Miért nem élünk kapcsolatban 4.A párválasztás alapmotívumai 1.

Az alkalom

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit! Megtisztelő, hogy eljöttetek a nagy hideg ellenére. Egész elszoktam ettől a hidegtől.

Nézzük csak, hogy hol tartunk, ugye ebben az évben lesz még kettő alkalmunk, ez, meg a 21-ei, és a mai alkalommal szeretném befejezni annak a listának a fölsorolását, hogy mit is mondhattunk el azzal kapcsolatosan, hogyha az a kérdésünk, hogy mi az, ami valakit nagyon meg tud nehezíteni, bizonyos szempontból el tud lehetetleníteni. Bizonyos szempontból – de ezt most már nagyon óvatosan mondom – szinte alkalmatlanná tud válni valaki arra, hogy kapcsolatba tudjon kerülni egy másvalakivel, akivel tartós házastársi vagy párkapcsolatban tudna lenni. Milyen szempontok sorakoztathatók itt föl? Ezt ma be szeretnénk fejezni, s ugye azt nagyon ígértem nektek, hogy ezek a szempontok egyáltalán nem csak azokra vonatkoznak, akiknek egyáltalán nem sikerül tartós kapcsolatra jutni valakivel, hanem azokra is, akiknek sikerül. Legföljebb rátok akkor valamivel kevésbé jellemző, de annak a dinamikája, vagy annak a terhe, vagy a súlya, vagy a sebe attól még bennünk is ott lehet. Különben nyilván azt kellett volna mondani, mondjuk 3 héttel ezelőtt, hogy most csak azok maradjanak, akiknek nem megy. S akkor itt csináltunk volna egy kis kört, és akkor itt jól elvagyunk. De hát nyilván, nyilván itt másról van szó. (02:05)

Egy gyors fölsorolás:

Hűség, lojalitás. Egy nagyon erős hűség, egy nagyon, minden lojalitást fölülmúló lojalitás a szülőkhöz, vagy valamelyik szülőhöz, vagy a családhoz, vagy a testvérhez, vagy valaki másik személyhez. (Most már nem megyek bele, csak hogy visszajöjjünk a témánkba.)

Hűség az elsőhöz, az első nagy szerelemhez. Az elsőhöz, akivel szexuális kapcsolatom volt. Az első plátói szerelemhez, akkor, hogyha az nekem olyan volt, hogy. Valamiképpen az elsőhöz, de idevettük azt is, hogy valamiféle hűség a nagy Ő-höz, amennyiben a nagy Ő hazament és nem vitt magával. Tehát egy olyan valakihez való hűség, aki énbennem úgy él, hogy ő a nagy Ő, és ebből nem tudok továbbmenni, miközben ez a kapcsolat már nem tud továbbfejlődni, vagy realizálódni.

Az az otthonról hozott örökség, hogy „Nálunk vagy egyedül biztonságban.” Az otthon, ahol van apuci és anyuci, és mondjuk a tesók; ez az egyetlen biztos hely, és a külvilág az egyáltalán nem biztos, nagyon félelmetes, nem kiszámítható, és ezért ahonnan egy leendő társ érkezik, vagy érkezhet, az abból a bizonytalan és félelmet keltő és kiszámíthatatlan világból tud csak érkezni.

Nagyon problémás viszony az ellentétes nemű szülővel. És akkor itt különböző fölsorolásaink voltak. Itt a legklasszikusabb nyilván az, vagy az lehet, vagy nem is tudom, hogy legklasszikusabb-e, minden esetre nagyon gyakori lehet, hogy egy válás kapcsán egy nőnek kislány korától kezdve az a tapasztalata, hogy a férfi vagy van, vagy nincs. Néha egy picit van, nagyon sokáig nincs, néha egy picit van, nagyon sokáig nincs. Hát ha ez az alapmintám, ez az alaptapasztalatom arról, hogy milyen a férfi-nő kapcsolat, könnyen elkezdem ezt ismételni és folytatni.

Nagyon távoli az ellentétes nemű szülő.

Tilalom az élet továbbadására. A szülői gátló és tiltó parancsok egész arzenálja állhat itt rendelkezésre, hogy „Ne kezdeményezz!”… Épp ma volt nálam valaki, jaj, ez de jó, azt mondja: „Feri atya, én most nem rossz dolgokat akarok mondani, hanem jókat. Elkezdtem bízni, – ezt mondta – elkezdtem kezdeményezni, komolyan vettem azt, amikor azt mondtad, hogy nem a pasi hozza a boldogságot, hanem a boldogság hozza a pasit, és ennek szellemében jött is. Ezt el akartam neked mondani.” Hát ez egy jó visszajelzés, örülök az ilyesminek. Tehát valaki valamiféle belső tilalmat, parancsot, gátlást át tud lépni. A bizalom, kreativitás, cselekvés, többi…

Bűnhődés, vezeklés, jóvátétel. Ugye itt egyáltalán nem csak papokra, szerzetesekre, apácákra lehet gondolni, lehet teljesen, teljesen civil emberekre is gondolni. Lehet, hogy talán nálunk, a mi világunkban ez látványosabban tetten érhető. Azért az egy elég klasszikus vezeklő élet, mikor valaki egy rendig szalad, hogy ott vezekeljék, vagy pedig jóvátegye a szülei bűneit, vagy, vagy, vagy… Ez egyáltalán nem ritka, erről szeretnék majd körülbelül fél év múlva hosszabban beszélni. Háhh!

Idealizálás és ideálok ereje. Erről már volt szó, toronyszobában él valaki, nem is folytatom.

Erős sebződés a bizalomban, a közelségben. Erről is nagyon sok szó esett, a kötődési problémák. Egészen odáig, hogy se én nem vagyok oké, se te nem vagy oké, akkor meg minek. Há’ minek? Mi jó jöhetne ki abból? Úgyis csak tönkretennénk egymást, nem? Te biztos engem… Tehát mindenféle kötődési zavar.

Túlzó énközpontúság. Beleértve a társas én kidolgozatlanságát is.

Ugye ez egy kifejezetten nem egy tiszta kategória, így neveztem ezt, hogy: Rettenetes sebződések. Szexuális bántalmazás kapcsán valaki olyan nagyon sebződik, és ebből a sebből nem gyógyul, vagy nem tud gyógyulni, vagy azt gondolja, nem tud meggyógyulni, hogy ez megakadályozza őt, hogy egyáltalán bármiféle másfajta kapcsolata is legyen férfiakkal. De a fizikai bántalmazás is ilyen lehet, a nagyon erős verbális, folyamatosan fönnálló bántalmazás is ilyen lehet, vagy rettenetes rossz tapasztalatok ilyenek lehetnek, amik nagyon meg tudnak sebezni bennünket. Ide hoztam a homoszexualitást is, mint óriási nagy nehézséget és problémát. Jó, erről nem is akarnék többet. Talán ide lehetne még a rettenetes sebződésekhez, mert ilyen is van, most éppen a statisztikát olvasgattam, hogy régebben még azt mondták, hogy minden 10-dik házaspárban valamiféle meddőség előfordul, most ezt az arányt kezdik lejjebb vinni, az újabb statisztikák azt mondják, hogy nem 10, hanem már 8. Megy ez, megy lefelé, vagy nem t’om, hogy megy-e, de minden esetre most már az újabb adatok 10 alatt vannak. Nem egyszer azonban valaki tudhatja magáról, hogy őneki nagyon komoly szexuális zavarai vannak, ő tudhatja azt magáról, hogy impotenciával küzd, vagy meddőséggel. Nagyon gyakran ez a házasságkötés után derül ki, amikor hát nem jön a baba, nem jön a baba, és akkor utánanéznek. De van olyan, hogy az előtte kiderül, és valaki akár úgy is dönthet például, rendességből, hogy az biztos, hogy én nő vagyok, és nem tudok a leendő szeretett társamnak gyereket szülni, az lehetetlen, hogy engem így elvegyen bárki, és le is beszéli magát róla. Ő dönt a férfi helyett is. Sokszor talán éppen azt a fájdalmat vagy csalódást akarja elkerülni, hogy kialakulna egy kapcsolat, talán ő maga is kezdene bízni, és elhinni azt, hogy talán ő is lehet olyan, mint a többiek, ha ebben nem is, de talán abban, hogy van egy társa, s akkor azt mondja, hogy inkább ettől a csalódástól, ettől a rettenetes fájdalomtól, hogy már kezdeném beleélni magam, és elhinni, hogy én is – ettől meg akarom magam kímélni, és inkább maga mond le róla. Férfiaknál adott esetben ez rettenetes szégyennel is társulhat, így aztán inkább ő maga leállítja ezt az egész folyamatot. Ide egész biztos, hogy külön kategória lehetne, ezt nem is gondoltam így, de hát mondjuk pszichiátriai problémák, személyiségzavarok, pszichózisok nyilván evidensen ide tartozhatnak, de ez már picit túlnövi a keretünket, mert hát nyilván tudjuk, hogy ez befolyásoló tényező. (Aztán… hmm… jó, megyek tovább, még talán három pont van.) (10:30)

12. Korszellem. Csak megcserélem a kezemet, meg a lapokat. Nem t’om miért lesz jobb, de ahogy zajlik az élet, nagyszerű. A korszellem például, hogy azok az értékek adott esetben egyáltalán nem jelennek meg értékként, amelyek ahhoz kellenek, hogy valaki tartós kapcsolatban éljen egy másik emberrel. Tehát például az elköteleződés élhet valakiben úgy a korszellem hatására, hogy az őrültség. „Ez egy marhaság – már elnézést –, hülyeség, bénaság, idejét múlt dolog. Tehát egyáltalán, hogy elköteleződni, azt, azt minek, vagy az…, abból nem jön ki semmi jó, az ember csak pofára esik előbb-utóbb.” Ma egy olyan korszellem van, és ma egy olyan korszellemben élünk, ami azért nagyon-nagyon hat ránk. Emlékszem, egyszer jött hozzám valaki, és azt mondja: „Feri, ez hihetetlen, hogy énnekem volt már jó pár barátom, de most egy olyan valakivel ismerkedtem meg, elvitt engem a családjába, hát én ilyet még nem láttam. Hát hogy ilyen család van? Hogy van, létezik olyan család, hogy leülnek, együtt vacsoráznak, hát ezek ezt csinálják. És nem megy a közdelem a finom falatokért, egymást kínálják, beszélgetnek.” Volt olyan valaki, ezt így, ahogy mondom, ilyen tapasztalat alapján tért meg, keresztény lett az illető. Jött egy teljesen más világból és kultúrából, és aztán becsöppent egy ilyenbe, s azt mondta: „De hát én el se tudtam képzelni, hogy ilyen egyáltalán létezik.” S ugye a pasival együtt Jézusba is beleszeretett. „Hát ez, hát ez úgy látszik, jön együtt, nem is olyan rossz.” (12:40)

A korszellem olyan nagyon hathat ránk, és főleg, nyilván gyerekként biztos van ilyen élményetek, azt tartjuk természetesnek és normálisnak, ami a családban van. Az összes többit el se tudjuk képzelni, és főleg érzelmileg nehezen tudjuk elképzelni. Mert lehetnek információink, az más szinten van. Tehát a korszellemnek hihetetlen ereje van. Nem egyszer azt látjuk, hogy emberek, amikor végigmentek egy úton, mondjuk egy ilyen nagyon, nagyon az individualitás értékeire alapozó úton mentek, mentek és mentek, és akkor 30 fölött kezdenek kiábrándulni, hogy ők a saját tapasztalataik révén jutnak el oda, hogy valami másfajta lehetőségnek is valószínű, hogy kéne, hogy legyen. Nyugaton a megtérés lélektanát kutatók egy nagyon érdekes, külön csoportot fedeztek föl. A nyugati kultúrában jellemző az, hogy viszonylag fiatalon, nagy karriert elérő emberek, akik eléggé az individualitás világában élnek, sok élvezet, mindent megkapnak, mindent megtehetnek, elérik és azt is elérik, és a következőt is elérik és 30 és 40 év között megcsömörlenek. És őbelőlük nyugaton elég sok megtérő válik. Ez egy sajátos út, mikor valaki a saját élettapasztalata révén jön arra rá, hogy valami másnak is kell lenni. (14:15)

Talán emlékeztek arra a történetre, egyszer egy apa jött hozzám, már bővel több gyerek, s akkor azt mondja talán éppen Advent, vagy Karácsony után volt, s azt mondja: „Nagyon zavarban vagyok, én egyáltalán nem vagyok hívő, és egyáltalán nem vagyok keresztény, nem is nagyon tudom, hogy mit is keresek itt. Igazából most csak úgy elmondom, hogy mi történt velem, aztán te majd mondasz rá valamit. Egy gyönyörű szép vasárnap délután volt, - mondjuk Karácsony után…, na nem azért, mert akkor már vége volt a Karácsonynak, hanem – Karácsony után, úgy ücsörögtem délután, besütött a nap, és egyre boldogabbnak éreztem magam, ott ücsörögtem a fotelben, s akkor néztem, a feleségem játszott a gyerekekkel, és a gyerekek a Karácsonyra kapott ajándékokkal olyan iszonyatosan aranyosan játszottak. S úgy kezdett elfogni egy ilyen nagyon-nagyon mély öröm és boldogság, és ez ment tovább, és egyszer csak jött belőlem egy hála, egy ilyen óriási hálaérzés. Hogy hát én ezt, de köszönöm ezt! Hát hogy ez fantasztikus.” Jött ez a hála, de egyre erősebben, - nem mondta ő, hogy jöjjön, jött magától - tört föl, és azt mondja, hogy: „Ott ültem, és gyönyörű volt az élet, és úgy szívem szerint úgy mondtam volna, hogy köszönöm neked…” És azt mondja, ott ült, és nem tudta, kinek köszönje meg. „Ez egy nagyon hülye érzés, tele vagyok ilyen föltoluló érzésekkel, ez teljesen eltölt…” Ez biztos egész reális, mert nagyon… és elkezdte mondani, ahogy beszélgetünk, azt hogy: „Tudod, Feri, sorra vettem, hogy hogy folytathatnám. Köszönöm neked, élet! – Hát jól van, jól van, jó, hát élet, élet. – Köszönöm neked, sors! Köszönöm neked, ismeretlen!” Azt mondta: „Akármit is raktam oda, egyik rosszabb volt, mint a másik. Jött belőlem egy nagy hála, és ez a nagy hála valahogy kereste a – most így mondom – a tárgyát.” Hát nyilván való, az egy személy. „Tehát valahogy, valakinek akarom mondani, ezt nem, nem csak úgy, hála… Én nem tudom, hogy ez Isten-e, tulajdonképpen én nem is hiszek Istenben, de ez a hálám leginkább még azt gondolom, leginkább a mondat így tud befejeződni, hogy köszönöm neked, Istenem. De nem hiszek benne. Ez egy hülye helyzet, és ezért eljöttem.” (16:50)

Ezeket azért mondom, hogy olyan döbbenetes ez, ugye itt vagyunk akárhányan, és mindegyikünknek más tapasztalata van az életről. Egyáltalán, hogy mi az, amit el tudunk képzelni az életről. Hogy egyáltalán el tudjuk-e azt képzelni, hogy abban ez vagy az lehet? Hát nem egyszer, hogy a gyógyulásunk megtörténjen, a fantáziánkra van először is szükség. „Mi reális?” Hagyjuk már, hogy mi reális. Mit tudsz te egyáltalán elképzelni? Hát, ha még el sem tudod képzelni, hogy tudnál abból részesedni akkor? Hogy fog akkor abba az irányba menni az életed, ha még elképzelni sem tudod? Emlékeztek…? Nem tudom, hogy emlékeztek-e… most miért kéne emlékezni? Mindig ezt mondom. Ne emlékezzetek, majd mondom, és akkor egyáltalán nem kell emlékezni, majd minden alkalommal ugyanazt elmondom. De jó! Megkönnyítem a saját dolgomat, csak annyira unalmas lesz, a harmadiknál biztos elalszom. (17:50) Volt nálam egy pedagógus, azt mondja: „Feri, azt hiszem, kiégtem. – Ezt miből gondolod? – Tudod, eddig is volt olyan, hogy a saját előadásaimat untam, de most valami más történt. Ahogy beszélek, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy talán egy picit el is aludtam. Hogyha ezt tovább folytatnám, lehet, hogy el tudnék aludni a saját előadásomon. Ez lehet, hogy a kiégés egy tünete? – Miért gondolod? Ilyet, hát! Hát lehet, lehet.” Szóval, hogy egyáltalán elképzelni. És itt akartam egy történetet mondani, hogy… elfelejtettem. El se bírom képzelni, hogy mit akartam mondani, hát ez elkép…, ja de tudom. Tudom, igen, itt, hogy emlékeztek-e, nem… Richard Rohr ferences szerzetes, nagyszerű könyveket ír, érdemes Karácsony előtt az összeset elolvasni, és a… Hát van még bőven nap, tehát… Ő az a valaki, aki börtönlelkészként dolgozik már igen-igen rég óta, és a férfi témát nagyon kidolgozta. Ugye rá hivatkoztunk, amikor a férfi témáról beszéltünk. Ő börtönlelkészként a következő megdöbbentő tapasztalatra tett szert. Bement a nagyon súlyos bűncselekményt elkövető fogvatartottakhoz, és a következőt kérte tőlük különböző beszélgetésekben, nyilván megfelelő pillanatban: „Adok nektek papírt, adok nektek ceruzát vagy tollat, rajzoljatok le, kérlek egy jó királyt! Milyen az a jó király? Nem kell, hogy reális legyen, csak úgy, úgy, egy jó királyt rajzoljatok le!” És azt mondja, hogy ezeknek az embereknek a zöme elképzelni sem tud egy jó királyt. Még képzeletben sincs meg. Akkor, ha még képzeletben sincs meg, hogy én magam hogy lehetnék egy jó királya, egy jó ura a saját életemnek. Hogy én egyáltalán egy ilyenné válhatnék! Ha ez még képzeletben sincs meg, hát hogy lenne akkor ő olyan? Ez egészen megrendítő, és az az érdekes, hogy mindannyian azt gondolhatjuk magunkról, hogy persze, hogy bármit el tudok képzelni. Há-há! És ez mégsincs így! Hogy bizonyos dolgokat még elképzelni sem tudunk. És hogyha visszagondoltok, talán lehet olyan élettapasztalatotok, hogy azt mondjátok, hogy „Na ezt, ezt el se bírtam képzelni.”, hogy ezek rendkívüli dolgok. Amikor nyilván egyszerűen csak megtörténik velünk, ilyen is van. Részt veszünk benne, de inkább megtörténik velünk. Ezt miért mondom? Azért, mert a kultúrának, amiben vagyunk olyan hihetetlen ereje van, ki se látszunk belőle, mint a gyerek a családból. Nem látszunk ki belőle, azt a világot tartjuk egyedül elképzelhető, lehetséges világnak. És felnőttként azt gondoljuk, hogy „Hát de sok minden mást is el tudunk képzelni!” és ez messze alulmarad annak, ami valójában lehetséges volna. Ezt úgy fogalmaztam meg talán két alkalommal ezelőtt, hogy amit általában az ember realitásnak tart, az a valóságnak egy nagyon szűkös és torz látásmódja, de azt tartjuk mi realitásnak, és hogy a realitás nem egyenlő a valósággal. H-hm! A valóság mindig egy sokkal tágabb terét és lehetőségét adja, hogy abba az irányba a realitásról alkotott elképzeléseink kitágulhassanak. Hát ezt nem is tudom elégszer hangsúlyozni. (22:00)

De szerintem ide nem kell… tudjátok… de egy, egy mondatom van még, ezt muszáj elmondanom, mert ez nagy fájdalmam a saját egyházunkkal kapcsolatban. Ez pedig az, hogy egyszerűen nem vagyunk képesek értékelni az individualitást. Nem az individualizmust, az individualitást, egyszerűen nem. És azokat az értékeket, amelyek nagyon az individualitásnak az értékei, még mindig ilyen hihetetlenül kritikus szemmel, rögtön mondjuk, hogy önzés, rögtön mondjuk, hogy… Ez engem egyrészt nagyon fáj is, de dühít is. Dühít. Nagyon meg kellene becsülnünk az individualitás értékeit, nagyon. Hát csak nem csak az van, ilyen egyszerű. Igen, ezek vannak, és ezen túl még ott a társas világ összes kincse, értéke, és az egyetemességnek az összes kincse, értéke. Majd hülye lennék az életemet az individualitás értékeire leszűkíteni. De valahogy az egyház látásmódjában ma is, egyszerűen nem, ezt nem értékeljük eléggé. Néhány nappal ezelőtt meghívtak, lelkigondozóknak kellett valami előadást tartani. Nahát ilyenkor a harctéri idegesség el szokott fogni, hogy nehezen türtőztetem magam. Tehát egyszerűen, muszáj, hát ezt biztos, hogy elmondom nekik. Hát… Na, az egyik az ez volt. Azt kérdeztem tőlük, hogy „Ti milyen motívumok alapján mentek el egy haldokló ember mellé, egy rákos beteg mellé, egy nyomorult ember mellé, hogy ott egy órát, fél órát eltöltsetek és csináltok ilyet ötöt-hatot-nyolcat egy nap? Milyen motívumok?” S akkor hát mit mondanak, mit gondoltok, a lelkigondozók miket mondanak? Szolgálat, szolidaritás, segítőkészség… Nyilván aztán mondhatnak az élettörténetükből csupa ilyen gyönyörű társas motívum szokott ilyenkor előjönni. Hogy az irgalom, és hogy a részvét, az együttérzés, ugye ez, ez jön. Na, látjátok, ez a baj. Hol vannak azok a motívumok, hogy leülök és azt mondom, ez nekem is jó, különben nem csinálnám? Ez valahol nekem nagyon megéri, különben mást csinálnék. Ez valamiképpen egybevág az egyéni ambícióimmal. Hát ez teljesen az árnyékban szokott maradni. És ez tudjátok, hogy hova vezet? Az előbb említett kiégéshez. (24:50)

Hát ha a segítő szakmákban az egyéni, az individuális törekvéseink nem tudnak megjelenni és abba beépülni, hát tudjátok… azért az lesz egy nagy szolgálat. Az, jó, nyögvenyelősen. Úúú-aaa… Egy nagyszerű pszichoterapeuta-pszichodramatikus, küldöldről szokott jönni Magyarországra. Kérdezték tőle, hogy mitől tud valaki jó segítő lenni. Azt mondta: „A legfontosabb, hogy szeret élni.” Szeressen élni. Hát ha nem szeret élni, hát akkor… Most képzeljétek el, ott vagy egy csomó jó szándékkal, a társas világ összes fölmagasztosult értékével, csak nem szeretsz élni, s odamész és úgy besegítesz neki… Hogy, mi, mi, mi jön akkor ott át? Most nagyon, látjátok, így eltávolítom kritikusan, mintha darts-szal dobálnám, de csak azért, hogy valamit itt meglássunk. Hát most magunk között szólva, ki az a tanár, akire úgy emlékszünk vissza, hogy „Hát én ezt nem értem, a kémiát hogy tudtam megszeretni! Lehet, hogy nem is a kémiát szerettem, a tanár urat.” Már most átvitt értelemben, hogy hát annyira jó fej volt, tehát nem lehetett nem szeretni a kémiát. Biztos ismertek ilyen történeteket, ha nem ti magatok. „Az egész osztály rajongott a fizikáért.” Hát mert a tanár olyan volt. Ha az a tanár csak a szolgálat szelleme, hát, az akkor nagyon korrekt lesz, nagyon becsületes lesz, nagyon tisztességes, üdvözül, mint a pinty. Ez rendben is van, rendben is van, csak nem szeretem meg a fizikát. Hát de a tanár ott… Ez érthető? Biztos. (26:50)

Tehát itt van a nagy fájdalmunk, és ezért ugye utána akkor pedig nem értjük, most az hogy van? Áhh, nem is folytatom. Nem, nem, ez már öncélú lenne, és az hogy, azt nem! Hát egy előadáson? Semmiképp, csak értetek! Ma reggel is ahogy fölébredtem, kinyitottam a szemem, azt mondtam: „Jaj, őértük, akik jönnek itt kedden! Őértük a mai napom, őértük! És én, hát…” Ezzel azt akartam csak mondani, hogy most egy visszájára fordítottam azt, hogy sokszor egy egész világot szinte nem is érzékelünk, vagy nem tudatosítunk. Egy egész világ tud árnyékban lenni, vagy szinte elképzelhetetlen lenni. Vagy szégyellni azt, hogy „Igen, én ezt szeretném jól csinálni.” Volt már veletek ilyen néha? Hogy valami… és úgy szeretted volna jól is csinálni, és úgy ezért be tudtad vetni magad? Na, jó. Hát, miket ne mondok? Tehát ez volt a korszellem. (28:00)

13. A veszteség elkerülése, mint oka annak, hogy ne tudjak tartós kapcsolatba kerülni valakivel. Van, aki annyira rettenetesen fél minden veszteségtől. Márpedig egy kapcsolat rengeteg veszteséggel jár. Egyrészt annak a félelmével is, hogy most van, holnap nincs, vagy hogy elveszíthetem. Vagy ismerek olyan történetet, valakinek az az élettapasztalata, hogy fiatal kislány, amikor az apja meghal autóbalesetben. És mit lát? Végigéli az édesanyjának a húsz éves fájdalmát és szenvedését. Az édesanyja sosem házasodik meg, ő pedig látja, hogy az édesanyját hogyan tette boldogtalanná – most nagyon egyszerűen mondom ezt – a férjének az elvesztése, és akár nem tudatosan hoz egy döntést, és azt mondja: „Na, ezt nem! Nincs az a csodálatos férfi, akiért érdemes lenne azt a fájdalmat átélni, amikor elvesztem őt.” Ez egy nagyon sajátos dolog, ezért inkább el is veszti rögtön. Könnyebb úgy elveszteni, hogy sose volt, akkor a legkisebb a veszteség. Tényleg, hát a legkevesebb a kötődés, akkor csak egy lehetőséget kell elveszteni, az a legkevésbé fájdalmas. Kicsit boldogtalanná tesz ugyan, de a veszteség akkor a legkisebb. Olyan érdekes, hogy látszólag ezek a szempontok olyanok, hogy „Ne már, hogy ilyen van!”, de a lélek járja a maga útját, és azt mondja: „De bizony, én meg ilyen vagyok.” (29:55)

De olyan is lehet, hogy a veszteségtől való félelemnek lehet egy… Egyszer jött hozzám valaki, eléggé izgalmas időpontban, a házasságkötés előtt néhány nappal, de az ő házasságkötése előtt néhány nappal érkezett, és azt mondja, hogy: „Feri, én eddig olyan nagyon boldogan készültem, és olyan nagyon jónak tűnt ez az egész, és tényleg, én azt gondolom, nagyon szeretem a leendő feleségemet/férjemet, férjemet/feleségemet, de most, hogy 2-3 nap van az esküvőig, most valami nekem nagyon beütött és nem tudom, hogy ez hogy van.” S akkor azt mondja: „Tudod, hihetetlen erősen belém hasított az, hogy akkor ez azt jelenti, hogy nekem le kell mondanom 3 milliárd körülbelül 430 millió nőről. És azért ha így nézem az egyenletet, hogy van EGY tényleg jó, tényleg jó, tehát az rendben is van, rendben is van, tehát ővele nincs semmi probléma, ő rendben van, na de a serpenyő másik oldalán 3 milliárd 480 millió nő. Most még hogyha osztunk-szorzunk, 40 fölöttieket le, hát akkor jó, akkor csak 1 milliárd esett ki. T-zz-zz. Azért ez nagyon durva. Te, ez Feri, ez tényleg ilyen? Ez így működik, hogy akkor ez így cs-csss…?” Most ugye ezzel a logikával a férfiak nagyon szívesen áltatják magukat, hogy lemondtam 3 milliárd 400 millió… Pont még kettőről nem, azokat majd úgy, évtizedenként egyet úgy…, végül is még így is elég jó az egyenlet, nem? Tehát itt is csak három van, ott meg az a 3 milliárd 399 millió…, végül is így is ez elég korrekt, nem? (32:00)

(Ez jó. Hát, én így nem tudok nevetni, ez jó. Szóval…) Szerintem ez egy kőkemény, reális veszteség. De nagy dolog az, hogy valaki ezzel szembenézett, hogy nem csak az előny részét tudatosította magával. „A nemjóját! Ez bizony így van akkor! Hát, ha ez hosszú távú, tartós, hűség, szentség… akkor bizony a serpenyő tele van nőkkel.” Az biztos, lógnak le róla, mint a… És van, aki azt mondja, és akkor itt nyilván más szempontok is belejátszhatnak, hogy korszellem… és most nem mondok…, hogy „Hát, azért szerintem ez nem éri meg. Egyszerűen nem éri meg.” És aztán ide egy csomó mindent lehet mondani: „Olyan szépek a nők. Egy nőben nincs meg minden.” Mondta valaki? Hát persze, hogy nincs meg – újabb veszteség. Erről majd nagyon szeretnék beszélni, hogy az élet cikluspontjai a párkapcsolatnak… Nagyon izgalmas, mindig, előbb-utóbb beüt az, hogy leül az a férfi a „fotölybe”, s úgy számot vet azzal, hogy „Nagyon tudi, nagyon tök jó, a gyerekek is aranyosak, munka is van, most százalékban… mondjuk tényleg, mondjuk, leszek nagyvonalú – már mondja ő, mert nekem ugye semmibe se kerül – mondjuk a feleségem a 90%-át megadja annak, amire szükségem van. Úgy körülbelül, és szerintem ez nagyon jó arány.” Mondja ő, nem én. „90%, az tulajdonképpen egy csodálatos dolog. 90%, hát én assz’em egy nagyon boldog ember vagyok…, de azért az a 10% az valahogy, azért az nincs, az hiányzik.” És akkor, ahogy kimondja, hogy az a 10% az hiányzik, elkezd a vadászösztön… tö-rö-rö… „10%, hol van az én 10%-om? Mert a 90 az otthon van, az rendben, az már be van spájzolva, az jól van.” Az élet… így kell csinálni, nem? Tehát azért most jobb, mint 10%-onként összehozni, az nem. „90-nel kezdtem, jó csávó vagyok, 90 megvan, be van rakva a spájzba. Hol lehet az a 10%?”

Most én is így körbenézek, hol… Jó dolog az a papság, azért az a pár százalék, azért egy kicsit fáj ám… (És… á, de most… folytassam ezt? Ezt néhány hónap múlva akartam elmondani, de most nagyon belemerültem. – „Folytasd!” – Folytassam… ez most úgy hangzott, mintha kikényszerítettem volna belőletek.) Szóval, ez annyira…, szerintem ez megúszhatatlan. Ahogyan ma össze vagyunk rakva, nem úszható meg. Ha már az illető azt a 10%-ot nem a veszteséglistára írta föl, az a bölcs, de nem kell bölcsnek lenni, csak mondom. Ha nem a veszteséglistán van a 10%, hanem a vadászlistádon, a 100 az 100. 100 – úgy korrekt az élet, nem? 100. Ha azt fölírtad a vadászlistára, s elkezdtél keresni, szerinted találsz? Hö-hö, hö-hö! Hö-hööö! Naná, hogy találsz, hát ki vagy rá hegyezve, hát amióta házas vagy, az a 10% hiányzik. Úgy észreveszed, mint a pinty, tanulni se kell, puff, rácuppansz, ott az a 10%, úgy bejön, s akkor azt mondod, a férfiak ebben nagymesterek, a nők is, csak így kezdtem, hogy a nők számára elfogadható legyen. Kezdesz kapcsolatba kerülni a 10%-oddal, s azt mondod, hogy: „Tulajdonképpen ez egyáltalán nem befolyásolja a párkapcsolatomat…” (…) De most komolyan, ez annyira fáj, hogy te ezen nevetsz, ez, ez kifejezetten fáj, mintha nem vennéd komolyan, hogy ezt lehet így is. Nagyon is lehet, úgy van, hogy 90 a spájzban, 10 a konyhában, és akkor igenis az úgy van, hogy megyünk, és csak kávézunk. Nem lehet? Megyünk, nagyon jó cukrászda van Budán – direkt nem mondok neveket, Pesten, Szentendrén –, annyira jó kis cukik vannak ott, és hát megiszunk egy kapucsínót, s ez annyira jó. Tehát van szép feleség, ott vannak a gyerekek, itt meg a kapucsínó, s ez… 91. Hát ja, hát a jó irányban vagyunk.

Ez nem kerülhető ki, szerintem egyszerűen, ha nem a veszteséglistára írtad, hanem a vadászlistára, az be van oda irányozva, és mész, és akkor tü-düp, tü-düp, tu-dup, tu-dup, tu-rup, tu-rup, összejön a 100%. Na, akkor mit mondasz? Hát kifelé semmit, befelé meg valami olyasmit, hogy „Hát, ez tök jó. Hát nem mondom, hogy úgy, úgy ez a… nincs teljesen rendben, kétség kívül nincs teljesen rendben, de most megvan a százas. 90% otthon, 10% nem otthon, na, így jó az élet. És tulajdonképpen – ugye elkezdődik az önigazolás – otthon most tök kedves tudok lenni a feleségemmel. Visszaemlékszem, az utóbbi években már sokszor nagyon feszült voltam és ideges, és most meg, hát nem akarom elveszteni azt a 90%-ot. Nagyon jó vele, s a gyerekekkel is, olyan önfeledten tudok szombatonként egy egész napot elmentünk, nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára. Most meg, simán van hozzá erőm.” Most ez szokott menni mondjuk, magunk között, valameddig. Hát erről ezt tudom mondani, valameddig. S akkor szép lassan, ez a belől meglévő 100%, mert úgy érzed, hogy most így a két nő adja meg nekem azt, amit én egy nőtől várok, ez, ez, ez a két nő pont lefedi, ez így most oké. Ez itt belől egy realitás, kétség kívül, csak mi van kívül? És ez, ahogyan ebből a belső 100%-ból szép lassan elkezd az ember kifelé nézni, na akkor kezd valami széttörni. Kr-kkrrr! És kiderül, hogy ez valahogy, valahogy ez így nem… És hogyha, nyilván itt aztán ágas-bogas történeteket láthatunk, ágas-bogas. Akkor azt mondja, itt az illúzióink döbbenetesen erősek tudnak lenni, ezt látom. Van, aki annyira természetesnek tartja például a meglévő 90%-ot, hogy azt mondja, hogy – ez egy teljes evidencia – „Érdemes simán otthagyni a családomat, és akkor úgy meg… – és akkor, mikor a 10%-ból lesz a 90% – Assz’em valami nem, nem, valami hiányzik, hiányzik 10%.” Plusz a kamat. Ez a nehéz benne, hogy kamat is van, s valahogy ez, ez így marhára nincs jól kitalálva, hogy finoman, paposan fogalmazzak. (41:20)

Ezt bejósolható életútnak, dinamikának tartom. Szerintem ezt a dinamikát szinte ma, nem lehet elkerülni. Nem, nem lehet, kivéve ha valaki különböző szilárdságai révén eleve veszteséglistára ír valamit, és nem a vadászlistára. És azt mondja: „Na, most, hogy itt ülök a fotelben, – menjünk vissza – és azt mondja: „Hmm, azt hiszem, le kell mondanom erről a 10%-ról. Hát ez rohadtul fáj, a gondolata is fáj. Muszáj? Ez tuti biztos, hogy ez így működik? Ez így, az élet egy ilyen izé?” Ha valakinek van elég ereje és bölcs, akkor itt elkezd sokat sírni. Jól kisírja magát, jól kifájja magát, jól kidühöngi magát, jól kicsalódja magát, és akkor elgyászolhatóvá válik 10%, amit sosem fog megkapni az élettől. Mennyiségben! Há-hhá! Itt van a szépség elrejtve. Mennyiségben ő azt sosem kapja meg, minőségben az a 90% hoz egy teljességet. Azt mondja: „Igaz, hogy nincs meg minden az életben, nem kaptam meg mindent az élettől, az életem mégis teljes.” Ezt a titkot ismeritek? Hogy nincs meg mindenem, nem kapok meg mindent, hiányzik nekem sok minden, bizonyos szükségleteim sosem elégülnek ki, és teljes életet élek. De mindig ide lyukadok ki, úgyhogy hiányokkal, sebekkel, betöltetlen szükségletekkel IS lehet teljes életet élni, de ez akkor egy valamiféle spirituális meggyőződést igényel. Azt, azt, azt. Ha az ott ki tud kristályosodni, akkor… Attól az még fájhat. Ó, ahogy a kedves férjismerősöm mondta egy óriási sóhajtás kíséretében: „Aaahhh, egyszer venne föl egy tangabugyit!” Ez egy ilyen veszteséglistás sóhajtás volt, mert azt a tangabugyis 10%-ot be lehet gyűjteni, hát hogy ne lehetne begyűjteni. „Haaahhh!” Akkorát sóhajtott, tényleg, az három levegővételnek is megfelelt, lehet, ilyen vitálkapacitás-mérésen érezte magát. (Na, msot tényleg, hol tartunk, vagy hol vagyok? Kik vagytok, vagy ez mi? Belerévedtem ebbe a… Nem tudok mást mondani nektek, most elővételeztem valamit, azt akarom csak mondani, hogy Gyakorlatilag ezt kikerülhetetlennek látom, kikerülhetetlennek. És akkor én most elmondtam, hogy látom. Na most, még rakjuk ide, hogy 14.pont…) (45:05)

14. Az intimitástól való félelem. Ma azért a kapcsolataink általában szerelem alapon szövődnek, általában, többé-kevésbé szerelem alapon szövődnek, és több-kevesebb intimitás-szükséglettel élünk benne. Mondjuk 100 évvel ezelőtt ez nem volt annyira mértékadó, 500 évvel ezelőtt meg: „Mi az, hogy intimitás?” Jó, most ezt nagyon primitíven mondtam, hát csak ahogy tudom. Érdemes azonban csak egy picit, picit, hogy megnevezni. Öt pont tartozik ide. (Na, kíváncsi vagyok, hogy tudom-e fejből. Igen, múltkor játszottunk ilyet, emlékeztek? Itt valaki ült az első sorban és azt mondta, hogy „Muszáj fejből mondanod!” Direkt is megnéztem a papírt. Nekem ne mondja senki…)

A veszteségtől való félelem. Hogy annyira fél a veszteségtől, a sebződéstől, hogy megsebződhet, ha közel enged magához valakit, vagy ha ő közel kerül a másikhoz. Annyira megsebződhet, hogy ez a félelem erősebben bizonyul, mint a vágy a kapcsolatra. Olyan sajnos van, hogy a félelem erősebbnek bizonyul, mint a vágy – most ebben az összefüggésben. (46:45)

Amikor az történik valakivel, hogy rettenetes szégyeneket hordoz magában. Nem volna föltétlenül törvényszerű, hogy azt mondjuk őneki szégyellni kelljen, de ez most mindegy. Szégyeneket hordoz magában, és az intimitástól az tartja őt vissza, hogy attól fél, hogy abból valami föltárulhat, és azt, azt nem engedheti meg magának. Ha nagyon sok a szégyen, ez akkor titkokhoz is kapcsolódhat, sok a szégyen, sok a titok. Itt aztán ezt ki is bővíthetjük, a családtörténet titkait hordozza magával valaki, és azt mondja: Ezt nem. És akkor a megszégyenüléstől, vagy a rejtett dolgok föltárulásától való félelem az visszatarthat valakit, hogy tartósabban, komolyabban föltárja magát, és egyáltalán akkor nekiinduljon. (47:50)

Valaki félhet attól, hogyha közel van valakihez, akkor ő maga kiszámíthatatlanná válik. Hogy ő saját magát nem fogja tudni kontrollálni. Hogy olyan dolgok fognak belőle föltörni, előtörni és kijönni, amiktől ő maga fél, és azt mondja: „Ezt nem. Inkább nem, mert nem tudok jótállni magamért.” Most nagyon egyszerűen így mondom. „Egyszerűen nem t’om, kétszer úgy közel engedtem valakit, és majdnem, mondjuk a féltékenységtől úgy meg bolondultam, mentem, nyomozót hívtam, kutattam utána, betörtem, elrejtettem, lefizettem – hát ezt nem. Nem, hát ha ez így működik, akkor, akkor ezt nem.” Az attól való félelem, hogy mi fog belőlem föltörni. (48:45)

Mikor valaki attól retteg, hogyha közel enged magához valakit, az a másik őt úgy meg fogja sebezni, hogy abba bele lehet pusztulni. Például a másik agressziójától való félelem. Hogy nem a közelség nagyon veszélyes is tud lenni. Hát nyilvánvaló, mert közel vagyok, kötődöm, föltárom magam. Na ezt, a sebződésnek a lehetőségét szeretném kizárni, s akkor: távolság. Az illető próbálkozhat kapcsolatokkal. Ismertem egy olyan párt, eskettem őket, kifejezetten nagyon kicsiny intimitás-szükséglete volt mind a kettejüknek. Nagyon szerettek távol lenni egymástól, nagyon. Tehát kivirultak, mikor a másik elment. Ez legkomolyabban, hogy így volt. Kamionosok, hajósok előnyben, és olyan párjaik tudnak lenni kamionosoknak meg hajósoknak, meg olyanoknak, akik mennek nagy kiküldetésekbe, hogy azt mondják, hogy „Iszonyú jó! Élünk, virulunk, semmi bajunk nincs ezzel.” S azt a kis időt, amíg ott van, azt vagy kibírják, elfogadják, vagy akár annak örülnek is, mert az mondjuk, pont az a kicsi az pont, és amikor megy az újabb út, akkor azt mondják: „Na, pont itt volt az ideje.” De lehet így boldognak lenni, hogyha passzolnak egymással, ezzel semmi baj nincs, ha mind a ketten így vannak vele. Láttam olyan párt, akik kifejezetten boldogok voltak így, boldogok. Azt mondták: „Boldog vagyok vele, és boldog vagyok nélküle. Mind a kettő boldogságot hoz.” Kis közelség igény, ami nem egyenlő az intimitás-igénnyel, s így nagyon jó párt alkottak. (Ja, a nyugdíj az akkor beteszi a kaput. Ennél az ember sokkal találékonyabb. Hát ilyenkor az illető fogja, és elmegy szöszmötölni a nyaralóba. (Tessék? Ha van. Hát vesz. Hát egy kamionos? Ne hülyéskedj már! Hajós? Naná, hogy vesz. Hát már nyugdíj előtt öt évvel meg van a nyaraló, meg a…) Lemegy a garázsba, elkezd autókat restaurálni. Nagyon, én… látjátok, máris két jó ötletem van. Nem t’om, hogy ez szükséges-e, de… Nem, hát hogyne volna megoldható. És ez lehet mind a kettejüknek jó. Ebben az az érdekes, hogy közben pedig, mondjuk akiket ismerek, és hát nyilván most így jöttek elő, hogy megházasodtak, azt mondják, hogy „De nekünk fontos, hogy van valakink, tehát mi igenis összetartozunk, csak így.” És ha ez mind a kettőnek jó, hát miért kéne azt mondani, hogy így nem lehet? Hát dehogynem lehet. A probléma a nagy különbséggel van. (52:00)

Erről beszéltünk 5-6-7 évvel ezelőtt. Fritz Riemann-nak lefordították a könyvét, a könyvnek ez a címe: A szorongás alapformái. A félelem alaptípusai, szorongás alapformái. Egy pici zöld kötet. Ott azt mondja, egy zseniálisan beletaláló könyv, hogy mindegyikünket jellemez egy alapvető félelem, egzisztenciális – most ez nem anyagi értelemben, hanem a személyiségünk legmélyéről feltörő – félelem, de ennek a félelemnek négy különböző arca van, és valamelyik mindegyikünkre jellemző. Nincs olyan ember,m akire valamelyik nem volna jellemző, vagy jellemzőbb. Gyorsan elmondom a négyet, de aztán már csak az egyiket… (Háááccshííí – Egészségedre! Ez a távozz tőlem félelem.)

Kényszeres típus

Hiszteroid típus

Skizoid

Depresszív

(Ú, de nehezen tartom ezt.) A skizoid típus – nem skizofrén, skizoid – az azt jelenti, hogy őbenne van egy nagyon mély félelem – sokszor ez egyáltalán nem is tudatosul, csak az egész életét meghatározza – hogyha valakit közel engedek magamhoz, akkor még elveszíthetem magam. Megsemmisülhetek bele. Hogy egy egészen mélyen rettenetes lehet az, ha valaki túl bejön, túl bejön, túl bejön, mert akkor az annyira fenyegető tud lenni, hogy lehet, hogy akkor én teljesen eltűnök. Hát ki az, aki ezt meg meri engedni magának, hogy ő egyszer csak teljesen eltűnjön? A depresszív. A depresszív meg úgy megengedi magának, erre vágyik. Ne kelljen már magammá lenni. Áááá, az annyira izé, nehéz. Tehát van, aki számára ez szinte elképzelhetetlen, hogy van itt a teremben is olyan, aki skizoid. Azt mondja: „Úú… ha nagyon közel jössz, félek, rettegek attól, hogy én majd elveszek.” Nem ritka. (54:25)

(Sikerült elmondanom mind az ötöt, jól van.) Ez volt 14 pont. Nyilván nagyon esetleges volt ez a 14 pont, nem tiszta kategóriákat állítottunk föl, egyszerűen csak próbáltunk a témáról beszélni. És akkor menjünk tovább, há-háá, most akkor képzeljük el, hogy legalábbis elégséges módon átjutottunk ezeken a nehézségeken. Hát miért ne jutnánk át? Ugye, én már csak tudom. Átjutottunk ezeken a nehézségeken, és elkezdünk keresni. Ez nagyon izgalmas. Mit gondoltok, hogy a kutatók mit mondanak arról, hogy mit lehet egészen egyetemesen kimondani arról, hogy a párválasztásnak milyenek az alapmotívumai? Ha csak egy egyetemes mondatot kéne mondani, mit mondanátok? Hogy a párválasztás alapmotívumai… na én erre iszom. (55:40)

Tessék? Nem hallottam. Hát, most azért, ez jó. De jó, jogos kérdés, jogos kérdés. Azért mondtam, hogy egyetemes alapmotívumai, tehát embernél. Máris ugye itt… de ugye ebben van egy ilyen prekoncepció, ezt szokták mondani az okosak. Ugye, hogy az más lehet. Férfinek is más, nőnek is más. Aha! Igen, de hogyha… nagyon fontosat mondtál, köszönöm, de akkor hogyha ez egy egyetemes motívum, akkor ez mindenkire érvényes. Ismét… ma nagyon tudtok… jó, most kezditek hozni a szakirodalmat. Így van! Jó, majd ezekről… Fantasztikus. Hát teljesen… Hogy? Három döntő motívumot mondtatok. „Szülők” – ez hangzott el. Még egy, egy van. De egyik se a jó válasz, csak… Nem akarom elvenni a kedveteket, de azt tudom mondani, amit mondotok, mind jó és helyes, de nem ez a legegyetemesebb alapmotívum. „Kölcsönös szeretet” Ó… hát hol élsz te? Ó, de szép! Tombol benned egy drága, naiv kislány, s ezt nem bírta már ki. Hát ez nagyon szép! „Családban lehet.” Lehet, lehet, nem zárom ki. Jó, persze, hogy ez van, persze hogy van, és eszembe jut, hogy a Mária Rádióban mit gondolnak, akik hallgatják. Hogy fogok kikerülni a műsorszerkezetből? Tényleg, mindig a határvonalon billegek az ilyen lehetetlen húzásaim miatt. Mondom, mondom. Nagyon jókat mondtatok, ezekről mind szeretnék pár szót szólni, a kölcsönös szeretetet kivéve, mert az, az… azzal nem tudok mit csinálni, tehát az egy teljesen, teljesen megfoghatatlan dolog. Na nem mondom, hogy nem tudom elképzelni, csak hát… (59:10)

A párválasztás alapmotívumai

…amiket ti mondtatok, többek között. Egyet hagytatok ki, de ez jó átlag, tehát jöhettek következő alkalommal is. A párválasztás alapmotívumai tudattalanok. Ez a legegyetemesebb mondat, amit kimondhatunk. Hogy miért pont ő? Tudja a búbánat. Vagy tudja a jószerencse – nem tudjuk, tudattalanok. A párválasztás alapmotívumai tudattalanok. Na most képzeljük ezt el, hogy egy életre szóló kapcsolat felé megyünk. Azért elképzelni el tudjuk, ugye? Tehát nem kívánok lehetetlent, és akkor az alapmotívum, ami alapján választok valakit egy élete, nem is tudatos. (Egészségedre!) (60:15) Most mondakén még egy szempontot, csak azért, hogy facsarjak rajtatok még egyet. A párválasztás alapmotívumai – tehát még több is lehet, mindegyik tudattalan – ezen kívül pedig a mi kultúránkban szerelem alapú, ami meg elmúlik. Na, ez igazán biztos talajnak tűnik. Tudattalan alapmotívumok és egy elmúló érzelmi állapot. Nem tűnik egy ilyen nagyon, nagyon bombabiztos…, szóval nem ezt raknám be a széfbe, hogy menekülő projektként. Rácsodálkoztatok már erre? Hát hogy valami olyasmire kezdünk építeni, lehet rá, lehet rá építeni, de mégis csak hát azért itt valami világosságra lehet, hogy érdemes eljutni. A párválasztás alapmotívumai tehát tudattalanok, és pontosan így van, amiket mondtatok, az egyik nagyon klasszikus alapmotívum, hogy olyan valakit keresek, akivel kapcsolatban az a nem tudatos – hát hogy is folytassuk ezt – meglátásom, hogy ővele tudom folytatni azt a dinamikát, azt a - mondjuk így, hogy azt a – fajta kapcsolódást, azt a fajta kapcsolódási mintát, azt a fajta logikát, amit a családból hozok és jól ismerek. Tehát hogy ilyen valakit választok. Tudattalanul meglátom, hogy na ő lehetne az. (62:15)

Mondok is erre példát. Ismerek egy valakit, ő a családból azt a sajátos alapdinamikát, mintát hozza a kapcsolatra vonatkozóan, hogy „engem mindig elhagynak, engem végül mindig becsapnak, végül is mindig ez történik, végül is nem kellek”. Nem olyan nehéz egy ilyen alapmotívumot hozni, nem olyan nehéz. Hogy engem végül is otthagynak. Következtetés: végül is nem kellek, végül is a kutyának se kellek. Most képzeljük el, valaki hordozza magában ezt az alaptapasztalatot, eleve rettenetes fájdalom, vagy rettenetes kiindulási pont, de ő ezzel megy. Közben a szerelem révén semmi sem tudatos ebből, de olyan valakit fog kiválasztani, és itt mondanék egy mellékmondatot. Ez egy ilyen misztikusnak tűnő, én nem is tudom, hogy ez honnan jön, bevonzok. Ez ma egy ilyen sláger szó. „Én nem tudom, Feri atya, valahogy mindig olyan pasikat vonzok be…” Mi vagy te, mágnes? Nem kell senkit se bevonzani, hát tudattalanul is olyan valakit tudsz egyáltalán elképzelni, hogy lehet, akivel jó előre meg van írva bizonyos szempontból a forgatókönyv, hogy olyan valaki legyen, aki majd hűtlen lesz, vagy megcsal, vagy elhagy, vagy kidob, vagy… és ha nem ilyen, akkor összehozod. Ebben ez a vicc. Addig csinálod, addig forgatod, és közben pedig nem is tudod, hogy éppen erre hajtasz. (64:15)

Ismertem egy nőt, aki belement a kapcsolatokba, nagyon tudott lelkesedni, tudott szerelembe esni, ihaj-csuhaj-gyerünk, és közben mindig úgy, úgy… mikor már kezdett volna úgy tűnni, hogy ez már tovább tud folytatódni, akkor elkezdett megbízhatatlan lenni. Nem ment el egy találkozóra, megígérte, aztán nem csinálta meg, csak úgy elaludt, csak úgy elfelejtette, csak úgy nem hívta föl, csak úgy nem intézte el… Ezt addig csinálta, míg a párjainak elegük nem lett. Majd pedig – ezt úgy fogalmazta meg – „Már megint kiderült, hogy nem kellek senkinek. Tessék, nem, nem kellek senkinek, pedig olyan szépen indult, annyira meg lett volna benne minden, és én bíztam, és odatettem magam. Jó, hát volt egy-egy ilyen, de hát, miért, ha elfogadott volna, ez nem lehetett volna akadály.” Ez egyetlen szál volt, hogy tudattalanul létrehozzuk azokat a helyzeteket, amikben megélhetjük azt, és megtapasztalhatjuk, ami otthonról jőve már nagyon ismerős. S akkor azt mondjuk: „Na, tessék! Ilyen az élet. Úgy látszik nem kellek senkinek.” Valójában, tudattalanul mi magunk hozzuk össze ezt a helyzetet, nincs itt semmi misztika. Ezt ismerjük, és tudattalanul irányulunk arra, hogy ez meg is történjen. (66:00)

A legklasszikusabb, amiket szoktak mondani, ugye a féltékenykedő házastárs. A kutatásokból az derül ki, hogyha egy házastárs ok nélkül, kitartóan, de kifejezetten a kapcsolatot tönkretevő módon féltékenykedik, előbb-utóbb a párja azt mondja: „Jó, akkor legalább legyen úgy. Hát így se megy semmi köztünk, hát nem megy. Akkor legalább megcsinálom neki.” Miközben ez is lehet egyáltalán nem tudatos. S akkor az illető azt mondja: „Na, végre megnyugodtam. Na, ugye, hogy tudtam, hogy így van.” És ebben ez a döbbenetes, mikor az illető megnyugszik, s azt mondja: „Most nagyon fáj, ez rettenetes, de hát tulajdonképpen nem lepődtem meg rajta.” Ezt mondja: „Nem lepődtem meg…, nem. Hát már olyan régóta éreztem én, éreztem.” Semmit nem érzett, ő maga létrehozott egy ilyen helyzetet. (67:15)

Fáj ez nektek? Énnekem nagyon, nagyon, és akkor hogy egymás élettörténetéhez így asszisztálunk, és ú, de tud ez nekem fájni. Ezért legalább elmondom, hogy van ilyen. Hogyha veled valahogy így ismétlődnek ezek a sztorik. Hát ezek… nyilván mindenkinek megvan a maga… Akkor kezdj el gyanakodni, hogy itt te létrehozol olyan helyzeteket, hogy az újból és újból megerősítést nyerjen, ami számodra egy jól ismert, családból hozott alapdinamika és motívum, és kezdj el gyanakodni, hogy ez nem úgy van, hogy te egy szerencsétlen vagy és bezzeg másoknak meg mennyire megy. E-e! Nem vagy szerencsétlen. Ez az egyik, tehát olyan valakit választunk, és aztán úgy vagyunk vele, hogy megismétlődhessék az, ami számunkra már nagyon ismerős, és amiről azt gondoljuk, ilyen vagyok én, ilyenek a nők, ilyenek a férfiak, ilyen egy kapcsolat, ilyen az élet. Egy pszichiátert kérdeztem arról, hogy mondanád meg nekem, hogy ezek a történések miért vannak így? Miért csináljuk ezt, mikor napnál is világosabban boldogtalanná tesszük magunkat? És azt mondta: „Igen, ezen én is sokat gondolkoztam, a válaszom az az, hogy hihetetlen erős úr a megszokás. Nem csak abból a szempontból, hogy valamit rutinná tudtam tenni, hanem az agyamban.” Hát minden úgy van strukturálódva itt bent is, minden így van kiépülve bennem. Hát megvan annak az élettani-biológiai háttere, hogy a dolgok úgy menjenek, úgy kapcsolódjanak egymáshoz bennem, ahogyan azt már én rutinosan begyakoroltam. Abból az érzésből az a gondolat legyen, abból a gondolatból az az ötlet legyen, abból az ötletből az a cselekvés legyen – ez már itt be van nekem gyakorolva. Valami olyasmi ez, mikor vannak a sínek, meg megy a vonat, és mondjuk az egyik vágányra százszor elmegy, a másikra meg csak kétszer. Nagy valószínűséggel tudhatjuk, hogy 101.-szer is erre fog menni. Ott minden be van rozsdásodva, nagy ritkán megy valaki, nagy kínkeservesen átállítja a váltót… Ugye, ez van, amikor elmész segítséget kérni, hogy kzzságrzsá… Ez olyan, na, most mondok még valamit… (70:00)

Sokszor, mikor valaki – hű, mindjárt vége az időnek – életében először elmegy egy önismereti csoportba. Állítólag köztetek vannak ilyenek, hogy így elmentetek… és terápiára, akármi. Akkor egyszer életedben egy ilyen körödet éles szemmel észreveszed: „Te jó ég! Hát hiszen ezt így szoktam csinálni.” Ez egyetlen fölismerés, egyetlen alkalommal, hogy itt bent, az agyadban a dolgok egy kicsit másképpen rendeződnek össze. Hát mennyire lesz ez tartós? Általában ez akkor egyetlen tapasztalat, egyetlen élmény – naivitás azt várni, hogy egy fölismerés majd ezt az egész rendszert megváltoztatja. Kiindulópontja lehet a rendszer megváltozásának, de valószínű, hogy az akkor… Fogom a váltót: gzzzsá-gzss-gzss-gsss, következő alkalom: grrááá-rrá-gsss, ez körülbelül húszszor. Huszonegy: gvvvhhh. Ez ötvenszer. Mmhhh! Ez még százszor, mire át tudok állni. Pszichodráma csoportokban ugye ez egy, egy ilyen, ez olyan, na… emberséggel akarom mondani. Mikor valaki azt mondja, hogy: „Én már játszottam ezzel a dologgal. Énnekem már volt egy játékom az édesanyámmal való kapcsolatomról.” és 40 éve csinálja valahogy minden nap, és volt egy játéka, ahol máshogy volt. Az óriási nagy lehetőség, hogy volt egy játékom, ahol máshogy volt. Óriási lehetőség, hát ezért csináljuk, hogy lehessen egyszer rácsodálkozni, hogy van egy másik vágány is. Krr-hhh. Há-há! Az máshova visz. De itt szokott bennünk egy naivitás lenni, minthogyha a biológiai adottságainkat nem, egyszerűen nem vennénk számításba. Hát hányszor szoktátok azt mondani, -tam, -tuk…, hogy: „Nem értem, hát pedig beláttam már, hogy másképp kéne, – Ffffüttty – s mégis ugyanúgy csinálom.” Hát ez a rutinnak az ereje. Egy váltó át van állítva, 17 utána meg nem. Hát akkor a vonat megint megy vissza. Mhh. De itt, egyetlen váltóállítás óriási lehetőség. Főleg, hogyha érzelmekkel, mély tapasztalással együtt jár. Tehát ennek nagyon nagy értelme van, hát csak… (73:00)

A megtérésre, vagy személyiségfejlődésre néhány hét vagy hónap alatt nem lehet eljutni. (Most, hú, ez az utolsó, hú, itt az idő.) A lelkiatyám mondta mindig, hogy hát úgy, hogy valaki azt mondja, hogy „Énnekem volt egy mély megtérés tapasztalatom.”, utána minimum két év, hogy az illetőben az meg is szilárduljon, az minimum két év, hogy ott szép lassan minden valóban megszilárdulva, strukturálódjon át. Hát akkor… Úgy szoktatok utálni emiatt, mikor ilyeneket mondok, s ilyenkor ez a vesszőparipám, és körülbelül tíz év múlva jól leszel. Egy-két év alatt vannak változások, öt-hat év alatt kifejezetten tudsz másképp csinálni dolgokat, tíz év múlva pedig boldog ember leszel. Én ezt tudom nyújtani. Ha valaki gyorsabban tudja, akkor hajrá. Na, nagyon köszönöm a figyelmeteket. Akar-e valaki hirdetni? (74:13)