A család kialakulása 1.

2010.11.02.

Megosztom
Elküldöm

Az alkalom

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!

Itt elöl vannak még helyek, most látom – ahogy szoktam ezt mondani, egyszer egy egyetemi előadáson bejött az előadó, körbenézett és azt mondta: alulzsúfolt a terem. Itt teljesen alul vagyunk zsúfolva, itt elöl, szóval…

Ott tartottunk, hogy emlékeztek, próbáltuk megnézni, hogy mit mondhatunk el a családról akkor, hogyha a családról, mint egy élő, dinamikus rendszerről beszélünk, és így jutottunk el tizenegy pontig, amiket most már nem fogok elismételni. Ez a tizenegy pont próbálta leírni azt, hogyha – és most egy sajátos mellékmondatot szeretnék idefűzni – saját magunkat kizárólag önmagunkban kezdjük el megpróbálni értelmezni, látni és megérteni, akkor a legszemélyesebb, leginkább ránk vonatkozó, akár a testünkben tapasztalható érzésektől, fizikai állapotoktól, az egészségünktől kezdve mindenféle másig, nem fogjuk tudni magunkat megérteni. Egyszerűen hogyha nem egy élő rendszer tagjaként, egy sajátos összefüggés elemeként látjuk magunkat, vagy ha nem vagyunk képesek így is rálátni saját magunkra, akkor egyszerűen nem fogjuk érteni az életet. Ez aztán egy jó…, idehoztam, egy perc. Nem tudom, hogy tibennetek van-e egy ilyen vágy, hogy de jó lenne érteni az életet. Bennem nagy vágy van, biztos különben nem lennék itt, nagyon szeretnék legalább valamit megérteni belőle, és ráadásul az idő rövid. Nagyon rövid. Tehát nem csak azért, mert fél tízig vagyunk, hanem azért is, mert az emberi élet olyan rövid, hogy akármennyit sejtünk meg belőle, hát mi az! Lehet, hogy van bennem egy ilyen csillapíthatatlan vágy, hogy nem bírok addig várni, míg majd a halál után minden kiderül. Szeretnék egy kicsit előbb – annyira jó lenne valamit egy kicsit már előbb tudni. Na, tehát, emlékeztek, most csak egyetlen szála ennek a történetnek, hogy visszaidéződjék az, hogy hol is járunk, hogy mondhatjuk azt arra a serdülő 16 éves (Fiú volt vagy lány, aki becsapja az ajtót? Fiú. Jó, nagyon örülök, mindig fölszabadító, hogyha a lényeget megjegyzitek. Van értelme beszélni). Tehát ez a 16 éves fiú mikor becsapja hatalmas durranással az ajtót, akkor mondhatjuk azt, ha pusztán csak őt látjuk, és az anyukája is mondhatja róla, hogy „agresszív a gyerek”. Miközben egyrészt nem gyerek, hanem az ő gyereke, itt kezdődik, nem gyerek, mert 16 éves, az ő gyereke, aki már 16 éves, és nem agresszív, hanem arra a helyzetre – többek között őrá – abban és abban a konkrét helyzetben agresszióval válaszol. És hogyha tudjuk ezt így is látni, sokkal jobban megértjük azt a gyereket, aki nem gyerek, legföljebb az anyja nevezi gyereknek, de nem gyerek, és azt is, hogy mit miért tesz. Ugye, ez volt a tizenegy pont, ahogyan a családról, mint egy élő rendszerről beszéltünk, és ennek volt egy eleme, amit igyekeztünk bővebben kifejteni, ez pedig a pozitív kommunikáció. Mert hiszen ha a családban a kommunikáció útjai szabadok, az információáramlás lehetősége adva van, akkor a szabad cselekvés tere nyílik ki. Ezért olyan fontos az információ, mert minél kevesebb az információ, annál kevésbé tudunk szabadon, a lehetőségek és az adottságainknak megfelelő döntéseket hozni, vagy esetleg választani. Na itt se mindegy, hogy választani vagy dönteni, de most ebbe nem akarok belemenni, azt hiszem. (Vagy várjunk csak, most bele, bele akarjak menni? Bele akarok menni, de nem, nem. Következő alkalommal belemegyek, jó? Most nagyon fontos, hogy el kéne jönnöd a következő alkalomra… és majd nagyon kereslek a szememmel. Jó? S akkor meg… itt, itt, jó, jó, akkor már beszélhetünk, hogy mi a különbség a döntés meg a választás között. Akkor erről legközelebb.) Most tehát beszéltünk a pozitív kommunikáció elemeiről. Melyik állatot idéztük föl? Szép az élet! Igen, tehát a zsiráfról beszéltünk, három okból kifolyólag. Nagy a szíve, hosszú a nyaka, és sok a nyála – de ez nem tartozott a téma fő sodrához, ezt csak úgy mellékesen teszi, de nagyon fontos, mert különben nem tudna annyi növényt enni, mint amennyire szüksége van. Tehát ne becsüljük le a zsiráf nyálát sem, és egy családban a látszólag nem fontos elemek is nagy jelentőséggel bírhatnak, mint a zsiráf nyála. De most erről se akarnék hosszabban beszélni, mert sokkal fontosabb dolgaink vannak. (05:55)

Arra gondolok, hogy egy picit vázolom nektek, hogy milyen irányba haladnánk. Most hogy beszéltünk, és próbáltuk átnézni, hogy mit is jelent a család, mint egy élő rendszer, ezeknek az elemeit egy picit átgyúrtuk magunkon, és a múlt alkalommal lazultunk. Ugye, itt megígértem, hogyha van kedvetek, könyékig beletúrunk majd a tudattalan világába, hogy a vájt fülűek is azt mondják „na jó, érdemes volt eljönni”, és akkor most ebbe az irányba szeretnénk egy lépést tenni. Mégpedig szeretnék akkor beszélni arról – és majd megyünk, megyünk, megyünk – hogy hogyan alakul ki egyáltalán a család. Akkor ugye az onnan indul, hogy gyerekek vagyunk, felnövünk, és akkor képesek vagyunk arra, hogy válasszunk a sok nő között (De nehéz! Én assz’em itt elakadtam. Nem ment. El, inkább pap lettem, ugye ez… Hogy oldható meg ez a rettenetes probléma, hogy nem bírok választani a sok nő között? Hát… lazán átugrom a problémát, leszek pap! Hála Istennek, nem így történt, minden esetre most egy picit belekóstoltunk, hogy már a választás is nehéz lehet, nemhogy a döntés.). Tehát akkor megnéznénk annak az egész folyamatnak a fontos lépéseit, ahogy egyáltalán, valamennyire alkalmassá válunk a házasságkötésre, ti, és aztán (Hát az ugyanaz a folyamat, hogy papnak lenni!) pedig, hogy hol vannak azok a sokat említett váltópontjai, fontos cikluspontjai egy párkapcsolatnak, egy házasságnak és egy család életének, és akkor arról milyen jellemzőket mondhatunk el. Ez lenne a terv, hát ez jó pár alkalom lesz, jó pár alkalom, fontos információk. (08:00)

Ez azt jelenti, hogy most a következő gondolatra jutottam, hogy le kellene írnunk valahogy nagyon egyszerűen, hogy van egy pici magzat, egy kis, kis fiúcska magzat, lányocska magzat, és hogy hát valami történik vele, és jó is, hogyha valami tud vele történni addig, ameddig egyszer csak képes nem lesz a párkapcsolatra. És aztán meg jó esetben nemcsak képes rá, hanem képes aztán elköteleződni és aztán realizálni valamit abból, ami a családnak az alapja. Tehát a mai alkalommal szerintem ezzel el fog telni az idő. Nézzük meg ezt a folyamatot, hogy az életutunkon milyen lépések, állomások valamiképpen milyen szakaszok várnak ránk – egy kicsit szimbolikusan beszélve erről – hogy egyáltalán elérhessünk oda, hogy a párkapcsolatra alkalmasak vagyunk. A következő alkalommal szeretnék arról beszélni, amiről rájöttem, hogy szerintem nagyon izgalmas volna beszélni, és sehol nem találtam komoly irodalmát – majd mi… – hogy mi van azokkal, akik nem házasodnak meg. De nem úgy, mint én, az egy külön tészta, az nem, az nem annyira érdekes. Hanem akik talán szeretnének és mégse megy nekik. Akik valahogy egyedül maradnak, valami történik velük, vagy történt velük, vagy történik bennük és … Mi történik velük? Ők miért nem házasodnak meg? Mely akadályok akadályozzák őket, hogy van ez? Erről szeretnék a következő alkalommal: döntés, választás és miért nem házasodtál meg. Tehát ez a…, ez lenne, és ez szerintem nagyon fontos. Nagyon. (Igen? Aha! Jó, köszönöm. Hellingernél olvasható erről ez-az. Olvassátok el!) Jó. Akkor mondanám a, mondanám a 12 pontot. (10:30)

Rájöttem, hogy az Anonim Alkoholisták 12 pontja alapján, hogy nem csak élnek, szeretnének emberi életet élni. S akkor van 12 pont, ami őket segíti. Hogy most akkor beszélhetnénk arról a 12 pontról, ami elsegít bennünket, hogyha ott a belátásaink és az élettapasztalatunk elmélyül, hogy egyáltalán a családnak az alapja meg tudjon születni, ami egy párkapcsolat. S gyorsan el is mondom: 3-3-3-3 pont.
Útban az anya felé. Az anyánál. Útban az anyától el.
Útban az apa felé. Az apánál. Az apától el.
Útban a testvér felé. A testvérnél. A testvértől el.
Útban önmagam felé. Önmagamnál. Önmagamtól el.

Mind a 12 lépésnél el lehet akadni, ezt örömötökre mondom. Gusztus alapján válogathattok, hogy melyiknél szeretnétek elakadni, és ott vesztegelni. Minden esetre, hogyha valamiképpen be tudjuk ezt a 12 lépést járni, akkor végül útban önmagunktól elfelé találkozhatunk életünk párjával. Háhá! Még kimondani is szép! Szóval, akkor mondanám ezeket a pontokat, de egy kicsit meg akartam őket bolondítani, mint a jó gazdasszony az almás pitét. Egy kis fahéjat bele, egy kis mazsolapöttyöt. Ezért, mert hogy tulajdonképpen itt az életre való alkalmasságunkról is szó van, hogy ne csak éljünk, hanem képesek legyünk emberi életet élni annak a föltárulkozó lehetőségeivel együtt. (Aha! Ha fontos, mondd el. Tehát, miután – telefoncsörgés – igen, ez akar valamit. Ez biztos.) Na, erről úgy is akarok beszélni. Egy picit meg kéne néznünk, hogy ne csak a lélektan megközelítésével gazdálkodjunk, hanem a spirituális mélységeket is érintsük. Hogy a családban ez az „anyához, anyától el, apa, vissza vagy el…, testvér, el, önmagam, el”, hogy ebben a folyamatban a spiritualitásnak milyen mélységei tárulnak föl. Ezt is egy picit ide szeretném hozni, hogy ez az életünk része. És akkor belekezdek. (13:30)

1. Mit jelent ez, hogy először neki kell vágni egy rögös útnak az anya felé? Erről sokat beszéltünk, amikor a komplexusokról volt szó. A rögös út az anya felé azt jelenti, hogy valamiképpen meggyőződéssé tud-e érlelődni bennem a sokféle tapasztalat, s a meggyőződés valahogy így szól, hogy tud-e az élet jót adni nekem. Ahogyan egy anya betölti a csecsemő szükségleteit, valamiképpen arról is üzenetet hoz, hogy egyáltalán az élet olyan-e, hogy ott lehetővé válik az, hogy valami jó adasson nekünk. Például, ha csak úgy megyek az utcán, tü-rü-rű-rü-rüm, és észreveszek egy nőt. És képzeljük el, hogy egy fiatalember vagyok. Ezt nehéz lehet elképzelni, de én visszanyúlok a múltamba, és ahogy rávetem a tekintetemet arra a nőre, hát nem azt látom, hogy csillog a szeme? (Egészségedre!) Ahogy csillog a szeme, máris megfogalmazódik bennem egy fantázia: akár még történhetne is köztünk valami jó. Há-há! Az első lépés az az, hogy egyáltalán, ahogy eljövök otthonról, ha egyáltalán eljövök otthonról… igen, hogy ott el tudom-e képzelni azt, hogy az élet valami jót tartogat nekem. Hogy az élet adhat olyat, amire nekem szükségem van. Na persze az élet nem biztos, hogy mindent megad, de attól még az élet adhat nekem valami jót, például egy párt. Nem pártot vagy…, leendőbeli társat akarok mondani. Vannak, akik már itt az első lépésnél elakadnak, és azt mondják: „El se tudom képzelni, hogy énbelém valaki belém szerethet. Ez elképzelhetetlen. (Ó. Egy… Ne, csak nyugodtan, júj, te meg vagy fázva. – Allergiás vagyok. – Allergiás? – Igen. Nem tudom, hogy mire, de … - Milyen megnyugtató, hogy … Azt mondja: biztos nem ettől, mert most vagyok itt először. Mikor kezdtél el arra gondolni, hogy ide jössz? Nem sejlik föl itt valami szinkronjelenség? Ahogy először hallottam arról, hogy Pál Feri, kezdtem beteg lenni… Minden esetre az nagyon megnyugtató, hogy nem azt mondtad, hogy valakire, hanem valamire. Van egy ötletem. Ez egyáltalán nem teszi majd jobbá az életed, de hát a…, na, hogy kérlek szépen, a szálló por koncentrációja az utóbbi napokban nagyon megnövekedett Budapesten és még néhány nagyvárosban. – Egyébként én is erre gondoltam… - Jó, azért érzékellek benneteket is, tehát folytatnánk akkor. Tényleg, ez egy intermezzo az SZTK-ból.) Szóval, hogy de könnyű elakadni ott, hogy azt gondoljam, hogy „Nem, az lehetetlen, hogy énnekem lehet majd valaki olyan valaki, aki rám csillogó szemmel tud nézni.” Hogy olyan valaki, aki úgy tud rám nézni, hogy „Te vagy a legfontosabb.” Hogy nekem te vagy a legfontosabb. Hogy az élet azért jó, mert te VAGY. Ettől jó az élet. Ó, hát van itt valaki, aki több mint 55 éve házas. 58! Mert Karesz és Terike néni – ha szabad így mondani – 58 éve házasok, s itt ülnek. (taps) Szóval, hogy egyáltalán van egy, vagy van-e egy képem az életről, az életről, mint olyanról, akiben van valaki, aki ilyen tekintettel nézhet rám. Hogy egyáltalán ezt el tudom-e képzelni. És vannak – most ennek a hátterébe nem akarok belemenni, mert sose végzünk, tehát valahogy azért próbálunk haladni is, meg erről sok szó esett már, tehát hogy egyáltalán én erre nyitott vagyok és el tudom képzelni. És itt jön még egy lépés, és ha még el is tudom képzelni, el tudom-e fogadni, hogy ez a valaki megérkezik valamikor, vagy megérkezett. Ezt el tudom-e fogadni? Mert van, aki el tudja hinni, de nem fogadja el, és aztán különböző dolgokat mond magában erről. (19:40)

Az első az, hogy túl tudok-e lépni azon a fájdalmon, hogy éppen most nem vagyok az anyánál, de van oda út, és hogy valamikor oda fogok érni. Van, aki az úton elakad, és a fájdalmában siratja azt az életet, mit még el se kezdett igazán élni. Ez nagyon fájó, főleg annak, aki így van. És akkor itt mondanám a meggyőződés részét, amit ezen a szakaszon valamiképpen ki tudunk érlelni magunkból. Ez így szól: Tudjuk, hogy élni jó, az életem érték, az élet tud jót adni nekem, amit el is fogadhatok. Ha ez benne van, tovább fogok menni az úton, vagy egy egész életet ennek a kutatásában, keresésében veszteglek. És itt egy picit a spiritualitásról hadd beszéljek nektek. Nem bírom ki, mert hát hiszen magzati kortól kezdve élek és növekszik a spiritualitásunk is. Ez a mondat nekem nagyon fontos, hogy „Jó élni.” miközben ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az élet csak jót ad. Az élet ad vegyesen. Emlékeztek, mint Balatonnál régen a nyomós fagyi. Rosszabb helyeken össze volt kötve, és hiába kértél csak csokit; csoki-vanília, csoki-vanília, csoki-vanília – az úgy ment. Én például Zamárdi-Felsőn nyaraltam, ott össze volt kötve a két kar; csoki-vanília, csoki… Az, az nem volt mese. Az élet ad jót, rosszat. (Most miért, miért mosolygok ezen? Ezt nem tudom…) Minden esetre hát ad, jót és rosszat. Most a kérdés az az, hogy miközben ad jót, rosszat, még az is lehet, hogy 51% rosszat. Na, és emelhetitek a téteket. Hogy akármilyen arányban van a csoki meg a vanília, attól még élni jó lehet. Emlékeztek Placid atyára? Aki azt mondta: „A Gulagon vagyunk, nem egy jó hely. Ahogy ide kerültünk, az se egy jó buli. Hogy elkerülünk-e innen, azt meg pláne nem lehet tudni. Na de attól még lehetnek örömeink.” S akkor emlékeztek, örömolimpiát rendeztek, ami azért volt nagyon nehéz, mert egy egész napon keresztül meg kellett jegyezni, hogy milyen örömök érték őket, a nap végén, hogy elmondhassák, hogy ki legyen aztán később a győztes. 14-15 alatt nem lehetett győzni. Tehát a Gulagon egy nap alatt 14-15 öröm alatt nem lehetett nyerni. Ez mit jelent? Azt jelenti számunkra, hogy azt mondhatjuk, hogy például az, amikor átélek valami örömöt, az mindig egy kicsit többről is szólhat. Az örömnek spirituális gyökerei vannak. Ez pedig az, hogy valójában az örömöt leginkább az alapozza meg, hogyha bennem meggyőződéssé tudott válni az, hogy élni jó. Akkor is, hogyha vegyesbe kapom a fagyit. De élni jó. Mert ha én tudom, ez egy meggyőződéssé tudott bennem lenni, hogy élni jó, ez az örömnek kifogyhatatlan lehetőségét biztosítja. Aki azt gondolja, hogy élni nem jó – és ennek nyilván nagyon sok oka lehet, rengeteg seb és fájdalom és hiány és rettenetes tragédiák az életben. Én egyetlen fél betűvel sem akarok bántani valakit, aki itt ül és azt mondja, hogy „Énnekem most élni még nem jó.” Csak együttérző tudok lenni. Vagy tehát ezt akarom akkor kifejezni. Nehogy valaki úgy vegye a szavaimat, hogy én most pont egy olyan valakit akarok bántani, aki egyébként most itt ül és azt mondja, hogy „Szerintem meg nem jó.” Ezzel csak azt akarom mondani, hogy van tovább is. Tudjátok, ez a „Tovább is van, mondjam még?” Hogy van tovább is! Csak úgy mondom, hogyha te nem tudnád, hogy van tovább is, akkor én mondom, hogy VAN. Mondom, hogy van! Vagyis hogyha én úgy akarok élni ebben az életben, hogy abban lehessen öröm, akkor nem annyira helyzeteket kell kreálni, nem tudom én, emberekkel kell nem tudom mit csinálni, meg miket megvenni, meg mennyit keresni, meg hova eljutni… He-he! Nagyon labilis. Arra a meggyőződésre eljutni, hogy az élet jó. Utána az öröm jön csőstül. Úgy, úgy kell… el…, ne, már ne érezzem jól magam, amikor más nem, hát… Ez tényleg egy nagy nehézség. (25:25)

Jött hozzám valaki, és azt mondja: „Feri, én nagyon, nagyon rettenetesen érzem magam, mert megházasodtam és az életem jó. Ez most számomra elviselhetetlen.” Ezt mondta. Mert azt mondta, hogy „Nézd, nem tudok azzal a kettősséggel mit kezdeni, hogy én most az életet jónak élem meg. Nem is tudom mióta vártam arra, hogy valami jó legyen az életemben, amit így tudok megélni anélkül, hogy különösebben nem t’om mit tennék érte. De most így vagyok. De mi van azokkal, akiknek meg fáj? Vagy mi van azokkal akiknek meg most szenvedésük van? Hogy ővelük mi van? Most megengedhetem-e magamnak, hogy most örüljek az életnek? Vagy ha én egy tisztességes, rendes ember vagyok, akkor ezt nem engedem meg magamnak, hát látom, hogy őneki meg éppen nem így van. Akkor el kell szakítanom magamat tőle?” Ez egy – szerintem – jó kérdés. Mert ahogy a kérdés nyomán elkezdünk izzadni, hogy mit tegyünk vele, elég fontos dolgokig juthatunk. Én el tudom mondani, hogy én hova jutottam. Oda jutottam, hogy – mondjuk így, egyszerűen – az istentapasztalatból eredő élettapasztalataimból kiindulva ebben a viszonylatban semmi nem akadályoz meg abban, hogy azt tudjam mondani, hogy az élet jó, és ezért tudjak örülni annak, aminek lehet. Ez ebben a viszonyban van, mondjuk most így. De amikor valaki máshoz fordulok, akkor pedig megengedhetem magamnak azt, hogy együttérző legyek, és átéljek valamit az ő fájdalmából is. Ez az innen, és az ebben a kapcsolatban lévő örömömet nem fogja akadályozni, mert ez itt van, ez meg itt van. Ez így érthető? (27:40)
Az öröm, mint egy alapérzése az embernek, spirituális mélységekbe vezet. Annak a spirituális mélységébe, hogy élni jó. Most egy picit játszani szeretnék ezzel. Mind a négy alapérzést el szeretném mondani, és próbálom kimunkálni vagy megmutatni nektek, hogy mit gondolok én, hogy egy alapérzés mögött milyen spirituális mélység van. Mert mi állandóan érzéseket szeretnénk, vagy érzésektől szeretnénk elmenekülni, s nem biztos, hogy eléggé tudatosul, hogy egy érzés mögött milyen spirituális mélység van. Érdekes ez? Vagy ezt, ezt otthon intézzem el… Nem t’om, majd akkor belehúzok. (28:25)
Nézzük akkor a haragot! Ugye itt aztán lehet… a harag mögött spirituális mélység… Na, milyen, milyen spirituális mélység? A harag funkciója, hogy van egy célom, s a célomat szeretném elérni, és valami akadályba ütközök – ezért elkezdek haragudni. A harag mögötti spirituális mélység és kérdés az az, hogy van-e beteljesedés. Hogy be tud-e valami teljesedni úgy egyáltalán? Ez lehetséges-e? Ezért a haraggal semmi probléma nincsen. Ezért nagyon sajátos egy olyan kultúrkeresztény nézőpont, amely tiltja a haragot, és követelményként állítja, hogy te tűzön-vízen menj az üdvösség útján. Hát az szép, akkor az hogyan lesz? A harag mögött a spirituális mélység az az, hogy valahogy megválaszolhatom magamnak azt, hogy szerintem van-e beteljesedés vagy nincs. És itt megint óvatosan mondom, ha énnekem az a válaszom, hogy valamiképpen van… (Ó… ez a… ilyen drámai pillanat. Valaki levágta.) Ha énnekem az a válaszom, hogy valamiképpen van, ez nagyon jól eligazít abban, hogy mit kezdjek a haragommal. Nagyon sok ember ennek a meggyőződésnek a híjával állandóan bizonyítékokat akar, hogy valami egyáltalán célba érhet. „Aztán legalább az én akaratom érjen célba!” Ezért aztán így haragszik, úgy haragszik, amúgy gyűlölködik, amúgy agresszív, és a többi. De mi van a hátterében? Ha ő egyszer életében eljutna erre a meggyőződésre, hogy van valamiféle beteljesedés, ez a haragot egy spirituális kultúrába foglalja. (Miket nem mondok?) (30:45)
Akkor mondom a félelmet. Bár ezeket most már ti is tudnátok magatoktól, nem szorultok rám. A félelem mögött a spirituális mélység az az, hogy van-e gondviselés? Hogy történhet-e az emberrel valami olyan rossz, amiből nem lehet kijönni? És a legrosszabb, hogy akkor az ember végül akkor most megsemmisül? Ezért a félelem mögött a gondviselés áll, mint spirituális kérdés. Ezért ha én a spirituális kérdésre tudok egy „Igen” választ adni, egész más lesz a viszonyom a félelemhez. (31:35)
És akkor a negyedik érzés a szomorúság. Ugye, a szo… Tessék? Kettőt mondtam? Ja, de hát az örömöt már mondtam. Az öröm. Az öröm mögött a spirituális mélység az az, hogy az élet jó, élni jó, én értékes vagyok. Értékes vagyok, élni jó, az élet jó, ez lehetővé teszi az örömöt. Ja, hát ez volt, hát ezt nem számoltátok bele… Majdnem lesinkófáltátok! A negyedik: a szomorúság. A szomorúság mögött a spirituális mélység énnekem: a szomorúság arról szól, hogy veszteség. Akkor ennek a spirituális mélysége az az, hogy végül, most így mondom egyszerűen, végül a jó győz-e vagy a rossz. Hogyha valami elveszett, vagy valami nem valósult meg, akkor annak végérvényesen annyi, vagy van még az életnek egy dobása? (33:00)

Most amit itt egy picit átgondoltam veletek együtt, óriási fölismerésem volt, mikor rájöttem, hogy az alapszükségletek mögött is spirituális mélységek vannak. Enni-inni: intimitás-szükséglet. Minden mögött föltárhatjuk a spirituális mélységet. És… hogy… hát a spirituális mélység az intimitás mögött mi? Hát a szent nász, a szent egyesülés. Egynek lenni, egységben lenni, eggyé lenni. Hát az aztán igazán spirituális szükséglet. De hogyha én a spirituális részében el tudok mélyedni, akkor utána az érzelmi, lélektani szükségleteimet teljesen másképpen fogom megélni. Teljesen más lesz a viszonyom hozzá. Pontosan fogom tudni, hogy mi az, amit várhatok, és mi az, amit nem. Hát ez a „pontosan fogom tudni”: el tudom fogadni, hogy mit ad meg és mit nem. Emlékeztek arra a bölcs… Olyan érdekes volt, egy hétig voltam, valahol tartottam egy valamit. Ezt nevezik titoktartásnak… És akkor mindenki azt kérdezte, mert látták, hogy nem eszem túl sokat, ezt látták, hogy „Feri, te ilyen alkat vagy, vagy ezt miért csinálod, vagy ez most micsoda?” Hmm! Ez a versenysúlyom. Eszembe jut az, amit sok-sok évvel ezelőtt meséltem egyszer nektek, hogy „A ma embere olyan valaki, aki az összes szükségleteit szinte már kizárólag csak éhségként képes fölismerni.” Vágyon a szeretetre: éhes vagyok. Egyedül vagyok, vágyok valakire, hogy ne legyek egyedül: éhes vagyok. A testem igényelne egy kis odafigyelést: éhes vagyok. Zavar van a kapcsolataimban, meg kéne őket valahogy, valahogy…: éhes vagyok. Nem bocsájtottam meg valakinek: éhes vagyok. Nekem nem bocsájtottak meg: éhes vagyok. Na most ezt a kört esetleg még bővíthetjük egy másik területtel: kaja, szex. Hogy mintha a ma embere az összes – beleértve a spirituális – szükségleteit is, ebben a kettőben észlelné, és azt gondolja, hogy éhes. Ezért mit csinál? Eszik. A másikat nem is mondom. Pedig azt is. És közben vagy hízik, akkor fogyózik, akkor hízik, akkor fogyózik, sz’al az egy ilyen lehetetlen, szerintem ez egy lehetetlenség.

Mondom a trükköt. Akkor egyél, ha éhes vagy. Érzel egy éhséget, az éhségérzet. Ki tudja, hogy éhes vagy-e? Most éhes vagyok, vagy egyedül vagyok? Egyedül vagyok: akkor nem kell csokit enni. Most éhes vagyok, vagy szeretnék valakivel beszélgetni? Szeretnék valakivel beszélgetni: akkor nem kell ropit enni. Na, jó. (37:00)

Ezt nagyon szerettem volna nektek elmondani, mert éppen hogy a magzati kortól kezdve nem csak lélektani, érzelmi és mondjuk a pszichológia humán- vagy társadalomtudományok körében megfogalmazható képességeknek, adottságnak a birtokába jutunk, spirituális gazdagodáson is keresztülmegyünk. A kettő összefüggésben van persze egymással. Nagyon is, mint láttuk. Valamiképpen át is járnak egymásba, az egyik a másikban megjelenhet, a másik az egyiken keresztül megmutatkozik. (Na, ó… a por.) Tehát mondom akkor a mondatot még egyszer: az anya felé vezető úton végül kialakulhat bennem egy életre vonatkozó meggyőződés: élni jó, az életem érték, az élet tud jót adni nekem, amit el is fogadhatok. Így szólt. (38:15.)

2. (Irgalmatlan lassan haladok, hát persze, mert nem megyek, tehát akkor nem csoda…) Az anyánál. Ottrekedni az anyánál. Nagyon fontos, hogy ott lehessünk az anyánál, de nem annyira jó, ha ottrekedünk az anyánál. Amikor ott vagyunk az anyánál, emlékeztek, mikor pozitív anyakomplexusról beszéltünk, eredetileg pozitív anyakomplexus. Az azt jelenti, erről sok szó esett, hogy a szükségleteink kielégítést nyernek, (Egészségedre!) és miután ez megtörténik, tapasztalatom van arról, hogy az élet meg tudja adni nekem azt, amire szükségem van. Előbb-utóbb. De mi történik azzal a férfivel, aki ottreked az édesanyjánál? Például az történik vele, ha ez egy pozitív anyakomplexus keretén belül értelmezhető, hogy nem bír elszakadni attól a jótól, amit csak egy anya adhat meg. Nem, őneki az egy életen keresztül kell. Senkit nem fognak úgy szeretni, mint ahogy az anyukája szerette. És hogyha az anyukánk jól szeretett bennünket, vagy elég jól, aztán pláne senki nem fog úgy szeretni. Ha már Hellingert idehoztad, ugye Hellingernek van egy gondolata erről. „Ha az ember az általa elképzelt szeretetnek a non plus ultra-ját szeretné, akkor házasodjon meg a saját anyjával.” Egy kicsit törvénybe ütközik, de úgy egyébként egy érdekes kísérlet. Ahhoz, hogy ebből a szempontból tovább tudjunk jutni az úton, nagyon fontos, amit az anyától kapunk. Hát ha pozitív, akkor meg pláne, csoda. De a kérdés, hogy el tudok-e szakadni ettől a jótól. Emlékeztek, mit mondott Karl Gustav Jung? Hát persze, hogy emlékeztek! Azt mondta: „10 év pszichoterápiával ér föl egy férfi számára az, ha egy valódi, komoly életnehézség kapcsán nem menekül egy női ölbe, vagy karba.” Hogy mi férfiak, mikor nehéz az élet: Van-e egy nő, aki enyhíthetne rajta? Ha már olyan rohadt nehéz, legalább egy nő ölében legyen rohadt nehéz. S azt ő is mondja: „Te, olyan rohadt nehéz vagy!” És így, közös élettapasztalatban visszük az akadályokat. Nekünk férfiaknak, macsóskodhatunk akármennyit, őszülhet a szakállunk, mit tudom én, mikor nehéz az élet, mondjuk a második gondolatunk az, hogy „Ó, egy nő, egy nő! Ki lehetne? Ki, egy kicsit kis simi-simi, zanzi-manzi, puszi, cupp-cupp, cupi, nem t’om…” Azért Jung apó tudott valamit, hogy mikor egy férfi az élet nehézségeit tapasztalva nem egy női karba vagy ölbe menekül, hanem azt mondja „Vihar, akkor vihar!” Erről majd később lesz szó, ehhez a férfinek meg kell járnia az apját is. De különben, vihar: ááá! Mert akkor ez van. Vihar: ház. Ugye, akkor ez így, ez az asszociáció. Ugye, na. Mondom, hogy akkor itt mire gondolhatunk. (42:30)

Ez most a meggyőződés része, ami már a spirituális mélységet érinti. Így szól. Amit kaptam az élettől: maradandó, kimeríthetetlen erőforrás. A világban lehetek otthon. Elmondom még egyszer, mert olyan szép. Amit kaptam az élettől: maradandó, kimeríthetetlen erőforrás. A világban lehetek otthon. Ennek a meggyőződését be kéne tenni a tarisznyába, és így elmenni az anyától tovább. Ez lenne a jó, ha ezt be tudnám rakni a tarisznyába. De ami nagyon szép, „Hollé, hollá!” hogy azt gondolhatnánk naivul, de nem vagyunk azok, hogy ezt a tarisznyájába csak az a valaki tudja betenni, aki az anyukájától sok jót kapott. És ez pedig nincs így! Elmondok erre egy történetet. (43:35)

Valódi történet. Egy idős cigányasszony eltemette a férjét, három unokáját neveli egy döngölt agyagpadlós 2 métert sem elérő belmagasságú viskóban, s körülbelül négyüket olyan negyvenezer forintból tartja el. Amikor elkezdődik vele a beszélgetés, akkor tud rettenetesen dühös lenni – mondjuk az önkormányzatra. Hát mire legyen? Azután tud hihetetlenül csalódott és kiábrándult lenni, tud veszekedetten szomorú lenni, tudja az életét elképzelhetetlenül kilátástalannak megélni mindaddig, ameddig például meg nem kérdezzük ettől a cigányasszonytól, hogy „Mondja kedves, volt magának az életében olyan, amikor jó volt?” És ahogy a cigányasszonynak a szeme fölcsillan, s azt mondja: „Hogy ne lett volna olyan.” (telefon csipogás – Ha ő az, akkor add kérlek, és akkor egy ilyen élő adásba vonjuk. Ezt így terveztük…) S akkor azt mondja: „Amikor én hét éves voltam, abban a kicsi szabolcsi faluban.” És akkor, ahogy csillog a szeme, mondja, hogy mi volt ott a kicsi szabolcsi faluban. Hol van a cigányasszony? Ott van a három unokával, döngölt padló, 180 cm, be se férek. Nem lett több a pénze, csak éppen a szemében valami más van. Lehetetlen, hogy az élettől ne kaptunk volna valami jót. Valamikor, valakitől, valami jót. Nincs köztünk egy se olyan, aki az élettől valamikor, valakitől, valami jót ne kapott volna. Ezért a mondat így szól: Amit kaptam az élettől: maradandó, kimeríthetetlen erőforrás. A világban lehetek otthon. (Most mondom a harmadik pontot.) (46:40)

3. Az anyától el. Elfelé, elfelében. Tudjátok, hogy kereszteléskor szeretek szokás szerint provokatív lenni – nem t’om m’ér jó ez, de állítólag egy érzelmi élménnyel együtt tudnak átmenni a fontos információk – ezért egy kicsit genyózok, és akkor utána az üzenet is átmegy, és kereszteléskor nemegyszer megteszem ezt, mikor már olyan kedves voltam mindenkivel, egy kicsit el is fáradtam benne, hogy azt mondjam, hogy ne most akkor mondanék valamit. Az élet nem is a legfontosabb érték. (Most erre iszom.) Tí-ra-rí-ra-ram. Tudjátok, hogy néznek rám? Úgy, mint néhányan most közületek. Ott van a pici baba. Hát miről szól a keresztelés? Élet, örök élet, de jó, hogy van, de jó, hogy vagyunk, ahh! Az élet nem is a legfontosabb. Mert ilyenkor el lehet mondani azt, hogy: igen, az élet nem a legfontosabb. Az életnél van sokkal fontosabb is. Mégpedig az, amire az életet szánom. Az éppen fontosabb az életnél. S amikor valaki megy el az anyától, akkor kezdhet ez a meggyőződés benne megerősödni. Hogy nem csak azzal lehet egy egész életet eltölteni, hogy mit adhat nekem az élet, hanem hogy mit vár tőlem az élet. Emlékeztek, Viktor Frankl. Nem csak hogy mit adhat az élet, mit vár tőlem az élet. Rengeteg… Most nem…, most kicsit lendületbe jöttem… mert rátok gondoltam, fiatal emberekre. Hogy milyen sokszor látom azt, hogy valaki meg-megreked ott, hogy „Mi a hivatásom? Mi a hivatásom, mit kéne, mit kéne ezzel a hihetetlenül értékes, egy szem életemmel kezdeni? Mit kéne, mit kéne?” És ekkora fületek van a belső hangokra. Mit, mit, mit is érzek, hol, hol…? S valahogy itt mindig megreked és űöö… gyere már ide föl, űöö, és nem jön föl, őöö-áá. És mennek az évek, s nem jön föl. Ezt a nőt, vagy azt a nőt? Ezt a férfit, vagy azt a férfit? Pap legyek, apáca legyek? Rettenetes kínzó dilemmák. Szinte teljesen elvesztettük az érzékünket az iránt… Mondok egy egyszerű mondatot, hogy például valakinek a hivatása, hogy mire hivathatott ő az életben. Nem egyszer kizárólag már csak azon az úton való lépések révén derül ki, hogy azok, akiket ő maga körött lát, azoknak mire van szüksége. Nem, hogy én milyen belső, cizellált, hihetetlen spirito… e-e…, (Jaj, mi az a szó?) ezoteriko…, misztiko… hangot hallok itten benn, hanem hogy képes voltam az anyai öltől elszakadni, s úgy egy kicsit így a világot, hogy „Jé, ti is vagytok! Hát van valamire szükségetek, vagy mi, mi ez itt?” A ma embere sokszor azért vesztegel, mert ezt a hangot nem hallja, és mindig valami rendkívüli belső hangra vár, csak. Szerintem a kettőre egyszerre van szükség. De néha, legalábbis nekem ez a tapasztalatom – lehet, hogy nektek teljesen más – nekem az, hogy néha nincs belső hang. Nincsen, csak éppen jött hozzám valaki, és azt mondta, hogy: „Feri, nem segítenél?” Akkor minek a belső hang? Nem? (51:50)

Hű! Egy, egy merényletet terveztünk ellenetek. Na, nem nagyot, nem fog nagyot szólni, mégpedig azt, hogy ugye indulnak az önismereti csoportok azoknak, akik jelentkeztetek, és meghívtuk ide a csoportvezetőket, és az utolsó 10 percet arra szeretném szánni, hogy itt megjelennének a csoportvezetők, és látnátok őket és tudnának 2-3 mondatot mondani magukról, hogy lássátok, hogy milyen nagyszerű emberek. Mert hogy fölhívtam őket telefonon, vagy találkoztunk, és azt mondtam: Figyelj csak, van itt 120-127,5 ember, mert a „Tengelykezű félember” is (LGT – szerk.), és önismereti csoportra vágynak. Mit szólsz ehhez? És így lett nagyon sok rendes ember – hát nem ettől, de… – és azt szeretném, hogy látnátok őket. De még addig van 10 perc. (53:05)

Tehát az anyától el. Mondom akkor a meggyőződésre vonatkozó mondatot. Így szól: Ráébredek arra, hogy nem csak én várok és kapok valamit az élettől, hanem az élet is vár tőlem valamit, és tudok adni. Ráébredek arra, hogy nem csak én várok és kapok valamit az élettől, hanem az élet is vár tőlem valamit, tudok adni. Óh! Eszembe jut az a litániaszerű mondat, amit férfiaktól és nőktől szoktam hallani akkor, amikor nehézség van a kapcsolatban. Ugye tudjátok, hogy ez a mondat így szól: „Én nem hiszem, hogy tudok neked olyat adni, amire neked szükséged lenne. Rettenetes, de nem, nem tudok. Nem, én nem tudok.” DE! (Na, jó, és akkor a negyedik…) (54:10)

4. Az apa felé. Az apa felé vezető úton. Ez a nőnek és a férfinak egyaránt fontos. Most hadd legyek egy kicsit férfi! Ez nem volt annyira szerencsés mondat…, csak hogy milyen, és milyen óriási jelentősége van annak, ha egy fiúgyerek meg tud merítkezni még fiúként a férfiak világában. Hogy ott beavatást nyer. Erről beszéltünk másfél éve. Beavatódni egy fiúnak a férfivilágba, és harcossá lenni, meg mágussá, meg királlyá, meg szerelmessé. Beavatást nyerni a férfivilágba. Erre nagyon nagy szüksége van a férfiaknak, és ez amit macsóskodással nem lehet elrendezni. Attól, hogy valakinem van nagyon sok pénze, vagy magas széken ül, még nem biztos, hogy beavatást nyert a férfivilágba. Ezt egyáltalán nem ezen mérik. De ha egy férfi beavatást nyert a férfivilágba, akkor megvan az alapja annak, hogy férj és apa lehessen. Ha nem nyert beavatást a férfivilágba, nagyon nehéz neki, a házastársi kapcsolatában kell megtanulnia. Szó sincs arról, hogy lehetetlen, később kell megtanulnia. Ahogy egy apa, aki nagyon nehezen ment az első gyerekéhez haza, ennél már csak a második gyerekéhez ment nehezebben haza, mert hogy mit csináljon velük, és amikor megszületett a harmadik gyereke, akkor utána eljött hozzám, és azt mondta: „Feri, most rájöttem, hogy mit jelent, hogy apa vagyok.” Őneki három gyerek kellett hozzá, meg az összes hozzá. Egyszer csak ő ott beavatódott, ott, amikor ment a feleségét látogatni, és a harmadik gyerek: „Na, most megvan!” Hát az lenne jó, hogyha ez egy kicsit előbb, előbb… de ne legyünk telhetetlenek. Milyen nagy dolog, hogy valaki ezt el tudta csípni, s milyen jó a gyerekeinek. Most természetesen a nőknek milyen fontos lehet, hogy egy apa bepillantást nyújt, és beengedi őt a férfi világába. Azt mondja: „Igen, te női világból jössz, ez meg itt a férfivilág. Gyere, ülj le, nézz körbe. Itt így mennek a dolgok.” Igen! Hát azt nem felejtem el, egyszer valaki azt mondta, egy…, én ilyen nővel még nem találkoztam azóta se. Soha nem sértődött meg semmin. Dühös nagyon tudott lenni, meg konfrontálódni is tudott, meg szomorú is tudott lenni, meg tudta magát védeni, de megsértődni soha. Sokat voltunk együtt egy közösségben, és föltűnt ez nekem. Hogyhogy ez a nő nem sértődik meg? Azért is voltam erre érzékeny, mert az anyukám mindig megsértődött. Mindig, ő így védte magát. Tehát volt egy pont, lement a roló és nem lehetett vele szót érteni. Rettenetes volt gyerekként, hogy nem mehetek oda az anyámhoz, mert meg van sértődve, és nem tudom, nincs kulcs. Az anyámhoz nincs kulcs, hát ez egy rettenetes volt nekem gyerekként. Ez a nő pedig sosem sértődött meg. S megkérdeztem: „Te, mondd már, te miért nem sértődsz meg? Mikor az összes barátnőd megsértődik.” Gondolkodás nélkül azt mondta: „Azért, mert egyszer az apám erre megtanított. Egyszer megsértődtem, és nem az anyám jött oda, hanem az apám, és az apám elmondta: >>Ide figyelj, Pirikém, ez egy hülyeség. Vagy ezzel a hülyeséggel akarod végighülyéskedni az életed, vagy kitalálsz valami jobbat. Na, csókoltatlak.<<” És a Pirike rájött, hogy az apjának van, van valami, van valami lövése az élethez, és rájött, hogy megsértődni kifejezetten hülyeség, ha nem tudunk… na. Hát ha nincs jobb megoldás, akkor sértődj meg, biztos van valami funkciója! Tehát ameddig nem találtál jobbat, sértődj meg. Csak úgy mondom, hogy van jobb is. (59:15)
Csoportvezetők bemutatkozása

Igen. Azt szeretném tőletek kérni, hogy fogadjátok azokat, akik most ide kéne, hogy jöjjetek előre, hogy ők láthassanak benneteket, ti őket, mert valami fontos dolog történik az idén velünk, úgyhogy gyertek, kérlek. Hogyha valaki nem szeretné ezt a 10 percet most itt, akkor lehet, hogy érdemes most elmenni. Tényleg, tényleg, tényleg. Mert inkább, mint hogy ne legyen neked ez jó. Ó, Piusz, te is itt vagy! Mert az volt az utolsó információm, hogy Piusz énekel. Onnan jössz, és ideértél. Ahh! Micsoda jó társaság! Ú, le is jövök innen. Én mindjárt eljövök a képből, csak oda kell adnom a mikrofont. Jó, kinek adhatom először? Gábor! Odaadom neked.

Sziasztok! Gyimóthy Gábor vagyok. Néhány személyes vonatkozás: Ferivel meg Attilával jártunk együtt teológiára, Attilával pedig a mentálos képzésre. Egy mondattal szeretném magamat, illetve az érdeklődésemet bemutatni. Amióta tanulok mindig a képek érdekeltek, és ez, erre az izgalomra szeretnélek meghívni titeket, illetve aki a csoportra jelentkezik, egy művészetterápiás folyamatra. Nemrégiben csaptam bele ebbe a témába, hogy művészetterápia egy pécsi képzésben, úgyhogy akit érdekel a belső képek és a külső képek kapcsolata, az ehhez kötődő fantáziák, illetve az ennek kapcsán megalkotott műalkotások, és aztán ennek megbeszélése, őket szeretettel látom a csoportfolyamatban.

Sziasztok! Én Mékli Attila vagyok. Néhány szóban kifejteném, hogy miért vagyok szerep-konfliktusban. 12. éve vagyok katolikus pap, és már a papságom alatt kezdtem gondolni arra néhány zuhanás után, hogy jó lenne nem csak fölfelé, hanem befelé is nézni, emiatt a Semmelweis Egyetemen mentálos képzést végeztem, illetve lelkigondozói szakot, ezt követően filozófia szakot végeztem Debrecenben, és az identitásommal kapcsolatban már érzitek, hogy elég zűrös, hogy most akkor én ki a fene vagyok. Éppen ezért érzem azt, hogy tovább is kellene képződnöm, most jelenleg pszichológus hallgató vagyok, és emellett érdekel a pszichodráma, meg ilyesféle dolgok, abban is képződöm. Amikor megfogalmaztam azt, hogy mit szeretnék az önismereti csoportban, akkor valahogy úgy állt össze bennem, hogy mindegyikből lehetne valami kis szelet, de természetesen sok függ a csoporttól, vagyis attól, hogy milyenek a ti igényeitek, mi az, amit meg lehet csinálni veletek. Erre majd próbálok odafigyelni, de úgy hirdettem meg a csoportot, hogy játékok kapcsán valami fajta önismereti fölismerés, dramatikus elemeket azt nem nagyon tudnám kihagyni, és emellett ha valahol megjelenik az istentéma, istenkérdés, istenkép-kapcsolat, ilyesmi, ettől sem ódzkodom. Katolikus papként sem. Hát talán annyi reklámszöveget, hogy mindenkit szeretnék elriasztani, ugyanakkor bátorítani, hogy jöjjön a csoportba. Önmagánál félelmetesebb valakivel úgysem fog ott találkozni.

Szerbusztok! Verba Andrea vagyok, és hasonlóképpen sokféle identitással rendelkezem, ebben a helyzetben vagyok, amit most Attila is elmondott. Művészettörténészként kezdtem, aztán reforfmátus vallástanár vagyok másodsorban, és harmadsorban lelkigondozó. Most pillanatnyilag ezt a három szálat ajánlom nektek figyelmetekbe olyanféleképpen, hogy a lélektan, a spiritualitás és a művészet találkozási pontján hogyan lehet találkozni önmagunkkal is. Szó volt itt a belső hangokról és a külső hangokról, én most a belső képek és a külső képek említése mentén fel szeretném hívni a figyelmeteket, hogy a külső képek, tehát a művészet nagyon jó lehetőséget ad arra, hogy utazzunk a koponyánk és a szívünk körül belülről és kívülről egyaránt. A képzésben, amit említett már Attila, Ferivel és Attilával a lelkigondozói képzésben vettem részt, jelenleg pedig a mentál képzésben veszek részt. A csoport az pedig képmeditációval, illetve imaginációs technikákkal indul és utána pedig mindenféle kreatív képfeldolgozással folytathatjuk az utazást önmagunk felé. Köszönöm szépen.

Sziasztok! Én Pozsár Bea vagyok, egészen szimplán pszichológus. Azt mondja a Feri, fölállhatok ide. Akkor… lehet, hogy a kicsiknek jár a magasítás. Arra hívunk titeket a Péterrel, akivel már évek óta vezetünk együtt csoportokat, bibliodráma, pszichodráma csoportokat, hogy egy egészen sajátos módszerrel, a mozgás által ismerjük meg önmagunkat. Olyan sokszor beszélünk, beszélünk, beszélünk és gondolkozunk, gondolkozunk, gondolkozunk, és mi most egy egészen más utat ajánlunk nektek, ami a testünk üzenetei felé visz minket. Tehát mi az, amit a testünk üzen nekünk, és ennek a felismerésére, megismerésére, a hallásunk finomítására, hogy halljuk meg, hogy mit is üzen a testünk nekünk, arra hívunk titeket.

Én Varga Péter Pius vagyok, pszichodramatikus és bibliodramatikus, és német irodalommal foglalkozom főállásban, de hogy a mentálhigiéné és a lelkigondozói szakon oktatóként vettem részt idáig és amit Bea mondott, ahhoz én úgy csatlakozok, hogy én a dramatikus és a pszichodramatikus részt képviselem. Nem elijeszteni akarunk benneteket, de azért lesz…, tehát hogy ezzel is, erre is szeretnénk hangsúlyt helyezni, hogy nem csak a mozgás, hanem ami ebből adódik, és ami ebből a mi saját magunk megismerésére vonatkozik, és ami segít abban, hogy kicsit nem csak a mozgás által, hanem a játékok által, játékosan közelebb kerüljünk magunkhoz.

Én Baják Gábor vagyok, és a Ferivel pszichodrámát fogok vezetni, valamint a Pásztor Antallal bibliodrámát, aki most nincs itt. Tudnám fokozni így a kacskaringós életpályákat, ilyen közgazdász-féleként kezdtem, aztán a mentálhigiéné kapcsán én is a pszichodráma mellett kötöttem ki. Nagyon szeretek pszichodrámát vezetni. Sallai Viola vagyok, pszichológus, családterapeuta, 3 gyermek édesanyja – ez úgy ide kívánkozik. Olyan csoportot szeretnék kínálni nektek, az önismerettel úgy foglalkoznánk, hogy kicsit körülnézünk, hogy kik vannak körülöttünk, honnan jöttünk, hová tartunk. Kik vettek körül, mi az a család, ahol fölnőttünk, sőt, az a család, ahol fölnőttek azok, akik fölneveltek minket. És mindezt azért tesszük, hogy kicsit úgy fölmérjük a terheinket is, amiket generációról generációra adogattak minálunk, és fölismerjük, hogy valahol nagyon ugyanott vannak elrejtve a kincseink is, és ebből mindig a következő generációk tudnak aztán a legtöbbet nyerni rajtunk keresztül. A módszerek tárháza pedig a családterápiában mindig olyan befogadó, nyitott, széles körű, úgyhogy itt aztán az imaginációtól a mozgáson, művészetterápiás eszközökön keresztül családfakutatásig mindennel tudunk dolgozni.

Szerbusztok! Én Harmat László vagyok, és én is egy polgári foglalkozással kezdtem, történelem-ének szakos tanárként, aztán Ferivel a Terézvárosban ismerkedtem meg, és akkor ő már végezte a mentálhigiéné szakot, és azt mondtam, hogy ezt nekem is el kell végeznem. De ezzel nem értem be, mert utána elvégeztem a pszichológia szakot is, bár mindig mondom, hogy a mentálhigiénén sokkal többet tanultam az emberi lélekről a két és fél év alatt, mint a négy év alatt a pszichológián, meg aztán természetesen azokon a pszichodráma illetve bibliodráma képzéseken, ahova jártam. Én egy kollégámmal fogom vezetni az önismereti csoportot, őt Gombay Ferencnek hívják. Ő sajnos most nem tud itt lenni, mert a munka és a kötelesség elszólította, ő teológus és pszichológus. Alapvetően egy klasszikus önismereti csoportot kínálunk abban az értelemben, hogy mi is főként a végzettségünkből is, főként dramatikus elemekkel fogunk dolgozni, de mivel én tanultam egy kis zeneterápiát ének szakos tanárként, ezért a zene sem lesz kizárva ebből az önismereti csoportból. Sokat fogunk játszani, és csak azt tudom ígérni, hogy nem fog fájni. Úgyhogy mindenkit szeretettel várunk.

(taps)

Ideállok Laci mellé. Köszönöm, köszi. Köszönöm, hogy mindezt most együtt meghallgathattuk, s akkor már nem is szaporítom a szót. Jövő héten találkozhatunk, és zárásképpen pedig mondhatunk egy imát.