ElvárásokVálasztás, döntés, elköteleződés 1.

Az alkalom

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!

(Lehet, hogy nem hallani… Igen, kedvesek vagytok, mutatjátok, hogy nem lehet hallani. Én is hallom, hogy nem lehet hallani. Nagyon köszöntök mindenkit. Egész elfogódott vagyok, hogy ilyen sokan vagyunk. Te jó ég! Hát hogy, hogy lett ez? Tényleg, ez, ez… Azt gondoltam, hogy nem kezdődik még el az év, hanem hát úgy szép lassan, majd úgy bele-beleszelídülünk ebbe az új évbe, s erre tessék. Hát belerongyoltunk itt… 4-én, és ez, ez rettenetes. Nem vagyok fizikailag éppen csúcsformában, tényleg nem, tehát a Karácsony megtette hatását, ezért aztán a hangomra eléggé vigyázni kell, hogy végig bírjam, úgyhogy próbálok majd halkabban beszélni, de akkor bele is kezdek.)

Lehet, hogy talán azért is vagyunk, mert egy nagyon izgalmas pontnál hagytuk abba. Az volt a végkövetkeztetésünk, ahogyan azt az 5 pontot végigmustráltuk, hogy mit mondhatunk el a „Pál…” (freudi! – szerk.) párválasztás motívumairól, és ha többes számban tesszük föl a kérdést, hogy mi a legfontosabb üzenet, hogy a „párválasztás motívumai” azok milyenek. Hogyha egyetlen mondatban kell ezt összefoglalnunk, akkor azt mondjuk: „A párválasztás motívumai tudattalanok.” Nem tudatosak. (Viszket az orrom – ez viszont tudatos.) A párválasztás alapmotívumai nem tudatosak, ez pedig nagyon megnehezíti a helyzetünket. Hiszen talán volt és van bennünk egy illúzió, hogy természetesen eléggé szabadon, tudatosan, felnőttként, éretten hozunk döntéseket arra nézve, hogy ki legyen az életünk társa, párja, vagy legalábbis kivel akarunk járni. Valójában azonban – természetesen a szabadságnak, tudatosság, döntésnek megvan a maga tere és szerepe, de hogy a döntésünket, vagy a választásunkat mi motiválja, arra sokszor jóval később csodálkozunk rá, és ismerjük föl és válik tudatossá. Akkor, amikor már bőven benne vagyunk abban, amiben éppen benne vagyunk. Ez a helyzetünket tehát nem teszi könnyűvé.

Másfelől pedig, és ezzel zártam, ezt tartottam nagyon fontosnak, hogy attól, hogy a helyzet így fest, hogy a párválasztás alapvető és legfontosabb motívumai nem tudatosak, és ha még tudatossá tesszük őket, még akkor is hatnak ránk. Legfeljebb akkor valamennyire kézbe tudjuk őket venni, akkor is hatnak ránk. Hogy ez nem azt jelenti, hogy akkor el kell siratnunk azt, hogy majd akkor ez nekünk jól fog menni, beleértve például hogy pap legyek-e vagy házas. Ez is hasonló helyzet. Mi mindenre jöttem én már rá, hogy miért lettem pap, te jó ég! És azok a szempontok, amelyek persze ilyen idealizált gondolatként ott éltek, hogy hát én Isten iránti szeretetből… Ó, Feri! Hát lehet, hogy illúzióromboló leszek, nem mondom, hogy nem volt benne, különben lehet, hogy már nem lennék itt, hát volt abba persze, meg sok minden más, mint a tökös-mákos rétesben. És pont, mikor rádöbbentem egy-egy krízis kapcsán általában, mert amíg megy a szekér, a tudattalan motívumok se mutatják meg magukat. Mikor nehézzé válik, és padlót fogsz, és boldogtalan vagy, és azt mondod, hogy „elrontottam az egészet”, na akkor egyszer csak föltárul egy-egy tudattalan motívum. „Hogy lehettem ilyen ökör? Hát most már látom, hogy nekem az is számított, meg emez is. Jaj, hát ilyen gagyi összetevői voltak ennek a nagyszerű választásnak?” Ilyesmire szoktunk ráébredni. „Azért, mert jó volt az illata? Ezért? Hát megbolondultam én? – Őszintén: tényleg azért. Hánytam-vetettem, 50-50%, plusz az illat. Az eldöntötte úgy, ahogy kell.” (04:55)

A legegyszerűbb az tud lenni, mondjuk egy kísérlet. Valaki számotokra vonzó, szimpatikusnak is mondhatjuk magyar szóval, és akkor szimpatikus, és elkezded kitalálni, hogy miért szimpatikus. „Miért szimpatikus? Hát de miért szimpatikus?” Sokszor éveken keresztül nem jössz rá arra, hogy egyszerűen azért szimpatikus, mert emlékeztet téged az első szerelmedre, vagy a másodikra, esetleg a harmadikra. Az élet színes, ágas-bogas, ilyesmi megtörténik. Tehát sokszor a legalapvetőbb, legegyszerűbb szempontot is, egyszerűen képtelenek vagyunk tudatossá tenni. Egyszer csak: „Én nem t’om miért, kicsit olyan izgatott vagyok a társaságában.” És nem aranyér problémáid vannak, vagy… vizelet visszatartási nehézségek gyötörnek, s nem tudod. „De miért, miért…? S akkor ilyen egyszerű dolgokra szoktunk rájönni, ilyen egyszerűekre. Na, hmm…

Oda jutottam a múltkori alkalom végén, mintha egy évvel ezelőtt lett volna, hihetetlen… hihetetlen, hogy szalad az idő. Szóval… hogy ez nem szegi a kedvünket az élettől, vagy az életre vonatkozóan, hanem sokkal inkább az történik, hogy talán elkezdhetjük tisztelni ezeket a motívumokat, amelyek bennünk is és a társunkban is ott vannak. Mert nyilván nem csak egy motívum, egy tudattalan szempont határoz meg nagyon döntően minket, hanem több is. Hát ha ez így van, ha mindannyiunkkal ez így van, akkor elkezdhetjük tisztelni a másikban és magunkban is azokat az erőket és tudattalan szempontokat, természet adta erőket, és mondhatjuk így is, valahogyan transzcendens, vagy természetfölötti erőket, amelyeket egyszerűen úgy tapasztalunk magunkban, és amelyek hordozzák az életünket is. Amelyek éltetnek bennünket, amelyek segítenek, hogy egyáltalán válasszunk és aztán döntsünk. Tehát engem ez egy picit se keserít el, hogy mikor úgy döntöttem, hogy jelentkezek a Papnevelő Intézetbe, hogy akkor mit tudtam én, hogy ezt miért teszem. Tudtam valamit mondani róla, azokban volt sok igazság is, sok mélység is, de hogy én átláttam volna mindazt, ami miatt én ezt a döntést meg tudom hozni, hát pfff… mit láttam én azt. Az örömhír az, hogy nem is kell látni. Elég, hogyha van bennünk egy tisztelet, egy megbecsülése azoknak az erőknek, amelyekről fogalmunk sincs, hogy bennünk vannak, vagy tudjuk, de nem is tudjuk őket megragadni, megnevezni, de vannak.

Ezt hoztam párhuzamba azzal kapcsolatban, hogyha valaki odáig sem jut el, hogy egyáltalán párt válasszon, hogy el tudjon kezdődni egy kapcsolat, ott sem ereszteném búnak a fejem, hanem csak annyit mondanék, még akkor előtte van valami dolgom. Ennyit jelent csak, nem azt, hogy „alkalmatlan”, meg „a sors légycsapóként ráhelyezte súlyos nem t’om mijét, tányérját”, hanem csak annyit, hogy még van valami dolga. És az, hogy előtte még van valami dolga, nem jelenti azt, hogy az párhuzamosan ne futhatna, hogy még most először valamit el kell végeznem, de közben már, már keresek és kutatok. Számomra ezek jó hírek. És egészen, valahogy olyan egészen reálissá tesznek engem. Az irrealitásba való vágyakozásaimat is. „Jaj, így és úgy, és aáááá…!” Hogy ezek egy kicsit úgy lenyugtatják. Odaállok az oltár elé… Én például feküdtem, tehát ez volt csak a különbség. A nőknek meg a férfiaknak nem kell ott feküdni, én feküdtem. Hát mit tudtam én, mi fektet le engem, miért fekszem én le. De hogyha bennem van az, hogy nagyon sok mindent egyszerűen csak tisztelek ezekből a nálamnál hatalmasabb erőkből. Még hogyha mikor rá is csodálkozom egyikre-másikra, azt gondolom kiszúrás az egész, ha nem a tisztelet ébred bennem, hanem azt gondolom: „Na ezt a rohadtságot! Hogy tudtam így rajtaveszteni erre?” Ugye, mikor valaki azt mondja, csak valami példát is hozzak: „Az biztos, hogy énnekem nem lesz alkoholbeteg feleségem. Az tuti. Az én édesanyám alkoholbeteg volt, az biztos, hogy nem lesz…!” És mi történik? Munkaalkoholista felesége lesz. A tudatos döntés szintjén ki tudta zárni, ott belül meg ment az a dinamika, hogy azért valami hasonlót… amit már ismerek. Na, tehát hogy nem… (Ó, te is. Ez egy megfázás? Hát, ez kedves, ez a… Na jó. Szóval. Menjünk tovább!) (10:25)

Elvárások (a párválasztás alapmotívumaiból kiindulva)

Három pontot szeretnék mondani, az megint egy picit összeráz bennünket, vagy az ismereteinket, hogy akkor tehát a motívumainkból kiindulva. Emlékeztek, az étteremben mit mondott a fiatal nő? Ugye emlékeztek még? Azt mondta a fiatal nő, hogy „Nahát, milyen érdekes, Rozi! Volt egy pasi, minden paraméternek megfelelt az elvárásaim alapján, csak nem tudtam vele élni.” Áhá! Tehát miközben motívumok, vágyak, indíttatások, ösztönök és egyebek, tudattalan hajtóerők hajtanak a másik ember felé, aközben ezekből elvárások is születnek. Azok… azok. Három dolgot szeretnék róluk mondani.

1. Tudatos és nyílt elvárásaink

„Nekem mindenképpen szép, nagyhajú nő kell.” Mindegy, hogy hogy csinálja, az nem érdekel, mert hát ugye ez most már így van, a kevés hajból is lehet szép, nagy, dús hajkoronát kreálni. Itt elmondanám egy tapasztalatomat, ami csak párhuzamosan fut azzal, amiről most beszélek. Nem tudom, hogy említettem-e nektek, hogy tanítottam a Balettintézetben? (Igen, igen. Igen, ezt nem néztétek ki belőlem. Nem baj, még most nem bánt a dolog, mert lehetőséget adok arra, hogy revideáljátok az álláspontotokat. Tessék? Jaj, Karesz!) Szaktanár voltam, szaktanár. Hittan ismereteket tanítottam. Mert tudjátok, mikor az első helyen voltam káplán, akkor pontosan a területünkre, a Terézváros területére tartozott a Balettintézet, s én megkérdeztem az idős főnökömet, egy 80 éves idős bácsit, hogy „Te, mondd, atya, tanítunk mi a Balettintézetben?” Hát… hogy mondjam, mondjuk az elismertségem nem növekedett úgy négyzetesen, szóval azt mondta: „Nem, oda még sose mentünk be.” Hát akkor majd én! Hoppá-hoppá! Ugye írónak a szenvedés, a tapasztalat drága kincs, lássuk tehát Szibériát alapon… már Dosztojevszkijre utalva, hát bementem a Balettintézetbe és fölajánlottam a szolgálataimat. Így. Na, nem mondom, kicsit fiatalabb voltam, tehát azért… és képzeljétek el, hogy nyitott ajtókra találtam, és 2 hét múlva már az osztályteremben álltam és, és… S a történet ide kapcsolódik, hogy hát azért kicsit elfogódott voltam, meg ilyen helyzetben nem voltam soha. Látom, tél volt, körülbelül így, mint most, s az egyik lány gyönyörű szép barna arccal ült ott. Hát csak föltűnt. Egyébként ilyen 18-20 fős osztályok voltak, vagy még annyi se, szóval nagyon baráti volt, lehetett ücsörögni a katedrán, tök jókat beszélgettünk. És akkor, hát, hogy úgy…mondom: „Óááá, Panni, de jól nézel ki! Ezt a szép arcszínt!” Panni körülbelül így… én meg éreztem, hogy valami baj van, és próbáltam menteni a helyzetet: „Síelni voltál?” Akkor elővettem összes férfiúi tudásomat a területre vonatkozóan, és próbáltam csak úgy, minthogyha már csak ketten lennénk a teremben: „Szoli?” Ekkor már nagyon csúnyán nézett rám, és a barátnője azt mondta: „Nem atya, ez alapozó.” Így jártam. Hát azóta, azóta tudom, hogy kevés haj – dús hajkorona, bármiből bármi lehet, tehát onnan indultam el, hogy lehetnek tudatos igényeim, elvárásaim: dús hajkorona, gyönyörű égszínkék szem (kontaktlencse), hosszú körmök (műköröm), a többit hagyjuk. (15:25)

Tehát vannak a nyílt és tudatos elvárások, számomra is tudatos, és tudatossá is teszem. „Tudod, mikor először megláttalak, tudod mi fogott meg úgy elsőre? Úgy elsőre, az órád.” Hhh, nem annyira jó kezdés, de legalább beszélgetünk. Tehát vannak a tudatos és nyílt elvárásaink. Odamegyek, s a harmadik beszélgetésben a teázóban egyeztetjük álláspontunkat az őszinteségre vonatkozóan, és azt mondod: „Tudod, énnekem az őszinteség nagyon fontos, én őszinteség nélkül nem…” S a társad hörpint egy picit a narancsos teájából, és azt mondja: „Számból vetted ki a teát. Én is így.” És akkor egymásra borulunk, vagy nem t’om, kölcsönösen teát töltünk egymásnak, s úgy érezzük, valami szép dolog alakul itt ki. Kezdünk megfelelni egymás kölcsönös elvárásainak. De szép lenne, ha ez így lenne, ha csak így lenne. (Ugye jön a második része a dolognak, vannak…) (16:40)

2. Tudatos, de nem nyílt elvárások

Én tudom, hogy az nekem elvárásom a társamra vonatkozóan, de nem közlöm vele. H-hm! A kultúrkeresztény közegből hozok egy példát, az közel áll hozzám. Ott olyan otthonosan mozgok. (Oppá! A kól.. Jaj, a kóla! Elrejtem. Ilyen keresztény helyen! Ez egy tévedés, véletlenül valaki kólát tett ide nekem. Nem is értem, minek tartotok ti? Szóval…) Kultúrkeresztény példám. Ott van valaki, aki azt mondja: „Én nagyon beleszerettem Jenőbe. Jenci nem vallásos.” (Ezek… ó, ott valami érintettséget hallok… De magunk között szólva – ti most fogjátok be a fületeket – de az lesz!) És akkor a mondatot ugye sokféleképp lehet befejezni. „Az lesz, mert beleszeretem azt a vallást. – Kiszeretem belőle azt a vallást. – Kipasszírozom belőle. – Kielvárom belőle.” De nem mondom neki meg. Azt mondom, hogy „Tulajdonképpen a Jencivel – ezt a barátnőmnek elmondom – minden oké, minden oké. Egy dolog nem stimmel: nem jár templomba. De el van rendezve, el van rendezve, mert már szóba hoztam a templomi esküvőt. Te most képzeld, Bori, eeegész nyitott volt. Tulajdonképpen nem szólt semmit. Ezt máris jó jelnek veszem.” Fél év múlva szóba hozom megint: „Tulajdonképpen azt mondta, hogy hát, végül is ha konkrétan kérdezed, hogy mit mondott, hát tulajdonképpen azt mondta, hogy <<Miért?>>, de, de ezt olyan nyitottan kérdezte. Hát ez egy nyitott… nem azt mondta, hogy <<Nem.>>, <<Miért?>>, tehát tulajdonképpen lehetőséget adott. – Rozikám, puhul!” És akkor, mikor az a férfi ki tudja miért, hát szeret téged, valami, törödöm-törödöm, azt mondja: „Jó, hát legyen, ha őneki annyira fontos, hát legyen. Na, csak a jegyes oktatásra ne kelljen eljárni!” De mindegy, azt is bevállalja. S akkor hát a nő, ott áll az oltár előtt, és azt mondja: „Most megvan a tuti. Volt egy része, amit jól megbeszéltünk, ezt nem, mert azért ez egy rázós volt, de itt meg jól alakulnak a dolgok. Hát itt nem kellett ezt annyira, annyira…, itt jól mennek a dolgok.” És mi történik Jenővel? Há-há! Hát vagy jár templomba aztán, vagy nem. Vagy lesz belőle „körösztény” vagy nem. Csakhogy vannak köztünk olyanok, akik ezt hihetetlen rossz néven veszik, ha nem, mert őnekik volt egy nagyon világos, csak rejtett elvárásuk. Nem egyszer a papot arra próbáljá(k) fölhasználni, hogy végül, amikor a házasságkötés után 2-3-4-5 évvel sem „tér meg az a disznó”, akkor azért elvisszük a paphoz, hogy azért most már a pap most már aztán mondja meg az „azt mondom”-ot meg, mondja! Tehát a második csoportba a tudatos, de rejtett elvárások szerepelnek. (20:50)

Ilyen rejtett elvárás lehet az is, hogy „Hát én ezt nem mondom neked soha, de én, én nagyon, azt várom tőled, hogy te megadd nekem azt, amit az apám soha. Hogy én ezt, ezt várom, ezt várom, ezt várom.” Teljes biztonságot. Ezt mondom is: „A teljes biztonságot.” Értitek? teljes, a teljes biztonságot. Hát azért választom őt, mert én a teljes biztonságot várom tőle. Már hogy a teljes biztonságot. „Mondtam már, hogy mit?” Hát ilyen, hogy teljes biztonság, nem létezik. Az, hogy a teljes biztonságot várom valakitől, ez nagyjából éppen a gyerekkorba vitt bennünket vissza, amikor biztonságban érezhettem magam hatalmas apám, vagy hatalmas anyám mellett. És én ezt várom, a teljes biztonságot. Azt, hogy ő olyan erős, ő meg tud oldani minden helyzetet. Hát de ezt, ezt nem is hozom szóba, hát ezt látom, hogy ilyen. S amikor kirúgják az állásából, és rosszabbul leszek, mint ő. Ismerős? Remélem, nem. Hát hogyne láttam volna nőket, akik, mikor a férjük elvesztette az állását, olyan zuhanórepülésbe fogtak. Szó nem volt arról, hogy a férjem mellé állok, erősítem őt, neki most ez nagyon nehéz, psssscskkrrr. A végét nem is mondtam. Vannak tehát nagyon is tudatos, de elrejtett elvárásaink. (22:40)

Sose felejtem el, egyszer volt egy utolsó alkalom, esküvő előtt öt nappal, s akkor valahogy, valami téma szóba került, s egyszer csak a férfiből a következő mondat szakadt ki. Valamit, hogy mit hogyan kellene csinálni, a férfi egyszer csak a következő mondatra szánta el magát: „Na, aztán akkor az esküvő után rend lesz már!” Hej-haj! Azt gyanítom, hogy őbenne ez nem ott, abban a pillanatban tudatosult, hogy ő ezt akarta. Nem, ő azt… „Meglesz az esküvő, és attól kezdve birtokon belül majd megmondom, hogy mi az asszony kötelessége.” S az ott egyszer csak pikk, napvilágra került. (23:35)

Hmm, jó. Ez a második nagy kör. Tehát ott vannak a motivációink, az indíttatásaink, ezekből elvárások születnek, tudatos és nyílt, tudatos, de rejtett, és végül…

3. Nem tudatos, rejtett elvárások

Hát, ez már így szokott lenni. Például ilyen nem tudatos elvárásom tud az lenni, hogy tegyél engem boldoggá. „Nem, énnekem teljesen jó vagy így!” Olyan könnyű azt mondani, hogy „Én feltétel nélkül elfogadlak.” Hát ezt nagyon könnyű addig mondani, ameddig megkapom tőled, amire szükségem van. S mikor beáll a hiány: „Azért így nem!” Nagyon sok nem tudatos elvárásunk tud lenni. Például tudnak egészen meglepő nem tudatos elvárásaink lenni.

Például: „Na, majd most veled bebizonyul, bebizonyítom, hogy nekem senki sem elég jó, te sem. Majd bebizonyítjuk mi ketten, hogy az élet rossz.” Ilyen elvárásaink is tudnak lenni – az előzetes tapasztalataink alapján. Vagy például: „Na, majd én most bebizonyítom azt, hogy én nem vagyok elég jó neked. Nem. Volt egy kósza gondolatom valamikor, nem értem, hogy miért szerettél belém, valójában nem vagyok elég jó neked, és ez ki is fog derülni, meglásd.” És ki is derül. (25:20)

(Na, hhh, nem ezt mondom!) Mondok még tudattalan elvárásokat. „Oldd meg az életem!” De hát ezt… csak a nők morogtak… ez a… igen, a férfiak lehet, hogy kevésbé várják ezt a nőtől, hogy „Oldd meg az életem!” Izgalmas volna, hogy mi a férfiak párja! „Nem, a nőtől nem azt várom, hogy oldd meg az életem, hanem hogy...” (Na! A vacsora? Ez a… ) Látjátok, nőtársaim, milyen egyszerű a férfiakkal. Ti azt várjátok, hogy „oldd meg az életem”, mi pedig csak egy jó vacsit. Hát, de szép is lenne! Na, jó, akkor ezt a tudatosodásra bízzuk.

Olyan rejtett elvárásom is lehet, hogy „Most akkor hamar, hamar belementem a tutiba, és ez lehetőséget ad nekem arra, hogy ne kelljen fölnőni.” Családból gyorsan egy családba. „Olyan jó!” És akkor valahogy úgy, hogy, hogy úgy a gyerekkorból úgy rögtön szülő leszek. Az egy jó, jó változat, nem? Gyerek… rögtön szülő, és úgy a felnőttkort, azt úgy ki…, kihagyjuk. Háá!

Aztán: „Jogom van ahhoz, hogy valaki engem szeressen. Ehhez nekem jogom van, és most megtaláltam azt a valakit." Jogom van, hogy valaki szeressen, te vagy az, gyerünk, gyerünk, tik-tik-tik-tik… Most már csak csinálni kell. Emberi lény vagyok, jogom van arra, hogy szeressenek, te vagy a férjem, a feleségem. Hát kit keressek, kit nézzek? Rád nézek, igen, rád nézek, rád, rád. Nem nézek másra.” Hhh! Jó. Mondok akkor egy csúnya fajtát. Tudattalan vágyam és igényem lehet az is, hogyha valami rossz az életben, lehessen kit hibáztatni. Legyen mindig, akire rá lehet tolni a balhét. Hú, nem túl szerencsés dinamika. (28:00)

Ez az elvárások három szintje. Ajánlom a tudatosulást. Jót tesz, jót tesz a kapcsolatnak. S akkor most egy nagyon izgalmas témába szeretnék belekezdeni, ha tudnám, hol van a jegyzetem.

Választás, döntés, elköteleződés

1. Válaszd a legjobbat

Üháháááá… Ezt nagyon bírom. Kísérleteket szeretnék nektek mondani, kutatásokat. Egyik-másik eredményéről majd titeket szeretnélek kérdezni, szerintem jó, jó, nagyon érdekes. Most képzeljük azt el, ez egy klasszikus szociálpszichológiai kutatás, van egy szultán. A szociálpszichológusok nem adják alább, tehát rögtön valami… tehát szultán. A szultán azt mondja emírjének: „Ide figyelj! Te még nem vagy házas, de az leszel. Hát, mert én vagyok a szultán. Ide hozatok neked a birodalmamból száz nőt.” Jól kezdődik, de hallgassátok meg a végét. No mármost. „A száz nőnek különböző hozománya van, kicsitől a nagyig, mindenkinek különböző. Neked ki kell választani azt a valakit, akinek a legnagyobb a hozománya. Ha a legnagyobb hozományút sikerül választanod, tiéd, meg a fele birodalom, meg egy laptop még hozzá.”

Jaj, most eszembe jutott erről egy történet. Hát a gyerekekkel beszélgettünk, Karácsony után voltunk, pöttyös mise. (De melegem van! Hát, ez brutális. Előveszem mármost a kamionos pólómat, a mellbimbó rügyeztető pólómat. Az nagyon jól bejött nyáron, fú… Szóval. Tessék? Mondjad csak! Nem, nincs már senki, csak itt mi vagyunk. Ja, az volt a kérdés, hogy tényleg fölvettem-e. Hát viccelsz? Hát milyennek ismersz? Hát persze, hogy fölvettem. Toscanaban csavarogtam nyáron, 9 napig kizárólag ez volt rajtam. Hát lyukacsos volt, a bűzt is engedte el, rögtön. Iszonyat bejött nekem. S ugye vettetek hármat, egy kicsi volt, drágáim, hát azért XL ez, XL. Hiába vékony, attól még XL. Na, szóval, na, tehát!) Gyerekekkel beszélgetek. Volt az evangélium – gyorsan ezt elmondom, jó, mert látom, hogy nem érdekel titeket, egyáltalán. Most a párválasztás tudattalan motívumaiból hogyan jutottunk el a három király legendájáig, ezt nem t’om, de, na szóval. Azért mondom legendának, mítosznak, mert természetesen mítikus elemeket tartalmaz, miközben döbbenetes valóságalapja van, de ebbe most nem akarok belemenni. (De pedig az egyik kedvenc témám. Tehát csak lássátok, hogy én is adok, én is, tehát nem csak ti, én is visszafogom magam. Ti is figyeltek rám, és én is magamra, szóval… na, azt akarom tehát, hogy…) Három király, napkeleti bölcsek érkeznek. És ennek kapcsán azt kérdeztem a gyerekektől a misén, ez tegnapelőtt volt: „Mondjátok meg, gyerekek, szerintetek milyen elvárásokkal mentek, mire vágytak?” S akkor nagyon aranyosakat mondtak. Az egyik: „Át akarták adni az ajándékokat.” Ez volt az alap, hogy hát azt vitték, át akarták adni. „Keresték a csillagot. – Akarták látni a Kisjézust.” Türürüm-dürürüm, jöttek a jópofa válaszok. Aztán azt kérdeztem tőlük: „Na, most akkor azt mondjátok meg nekem, szerintetek a felnőtt emberek mit várnak Istentől? Milyen vágyaink, adott esetben elvárásaink vannak Istenre vonatkozóan?” A gyerekek nagyon jól látnak minket, tik-tik, 7-8-9 éves gyerekek, tik-tik-tik-tik, mondták. „Minden jót.” Ugye, ez volt, hogy csak úgy: „Minden jót. – Egészséget. – Gazdagságot.”Mondták ezeket, mígnem hátul egy kislány jelentkezett, és azt mondja: „Kétség kívül, fúrógépet.” Későbben kiderült, hogy az apukája kapta anyukájától a fúrógépet, s ettől ő tudta, hogy hát a Kisjézustól, vagy az Istentől nyilván fúrógépet várnak a felnőttek. Tehát megjelent a fúrógép is. S akkor azt kérdeztem: „Most mondjátok meg nekem, a Kisjézus melyik elvárásukat teljesítette a felnőtteknek? Melyiket?” Ők is körülbelül így néztek rám, hogy… „Jó, jó, jó, kezdjük az elejéről. Fúrógép volt? – Nem. – Minden jó? – Nem. – Teljes egészség, örök élet, már hogy úgy földi módon? – Nem. – Hát ez hogy van? Hát ide figyeljetek! Elmegy három napkeleti bölcs, férfiak, felnőttek, és a Kisjézus semelyik elvárásukat nem teljesíti, ráadásul menteni kell az irhájukat, s menekülni. Hogy a csudába lehet az, hogy ezt a történetet szeretjük?”

Elmondanám nektek a történet mai verzióját. Három napkeleti olajmágnás interneten első osztályú repülőjegyet vásárol. Azért interneten, mert ott még olcsóbb, és hiába van nagyon sok pénze, akkor is sóher. Attól, hogy valakinek sok pénze van, még nem gazdag ember. (Egészségedre! Még egyszer! Te, jó, így… kisegítetted, nagyon rendes vagy.) Szóval odaérkeznek repülővel Kisjézus elé. „Te vagy egy ilyen király?” Hát ugye ő hát éppen pici, nem tud válaszolni, de hát ott van anyukája, apukája, tehát… „Jó, akkor három dolgot kérünk, ugye hárman vagyunk: aranyat, tömjént, mirhát, és akkor…” Hát ez a felnőtt változat, nem? Odamegyek Istenhez: „Akar… legyen arany, tömjén, mirha! Az arany az csak úgy biztosítéknak, a tömjén az, az nekem, és a mirhával meg majd kereskedünk.” Majd a három napkeleti bölcs-oktalan gazdag csomagokkal távozik. Ez a mai változata ennek a történetnek. Hát az a szép ebben, hogy három napkeleti bölcs megy, és egy pici Jézus előtt leadja az ajándékokat, hogy hát akkor mit kapnak? Mit visznek el? A gyerekektől ezt is megkérdeztem. „Szerintetek akkor mit vittek el?” A gyerekek ezt is tudják, elmondom nektek. Azt mondja az egyik kislány, fönn ült a tribünön: „Bizalmat.” Másik azt mondta, lenn ült, kisfiú: „A reményt vitték haza.” Ejha! A harmadik azt mondta: „A vággyal mentek, a vággyal.” Ilyen jókat mondtak a gyerekek. (36:40)

Most úgy jutottam ide, hogy képzeljük el a szultánt, még mindig ott tartunk, a szultán azt mondja bölcs kalifájának: „Na, ide figyelj! A birodalmamból idehozatok neked 100 nőt, mindenkinek különböző lesz a hozománya. Neked azt kell kiválasztani, akinek a legtöbb, mert az a tuti. Ha őt választod: fele birodalom, és a nő, és a laptop. Az mindenképp. Ha azonban nem, sajnos leüttetem a kobakod.” Ááá, hogy ezek a szociálpszichológusok, volt ezeknek gyerekkora? Na most, képzeljétek el, algoritmust állítanak föl a probléma megoldására. Most akkor szabadon eresztem a gondolataitokat. Mit gondoltok? Az derül ki, hogy a helyzet valahogy úgy néz ki, hogy nem lehet tudni, hogy ki mekkora hozománnyal rendelkezik. Annyit tehet meg a kalifa, hogy odaléphet egymás után a nőkhöz és megkérdezheti tőlük, hogy „Neked mennyi a hozományod?” Az illető nőnek őszintén el kell mondania, hogy mennyi, és a kalifa vagy azt mondja, hogy „Legyél a feleségem!” vagy azt mondja, hogy „Kérem a következőt!” mint doktor Bubó. Mit gondoltok, ha pusztán, a matematikai célszerűség alapján nézzük, akkor hány nőt kell megkérdezni arról, hogy mennyi a hozománya, hogy a legnagyobb eséllyel választhassuk ki azt, akinek a legtöbb? (38. – Harminc…? – 38. – Ki, ki mondta ezt? Ez fantasztikus, mert 37. Ez igen! Vannak köztünk tehetségek.) 37-et. (A matematikai indoklást lásd itt: http://www.cs.elte.hu/~mori/valaszd1.pdf - Szabó Zoltán) 37 megkérdezés után van a legnagyobb esélyünk, hogy belőjük, hogy nagyjából mekkora lehet a legnagyobb hozomány, és utána, hogyha az addigi 37-nél ugye valaki nyilván nagyobb számot mond, s úgy érezzük, hogy ez, akkor feleségül kérjük és vagy a helyén marad a fejünk, vagy nem. Mit gondoltok, hogyha ez az egyetlen, egyszerű összetevős történet, tehát 100 nő, én választok, tehát nagyon egyszerű a helyzet. Azt is tudom, hogy 37, és utána döntök. Hány százalék esélyem van, hogy valóban megcsípjem a legnagyobb hozományút? (40 – 37 – ez az, ez… aha – 50…) Hát, éppen csak egy picit több, mint 30% esély. Miért érdekes ez így első körben? Mert ugye ez most nagyon egyszerűen és természetesen – az élet nem ilyen egyszerű, de – modellez valamit. Ha én a legtutibb nőt akarom kiszúrni, a csoda-bodát… Nem így mondják? A csúcs szupert, vaááá, akkor körülbelül egyharmad esélyem van mindössze 100 nőnél, de úgy, hogy minden a kezemre játszik, hogy az lehetséges legyen. Ááááááá-ráráááá-ráráááá. Na, oda egy illúzió. Hogy körülbelül mennyi esélyünk van, hogyha azt gondoljuk, hogy van nekünk egy, egy igazán tuti, az a százas, őneki van a legnagyobb hozománya, és én keresem, keresem és piff, ki tudom szúrni. Százból is csak annyi, nem három és fél milliárdból. Jó, levesszük az idősebbeket, a már… zöö-zööö-zööö,na mondjuk, egymilliárd, hát, lehetne próbálgatni. Tehát úgy tűnik, hogy az a stratégia, hogy úgy választok, hogy a maximumot… - halálra van ítélve. (41:30)

2. A nekem már megfelelő szint

Ha azt mondják a kutatók, hogy „Na jó, nem a tutit kell választani, a legjobbat…” Hanem a kalifának megvan az esélye arra, hogy azt mondja, hogy ahogy hallja a különböző hozományok nagyságát, hogy azt mondja, hogy van egy megfelelő szint, a nekem már megfelelő. Akkor hogy fest a helyzet?

Hát a helyzet jobbul, jobbul. Mit gondoltok, hogyha a csak nekem megfelelőt kell választanom, ami nyilván a jobbak közé fog tartozni, de egyáltalán nem a legjobb és nem is kell, hogy az legyen, akkor körülbelül hány próbálkozás az optimális 100-ból? Ja, ugye ha nem ütik le a fejét. De már ha ő megfelelőt választ, már nem ütik le a fejét. Igen, tehát itt könnyebbednek a helyzet kritériumai. (20 – Tehát 33-ből lett 20. – 5 – 10 – Á, jól van, megvagyunk.) 9-et elég kipróbálni. Tehát 9 megkérdezése után már megvan a jó esélyem arra, hogy egy olyat válasszak, akivel megelégedetten tudok élni. Érezzük a különbséget? Az egyikben nagyjából reménytelen helyzetben vagyunk, úgy egyébként, de még ha reményt keltő lenne is a helyzetünk, olyan sokat kell előtte próbálgatni, és ha az optimális mennyiséget próbálgatjuk, akkor is szinte reménytelen. Hát, nem szinte, három az egyhez. Ha megelégszünk azzal, hogy mi az, amivel meg tudok én elégedni, akkor egész jó, tízből kilenc után már… és a fejünk is a helyén marad. Tetszik. Menjünk tovább.

3. Közvetlen választási szituáció

Az életben a helyzet nem így fest, mert a nők is választanak. Ezt most mondom nektek, valaki még nem, nem gyakorolta volna ezt, a nők is meg a férfiak is választanak. A helyzet tehát bonyolódik. Mi történik akkor, ha van 100 férfi és 100 nő, és a férfiak is választanak és a nők is? És a tutit kell kiválasztani?! A legjobbat! Hú, de lelkes vagyok. Majd az eredmény az lelomboz engem. Közvetlen választási szituáció. Összes nő ugyanazt az értéket keresi: a legtöbbet, a legjobbat. De izgulok, mi lesz? Úgy dobog a nőkért a szívem, annyira szeretném, hogy sikerüljön. 100 nő, 100 férfi. 100 nő választ, szabad verseny van, és a tutit kell elcsípni. Hogyan választanátok? (…) Igen, pontosan. Minden nőnek ugyanaz a pasi a tuti. Igen, tehát a legtutibb pasit kell kiválasztani, és minden nő számára az a pasi testesíti meg a nagy ő-t. Ugye, erről van szó. (Mi az egy? Egy, ez kedves, de ezt még így nem értem… Hát egy, egy van a százból egy. Őt kell kihalászni. De száz nő van rá. Ha te lennél egy, aktualizáljunk, jó? Le is ülök. Bocsássatok meg, de most valahogy, valami itt születik. Csak bábáskodjatok, légy szíves! Mondjuk te vagy egy a száz közül, így ilyen egyszerűen szeretném megragadni. Mi alapján próbálnád kiszúrni a tutit? Úgy, hogy tudod, hogy a többi 99 is itt, ezek, mind arra a tuti pasira nyomulnak? Jáááj! Hát, hát, jaj!) Az hangzott el, hogy az számít, hogy el tudjuk egymást fogadni. Jaj, de szép! De hát mi köze ennek a gyakorlathoz?! (Hát, jó, hát ebben nagyon benne vagy, ezt látom. Na jó.) Tehát ha szűken, szikáran, savanyúan, szomorúan, egyszerűen csak a számokat nézzük, akkor egy megdöbbentő eredményre jutunk. A legnagyobb eséllyel az a valaki találja meg a 100 pasiból az egy tutit, akire mind a 99 még rajta közül hajt, vagy rányomul, aki véletlenszerűen választ. A legnagyobb esély a véletlenszerű és gyors választásnak van. Minél többet mész oda: „Jaj, talán te vagy az? Nem, talán te?” A nagy igazi már viszi is az oltárhoz aráját. Szó sincs 37-ről, 9-ről, fttty! Ez azt jelenti ebben az összefüggésben, hát amit jelent. Hogyha azt mondtuk arra az első gyakorlatra, majdnem lehetetlen a legjobbat kiválasztani. Ha egy picit közelítünk a realitáshoz, nők is választanak, férfiak is, a véletlenszerű választással tudjuk az egy tutit jól kiválasztani. Eeeee? És ezt nem is tudtátok eddig, de most! („Csak az ima segít.” – Csak az ima! Hát ez jó. Hát, Péter, te nagyon gyorsan eljutottál ide. Nem adtad föl túl gyorsan? Hol vannak az erőforrásaid? Na, ú, nézzem az időt! Jaj, még 25 percünk van! Ebben a melegben, hoppá. Nem tudom, vettetek szauna jegyet odakint? Hoppácska, azért… na. Megyünk tovább.) (48:40)

4. Közvetett versenyszituáció

Mi történik akkor, ha nem közvetlen verseny van, hanem úgynevezett közvetett versenyszituáció? Ez még közelebb van a valósághoz. Ha vagyis a nők, mind a 100 nő keres, 100 pasi közül, de mind a 100 nőnek különböző a tuti. Tehát 100 nő, 100 különböző tuti. Ő tudja, hogy neki a legkékebb szemű a tuti, a másiknak a legelállóbb fülű a tuti, harmadiknak a 195 centis a tuti, és csak neki. Na, most nézzük az esélyeket. Mit gondoltok, hány próbálkozás után van a legnagyobb esélyünk, hogy jól válasszunk? (Tessék? Ja, hogy a 195-öst hamar ki lehet szúrni. Jaj, hát így profanizálod ezt a gyakorlatot! Szinte a sárba tiportad ezt a feladatot most. A kedvem is elment tőle. Hát érzéseim is vannak.) Mit gondoltok, hány választás után érdemes azt mondani, hogy „Na, ő!” 30-10-1… (3 – Matek szak?) A helyes válasz: 3-4 próba után dönteni kell. 3-4 próba. Ha több, több, több…, nagyobb az esély, hogy elszalasztod, mint hogy megtalálod. (50:35)

Azt mondja, bonyolítsuk a helyzetet… Ez érdekel benneteket? Szerintem nagyon izgalmas, nagyon, nagyon mert a mélyebb szempontokhoz nagyon izgalmasan eljutunk. Vagyis, hogy milyen döntően segít a választásban az, ha nem a tutit keressük, hanem az elég jót. Hogy nem csak olyan van, hogy elég jó anya, meg elég jó nagypapa, meg elég jó tanár, hanem elég jó házastárs. Ha a tutit keressük, szinte reménytelen helyzetbe hozzuk magunkat a választásban is, utána meg biztos. Ha a választás szempontja az elég jó, a megfelelő, egész-egész bővülnek az esélyeink. Köszönjük, tudód bácsik ezt. Tudtuk e nélkül is, de nem t’om, így… Most ha a realitáshoz közelítünk, megint vegyük azt: 100… (Jaj, de jó, hogy visszajöttetek! Jaj, de jó! Már azt gondoltam, valami baj van. Rosszat csináltam… mindig azt hiszem ilyenkor. Hűűű-jaaaa… Na, szóval.) (51:50)

5. Számháború

Van 100 férfi, van 100 nő. Hát, nem tudok ettől elszakadni. Azt mondja: „A választás a következőképp zajlik. Minden férfi és nő a homlokára kap egy számot, amit ő nem lát, de a többiek látnak. A szám a vonzóságot jelöli. Ez – hogy mondjam – hasonlít az élethez. Tehát a homlokunkon van egy szám, 5-ös, 55, 95, szóval van egy szám rajtunk, mi nem látjuk, mindenki más látja. Így van a 100 férfi és a 100 nő. Azt mondják nekik, hogy modellezzék valamennyire az életet, hogy van az úgynevezett serdülőkor. Ez azt jelenti, hogy bármelyik férfi bármelyik nőhöz odamehet, kicsit beszélgethet vele, nézheti a számot, és ajánlatot tehet neki, hogy el akarja venni feleségül. Ez az információgyűjtés időszaka. Ha ő, a férfi ajánlatot tesz, és a nő azt mondja, hogy „Igen.”, nem kell még elvenni, mert még serdülők, de kaptunk egy információt. Így egy ideig lehet próbálkozni, míg aztán eljön a felnőttkor, és akkor az történik, hogyha te odamész valakihez és azt mondod, hogy „Legyél a párom!”, és ő azt mondja, hogy „Igen.”, akkor vége a játéknak, akkor megvan a pár. Sitty-sutty. Most az első szempont, amivel meg van fűszerezve a gyakorlat, a legtutibbat kell így kiválasztani. Senki nem tudja, hogy hány ponttól hány pontig mennek az értékek itt, azt senki nem tudja. A legtitubbat kell valahogy kiszúrni. Mi derült ki? Mindjárt mondom. Ha a legtutibb a legtutibbal kell, hogy összejöjjön, akkor hosszú idő után is annyi történi csak, hogy néhány magas pontértékű férfi és nő egymásra talál, az összes többi pedig kikosarazza kölcsönösen egymást. Hát, elég elkeserítő, mint a szultános gyakorlat.

Azt mondja: bevezettek egy változót. Képzeljük azt el, és itt ez most nagyon izgalmas lesz, hogy információkat kapok arról, hogy az én homlokomon hányas szám van. Ez még életszerűbb, hiszen nem csak arról van szó, hogy én értékellek téged, hogy kellesz-e vagy nem, jó leszel-e, vagy nem, hanem ez fordítva is van. Hogy én jó vagyok-e, elég jó vagyok-e, vagy nem. Ez hogy történik? Mikor a serdülőkor van, már a játék serdülőkora, akkor értelmezhetem a visszautasításokat. Vagyis látom, hogy egy 80-as azt mondta, hogy – őrajta 80 van és azt mondta nekem – „Ne haragudj, nem.” Egy 70-es is: „Ne haragudj, nem.” 60-as is: „Ne haragudj, nem.” Úgy a kikosarazások és az elfogadások úgy nagyjából belövik, hogy énvelem mi van. Mi derült ki? Az derült ki, hogy aki nem veszi figyelembe, hogy ővele mi van, tehát hogy őneki körülbelül hányas szám van a homlokán, az egyedül marad. Bukta van. Aki nagyjából be tudja lőni, hogy „Hát, igen, itt van az emberpiac… hát egy jó erős 27… emelkedő tendenciával, az élet hosszú.” És kihalász egy 30-as cicát, kérem szépen, boldogan élnek, míg meg nem halnak. A kutatás azt mondja… (Na, hát a 30 az hozzám fiatal. Szóval. Na, jó, ezt hagyjuk is, hagyjuk ezt, hagyjuk!) Az derült ki, hogyha én azt is mérlegelhetem, hogy mit gondolok a választások és az elutasítások arányában, hogy én körülbelül hogy állok, tehát ha naponként három kínai vázát török össze, mert az érzelmi intelligenciám a gyönge és az elégtelen között van… Ez nem tesz engem alkalmatlanná a házasságkötésre, csak egy olyan nyolcaska pasi kell nekem, s akkor mi egész jól elvagyunk. Lehet, hogy van dinamika, de az, az nem árt. A kutatók azt nézték, hogy hány pár talál így egymásra, hogyha mérlegelhetem a választások és elutasítások arányában, hogy én mit gondolok magamról, hogy én milyen vagyok, és ez alapján lövöm be azt, hogy mivel tudnék én megelégedett lenni, akkor a párok fele egymásra talál. Nem, rosszul mondtam, az emberek fele párrá válik, vagy pár…, nem t’om mi lesz velük, de úgy… Tehát 50 ember párosodik, 50 meg nem párosodik. Talán így korrekt, igen, hát, ez egész tűrhető. A kutatók tehát azt mondják, ezért kérem szépen az „önösmeret” és a reális önbecsülés a párválasztás egyik fontos motívuma. Pikk-pakk-pukk. Mondom tovább. Ezeket annyira szeretem, hogy nem bírom abbahagyni. Van 15 perc, és tik-tik-tik. (58:15)

6. További kísérletek

Most újabb kísérletek mind a választás logikáját, belső mechanizmusát tárják föl. Azt mondja, ez egy amerikai kutatás volt, azt nézték, valóban, ez nem kísérleti helyzet volt, valódi helyzet volt. Végzős egyetemistákat kutattak abból a szempontból, hogy kik azok, akik nagyon sok szempontot figyelembe véve döntenek az állásajánlatok közül, mert az a vágyuk, hogy a legjobbat válasszák ki, a lehető legtöbb pénzt hozót. És vannak olyanok, akik ááá, úgy hamarabb választanak. Arra voltak kíváncsiak, hogy akik nagyon alapos kutatómunkát végeznek, sok szempontot mérlegelnek, több fizetéshez jutnak-e. És aztán jött a trükk, hogy körülbelül háromnegyed év eltelte után kik az elégedettebbek. Az első kérdésem: Mit gondoltok, hogy akik fontos kutatómunka alapján döntöttek állásajánlatok között, többet kerestek-e, jobb álláshoz jutottak-e pénzügyi szempontból, mint azok, akik csak úgy „Hát, lesz valahogy.” (Na, döntsétek már el, itt össze-vissza beszéltek!) Hát a helyes válasz: hogyha nagyon sok szempontot tudatosan mérlegeltem, ez előnyösebb pénzügyi helyzetbe hozott a következő háromnegyed évre. Mondom pontosan, akik nagyon alaposan utánanéztek, 44.500 dolláros átlagjövedelemre tettek szert. Akik lazán döntöttek az állásajánlatok között, 37.100 dollár. Tehát 44 és 37. Valakinek van kedve százalékot mondani, az mennyi különbség, akkor… ott hátul, ott hátul… Na most. Fél év után elkezdték őket kérdezni, hogy ki az, aki elégedett a helyzetével, állásával, pénzével? Na, és itt mit gondoltok? Igen, hát ez olyan egyszerű, mint a pofon. Ugye, hát nem mondanám tovább, ha nem így lenne. Megdöbbenve tapasztalták azt, hogy azok elégedettebbek, akik kevesebbet kerestek, de nem mérlegeltek annyi szempontot, mint azok, akik sok szempontot mérlegeltek, őbennük továbbra is ott… „Most elég jó, vagy nem elég jó, a másik a jobb lett v…” A kevesebb pénzzel, kevesebb szempontot mérlegelők elégedettebbek voltak. (61:00)

A kutatók – ez egy újabb kutatás – „Akkor most ennek mi a következtetése?” Jó, hát most van egy kutatás, de mi jön ki ebből? Mit gondoljunk erről? S ez egy külön nagy kérdés, erre is kell egy kutatást csinálni. Látjátok, így elmegy az élet. Ezért… dönteni kell. Sitty-sutty. 22 évesen döntöttem el, hogy pap leszek. Ó, hát ez milyen megmosolyogtató, nem? 22 évesen, ááá! Kis hülye voltam. Tényleg. 22 évesen mit tudja az ember! S tudjátok, tényleg így van. Mert ez a realitás. 22 évesen mit tudja az ember. Hát ez nem jelenti azt, hogy ettől rossz a döntés, há, hát épp erről beszélünk. Szóval… Nem akarlak sürgetni titeket, most tényleg nem, nem, nem, ez biztos, hogy nem arra vonatkozik, hanem csak hogy… a háttér. (62:05)

A kutatók azt mondják: Hiába az a rengeteg racionális okoskodás és mérlegelés, hogy én mitől érzem jól magam, vagy mitől vagyok boldog, az nem is tudatos. Az illető hiába gondolja azt, hogy az a jó állás, ahol a legtöbb pénzt kapja, ő maga nincs tudatában annak, hogy nem attól boldog, hogy a legtöbb pénzt kapta, hanem más szempontoktól leszünk boldogok, nem attól, hogy a tuti van meg. Mert a kevésbé tuti is sokkal boldogabbá tud tenni. Ugye, itt a kutatók csak ilyen finoman azt mondták, hogy nem csak racionális, érzelmi szempontok is belejátszanak abba, hogy boldog vagyok-e, vagy nem. (Oké, következő.) (62:55)

Ez az egyik kedvencem. Öt kép közül lehet választani. Az öt képből három nagyon egyszerű állatábrázolás. Vagy rajz, vagy egy nem tudom én, Milka tehén. Három ilyen van, és aztán van egy Monet kép, meg egy Van Gogh kép. Lehet választani. Két olyan elég izé, hmm… Mi történik? Nyilván választják az állatokat is, meg választják a festményeket is. Igen ám, kutatók azt mondják: „Most kérlek, mondd meg, miért választottad a festményt! Monet-t, vagy Van Gogh-ot?” A kutatók minél inkább firtatják, hogy „Most mondd meg, de hát most tulajdonképpen miért, hát te azt se látod, hogy mit ábrázol. Hát a valóságban nem is úgy van. Hát nézd, ez sokkal hitelesebb egy festmény, a festménynél, hát az egy világ… néhány vonal, az egy fénykép, az sose…” Azok, akiket sikerült meggyőzni arról, mert sokkal könnyebben meg tudták mondani, hogy „Hát igen, azt az egyszerű állatosat nyilván azért választanám, ezt meg azért választanám… ez nyilván így van.” És átálltak a választásukban, racionális megfontolások miatt. Azt mondták: „Jó, jó, tényleg, hát nem, tényleg sokkal egyszerűbb megmondani, ez, ez tuti.” Hat hónap, kilenc hónap után megkérdezték őket, hogy elégedettek-e most azzal a tehénnel, ami most a szobájuk falán lóg… (Nem kígyót mondtam, két kebel között…) Hát mit mondtak? Hat hónap bővel elég volt ahhoz, hogy hiába tudták sokkal pontosabban megmondani, hogy az állatokat miért érdemes választani, sajnálkoztak amiatt, hogy nem azt a jó kis Van Gogh-ot… ami nem pontosan lehet, tudni, hogy miért pont úgy van, de azért csak azt kellett volna. Akik megmaradtak annál, hogy nem tudjuk hogy miért pont ezeket a… ők továbbra is boldogok tudtak lenni a választásukban. He-he… he-he, he-he… (65:20)

Ó, mondok egy szemét kísérletet. Kizárólag szerelmespárokat kutattak. Vuáá! Ez nem a párokra vonatkozott, hanem hogy szegények öeeee… Azt kérdezték tőlük, az egyik csoportot, hogy részletesen írjátok le, hogy boldogok vagytok-e vagy nem, éppen hogy mennyire vagytok boldogok, ezt nagyon részletesen, de ez nem elég, azt is meg kell mondani, hogy a mennyire az miért van. A másik csoport csak anny…, írjanak egy mondatot: boldog vagyok, nem vagyok, mennyire boldog, gondolkozás nélkül írjon egy mondatot. Mi derült ki? 6 hónap, 9 hónap… Az derült ki, hogy azok, akik hihetetlen részletesen leírták, hogy boldogok vagyunk, és ezért és ezért és azért, az, hogy ők leírták, hogy ezért és azért nagyon boldogok vagyunk, semmilyen összefüggést nem mutatott azzal, hogy együtt voltak-e még, vagy nem, nem mutatott összefüggést. Összefüggés aközött volt, hogy gondolkozás nélkül azt mondta: „Tyááá, belehúztam a tutiba, rajta vagyok a csíkon!” Ez korrelált azzal, hogy együtt maradtak-e vagy nem. Azok, akik nagyon részletesen leírták, hogy miért, miért, miért tök oké, ők ugyanolyan arányban szakítottak, mint azok, akik azt mondták – akár intuitíve is – hogy „Nem vagyunk egymáshoz valók.” Tudattalan motívumok, érzelmi szempontok, ú, a lélek mélysége. (67:20)

(Ó, 5 perc és két kísérlet.) Ez a kedvencem, megyünk az egyre lehetetlenebb kísérletek felé. Ez pedig, hogy jó, most akkor az érzések, az érzelmek milyen jelentősek, na, ez most ezt kutatja. Képzeljétek el, hogy kétfajta híd áll rendelkezésre az alanyok számára. Az egyik egy mindössze 5 méter magasságban a folyó fölött, egy ilyen gyengén csordogáló valami, és széles a híd, nagyon biztonságos, van korlátja, s nyugodtan lehet menni. Férfiakat eresztettek át a hídon – ez fontos lesz a későbbiek miatt – s egyszer csak ki tudja hogy, hogy nem, és honnan, honnan nem, odapenderült egy csinos nő. S a híd közepén találkozott a kísérleti alannyal, aki azt tudta, hogy egy kísérletben vesz részt, de természetesen nem tudta, hogy milyen kísérlet, illetve nem tudta, hogy valójában mi is a kísérlet tárgya. A nő ott állt a híd közepén, azt mondja: Na, itt van egy kép, és a kép…, és most az lenne a kérdésem, ahogy itt állunk a híd közepén, hogy mit gondolsz erről a képről, hogy … és akkor föltesz neki kérdéseket, és válaszolni kell… és utána, egy pár perces beszélgetés után elrakja a képet és azt mondja, hogy „Nahát ha még valamilyen kérdésed volna később a kutatás célját illetően, akkor nyugodtan fölhívhatsz.”, és megadja a telefonszámát. Ö-ööö… Ezzel jó, jó lesz így a végére, nem ez izgi, izgi. Mi történt? (Ó, te, de még mindig, mindig. Ez, ez, még ez se gyógyít meg… Tessék? Szauna nem segít. Föl kellett volna ajánlanom neked egy pulcsit, vagy nagyon finom ásványvizet, ás…, finom ásványvíz, papvíz. Na, szóval.) A másik helyzet a következő: Indiana Jones-szerű függőhídon mennek pasik. Iszonyat mélység, vááákkhhhh…, így. Hogy, hogy nem, honnan, honnan nem, egyszer csak ugyanolyan imbolyogva érkezik egy csinos nő, és ott a híd közepén, együtt imbolyogva elővesz egy képet, ugyanaz a kép, azt mondja „Igen, ez a kutatás, hogy itt, így imbolyogva, mit gondol a képről, és tö…?” Persze, nem ez a kutatás, de ő azt mondja, hogy ez a kutatás, és a pasi válaszol, és együtt imbolyognak, és utána a nő ugyanazzal a – most már számunkra ismerős – epilógussal fejezi be a mondandóját, hogy „Hát, és ha még a kísérlet céljáról volna valami további információra szüksége, ezen és ezen a számon elér engemecskémet.” Most mit gondoltok, hogy az elkövetkező hónapok alatt hány százaléka hívta föl a kísérletben szereplő nőt a férfiak közül azon esetben, ahol egy nagyon nyugodt hív, korlát, 5 méter mélység volt? (Tessék? Igen, hogy „kevesebb”. Rajta vagytok. Nem volt érdemtelen beszélnem, nem érdemtelen, értelmetlen, na jó. Hogy? 80%? Ja, hogy 20-80. Egész jó kérem, egész jó, hozza az indexét!) A férfiak egy nyolcada hívta föl a nőt. A sima ügy, a lapos, korlátos, nyugodt, kevés víz… Na, és a másik esetben? (Aha, jó, jókat mondotok. Igen. Csak nem gondoljátok, hogy… „valaki kétszer is!”. Sajnos azt a kutatás már nem tudta értelmezni.) A férfiak fele fölhívta a nőt, hogy csak úgy, a kutatás céljáról érdeklődjék… Erre a kutatók azt mondták: Úgy tűnik, hogy az erőteljes érzelmek „ögen” csak számítanak! De közben a következőre is jutottak. Hát egy ilyen teljesen imbolygó (Bocsáss meg!), egy hídon imbolygok, és jön egy nő és egy képet mutat, és elemezzek egy képet egy ilyen hídon… Hát azért ez kevésbé hasonlít a szerelemre, nem? Tehát azért ne, ez nem… hogy „Igen, néztem a képet, de úgy a szemem sarkából azért láttam ám, hogy szép a nő.” Persze, mikor így kazzööőő… A kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy a szerelemhez hasonló biológiai állapottal meghatározható érzések és érzelmet, mint például a félelem, az komoly vonzalmat eredményez. Ííííjjj…. Tehát amikor azt szoktuk mondani: „Nagyon szerelmes vagyok!”, hhhá-hááá, most kiderült, azt se tudjuk, mi van benne. Gőzünk sincs, mi van benne. Hát magunk között szólva, sok férfi mondta már azt, és pontosan körülbelül ugyanannyi nő, hogy „Azért egy kis félelem…, egy kis titok…, egy kis izgalom…, egy kis izé, meg öszé, meg ecet, ezért az nagyon kell. Nem olyan nagy baj a…” Nekem az nagyon érdekes, hogy papokkal beszélgetek, vagy szerzetesekkel, s előjönnek ezek a témák, hát gondoljátok, hogy papok, apácák, szerzetesek nem ugyanúgy megnevezik azt, hogy „…és tulajdonképpen, egy kis izgalom, egy kis trrrááá…” Nem lehetünk naivak! Hát lehetünk, csak… (74:10)

Mondom az utolsó történetet. Juj, elment az idő, de ezt még elmondanám, jó? Mert annyira itt csak össze-vissza locsogtam, és akkor valami fontosat is. Volt egy fiatal, egyetemet végzett valaki, aki részt vett ilyen kutatásokban, s nagyon szerelmes volt egy nőbe, a nő azonban nem viszonozta eléggé az érzéseit. Azt mondta: „Há-háá, de hát én tudok valamit. Kell egy kis kaland, kell egy kis félelem, izgalom, izé, fááá… - szerelemnek fogja gondolni. Hó, ház ez jó, jó, megyünk, pörgünk befele.” És akkor mi történik? Megnézi a térképen, hogy hol van Delhiben a leglehetetlenebb, kacskaringósabb, szűkebb útrész. Riksa után kiált, de egy ilyen jó combos riksát választ, hogy gyors legyen, és óvatlan pillanatban belesúgja a fülébe, hogy nyomja, nyomja kedves, nyomja. És akkor mennek, és tzzz-zzz, zörög, és kapaszkodnak, és vaáááá…, és hányás nélkül megússzák. Ez valódi történet, teljesen valódi. Leszállnak, és így hú, kapaszkodik a nő a férfibe, s a férfi ugye, „na, most bejött a kísérlet”, ugye ő tudja, ennek hatnia kell, hatnia kell. Megkérdezte: „Na, na hogy vagy, hogy vagy…?” És képzeljétek, a valóság mindig sokkal szebb, mint Molnár Ferenc, Jókairól ne is beszéljünk, mert az meg, na…, és akkor azt mondja, hogy „Te, milyen jóképű volt ez a riksás fiú!”

Jól van, akkor ezzel fejeztem be, jövő héten találkozunk. Akar-e valaki hirdetni? (76:15)