Hanganyagok‎ > ‎2010-2011‎ > ‎

2010.10.19


Az alkalom

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

(Hú, ház azt hiszem, hogy ilyen nyomorban rég voltunk, mint most. Hűha! Nagyon megtisztelő, hogy itt vagytok. Elég elfogódott leszek.)

Próbálnánk akkor most egy picit ismételni. Nagyon röviden, csak hogy egyáltalán a témánknak a nagy összefüggését lássuk, és addig meg Péter szedi még a papírokat (Péter, nyugodtan, nyugodtan… utolsó.). A családról beszélünk most, mint élő rendszerről, és igyekszünk túlnyúlni azokon a közkeletű megközelítéseinken és értelmezésen, ahogyan nagyon leegyszerűsítő módon adott esetben kizárólag csak valami ok és okozat viszonylatában próbálunk érteni vagy megérteni jelenségeket, ami egy családban történik, és ezért a rendszerszemléletet hívtuk segítségül. A rendszerszemlélet, illetve a rendszer szemléletű családterápia évtizedek óta nagyon pontosan és jól kidolgozta azt, hogy mit érdemes nekünk tudni egyszerű halandóknak. Van egy nagyszerű családterapeuta, akitől többek között tanultam, ő egy magyar valaki, és úgy fölmerült az egyik csoportban egy kérdés, hogy „Na, kinek volna kedve esetleg családterapeutának lenni?”, és akkor ránk nézett nagyon kedvesen, és azt mondta, hogy „Hát lehetőleg ne… ne, csak ha nagyon muszáj, akkor. Nagyon melós dolog, iszonyú fárasztó egy egész rendszert próbálni észben tartani és látni.” Egy családterapeuta hihetetlen komoly szellemi munkát végez, miközben lehet, hogy csak néhány szót szól, vagy mond egy gondolatot, hogy „akkor mi lenne, ha ez lenne”, vagy „nem t’om hogy látod ezt”, vagy így… közben ott benn olyan munka zajlik, az lenyűgöző, az lenyűgöző.

1. A család pszichológiai egység; 2. Az egyes ember növekedésének színtere; 3. A családtagok kölcsönösen, mindenki mindenkit egy folyamatban befolyásol; 4. A család önszabályozó; 5. Dinamikus egyensúlyra törekszik, a stabilitás, rugalmasság kettőssége – nem ellentéte – jellemzi.

6. Egységként működik, és egységes működés jellemzi. Itt beszéltünk – vagy nem tudom, hogy ezt hangsúlyoztuk-e – hogyha egy ember változik a családban, akkor az egész család változik. Nem egyszer pedig azt lehet mondani, hányszor történik olyan, hogy jön egyetlen valaki, azt mondja: „Az én férjem ide hétökrös szekérrel se elhúzatható, biztos, hogy nem. Soha nem jönne ide.” Ezt ritkábban hallom, inkább férfiak szoktak jönni, és azt mondják, hogy „Ez szörnyű! Az én feleségem kizárólag a sorozatokat nézi, és egyáltalán nem látom érdekeltnek a családi egyensúly fönntartásában, vagy a gyógyulásban.” Tehát férjek állnak sorban – rettenetesen fárasztó. Komolyan, ez annyira fárasztó, ez egy kicsit megterhel, és akkor néha úgy ülök, és mondom: „Istenem, egy nő jönne már!” mert valahogy a nőknek ez tök mindegy, és csak a férfiak állnak ott hosszú sorokban, hogy szeretnék a családot fejleszteni. Kedves nőtársaim, szedjétek össze magatokat! Hát ne kullogjatok a férfiak után. Tehát mondjuk képzeljük el, hogy egy férfi arról panaszkodik, hogy „Hát ez egész rettenetes! Tehát én… nem, a felségem biztos, hogy nem fog ide eljönni.” Egyébként van azért ilyen. Van, van. És mi történik ilyenkor? Nemegyszer kiderül az, hogyha a családról tudunk, mint élő rendszerről, nyitott, élő rendszerről, dinamikus, egyensúlyra törekvő nyitott, élő rendszerről. Önszabályozó, dinamikus, egyensúlyra… rendszerről, akkor beláthatjuk egy ilyen beszélgetésben azt, hogy van egy olyan pillanat, lehet egy olyan pillanat, előbb-utóbb el szoktak jönni azok a pillanatok, amikor egy kapcsolatért a legtöbb, amit megtehetek, hogy én változok. Tehát vannak olyan helyzetek, amikor egy kapcsolatért a legtöbb, amit tehetek, hogy én változok. Nem egyszer vannak olyan… Tudjátok, mikor jön hozzám valaki, és azt mondja: „Hát Feri, tulajdonképpen nekem egy problémám van.” Ez éppen a tegnapi napi élményem. Jött hozzám valaki, egy cégnél dolgozik, és azt mondja: „Feri, tulajdonképpen, most ahogy beszélgetünk, igazából egy problémám van, hogy rossz a főnököm.” Ezt mondta, ide jutott hosszas beszélgetés után. „Ez az egy problémám van: rossz a főnököm.” Megkérdeztem tőle, hogy „Ezt én értem. Mi jelenthetne akkor megoldást, ha ez az egy igazi komoly problémád van? - Hát a főnöknek meg kellene változni.” Logikusnak logikus éppen, de a realitás körülbelül a nulla és a mínusz egy között ingadozik. Kérdeztem tőle, hogy „Ezt én értem, hogy most ez az egy problémád, a főnököd egy kibírhatatlan valaki, nem bíz meg olyan nagyszerű feladatokkal, amiknek az elvégzésére te képes vagy. Mit lehetne akkor ilyenkor tenni? – Más főnök kell.” Ezt én értem, hogy ez éppen megoldás lehetne, ha az élet így működne. Nagyon szomorú az, mikor egy ilyen helyzetben valaki megmakacsolja magát és azt mondja – és ez is megtörténik nemegyszer, hogy a szíveteket örömre gyullasszam, reményre serkentsem, hogy azt mondja – „Jaj, hát akkor ide is hiába jöttem. Hát ha te is csak azt mondod, hogy énvelem van a baj, hát akkor, akkor hiába. Mikor napnál is világosabb, hogy a főnököm egy lehetetlen alak, és erre te azt mondod, hogy én csináljak magammal valamit. Tudod, szóval tudtam, hogy az élet ilyen. Irgalmatlan igazságtalanságok. Hány emberhez menjek még el, hogy elmondjam, hogy a főnököm hülye?! Ezt miért nem lehet már megérteni?” Tudjátok, hogy ez milyen szívbe markoló nekem? Nagyon szívbe markoló, hogy egy ilyen végtelen egyszerű gondolatot nem, valahogy képtelen vagyok átnyújtani, vagy átadni, vagy nem érkezik meg, akárhogyan mondom. Hogy ez egy rendszer. Hát ha az ott be van betonozva – ilyet ismerünk, ugye ez egy élmény, hogy a főnök be van betonozva? Ebben az esetben ha jót akarsz magadnak, hát mi van a kezedben, vagy mivel tudsz valamit kezdeni? És hogy… na, tehát tegnap is sóhajtottam egy nagyot, és konstatáltam, hogy megint nem sikerült valakinek segítenem. Nagyon szomorú. Hogyha egy kapcsolatért egy ponton akarok valamit tenni, és úgy látom, hogy a másik nem, akkor egy kapcsolatért a legtöbb, amit tehetek, hogy én változok. Azt nem magamért teszem, a kapcsolatért teszem. Ebben ezt tartom a szépnek, hogy nekikezdhetek változni és fejlődni nem azért, hogy „Jó, akkor pusztulj meg! Jól van, akkor nem érdekel, akkor ott sülj meg, ahol vagy!” hanem hogy egy kapcsolatért nekiállok én változni. Az teljesen más, mint amikor köpök egyet és azt mondom „Jól van, akkor mit érdekel engem! Tessék, ez vagy te. Nem baj, én azért elmegyek személyiséget fejleszteni. Megmutatom neked, hogy ki a legény a gáton. Tessék, te itt punnyadsz én meg személyiséget fejlesztek. Most pszichodráma csoportba járok, tudd meg.” Hát nem erről beszéltem. Tehát, hogy egy kapcsolatért a legtöbb, amit tehetek, hogy én változok. Na, jó. Szerintem ez érthető. Tegnapi kliensemnek üzenem. A következő, hogy… (09:20)

7. Az élő rendszer mindig több, mint az elemek összessége. Ugye, egy férfi, egy nő, meg egy gyerek az nem család. Hát miért lenne az? A család, és családként működik, és családként gondol magára: óriási minőségi többlet. De hát erről sok szó esett. A család egyrészt alrendszerekre bontható, és néha nagyon fontos, hogy lássuk az alrendszereit, máskülönben pedig ő maga is alrendszere egy nagyobb, vagy több nagyobb rendszernek. Ez is nagyon fontos, mert a következő gondolat így szól…

8. Egy jól működő család nyitott a szociokulturális környezete felé, mint ahogy az ember maga is nyitott, mert hogy nem csak otthon él. Tehát ha egy családban tilalmas az, hogy kívülről segítség érkezzen, vagy erőforrásokhoz lehessen jutni, az a család a család működéséhez szükséges erőforrásokkal nem fog akkor rendelkezni. Mert egy család működéséhez szükséges erőforrások nem csak a családból jönnek, hanem a nyitott, tágabb rendszerekből, amelyeknek része a család. Ezért hogyha három lakattal le van zárva egy család… Jó, nem, nem akarok itt beleveszni, mert sok új téma van. (Azt mondja… és a 11. pont pedig az volt… Nem 11, csak kilencedik, mert fölborítottam a sorrendet, amit gondoltam, hogy elmondok…)

9. Határok jellemzik. Erről is ugye nagyon sok szó esett. És beszéltünk végül arról, hogy…

10. Egy élő rendszerben, élő rendszerek között, élő rendszeren belül, alrendszerek között, személyek között a legtöbb konfliktus a határok mentén alakul ki. Ugye, pont ezzel fejeztük be, és talán azzal az egyszerű gondolattal zártuk, hogy hát megrendítő az a megint csak roppant logikus, ámbár az élettől teljesen idegen, a valóságot gyökerében félreértő következtetés, ami így szól: Ha a legtöbb konfliktus a határok mentén alakul ki, akkor a határokkal van a baj. Tehát akkor a gyökeres orvoslás – hogy egy teológiai kifejezést hozzak a házasság teológiájából – az, meg kell szüntetni a határokat. Hát ha a határok mentén vannak a konfliktusok, minek a határok! Nincsenek határok, és minden jól fog működni. Mi a tapasztalat? Ez a legnagyobb esztelenségek egyike. A határokra nagyon nagy szükség van. Az természetes, hogy a legtöbb konfliktus a határok mentén alakul ki. Ezért a határokat nyilván újból és újból át kell gondolni, a határokat gondozni kell, a határok nagyon fontosak. Arra a következtetésre jutni, hogy azért, mert ott van a legtöbb konfliktus, el kell bontani minden határt – hát attól egy rendszer nem fog jól működni. Minden egy óriási katyvasszá fog válni. Hát ha egy családban nincsen a szülők meg a gyerekek között határ, az hogy fog akkor ott működni? A gyerekek azt mondják, hogy „Apa, te is néha kiveszed a szabid, na, most én veszem ki, és akkor izé… buli van.” Hát…! Tehát a határokra szükség van. Most nagyon óvatos… Ahol a szabadság értékét túlságosan más értékekkel szemben kezdték el hangsúlyozni, ott vált egy kulcsgondolattá az, hogy hátha a konfliktus a határok mentén van, akkor minden határt föl kell oldani, és ekkor a konfliktusok is megszűnnek. A valóság az az, nem, hogy megszűnnek, áldatlan konfliktusok alakulnak ki. Na jó. És most jön valami, amit hosszabban szeretnék… ezt mondtam is. (13:30)

11. A család – a család, mint nyitott, élő rendszer – hogy hatékonyan tudjon működni, óriási jelentősége van a családon belüli, a családtagok közötti, a család és a környezete közti kommunikációnak. És ígértem nektek, hogy lehetőség szerint 20 percenként akarnék mondani egyetlen negatív példát, hogy most kizárólag a pozitív kommunikációról szeretnék beszélni. Nagyon érdekes ez, sajátos tapasztalata a segítő foglalkozásúaknak, hogy nemegyszer a negatívumokkal olyan behatóan foglalkozunk, aminek a következménye az, hogy nagyon-nagyon jól elmélyítjük és megtanuljuk azt, hogy milyen sokféleképpen lehet valamit rosszul csinálni. Erről hihetetlen elmélyült ismerettel rendelkezünk már, és mikor megkérdezzük, hogy „Jó, és akkor hogy?” Ja, hát arról még nem volt szó. Nem tudom, ezt megfigyeltétek-e? Tehát nagyon sok komoly tréningek is arról szólnak, hogy három napon keresztül nyomjuk, hogy milyen ezerféleképp lehet rosszul működnie egy rendszernek, s végül marad öt perc, és „Jaj, sajnos nagyon elszaladt az idő. Most, hogy már mindent tudtok, hogy hogy lehet rosszul csinálni, akkor csináljátok jól! Tehát ezeket ne.” Hát, ez nem tudom, hogy mennyire… Tehát ezért most szeretném úgy hozni nektek a kommunikáció témáját, hogy azt gyanítom, hogy elég jó ismeretekkel rendelkezünk, hogy hányféleképpen lehet elszúrni, tehát most nézzük meg, hogy lehet jól csinálni. (15:10)

Két nagy csoportból hozom az információkat. Az egyik egy amerikai pszichológusnak a gondolatsora, aki Chicagoban nőtt föl, mégpedig a nyomornegyedben. (-en, -ben, -ban – ez a magyar nyelv nagyon nehéz, most tanulom) Azt mondja, hogy körülbelül a kommunikáció abból állt, hogy emberek találkoztak és anyáztak, és az anyázás általában késszúrással fejeződött be. Tehát hogy végül aztán kinek van igaza, ezt pedig elrendezték egy másfajta, sokkal hatékonyabb cselekvő módon, tehát nem maradtak meg a szavak szintjén. Igen ám, de hogy ott, abban a nyomornegyedben, ahol ő fölnőtt, azt vette észre, hogy van egy nagybácsi – ez történetesen az ő nagybátyja volt – aki körül valahogy ilyen szigetszerűen minthogyha valami béke világa alakult volna ki, és szép lassan, hogyha valami komolyabb konfliktus volt, akkor a nagybácsinak szóltak, hogy menjen már oda, valamit segítsen ott, vagy valamit rendezzen el, mert különben megint emberhalál lesz. Ő elkezdte kielemezni, hogy mi az, amit a nagybácsi jól csinál, mi a nagybácsi titka. Ez indította őt el, és végül kidolgozta – ezt ismerhetitek a szakirodalomból – a zsiráf-kommunikációt. Ismerős ez nektek? (Nem… Tibor, neked se?Odavagyok!) A zsiráf-kommunikáció testhez szabott, tehát ezért is szeretnék róla beszélni, 193 fölött szabad csak előadni, különben nem hiteles… Most képzeljétek el, itt állna egy 140-es ember, és „a zsiráf-kommunikáció olyan…” Na, ne! Tehát… Szóval… (17:15) Azért zsiráf-kommunikáció, maga ez az amerikai pszichológus nevezte ennek, mert azt mondja: „A zsiráfot két nagyszerű adottság jellemzi. Az egyik, hogy miután nagyon hosszú a nyaka, rá is tud látni a dolgokra. És hogyha nem tudunk rá IS látni a dolgokra, akkor nem fogunk tudni hatékonyan kommunikálni. Ha csak benne tudunk lenni: vége. Rá is kell látni a dolgokra. A másik pedig egy nagyon szép gondolat. Nem tudom, hogy így van-e, de biztos így van, mert ő mondta, hogy állítólag az állatvilágban a zsiráfnak van a legnagyobb szíve. (Óóó. De kedvesek vagytok! A nőkből ahogy kibuggyan egy ilyen, hogy: óóó. Hát, már érdemes volt eljönni. De ez tényleg, olyan szép volt! Óóó! Látjátok, milyen… érdemes volt… tényleg, ez… de jó… na, jó. Tényleg, úgy megmelegszem köztetek. Az biztos, hogy megmelegszem… Egy kicsit jobb idő van, mint múltkor volt.) Tehát a zsiráf-kommunikáció, tehát hogy nagy szív kell hozzá, nagy szív, rálátás. És akkor mondjuk az elemeket. (18:30)

(1). Ez a bölcs nagybácsi egy zseniális érzékkel rendelkezett, mint pszeudo-zsiráf, és ezért, miközben hallotta, hogy milyen sokat ítélkeznek ott a gettóban, nyomják egymásnak „Te, ilyen, zsáá-zsáá – ezt nem mondhatom a Mária Rádió kedves hallgatói miatt. Itt egy külön kulturális betétet kellene beiktatni, amit a Mária Rádió hallgatói kiemelnek az adásból… A rengeteg ítélkezés, minősítés mögött szerintetek mi van? Rengeteg ítélkezés, minősítés… „Nem igaz, hogy ezt sem tudod megcsinálni! Hányszor kell neked szólni, hogy egyszer fölfogd? Nincs neked agyad?” Hogy mi van e mögött? Zsiráf, stty! Az ítélkezés mögött mi van? A zsiráf egyébként nagyon undorítóan nyáladzik. Most jutott eszembe. Kutatók kiszámolták, hogy mennyi nyál folyik ki egy óra alatt a pofájából, nem kívánom senkinek. Tehát ez már lassan egy ilyen fürdővíznyi mennyiség. Hogy mi van akkor az ítélkezés mögött? (Tessék? Semmi. Ne, ne csináljam ezt? Tehát azért jöttetek, hogy én mondjam, és most mit hülyéskedek itt, megy az idő, tehát ez… Ne szórakozzak már, meleg is van, itt ülünk, és várjuk, hogy valaki mondjon valamit. Hát… Mondjon már valaki valamit, hát azt várjuk!!) Tessék? „Kisebbségi érzés.” Juj, ez már egy ilyen, túl sok a pszichológia benne. Hát egy gettóban vagyunk, várjál, tehát ez nagyon egyszerű dolgok… Ú, rengeteg a pszichológia, hagyjuk. Egyszerűen emberekről beszélünk. „Bizonytalanság. Félelem, hatalomvágy. Tudatlanság. Agresszió. Tehetetlenség.” Micsoda? „Szeretet…” – óóó. (Ez viszont fájt most. Nagyon értékes hozzászólások voltak, köszönöm. De tényleg, nagyon, köszönöm, hogy vá… hát most itt nem t’om, ennyien vagyunk, számoljuk csak meg, azt mondja… 1-2… Tehát, tényleg, az óriási dolog, hogy valaki vállalja azt, hogy így hangosan kimondjon egy-két szót. Az óriási nagy dolog. Hát micsoda nagy dolog az!) Az ítélkezés mögött – legalábbis egy chicago-i gettóban, tehát azért lehetünk óvatosak, hogy majd mi eldöntjük, hogy nálunk az hogy van – vágyak vannak. Vágyak vannak. „Nem igaz, hogy képtelen vagy levinni azt a rohadt szemetet! – Vidd le a szemetet…! Azt szeretném, hogy a szemét levivődjék.” Ez a vágy. „Nem igaz, hogy nem tudsz úgy elmenni itthonról, hogy a kulcsodat állandóan itthon hagyod! Hát nem igaz, és akkor én rohangásszak, hogy a kulcs… - Az a vágyam, hogy vidd magaddal a kulcsodat. Az a vágyam, hogy nekem ne kelljen idő tölteni azzal, hogy a te bejutásodat menedzselem.” Ez bizony megfontolandó. Tehát hogy az ítéleteink mögött, mikor úgy jól odadörrenünk valakinek, tulajdonképpen egyszerű vágyak vannak. Ezért nem akartam elmerülni a kisebbrendűségi érzésben, a szeretethiányban, a korai anya-gyerek kapcsolatból való sér… Tehát ismételgessük magunkban: Chicago, Chicago. Egyszerűen vágyak vannak. És hogyha képesek vagyunk a zsiráf-kommunikációra, akkor az ítélkezés mögött meghalljuk az illetőnek a vágyát. De még szebb, ha amikor mi ítélkezünk, kiszalad valami a szánkon, jól, ott elplaccsan a másik arcán (ezt így tudom elképzelni, bzcsikccs!). Ilyen az ítélkezés, akkor rájövök, hogy na ez itt micsoda? Tehát bölcsek lennénk talán, hogyha nyilván a saját kommunikációnkkal törődnénk. Tehát nem arra buzdítalak, hogy most elemezzétek ki a házastársatokat, az összes rokonotokat, és egy héten belül el is mondjátok neki, hogy „Tudod, én már tudok zsiráful, te meg sakálul beszélsz.” Tényleg, ez a párja, azt mondja, hogy van a sakál-kommunikáció. Az, az, rrrrcss! Tehát, mindenki törődjék a maga levesével. Hát hogy mikor kiszalad a szádból egy ilyen mondat, először is tudatosuljon, hogy ez ítélkezés volt, ez minősítés volt, ez a másikat megvető megjegyzés volt. Nyilván az első, hogy egyáltalán fölfogom, hogy mit csináltam. Az is nagy teljesítmény. És utána meg tudom-e én fogalmazni nem ítélet formájában azt, ami itt van, hanem vágy formájában. Hogy azt mondom: „Jaj, drága pöttyöm, öttyöm-pöttyöm! A kulcsot… Judit, a kulcsot!” Ha ismerős nektek ez az opusz, tehát hogy „Vidd magaddal a kulcsot! Annyira jó lenne, ha nem nekem kellene utánad vinni a kulcsot! De boldog tudnék lenni, de egyszerű lenne az élet! Hogy én egy személy, nálam kulcs, te egy személy, nálad kulcs, és akkor milyen szép lesz majd így az élet. Egy ember, egy kulcs, könnyű a hazajutás…” Na, jó. Mária Rádió kedves hallgatóinak üzenem, hogy… Ferenc atya vagyok. (Na, szóval… á, na jó, nem, nem, többet nem szabad, nem szabad… (25:45)

(2.) A nem-et mondás mögött is valami más van. Zsiráf-nyak-nyál… Mi van a nem-et mondás mögött? (Tessék?) „Elutasítás.” Ez milyen érdekes, hogy ez a gondolat, szóval hogy egy nem-et mondást rögtön a személyemre veszek. (Ugye! Hogy?) „Félelem. Szükséglet.” – Jó, Chicago, Chicago… Aha! Jó, itt nagyjából meg is állhatunk. Ez az amerikai pszichológus azt vette észre a nagybátyjánál, hogy igen, mondhatjuk így, hogy szükséglet, de a nem-et mondás mögött az van, hogy az illető valami mást jobban szeretne. Bonyi, ugye? Elég bonyi, bonyi ez a chicago-i, harlem-i – Harlem az Chicago? Nem, az nem… Tehát, hogy a nem-et mondás mögött az illető valami mást jobban szeretne. Eszembe jutott a gyerekmise. A gyerekmisén ugyanis kérdeztem a gyerekeket sok mindenről. Többek között arról – megtréfáltam őket – azt mondtam nekik: „Tudjátok, itt van, fél 10-kor kezdtük a misét, és ti biztos nagyon rutinosak vagytok abban, hogy este leültök apuci, anyuci, meg a testvérekkel, s akkor apa vagy anya azt mondja, hogy „Na, jó, akkor most adjunk hálát a napért.” S akkor a gyerekek persze nagyon élvezik, már jól előkészítettek egy-két okos dolgot, és akkor a legokosabb elfújhatja a gyertyát. Ezért aztán a gyerekeket megtanítjuk, hogy a nap végén adjanak hálát a napért. De én türürürüü… undiztam velük. Az mondtam, hogy „Figyeljetek! Nap végén hálát adni az egy nagy szám szerintetek? Az egy nagy dolog? Reggel féltízkor hálát adni, az igen. Na, na?” S a gyerekek beindultak. „Ú, reggel, akkor reggel… tudunk reggel hálát adni…” Jó dühösek lettek rám, hogy „Akkor is megmondjuk, megmutatjuk neki!” És akkor egymás után mondtak jópofa dolgokat, s egyszer csak, azért mégis csak reggel fél 10…, ugye, kifogytak abból, hogy reggeli, meg a reggeli… Tehát három reggeli után éreztem, hogy kezdünk valahova süllyedni, és akkor egy kislány még majdnem megmentette a helyzetet azzal, hogy „Azért vasárnap mégis csak egy kicsit később kell fölkelni, mint hétköznap.” De ezt nem mondta nagy átéléssel. Akkor jelentkezett egy kisfiú, s egyszer csak kinyitott egy új világot. Mert a kisfiú a következőt mondta: „Hát, én például hálát adok azért, hogy mikor vége lesz a misének – Nem azt mondta, hogy vég…, azért! – hanem hogy mikor vége lesz a misének, utána elmegyünk apával focimeccsre.” Ez gyönyörű szép dolog, egyrészt azért, mert ez a kisfiú 8 évesen rájött, hogy olyasmiért is lehet hálát adni, ami még meg se történt. Ftty! Ezután a gyerekek beindultak, és az egész vasárnapi program-arzenált elmondták, öröm volt őket hallgatni, és lett egy hipotézisem. Tulajdonképpen ezért hoztam ide ezt a történetet, hogy hát nemde el tudjuk azt képzelni, mikor kelti föl az apa, vagy az anya a gyereket, és „Gyerünk, gyerünk, elkésünk a miséről! – Áááá, neeee!” Ugye, hogy kap egy ilyet. És ha a bölcs apa azt mondja: „Na de pöttyöm! Most elmegyünk a misére – Feri atya, tudod, jó fej… – na de az semmi ahhoz képest, hogy utána elmegyünk focizni. Hát akkor tudunk elmenni focizni, ha fölkelsz, hát különben… anélkül nem megy. Mert mi viszont elmegyünk a misére, tehát mise – foci – kaja.” Ennél még szebb tud lenni, s egy olyan, olyan izgalmas dolog, például mikor a gyerek azt mondja: „Nem, nem! – Miért, mihez lenne kedved?Jó, misére nincs kedved (de zsiráf vagyok…) na, pöttyöm, s mihez lenne kedved? – Én… foci…! – Szuper, mise után.” Na, szóval a második gondolat ez, és milyen érdekes, hogy mikor valaki azt mondja nekünk, hogy NEM! Á, csak nem a személyünknek szól! Hát a pötty csak nem utálja apját, anyját… Nem, hát aludna még szívesen. Vagy szívesen elmondaná, hogy misénél ő jobb programot is el tud képzelni. Hát ő, hát miért ne tudná elképzelni. Ezen sértődjünk meg? Mi… dehogy is, ezt…, s milyen jó, ezt meg lehet hallgatni, nem rögtön „Nem igaz, hát készülsz a elsőáldozásra, és így, ennyire veszed te komolyan?! Tudod, mikor viszlek el elsőáldozói hittanórára!” Mire a gyerek: „Igen, igen?” Egyre nehezebb helyzetbe kerülünk. El tudja mondani, hogy a nem mögött mi van, és mi az, amit inkább. Na, jó, ez volt a második. (31:50)

(3.) Harag mögött – mi van? Fájdalom. … - ó, ez nem chicago-s. Aha, elkeseredés, csalódás, aha, jó, ezek jók, ezek jól kezdik körbeírni, igen, igen. Igen, a tehetetlenség adott esetben, igen, igen, ez na, ez jó… Hogy nem úgy akarja, ahogy én akarom. Igen, ezek mind, mind elemei ennek a helyzetnek, igen, igen. Tehát a harag mögött valami be nem teljesült szükségletem van, vagy ki nem elégült vágyam, vagy valamit de szerettem volna, és valami akadályba ütköztem. Ugye, de jó lett volna, és nem úgy lett. Tehát a zsiráf a nyakával, meg a nyállal, hogy mit akarhatott ez az ember, hogy most ennyire haragszik. Milyen – nem az, hogy mi volt az akadály – mit akadályozott itt meg valami, amiről nem tudjuk, hogy mi? Az illetőnek annyira fontos lehetett, hogy most haragszik miatta. Mi lehetett ez a neki fontos dolog, ami annyira fontos, hogy haragszik miatta. Érdekes ez a gyerekeknél, hogy sokszor, sokszor akkor veszik komolyan a szüleiket, ha látják rajtuk a haragot. Egy gyerek érzelmekből tanul, nem csak szavakból. Az nagy dolog, hogy eljutunk oda, hogy képes a szavakból is érteni. Előtte az érzelmekből ért egy gyerek, és tanul, hogy látja a szülei arcát, vagy a magatartását. „Látom… azért apa nem szokott mindig kiabálni, de most kiabál. Akkor itt biztos van… ez biztos már most fontos.” Ugye, egy gyerek ezt pontosan nem érti. „Hát ha látom, hogy apa haragszik, akkor…” S ezért milyen szomorú az, ha apa túl sokat haragszik. Ugye, akkor már nincs üzenet értéke a haragnak. Már nem látjuk, hogy „Na, igen, e mögött tényleg valami fontos van.” Ha az apa mindig, állandóan a haragját a gyerekein tölti ki – á, egy teljesen más köt. Nagyon mélyen él bennem ez, azt hiszem, egyszer elmeséltem már nektek, férfi és nő, házaspár, jöttek és beszéltek, és előkerültek a problémáik. S valamiképpen a férfi ilyen nagyon erőteljesen, ahogy mondta: „A harag!” Az indulat fakad föl belőle, tényleg így volt, és nagyon, majdnem ütötte az asztalt, és mondta „Ez nem igaz, hogy mikor szeretnék hazamenni, haza se lehet jutni! Mert ahogy berakom a kulcsot a zárba, és elfordítom és próbálom az ajtót be… már az ajtót nem lehet be… mert ott vannak a gyerekeknek a cipői, az odavágott táskák, a cuccok, a kabátok. Hogy erre kell hazajönnöm? Hogy már az ajtót nem bírom kinyitni!” Ő azt mondta, hogy őt iszonyatosan dühíti az a folyamatos rendetlenség, ami otthon van. „Elviselhetetlen!” Emlékeztek erre? És akkor utána ahogy kérdeztük: „De, de mi van, mi van a harag mögött?” Ugye, zsiráfoztunk. Miért olyan fontos a rend? Miből jön ez az irgalmatlan indulatod? S azt mondja „Azért, mert én egy olyan családban nőttem föl, ahol a rendhez a biztonság kapcsolódott. Ha rend volt, akkor éreztem, hogy biztonságban vagyok. A rendetlenség pedig azt fejezte ki, hogy nincs biztonság, nem vagyok biztonságban.” Most képzeljünk el egy férfit, hiába 20 éves, 30-40-50-70, és mikor hazamenne, az otthonába, ott az a képzete támad a rendetlenség okán, hogy pont itt nem vagyok biztonságban. Hát hogyne értenénk meg akkor a haragját. A harag mögött ott van valami nagyon fontos dolog. És a felesége életében először, ahogy a férfi még maga sem tudta, hogy a haragja mögött mi van, ebben ez az érdekes. Nem csak a felesége nem tudta, ő maga nem tudta. Neki kellett állni, hogy lépésről-lépésre visszafejtsük, rászánni azt a 15 percet, hogy ő maga rájöjjön, hogy a harag mögött a biztonsága van – biztonságérzete, inkább ezt mondom. S akkor a felesége, hogy „Te jó ég, hát egész másképp látom a férjem, mikor jön be, hogy ő a biztonságérzetét veszíti el, ahogyan hazaérkezik. Nahát ezt meg tudom érteni. Vagy hát ez akkor egész más, amikor látom rajta az indulatot, ha tudom, hogy az indulat mögött mi van.” Hát ez a harmadik, hogy a harag mögött – egyébként ez az érdekes, így mondta ez a kutató – általában nem tudatosított szükséglet áll. Mert ha én magam, aki dühöngök, pontosan tudnám, hogy mi a szükségletem, könnyebben tudnék vele mit kezdeni. Nem egyszer azért jelenik meg ez harag formájában, mert én magam nem tudom elég pontosan, hogy mi is az, ami itten most bent fáj nekem. Tehát itt megint ne a másikat elemezzük, hanem milyen izgalmas például, nem tudom, van-e élményetek, ahogy vezettek a városban? „Ó, itt valaki a buszsávban elment mellettem… Nahát, átment a piroson…” Ugye, nem így szoktuk. (-tam, -tuk-tam… szoktuk-tam…) hanem két perc alatt az atombomba fölmegy az agyamba. Most akkor nagyon izgalmas elgondolkodni, hogy tulajdonképpen milyen szükségletről, milyen nem tudatosított szükségletről van itt szó? Amit úgy érzek, hogy ha egy másik autós elmegy a buszsávban, akkor az gyökerestül tépi ki belőlem. Vagy ha bevág. Mi, mi ez a szükséglet? Ezt most ne,nem…, csak átadom ezt nektek. Hát főleg a férfi testvéreimnek. Találjátok ki, mi ez a szükséglet! Hát azért az… na jó. (38:55)

(4.) Az agresszió mögött, az agresszió mögött – ez a szakirodalomból elég jól tudható. (Tessék? Igen, na aki ismeri a szakirodalmat…) Igen, tehát félelem. Félelem, ki nem mondott félelem. Ugye, az előző esetben nem tudatosított szükséglet, mert akkor kézbe lehetne venni, itt pedig ki nem mondott félelem. Mert ha kimondott félelem lenne, már nem kellene agresszióval kezdeni, vagy megpróbálni kezdeni vele valamit, vagy legalábbis tágabb lenne a szabad cselekvés tere. Tehát az agresszió mögött ki nem mondott félelem (van). A szülők gyerekek felé való agressziója nem egyszer ezt a ki nem mondott félelmet tükrözi. Hetente biztos, hogy egyszer ezzel a témával kell dolgoznom, hogy egy szülő elmondja sírva, vagy nem sírva, hogy „Ezt nem is értem, hova jutottam, hogy képes voltam a serdülő lányomat megpofozni. Hát egész gyerekkorában Ars poetica szerűen nem nyúltam hozzá, és most, mikor 16 éves, most fölpofoztam. Hogy… nem is értem…!” Na, szülők nagyon meg tudnak ilyesmitől rendülni, csak úgy mondom, és bolyong, hogy mi, mi történt velem… Vagy mikor édesanyák, főleg az első gyerekkel, édesanya, első gyerek, mikor az első gyereket először elveri. Tehát ez, ez… zokogni tudnak édesanyák, hogy „Mi… hova jutottam, mit csinálok, mit csinálok?” És tényleg, neki kell állni, mert nem tudjuk, hogy mi történik. Nem tudjuk pontosan, hogy a harag mögött mi van, s az agresszió mögött mi van. S az agresszió mögött bizony nemegyszer vaskos félelmekre találunk. S akkor ő rájön és ki tudja mondani, hogy mitől fél. Teljesen más helyzetbe kerül, a szabad cselekvésnek a tere kibővül. Hányszor hallottam ilyet, meg ez hányszor derült ki ilyen „megpofoztam a serdülő lányomat” történetben, vagy mit t’om én, az apa úgy egyszer csak föláll a kanapéból és azt mondja „Akkor takarodj innen!”. Hát ez is verbális agresszió. „Akkor takarodj innen! Mit képzelsz? Azt hiszed, hogy itt úgy élhetsz, ahogy akarsz? Takarodj innen! Amíg az én… levesemet iszod…” Ismerjük a folytatást. Hogy tulajdonképpen ez mi? Hát mit gondolunk mi? Hát tudunk egy-két egyszerű választ adni, de azért végig kell a folyamatot vinni, hogy ő rájöjjön, hogy mi van benne. Hát például az, Hogy föl…, a szorongás valahogy egyszer csak úgy, úgy tárgyiasul, egy ilyen kimondható félelem lesz, hogy „Elszúrtam az egészet!”. Hát hogyne félhetne, retteghetne egy szülő attól, hogy „Most már látom, hogy vége a nevelés korszakának. Hát mit neveljek már egy 17 éves valakin, aki az én gyerekem? Hát azon már sok nevelni való nincsen…” És jön ez a félelem, hogy „most már vége, nem is tudom helyrehozni”, közben ugye hát nyilván egy serdülő a serdülő életében kajláskodik, keresi magát, persze, hogy hülyeségeket csinál, az normális. S a szülő irgalmatlanul megretten. „Elrontottam mindent, és már nem is tudom kijavítani.” S ez agresszió formájában jelenik meg. De hát sokszor az aggodalom, vagy a gyerekének a féltése, a tehetetlenség – ugye, itt el is hangzott ez – hogy „tehetetlen vagyok már, azt gondolom, kicsúsztak a kezemből a dolgok, egyszerűen nem tudom a helyzetet uralni” – jön az agresszió. Lehet persze olyan is, mondjuk hogyha gyöngébb az önértékelés, vagy úgy érzi, hogy…, akkor úgy érzi hogy, mondjuk a serdülő fiának vagy lányának a magatartása azt tükrözi, hogy „nem vagyok már neki fontos”. Sose felejtem el, egy pedagógus anyuka sóhajtott egy óriásit: „Jaj, azt nem értem, hogy miért vagyok hivatalból ellensége a gyerekeimnek?” Ugye, volt három serdülő korú gyereke. „Hát hogy azt érzem, hogy hivatalból én vagyok az ellenség.” Ez a hivatalból ellenség, azért itt valami rálátás már volt a helyzetre, hát pedagógus volt, gimnáziumi tanár. Tehát a negyedik pont így szól: az agresszió mögött ki nem mondott félelem van. (44:10)

(5.) A zsiráf-kommunikációnak része, hogy képes az „itt és most”-ban maradni. A családtagok, főleg férj-feleség kommunikációjában azt lehet mondani, hogyha a kommunikáció nem működik, akkor úgy körülbelül 100%-ban megfigyelhetjük azt, hogy valaki egy „itt és most” témát elkezd. Azt mondja, hogy: „Ideadnád a sót? – Miért? Múltkor te ideadtad nekem?” Vagy: „Ideadnád a sót? – S te emlékszel, hogy 10 perccel ezelőtt én arra kértelek, hogy akaszd föl a kabátomat? Akkor nincs só.” „Ideadnád a sót? – És én hányszor kértem, hogy azt a rohadt csekket fizesd be?” Hát ennek a mondatnak, hogy „Ideadnád-e most a sót?” hihetetlen sokféle ága-boga lehet, ami egyetlen beszédfordulatban már egy nappal ezelőtt vagyunk, délelőtt vagyunk, reggel vagyunk, egy évvel ezelőtt vagyunk, tíz évvel ezelőtt vagyunk, 15 évvel… Ez főleg nőknek szokott nehézséget okozni, mert a női agy más, mint a férfi. A nők hajlamosabbak a… így mondják ezt, nem csak a rágódásra, hanem a kérődzésre. Bocsássatok meg, nem én találtam ki, szakirodalom. A problémaföldolgozás kérődző stílusa. Tehát ezt tudjátok, ez így föl, le, föl, le. Hogy van a tehénnek? Van réteges gyomor, meg bendő, meg… Tessék? Recés? Jól mondom? És akkor így föl-le megy a kaja, ugye, tehát többször át kell járatni az emésztőrendszeren. Innen van ez, hogy a nők probléma megoldási módszerei között gyakrabban figyeljük meg, mint a férfiaknál ezt a kérődző… Föl-le, föl-le, újabb emésztés, még egyszer le, akkor megint föl… Na de mi szokott itt történni? Majdnem 100%-ban, hogyha a kommunikációban zavar van, ez megjelenik. Ha semmi mást nem teszünk, mondjuk ez után a kedd után, csak erre az egyetlen egyre elkezdünk figyelni, semmi másra, de semmi másra, csak arra, hogyha elkezdünk egy „itt és most” témát, hogy maradjunk az „itt és most”-ban. Akkor is, hogyha nekem erről 1000 dolog jut eszembe, 25 sérelmem van, igazságtalannak tartom… De az egy másik téma! A probléma ezzel az, majd ide is el szeretnék térni, hogy abban a pillanatban, amikor én azt mondom: „Ideadnád a sót?” s erre te azt mondod, hogy „A sót? Most a só kell. Eddig mindig az volt, hogy túlsózok, most meg kell a só. Most neked semmi nem jó?” Hogy egyetlen fordulattal… Tulajdonképpen mi itt a nehézség? Egyrészt, hogy eddig volt egy témánk, a só, a válasszal azonban egyszer csak 2-3-4-5 témánk lesz. Hát most csoda, hogy ebből a helyzetből nem tudunk jól kijönni? Most akkor mi a téma? Tehát ha elmegyünk az eredeti témától – az a só – és a válasszal kinyitunk három új témát, akkor négy témánk van. A só, a házastársi kapcsolatunk előző 10 éve, az egymásba vetett bizalom kérdése, és hogy te vagy-e az igazi. Más témánk nem adódott egy ilyen egyszerű beszédfordulat alatt. Hát most egy ilyen helyzetet lehet uralni, ezt úgy kézbe lehet venni? Képzeljétek el: „Ideadnád a sót? – Neked nem.” Hát most ne is haragudjatok, hát zsiráf legyen a talpán azért, aki áll és azt mondja: „Most hat témát érzékelek.” Hát, hát… szóval… Tehát a probléma ezzel az, hogy így történik, ez nyilván nem a kezdet, ez mindig már valaminek a folytatása, hogy egyetlen végtelenül egyszerű itt „itt és most” témát, ami a végtelenül egyszerűség, a hétköznapi életnek a legegyszerűbb témája egyetlen beszédfordulat után magával ránt öt másik témát, és teljesen kezelhetetlenné válik a helyzet. De hogy érthető, hogy miért válik kezelhetetlenné, és ezt most még csak a témák szempontjából mondtam, az érzésekről még nem is beszéltünk, hogy hogy hat rám az, mikor azt mondod, hogy „Neked nem.”. Hát ha csak az érzésből indulnék ki, már akkor padlót fognék. Hát nagyon-nagyon öreg zsiráfnak kell lenni, hogy „Neked nem.”, hogy azért… Tehát a zsiráf-kommunikációban képes vagyok „itt és most”-ban lenni. És ez nem jelenti azt, hogy ne tehetném azt meg, hogy „Tessék, itt a só.” és utána lehet kérdezni. Tehát például szabad tisztázni a helyzetet. „Most ez sótlan? Sótlan neked? Neked drágám ez most sótlan?!!!” (Na, jó, ez… most törlést kérek… de hogy akkor alkalom nyílik.) „Nem tettem bele elég sót?” Erre akkor lehet valamit mondani. „Persze, hogy nem.” Na, és akkor… A „Persze, hogy nem.” újabb témaözönt hozott el, mert nem arra voltam kíváncsi, hogy egyébként hogy bánok a sóval, hanem hogy most ebbe a levesbe elég só került-e. S tudjátok, milyen érdekes ez, hogyha mondjuk az „itt és most”-ban tudok lenni, és elhangzik három egyszerű beszédfordulat, amikor az itt-ben vagyok: „Ide tudnád adni a sót? – Tessék. – Szerinted sótlan? – Igen, nekem igen. – Akkor… sózd meg!” Tehát hogy… Na, elhangzik három jó beszédfordulat – én is csak kettőig jutottam, tehát hogy a helyzet súlyát érzékeltessük, hogy döbbenetes fölszabadító erejű tud lenni. Tehát egyszer csak három ilyen fordulat, és azt mondod: „Fú, valami tök jó dolog történik.” Ezt most nem hülyéskedek, tényleg ezt gondolom. Három ilyen, hogy… hát itt valami jó légkör van. Hogy lehet, hogy ma este minden másképp lesz, mint az előző 27 ezer estén? Most lehet, hogy ez, csak így, ilyen tök egyszerűen, tudunk beszélgetni? Hát sokszor, mikor bedugul a kommunikáció, ami persze valaminek a tünete egy házastársi kapcsolatban. Hát mikor én a beosztottamnak azt mondom, hogy: „Ideadnád ezeket az aktákat?” és a beosztottam azt mondja: „Tessék.”, s én már …Istenem, le kell ülnöm…, hát ez olyan emberi, hogy még! És akkor: „Ne haragudj, a pecsétet ideadnád? – Parancsoljon.” Hát ilyenben húsz éve volt részem utoljára! De hogy most énszerintem a valóságot mondom, csak egy kicsit hát úgy, hogy az ott előjöjjön. (Erre iszom is, hát olyan… Csak melyiket bontottam ki? Ez, erre mondta valaki, hogy ez nagy szemétség. Mhh! Ne vegyétek magatokra, ennek semmi üzenete nincs felétek. /Egy ember a hallgatóságból: „Ideadnád a kólát? – Persze./ Mi kedden így, így. Többiek odakint, hát úgy próbálkoznak…de hát… Na, oké. Tehát akkor hatodik pont. Most nézem az órát, negyed óra van! Jó.) (53:35)

(6.) (A kommunikációjában kifejezi azt, hogy nem fejezi ki… Ez a… hülyéskedve mondom… Na, tényleg, Feri, hát… ) Nem akarja a másikat megváltoztatni. Tehát a kommunikációjában nem igyekszik rávenni arra, hogy a másik változzon meg, hanem teret ad a változásnak. Lehetőséget teremt neki, fölmutatja, hogy milyen lehetősége, tere, módjai lehetnek ennek. A pedagógiában olyan gyönyörű az, ahogyan mondjuk egy olyan szülő, akinek van őspedagógiai érzéke, meg se kell tanulnia külön, és képes a gyerekének bizonyos dolgokat úgy elmondani, úgy motiválni, úgy, hogy a gyerek ott egy szabad cselekvésbe tud menni. Ez annyira gyönyörű, hogy nem áll meg a tudomány ott, hogyha a gyerek azt mondja, hogy NEM. Hogy egy gyereket mikor valaki el tud csábítani – a szónak nyilván a jó értelmében. Hogy nincs kedve, de nézd csak, meg, hogy ez itt mi…, ez milyen érdekes… S a gyerek máris: „Micsoda? Érdekes? Nehogy csak neki legyen érdekes! Hát nekem is.” Óriási, mikor egy szülő erre képes, főleg, hogyha képessé teszi magát rá. Hát az óriási, hogy, ahogy egy gyereket el lehet varázsolni, de a gyereket el lehet varázsolni… Egy gyereket EL LEHET varázsolni. Hát de nagy dolog az, ha nem csak „nem, nem…” és akkor harag, agresszió… Oké. Hehh! Eszembe jutott egy rajzélményem. Házat rajzoltam, óvodás voltam, s ahogy rajzoltam, én nem tudom miért, de úgy esett jól, lerajzoltam a házat, ablak, ajtó, mindig ugyanazt a házat rajzoltam, mert hát, igen… Egy kocka, két kis kocka, hosszú hasáb, háromszög, és jött a kémény. Én a kéményt mindig a háztető közepére rajzoltam, s aztán füst. S mindig így rajzoltam. Emlékszem, hogy egyszer eljött hozzám a testvérem. A testvérem, féltestvérem, tíz évvel idősebb nálam, és nem is volt köztünk kapcsolat. Egyszer csak, mikor én körülbelül hét éves voltam, hat éves, öt éves, akkor ő megjelent, akkor ő serdülő volt, és az önazonosság keresésében rájött, hogy neki van féltestvére, s megkereste a féltestvéreit, akik között az egyik én voltam. Erről assz’em beszéltem nektek, hogy milyen furcsa élmény volt, mikor egyszer csak egy 16 éves nő odajött, én voltam 6 éves, s akkor kiderült, hogy ő a féltestvérem. Hogy ezzel most akkor mit kell csinálni? Hát persze, hogy nekiálltam házat rajzolni… Hát valami biztonság, tudjátok, ház, ház, ház… És, de komolyan, világosan emlékszem, hogy ott vagyok, szerintem nem jártam iskolába, ülök ott egy ilyen téli este, világosan emlékszem a képre, az ablak előtt volt az íróasztal, és ülök és érzem a szorongásomat ott, ahogy 5-6 évesen ülök és mellettem ül egy vadidegen nő. Én rajzolom a házat, és gőzöm sincs, hogy ez most mi. De úgy, hogy most ezzel mit kell csinálni? S arra is emlékszem, hogy nagyon aranyos volt, mert hozott matricát, és a matrica az valamennyire oldotta a feszültségemet. Tehát tudott varázsolni, és azt is tudom, hogy milyen matricát hozott, mert összevesztem vele a testvéremmel. Ugyanis egy ilyen nagyobb tábla matricát hozott, zöld szmájlincsokkal, ilyen Smile figurákkal. Zöld, mindegyik zöld volt, de különböző méretűek. És ültünk egymás mellett a testvéremmel, és úgy határoztunk, hogy mindenki egyet vesz, és akkor a másik… egyik-másik. Igen ám, de különböző méretűek voltak, és volt annyi eszünk, hogy lássuk, hogyha én ezt, akkor ő azt, és akkor… tehát valahogy a másiknak mindig nagyobb lesz, tehát… mert hogy a nagyobb felé… és ez kisebb… ez nem lesz jó, hogy akkor ő… És volt egy igazán nagy, az volt a legnagyobb, és azt mind a ketten szerettük volna. Mind a ketten! És a testvéremnek volt két zseniális húzása. Az egyik, hogy amikor látta, hogy nem bírjuk elosztani a szmájlincsokat, mert azt a nagyot mind a ketten akarjuk, akkor azt mondta: „Nem lehetséges-e az, hogy a többit osszátok el, és ezt a nagyot pedig valahova föl lehetne rakni a lakásban? Egy olyan helyre, ami nektek nagyon tetszik, hogy mindig lássátok.” Simán megettük. Nem azt mondta: „Idejövök identitás másságban, és ti egy rohadt matricán bunyóztok… jáj… micsoda szomorú a sors…” Nem, nagyon ügyes volt, és képzeljétek el, több mint 10 éven keresztül ez a szmájlincs, ez fönn volt a hűtőszekrény oldalán. Az egész gyerekkoromat végigkísérte, hogy bementem a konyhába, ott volt a hűtőszekrény, fehér színű, és ott volt, és ráadásul nem is így volt, hanem így elfordítva. Tehát hogy van valaki, aki a szabad cselekvésnek a terét egyszer csak valahogy kinyitja és megmutatja. Hát énnekem biztos nem jutott volna eszembe, hogy frigóra tegyek egy szmájlincsot, főleg a legnagyobbat. Az nekem kell. És a másik, még mindig ott rajzolom a házat, rajzolom, rajzolom, szorongok, és a végén ráteszem a ház tetejére a kéményt, füstöt. Testvéremnek a jó érzéke. Azt mondta, hogy: „Nézd csak, én is rajzolok egy házat.” Lerajzolta a házat, pont olyat, mint az enyém, és a kéményt fölrajzolta jobb oldalra, és azt mondta: „Nézd, így is lehet.” Na, ettől kezdtem el szorongani, hogy nahát, egész életemben elrontottam, ránéztem, és rájöttem, hogy az tényleg úgy van. Egy vadidegen nő itt megmutatja, hogy hogy kell házat rajzolni, az egész gyerekkoromat elszúrtam… Tényleg zavarba jöttem, de látjátok, ez volt mit t’om én, majdnem 40 éve, és világosan emlékszem, hogy semmi bántó nem volt benne, hanem így hasonlítgatom a rajzot, és rájövök, hogy az valódibb. Hát tényleg, az úgy szokott lenni. Jé, az úgy szokott lenni. És hogy utána meg lehet fordítani a papírt, és lerajzolom életem első házát úgy, hogy jó helyen van a kémény. Óriási. Szóval, a zsiráf-kommunikáció, hogy nem állok neki téged megváltoztatni, hanem valahogy megtalálom a módját annak, hogy hogy tudsz te alakulni és fejlődni. De ez nem manipuláció, mert megkérdezem, hogy „Ki tudnánk találni egy helyet, ahova a szmájlincsot föl lehetne ragasztani?” és ki tudtunk találni, és ez nagyon jó volt nekünk. Jó. Oké. (61:45)

(7.) Bűntudatkeltés helyett kizárólag a következményekről beszél. Azt mondja… Mondom erre a történetet. Szoktak hívni lakás szentelni és a lakásszentelés ugye, azt szokták kérni a szülők, hogy „Jaj, Feri atya, mindenképp akkor gyere, amikor otthon vannak a gyerekek.” Ugye, az a jó, a gyerekek otthon vannak, és nagy… és akkor vacsorázunk egyet, és megszentelem a lakást és… De mi szokott lenni? Ugye, hát ott már egy ilyen családi világ, és akkor a gyerekek is ott bemelegednek, ott elkezdünk játszani, vagy valami megy, nem szívesen engednek el. Ugye, és ebből sokszor balhé van. Fölállok, és mondom, „jaj, hát már nekem most mennem kell”, meg „késő van”, s akkor a gyerekek: „Neeem!” Türüm… balhé. És mit tett az egyik édesanya? Mikor beindult volna a rendszer, akkor azt mondja: „Pannikám, Petikém! Szerintem engedjük el a Feri atyát, mert ha most elengedjük, az is lehet, hogy máskor is szívesen jön hozzánk.” A gyerekek: „Igen, tessék, tessék…” Szóval, bűntudatkeltés helyett a következményekről beszél. Nyilván mondjuk meredekebb helyzetekben azt is lehet, azt, hogy „Most ha a pirosnál lelépsz a járdáról, akkor nem megyek el veled a boltba, ahol kaphattál volna valamit. Nem megyek el. Ha lelépsz, nem megyek el.” Ez egy tiszta kommunikáció. Azt mondja: „Ha te ezt teszed, ez lesz a következménye.” De nincs semmi megalázás, megszégyenítés, begyalázás, minősítés, ítélkezés, semmi, csak azt mondom: „Ha lelépsz a járdáról, nem megyünk el oda.” Végtelenül egyszerű. Hát megcsinálni nem annyira… Oké. És akkor az utolsó a zsiráf módszerből, mert fogy a nyál… (64:20)

(8.) A zsiráf-kommunikációban a szükségletekre reagálunk. Ez kicsit összefoglalóan is, tehát állandóan azt tudatosítjuk magunkban, hogy a különböző kommunikációs elemek mögött vajon milyen szükséglet húzódik? Ugye, egy olyan közegben, egy gettóban, ahol úgy megy a kommunikáció, meg a cselekvés, ahogy…, föltételezhetjük, hogy mindenki szenved attól, hogy gyerekkorától kezdve alapvető szükségleteik nem voltak kielégítve. Hogy ez egy olyan közeg, ahol hiányok és sérülések, és sérelmek és igazságtalanságok az alapvető szükségletekre vonatkozóan. Tehát hogy átfordítok mindent egy zsiráf nyelvre, hogy mi lehet akkor az a szükséglet. Nem tudom, gyakoroljátok-e ezt, hihetetlen, milyen hatása tud annak lenni, amikor van egy probléma, vagy egy nehézség, és azt kérdezed a másiktól, hogy „Teneked mire lenne szükséged? Neked mi lenne jó? Hát hogy kéne csinálni, hogy neked jó legyen?” Nem tudom, hogy volt-e valaha olyan főnökötök, hogyha fölmerült egy probléma, nem azt mondta, hogy „Hogy lehetett ezt ennyire bénán csinálni? Lehet máshol is dolgozni.” Ugye, ez a negatív. (Csak kijött belőlem egy kis negatív…) Hanem azt mondja: „Nézd, hogyha ez így történik, akkor ebből komoly zavarok fognak történni, és ennek ez meg ez lesz a következménye. Hogy lehetne ezt úgy csinálni, hogy neked ez jobb legyen? Hát az a célunk, hogy ez a folyamat jól menjen végbe. Mi lenne neked jó, mit kellene csinálni, hogy neked jobb legyen, hogy ez a folyamat végig tudjon menni?” Olyan varázsszó, vagy varázsmondat ez, hogy „Te mit szeretnél?”, ez egy döbbenetes erejű mondat, olyan, hogy… hogy olyan, tudjátok, nekem az a tapasztalatom, főleg olyan helyzetekben, ahol ez váratlanul ér… Ugye, azt gondoljuk, hogy teljesen másról van szó, s egyszer csak valaki ezt kérdezi tőlünk, hogy „Neked hogy lenne jó? Te akkor hogy szeretnéd?” Olyan ez, nekem az a képem erről, az a tapasztalatom, ez olyan, hogy úgy általában ilyen „betárazva” élünk, fegyverek, bokapisztoly, vagy nem t’om hogy hívják azt, mindenhol… és mikor valaki egy ilyet kérdez tőlünk, hogy „Teneked hogy lenne jó, te hogy szeretnéd?” az ember fogja és dobálja el a fegyvereit így… Hát itt, itt… hát ezt kérdezte tőlem? Hát ez volt akkor az utolsó pont, hogy a szükségletekre reagál. „Mit szeretnél, mi lenne neked jó?” Hmm! Áldassék a nagybácsi neve!

Nagyon köszönöm a figyelmeteket, akarna-e valaki hirdetni?
Comments