, hogy nem szedi össze magát és iszik, vagy hogy „Na ugye most kiderült, hogy milyen pipogya csávó vett téged el! Most, tessék, amikor baj van, látszik, hogy összezuhant.” Ó. Hanem, hogy kirúgták őt a férfi szerepeinek a feléből, és nem találja az új helyét a megváltozott rendszerben. Hogy neki valahogy meg kellene találnia a helyét ebben az új rendszerben. De akkor a feleségének is meg kellene találnia a helyét az új rendszerben, és valahogy a gyerekeknek is meg kellene találni a helyüket ebben az új rendszerben. (Unalmas ez, amit mondok? Vagy nem? Ez oké? Csak úgy, mintha picit köröznék már ugyanott és… Csak ezt olyan fontosnak érzem, hogy valahogy az van bennem, hogy ezt mélyítsük el, vagy húha, ezt valaki megérti.) Teljesen máshogy tudunk mindenhez hozzáállni, teljesen másképpen, mint eddig. (Na, inkább akkor cserélek. Nem t’om miért jó, de…) (44:50)


Igen, azt hiszem, hogy ide érdemes még hozni, hogy ma egy olyan jelenségnek vagyunk a tanúi, hogy a család természetes életciklus-váltásaikor, ebben, vagy ezzel összefüggésben a házastársak természetes életciklus-váltásaikor nagyon könnyen gondolják akár mind a ketten, hogy nem erről van szó. Tehát a több konfliktus, a több veszekedés, a több szorongás, a több indulat, a több elégedetlenség, a fokozódó boldogtalanság az semmi másról nem szól, mint hogy nem te vagy az igazi. Tehát egy teljességgel individuális választ adnak rá. „Én most nem vagyok boldog, és ez mi másért is lehetne, minthogy kiderült, hogy nem te vagy az, akivel meg kellett volna házasodnom. Most ezt nagyon leegyszerűsítettem, de minden ilyen életciklus váltáskor (hát ez milyen, ez jó…) ez a szemléletmód előkerülhet. Mennyivel bölcsebbek vagyunk akkor, hogyha költöztünk, gyerek született, másik gyerek született, ti-di-di-di-di-di…, akkor tudjuk, hogy itt egy rendszerszintű változásra vagyunk fölszólítva. És amíg most éppen az egyensúlyunkból esünk ki, persze, hogy nem érezzük jól magunkat. Általában nem szeretünk kiesni az egyensúlyunkból.


Augusztusban jártam Bécsben. Elmentem a Praterbe. Hát vidámparknak nevezik azt a helyet, ahol az egyensúlyunkból élvezettel esünk ki. Föllőnek, megforgatnak, bezúznak… Ezt nagyon élvezzük, még fizetünk is érte, de utána köszönjük szépen, azért… Hát eleve az egyensúlyból kiesni, és azután változni, rettenetesen fárasztónak, nyűgösnek, nehéznek, értelmetlennek és feleslegesnek tűnik sokszor. Annyira tudunk a stabilitáshoz ragaszkodni és nem akarni, és nem tudni változni, hogy ilyenkor törések történnek. Ahelyett, hogy megőrizve a stabilitásunkat, elég rugalmasan tudnánk struktúrát váltani, s úgy akkor tudna menni az élet. Új és új struktúrák. Ehelyett töréspontok vannak. Szerintem ezt nagyon érdemes tudni. Nagyon, nagyon. Ezért ha valaki hoz egy problémát, hogy „Én boldogtalan vagyok.” ezzel tulajdonképpen még semmit nem értettünk meg. Tehát erre azt válaszolni, hogy „Boldogtalan vagy? Válj el!” Talán érthető, hogy erre ez a válasz…, tehát hol van itt a valóság? Hát fogalmunk sincs, hogy mi az az összefüggés, amiben most valaki… (48:20)


Akkor most mondok még valamit. Magyarországi kutatások. A házaspárok elégedettsége a párkapcsolattal görbéje. A házaspárok elégedettsége a párkapcsolatban az úgy néz ki… Rajzoljak? Hehh! Miket nem tudok! Átlag. Házasságkötés, összes gyerek kirepülése. A görbe az így néz ki. Vagyis – most értelmezem – amikor megszületnek a gyerekek, már az első megszületik, és aztán a többi, az elégedetlenség nő, és mindaddig fönnmarad, ameddig a gyerekek el nem mennek. Magyarországon az elégedetlenség a férj és a feleség között pusztán azáltal, hogy a rendszer megváltozik és gyerekek is vannak, és ezzel a szerepek bővülnek, nőnek, és egy csomó feladat meg minden, ezt úgy értelmezik – mert ez egy értelmezés – hogy tök jól kezdődött minden, de ahogy jöttek a gyerekek, valahogy minden tök nehéz lett, iszonyú nehéz, öööeee – az ott az elégedetlenség. És ha nem töréspontok voltak, hanem ciklusváltások, akkor végül, amikor a gyerekek elmennek, akkor visszatalálnak egymáshoz, és azt mondják: „De hát, tulajdonképpen milyen szép is volt ez! Ó, hát nehéz volt, de, hó…” Most két kérdés van. Ki bírja ki ezt az egész folyamatot? A másik, hogy nem bölcsebb-e eleve látni, hogy amikor a család természetes életciklusai és életciklus-váltásai nyomán folyton-folyvást a kapcsolatra is egy teher hárul, hogy az nem kizárólag terólad szól. Tehát nem arról van szó, hogy a férfi egy lehetetlen alak, mert este 11-kor már csak távirányítót tudja nyom… és ha még legalább végig nézne valamit. De azt is tudjuk a kutatásokból, hogy egy férfi pontosan addig néz egy valamit, ameddig oda nem jut teljesen ösztönösen érzelmileg, hogy abból valami probléma nem áll elő, amivel kapcsolatban ösztönösen elkezdené azt megpróbálni megoldani. A férfi azért nyomkodja a kapcsolót, mert pontosan, ha már valamit dolgoznia kéne a látottakkal, akkor átvált. De ez normális férfi reakció. Így vagyunk behuzalozva, ténylegesen így van, így vagyunk normálisak. Ha egy férfi este – de erről már sokat beszéltünk – az agyműködésünk este mikor bambulunk, 90% takarékon van. 10% egy kis ilyen neuron-izé, izgalom, de egyébként semmi. Egy nő nem így működik, ezt tudjuk jól. Amikor a nő ugyanúgy csak nézi, hogy Esmeralda és … Senorita…, akkor neki a 70%-a teljesen rajta van a témán. Ezt most miért akartam…? Csak hogy egyetlen példába ágyazzam, amit mondani akarok. Hogy, amikor megnő a terhelés, új rendszernek kell fölállnia, a gyerekek éppen iskolát kezdenek, vagy éppen óvodát kellett találni, és beszokik az óvodába, ezért bepisil, akkor hazajön, otthon is bepisil, és amit már tudott most már azt nem tudja, ííígyazsazsa… és a feleség feszült, és a férfi meg „Aj, hagyjál már, hagy pihenjek… zsazsaaazsa!” S akkor ide fölszökünk az égbe, s azt mondjuk, hogy egyszerűen hát nem erre házasodtam meg, hát nem erre, hogy ezt kapjam. És ugye ennek a legegyszerűbb válfaja az, „a férfiak ilyenek” vagy „az én pasim ilyen”. És persze fordítva is, hogy „Na, ez, ez… bezzeg akkor tudta illegetni-billegetni magát, mikor még… Akkor bezzeg volt szép bugyi! Most meg már semmi nincsen.” (Nem csak gyakorlókabát van…) Egy valamit szerettem volna csak ezzel valahogy érzékeltetni, hogy – persze sarkosan, meg most itt érzelmileg fölindultan mondom – az eseteknek a kilencven-akárhány százalékában „a másikkal van a baj”. Aztán ennél egy picit árnyaltabb, hogy „a házasságommal, a házassággal van a baj”. Egy visszalépés, hogyha azt mondom, hogy „a gyerekkel van a baj”. Egy picit árnyaltabb, ha azt mondom, hogy „valahogy velünk van a baj”. Na ez már valami, hogy úgy „velünk”. És mikor az egész egy rendszerbe ágyazottan tud megjelenni, akkor tulajdonképpen nem ezt a görbét kapnánk. Hát akkor a természetes krízispontokat, a természetes ciklusváltásnak a pontjait nem úgy élnénk meg, mint katasztrófákat. És akkor – mondjad, Péter! Ja, hogy mik a töréspontok? Nem, a töréspont, meg a váltáspont, csak az a különbség, hogyha egy család elég rugalmas, és rugalmasan tudja a stabilitását megőrizni, akkor struktúrát tud váltani. Ha azonban nem elég rugalmas, és ellenáll az elkerülhetetlen változásnak, hogy maga a család fönn tudjon maradni, akkor a váltáspont törésponttá válik. Hát a statisztikákból tudjuk, hogy a legtöbb Magyarországon megkötött házasság az első évben bomlik föl. Az első évben bomlik föl a legtöbb házasság. Ha egy kicsit tágabbra vesszük, akkor azt lehet mondani, Magyarországon a legtöbb házasság az első hat évben bomlik föl. Miért? Azért, mert pusztán azáltal, hogy a férfi elköltözött otthonról, a nő elköltözött otthonról, a nő elköltözött abból a jó kis lakásból, ahol két barátnőjével tök jól volt, a férfi elköltözött abból a tök jó helyről, ahova vitte a csajokat addig, s a… Túl sok a változás. Tehát az, ahogyan ők egyáltalán párrá, házaspárrá szerveződnek, és új otthon van, és ez egy új struktúra, és minden megváltozik, tulajdonképpen már az első lépésnek a természetes váltópontján elakadnak. Erről szól sok esetben. Nyilván sok minden van, az élet ágas-bogas, de sok esetben erről szól. És miért az első hat év? Például azért, mert az első hat évben rengeteg változás történik, mert elköltözünk, munkahelyet váltunk, megszületik az első gyerek, „rossz esetben kettő is születik…”, újabb radikális, döbbenetes változások, „három”, a két-három gyerekhez költözni kell. A költözés ugye gyökérkitépés, új hely, nem is tudunk ott lenni, a munkahelyváltás miatt, több pénz kell, az a munkahely nem jó, át kell menni más munkahely, más város… És mindez úgy csapódik le az elménkben, ha szabad így mondani, hogy amikor megkérdezi egy kutató, hogy „Mennyire elégedett a házasságával?”, akkor a válasz így hangzik, hogy „Jaj, hát az elején egész jó volt ott, béke, nyugalom, óceán érzés, s hát nem is tudom, lehet, hogy egy kicsit hülyén hangzik, de hát amióta tulajdonképpen a gyerekek születtek, meg mi, hát azóta kata… Jött az anyóskonfliktus…” Az anyóskonfliktus hihetetlenül… Mit jelent az anyóskonfliktus a rendszerszemléletben? Nagyon egyszerű. Azt jelenti, hogy az eredeti család, ahonnan a férfi, vagy a nő származik, a természetes struktúraváltást tiltakozással NEMeli. NEMeli – ezt most találtam ki. NEMet mond rá, tehát NEMeli. Hát ha van IGENelés…, akkor NEMelés… (Zsolt? Ezt hagyjuk, ugye? Lépjünk át rajta egy ilyen rugalmas lépéssel.) Az, ahogyan sokszor a 20-30-40-50 éves gyerekének a természetes életciklus-, házastársi ciklus-, családi ciklusváltásaira reagálnak az eredeti családban, az egészen tönkreteheti, vagy ellehetetlenítheti az új családnak a kialakulását. Nem a működését, a kialakulását. (58:50)


Ha az én anyám – most képzeljük el, én egy férj vagyok – és én nem bírok leválni az édesanyámról… És hát az édesanyám, hát olyan sokat segít nekünk, ezt igazán megértheted… - mondom a feleségemnek. Hát mi lenne az én anyám nélkül? Ugye, hogy milyen jó, mikor jön és foglalkozik a gyerekekkel? Hát fölnevelt engem, meg még a négy testvéremet. Hát nem volna érdemes megtanulni, hogy kell pelenkázni, meg minden? Hát az olyan sokat segíthetne. Hát én nem értem. És ezért az anyámnak kulcsot adok. (Jaj, jaj a kocsimat nem adom, azért azt nem!) Adok egy kulcsot, hogy az anyám jöhessen mindig. Az sokkal egyszerűbb, mint hogy föl kell hívni, meg csönget, múltkor se volt jó a kaputelefon. Valójában ez nyilván tünete annak, hogy itt egy sokkal bonyolultabb rendszer működik, én még inkább az előző család rendszerében vagyok otthon, és én az előző család rendszerébe szeretném integrálni a feleségem. Nem akarom, hogy egy új rendszer alakuljon ki. Az én buksimban az van, lehetne úgy is, hogy elköltözünk, de a régi rendszer marad. Mindenütt, tehát most már az anyám is szeret, meg a feleségem is. Nekem tetszik ez a rendszer. Napközben az anyukám, este meg a feleségem. Jól kitaláltam. A probléma az, hogy az új család, mint rendszer nem tud fölállni, és amikor a feleség egyre elégedetlenebb, vagy dühöng, vagy sír, vagy otthagy engem, vagy megsértődik… Az „otthagy” csak úgy nem végleg, csak úgy elmegy. Akkor eszkalálódott valami, visszajelzést ad, a visszajelzés üzenete: struktúrát kéne váltani. Föl kellene állnia egy új struktúrának. Erről szól, nem arról, hogy már nem szeretlek téged. Tudjátok, olyan szívbe markoló, egyszer beszélt nekem arról valaki, hogy mindegy, hogy férfi vagy nő, a házastársa nem kívánt struktúrát váltani. Ezért, amikor a munkából hazament, ő mindig az eredeti családjába ment haza, ott még elbeszélgetett az anyukájával, apukájával, ott is vacsorázott meg, s utána ment – hát hogy hova, ezt nem is tudjuk. Abba a lakásba, ahol a férje/felesége élt, és várta őt oda „haza”. És ez a valaki mondta nekem, hogy „Tudod, volt olyan, két éve voltunk házasok, és én már hazaértem, társam meg még nem, s kiültem az ablakba, levettem a jegygyűrűmet, s kidobtam.” Ez egy szimbolikus visszajelzés. Hogyha nem tudunk fölállni egy új struktúrában, ennek vége lesz. El se kezdődik. Valójában el se kezdődik. Hmm! Hmm! (62:20)


Ezeket nagyon át akartam nektek adni, és most még akkor van tovább is. A rendszer – hogy mondjak valami bíztatót – önszabályozó. Vagyis, hogy a 17 éves fiút nem kell megtanítani arra, hogy visszajelzéseket adjon. Megy magától. A feleséget se kell külön megtanítani veszekedni, csinálja. A férfit se kell megtanítani tévét nézni, mert tudja csinálni azt. És ezek mind jelzések a rendszerre vonatkozóan is. Na most… Az, hogy egy család önszabályozó, de közben rendszerként működik és a rendszernek a stabilitását igyekszik fönntartani – homeosztázis. (Rettenetes. De jó, hogy végeztem valami kis iskolát, mert egy ilyen szó, ez…) Mondanék erre egy történetet, (Ez pont 10 perc, akkor az…) hogy családterapeuták milyen módon próbáltak tényszerűsíthető adatokhoz jutni a családnak, mint rendszernek a működéséről. (Muszáj innom egy kicsit. Na, most szépen megdöntöttem… Ki fog… lőni. – Ssssz! – Lerakhatom? De most úgy izgulok. Jó, megvan. Jaj, kaptam egy visszajelzést – erről jut eszembe. Hogy ilyen párában, melegben, összezsúfoltan ültök, hogy: etikátlan kólázni. Szóval… De én beszélek, azért ez egy… némi, némi indok.) (64:20)


Valódi történet, amit mondok, a szakirodalom hozza. Apa, anya, két lány - ötéves, meg hétéves. Nem tudjuk, nem is érdekes, hogy pontosan hány évesek, mind a kettő asztmás. Az egyik kislány – a kisebbik – a gyógykezelésre nagyon jól reagál, az orvosságokra nagyon jól reagál. Amikor asztmás rohamai, vagy dolgai vannak, akkor a gyógyszer segít neki. Igen ám, de ott van a nagyobbik lány, aki szintén asztmás, s aki három év alatt 23-szor került kódházba. Tényleg így van, mondja a szakirodalom, 23-szor, és azt derült ki, hogy a gyógyszerre – mikor otthon adják a gyógyszert neki – nem reagál. A kórházban reagál a gyógyszerre, otthon nem. Családterápiára jut a család. Azt mondja a kutató: „Na, itt ez egy jó minta.” (Nem tudom, hogy ezt mondta-e, de…) és a következő kísérletet hajtják végre. Két előre megbeszélt tipikus konfliktushelyzetet „játszatnak le” – most mondjuk így idézőjelben – a férjjel és a feleséggel egy arra a célra berendezett szobában, aminek az egyik fala egy ilyen egyik oldalról látó üveg csak. Mögötte ott helyezkedik el a két kislány a kutatókkal, és ahogyan a konfliktus megy, és aztán nagy veszekedés lesz, és azt kell csinálniuk, ahogy általában szokták, ez nem is esik nehezükre. Közben a fontosabb pontoknál vért vesznek a kislányoktól, hogy pontos adatokhoz jussanak arra nézve, hogy mi is történik a szervezetükben. Mi derült ki? Az derült ki, hogy ahogy a férfi és a nő belement a „szokásos” családi konfliktusba, a kislányok szervezete – mind a kettőé – nagyon világosan jelezte, hogy ez nekik nehéz. Amikor beengedték a kislányokat a konfliktushelyzet után, akkor a következő történt. Annak a kislánynak, a kisebbiknek, aki az asztmás (Asztma, ugye, azt mondtam? Jó. Mert lehet cukorbetegség, bármi lehet.) gyógyszerekre jól reagált, az derült ki a véréből, hogy a konfliktus befejezése után elég gyorsan rendeződik az állapota. A másiké, a nagyobbiké, akit három év alatt 23-szor vittek kórházba, körülbelül másfél órán keresztül még egy kórosan, most mondjuk így egy ilyen izgalmi állapotban van. S azt nem értették, hogy mi okozza a különbséget. Miért van az, hogy az egyik kislány, ha vége a konfliktusnak, akkor jól lesz, és jól reagál a gyógyszerekre, a másik pedig nem? Nézték, hogy mi történik akkor, amikor a kislányokat beengedik a konfliktusba. Az derült ki, hogy más a családban a szerepük. A nagyobb kislányt, aki súlyosabb betegségtünetekkel van, az apa és az anya is a saját pártjára igyekszik állítani. A veszekedésbe bevonják őt, és valamiképpen azt kérik mind a ketten tőle, hogy foglaljon állást, mondja, hogy kinek van igaza, be akarják szippantani. A kislány rettenetes helyzetbe kerül, mert nem választhat a szülei között, mert szereti mind a kettőt, meg hát egy gyerek nem választhatja meg, hogy ki az apja, meg az anyja – azok, akik. A kisebbik kislányt azonban nem hozzák ilyen szerepbe, ezért ő – most ha szabad így mondani – a veszekedésnek a nehézségét átéli, de amikor vége a veszekedésnek, akkor jól tud lenni. A nagyobbik kislány azonban nem tud jól lenni, mert egy olyan szerepre, egy olyan helyzetbe hívták meg, aminek a problematikája fönnáll a veszekedés után is. „Most kit árultam el? Most ezután szeretni fog az apám, vagy nem? Most jól lavíroztam, vagy nem? Most az anyám fog-e szeretni, vagy nem? Mi lesz most így?” Kiderült az, hogy – és mondhatnánk többféle betegséget is – hogy az az asztmás roham, az a cukorbetegség, az a meglepő magas vérnyomás gyerekkorban, az egy családban betöltött szerep révén történik, és alakul ki, és marad fönn. De miért betegszik meg egy gyerek? Mi a funkciója a rendszer szempontjából? Ez a kérdés. Miért válaszol így a gyerek a családi helyzetre? Mert az is lehetne, hogy például mondjuk, magatartás-zavaros legyen inkább. Hát válaszolhatna így is. Többféle választ adhat, de ő mégis, ő mégis beteg lesz. Miért? Azért, mert az derült ki, hogy amikor a férj és a feleség a nagy veszekedés közben érzékelik, hogy bejönnek a lányok, akkor az nagyon sokat segít nekik abban, hogy apa- és anyaszerepbe kerüljenek látván a gyereküknek az elinduló rosszullétét, és apa-anya szerepben meg jól működnek. Férj-feleség szerepben nem tudnak jól működni, de apa-anyaként összefognak, és a beteg kislány egészségét óvják. Ezért a kislány betegsége kizárólag a rendszer összefüggései által érthető meg. A kislány betegsége egyrészt tünete a rendszer betegségének, azt fejezi ki és azt tükrözi, de sajátos módon két jellegzetességgel bír. Az egyik maga a betegség, egy olyan visszajelzés, ami tulajdonképpen struktúraváltásra szólítja föl a családot, hogy nagy baj van – hát ezért mennek orvoshoz – nagy baj van, eljutottak a családterapeutához. Nagy baj van, ugye a betegségen keresztül jön az üzenet. Ez az egyik funkciója, hogy kifejezi, hogy rendszerszintű változásra van szükség. Mi a másik funkciója? Sajnos az, hogy a rendszer fönnmaradjon úgy, ahogy addig. Hiszen amikor beteg lesz, jön a roham, akkor egyszer csak férj-feleség szerepből átmennek apa-anya szerepbe, ott tudnak partnerként működni, ott akkor a betegség tehát fogja segíteni is a rendszerszintű változást, és fönn is tartja azt a rendszert, aminek meg kellene változnia. (72:10)


Ez, amit most elmondtam – azért mondtam, lehet, hogy nagyon extrémnek tűnik, meg hogy vért vesznek, meg nem t’om én mi, mert ez – minden család működésére jellemző. Csak hát nyilván az elemek, a jelzések, satöbbi, ezer féle nagy változatosságot mutatnak. Ezért például hogyha csak ilyen egyszerű, lineáris ok-okozati módon gondolkodunk, akkor megkérdeznek bennünket a kutatók, hogy érezzük magunkat, és elmondjuk: „Hát hogy érezhetnénk magunkat? Hát van egy lányunk, és az orvosok se jönnek rá, hogy mi a baja. Ez rettenetes, hogy pont a mi családunkban van egy olyan gyerek, úgy asztmás, úgy cukorbeteg, úgy, vagy úgy magatartászavaros, vagy úgy hiperaktív, vagy úgy düdübdübdübdüb… Ez nem igaz! Miért pont nálunk? Hát eddig is annyi bajunk volt, olyan sok nehézségünk, és még ez is.” És akkor a vallásra vonatkozó kunkor: „Miért büntet minket az Isten? Mivel érdemeltük ezt ki? Most mondja meg, atya! Hát másoknak olyan könnyen megy.” Senkinek se megy könnyen, de ez is egy sztereotípia. „Másoknak olyan könnyen megy, és mi…” (73:40)


Picit se szeretném, hogyha most ezek az utolsó mondataim kritikaként, vagy ilyen, ilyesmiként, ilyen rejtett agresszióként jutnának el hozzátok, hogy én most még bele is rúgtam valakibe, aki… Csak azt akartam ezzel érzékeltetni, hogy például az, ahogyan egyáltalán látjuk és értjük a helyzetünket, az életünket, hogy mi történik velünk – és aztán az Istenre való vonatkozásban, hogy tulajdonképpen mi is ez – lehet az elejétől a végéig a realitástól fényévekre levő. Ez számomra megrendítő, ezért amikor például jön valaki és azt mondja „Miért büntet engem Isten azzal…most mivel érdemeltem én ki?” hát nagyon komolyan veszem azt. Először is őt magát, azt is nagyon komolyan veszem, amit mond, de gondolom, hogy úgy kellene értelmezni a helyzetet, ahogyan ő értelmezi. Mert lehet, hogy a rosszullétének az egyik már most állandósuló oka egy rendszerben maga az értelmezés is, ahogyan ő értelmezi és látja, és elgondolja, hogy mi is történik vele ebben a „kutyanehéz” életben.


Ennyit tudtam. Mondtam már múltkor is, hogy jó könyékig beletúrtunk. Ezt… na. Nagyon köszönöm a figyelmeteket. Egy hirdetés. Most én…